Zombi a salátában

Mire besötétedett, teljesen elhatalmasodott az őrület a campuson, az ebédlőben legalábbis... a képernyőkön esti hirek helyett horrorfilmek mentek, igy aztán amikor beléptem, valaki épp vért hányt, ami el is döntötte az esti diéta kérdését... ezután kis hiján szivinfarktust kaptam a salátáspulton üldögélő fekete köpenyes alaktól (hello Darton!:), valamint konstatálnom kellett, hogy minden kaja sütőtökből van, vagy sütőtökszinű, vagy sütőtökben tálalják... a kellemes kaotikus félhomályban a személyzet kisértetekké és fekete ruhás tündérekké változott, és amikor megpróbáltam a pogácsák felé oldalazni, egy sor rothadó, levágott fejjel találtam szembe magam.
Eléggé szürreális élmény volt. Ettől eltekintve egyelőre csendes a környék...

Vérkatica, Vérmalacka

Tetőfokára hágott a Halloween-i őrület. Az ebédlőben és az órákon darázsnak, macskának vagy Supermannek öltözött egyének kószálnak; az angol tantermet elárasztották a sütőtökök és a töknek álcázott gyertyák; a süteményespulton lila és rózsaszin habos muffinok csücsülnek katonás rendben, és narancssárga lepények képezik az oldalszárnyat. Pók van minden kaján (nem bennük, hála az égnek), és a pizzáért egy halottfehér arcú Erzsébet királynő is sorba állt... (határozottan Harry Potter-hangulatot kölcsönzött az ebédlőnek:)
Megtettük a szokásos túrát a bankba, hogy biztonságba helyezzük a zsebpénzünket; az ajtóban Drakula fogadott minket, és végignézve az ügyintézőkön komoly dilemmával kellett szembesülnünk. Ha az ember választhat egy angyal, egy katica, egy szeplős kislány (Malacka?), egy kisértet és egy tündér között, vajon melyikre bizza a pénzét?... sok időnk nem volt töprengeni; mire észbe kaptam, a tündérke jutott nekem, pontosabban egy erősen túlsúlyos hibrid nőszemély glóriával, lepkeszárnyakkal és orrpiercinggel, aki minden tisztességes tündért messze riasztott volna magától... (szinte hallom a Kipling-féle Puckot fintorogni).
Kiváncsi vagyok, mi lesz itt sötétedés után...

