Angela elrepült, mint Mary Poppins. Hagyott hátra sok remek történetet és egy csomó jó emléket :) Meg egy egész enyhe, jóindulatú kultúrsokkot, amiből anya alighanem több Amerika-ismereti előadást is kerekít majd a diákok részére.
A reggel csúsztatott palacsintával indult, ami könnyekig hatotta kedves vendégünket (anya meg örült, hogy valaki értékeli végre, ha főznek rá). Utána pakolás következett, meg kisebb séta hugival (aki ellenezte az ötletet), végül pedig egy kiadós, bár kissé rohamszerű korai ebéd a Szél Fiai Fogadóban (melynek keretei közt Angela megismerkedett a szilvapálinka fogalmával; az első kortytól a szeme is keresztbe állt, a többit nemes egyszerűséggel belezuttyintotta a limonádéjába).
Pozsony felé menet a kocsiban még megbeszéltünk néhány mesemondással kapcsolatos témát és pletykát; amikor megérkeztünk a reptérre, rövid búcsút vettünk egymástól mesemondó módra: "Találkozunk az úton."
Most meg itthon vagyunk, és mindenki lógatja a lábát.
Készülök a következő nagy kalandra. Ne kapcsoljatok át másik csatornára, rövidesen újból jelentkezünk ;)
2009. július 28., kedd
2009. július 27., hétfő
Kalandozások Burgerlandban
A mai nap egyetlen nagy utazásból állt: elvittük Angelát a Raxra. Kicsivel tovább tartott odaérni, mint vártuk, ezért a nap nagy része autókázással telt, ami egyáltalán nem baj, tekintve, hogy egy rakat szendvics, több tábla csoki és két mesemondó tartózkodott a járműben.
A Rax pedig nekem is új volt.
Lenyűgözően gyönyörű hely, magas hegyek, vadregényes fenyvesek, kristálytiszta patakok és rendezett, virágos ablakú osztrák falvacskák. Libegő vitt fel minket a hegytetőre, ahonnan tettünk egy rövidebb túrát az Ottó-házhoz; Angelávan felváltva meséltünk, hogy ne essen nehezünkre a mászás, és a szikrázó napsütében a Muzsika hangjait énekelve ugrándoztunk a vadvirágos réten, ami megütötte a legnyálasabb Disney filmek szívonalát.
A látvány a hegytetőről leírhatatlan. Kétezer méteren már a hollók is alattunk repültek (és egészen közel). Sokáig gönyörködtünk a kilátásban, mielőtt hazafelé vettük volna az irányt; nem igazán siettünk sehová, csak lustán sétáltunk vissza a felvonóhoz, aminek az lett az eredménye, hogy egy órával később két perccel zárás után sikerült bezuhannunk a fraknói várba. Sebaj, Angela lassan úgyis kezd túltelítődni történelmi látványosságokkal. Azért kötelességtudóan megcsodálta kívülről az egészet, mielőtt újra kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk haza.
A látogatás lassan a végéhez közelít (Angela holnap repül haza). Egy kiadós vacsora mellett elbeszélgettünk mindenféle dolgokról, és nem győzte hangsúlyozni, mennyire jól érzi itt magát, és mennyire hálás mindenért, amit az elmúlt napokban tettünk a szórakoztatására. Jól esett hallani :)
Magyarország (és a környező országok) mesemondói szempontból jelesre vizsgáztak. Éljen.
A Rax pedig nekem is új volt.
Lenyűgözően gyönyörű hely, magas hegyek, vadregényes fenyvesek, kristálytiszta patakok és rendezett, virágos ablakú osztrák falvacskák. Libegő vitt fel minket a hegytetőre, ahonnan tettünk egy rövidebb túrát az Ottó-házhoz; Angelávan felváltva meséltünk, hogy ne essen nehezünkre a mászás, és a szikrázó napsütében a Muzsika hangjait énekelve ugrándoztunk a vadvirágos réten, ami megütötte a legnyálasabb Disney filmek szívonalát.
A látvány a hegytetőről leírhatatlan. Kétezer méteren már a hollók is alattunk repültek (és egészen közel). Sokáig gönyörködtünk a kilátásban, mielőtt hazafelé vettük volna az irányt; nem igazán siettünk sehová, csak lustán sétáltunk vissza a felvonóhoz, aminek az lett az eredménye, hogy egy órával később két perccel zárás után sikerült bezuhannunk a fraknói várba. Sebaj, Angela lassan úgyis kezd túltelítődni történelmi látványosságokkal. Azért kötelességtudóan megcsodálta kívülről az egészet, mielőtt újra kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk haza.
A látogatás lassan a végéhez közelít (Angela holnap repül haza). Egy kiadós vacsora mellett elbeszélgettünk mindenféle dolgokról, és nem győzte hangsúlyozni, mennyire jól érzi itt magát, és mennyire hálás mindenért, amit az elmúlt napokban tettünk a szórakoztatására. Jól esett hallani :)
Magyarország (és a környező országok) mesemondói szempontból jelesre vizsgáztak. Éljen.
2009. július 26., vasárnap
Kérdés könyvekről
Most, kicsivel később, elgondolkodtam rajta, hogy milyen magyar olvasmányt is adnék szívesen Angela kezébe, ha mindnek lenne angol fordítása. Nem könnyű kérdés. Ime néhány, ami az eszembe jutott:
Szabó Magda: A Pillanat
Szerb Antal: Szerelem a Palackban
Devecseri: Epidauroszi tücskök, szóljatok
Hetvenhét magyar népmese
Móra Ferenc: Aranykoporsó
Móra Ferenc: Utazás a föld alatti Magyarországon
...: Kisasszonykirály
Krúdy Gyula: A templárius
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig, A névtelen vár... stb.
....
Argh, túl fáradt vagyok már, hogy gondolkodni tudjak.
Most inkább ötleteljetek ti.
(Utólagos bejegyzés: Angela feladta az Utas és Holdvilág-ot. Szörnyen depresszívnek találja XD)
Szabó Magda: A Pillanat
Szerb Antal: Szerelem a Palackban
Devecseri: Epidauroszi tücskök, szóljatok
Hetvenhét magyar népmese
Móra Ferenc: Aranykoporsó
Móra Ferenc: Utazás a föld alatti Magyarországon
...: Kisasszonykirály
Krúdy Gyula: A templárius
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig, A névtelen vár... stb.
....
Argh, túl fáradt vagyok már, hogy gondolkodni tudjak.
Most inkább ötleteljetek ti.
(Utólagos bejegyzés: Angela feladta az Utas és Holdvilág-ot. Szörnyen depresszívnek találja XD)
Nagy magyar valóság
Angela kezd belerázódni Győrújbarát mindennapjaiba. Pontosabban mi kezdünk belerázódni abba, hogy itt van. Könnyű vendég: megeszik bármit, amit eléje teszünk, válogatás nélkül lelkesedik mindenért, és ha épp más dolgunk van, elfoglalja magát. A tetejébe nagyon gyorsan megtalálta a hangot mindannyiunkkal (különösen hugival, akinek rengeteget énekel).
A mai reggelt a gigantikus Győr Plazában kezdtük, ahol angol nyelvű magyar irodalmat próbáltam felhajtani Angelának. Szégyenletesen kicsi volt a választék. Volt pár Szabó Magda, Örkény Egypercesek, egy halom Kertész Imre, és némi Szerb Antal. Egri csillagok sajna egy szál se, pedig azt kerestem leginkább. Angela fogta a feltornyozott könyveket, és leült egy fotelbe tesztelni őket; fél órával később visszatett mindent, kivéve az Utas és Holdvilág-ot, ami megragadta már az első oldalon. Örkény humorához nem volt meg a kulturális háttere, amit meg tudok érteni, mert nekem se mindig van, pedig én szeretem :) Szabó Magdát nagyon nehéznek találta, amivel szintúgy egyet kell értenem, mert én csak az útinaplóit szeretem nagyon nagyon, meg a Pillanatot, ami viszont, csodák csodája, nem jelent meg angolul. Kertészt már ismerte.
A vásárlást ily módon rövidre zárva elfogtunk egy kósza buszt, ami kivitt minket Ménfőre a nagyihoz (ez már önmagában is teljesítmény volt, tekintve, hogy mostanában a 22-es minden szökőévben jár csak, és ráadásul ingázik Narnia és Középfölde között). Ideje volt, hogy megismertessük Angelát egy rendes magyar falusi vasárnapi nagyiféle ebéddel.
Természetesen le volt nyűgözve. Mama kitett magáért; legalább 5 fogást tálalt fel, plusz csresznyés rétest; Angela vígan fogyasztott mindenből, különösen, mert saját bevallása szerint a nagy bőség az afro-amerikai családi ebédekre emlékeztette. Papa elmesélt néhány helyi történetet is (tolmácsként közreműködtem); nem is tudom, hármunk közül ki élvezte jobban az előadást. Tandemben mesélni a saját nagyapámmal olyasmi, amit szeretnék még többször kipróbálni. Angela lefotózott minden fogást, és nagyon hálás közönségnek bizonyult; azt hiszem, az egész eddigi amcsi-magyar mesemondó kaland fénypontjának bizonyult az esemény. Főleg azért, mert, mint már mondtam, leginkább arra volt kíváncsi, hogy élünk mi magyarok. Hát, így.
Ebéd után körbejártuk vele a kertet, és buzgón megcsodált minden növényt, fát és zöldséget; papa ragyogott a büszkeségtől, jó volt látni. Kivittem Angelát a Bezerédj kastélyba és a kastélykertbe; miközben fel és alá sétáltunk, meséltem neki a gyerekkoromról meg mindenféle dolgokról, amik velem meg az uncsitesókkal történtek az itt végiggarázdálkodott nyarak alatt.
Az az igazság, hogy eddig soha nem meséltem még a gyerekkoromról ennyit, mert véleményem szerint még tart :) De most, hogy Angelával kettesben voltunk, és mert nagyon érdeklődött mindenféle családi sztorik iránt, hát meséltem egy csomót. Hirtelen nagyon bölcsnek és öregnek éreztem magam. Közben meghódítottuk a kastélykertet, és fára is másztunk (az ő ötlete volt, és persze egyikünket sem akadályozott a nyári szoknya).
Délutáni programként apa elvitt minket Pannonhalmára. Nem bírtuk ki hogy ne villantsunk egyet Angelának az ezeréves apátsággal a szomszédban... kötelességtudóan le is nyűgöződött, hűűű meg haaa, bár leginkább az egészben a könyvtár fogta meg (és a kilátás). Végigjártuk a kötelező túrát a csoporttal, azután átsétáltunk a borteraszra, a Kisalföldet bámulva bort kóstoltunk, és beszélgettünk, amíg haza nem ettek minket a szúnyogok.
Hazafelé a kocsiban Angela feltette a kérdést, hogy mitől magyar a magyar. Jó kérdés volt, hazáig vitatkozunk rajta, meg még az után is. Arra volt kíváncsi, hogyan lehetne leírni a magyarokat. Én hangsúlyoztam a magyar nyelv fontosságát az identitástudat megformálásában, természetesen a meséket, és a nemzeti történelmet; közös erővel megpróbáltuk megismertetni vele a hungaropesszimizmus fogalmát, aminek elfogadása ellen hevesen tiltakozott. Állította, hogy az Államokban semmi se jobb, mint idehaza, sőt (ami elég viccesen hangoztt, úgy általában). Végülis arra a végeredményre jutott, hogy a magyarok olyanok, mint egy nagy család, annak minden pozitív és negatív jelentésével együtt. Egyet kellett értenünk. Egyébként, úgy tűnik, legnagyobb igyekezetünk ellenére sem sikerült lebeszélnünk arról, hogy Magyarország a legjobb hely a világon. Most szóljatok hozzá :)
(Azért kicsikét büszke vagyok a családra, hogy megszerettették az egész országot egy amcsival ;)
A mai reggelt a gigantikus Győr Plazában kezdtük, ahol angol nyelvű magyar irodalmat próbáltam felhajtani Angelának. Szégyenletesen kicsi volt a választék. Volt pár Szabó Magda, Örkény Egypercesek, egy halom Kertész Imre, és némi Szerb Antal. Egri csillagok sajna egy szál se, pedig azt kerestem leginkább. Angela fogta a feltornyozott könyveket, és leült egy fotelbe tesztelni őket; fél órával később visszatett mindent, kivéve az Utas és Holdvilág-ot, ami megragadta már az első oldalon. Örkény humorához nem volt meg a kulturális háttere, amit meg tudok érteni, mert nekem se mindig van, pedig én szeretem :) Szabó Magdát nagyon nehéznek találta, amivel szintúgy egyet kell értenem, mert én csak az útinaplóit szeretem nagyon nagyon, meg a Pillanatot, ami viszont, csodák csodája, nem jelent meg angolul. Kertészt már ismerte.
A vásárlást ily módon rövidre zárva elfogtunk egy kósza buszt, ami kivitt minket Ménfőre a nagyihoz (ez már önmagában is teljesítmény volt, tekintve, hogy mostanában a 22-es minden szökőévben jár csak, és ráadásul ingázik Narnia és Középfölde között). Ideje volt, hogy megismertessük Angelát egy rendes magyar falusi vasárnapi nagyiféle ebéddel.
Természetesen le volt nyűgözve. Mama kitett magáért; legalább 5 fogást tálalt fel, plusz csresznyés rétest; Angela vígan fogyasztott mindenből, különösen, mert saját bevallása szerint a nagy bőség az afro-amerikai családi ebédekre emlékeztette. Papa elmesélt néhány helyi történetet is (tolmácsként közreműködtem); nem is tudom, hármunk közül ki élvezte jobban az előadást. Tandemben mesélni a saját nagyapámmal olyasmi, amit szeretnék még többször kipróbálni. Angela lefotózott minden fogást, és nagyon hálás közönségnek bizonyult; azt hiszem, az egész eddigi amcsi-magyar mesemondó kaland fénypontjának bizonyult az esemény. Főleg azért, mert, mint már mondtam, leginkább arra volt kíváncsi, hogy élünk mi magyarok. Hát, így.
