Tegnap este Játékest volt az Anime Klubban; ez pedig nem jelentett mást, mint tizenöt doboz pizzát, egy BESM partit, egy tucat Magic és Pokémon játékost, és természetesen drága elmaradhatatlan D&D bandámat, akiktől egy napot kaptam, hogy előálljak egy kalanddal. Hát lehet egy ilyen ajánlatra nemet mondani?
Mivel nem mindenki ért rá a csapatból, egy rövidebb, egyszerűbb kis sztorit raktam össze: szerepelt Sister Soulaxe, az ork barbár, a bárd, a hippi, egy újonc pap akit útközben szedtünk fel az animések közül, Mr. Squiggles, a világító macska (a gazdája nélkül, önálló játékosként) és egy csincsilla, aki valakinek a zsebében érkezett, és majdnem sikerült megtisztelnie a szabálykönyvemet (szerencséje, hogy csak majdnem, különben muffként végzi).
A sztorit egy régi M.A.G.U.S.-os szörnyikére alapoztam: egy fa, aminek ha megeszed a gyümölcsét, te magad is lassan fává változol. A csapat egy kocsmai verekedés után vette észre, hogy a vadonatúj papjuk zöldet vérzik; erre aztán elindult a pánik meg a keresgélés (na jó, először csak ki akarták kötni egy székhez, hogy megnézzék, mi történik vele... aztán a törpenő a biztonság kedvéért kétszer fejbe akarta lőni, hátha zombi... double tap) A hippi hamar kiderítette, hogy nem a pap az egyetlen áldozat: a bárd is meg volt mérgezve, sőt, a konyhába felderítésre küldött macska is volt annyira balfék, hogy megkóstolt mindent, ami az útjába esett... aztán adott belőle az orknak is. Így aztán, hatból négy megmérgezett csapattaggal, a társaság futhatott versenyt az idővel, hogy megtalálja a mérgezés forrását és az ellenszert, mielőtt az áldozatok gyökeret eresztenek...
A játék szépsége abban rejlett, hogy a szoba csíje, vagy mit tudom én, mi, elrontotta az összes kockánkat: három óra alatt nem sikerült egyetlen egyszer sem sikert dobnia a díszes társaságnak, beleértve engem is. Az áldozatok esetében ráfogtuk arra, hogy kérgesedik az agyuk, de hogy a többiek miért ütöttek/kerestek folyamatosan mellé, azt sose fogjuk megtudni... Nick, mint druida, ismét zseniális volt, többek között azért is, mert ő volt a csapat esze, és három órán keresztül szentségelve fogta is a fejét a felelősség miatt. Az ork a játék nagy részét azzal töltötte, hogy szénakazalt keresett egy tűben... a macska pedig random varázslatokat sütött el, amikor kedve tartotta. Egy idő után teljesen feladtuk, hogy ebből bármi komoly vagy epikus szülessen. Amikor végre erős kalandmesteri segítséggel kitotózták, hol kell a bűnösöket keresni, újabb érdekes szituáció született: az egész banda lepattant a zárt ajtóról, amit többszöri nekifutásra sem sikerült betörniük, cserébe viszont felriasztották az őrséget, ami négy íjász formájában jelentkezett a tetőn a fejük felett. Így aztán amíg a macska Savas Köpéssel olvasztotta a zárat az ajtóról, a többiek felkészültek rá, hogy nyílvesszőket kerülgessenek... mivel azonban a Balf*sznak elkeresztelt íjász a tetőn sorra a többieket lőtte lábon, nem nagyon volt miért izgulniuk (három 1-est dobtam zsinórban...)
A sztori többi részletével senkit nem untatok; elég az hozzá, hogy fetrengtünk a röhögéstől, és a kaland szerencsés végeztével (ami abból állt, hogy senki se változott rekettyéssé, és sikerült egy alkimista labort is felrobbantani) testületileg átvonultunk a Cookout nevű helyre cajun hamburgert vacsorázni, és ott folytattuk a közös duhajkodást.
2012. február 2., csütörtök
Changeling - Tündérek a cukorkásboltban
A mai nappal belecsaptunk a lecsóba; véget ért a minden amerikai filmben kötelező zenés montázs, ügyefogyott kezdő tündéreink egy hét felforgása alatt profi kommandóvá alakultak, és állig felfegyverkezve indultak az elveszett kastély felkutatására.