Mesemondók és vérfarkasok

Ma este ismét összegyűlt kis társaságunk, ezúttal Carol házában, hogy megossza egymással a legfrissebb történeteket, meg jó sok süteményt... a katedrális melletti parkolóban várakoztam (kutyaütő hideg van, a szobám egy jégszekrény megint); begördül Liz kocsija, egy vigyorgó Andréval az anyósülésen (emlékeztetőül: a fekete fickó, akinek a hangjától megrezegnek az ablaktáblák...). Már az autóban megindult a lelkes beszélgetés; Liz a legutóbbi fellépéseiről mesélt, André az egyetemi éveiről (gurultam a nevetéstől), én meg a Fesztiválról (úgy csaptak le minden részletre, mint szarka az ékszerre, az utolsó tapsig mindent el kellett mondanom).
Az este Carol házának körbeszaglászásával kezdődött (valami virág nagyon finom illatot árasztott, azt akartuk felfedezni), majd betódultunk a nappaliba, ahol már készen vártak minket a mindenféle méretű, formájú és szinű fotelek, kanapék és karosszékek, az asztali lámpa kisérteties fénykörében. A konyhában katonás összevisszaságban gyűltek a sütemények, és forró viz gőzölgött egy kancsóban; két perccel később már egy fotelben kucorogtam, két tenyeremet egy bögre oldalára tapasztva, és marcipános teát kortyolgattam. Korán érkeztünk; várnunk kellett, mig lassan szállingózni kezdtek a többiek is, és megtelt az aprócska nappali. Velem együtt tizenegyen voltunk; kettő kivételével már ismertem őket az előző gyűlésről. Beszélgettünk; kikérdeztek a suliról és a Fesztiválról; kiderült, hogy Jane-nel együtt lépek fel a Tellebration-ön (November 18), és rögtön be is szervezett még egy fellépésre.
Amikor végre mindenki letelepedett (hörcsög módra szorongatva a bögréket és a süteményes tálakat), Carol rábökött Jane-re, hogy megelőzze a "nem, te mesélj előbb" kezdetű, végeérhetetlen vitát. Jane pedig mese helyett énekelni kezdett (pengetve a gitárt, amit persze sikerült otthon felejtenie... el tudom képzelni, ahogy megszólalt odahaza a nappaliban...:), mi meg énekeltünk vele, egy vidám kis dalt a végeérhetetlen fajtából (van egy fa és a fán egy ág és az ágon egy fészek és a fészekben egy tojás etc. etc. etc.). Kitűnő feszültségoldó hatása volt, mire a végére értünk, már mindenki nevetett.
Másodikként kedvenc csillogó szemű ir leprikónunknak sikerült egy hatásos kezdést produkálnia: elkezdett a Samhainról meg a kelta ünnepekről mesélni, lassú, mesemondó hangon; és amikor már egészen elmerültünk a hangulatban, ránk vigyorgott, és közölte, hogy "de én ma este nem erről akarok mesélni." Első világháborús sztoikat mesélt, korabeli nótákkal megtűzdelve.
És a kör ment tovább; egyketten kijelentették, hogy nem készültek semmivel, és egyelőre békén is hagytuk őket (persze senki nem hitte el nekik...). Sarah szállt be következőnek, egy imádni való népmesével; egy öregasszonyról szólt, aki összebarátkozott az éjszaka rémeivel, ahelyett hogy megijedt volna tőlük... gurultunk a nevetéstől. Sarah volt az, aki legutóbb a zsidó legendát mesélte; a gesztusai és az arcjátéka most is hihetetlenül hatásosak és kifejezőek voltak... és a mese is ütött rendesen.
Persze ahogy elértük a Halloween témát, már a többiek sem tudtak csendben maradni; valaki közbeszúrt egy fél perces versikét egy nagyon pici kisértetről, akinek egy nagy házat kellett kisértenie, és túlhajszolta magát szegény... azután Carol, vidáman villogtatva a szokásos nyirfalevél alakú fülbevalókat, megint előadta a sztorit amit legutóbb hallottunk tőle, hogy lássuk, mennyit fejlődött egy hónap alatt. Érdekes tapasztalat volt.
Steve-vel most találkoztam először; nagydarab, vidám, erős hangú fickó, őszbe forduló halántékkal; amikor rá került a sor, lecsúszott a székről, letelepedett a szőnyegre, és mesélni kezdett - japánul. Ugrottam, mint akit megcsiptek, széles vigyorral az arcomon... először beszélgettünk vele egy kicsit; a meséit ő maga forditja japánból (élt kinn egy jó darabig), és két nyelven adja elő; hozott néhány példát a forditás nehézségeire (pl. hogy az amcsik nem mondják, hogy "jó étvágyat", a japánok meg igen - ezzel egyet tudtam érteni - vagy hogy a tanuki meg a kitsune nem fedik a mosómedve és a róka fogalmát... egy tanuki lehet teáskanna, de egy mosómedve nem...:) Mindezek után előrukkolt egy Halloween-hez illő japán mesével, emberevő patkányokról (nagyon fárasztó poénnal a végén...). Jó előadói stilusa volt, szépen beszélt japánul, és látszott rajta, hogy érti is a kultúrát amiből a mese jött. Kellemes meglepetés.
Azután egyszerre azon kaptam magam, hogy minden szem, csillogó és vidám, kérdő és elgondolkodó, tengerkék, fűzöld, fekete és csokoládébarna, rám szegeződik. És mesélni kezdtem.
Már régóta készülök rá, hogy megvillantom az amerikai közönségnek az Ajándok mátkaságát; számos okom van szeretni azt a történetet (Szerb Antal az egyik; a garabonciás a másik; és még sorolhatnám...). Magyar énekkel kezdtem, csak hogy bevonjam őket; onnantól egy pisszenés nem volt. Mivel megint lusta voltam előre leforditani szó szerint az egészet, ráálltam helyben forditásra... és azt hiszem jó munkát végezhettem, mert eléggé kiütötte a történet a diszes társaságot... nagy sikere volt na, az a fajta néma siker, amikor beletelik pár percbe, mig megszólal valaki... akkor aztán kérdeztek mindenfélét a magyar kultúráról, mesékről, és remek kis beszélgetés alakult.
Sharon vette át a szót; megemlitette, hogy dolgozik egy changeling-történeten, mi meg segitőkészen addig nyúztuk, mig elő nem adta. Futkosott a hideg a hátunkon, még akkor is, ha sok hasonlót hallottunk már... az ilyen meséknek az ilyen estéken különösen erős hatása van. Utána aztán mindenki hozzáfűzte a sajét verzióját (tanácsok tündérek ellen tipusú mesemondó-brainstorming...) Erre persze felmerültek egyéb lények is, végül kilyukadtunk a vérfarkasoknál, és a madárcsontú hölgy (nem emlékszem sajna a nevére... vagy lehet hogy be sem mutatkozott még?...) csendet intett, és megosztotta velünk a vérfarkassá válás titkát. Rögtön négyet is. Az első három klasszikus (megharap egy; harmatot iszol egy farkasnyomból; keresel egy varázslót és az átváltoztat), a negyedik pedig egy egészen különleges recept, melynek tételei között szerepel egy döglött macska is ("láttam is egyet idefelé jövet az út szélén, gondoltam is, milyen kár hogy pocsékba megy..."). Egy kedves versike is tartozott hozzá, meg a telihold persze, ami egész mesélés alatt bekandikált ránk az ablakon keresztül.
Miután kikacarásztuk magunkat az ötleten, újabb kötetlen beszélgetés következett; valaki ránézett az órára, ami persze nem a pontos időt mutatja (egy mesemondó órája, miért tenné?) aztán szedelőzködni kezdtünk, és vidáman nevetgélve kirajzottunk az éjszakába.
Nagyon remélem, hogy sok ilyen estém lesz még...