Ebéd után körbejártuk vele a kertet, és buzgón megcsodált minden növényt, fát és zöldséget; papa ragyogott a büszkeségtől, jó volt látni. Kivittem Angelát a Bezerédj kastélyba és a kastélykertbe; miközben fel és alá sétáltunk, meséltem neki a gyerekkoromról meg mindenféle dolgokról, amik velem meg az uncsitesókkal történtek az itt végiggarázdálkodott nyarak alatt.
Az az igazság, hogy eddig soha nem meséltem még a gyerekkoromról ennyit, mert véleményem szerint még tart :) De most, hogy Angelával kettesben voltunk, és mert nagyon érdeklődött mindenféle családi sztorik iránt, hát meséltem egy csomót. Hirtelen nagyon bölcsnek és öregnek éreztem magam. Közben meghódítottuk a kastélykertet, és fára is másztunk (az ő ötlete volt, és persze egyikünket sem akadályozott a nyári szoknya).
Délutáni programként apa elvitt minket Pannonhalmára. Nem bírtuk ki hogy ne villantsunk egyet Angelának az ezeréves apátsággal a szomszédban... kötelességtudóan le is nyűgöződött, hűűű meg haaa, bár leginkább az egészben a könyvtár fogta meg (és a kilátás). Végigjártuk a kötelező túrát a csoporttal, azután átsétáltunk a borteraszra, a Kisalföldet bámulva bort kóstoltunk, és beszélgettünk, amíg haza nem ettek minket a szúnyogok.
Hazafelé a kocsiban Angela feltette a kérdést, hogy mitől magyar a magyar. Jó kérdés volt, hazáig vitatkozunk rajta, meg még az után is. Arra volt kíváncsi, hogyan lehetne leírni a magyarokat. Én hangsúlyoztam a magyar nyelv fontosságát az identitástudat megformálásában, természetesen a meséket, és a nemzeti történelmet; közös erővel megpróbáltuk megismertetni vele a hungaropesszimizmus fogalmát, aminek elfogadása ellen hevesen tiltakozott. Állította, hogy az Államokban semmi se jobb, mint idehaza, sőt (ami elég viccesen hangoztt, úgy általában). Végülis arra a végeredményre jutott, hogy a magyarok olyanok, mint egy nagy család, annak minden pozitív és negatív jelentésével együtt. Egyet kellett értenünk. Egyébként, úgy tűnik, legnagyobb igyekezetünk ellenére sem sikerült lebeszélnünk arról, hogy Magyarország a legjobb hely a világon. Most szóljatok hozzá :)
(Azért kicsikét büszke vagyok a családra, hogy megszerettették az egész országot egy amcsival ;)
2009. július 25., szombat
Várva várak
Mivel a mai napra nem akadt fellépés, kirándulós napot tartottunk. Elvittük Angelát várakat nézni Szlovákiába.
(Mindenkinek megmondom előre, ennek az egész dolognak semmi köze semmiféle politikához)
Mivel szerény személyem Szombathy Viktor Száll a rege várról várra című klasszikus alkotásán nevelkedett, természetesen a vártúrát nem lehetett kihagyni. Igaz ugyan, hogy Angela nem átlag amerikai turista abból a szempontból, hogy holland férje van és Európában már csak egy ország található, amiben nem járt, azért sejtettük, hogy a várak lenyűgözik majd. És lőn.
És mivel nem lehet huzamosabban egy légtérben lenni Angelával mesemondás nélkül, hát hamar sor került arra is; anyáék először hallhatták Marie Jolie vérfagyasztó legendáját, meg némi Louisiana blues-t ráadásnak.
Mivel a Vág völgyét keresztben elállta az évszázad vihara, gyorsan lecsaptunk az első várra, ami utunkba került - történetesen pont Beckó volt az. Kiskoromban ez volt a kedvenc várlegendám; apa előszeretettel borzolta az idegeimet Stibor vajda tanulságos esetével. Felmásztunk, bemásztunk, körbejártunk mindent; a félig leomlott falakon ülve ezúttal én adtam elő a történetet, és Angela áhitattal figyelt. Bebarangoltuk a romokat, elgyönyörködtünk a kilátásban; a viharnak közben bőven volt ideje eldönteni, mit akar, minek következtében mire Trencsénbe értünk, már szakadt az eső. A kocsiban vártuk, hogy elálljon, miközben apa esőköpenyben szaladgált és molesztálta a parkolóautomatákat, de egyik sem működött, szlovákul se meg csakazértse. Ha nem, hát nem.
Amint elállt az eső, nekiálltunk Trencsén meghódításának; jelentős mennyiségű lépcső és kapaszkodás után végül elértük a fellegvárat. Levonszoltam Angelát a kúthoz; akárki akármit mond, Trencsén Szerelemkútja az egyik kedvenc várlegendám. Alighanem egyedül vagyok vele. Eddig háromszor jártam Trencsénben, és még egyszer sem sikerült rendesen elmesélnem úgy, hogy figyelt volna a közönség... most éppen egy kézhez szoktatott holló állt a figyelem középpontjában (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy szeretnék egy madarat). Angela kötelességtudóan meghallgatott, és pénzt dobott a kútba; egy fickó a közelben magyarázni kezdte angolul a barátainak, hogy a kutat valami hülye egy nő miatt ásta, de nem talált vizet, amit már nem bírtam szó nélkül (a 'valami hülye' egy fiatal török bég volt, aki 1111 napig véste a sziklát a két kezével hogy kiválthassa a menyasszonyát a fogságbból, és igenis talált vizet. Más különbség nincs.) Az újra nekieredt esőben megmásztuk a vár legmagasabb tornyát, és a csoporttól leszakdva még kószáltunk egy darabig, mileőtt hazafelé vettük az irányt.
(Egy jó adag finom szlovák zmrzlina közbeiktatásával)
A harmadik állomás Csejte lett volna, de gondoltuk, hogy térdig érhet körülötte a sár, ráadásul Angela azt a sztorit úgyis ismerte (ki nem?), ezért inkább hazajöttünk Magyarországra. Útközben anyáék louisianai kíésrtetsztorit kértek és kaptak (arcukba bele); a második nekem is új volt, most aztán megint lámpánál alszom két napig. Volt további éneklés (Angelának olyan a hangja mint egy gospel kórusé együtt), további népmesék, sok nevetés, és mindenféle móka, íg végül a Patkányosban kötöttünk ki (így hívják a kedvenc halászcsárdánkat a megyeri híd tövében). Angela le volt nyűgözve; azt mondta, teljesen olyan a hely, mint Louisiana. Tanúsíthatom, tényleg olyan.
Most aztán itthon vagyunk, és nem látunk ki a fejünkből az álmosságtól. Jóéjt.
(Mindenkinek megmondom előre, ennek az egész dolognak semmi köze semmiféle politikához)
Mivel szerény személyem Szombathy Viktor Száll a rege várról várra című klasszikus alkotásán nevelkedett, természetesen a vártúrát nem lehetett kihagyni. Igaz ugyan, hogy Angela nem átlag amerikai turista abból a szempontból, hogy holland férje van és Európában már csak egy ország található, amiben nem járt, azért sejtettük, hogy a várak lenyűgözik majd. És lőn.
És mivel nem lehet huzamosabban egy légtérben lenni Angelával mesemondás nélkül, hát hamar sor került arra is; anyáék először hallhatták Marie Jolie vérfagyasztó legendáját, meg némi Louisiana blues-t ráadásnak.
Mivel a Vág völgyét keresztben elállta az évszázad vihara, gyorsan lecsaptunk az első várra, ami utunkba került - történetesen pont Beckó volt az. Kiskoromban ez volt a kedvenc várlegendám; apa előszeretettel borzolta az idegeimet Stibor vajda tanulságos esetével. Felmásztunk, bemásztunk, körbejártunk mindent; a félig leomlott falakon ülve ezúttal én adtam elő a történetet, és Angela áhitattal figyelt. Bebarangoltuk a romokat, elgyönyörködtünk a kilátásban; a viharnak közben bőven volt ideje eldönteni, mit akar, minek következtében mire Trencsénbe értünk, már szakadt az eső. A kocsiban vártuk, hogy elálljon, miközben apa esőköpenyben szaladgált és molesztálta a parkolóautomatákat, de egyik sem működött, szlovákul se meg csakazértse. Ha nem, hát nem.
Amint elállt az eső, nekiálltunk Trencsén meghódításának; jelentős mennyiségű lépcső és kapaszkodás után végül elértük a fellegvárat. Levonszoltam Angelát a kúthoz; akárki akármit mond, Trencsén Szerelemkútja az egyik kedvenc várlegendám. Alighanem egyedül vagyok vele. Eddig háromszor jártam Trencsénben, és még egyszer sem sikerült rendesen elmesélnem úgy, hogy figyelt volna a közönség... most éppen egy kézhez szoktatott holló állt a figyelem középpontjában (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy szeretnék egy madarat). Angela kötelességtudóan meghallgatott, és pénzt dobott a kútba; egy fickó a közelben magyarázni kezdte angolul a barátainak, hogy a kutat valami hülye egy nő miatt ásta, de nem talált vizet, amit már nem bírtam szó nélkül (a 'valami hülye' egy fiatal török bég volt, aki 1111 napig véste a sziklát a két kezével hogy kiválthassa a menyasszonyát a fogságbból, és igenis talált vizet. Más különbség nincs.) Az újra nekieredt esőben megmásztuk a vár legmagasabb tornyát, és a csoporttól leszakdva még kószáltunk egy darabig, mileőtt hazafelé vettük az irányt.
(Egy jó adag finom szlovák zmrzlina közbeiktatásával)
A harmadik állomás Csejte lett volna, de gondoltuk, hogy térdig érhet körülötte a sár, ráadásul Angela azt a sztorit úgyis ismerte (ki nem?), ezért inkább hazajöttünk Magyarországra. Útközben anyáék louisianai kíésrtetsztorit kértek és kaptak (arcukba bele); a második nekem is új volt, most aztán megint lámpánál alszom két napig. Volt további éneklés (Angelának olyan a hangja mint egy gospel kórusé együtt), további népmesék, sok nevetés, és mindenféle móka, íg végül a Patkányosban kötöttünk ki (így hívják a kedvenc halászcsárdánkat a megyeri híd tövében). Angela le volt nyűgözve; azt mondta, teljesen olyan a hely, mint Louisiana. Tanúsíthatom, tényleg olyan.
Most aztán itthon vagyunk, és nem látunk ki a fejünkből az álmosságtól. Jóéjt.
Játék Aporban
Reggel felkeltünk, és Angela nem volt sehol.
Na jó, mint utóbb kiderült, de igen, a szobájában; kivéve azt a néhány órát, amit hajnali hattól kezdve Győrújbaráton bolyongott fel és alá, és ismerkedett a nagy magyar kora reggelekkel. Megállapította, hogy szép hely vagyunk, és csendes; a pékségből dőlt a friss kenyérillat, és valami fickó be akarta invitálni a házába, csak nem beszélt inglisül. Fogalmunk sincs, ki lehetett, nem ismertünk rá a személyleírásra...
Reggeli után nyakunkba vettük a győri belvárost. Nagyon igaz, hogy nem ismered igazán az otthonod, amíg nem érkeznek vedégeid - szégyenszemre többször elő kellett húznom a Győr útikönyvet (amit Nóri hozott magával, mikor a székesegyháznál csatlakozott hozzánk), hogy megbizonyosodjak a részletekről. Jóvanna.
Kezdeni kellett természetesen a rómaiakkal (akik valamiért teljesen hidegen hagyják az amcsikat. Talán túl régen voltak. A kelták se hozták különösebben lázba.) aztán a vár körül sétálva meg az ágyúkon üldögélve megpróbáltam megismertetni a török kor történetével dióhéjban; természetesen megvolt a vaskakas-monda, amiért viszont nagyon lelkesedett, és megszavazta a város legjobb sztorijának. A kötelező állomások között (vastuskó, Aranyhajó, Széchenyi tér, Káptalan-domb stb.) megálltunk Bergmannál egy fagyira, azután fel és alá mászkáltunk többé-kevésbé céltalanul. Meglátogattuk a Gyermekek Házát (Nórival kedvünk támadt nosztalgiázni, meg aztán meg kellett mutatnunk Angelának, hogy nálunk ilyen is van ám), és elmondtunk minden győri (és magyar) történetet, ami az eszünkbe jutott, boszorkányégetéstől déli harangszóig.
Délutánra az Apor lelkigyakorlatos házába voltunk hivatalosak némi mesélésre. Kényelmesen átsétáltunk a rekkenő hőségben; szerencsére az előadásra a kápolnában került sor, amit a falak hűvösen tartanak. Beterelték a gyerekeket; még az a korosztály volt, ahol mindenki az első sorba akar ülni (le a kalappal).
Megint Angela kezdett, és megint láthattuk, ahogyan az első döbbenet lassan átadta a helyét a lelkesedésnek. Eleinte a gyerekek nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel, a mesemondóval és a mesélvel sem; de mivel sokan közülük tudtak angolul valamennyire, megismétlődött a tegnap esti jelenség. Egyre vidámabbak és lelkesebbek lettek; Angela megint felhurcolt néhányat a színpadra (kis segítséggel, mert nehezen vettem rá őket hogy bármire is jelentkezzenek), és remekül szórakoztunk. Ami engem illet, mára Törpeszarvas mellett döntöttem - abszolút siker volt, mint mindig, a gyerekek hangosan nevettek, és a macsó fiú is, aki félúton elhagyta a termet, azt morogta az orra alatt, hogy "Soha többé nem eszem pudingot...". Haha.