Azok, akik csak hírből ismerik a Changeling játékot, gyakran gondolják úgy, hogy gyerekeknek és hippiknek való; tényleg van egy alapvető középkori hangulata, ami nagyrészt a nemesek vs köznép háttérből adódik. De az Álmodás világa, nem meglepő módon, ennél jóval tágasabb; és mivel három Nocker is van a bandában, az arzenál is sokkal változatosabbra sikerült a klasszikus kard - íj - tőr felállásnál. Az egyik gépmanó steampunk szemüvegekkel és két múlt század eleji tárcsás géppuskával érkezett; a troll csapos egy lefűrészelt csövű puskát és egy baseball-ütőt hozott magával, a Nocker csaj maradt a szöges boxernél, a szatír pedig kinevezte kardnak a két dobverőjét. Ily módon felkészülve minden várható fejleményre, két kis csapatunk külön-külön nekivágott a maga sztorijának.
Az egyik csapatot, ahogy már említettem, változatlanul én vezetem; a másik oldalon Patrick vette át a kalandmester szerepét, mert nagyfőnök nem érezte magát elég magabiztosnak szerepjáték terén. Patrickről meg kell hagyni, hogy nagyon jó színész, és abból, amit hallottam, jó KM is.
Ami az én csapatomat illeti: rövid úton kiderítették, hogy jutnak át az Álmodásba, és a szokásos őrült öreg jós motyogásait követve besétáltak egy ruhásszekrénybe... csak hogy Narniában kössenek ki. Itt gyorsan be kellett tájolniuk a helyes irányt, mielőtt elvesznek örökre az álomvilágban; ehhez szükség volt a két Eshu összes elérhető kockájára, és egy szertartásra, amit nekik kellett kiagyalniuk. A Changeling rendszer ugyanis nem írja le, pontosan hogyan működik egy varázslat - de minél kreatívabb rituálét agyalnak ki a játékosok, annál több kockát kapnak tőlem, és így nő az esélyük a sikerre. Ez esetben a helyes irány megtalálásához két kis zsenink a következőt eszelte ki: hóból építettek egy várat, ami az elveszett kastélyt jelképezte; rátettek egy darabot az őrült öreg ruhájából, mivel ő járt már ott; majd szertartásosan felfejtettek egy pulóvert, körbeállták a várat, és egymás kezét fogva elénekelték a Pulóverdalt a Spongyabobból, mely ponton én már dőltem a röhögéstől, a másik csapat meg nézett, mint borjú az új kapura, hogy mit csinálunk, amit ők nem. A varázslat viszont működött: a pulóver fonalát követve most már mehettek a helyes irányba.
Az Álmodással való ismerkedés sok gyorsan változó apró helyszínből állt: Narnia hósivataga trópusi dzsungellé változott, ahol a szatír elszúrta élete első varázslatát, és Mágikus Ugrás helyett fejjel (szarvakkal) előre nekicsattant egy fának (ahonnan aztán a trollnak kellett kirángatnia); a trópusi dzsungelből rövid úton Halálcsillag lett, amit a Nocker lány azonnal neki is állt szétszerelni ízekre; mielőtt sikerült volna neki, már Némó akváriumában úszott, illetve süllyedt mindenki, majd egy rövid pillecukor-mező bejárása után végül egy roncstelepen landolt a banda, ahol az az érzésük támadt, hogy ők már jártak itt. Hosszas turkálás után a Nocker összerakott egy fél steampunk trójai fa(fém)lovat unalmában, a többiek pedig rátaláltak egy lezuhant TARDIS-ra a romok alatt (aki nem tudja, mi az a TARDIS, sürgősen pótolja be!). Elhatározták, hogy megjavítják; mivel az oldalán feküdt, kerestek némi drótot, és Mission Impossible stílusban leeregették a Nockert a gép mélyére, hogy szerelje meg. A Nockerek, mint már említettük, annál sikeresebbek szerelésben, minél többet káromkodnak, így aztán a csaj végül harsány anyázás kíséretében ütni kezdte az időgépet egy csavarkulccsal; amikor kifogyott a szóvirágokból, a többiek is beálltak javaslatokat tenni a feje felett. Pörögtek a kockák, javult a gépezet, és tanultam néhány sohasem hallott nyelvhasználati gyöngyszemet...
A poén az volt, hogy nem csak maga a gép javult meg ijedtében, hanem a hatvan éve elromlott álcázó rendszer is, melynek következtében azzá tudták alakítani a kék telefonfülkét, amivé csak akarták... kis csapatom szavazata a DeLorean-ra esett (aki pedig nem tudja, mi a DeLorean, pótolja be azt is). Így aztán a menő időgépből menő időgéppé alakult időgéppel elindulhattak végső úti céljuk, az elveszett kastély fele...