Halott-halvány bulizás

A Halloween hivatalosan is megkezdődött. Mivel szerdára esik, az egyetem találékony és mókakedvelő népe mindkét hétvégét kinevezte ünnepnek (ahogy Will fogalmazott, az amcsik alig várják, hogy jelmezt huzhassanak, vagy újabb jelmezt a jelmezre...). Ennek szellemében aztán jól kicsiptük magunkat a szombat esti bulira.
Érdekes felfedezést tettem: egy gótikus vámpir teljes felszerelése összeállitható az átlag ruhatáram darabjaiból, beleértve a fűzős csizmát is; a múltkori kiruccanáskor szerzett fekete rúzs pedig feltette mindenre a koronát... Katával nagyon elégedettek voltunk magunkkal, fotózkodtunk is eleget.
Az utcán már mindenféle őrültek rohangáltak - pasik szines rugdalózókban (nem ismerem a szuperhősöket, akiket meg igen, azok nem viselnek rugdalózót), és csajok a világ összes létező jelmezében, kivétel nélkül mind extra miniszoknyára röviditve (ami egy gésánál még hagyján, rendőröknél meg ápolónőknél még elmegy, na de a rózsaszin tütü már kisüti az ember retináját...). Ijesztőnek persze egyik sem volt túl ijesztő, Helga mentalitásával élve "vagy pacsit adok neki vagy lerúgom a fejét" tipusú szörnyek korzóztak a campuson. Al már kora délután megvillantotta a szamurájszerelést (az első fehér ember akinek jól áll), ezen kivül kiemelkedő helyen voltak még a tehenészlányok tehénben (sic!), Frodó, búvár sportcipőben, és a gonosz tündér lángoló szárnyakkal.
Gyönyörű teliholdunk volt egyébként; fájt a szivem szörnyen, hogy áruló módon vámpirnak öltöztem, amikor egyértelműen vérfarkaspárti vagyok... nem is birtam sokáig, lelkiismeretem megnyugtatása végett előálltam a nagy sztorival, miszerint épp álcázom magam... fel is rajzoltam a Fianna klánjelvényt a vállamra, és helyreállt a lelki béke.
Parti persze nem volt, itt se meg ott se; zene volt, pia volt, emberek voltak, csak hangulat nem. Nem is birtuk sokáig, szépen hazaszállingóztunk; a jelmez mindenesetre bevállt, lehet majd vele holnap a trick-or-treat kölyköket riogatni...
Értetlenül állok a jelenség előtt. Eddig még sosem pangott ennyire a campus; lehet, hogy még a vizsgák utóhatása, vagy... a fene se tudja. Persze mindig is a beöltözős-fozótkodós-készülődős rész volt a legjobb az egészben...
Képek holnap (ööö, ma) a könyvtárból. Ha Marylin Manson meglátja, bevesz a bandába.