Egy közös dallal zártunk (angolul); eleinte se énekelni, se lég-gitározni nem volt kedvük, de amint a dal fordulatot vett, és halni kezdtek benne az emberek, rögtön felélénkült a társaság (a tanároknak meg a homlokára szaladt a szemöldöke, de dicséretes módon vették a lapot).
Azt kell mondanom, sikerünk volt. Bár csak egy görögdinnyét kerestünk (klasszikus középkori vándor mesemondó feeling, koszt és kvártély), a gyerekek lelkesedése minden pénzt megért; közrefogtak minket, kérdeztek, összehordtak hetet-havat, aztán egy kitalálta, hogy neki autogram kell, és akkor aztán elszabadult a pokol. Az elkövetkező fél órában aláírásokat osztottunk papírfecnikre (meg kicsi kacsókra, hehe), és mindenhová fel kellett írnunk a honlapunk címét meg a kedvenc mesénket is. Adtam nekik könyvcímeket, hadd olvassanak. Rocksztárnak éreztük magunkat.
A napot egy kiadós sétával zártuk; felmásztunk a baráti kilátóba hugistul-Nóristul, és megmutattuk Angelának Pannonhalmát távolról, a Kisalföldet, meg az utunkba eső régi parasztházakat. Lelkesen megcsodált mindent, amire rámutattunk. Azt mondta, családdal lakni egész más, mint hotelben, turistaként. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele.
Nem lesz ám minden postom ilyen szörnyen hosszú...
Becsszó ;)
Na jó, mint utóbb kiderült, de igen, a szobájában; kivéve azt a néhány órát, amit hajnali hattól kezdve Győrújbaráton bolyongott fel és alá, és ismerkedett a nagy magyar kora reggelekkel. Megállapította, hogy szép hely vagyunk, és csendes; a pékségből dőlt a friss kenyérillat, és valami fickó be akarta invitálni a házába, csak nem beszélt inglisül. Fogalmunk sincs, ki lehetett, nem ismertünk rá a személyleírásra...
Reggeli után nyakunkba vettük a győri belvárost. Nagyon igaz, hogy nem ismered igazán az otthonod, amíg nem érkeznek vedégeid - szégyenszemre többször elő kellett húznom a Győr útikönyvet (amit Nóri hozott magával, mikor a székesegyháznál csatlakozott hozzánk), hogy megbizonyosodjak a részletekről. Jóvanna.
Kezdeni kellett természetesen a rómaiakkal (akik valamiért teljesen hidegen hagyják az amcsikat. Talán túl régen voltak. A kelták se hozták különösebben lázba.) aztán a vár körül sétálva meg az ágyúkon üldögélve megpróbáltam megismertetni a török kor történetével dióhéjban; természetesen megvolt a vaskakas-monda, amiért viszont nagyon lelkesedett, és megszavazta a város legjobb sztorijának. A kötelező állomások között (vastuskó, Aranyhajó, Széchenyi tér, Káptalan-domb stb.) megálltunk Bergmannál egy fagyira, azután fel és alá mászkáltunk többé-kevésbé céltalanul. Meglátogattuk a Gyermekek Házát (Nórival kedvünk támadt nosztalgiázni, meg aztán meg kellett mutatnunk Angelának, hogy nálunk ilyen is van ám), és elmondtunk minden győri (és magyar) történetet, ami az eszünkbe jutott, boszorkányégetéstől déli harangszóig.
Délutánra az Apor lelkigyakorlatos házába voltunk hivatalosak némi mesélésre. Kényelmesen átsétáltunk a rekkenő hőségben; szerencsére az előadásra a kápolnában került sor, amit a falak hűvösen tartanak. Beterelték a gyerekeket; még az a korosztály volt, ahol mindenki az első sorba akar ülni (le a kalappal).
Megint Angela kezdett, és megint láthattuk, ahogyan az első döbbenet lassan átadta a helyét a lelkesedésnek. Eleinte a gyerekek nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel, a mesemondóval és a mesélvel sem; de mivel sokan közülük tudtak angolul valamennyire, megismétlődött a tegnap esti jelenség. Egyre vidámabbak és lelkesebbek lettek; Angela megint felhurcolt néhányat a színpadra (kis segítséggel, mert nehezen vettem rá őket hogy bármire is jelentkezzenek), és remekül szórakoztunk. Ami engem illet, mára Törpeszarvas mellett döntöttem - abszolút siker volt, mint mindig, a gyerekek hangosan nevettek, és a macsó fiú is, aki félúton elhagyta a termet, azt morogta az orra alatt, hogy "Soha többé nem eszem pudingot...". Haha.
Egy közös dallal zártunk (angolul); eleinte se énekelni, se lég-gitározni nem volt kedvük, de amint a dal fordulatot vett, és halni kezdtek benne az emberek, rögtön felélénkült a társaság (a tanároknak meg a homlokára szaladt a szemöldöke, de dicséretes módon vették a lapot).
Azt kell mondanom, sikerünk volt. Bár csak egy görögdinnyét kerestünk (klasszikus középkori vándor mesemondó feeling, koszt és kvártély), a gyerekek lelkesedése minden pénzt megért; közrefogtak minket, kérdeztek, összehordtak hetet-havat, aztán egy kitalálta, hogy neki autogram kell, és akkor aztán elszabadult a pokol. Az elkövetkező fél órában aláírásokat osztottunk papírfecnikre (meg kicsi kacsókra, hehe), és mindenhová fel kellett írnunk a honlapunk címét meg a kedvenc mesénket is. Adtam nekik könyvcímeket, hadd olvassanak. Rocksztárnak éreztük magunkat.
A napot egy kiadós sétával zártuk; felmásztunk a baráti kilátóba hugistul-Nóristul, és megmutattuk Angelának Pannonhalmát távolról, a Kisalföldet, meg az utunkba eső régi parasztházakat. Lelkesen megcsodált mindent, amire rámutattunk. Azt mondta, családdal lakni egész más, mint hotelben, turistaként. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele.
Nem lesz ám minden postom ilyen szörnyen hosszú...
Becsszó ;)
2009. július 24., péntek
Garabonciások és alligátorok
A blog újraindításának apropója pedig nem kisebb esemény, mint az, hogy
ITT VAN ANGELA!
Bizonyám. Nálunk lakik :) Aki nem emlékszik rá, kiről is van szó, az gyorsan lapozzon vissza a tavaly júliusi New Orleans-i kalandhoz, és frissítse fel az emlékeit :) (vagy szerezzen újabbakat)
A dolog persze már szervezés alatt van március óta; megvalósítására tegnap került sor, amikor is apa kötelességtudóan elfuvarozta vezetni nem tudó leányát (engem) a pozsonyi reptérre, hogy felszedjük Angelát, aki egy svédországi és egy angliai látogatás között szakított némi időt a mi boldogításunkra is. Na, ennyit arról, hogy kicsi a világ, és hogy miért jó dolog mesemondónak lenni.
A pozsonyi reptérnek megvan az a csinos trükkje, hogy az érkező utasok nem ott lépnek ki a terminálból, ahol a hozzátartozók kijelölték a váróhelyet, de annyi baj legyen, némi telefonálgatás után csak megleltük egymást (jó mesemondó nem vész el, csak kalandozik). A Győr felé vezető úton Angela sokféle hungarikumot megfigyelhetett, beleértve jó sok szántóföldet és egy sor autentikus szigetközi falucskát is, mivel a sztrádán autentikus magyar forgalmi dugó volt egy autentikus magyar balesettől, szóval búcsút inthettünk a gyors hazatérésnek. Annyi baj legyen, legalább felvettük Mosonmagyaróvárt is a honismereti túra állomásai közé.
És persze nem mi lennénk mi, ha nem lett volna rögtön tennivalónk is: mivel tegnap estére meghívásom volt egy dunaszigeti gyermektáborba, összekötöttem a kellemest a kellemessel, és kis csapatunk immár Angelával gazdagodva vágott neki ismét a nagy szúnyogosnak.
Az út meg is lett volna, csak a híddal akadt némi probléma, azt ugyanis lezárták. Sajnos kerülőutak terén a GPS nem ismer kompromisszumot, viszont jóatyám se, aminek végeredményeképp többszöri lokál GPS-ek útbaigazítását kellett igénybe vennünk, míg végül kilyukadtunk Dunasziget Kettőn. (Más földek gyermekeinek kedvéért: Dunasziget tábla - Dunasziget vége tábla - kétszáz méter azonosítatlan elterülő terület - Dunasziget tábla - Dunasziget vége tábla... Van egy lyuk a faluban. Creepy.)
Természetesen már a kocsiban kitört rajtunk a mesemondás; én legújabb prágai szerzeményeimmel dicsekedtem el (ez majd egy későbbi post témája lesz), Angela meg... nos, szokás szerint mindennel, ami csak az eszébe jutott :)
Maga a tábor a klasszikus magyar mintát mutatta: 200 gyerek 3 hektáron elterítve, mindenki azt csinál, amihez kedve van, szervezők sehol, a színpadon a korábbi program még vígan folyamatban, és mindenhol tombol a vidám, barátságos káosz.
Egyáltalán nem bántuk. Remek volt a hangulat; szabad tűz felett mindenféle dolgok perzselődtek, remek zene szól (Dutar Együttes), a gyerekek irtó jó fejnek bizonyultak, a várakozó fellépők szintúgy (a Védett Férfiak beálltak focizni).
Angela remekül érezte magát. Amint betette a lábát az országba (némi pozsonyi átszállással), megmondta, hogy ő most a magyar valóságért érkezett, turistavakításra semmi szükség. Tiszteletben tartottuk a kérését. Mi casa es tu casa, családi ebéd, hugi kergetése, gyümölcsszedés a kertben, és mindez fél óra alatt. A táborban meg leültünk egy üres padra, néztük a kavargó gyerekeket és a felügyelőket, akik fel-felbukkantak, mint fuldokló a Dunából. A zene tényleg nagyon jó volt. A moldvaitól az LGT-ig volt benne minden: világzene a javából, és az énekesnőbe csodás hang szorult. Angela zajos elismerését fejezte ki a magyar zene irányában. Én meg büszke voltam, hogy már az első estén mutattunk neki ilyet is.
Amikor a zenekar leszerelt, a semmiből egy újabb szervező bukkant elő, magához ragadván a mikrofont, és bejelentette, hogy én sajnos nem érkeztem meg. Viharos gyorsasággal rácáfoltam az állítására, aminek roppant mód megörült; Angelával azonmód el is foglaltuk a színpadot (a hátsó sávtól eltekintve, ahol a Védett Férfiak menet közben elkezdtek berendezkedni). A gyerekek, mint mondtam, szerteszét szaladtak a szélrózsa minden szegletébe; azoknak, akik a színpad körül legyeskedtek, felkonferáltam kedves amerikai vándor mesemondó barátnőmet, és hagytam, hogy Angela magához ragadja a kezdeményezést.
Pillanatok alatt tele volt a pajta.
Nem viccelek.
Mivel nem bíztunk a porontyok angoltudásában (ami utóbb hibás feltételezésnek bizonyult), úgy döntöttünk, tandem mesélést fogunk űzni, vagyis Angela mesél, én meg fordítok. Mély víz volt a javából - azelőtt sohasem csináltam még ilyet. El sem hinnétek, mennyit kivesz az emberből - főleg, mert a másik fél diktálja a tempót, és mielőtt észbe kapnál, jó eséllyel ott állsz a pörgő sztori közepén, lázasan nyektetve az agyad azon, vajon hogyan is hangzik magyarul az 'attitude'. Angela úgy mesél, mint egy közepes erősségű tornádó. Ennek ellenére az egyik legjobb mesélés volt, amiben valaha részt vettem!
Angela tudja, hogyan kell megmozgatni egy gyerekekből álló, zsizsegő közönséget. Alligátorokról mesélt (és a kölykök nagy lelkesedéssel biztosították róla, tudják mi az a 'gator, amire büszke voltam), és különböző embereket falatott fel velük - előbb az egyik kislányt, aztán egy fiút, aztán egy tanárt is, amit zajos helyeslés követett. A felnőttek és tinédzserek a hátsó sorban döbbent arccal ültek a helyükön - számítottak ők sok mindenre, matyóra, palócra, talán még székelyre is, de amerikaira, arra nem. A kicsik hamar túltették magukat a kezdeti döbbeneten, és az egész dolog a szívükbe lopta magát. Ahogy egyre bátrabbak lettek, elkezdték felismerni az egyes angol szavakat, és hangosan kiabálták be őket, mielőtt még fordítani lett volna időm; mesterségünk javára legyen írva, legtöbbször már a testbeszédből pontosan tudták, mi következik.
A nagy kezdeti zsongás után az én mesém következett; mivel mégiscsak a Szigetköz szívében voltunk, és mert a hátunk mögött hatalmas vihar készült kitörtni, természetesen megint a garabonciásoknál lyukadtunk ki. Már nem is csodálkoztam, hogy soha életükben nem hallottak még ilyesmiről...
Sikerült lecsitítanom őket egy kicsit, és elbűvölve hallgatták a történetet; de a nagy amerikai módi már így is rájuk ragadt, és egyszerre azt vettem észre, hogy másznak fel a színpadra, erősen zombifilmbe illő módon, és teljesen maguktól elkezdik előadni a történetet. Pantomimben. Engem személy szerint teljesen lenyűgözött a dolog :)
Mivel esélyünk sem volt elhagyni a terepet a sok lelkes pillantás kereszttüzében, az én mesém után ismét Angela következett; ezúttal egy török (?) mesével rukkolt elő, és a gyerekek ismét átvették a színpadot. Eddigre már teljesen feloldódtak, és vették a lapot minden kérdésre és felszólításra; azok, akik értettek valamennyit angolul, szinkronban fordítottak velem, és a bátrabbja angolul is kiabált vissza.