Óra után leültünk ebédelni a Barlangban, és megosztottuk élményeinket a másik csoporttal. Nem tudom, Patrick mit szívott óra előtt, de jó anyag lehetett; voltak szem és száj nélküli tündérek, sok vattacukor, és valahol menet közben a géppuskás Nocker lelőtte a Télapót a sapkájáért... az ámokfutástól eltekintve a másik csapat sokkal kevésbé volt lelkes; mint kiderült, azért, mert nagyfőnök (aki maga is csinált egy karaktert és játékossá lett) folyamatosan sürgette őket menet közben, és néha még felülbírálta a kalandmestert is, ami játékos körökben egyenlő a szentségtöréssel. Így aztán ebéd után leültünk hármasban, és elbeszélgettünk nagyfőnökkel; szép türelmesen elmagyaráztuk neki, hogy nem szabad sürgetni a játékosokat, mert akkor nem fogják jól érezni magukat, valamint hogy egy órával jobban állunk időben, mint számítottunk rá, és nem fogunk lekésni semmiről. A szerepjáték lényege nem az, hogy eljussunk a végkifejletig, hanem az, hogy közben jól érezzük magunkat. Abban is megállapodtunk, hogy kedden csapatot cserélünk; Patrick viszi tovább lelkes kis csapatom, én meg átveszem az irányítást a vérszomjas ám nagyon sikeres felfedezők felett... (és teszek róla, hogy megbánják bűneiket).
Aranyköpések:
Szatír [varázsolni próbál]
Eshu: "Tudod, mint a Pán Péterben! Gondolj valami jóra!"
Szatír: "Egy pillanat..." [majd előre hajol és belebámul az Eshu dekoltázsába] "...oké, mehetünk."
KM: "Az öregember meg van őrülve; összevissza motyog mindenfélét, mint például..."
Másik KM a szomszéd asztalnál, üvöltve: "VAJAS SÜTI!!!"
KM: "... az."
Eshu: "Akkor mi most Narniában vagyunk?"
Nocker a szatírnak, visítva: "MR. TUMNUS!!!"
Szatír [bemutat neki, középső ujjal]: "És ez most nem egy ajánlat."
Csapat közösen káromkodik, miközben a Nocker szerel:
Eshu: "%"%&@##{!!!"
Sluagh: "#@&@°^˘ˇ!!!"
Troll: "#&đĐ^˘°˘!!!"
Szatír: "BARBARA STREISAND!!!!"
KM: "Egy akváriumban vagytok, és süllyedtek."
Troll: "Nem vagyok hajlandó tudomást venni róla."
Nocker [nagyban szedi szét belülről a Halálcsillagot]
Szatír: "Azt hiszem, az őrült kalaposunk most robbantotta fel az Alderaan-t..."
KM: "Mivé szeretnétek alakítani az időgépet?"
Eshu csaj: "Úúúú!! Úúúú!! Robot unikornissá!!!"
Azok, akik csak hírből ismerik a Changeling játékot, gyakran gondolják úgy, hogy gyerekeknek és hippiknek való; tényleg van egy alapvető középkori hangulata, ami nagyrészt a nemesek vs köznép háttérből adódik. De az Álmodás világa, nem meglepő módon, ennél jóval tágasabb; és mivel három Nocker is van a bandában, az arzenál is sokkal változatosabbra sikerült a klasszikus kard - íj - tőr felállásnál. Az egyik gépmanó steampunk szemüvegekkel és két múlt század eleji tárcsás géppuskával érkezett; a troll csapos egy lefűrészelt csövű puskát és egy baseball-ütőt hozott magával, a Nocker csaj maradt a szöges boxernél, a szatír pedig kinevezte kardnak a két dobverőjét. Ily módon felkészülve minden várható fejleményre, két kis csapatunk külön-külön nekivágott a maga sztorijának.
Az egyik csapatot, ahogy már említettem, változatlanul én vezetem; a másik oldalon Patrick vette át a kalandmester szerepét, mert nagyfőnök nem érezte magát elég magabiztosnak szerepjáték terén. Patrickről meg kell hagyni, hogy nagyon jó színész, és abból, amit hallottam, jó KM is.