Hullámvasút Horror Show

Amikor a hullámvasút kocsija elkezdett felfelé kapaszkodni velünk, szóltam Michaelnek, emlékeztessen, hogy belezzem ki, amint földet értünk. Ő volt az a kedves személy, aki rábeszélt, hogy a péntek délutáni kiruccanást a Six Flags vidámparkba semmiképp ne hagyjam ki. Este ötkor indulunk, a parkban Halloween alkalmából Fright Fest van, mókás kosztümökkel, félelmetes zenével, ingyen kaja meg minden. Nos, a hullámvasút első kocsijában ülve, húsz méterrel a föld felett, függőlegesen bámulva alá a semmibe ez már nem tűnt olyan jó ötletnek. Sőt. Főleg, amikor egy rántással megszűnt a felfüggesztés...
Mindenkinek kijár néha egy kis önfeledt halálfélelem. Mivel az első heti túrát anno testületileg kihagytunk, gondoltam, most majd pótolom a hiányt. A borús-nyálas-esős-békaemberes időjárás ellenére vigan zsúfolódtunk össze a két busz ülésein; mire megérkeztünk Springfieldbe, már jócskán sötét volt.
A gigantikus méretű vidámpark minden létező hangforrásából hátborzongató(nak szánt) orgonazene szólt; minden zugból füst gomolygott elő, és lépten-nyomon csontvázakba botlott az ember (legyűrtem a Bones-féle késztetést, hogy meghatározzam őket:). Néhány fura maszkos fickó is rohangált fel-alá, és az étkezdék plafonjáról megcsonkitott műanyag végtagok függtek; egy nőnél fejsze is volt, és a srácok végig "a tavalyi láncfűrészes muksót" keresték, szerencsére hiába.
Bátrak voltunk, jókedvűek és minden mókára készek - elsőként a dodzsem jött szembe, és húsz perc várakozás után boldog tiz percet töltöttünk körbe-körbe száguldozva a pályán (milyen dodzsem az ahol kötelező haladási irány van?!). A szabályszegés szellemében persze mi voltunk az egyetlenek akik jó irányba mentek, a sok hülye meg mind szembe jött...
Letudva a bemelegitő kört, a fiúk körbetekintettek, és kiszúrták az első hullámvasutat, ami a közelben volt. Rachel kerek perec megtagadta a beszállást, pedig Michael (mellesleg a pasija) némi tettlegességet is alkalmazott (a vállán próbálta behurcolni). Csak akkor mértük fel, mire vállalkoztunk, amikor már ott álltunk a pálya alatt; a Flachback becenévre hallgató műremek a hivatalos honlapon piros minősitéssel fut, de szerintem sokkal szemléletesebb, ha azt irom, hogy Xavier felnézett, és lendületből kidobta a taccsot. Nem vicc.
Az alkotmány megtekinthető itt, vagy itt (utóbbi szemléletesebb, mert teljes kép is van róla - kék és sárga, a Hurricane Harbor felett). A lényeg a két hurok meg a harmadik, fejjel lefelé, és a tény, hogy miután túljutottál rajta, ugyanezt megteszed visszafelé is (igen, háttal). Amikor beszálltunk, Michael váltig állitotta, hogy a legjobb hely az első kocsi eleje, "mert akkor az indulásnál nem húznak fel olyan magasra..." És lőn. Amikor bebiztositottak minket az ülésekbe, a hangszórókból a Goo Goo Dolls Iris c. száma kezdett szólni, ami elég szürreálissá tette az egész élményt - főleg mert Xavier és én akaratunk ellenére énekelni kezdtünk... egészen addig, mig az ének vérfagyasztó sikoltássá nem változott, amint megkezdődött a szabadesés lefelé. Persze nem az volt a kiváltó ok, hogy milyen gyorsan haladunk, hanem maga a tény, hogy az ember nem érezte, hogy a kocsiban tartaná valami... amikor elértük a pálya végpontját, jött egy rövid szusszanás, egy kattanás, "oh fuck", és már zúgtunk is háttal visszafelé. Nem tudnám megmondani, melyik volt a rosszabb, de azt hiszem, ha valóra válna rémálmom, akkor az valami ilyesmi lenne... amikor visszagördültünk az állomásra, még mindig az Iris szólt, és én válogatott nyelvezettel végtelen számú variációban kivántam Michaelt a Pokol legmélyebb bugyraiba... Xavier karjába kapaszkodva sikerült kikászálódnom a kocsiból, ami nem kis teljesitmény, ha az ember nem érzi a lábait és a kezében hangyák rohangálnak. Érdekes módon a gyomrommal nem volt semmi baj. Minden mással igen. Közben persze úgy nevettünk hogy majd' megszakadtunk, de nem tudom, hogy a felszabadult életörömtől-e, vagy csak a sokkhatástól...
A fiúk persze rögtön újabb horror-élmény után néztek; böngésszetek egy kicsit a Six Flags honlapon, látni fogjátok, mik voltak a variációk. A legtöbbre elég rövid választ adtam: "Jesus... Christ. No. Not a chance. No way in hell."
Végül úgy döntöttünk, beülünk egy függő libegőbe és szép nyugisan megnézzük felülről a parkot. Miután a fiúk megesküdtek, hogy nincs semmi trükk a dologban, nem fog meglepetésszerűen tiz métert zuhanni a végén, és "nem húzós, csak ha ringatod...", Stef, Xavier és én bezsúfolódtunk egy vasból készült gömb alakú ketrecbe, és átlibegtünk a Six Flags felett (pont olyan alkotmány volt, mint a Karib-tenger 2-ben, mókáztunk is vele eleget....). Hallgatólagos megegyezéssel rövidebb szünetet iktattunk be, fel-alá sétáltunk a ködös utcákon a régimódi western-házikók között, beszélgettünk, bámultuk a kirakatokat meg a jelmezeket, majd letámadtunk egy nyerőgép-barlangot, és mindenféle ütött-kopott pénznyelőket piszkáltunk (én igazából csak néztem). A "halászd-ki-a-plüssállatot" verziót hamar feladtuk, ellenben a "halászd-ki-a-drága-és-csillogó-öngyújtót" gép egészen lázba hozta a fiúkat, és miután egy rakat Superman-köpenyt viselő tizéves elmagyarázta nekünk, hogyan működik, hamar csapatjátékká fajult a dolog: négyen négy szögből figyeltük az eseményeket, az ötödik kormányozott. Az első öt próbálkozás nem szegte kedvük; hatodikra tudományos módszerekhez folyamodtunk, és a srácok papircsikokat ragasztottak az üvegre, hogy pontosan bemérjék a koordinátákat (miközben én kiselőadást tartottam nekik a nyerőgépek működési elvéről és a függőség kialakulásának feltételeiről). Rachel közben egy másik gépnél nyert egy halom kupont, amit beváltott egy labdára. Azután továbbálltunk.
Mivel a kiruccanáshoz kajajegy is járt, beültünk egy fapados büfébe és sült krumplit ettünk, rántott csirkét meg ketchupot (és elméláztunk rajta, lesz-e időnk megemészteni...). Beszélgettünk, nevettünk, dobáltuk a labdát, és azon gondolkodtunk, vajon a zenék minősége direkt mutat-e csökkenő tendenciát (mely tendenciát az jelezte, hogy akaratunk ellenére ültő helyünkben táncolni kezdtünk, sorra bemutatva a legcikibb mozdulatokat amiket ember diszkóban elsüthet).
Mivel nincs vidámpark plüssállat nélkül (ezt minden filmben látni lehet), beszálltunk egy klasszikus játékba, melynek során lyukakból kiugró békákat kellett lecsapni egy nagy kalapáccsal, és Rachel meg én széles vigyorral és fejenként egy-egy neonzöld plüss békával távoztunk a helyszinről (Xavier utóbb alapos anatómiai vizsgálatnak vetette alá az enyémet, és megállapitotta, hogy he, bár hogy miből jött rá, azt nem tudom, mert eléggé stilizált egy béka...). Rátértünk a klasszikusokra. Rachel választása a teáscsésze-körhintára esett - három irányban pörög egyszerre, de mégsem annyira megterhelő, mint a Flashback volt, meg aztán jópofán nézett ki, hogy óriási teáscsészékben ültünk... a békák meg lobogtak utánunk.
Ideje volt elindulni visszafelé; útközben megálltunk hogy megnézzünk egy "Dead Stars" cimű előadást egy nyitott szinpadon - Elvis és Marilyn Monroe épp duettet énekeltek, hullaszinűre sminkelve, elég gyenge volt, mindenesetre érdekes. Még mindig nem éreztem át teljesen a Halloween szellemiségét...
És amikor már majdnem kijutottunk a parkból, végre én is megtaláltam, amit kerestem: egy régimódi, óriási körhintát, lovakkal és oroszlánokkal és szarvasokkal, amik rudakon állnak, és mozognak fel-le. A többiek osztották a lelkesedésemet; amikor felkapaszkodtunk az ütött-kopott, és pont ezért imádnivaló fa lovak hátára, a kezelő bemondta, hogy a körhinta kilencvennyolc éves... mindenhol szines lámpák égtek, és tükrök voltak a falon, és kapaszkodtunk az aranyozott rudakba, a lovak piros takarójáról mállott a festék, és szólt a zene, és olyan varázslatos hangulata volt az egésznek, hogy le sem szálltunk még két körig... (egyfolytában az Amerikai Istenek járt a fejemben, meg Mary Poppins). Ez volt az este legklasszabb része.
A buszon hazafelé aztán beszélgettünk tovább, és együtt sétáltunk vissza a koleszba a szakadó esőben, fáradtan, de jókedvűen.
Azt hiszem, kezdek barátokat szerezni.
A Flashback azért hiba volt. De micsoda sztori.