Mondja még valaki, hogy a mesemondás nem hasznos a nyelvoktatásban.
Amikor vége lett, átadtuk a terepet a Védett Férfiaknak, de nem jutottunk messzire; a színpad tövében egy egyész rajnyi lelkes poronty állta utunkat, és minden irányból záporoztak ránk a kérdések. Angolul, magyarul, hozzám, Angelához, oda-vissza, keresztül-kasul; megtettem minden tőlem telhetőt, hogy egyszerre beszéljek két nyelven négy irányba; nem is sikerült annyira rosszul. A gyerekek tényleg tündériek voltak; tudni akartak mindent, kik vagyunk, honnan jöttünk, hány évesek vagyunk, mi a kedvenc mesénk, és ki készítette Angela ruháját. Természetesen kaptunk tőlük rengeteg dicséretet is; sokan közülük teljesn angol szókincsüket összeszedve maguk beszélgettek el Angelával, aki mosolyogva válaszolt, és egy rakat büszke gyereket ajándékozott meg némi jól megérdemelt nyelvi sikerélménnyel :)
A szervezők (akik időközben felbukkantak) kedvesek és nagyon hálásak voltak; beszélgettünk még egy darabig, majd - a pompásan illatozó vacsorára való meghívást elutasítva - útnak indultunk hazafelé az éjszakai Szigetközön át. Beszélgettünk és meséltünk, majd elnyomott minket az álom (öhm, kivéve apát, ami szerencse, mert ő ült a volánnál). Híd és GPS ide vagy oda, csak hazaértünk olyan tizenegy körül, útba ejtve a kivilágított győri belvárost is, csak a látvány kedvéért.
Azt kell mondanom, mindent egybevetve Magyarország remekül debütált.
És még csak az első napnál tartunk...
ITT VAN ANGELA!
Bizonyám. Nálunk lakik :) Aki nem emlékszik rá, kiről is van szó, az gyorsan lapozzon vissza a tavaly júliusi New Orleans-i kalandhoz, és frissítse fel az emlékeit :) (vagy szerezzen újabbakat)
A dolog persze már szervezés alatt van március óta; megvalósítására tegnap került sor, amikor is apa kötelességtudóan elfuvarozta vezetni nem tudó leányát (engem) a pozsonyi reptérre, hogy felszedjük Angelát, aki egy svédországi és egy angliai látogatás között szakított némi időt a mi boldogításunkra is. Na, ennyit arról, hogy kicsi a világ, és hogy miért jó dolog mesemondónak lenni.
A pozsonyi reptérnek megvan az a csinos trükkje, hogy az érkező utasok nem ott lépnek ki a terminálból, ahol a hozzátartozók kijelölték a váróhelyet, de annyi baj legyen, némi telefonálgatás után csak megleltük egymást (jó mesemondó nem vész el, csak kalandozik). A Győr felé vezető úton Angela sokféle hungarikumot megfigyelhetett, beleértve jó sok szántóföldet és egy sor autentikus szigetközi falucskát is, mivel a sztrádán autentikus magyar forgalmi dugó volt egy autentikus magyar balesettől, szóval búcsút inthettünk a gyors hazatérésnek. Annyi baj legyen, legalább felvettük Mosonmagyaróvárt is a honismereti túra állomásai közé.
És persze nem mi lennénk mi, ha nem lett volna rögtön tennivalónk is: mivel tegnap estére meghívásom volt egy dunaszigeti gyermektáborba, összekötöttem a kellemest a kellemessel, és kis csapatunk immár Angelával gazdagodva vágott neki ismét a nagy szúnyogosnak.
Az út meg is lett volna, csak a híddal akadt némi probléma, azt ugyanis lezárták. Sajnos kerülőutak terén a GPS nem ismer kompromisszumot, viszont jóatyám se, aminek végeredményeképp többszöri lokál GPS-ek útbaigazítását kellett igénybe vennünk, míg végül kilyukadtunk Dunasziget Kettőn. (Más földek gyermekeinek kedvéért: Dunasziget tábla - Dunasziget vége tábla - kétszáz méter azonosítatlan elterülő terület - Dunasziget tábla - Dunasziget vége tábla... Van egy lyuk a faluban. Creepy.)
Természetesen már a kocsiban kitört rajtunk a mesemondás; én legújabb prágai szerzeményeimmel dicsekedtem el (ez majd egy későbbi post témája lesz), Angela meg... nos, szokás szerint mindennel, ami csak az eszébe jutott :)
Maga a tábor a klasszikus magyar mintát mutatta: 200 gyerek 3 hektáron elterítve, mindenki azt csinál, amihez kedve van, szervezők sehol, a színpadon a korábbi program még vígan folyamatban, és mindenhol tombol a vidám, barátságos káosz.
Egyáltalán nem bántuk. Remek volt a hangulat; szabad tűz felett mindenféle dolgok perzselődtek, remek zene szól (Dutar Együttes), a gyerekek irtó jó fejnek bizonyultak, a várakozó fellépők szintúgy (a Védett Férfiak beálltak focizni).
Angela remekül érezte magát. Amint betette a lábát az országba (némi pozsonyi átszállással), megmondta, hogy ő most a magyar valóságért érkezett, turistavakításra semmi szükség. Tiszteletben tartottuk a kérését. Mi casa es tu casa, családi ebéd, hugi kergetése, gyümölcsszedés a kertben, és mindez fél óra alatt. A táborban meg leültünk egy üres padra, néztük a kavargó gyerekeket és a felügyelőket, akik fel-felbukkantak, mint fuldokló a Dunából. A zene tényleg nagyon jó volt. A moldvaitól az LGT-ig volt benne minden: világzene a javából, és az énekesnőbe csodás hang szorult. Angela zajos elismerését fejezte ki a magyar zene irányában. Én meg büszke voltam, hogy már az első estén mutattunk neki ilyet is.
Amikor a zenekar leszerelt, a semmiből egy újabb szervező bukkant elő, magához ragadván a mikrofont, és bejelentette, hogy én sajnos nem érkeztem meg. Viharos gyorsasággal rácáfoltam az állítására, aminek roppant mód megörült; Angelával azonmód el is foglaltuk a színpadot (a hátsó sávtól eltekintve, ahol a Védett Férfiak menet közben elkezdtek berendezkedni). A gyerekek, mint mondtam, szerteszét szaladtak a szélrózsa minden szegletébe; azoknak, akik a színpad körül legyeskedtek, felkonferáltam kedves amerikai vándor mesemondó barátnőmet, és hagytam, hogy Angela magához ragadja a kezdeményezést.
Pillanatok alatt tele volt a pajta.
Nem viccelek.
Mivel nem bíztunk a porontyok angoltudásában (ami utóbb hibás feltételezésnek bizonyult), úgy döntöttünk, tandem mesélést fogunk űzni, vagyis Angela mesél, én meg fordítok. Mély víz volt a javából - azelőtt sohasem csináltam még ilyet. El sem hinnétek, mennyit kivesz az emberből - főleg, mert a másik fél diktálja a tempót, és mielőtt észbe kapnál, jó eséllyel ott állsz a pörgő sztori közepén, lázasan nyektetve az agyad azon, vajon hogyan is hangzik magyarul az 'attitude'. Angela úgy mesél, mint egy közepes erősségű tornádó. Ennek ellenére az egyik legjobb mesélés volt, amiben valaha részt vettem!
Angela tudja, hogyan kell megmozgatni egy gyerekekből álló, zsizsegő közönséget. Alligátorokról mesélt (és a kölykök nagy lelkesedéssel biztosították róla, tudják mi az a 'gator, amire büszke voltam), és különböző embereket falatott fel velük - előbb az egyik kislányt, aztán egy fiút, aztán egy tanárt is, amit zajos helyeslés követett. A felnőttek és tinédzserek a hátsó sorban döbbent arccal ültek a helyükön - számítottak ők sok mindenre, matyóra, palócra, talán még székelyre is, de amerikaira, arra nem. A kicsik hamar túltették magukat a kezdeti döbbeneten, és az egész dolog a szívükbe lopta magát. Ahogy egyre bátrabbak lettek, elkezdték felismerni az egyes angol szavakat, és hangosan kiabálták be őket, mielőtt még fordítani lett volna időm; mesterségünk javára legyen írva, legtöbbször már a testbeszédből pontosan tudták, mi következik.
A nagy kezdeti zsongás után az én mesém következett; mivel mégiscsak a Szigetköz szívében voltunk, és mert a hátunk mögött hatalmas vihar készült kitörtni, természetesen megint a garabonciásoknál lyukadtunk ki. Már nem is csodálkoztam, hogy soha életükben nem hallottak még ilyesmiről...
Sikerült lecsitítanom őket egy kicsit, és elbűvölve hallgatták a történetet; de a nagy amerikai módi már így is rájuk ragadt, és egyszerre azt vettem észre, hogy másznak fel a színpadra, erősen zombifilmbe illő módon, és teljesen maguktól elkezdik előadni a történetet. Pantomimben. Engem személy szerint teljesen lenyűgözött a dolog :)
Mivel esélyünk sem volt elhagyni a terepet a sok lelkes pillantás kereszttüzében, az én mesém után ismét Angela következett; ezúttal egy török (?) mesével rukkolt elő, és a gyerekek ismét átvették a színpadot. Eddigre már teljesen feloldódtak, és vették a lapot minden kérdésre és felszólításra; azok, akik értettek valamennyit angolul, szinkronban fordítottak velem, és a bátrabbja angolul is kiabált vissza.
Mondja még valaki, hogy a mesemondás nem hasznos a nyelvoktatásban.
Amikor vége lett, átadtuk a terepet a Védett Férfiaknak, de nem jutottunk messzire; a színpad tövében egy egyész rajnyi lelkes poronty állta utunkat, és minden irányból záporoztak ránk a kérdések. Angolul, magyarul, hozzám, Angelához, oda-vissza, keresztül-kasul; megtettem minden tőlem telhetőt, hogy egyszerre beszéljek két nyelven négy irányba; nem is sikerült annyira rosszul. A gyerekek tényleg tündériek voltak; tudni akartak mindent, kik vagyunk, honnan jöttünk, hány évesek vagyunk, mi a kedvenc mesénk, és ki készítette Angela ruháját. Természetesen kaptunk tőlük rengeteg dicséretet is; sokan közülük teljesn angol szókincsüket összeszedve maguk beszélgettek el Angelával, aki mosolyogva válaszolt, és egy rakat büszke gyereket ajándékozott meg némi jól megérdemelt nyelvi sikerélménnyel :)
A szervezők (akik időközben felbukkantak) kedvesek és nagyon hálásak voltak; beszélgettünk még egy darabig, majd - a pompásan illatozó vacsorára való meghívást elutasítva - útnak indultunk hazafelé az éjszakai Szigetközön át. Beszélgettünk és meséltünk, majd elnyomott minket az álom (öhm, kivéve apát, ami szerencse, mert ő ült a volánnál). Híd és GPS ide vagy oda, csak hazaértünk olyan tizenegy körül, útba ejtve a kivilágított győri belvárost is, csak a látvány kedvéért.
Azt kell mondanom, mindent egybevetve Magyarország remekül debütált.
És még csak az első napnál tartunk...
A Tarkabarka Hölgy visszatér :)
Nos, eltelt egy év (kis híján), és úgy tűnik, itt az ideje ismét megnyitni a Tarkabarka Naplót.
Nem mintha az elmúlt hónapokban nem zajlott volna mindenféle mesemondás és egyéb kalandozás idehaza - de ami ezután következik, úgy tűnik, az a tavalyi kaland szerves folytatása lesz, ezért megemberelem magam, és ismét leülök blogolni.
El sem hinnétek, mi minden történt az elmúlt egy év alatt...
(Na jó. Akik ismernek személyesen, azok azért sejtik :)
Szóval. A mai nappal ünnepélyesen és hivatalosan ismét megnyitom jelen Naplót, és lehet megint látogatni, ha kíváncsiak vagytok, hogy zajlik egy vándor mesemondó élete.
Csapjunk a közepébe :)
Nem mintha az elmúlt hónapokban nem zajlott volna mindenféle mesemondás és egyéb kalandozás idehaza - de ami ezután következik, úgy tűnik, az a tavalyi kaland szerves folytatása lesz, ezért megemberelem magam, és ismét leülök blogolni.
El sem hinnétek, mi minden történt az elmúlt egy év alatt...
(Na jó. Akik ismernek személyesen, azok azért sejtik :)
Szóval. A mai nappal ünnepélyesen és hivatalosan ismét megnyitom jelen Naplót, és lehet megint látogatni, ha kíváncsiak vagytok, hogy zajlik egy vándor mesemondó élete.
Csapjunk a közepébe :)
2008. augusztus 4., hétfő
Hazatérés Tündérföldről
Ismeritek azokat a tündérmeséket, amikor egy halandó eljut valahogy a "másik világba", ott tölt egy napot, egy hetet vagy egy évet, és aztán visszajön, és rá kell döbbennie, hogy idehaza száz meg ezer évek teltek el? Oisín, Urasima Taro, Egy év Tündérföldön és a többiek.
Most már értem, miről van szó.