Ami az én csapatomat illeti: rövid úton kiderítették, hogy jutnak át az Álmodásba, és a szokásos őrült öreg jós motyogásait követve besétáltak egy ruhásszekrénybe... csak hogy Narniában kössenek ki. Itt gyorsan be kellett tájolniuk a helyes irányt, mielőtt elvesznek örökre az álomvilágban; ehhez szükség volt a két Eshu összes elérhető kockájára, és egy szertartásra, amit nekik kellett kiagyalniuk. A Changeling rendszer ugyanis nem írja le, pontosan hogyan működik egy varázslat - de minél kreatívabb rituálét agyalnak ki a játékosok, annál több kockát kapnak tőlem, és így nő az esélyük a sikerre. Ez esetben a helyes irány megtalálásához két kis zsenink a következőt eszelte ki: hóból építettek egy várat, ami az elveszett kastélyt jelképezte; rátettek egy darabot az őrült öreg ruhájából, mivel ő járt már ott; majd szertartásosan felfejtettek egy pulóvert, körbeállták a várat, és egymás kezét fogva elénekelték a Pulóverdalt a Spongyabobból, mely ponton én már dőltem a röhögéstől, a másik csapat meg nézett, mint borjú az új kapura, hogy mit csinálunk, amit ők nem. A varázslat viszont működött: a pulóver fonalát követve most már mehettek a helyes irányba.
Az Álmodással való ismerkedés sok gyorsan változó apró helyszínből állt: Narnia hósivataga trópusi dzsungellé változott, ahol a szatír elszúrta élete első varázslatát, és Mágikus Ugrás helyett fejjel (szarvakkal) előre nekicsattant egy fának (ahonnan aztán a trollnak kellett kirángatnia); a trópusi dzsungelből rövid úton Halálcsillag lett, amit a Nocker lány azonnal neki is állt szétszerelni ízekre; mielőtt sikerült volna neki, már Némó akváriumában úszott, illetve süllyedt mindenki, majd egy rövid pillecukor-mező bejárása után végül egy roncstelepen landolt a banda, ahol az az érzésük támadt, hogy ők már jártak itt. Hosszas turkálás után a Nocker összerakott egy fél steampunk trójai fa(fém)lovat unalmában, a többiek pedig rátaláltak egy lezuhant TARDIS-ra a romok alatt (aki nem tudja, mi az a TARDIS, sürgősen pótolja be!). Elhatározták, hogy megjavítják; mivel az oldalán feküdt, kerestek némi drótot, és Mission Impossible stílusban leeregették a Nockert a gép mélyére, hogy szerelje meg. A Nockerek, mint már említettük, annál sikeresebbek szerelésben, minél többet káromkodnak, így aztán a csaj végül harsány anyázás kíséretében ütni kezdte az időgépet egy csavarkulccsal; amikor kifogyott a szóvirágokból, a többiek is beálltak javaslatokat tenni a feje felett. Pörögtek a kockák, javult a gépezet, és tanultam néhány sohasem hallott nyelvhasználati gyöngyszemet...
A poén az volt, hogy nem csak maga a gép javult meg ijedtében, hanem a hatvan éve elromlott álcázó rendszer is, melynek következtében azzá tudták alakítani a kék telefonfülkét, amivé csak akarták... kis csapatom szavazata a DeLorean-ra esett (aki pedig nem tudja, mi a DeLorean, pótolja be azt is). Így aztán a menő időgépből menő időgéppé alakult időgéppel elindulhattak végső úti céljuk, az elveszett kastély fele...
Óra után leültünk ebédelni a Barlangban, és megosztottuk élményeinket a másik csoporttal. Nem tudom, Patrick mit szívott óra előtt, de jó anyag lehetett; voltak szem és száj nélküli tündérek, sok vattacukor, és valahol menet közben a géppuskás Nocker lelőtte a Télapót a sapkájáért... az ámokfutástól eltekintve a másik csapat sokkal kevésbé volt lelkes; mint kiderült, azért, mert nagyfőnök (aki maga is csinált egy karaktert és játékossá lett) folyamatosan sürgette őket menet közben, és néha még felülbírálta a kalandmestert is, ami játékos körökben egyenlő a szentségtöréssel. Így aztán ebéd után leültünk hármasban, és elbeszélgettünk nagyfőnökkel; szép türelmesen elmagyaráztuk neki, hogy nem szabad sürgetni a játékosokat, mert akkor nem fogják jól érezni magukat, valamint hogy egy órával jobban állunk időben, mint számítottunk rá, és nem fogunk lekésni semmiről. A szerepjáték lényege nem az, hogy eljussunk a végkifejletig, hanem az, hogy közben jól érezzük magunkat. Abban is megállapodtunk, hogy kedden csapatot cserélünk; Patrick viszi tovább lelkes kis csapatom, én meg átveszem az irányítást a vérszomjas ám nagyon sikeres felfedezők felett... (és teszek róla, hogy megbánják bűneiket).