Senki nem számit az Inkvizicióra!

Megkezdődött a felkészülés a Galileo játékra. Nagyjából ugyanúgy néz ki, mint az Athén - pártok vannak akik egymással vitatkoznak, és néhány indeterminate, akiket meg kell győzni. A külömbség a téma: ezúttal főleg csillagászat, és persze a kalsszikus per, hogy vajon mozog-e a Föld, vagy égessük meg Galileót... a három párt a konzervativ, a mérsékelt és a radikális, utóbbiak képviselik Galileót, előbbiek pedig az Egyházat, azon belül is az Inkviziciót. A játékosok ezúttal valmennnyien létező történelmi személyeket testesitenek meg (és sokkal több az olvasnivaló is, ebből kifolyólag...), főleg papokat és biborosokat. A játékidő 25 év, közben néhányan sorsolásos alapon el fognak halálozni (a magas pozicióban lévő egyházi személyek jó öregek már) és újjászületnek valaki más bőrében... ebben a játékban pénz is forog (támogatókat lehet vásárolni, ranggal együtt növekvő áron), amit, a reneszánsz szellemében, a jól sikerült előadásokért oszt ki a Játékmester. Egy hete olvassuk a különféle csillagászati értekezéseket; teleszkópot épitünk a laborban, és megfigyeléseket végzünk, hogy tudjuk, mit látott a kor embere az égen (ami persze nem valós, már csak azért sem, mert őrült nagy errefelé a fényszennyezés). Rettenetesen élvezzük a dolgot.
És ma megkaptuk a szerepeket is.
(Dobpergés)
A római egyetem jezsuita teológiaprofesszora ez úton üdvözöl minden kedves olvasót!
(Sátáni kacaj)
A Föld pedig egy helyben áll és ott is marad, Galileo pedig égni fog!!! Pokolra minden eretnekkel!
Hát igen. Beosztottak a konzervativ pártba - nagy álmom vált valóra, tagja lettem az Inkviziciónak...
(Imádom a feladatot: olyasmi mellett kell érvelnem ami nem igaz...:)

Jonesborough - Én

Csak mert annyira kértétek (egy rossz szó és már veszem is le a képet a blogról...:)
Én a Swappin' Groundon, a második (sikeresebb) alkalommal. A kép Lethan műve, romantikusan homályos mert ő kinn állt a napon... a sárga biléta a nyakamban az öntkéntesek belépőkártyája.