Amint hazaértem, olyan volt, mintha soha el sem mentem volna - nagyon nagyon furcsa érzés. Főleg, mert közben mindenki azt mondogatja, milyen sokáig távol voltam. Valahol elcsúszott az idő (és most nem a jetlagre gondolok, bár az is van rendesen, különben nem lennék most ébren...). Nincs semmi új és mégis mindent meg kell szokni... tele van a fejem tudással amit most egy jó ideig nem fogok használni - a Trinity postakódom, a Library nyitvatartása, és ha becsukom a szemem, tudom, hogy kell elsétálni a kolesztól az angol tanszékig, és még olyan kézzelfogható az egész, hogy nehéz elhinni, ha kilépek az ajtón, Győrújbarát van, nem Hartford.
Vissza a mesékhez.
Oisín azt meséli, hogy amikor eljött érte Niamh, a tündérek királynője az ezüst lovon, sokáig vágtattak a tenger felett nyugatra, mindig mindig fehér ködben... ez akkor jutott eszembe, amikor a repülőgépről bámultam a felhőket. Kelet felé az óceán felett, valahol félúton New York meg Irország között. A fehér, piros fülű kutyák, amik néha előbukkantak a ködből (ezt a részt sose értettem a sztoriban) már csak akkor ugrottak be, amikor a reptérhez közeledve felszállni láttuk egy másik légitársaság gépét - fehér volt, csak a szárnyak végét festették pirosra.
Jó mesemondó itt abba is hagyja a történetet.
Másik mese. Az első Narnia végén (ami valójában a második;) a gyerekek, miután leéltek egy fél életet Narniában, visszazuhannak a valóságba a ruhásszekrényen át, és ugyanolyan kicsik, mint amikor átléptek rajta, és nem is telt el három percnél több. Mindig azon gondolkodtam, mennyire skizofrén egy állapot lehet az ilyesmi. Hát most kaptam belőle egy kis ízelítőt (nem fura, hogy mindkét verzió igaz? Az "itthon kevés idő odaát sok" meg az "odaát kis idő, idehaza századok" is... egyszerre)
Hazafelé aztán levetítették nekünk a gépen a Narnia 2-t, amihez most nem fűzök kommentárt, viszont a végén a "The Call" című szám odaütött rendesen. Olvassátok el a szöveget. Még jobb, hallgassátok meg. Vigyorogtam mint a vadalma...
No need to say goodbye.
Most már értem, miről van szó.
Amint hazaértem, olyan volt, mintha soha el sem mentem volna - nagyon nagyon furcsa érzés. Főleg, mert közben mindenki azt mondogatja, milyen sokáig távol voltam. Valahol elcsúszott az idő (és most nem a jetlagre gondolok, bár az is van rendesen, különben nem lennék most ébren...). Nincs semmi új és mégis mindent meg kell szokni... tele van a fejem tudással amit most egy jó ideig nem fogok használni - a Trinity postakódom, a Library nyitvatartása, és ha becsukom a szemem, tudom, hogy kell elsétálni a kolesztól az angol tanszékig, és még olyan kézzelfogható az egész, hogy nehéz elhinni, ha kilépek az ajtón, Győrújbarát van, nem Hartford.
Vissza a mesékhez.
Oisín azt meséli, hogy amikor eljött érte Niamh, a tündérek királynője az ezüst lovon, sokáig vágtattak a tenger felett nyugatra, mindig mindig fehér ködben... ez akkor jutott eszembe, amikor a repülőgépről bámultam a felhőket. Kelet felé az óceán felett, valahol félúton New York meg Irország között. A fehér, piros fülű kutyák, amik néha előbukkantak a ködből (ezt a részt sose értettem a sztoriban) már csak akkor ugrottak be, amikor a reptérhez közeledve felszállni láttuk egy másik légitársaság gépét - fehér volt, csak a szárnyak végét festették pirosra.
Jó mesemondó itt abba is hagyja a történetet.
Másik mese. Az első Narnia végén (ami valójában a második;) a gyerekek, miután leéltek egy fél életet Narniában, visszazuhannak a valóságba a ruhásszekrényen át, és ugyanolyan kicsik, mint amikor átléptek rajta, és nem is telt el három percnél több. Mindig azon gondolkodtam, mennyire skizofrén egy állapot lehet az ilyesmi. Hát most kaptam belőle egy kis ízelítőt (nem fura, hogy mindkét verzió igaz? Az "itthon kevés idő odaát sok" meg az "odaát kis idő, idehaza századok" is... egyszerre)
Hazafelé aztán levetítették nekünk a gépen a Narnia 2-t, amihez most nem fűzök kommentárt, viszont a végén a "The Call" című szám odaütött rendesen. Olvassátok el a szöveget. Még jobb, hallgassátok meg. Vigyorogtam mint a vadalma...
No need to say goodbye.
2008. augusztus 2., szombat
Hero Comes Home
(Neeem, nem tartom magam hősnek, csak Beowulf soundtracket hallgatok hehe...)
Hát, elérkezett a nagy pillanat. Még egy este itt a Trinityn, és holnap repülök haza (ha az égiek meg a Delta is úgy akarják). Kata ma reggel lelépett Bostonba (nagy könnyes búcsúzkodás után, hüpp), úgyhogy nincs más hátra mint összecuccolni (egész napos program lesz) és várni a holnapot.
Nem vagyok különösebben elkenődve. Volt ebben az évben minden, ami belefért, csupa jó dolog, kaland meg sok sok mesemondás - nem olyan volt, mint vártam, de sokkal jobb annál... és bármikor jöhetek vissza, Amerikába menni soha többet nem lesz egy olyan hűűűű meg haaa nagy dolog mint először volt. Vannak itt barátaim akik várnak, és persze itt az ISC (remélhetőleg jövő nyárra visszajövök dolgozni). Szóval nem temetem ezt az egészet, és nagyon vidám vagyok, hogy megyek haza a családomhoz és a barátaimhoz.
Ezzel együtt a blog a végéhez ért. Senkit nem akarok az otthoni mindennapokkal untatni - a Tarkabarka Naplót az utazásra találták ki, a kalandokra meg a mesemondásra. Köszönöm mindenkinek, aki idáig kitartott az olvasásban, remélem élveztétek a beszámolókat :) Az angol blog nyitva marad (sok bepótolnivalóm van rajta), valamint fut tovább Lukianosz barátunk és Tündér Ilona is.
Ha megint utazom, megint fogok írni. Ismertek, nem ülök meg sokáig a fenekemen.
Ahoy.
Hát, elérkezett a nagy pillanat. Még egy este itt a Trinityn, és holnap repülök haza (ha az égiek meg a Delta is úgy akarják). Kata ma reggel lelépett Bostonba (nagy könnyes búcsúzkodás után, hüpp), úgyhogy nincs más hátra mint összecuccolni (egész napos program lesz) és várni a holnapot.
Nem vagyok különösebben elkenődve. Volt ebben az évben minden, ami belefért, csupa jó dolog, kaland meg sok sok mesemondás - nem olyan volt, mint vártam, de sokkal jobb annál... és bármikor jöhetek vissza, Amerikába menni soha többet nem lesz egy olyan hűűűű meg haaa nagy dolog mint először volt. Vannak itt barátaim akik várnak, és persze itt az ISC (remélhetőleg jövő nyárra visszajövök dolgozni). Szóval nem temetem ezt az egészet, és nagyon vidám vagyok, hogy megyek haza a családomhoz és a barátaimhoz.
Ezzel együtt a blog a végéhez ért. Senkit nem akarok az otthoni mindennapokkal untatni - a Tarkabarka Naplót az utazásra találták ki, a kalandokra meg a mesemondásra. Köszönöm mindenkinek, aki idáig kitartott az olvasásban, remélem élveztétek a beszámolókat :) Az angol blog nyitva marad (sok bepótolnivalóm van rajta), valamint fut tovább Lukianosz barátunk és Tündér Ilona is.
Ha megint utazom, megint fogok írni. Ismertek, nem ülök meg sokáig a fenekemen.
Ahoy.
2008. július 27., vasárnap
A mennydörgésmadarak földjén
Igy jár az, aki a keleti partra jön garázdálkodni. Az indiánok szerint az északkeleti csücsök mennydörgésmadár-terület; és igen, az aminek hangzik: gigantikus mitologikus madár, mely ha szárnyra kap, ítéletidőt kavar; a szárnycsapásai keltik a mennydörgést, a szeméből lövellnek a villámok, és amerre száll, összetorlódnak a felhők a nyomában. És ő a jó oldalon áll.
(Imádom a mennydörgésmadarakat:)
(Aki olvasott Amerikai Isteneket, visítson velem)
Általában a nyugati parton és a síkságokon szokták emlegetni őket, de találkoztam már velük az itteni indián mitológiákban is.
Tegnap éjjel meg kaptam egy kis ízelítőt, hogyan születtek az eféle mítoszok.
Hajnali kettő körül arra ébredtem, hogy a fejemre szakad a kolesz. Kata New Yorkban van, úgyhogy kissé egyedül vagyok; természetesen sikerült megint éjfélig ébren lenni, úgyhogy aludtam mint a kő, és mire a mennydörgés felzavart, a vihar már itt kavargott a fejünk felett.
Imádom a viharokat, de ilyet még életemben nem értem.
Leginkább azzal tudnám leírni, hogy többször volt odakinn világos, mint sötét (először azt hittem felszereletek valami reflektort odakinn, de kinéztem és csak a villámlás volt); minden villanás a mennydörgéssel egyidőben jött, aminek olyan hangja volt, hogy megdörrent az összes ablaktábla. Hullámokban ömlött az eső, bár nem fújt a szél (amitől némileg megnyugodtam; nem mertem bekapcsolni a tévét tornádójelentésért, hátha felrobban nekem). Jobb ötlet híján fogtam a takaróm meg a plüsspatkányom és átmásztam a kanapéra, biztos távolságra az ablakoktól, aztán hallgattam a vihart, számoltam az időt villanás és mennydörgés között, és azon tanakodtam, levonuljak-e az alagsorba vagy ne.
Ideát Amerikában sokmindentől megtanul félni az ember. A városi utcáktól, az ivóvíztől, a pókoktól (mert itt van olyan pók ami tényleg megmar aztán leshetsz), a kígyóktól (dettó), és többek között a viharoktól is (főleg miután Carol tegnapelőtt felhomályosított, hogy New England is szokott tornádókat kapni, sőt, hurrikán is fordult már elő az utóbbi időben). Sajnos részemről lövésem sincs, hogy ismer fel az ember egy hurrikánt (a tornádónak visító hangja van, ezt megtanultam a déliektől). Emlékszem, amikor New Orleans-ban voltam, úgy szakadt az eső hogy az előttünk lévő kocsi már nem látszott, Angela meg vezetett nagy vidáman, "ugyan már, egy hurrikán nem így néz ki, különben is mindig tudjuk napokkal előre".
Ebben a tudatban némiképp megnyugodva (meg mert tulképp nem nagyon lenne hová menni az épületen belül) szépen elheverésztem a kanapén; belekerült két-három órába, míg a villanás és a dörrenés távolabb araszolt egymástól, és végül fél hat felé elcsitult a vihar. Addig nem nagyon tudtam aludni a fülsiketítő zaj meg az aggodalom miatt; így hát csak hevertem és elképzeltem, hogy óriási, puha, felhőszürke szárnyak suhannak el a város felett...
(Imádom a mennydörgésmadarakat:)
(Aki olvasott Amerikai Isteneket, visítson velem)
Általában a nyugati parton és a síkságokon szokták emlegetni őket, de találkoztam már velük az itteni indián mitológiákban is.
Tegnap éjjel meg kaptam egy kis ízelítőt, hogyan születtek az eféle mítoszok.
Hajnali kettő körül arra ébredtem, hogy a fejemre szakad a kolesz. Kata New Yorkban van, úgyhogy kissé egyedül vagyok; természetesen sikerült megint éjfélig ébren lenni, úgyhogy aludtam mint a kő, és mire a mennydörgés felzavart, a vihar már itt kavargott a fejünk felett.
Imádom a viharokat, de ilyet még életemben nem értem.
Leginkább azzal tudnám leírni, hogy többször volt odakinn világos, mint sötét (először azt hittem felszereletek valami reflektort odakinn, de kinéztem és csak a villámlás volt); minden villanás a mennydörgéssel egyidőben jött, aminek olyan hangja volt, hogy megdörrent az összes ablaktábla. Hullámokban ömlött az eső, bár nem fújt a szél (amitől némileg megnyugodtam; nem mertem bekapcsolni a tévét tornádójelentésért, hátha felrobban nekem). Jobb ötlet híján fogtam a takaróm meg a plüsspatkányom és átmásztam a kanapéra, biztos távolságra az ablakoktól, aztán hallgattam a vihart, számoltam az időt villanás és mennydörgés között, és azon tanakodtam, levonuljak-e az alagsorba vagy ne.
Ideát Amerikában sokmindentől megtanul félni az ember. A városi utcáktól, az ivóvíztől, a pókoktól (mert itt van olyan pók ami tényleg megmar aztán leshetsz), a kígyóktól (dettó), és többek között a viharoktól is (főleg miután Carol tegnapelőtt felhomályosított, hogy New England is szokott tornádókat kapni, sőt, hurrikán is fordult már elő az utóbbi időben). Sajnos részemről lövésem sincs, hogy ismer fel az ember egy hurrikánt (a tornádónak visító hangja van, ezt megtanultam a déliektől). Emlékszem, amikor New Orleans-ban voltam, úgy szakadt az eső hogy az előttünk lévő kocsi már nem látszott, Angela meg vezetett nagy vidáman, "ugyan már, egy hurrikán nem így néz ki, különben is mindig tudjuk napokkal előre".