"Fire, burn!"

Jonesborough - Képek 3

A hires-neves International Storytelling Center teljes pompájában. Éljen, éljen.


Egy kerités a kertek alatt, itt játunk át a főutcáról a College Street sátorhoz. Ez ugyan itt nem látszik, de ez egy szűk sikátor, fejünk fölé hajló fákkal, és a kerités végig ilyen...


Főtér még egyszer, több emberrel.


Főutca, reggeli sokadalom.


Városháza, őszi dekorációval, a lépcsőn általában mesemondók tanyáznak.

Jonesborough - Képek 2

Boltocska mindenféle szines holmival (Jonesborough, főutca)

Mesemondó lovashintó, lóval meg szalmabálával és szép régi erkélyes épülettel. Déli napsütésben.



Szép nagy fehér ló, épp pihen (az egyik mesekocsi fehér volt, a másik fekete, hozzá illő lovakkal).

A Ghost Story Concert pavilonja. Amikor a kép készült, sokkal sötétebb volt a képen láthatónál, egyébként.



Jobbra a College Street sátor, balra a Library Tent. Középen a tömeg, a délutáni előadások szünetében.


A kivilágitott Courthouse Tent. Háttérben az esti vonattal. Ugye megmondtam hogy közel volt...


Szép szines őszi zászló az egyik lakóház előtt.

Jonesborough Képek - 1

Na végre, az a nap is eljött: még egy kis Jonesborough nosztalgia! (nem nem nem én nem szállok vissza a földre, tessék a lábamat elereszteni!:) Elmentem a könyvtárba és feltöltögettem a képeket, mindenféle sorrend vagy rendszer nélkül. Ime:
1. Ez itt a Swappin' Ground kedves kis csikos sátra. Innen indulnak a mesemondók:)


2. Utcarészlet őszi dekorációval.


3. Utcarészlet bolttal és őszi dekorációval!


4. A Fesztivál főhadiszállása, egy úgynevezett log cabin, telepes mintára. Belül egy tér az egész, és - kapaszkojdatok - fából van. Biza.


5. Jonesborough főtere. Balra az önkéntesek főhadiszállása, jobbra a Storytelling Center csücske. Középen a medicine show-hoz tartozó kicsi kocsi.


6. Na ezzel kellett volna kezdeni. Kilátás a szállásom ablakából, kora reggel...:)

Kiegészités a komédiásokhoz

Nah, félreértések elkerülése végett:
1. A brainstorming során felmerült ötletek egyáltalán nem biztos, hogy megvalósulnak; csak azért soroltuk fel őket, hogy példaként szolgáljanak a csapat gondolkodásmódjára
2. Nem áll szándékunkban BÁRMI olyasmit csinálni amiért bajba kerülhetünk, vagy magunkra haragithatunk akárkit, legyen az tanár, másik diák, sampus safety, mókus vagy chipmunk.
Na, minden Morgó nyugodjon meg:)

Gerillaszinészet

Már megint nem csaltak az ösztöneim: az anime freakek után megleltem az egyetem második leglököttebb és legjobb fej csapatát: a Jesters névre hallgató szinészbandát, akik egy egészen sajátságos műfajt űznek... de kezdjük talán az elején.
Még a vásáron iratkoztam fel a listára, és el is feledkeztem az egészről; a hét elején azonban érkezett egy e-mail, hogy mégiscsak létezik a társulat, és első meeting vasárnap délután. Nem fűztem vérmes reményeket a dologhoz (meg nem is akarom túlvállalni magam), de azért gondoltam, érdemes meglesni, milyen is a banda. Hatalmas lelki tusa árán eltéptem magam a megirandó esszé gyönyörűségeitől (hah) és átkocogtam a campus túlsó végébe, ahol az anime klubhoz nagyon hasonló hangulat fogadott: őrül nagy közös nappali végtelenül süppedő fotelekkel (komolyan, beleül az ember és orrba térdeli magát, mint a rajzfilmekben...)
Egyetlen ember előzött meg (szokás szerint): David, a Jesters elnöke, vagy főembere, vagy gerillavezére, vagy mittomén. Először csak a kondenzcsikot láttam belőle, ahogy fel-alá sertepertélt a szobában; végül aztán megtorpant és bemutatkozott. Nagyon egyedi jelenség: nálam nem magasabb, vékonyka srác, rövid barna hajjal, szürreálisan nagy, gesztenyebarna szemekkel, széles vigyorral és hosszú, vékony ujjakkal; egyfolytában izeg-mozog, mászkál, gesztikulál, pofákat vág és magyaráz. Nagyon szórakoztató volt beszélgetni vele, mig lassan szállingózni kezdtek a többiek is: három csaj (kettő elsős - egyik sem csirlider-gyanús hála az égnek), egy nagyobb darab bölcsész kinézetű srác, meg Roger, akit a public speaking versenyről már jól ismerünk.
A Jesters azért alakult, hogy szinész-előadóművész beállitottságú diákok kiélhessék a kreativitásukat tanári felügyelet és mindenféle megkötések nélkül - szabad komédiás banda, na. Ez hamar kiderült; a gyűlés célja az volt, hogy két kisebb és egy nagyobb projectet tervezzünk a félévre, és David nem érkezett ötletek nélkül (csak hogy tudjuk, mennyire szabad az a szabad szinészet...) Ápolt körmeit kocogtatva a papiron (bocs, ezt nem tudtam kihagyni - nem, nem meleg a srác, csak francia major... bocs, ezt se tudtam kihagyni...:), az összeesküvők széles, gonosz (és az ő esetében teljesen várazlan) vigyorával előadta a nagy tervet...
A campuson a biztonsági szolgálat nemrég 16 kamerát szerelt fel különböző helyszineken, amelyeken keresztül a nap 24 órájában figyelik az eseményeket - igen, a Nagy Testvér megérkezett a Trinityre... és ez adta az ötletet kicsi de nem kevéssé elszánt csapatunknak, hogy feltűnési viszketegségünket társitsuk a kamerák által szolgáltatott élő adással. Van erre valami flancos szinháztörténeti kifejezés (hogy mikor figyelik az embert és mikor nem), de nem tudtam megjegyezni... lényeg a lényeg, David szobatársa már tizenhármat beazonositott és bejelölt a térképen - nincs más hátra, mint rövid kis jeleneteket tervezni és előadni őket az utcán, spontán komédia formájában, hogy az irodában ülő biztonsági őrök is szórakozzanak egy kicsit... Roger rögtön előállt a vetkőzés ötletével (pipsó a campuson, mindenhol, mindenkor, áll majd a plakátokon...), de leszavaztuk, mert nem akarjuk kiégetni az optikát... most aztán kezdődik az ötletelés, mivel szórakoztassuk majd a közönséget...
A második akcióterv nem kevésbé mulatságos: mivel rendelkezünk tagokkal, akik még elmennének középiskolásnak (többek között én is, két copf és no smink), úgy tervezzük, beszivárgunk a szokásos heti campusnéző túrák egyik csapatába, és spontán rajtaütésszerű szinészetet űzünk. Az egyik ötlet szerint a beépitett ember felteszi a szokásos kérdést az idegenvezető tanárnak - "És mennyire biztonságos a campus?" - mire ketten kirontanak a bokorból és elragadják...
Azt hiszem a legtöbb előadásunk futással fog végződni, de nem csinálunk semmi illegálisat vagy veszélyeset... és végre valami trickster mentalitás...
Szóval a banda jó fej, ötletben nincs hiány, a megbeszélés nagy része nevetéssel telt (főleg amikor David szinészi vénája spontán megnyilatkozott... általában mondatonként egyszer).
Fújhatom a szabad vasárnapokat.

Feljegyzés az üvegházból

32 fok van a szobában. Megolvadt a csokoládé az asztalon. Mind az egy ablakom tárva-nyitva áll két egész napja, és tátogok, mint hal a szárazon...
Igen. Beindult a fűtés.
Múlt héten megfagyni akartam, kockásra-csikosra, öt takaró alatt, két pizsamában - most meg odakinn változatlanul hideg van, szakad az eső, itt benn pedig kezd az éghajlat egy trópusi üvegházra hasonlitani...
Állitsátok meg a globális felmelegedést!!! Kapcsoljátok ki a fűtést! Vagy legalább tegyetek a radiátorra egy olyan tekerős gombot...

Ajtók

Sápadtarcú embernek gonosz alattomos bejáratai vannak. Ha kinyitsz egy kétszárnyú lengőajtót, marad egy vékony vas rúd középen... nem kora reggeli közlekedésre fejlesztették ki. Aú.

Végkifejlet

Tegnap hajnalban, még a népgyűlés kezdete előtt, levél érkezett hozzám a foglyul ejtett athéni tábornoktól: "Ha nem segitesz megszükni a börtönből, elárulom a többieknek, hogy nő vagy." Hát nem volt szükség reggeli kávéra, és inkább nem ismétlem el, mik voltak az első szavaim... gondolkodtam egy darabig (mig magara kaptam a ruháimat és átrohantam a könyvtárba nyomtatni), azután döntöttem: a nagy amerikai hazaszeretetre fogok apellálni. Kinyomtattam a levelet bizonyitékul, és ment a válasz a Gazdag Atlétának: "No way in Hades!"
Hát az utolsó (utáni) athéni nap elég mozgalmasra sikeredett... az Atlétának nem sikerült megszükni, mert az egyetlen ember, aki segiteni akart neki, nem jött be órára... igy hát kivégeztük, de sajnos a kivégzés után felolvasták a végrendeletét, aminek odabiggyeszetette a végére: "ja, egyébként az öreg cipész valójában nő." Én meg vettem egy nagy levegőt, és beismertem. Azután előálltam egy nagyon jól hangzó, lelkületében amerikai szónoklattal arról, hogy én inkább meghalok a hazámért, mint hogy az ellenségnek segitsek (körbeadtam a levelet) és végezzenek ki, ha akarnak, akkor sem adom fel az álmaimat stb. Persze felugráltak a helyükről és megszavazták hogy életben hagynak (annak ellenére hogy nő létemre végig velük szavaztam a népgyűlésben...), sőt, megadják a többi nőnek is a szavazati jogot (amire már nem került sor, mert a KM lezárta a játékot). Szóval tulajodnkáppen vesztettem (lelepleztek), de legalább stilusosan...
És most kezdődjék a Galileo-per.