Ebben a tudatban némiképp megnyugodva (meg mert tulképp nem nagyon lenne hová menni az épületen belül) szépen elheverésztem a kanapén; belekerült két-három órába, míg a villanás és a dörrenés távolabb araszolt egymástól, és végül fél hat felé elcsitult a vihar. Addig nem nagyon tudtam aludni a fülsiketítő zaj meg az aggodalom miatt; így hát csak hevertem és elképzeltem, hogy óriási, puha, felhőszürke szárnyak suhannak el a város felett...
2008. július 26., szombat
Szerepből kiesni szigorúan tilos
(Nna, azt hittétek szépen elsunyulok az utolsó két hétre, és az ipari mennyiségű kacat lelkes bőröndbe gyömöszölésével töltöm napjaim? Rosszul hittétek, hahaha)
Carol úgy döntött, nem hagyhatom el az országot anélkül, hogy még egyszer ne találkoznánk - és szokása szerint nem is állt meg itt a tervezésben (saját állítása szerint kihasználta az alkalmat, hogy turista lehessen a saját országában): így aztán ma reggel nyakunkba vettük az országutat, és meg sem álltunk Massachusettsig.
A hely neve Old Sturbridge Village - egy 1830-as évekre berendezett, hatalmas skanzenről van szó (volt is csereprogramjuk a szentendreivel), ahová összehordtak jó néhány házikót New England minen szegletéből, szépen felújították őket, és megpakolták kosztümös színészekkel, akik ott laknak, sütnek-főznek, ruhát varrnak, élnek - és megnyitották a nagyközönség előtt. Hát, ha engem kérdeztek, kevés nagyobb buli van az ilyesminél.
Gyönyörű napunk volt, napsütéses, de nem túl forró, árnyékban kellemesen hűvös - súlyos gyógynövényillat volt a skanzenben, és gyantaillat a fenyőfák alatt. Körbesétáltunk - megnéztük a házakat, a farmot a gyümölcsössel és a szénapajtával, az öreg iskolaépületet (egy főkötős, fiatal tanítónő üldögélt a katedrán, és egy vaskályha állt a terem közepén, téli tanításhoz), a kis boltot (ahol egy főkötős öreg nénitől megtudtuk, hogy néz ki a dohánytekercs és a cukortömb, és hogy ha készpénzünk nincs, tojást és egyéb terményeket is elfogadnak), felültünk a hajóra és tettünk egy kört a folyón (sikerült úgy időzíteni, hogy a régész srácon kívül, aki a hajót vezette, csak mi voltunk a fedélzeten - láttunk teknőst, hódot, meg minden egyebet).
A nap fénypontja kétségkívül a postakocsi volt - láttatok már sok ilyet mindenféle filmekben, tudjátok: csomagok a tetőn, kocsis a bakon, utasok összezsúfolva odabenn, szép nagy kerekek, két erős igásló... hát megmondom nektek, ilyen kényelmetlen utazásban még életemben nem volt részem, pedig csak ketten ültünk benne Carollal, és csak egy rövid kört tettünk a piactér körül. A lelkemet is kirázta. Nem akarok belegondolni, milyen lehetett napokat utazni egy ilyenen...
Mindent összevetve a skanzen nagyon csinosan és igányesen felépített hely. A kertek szépek és ápoltak (és minden növény neve ki van írva), a házak érdekesek, a műhelyek valódiak (tényleg dolgozik bennük a kovács, a kádár, a kelmefestő, meg amit akartok, és tényleg zakatol a fűrészmalom), és igen, betévedtünk a múzeumboltba is, és ott aztán volt minden, ami szem-szájnak ingere (favödörből árulták a cukorkát, és egyáltalán, minden olyan volt mint száz-egynéhány évvel ezelőtt...).
(Aki látta a South Park legutóbbi részét, az most kacarászhat nagyokat. És igen, a színészek tényleg nem esnek ki a szerepükből... ha az úton találkozol velük, megemelik a cilinderüket és jó napot kívánnak, kedélyesen elcsevegnek veled a farm ügyes-bajos dolgairól, vagy elmagyarázzák, mi hogy működik... de mindig mindig in character...)
A legmókásabb dolgog az egész élméyben az volt, hogy tele volt a skanzen városi iskoláscsoportokkal. Mivel a mesemondók mindenhol V.I.P., elég sokat beszélgettünk a színészekkel (még egy mesemondót is meghallgattunk a plébánia pajtájában ülve - előre figyelmeztetett minket, hogy ha a plébános kérdezné, akkor imaóra volt...) - hát, volt néhány történetük arról, mit nem tudnak a városi kölykök a vidéki életről... (néhány gyöngyszem: 1. gyerekeket úgy kellett levenni a buszról, mert féltek, hogy a fű hozzáér a lábukhoz. 2. "Mikor fejik meg a bikát?" 3. tehénre: "Nézzétek mekkora mókus!" és így tovább... okéoké, otthon is el lehetett hitetni a kölykökkel hogy minden tehén lila...).
Egy iskoláscsoportot kerülgettünk egész nap; a kerámiaműhelyben nagyon édesek voltak, hangos "hűűűűű" meg "haaaa" meg "aztazállat" kiáltásokkal kísérték a korongolási folyamatot; valahányszor a mester húzott egyet az agyagon, mindig felvisítottak a csodálkozástól. Kipróbáltak mindenféle játékokat; amikor Carol megmutatta nekik, hogyan kell gólyalábazni, azt hittem, leborulnak a lábai elé.
Több érdekes társasággal is találkoztunk: egy iskoláscsoport 19. századi ruhákba volt öltöztetve: kislányok virágos főkötőben, fűzős cipőcskében és köténykében, kosárral a karjukon; fiúk térdnadrágban és szalmakalapban (mint akiket a Váratlan Utazásból szalajtottak...). Kóválygott egy cserkészcsoport is a környéken, és a főtéren kötélhúzást rendeztek (boy scouts. egyenruha, piros kendő, meg minden).
A többiről beszéljenek a képek:
Carol úgy döntött, nem hagyhatom el az országot anélkül, hogy még egyszer ne találkoznánk - és szokása szerint nem is állt meg itt a tervezésben (saját állítása szerint kihasználta az alkalmat, hogy turista lehessen a saját országában): így aztán ma reggel nyakunkba vettük az országutat, és meg sem álltunk Massachusettsig.
A hely neve Old Sturbridge Village - egy 1830-as évekre berendezett, hatalmas skanzenről van szó (volt is csereprogramjuk a szentendreivel), ahová összehordtak jó néhány házikót New England minen szegletéből, szépen felújították őket, és megpakolták kosztümös színészekkel, akik ott laknak, sütnek-főznek, ruhát varrnak, élnek - és megnyitották a nagyközönség előtt. Hát, ha engem kérdeztek, kevés nagyobb buli van az ilyesminél.
Gyönyörű napunk volt, napsütéses, de nem túl forró, árnyékban kellemesen hűvös - súlyos gyógynövényillat volt a skanzenben, és gyantaillat a fenyőfák alatt. Körbesétáltunk - megnéztük a házakat, a farmot a gyümölcsössel és a szénapajtával, az öreg iskolaépületet (egy főkötős, fiatal tanítónő üldögélt a katedrán, és egy vaskályha állt a terem közepén, téli tanításhoz), a kis boltot (ahol egy főkötős öreg nénitől megtudtuk, hogy néz ki a dohánytekercs és a cukortömb, és hogy ha készpénzünk nincs, tojást és egyéb terményeket is elfogadnak), felültünk a hajóra és tettünk egy kört a folyón (sikerült úgy időzíteni, hogy a régész srácon kívül, aki a hajót vezette, csak mi voltunk a fedélzeten - láttunk teknőst, hódot, meg minden egyebet).
A nap fénypontja kétségkívül a postakocsi volt - láttatok már sok ilyet mindenféle filmekben, tudjátok: csomagok a tetőn, kocsis a bakon, utasok összezsúfolva odabenn, szép nagy kerekek, két erős igásló... hát megmondom nektek, ilyen kényelmetlen utazásban még életemben nem volt részem, pedig csak ketten ültünk benne Carollal, és csak egy rövid kört tettünk a piactér körül. A lelkemet is kirázta. Nem akarok belegondolni, milyen lehetett napokat utazni egy ilyenen...
Mindent összevetve a skanzen nagyon csinosan és igányesen felépített hely. A kertek szépek és ápoltak (és minden növény neve ki van írva), a házak érdekesek, a műhelyek valódiak (tényleg dolgozik bennük a kovács, a kádár, a kelmefestő, meg amit akartok, és tényleg zakatol a fűrészmalom), és igen, betévedtünk a múzeumboltba is, és ott aztán volt minden, ami szem-szájnak ingere (favödörből árulták a cukorkát, és egyáltalán, minden olyan volt mint száz-egynéhány évvel ezelőtt...).
(Aki látta a South Park legutóbbi részét, az most kacarászhat nagyokat. És igen, a színészek tényleg nem esnek ki a szerepükből... ha az úton találkozol velük, megemelik a cilinderüket és jó napot kívánnak, kedélyesen elcsevegnek veled a farm ügyes-bajos dolgairól, vagy elmagyarázzák, mi hogy működik... de mindig mindig in character...)
A legmókásabb dolgog az egész élméyben az volt, hogy tele volt a skanzen városi iskoláscsoportokkal. Mivel a mesemondók mindenhol V.I.P., elég sokat beszélgettünk a színészekkel (még egy mesemondót is meghallgattunk a plébánia pajtájában ülve - előre figyelmeztetett minket, hogy ha a plébános kérdezné, akkor imaóra volt...) - hát, volt néhány történetük arról, mit nem tudnak a városi kölykök a vidéki életről... (néhány gyöngyszem: 1. gyerekeket úgy kellett levenni a buszról, mert féltek, hogy a fű hozzáér a lábukhoz. 2. "Mikor fejik meg a bikát?" 3. tehénre: "Nézzétek mekkora mókus!" és így tovább... okéoké, otthon is el lehetett hitetni a kölykökkel hogy minden tehén lila...).
Egy iskoláscsoportot kerülgettünk egész nap; a kerámiaműhelyben nagyon édesek voltak, hangos "hűűűűű" meg "haaaa" meg "aztazállat" kiáltásokkal kísérték a korongolási folyamatot; valahányszor a mester húzott egyet az agyagon, mindig felvisítottak a csodálkozástól. Kipróbáltak mindenféle játékokat; amikor Carol megmutatta nekik, hogyan kell gólyalábazni, azt hittem, leborulnak a lábai elé.
Több érdekes társasággal is találkoztunk: egy iskoláscsoport 19. századi ruhákba volt öltöztetve: kislányok virágos főkötőben, fűzős cipőcskében és köténykében, kosárral a karjukon; fiúk térdnadrágban és szalmakalapban (mint akiket a Váratlan Utazásból szalajtottak...). Kóválygott egy cserkészcsoport is a környéken, és a főtéren kötélhúzást rendeztek (boy scouts. egyenruha, piros kendő, meg minden).
A többiről beszéljenek a képek:
2008. július 21., hétfő
New York City Reload
Na, hány embernek szúrt szemet, hogy felszívódtam a hétvégére? :D
Kata szervezett egy kiruccanást New York-ba, amit persze nem lehetett kihagyni. Péntek este buszra pattantunk, és lecsurogtunk a Citybe; Kim (Kata barátnője) már várt ránk otthonos kis lakásában Harlemben, pizzarendeléssel és esti filmmel, és a rekkenő hőség ellenére a lelkesedésünk mit sem csökkent.
(A lakásban légkondi és két ventilátor mellett is meg lehetett pistulni a melegtől. A várost és főképp a metrót már ne is emlegessük. New York City szörnyű hely nyáron.)
Fura egy város ez (amellett hogy koszos, büdös, és patkányok rohangálnak a metróban). Minden utca, minden sarok olyan mintha valami filmbe cseppent volna az ember (mert annyi ilyet láttunk már a képernyőn), és ettől folyton valószerűtlennek tűnik az egész; azt várod, mikor kocog be a Godzilla vagy egy Transformer vagy mikor kezdenek el autósüldözni a rendőrök, vagy mit tudom én. A másik kellemetlen dolog az, hogy folyamatosan úgy érzi az ember, itt aztán bármikor bárkivel bármi történhet anélkül, hogy bárki észrvenné. Cseppnek lenni a tömegben nem valami megnyugtató érzés, én legalábbis nem élveztem annyira.
Este kiültünk Kim tűzlépcsőjére (öntöttvas tűzlépcsők, láttatok már ilyet. Filmekben.) a hatodik emeleten, és néztük a várost. Telihold volt, az egy dolog, de a tetejébe akkora a fényszennyezés, hogy nem tűnt igazán éjszakának, inkább valami hátborzongató örök szürkületnek (amitől aztán a szőr is felállt a hátamon - totál dark fantasy hangulat, WoD és társai, azt várja az ember hol csücsül a vámpir meg a Batman a háztető sarkán, hehe...)