Mondtam én hogy tudok én...

Tegnap dühömben leültem és lendületből megirtam újra a klasszika dolgozatot, gyorstalpalósan, 7 oldalban, jó adag Lukianosz-féle cinizmussal. Ma reggel visszakaptam egy óriási A plusz osztályzattal meg egy tanári dicshimnusszal együtt. Azt hiszem, ideát gyökeresen mások az elvárások dolgozatirás terén... és én ennek csak örülni tudok. Kedvenc szirem kibékült velem.

A nap zenéje: Takin' Care of Business (Lovagregény OST)

Háború Athénban!

Athén mai (utolsó) népgyűlése megszavazott egy zsákmányszerző hadjáratot Khalkhisz ellen; kineveztünk három hadvezért (Thrasybulus a Radikálisoktól, Will a Mérsékeltektől és a Gazdag Atléta), akik egy 20000 fős hoplita sereg élén meg is indultak a hadjáratba. Meg én, mint 500 mesterember képviselője, azzal a céllal, hogy jól meggazdagodjak, felszerelés készitvén a hadseregnek.
És ma délután érkezett elektronikus futárral a következő hir: a Gazdag Atléta a hadsereg élén Athénra akart törni, hogy magához ragadja az uralmat! A másik két hadvezér próbálja megfékezni, egyesek szerint le is tartóztatták, de a részletekre holnapig várni kell. Továbbá kiderült, hogy Khalkhisz szigeten van, ezek az idióták meg szárazföldi hadjáratot terveztek (Lukianosz fetreng a röhögéstől). Képzelem az arcukat amikor leértek a vizhez. És ezek akarnak államot vezetni. Piha. Az a vicc az egészben, hogy ha normálisan ki birták volna ejteni a nevét, meg tudtam volna mondani nekik... de Cselkész nevű görög városról sosem hallottam még...:P
Ööö, skizofrén állapot ez a szerepjáték. A letartóztatásban természetesen én is segitettem, most, hogy visszaolvasom az üzeneteket...:D

Szókratész él

Befejeződött a nagy per, nem kevés ordibálás, veszekedés és alkudozás árán - Szókratész bűnösnek találtatott istenkáromlás és pederasztia vádjával, és... vagyonelkobzásra itéltetett. Eléggé kompromisszumos megoldás, én nem vagyok boldog vele; szoros meccs volt, annyi szent.
Mindenki élvezte a szavazást: szines kavicsokat dobáltunk egy ezüst fóliába csomagolt kólásflakonba, kék kavics - bűnös, fehér kavics - ártatlan. A fel nem használt kavicsot egy másik flakonba kellett dobni. A módszer értelmezésén eleve megbukott az athéni lakosság fele...:D

Túl kreativ nem elég kreativ

Visszakaptam a klasszika-dolgozatomat. B lett.
Lukianosz soha többé nem fog velem szóba állni.
Kaptunk egy kreativ feladatot, meg két komolyat; ebből egyenesen következett persze, hogy én a komolyat irtam meg kreativan, és a műelemzést párbeszéddé alakitottam köztem és kedvenc görögöm között (aki nem tudja: Lukianosz szatirákat irt, mindig párbeszédben). Mivel azonban korlátozva volt a dolgozat hossza, meg egyébként is gondoltam hogy ne ússzon el velem a ló (??? Viziló! Jól van?) hát megirtam az esszét egyben, aztán széttördeltem, hogy párbeszédnek nézzen ki, de valójában nem az volt, gondoltam, ennyit megengedhetek magamnak bünti nélkül...
Hát visszakaptam a dolgozatot, és B lett. (itt az A plusz a legjobb) Azzal az indoklással, hogy irhattam volna élethű párbeszédet és faggathattam volna a szerzőt meg minden... hát itt hidalok le.
Hozzászoktam, hogy egy ilyen megoldásért leszedik a fejem, itt meg nem volt elég kreativ... kaptam persze sok dicséretet is a dogához, de mégis...
Kedvenc szirem duzzog a sarokban.
Érzem hogy lemegyek Gyortsalpaló módba...

Linkek

Mindenkinek: Kata és Dani blogja belinkelve, nézzetek baaaalra! :D