Na, ennyit a városról. Szombat reggel kisebb kitérők után elmetróztunk a Central Park-hoz, és felgyalogoltunk a Természettudományi Múzeumig, ahol a nap hátralévő részét szándékoztuk eltöntelni (aki látta az Éjszaka a Múzeumban cimű filmet, az most ujjonghat. A film egyébként a múzeum egyik programjának promója volt - ha eleget fizetnek a szülők, a gyerekek benn alhatnak a múzeumban, hálózsák, zseblámpa meg minden. Kölcsön kell kérnem egy gyereket valahonnan, én ezt ki akarom prónálni :D)
A múzeum... NAGY. Úgy értem, nagyon nagy. És egészen lenyűgöző. Kevésbé elegáns, mint a Met volt, viszont ha gyerek lennék, itt akarnám leélni az életem. Óriási dinoszaurusz-csontvázak rogyásig, mindenféle kitömött állatok, egy csomó interaktiv dolog (soká éljen aki az érintőképernyőt feltalálta...), külön meteorgyűjtemény, mindenféle űrkutatási cuccok... negyedén sem értünk végig, természetesen... az egyik fénypont az ásvány- és drágakőgyűjtemény volt, ahonnan Katát nem lehetett kivonszolni (és én is odaragadtam az üveghez rendesen), a másik meg a dinó-emelet (arra gondoltam mennyire ujjongott volna a tízéves Csenike ha elhozzák ide... ismerős dolgok voltak :)
Valamivel több, mint öt órát voltunk benn - a szokásos túra, lábfájás, hátfájás, éhezés (bár előrelátó módon kajával azért felszerelkeztünk...). Hazamentünk némi pihire meg felfrissülésre, aztán ismét a nyakunkba vettük a várost, és elmetróztunk Brooklynba esti ivászatra (Kata, Kim, én, Tina és Tina pasija). Egy burrito bar-ba ültünk be; a koktélok állitólag isteniek voltak, és ami engem illet, a gyümölcsturmix több volt mint király (megállt benne a szívószál...XD). Megcsodálhattuk Manhattant éjszaka a Brooklyn-híd túloldaláról...
Vasárnapra strandolás volt betervezve; ismét metró (blah), egészen az orosz negyedig (Brighton Beach, és igen, tényleg minden oroszul van...); ott aztán várt ránk a part, homok és kosz ameddig a szem ellát, hehe. Nagy lubickolást csaptunk (tenger tenger jeeee); volt némi napozás is a dologban, bár én tizenegy és három között főképp árnyékba vonultam (a hőmérsékletet érzékelteti, hogy a homokra gyakorlatilag nem lehetett rálépni mert égési sérüléseket okozott...). A tengerről nem sokat lehet elmondani - nagy hullámok, jó kis szél, döglött medúza, döglött rája, sok sok ember; a fő különbség a Balaton-parttal kapcsolatban az, hogy itt nem lát az ember senkit topless, még a gyerekek is rendesen fel vannak öltöztetve... go figure.
Úszástól hullafáradtan visszavonszoltuk magunkat a lakásba, felcuccoltunk, és hazajöttünk.
Két hét van hátra a hazautazásig. Last minute dolgokkal vagyok elfoglalva.
New York, New York...
2008. július 15., kedd
Pam pam pam pam
(401. bejegyzés. Ünnepeljetek :D)
Tegnap este (pontosabban ma hajnalban, hehe) eldöntöttem, hogy kihagyom a szokásos kedd reggeli A.V. Davis találkozót a kialvatlanságra való tekintettel. Valami isteni szikra azonban kivetett az ágyból hajnali fél tizkor, igy aztán mégis felöltöztem és levonultam az Akasztófadonbra, lelkiekben készülve a legrosszabbra.
Meglepetés!
Az épület árnyékában nem más várt minket, mint egy teljes steel pan együttes (emlékeztek még a trinidadi steel pan mókára? itt lehet csalni). Vezető tanárnénink ("nem a legfényesebb égő a karácsonyfány", ahogy Heidi mondaná...) persze kirakta őket a gyönyörű júliusi napsütésbe (fél tizenegy és dél között, hehe), amitől nem csak az agyuk főtt ki, hanem a dobok is elhangolódtak egy idő után (szerencsére steel pan-t hangolni roppant egyszerű, csak egy megfelelően nagy kalapács kell hozzá).
Az első fél órában mindenféle klassz zenéket játszottak nekünk, amitől én vidáman táncolni is kezdtem a fák árnyékában, meg tapsolni, meg a bokacsengőkkel verni az ütemet (Mixashawn utólag felhivta rá a figyelmem, hogy láthatóan nem Amerikában nevelkedtem, mert amcsi diák ilyet sosem csinál, ami tény, mert rajtam kivül csak a bámészkodó latino gyerekek táncoltak, ők viszont nagyon. Most komolyan. Karneváli zene, az isten áldja meg az amcsikat...)
A következő egy órában aztán rávethettük magunkat a dobokra. Én személy szerint a chello szekciót kaptam (közepesen mély dobok, három darab, és folyton ide-oda kell ugrálni közöttük, ami roppant szórakoztató). A dologban az a pláne, hogy a zenekar tagjai soha életükben nem tudtak kottát olvasni: steel pan-en játszani úgy tanul az ember, hogy szépen megtanitják neki, mikor hová üssön. És lőn. Kétszer balra, jobbra fenn, bal kéz bal jobb kéz jobbra fenn, balkéz bal jobbkéz jobbra oldalt, jobbra jobbra, balra lenn. Pillanatok alatt megtanultunk egy rövidebb szösszenetet, azután húsz percen keresztül ismételgettük nagy vidáman, ide-oda táncolva a dobok között, és fülig ért a szánk (nekem legalábbis). Kedvenc világzene-tanárbácsim is jelen volt, és kivette a részét a mókából, amatőrként akárcsak mi.
Mégiscsak megérte felkelni ma reggel :)
Tegnap este (pontosabban ma hajnalban, hehe) eldöntöttem, hogy kihagyom a szokásos kedd reggeli A.V. Davis találkozót a kialvatlanságra való tekintettel. Valami isteni szikra azonban kivetett az ágyból hajnali fél tizkor, igy aztán mégis felöltöztem és levonultam az Akasztófadonbra, lelkiekben készülve a legrosszabbra.
Meglepetés!
Az épület árnyékában nem más várt minket, mint egy teljes steel pan együttes (emlékeztek még a trinidadi steel pan mókára? itt lehet csalni). Vezető tanárnénink ("nem a legfényesebb égő a karácsonyfány", ahogy Heidi mondaná...) persze kirakta őket a gyönyörű júliusi napsütésbe (fél tizenegy és dél között, hehe), amitől nem csak az agyuk főtt ki, hanem a dobok is elhangolódtak egy idő után (szerencsére steel pan-t hangolni roppant egyszerű, csak egy megfelelően nagy kalapács kell hozzá).
Az első fél órában mindenféle klassz zenéket játszottak nekünk, amitől én vidáman táncolni is kezdtem a fák árnyékában, meg tapsolni, meg a bokacsengőkkel verni az ütemet (Mixashawn utólag felhivta rá a figyelmem, hogy láthatóan nem Amerikában nevelkedtem, mert amcsi diák ilyet sosem csinál, ami tény, mert rajtam kivül csak a bámészkodó latino gyerekek táncoltak, ők viszont nagyon. Most komolyan. Karneváli zene, az isten áldja meg az amcsikat...)
A következő egy órában aztán rávethettük magunkat a dobokra. Én személy szerint a chello szekciót kaptam (közepesen mély dobok, három darab, és folyton ide-oda kell ugrálni közöttük, ami roppant szórakoztató). A dologban az a pláne, hogy a zenekar tagjai soha életükben nem tudtak kottát olvasni: steel pan-en játszani úgy tanul az ember, hogy szépen megtanitják neki, mikor hová üssön. És lőn. Kétszer balra, jobbra fenn, bal kéz bal jobb kéz jobbra fenn, balkéz bal jobbkéz jobbra oldalt, jobbra jobbra, balra lenn. Pillanatok alatt megtanultunk egy rövidebb szösszenetet, azután húsz percen keresztül ismételgettük nagy vidáman, ide-oda táncolva a dobok között, és fülig ért a szánk (nekem legalábbis). Kedvenc világzene-tanárbácsim is jelen volt, és kivette a részét a mókából, amatőrként akárcsak mi.
Mégiscsak megérte felkelni ma reggel :)
A Táncoló Út
Elérkezett jonesborough-i tartózkodásom utolsó napja. Az általános búcsúzkodás és melankólia közepette úgy döntöttem, méltóképp kell megünnepelni a nagy távozást - és pont kapóra jött, hogy a kontratánc-csoport egyik táncmestere megállt az irodánál csevegni a pénteki mesemondás után, és elújságolta, hogy skót felvidéki játékok zajlanak North Carolina államban (ne, ne akarjátok tudni XD), és szombat este naaaagy össznépi kontratánc esedékes.
Amit természetesen nem lehetett kihagyni.
Heidi kapcsolatba lépett a táncmesterrel, aki szives-örömest elvállalta, hogy elfuvaroz a táncra meg vissza is hoz. Igy aztán szombat este kocsiba szálltunk, és mindenféle pörgős tánczenéket hallgatva, vidáman beszélgetve átkocsikáztunk az Appalache-hegységen a mintegy másfél órányira lévő North Carolina-ba (a helység neve Boone volt, mellesleg). Lélegzetelállitó út volt. Magas hegycsúcsok, sűrű, embert soha nem látott erdők, zöld domboldalak birkákkal és tehenekkel pettyezve; pirosra festett szénapajták, fehér keritések a legelők között, és a hegyoldalban kagyargó, keskeny kocsiút, fehér virágú fák, óriás fénybogarak, rózsaszín felhők, völgyekbe leszálló köd, hűvös esti árnyék. Gyönyörű, gyöngyörű, gyönyörű.
A táncot egy Alma-pajta (Apple Barn) nevű helyen tartották, Valle Cruces közelében - és igen, az aminek hangzik: egy nagy, piros pajta a semmi közepén, két legelő és az erdő között, kavicsos úttal és egy kézzel festett táblával, amin csak annyi állt, KONTRATÁNC ITT. Amikor érkeztünk, még kis hiján üres volt; a zenekar (kertésznadrágos hegyi bácsik) hangolta a hegedűit és harmonikáit és egyéb hangszereit (nincs kontratánc élő zene nélkül, Appalachiában legalábbis). A pajta gerendái olyan alacsonyan futottak, hogy néhány magasabb férfinak le kellett hajantia a fejét amikor áttáncoltak alattuk; fából volt az egész épület, szög nem volt benne, és a padló barátságosan ropogott a talpunk alatt. A falak mentén padok sorakoztak, ahová le lehetett tenni a táskákat meg a vizesüvegeket (ebből a szempontból mindenki nagyon előrelátó volt), később pedig le lehetett telepedni és nézni a táncot (én ugyan a négy óra alatt nem éltem ezzel a lehetőséggel...).
Már sötétedett odakinn, amikor szállingózni kezdtek az emberek, és mire észbe kaptunk, tele volt a pajta egy jó kétszáz fős tömeggel - és itt jön a meglepő részlet, a legtöbben velem egyidősek voltak. Gondoljatok bele, kétszáz egyetemista kikocsikázott a semmi közepére a hegyekbe hogy szombat este egy pajtában kontratáncoljon. Megáll az ész és egy helyben ácsorog.
És aztán megérkezett a táncmester (pofaszakállas, szemüveges, langaléta fickó csillogó gombszemekkel, rövid farmernadrágban és a hőségre való tekintettel kigombolt ingben), és elkezdődött a mulatság. Úgy tűnt, a bácsi különösen szeret beszélni az egyes táncok történetéről és hátteréről (mert, bár ugyanazokból az elemekből állnak össze, a kombinációknak van saját neve és számon tartják az alkotókat is) - amikor a tömeg beleunt a hallgatásba, egyszerűen ütemesen dobolni kezdett a lábával a pajta padlóján, és a zenészek rázenditettek.
Három vagy inkább négy órán keresztül táncoltunk. Táncok között kiszaladtunk a teraszra szivni egy kiss friss, hűvös éjszakai hegyi levegőt, bámulni a fénybogarakat, meg legyezni magunkat (a férfiak pólót is cseréhettek, hehe, és persze mindenkiről szakadt az izzadtság, és senkit nem érdekelt) azután visszarohantunk, hogy még időben találjunk párt a következő körre. Minden második tánc hölgyválasz volt (ami azért volt jó, mert lehetett az egyetemista srácok között szemezgetni, és a legtöbbjük még táncolni is tudott...). Sikerült elég jó partnereket kifognom az este folyamán; megpörgettek rendesen, és mindig el is kaptak, szóval a nagy zsúfoltság ellenére nem csobbantam bele senkibe (különösebben...). Táncoltunk klasszikus, kétsoros kontratáncokat, aztán négy párból álló "square dance"-eket, keringőket és körtáncokat is (volt egy pillanat, amikor négy kör forgott egymásban, kettő a fiúknak, kettő a lányoknak, aztán elkezdtük bonyolitani...). A szünetben pedig bejött egy rakat skót dudás és mindenkinek kirobbantották a dobhártyáját... az idő repült, gyorsabban mint hittem volna. Túl gyorsan, ha engem kérdeztek.
Amikor kocsiba szálltunk hogy elinduljunk haza, persze azonnal hasogatni kezdtek a lábaim és úgy lezuhant a vérnyomásom, hogy többször is meg kellett állnunk hazafelé menet, nehogy rosszul legyek; persze ez mind csak akkor tör tá az emberre, amikor elmúlik a tánc okozta eufória...
Azt hiszem, ezzel az estével kellőképpen megkoronáztam a Déli kiruccanást. Hazafelé menet még a dallamok zümmögtek a fejemben, és a nevetés meg a taps meg a tánc; a hegyi ösvény ide-oda fordult velünk, kettőt balra, kettőt vissza, lendületes forduló, fénybogarak, sötét ablakú pajták, éjjeli felhőbe burkolózó Appalchia hegycsúcsai...
Azt hiszem, kezdem kapizsgálni a Széttáncolt cipellők mese mélyebb értelmét...
Búcsú Jborótól
Újra Hartfordban. Tegnap délután Heidi nagy türelemmel egyenként lefejtette az ujjaimat a Kunyhó kerítéséről, betuszkolt a kocsiba, és minden jobb belátása ellenére elfuvarozott a szürke kutyus állomásáig. Laza 23 óra buszozás, és már itt is vagyok megint a Trinityn, ami jó, mert Kata kitörő örömmel fogadott, viszont rossz, mert komoly Dél-hiányban szenvedek, döglesztő meleg van, és vissza akarok menni Jboróba a következő busszal...
(Sajna jövő nyárig várni kell...:)
Jelentem, megvagyok. Csak álmosan és nyűgösen.
2008. július 11., péntek
Törpénelem
Ma megint különleges csemege került a Mesemondó Központ asztalára: Gay Ducey a helyi történelemtanároknak és történészeknek tartott műhelyt arról, hogyan kell a mesemondást (argh, magyar nyelv. Történetmondás, na.) belekombinálni a történelemoktatásba.
Nagyon sokat tanultam belőle.
(Hab a tortán, hogy visszatért az egyik kedves déli katonaember is, ezúttal civilben) (no pun intended) (haha, aki ezt az utalást megfejti, jó nálam egy sörre meg egy fejfájáscsillapitóra XD)
Először is, meghallgattunk Gay nagyitól három rövidebb történetet - kettőt az Aranyláz idejéből (egy soha meg nem talált aranybánya legendáját és az egyetlen nő történetét, akit California államban valaha akasztásra itéltek...), egyet meg a századelei munkásmozgalmakról (egy nevezetes gyártűz, melyben 147 nő veszett oda, és ennek eredményeképp bevezették a biztonsági előirásokat, mint pl. hogy tilos az alkalmazottakra rálakatolni azt ajtót...). Ezek után beszélgettünk egy kicsit; megosztottuk egymással, kinek ki a kedvenc történelmi személye (szegény Lukianosz kissé egyedül érezte magát a sok amerikai elnök és szüfrazsett között...); megtárgyaltuk azt is, milyen akadályozó tényezői vannak a történelemórai mesemondásnak (úgy mint nyavajgó szülők, időhiány, rengeteg időigényes kutatómunka, és a kedvencem, a politikai korrektség... amcsi barátaink továbbra is átugorják a források olvasásakor az 'n betűs szót').
Ezek után villámgyorsan kaptunk 3 történelmi témát, és minél több adatot kellett hozzájuk összedobnunk, lehetőleg érdekes és kevésbé ismert dolgokat (Földalatti Vasút, 13 gyarmat, japán táborok) (aki tudja, melyik micsoda, további jutalomfalatkákhoz juthat, mert most ilyen kedvem van :D)
Ezek után csoportokra lettünk osztva, és minden csoportnak össze kellett raknia egy érdekes történetet valamelyik témából, és elő is kellett adni; mi a Földalatti Vasutat húztuk, és remek kis sztori kerekedett belőle, eladhatnánk Steven Spielberg-nek...
(Mindeközben ítéletidő tombolt odakinn és veszettül szakadt az eső. Nem mintha zavart volna minket az alkotásban...)
Kaptunk finom ebédet is, meg hatalmas gyümölcstálat, és a műhely végeztével levonultunk a szokásos délutáni előadásra. Gay ezúttal, csak a kedvünkért, mesélt még egy igaz történetet, ami engem személy szerint eléggé lenyűgözött. New Orleans-ban nőtt fel, abban az időben, amikor még keményen szegregáció volt: fehérek és szinebőrűek nem is utazhattak ugyanazon a villamoson. Na, ő fehér kislány létére összehaverkodott egy csapat fekete énekessel, és az egyikükkel éveken keresztül csak telefonon beszélhetett; amikor az első középület (a városi könyvtár) integrálására sor került, ketten együtt mentek el, kart karba öltve, életükben először ugyanabba a könyvtárba... (és a tömeg kis hiján meg is lincselte őket érte...). Nagyon nagyon érdekes és tanulságos történet volt...
Egyébként mesél népmeséket is. Valamiért különös szeretettel viseltetik Indonézia iránt (Törpeszarvas Reloaded, naná); ami azonkban ennél sokkal érdekesebb volt, az egy újabb mesemondói bravúr, amit eddig nem láttam senkitől: elmesélt egy mindenki által tökéletesen ismert népmesét (Catskins, a Hamupipőke itteni változata, hallottam már jó néhányszor, sőt, az előadás előtti este valaki az Áfonyabogban is azt mesélte), minden különösebb változtatás nélkül - és egy pillanatra sem untuk el magunkat. Gay nem mászkál a szinpadon, nem zenél, nem visel jelmezt - pusztán szavakkal és előadásmóddal képes egy unalomig ismert sztorit érdekessé és élvezhetővé tenni. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de el kell tőle lesnem.
Nagyon sokat tanultam belőle.
(Hab a tortán, hogy visszatért az egyik kedves déli katonaember is, ezúttal civilben) (no pun intended) (haha, aki ezt az utalást megfejti, jó nálam egy sörre meg egy fejfájáscsillapitóra XD)
Először is, meghallgattunk Gay nagyitól három rövidebb történetet - kettőt az Aranyláz idejéből (egy soha meg nem talált aranybánya legendáját és az egyetlen nő történetét, akit California államban valaha akasztásra itéltek...), egyet meg a századelei munkásmozgalmakról (egy nevezetes gyártűz, melyben 147 nő veszett oda, és ennek eredményeképp bevezették a biztonsági előirásokat, mint pl. hogy tilos az alkalmazottakra rálakatolni azt ajtót...). Ezek után beszélgettünk egy kicsit; megosztottuk egymással, kinek ki a kedvenc történelmi személye (szegény Lukianosz kissé egyedül érezte magát a sok amerikai elnök és szüfrazsett között...); megtárgyaltuk azt is, milyen akadályozó tényezői vannak a történelemórai mesemondásnak (úgy mint nyavajgó szülők, időhiány, rengeteg időigényes kutatómunka, és a kedvencem, a politikai korrektség... amcsi barátaink továbbra is átugorják a források olvasásakor az 'n betűs szót').
Ezek után villámgyorsan kaptunk 3 történelmi témát, és minél több adatot kellett hozzájuk összedobnunk, lehetőleg érdekes és kevésbé ismert dolgokat (Földalatti Vasút, 13 gyarmat, japán táborok) (aki tudja, melyik micsoda, további jutalomfalatkákhoz juthat, mert most ilyen kedvem van :D)
Ezek után csoportokra lettünk osztva, és minden csoportnak össze kellett raknia egy érdekes történetet valamelyik témából, és elő is kellett adni; mi a Földalatti Vasutat húztuk, és remek kis sztori kerekedett belőle, eladhatnánk Steven Spielberg-nek...
(Mindeközben ítéletidő tombolt odakinn és veszettül szakadt az eső. Nem mintha zavart volna minket az alkotásban...)
Kaptunk finom ebédet is, meg hatalmas gyümölcstálat, és a műhely végeztével levonultunk a szokásos délutáni előadásra. Gay ezúttal, csak a kedvünkért, mesélt még egy igaz történetet, ami engem személy szerint eléggé lenyűgözött. New Orleans-ban nőtt fel, abban az időben, amikor még keményen szegregáció volt: fehérek és szinebőrűek nem is utazhattak ugyanazon a villamoson. Na, ő fehér kislány létére összehaverkodott egy csapat fekete énekessel, és az egyikükkel éveken keresztül csak telefonon beszélhetett; amikor az első középület (a városi könyvtár) integrálására sor került, ketten együtt mentek el, kart karba öltve, életükben először ugyanabba a könyvtárba... (és a tömeg kis hiján meg is lincselte őket érte...). Nagyon nagyon érdekes és tanulságos történet volt...
Egyébként mesél népmeséket is. Valamiért különös szeretettel viseltetik Indonézia iránt (Törpeszarvas Reloaded, naná); ami azonkban ennél sokkal érdekesebb volt, az egy újabb mesemondói bravúr, amit eddig nem láttam senkitől: elmesélt egy mindenki által tökéletesen ismert népmesét (Catskins, a Hamupipőke itteni változata, hallottam már jó néhányszor, sőt, az előadás előtti este valaki az Áfonyabogban is azt mesélte), minden különösebb változtatás nélkül - és egy pillanatra sem untuk el magunkat. Gay nem mászkál a szinpadon, nem zenél, nem visel jelmezt - pusztán szavakkal és előadásmóddal képes egy unalomig ismert sztorit érdekessé és élvezhetővé tenni. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de el kell tőle lesnem.
2008. július 10., csütörtök
Argonautica
Most olvasom a neten hogy rekonstruálták az Argót, és múlt hét óta megint görög vizeken hajózik; augusztus 12-én érkezik Velencébe.
A fél karomat adnám ha rajta lehetnék. Grrrr.
Úgy értem, AZ ARGÓ. Kedvenc görög mítoszom. Hajózás, kalandok, istenek, hősök, action romance desire. Atalanta akarok lenni. (Az egyetlen nő a fedélzeten XD)
Ha hazamegyek, újraolvasom Graves-től az Aranygyapjút. Aztán a következő expedicióra majd benevezek... ki tart velem? :D
Ime a cikk
A fél karomat adnám ha rajta lehetnék. Grrrr.
Úgy értem, AZ ARGÓ. Kedvenc görög mítoszom. Hajózás, kalandok, istenek, hősök, action romance desire. Atalanta akarok lenni. (Az egyetlen nő a fedélzeten XD)
Ha hazamegyek, újraolvasom Graves-től az Aranygyapjút. Aztán a következő expedicióra majd benevezek... ki tart velem? :D
Ime a cikk
2008. július 9., szerda
És megérkezett a szupernagyi
Hát, belevágtunk az utolsó hétbe (hüpp hüpp) - ma reggel megérkezett negyedik (és az én amerikai kalandom szempontjából egyben utolsó) bentlakó mesemondónk, Gay Ducey.
Gay Ducey gömbölyded, aprócska asszonyság, csillogó pontszemekkel és egérszerű arcocskával; New Orleansban nőtt fel, izig-vérig mosolygós, eleven déli nőszemély. Mindig nagyon választékosan beszél, de pereg a nyelve, és amilyen tisztességes nagymamának tűnik első látásra, olyan bolondos tud lenni a szinpadon. Többször szereplet már a Fesztiválon - és annak ellenére, hogy se honlapja, se CDje, se egyebe nincs, profi egy nőszemély...
A mai előadáson személyes sztorikat mesélt, viccesek voltak és könnyedek; nem estem hasra tőle, de megszerettem, az biztos. Este, akárcsak a többi bentlakó szokott, lejött ő is az Áfonyabogba a szokásos kedd esti mesélésre; és ott aztán kibújt belőle a mókamester...
Az első kérdése az volt, ki tudja, mi is az a trickster (igen, feltettem mind a két kezemet...). Azután elmondta, hogy amikor egy ázsiai könyvtárban dolgozott, egy indonéz bácsi mesélt neki egy történetet... (és itt már vigyorogtam mint a tejbetök. Naná hogy tudtam, mi következik. Törpeszarvas.) És előállt egy olyan mesével, hogy könnyeztünk a nevetéstől. Sok Törpeszarvas-sztorit olvastam/hallottam már, de ez új volt nekem is, ami csak hozzátett az élvezethez. Gay pedig határozottan Törpeszarvas-karakter a csillogó kis gombszemekkel és a vékonyka hangocskával és a turcsi orrocskával - és még rá is játszott...
Kiváncsi vagyok, legközelebb mivel áll elő...
(Az Áfonyabogos mesélés egyébként ezen a héten is remek volt, legalábbis ami a felhozatalt illeti. Hallottam egy vadiúj Jack-mesét és egy egészen érdekes Hamupipőke-változatot, valamint mindenféle egyéb, főleg személyes sztorikat. Közben Joe bácsi isteni karamelltortáját falatoztam és forró teát ittam, csak hogy megadjam az alaphangulatot...)
Gay Ducey gömbölyded, aprócska asszonyság, csillogó pontszemekkel és egérszerű arcocskával; New Orleansban nőtt fel, izig-vérig mosolygós, eleven déli nőszemély. Mindig nagyon választékosan beszél, de pereg a nyelve, és amilyen tisztességes nagymamának tűnik első látásra, olyan bolondos tud lenni a szinpadon. Többször szereplet már a Fesztiválon - és annak ellenére, hogy se honlapja, se CDje, se egyebe nincs, profi egy nőszemély...
A mai előadáson személyes sztorikat mesélt, viccesek voltak és könnyedek; nem estem hasra tőle, de megszerettem, az biztos. Este, akárcsak a többi bentlakó szokott, lejött ő is az Áfonyabogba a szokásos kedd esti mesélésre; és ott aztán kibújt belőle a mókamester...
Az első kérdése az volt, ki tudja, mi is az a trickster (igen, feltettem mind a két kezemet...). Azután elmondta, hogy amikor egy ázsiai könyvtárban dolgozott, egy indonéz bácsi mesélt neki egy történetet... (és itt már vigyorogtam mint a tejbetök. Naná hogy tudtam, mi következik. Törpeszarvas.) És előállt egy olyan mesével, hogy könnyeztünk a nevetéstől. Sok Törpeszarvas-sztorit olvastam/hallottam már, de ez új volt nekem is, ami csak hozzátett az élvezethez. Gay pedig határozottan Törpeszarvas-karakter a csillogó kis gombszemekkel és a vékonyka hangocskával és a turcsi orrocskával - és még rá is játszott...
Kiváncsi vagyok, legközelebb mivel áll elő...
(Az Áfonyabogos mesélés egyébként ezen a héten is remek volt, legalábbis ami a felhozatalt illeti. Hallottam egy vadiúj Jack-mesét és egy egészen érdekes Hamupipőke-változatot, valamint mindenféle egyéb, főleg személyes sztorikat. Közben Joe bácsi isteni karamelltortáját falatoztam és forró teát ittam, csak hogy megadjam az alaphangulatot...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