Aranyköpések:
Szatír [varázsolni próbál]
Eshu: "Tudod, mint a Pán Péterben! Gondolj valami jóra!"
Szatír: "Egy pillanat..." [majd előre hajol és belebámul az Eshu dekoltázsába] "...oké, mehetünk."
KM: "Az öregember meg van őrülve; összevissza motyog mindenfélét, mint például..."
Másik KM a szomszéd asztalnál, üvöltve: "VAJAS SÜTI!!!"
KM: "... az."
Eshu: "Akkor mi most Narniában vagyunk?"
Nocker a szatírnak, visítva: "MR. TUMNUS!!!"
Szatír [bemutat neki, középső ujjal]: "És ez most nem egy ajánlat."
Csapat közösen káromkodik, miközben a Nocker szerel:
Eshu: "%"%&@##{!!!"
Sluagh: "#@&@°^˘ˇ!!!"
Troll: "#&đĐ^˘°˘!!!"
Szatír: "BARBARA STREISAND!!!!"
KM: "Egy akváriumban vagytok, és süllyedtek."
Troll: "Nem vagyok hajlandó tudomást venni róla."
Nocker [nagyban szedi szét belülről a Halálcsillagot]
Szatír: "Azt hiszem, az őrült kalaposunk most robbantotta fel az Alderaan-t..."
KM: "Mivé szeretnétek alakítani az időgépet?"
Eshu csaj: "Úúúú!! Úúúú!! Robot unikornissá!!!"
Tricksterek és vikingek, avagy hogyan neveljünk mesemondót
Ma végre találkoztam a második kis tanítványommal is. Hatodik osztályba jár, és az anyukája is a suliban dolgozik; az ő irodájában várakoztam, míg kicsengettek az utolsó óráról, és berobogott leendő kis mesemondóm, akiről első látásra meg lehetett állapítani, hogy remekül ki fogunk jönni egymással. Aranyvörös copf, szeplős mint a pulykatojás, csuklótól könyékig színes karkötők, lila virágos hátizsák, tornacipők, a kiscsaj valahol az Amy Pond - Dénes Helga - Anne Shirley vonal mentén helyezkedett el. Kettesben maradtunk, amíg anya és hugi elkocogtak bevásárolni; nem nagyon kellett noszogatni a kis hölgyet, hogy meséljen magáról. Kiderültek róla érdekes dolgok, például hogy mindenféle sportokat űz, verseket ír, hegedül, gitározik és zongorázik, és szeret horrort olvasni. Magamban jókat derültem az összképen. Azt is megtudtam, hogy azért akart mesemondást tanulni tőlem, mert előző félévben az ő osztályában meséltem a viking vérfarkasokat, és azóta otthon többször vissza is mondta őket a család legnagyobb megdöbbenésére. Innen aztán egyenes úton következett, hogy mivel fogunk foglalkozni a félévben; összeírattam vele is a listát, milyen meséket szeret, és ezúttal jóval rövidebbre sikerült: vikingek, tricksterek, mágikus szörnyek, ennyi. Ezzel a hozzáállással átmasíroztunk a könyvtárba, és feltúrtuk a polcot mesegyűjtemények után; sikerült egy hatalmas "Északi mitológia" könyvet találnunk, ami gyerekeknek íródott, és lenyűgözően gyönyörűen van illusztrálva. Ővörössége úgy döntött, ne is keressünk tovább, és a könyvvel a hóna alatt visszavonult az irodába, ahol azzal a lendülettel el is olvasta az első fejezetet. Utána nézegettük egy darabig a viking világ színes térképét, majd közölte, hogy történelem házit kéne írnia; kiderült, hogy történetesen épp a rómaiakról tanulnak. Azt hiszem, sikerült jelentős mértékben javítanom a házi feladat élvezeti értékén; amint rájött, hogy régész vagyok, jöttek sorba a kérdések, hogy ők ezt és ezt tanulták, és hogy miért. Beszélgettünk gladiátorokról, pun háborúkról és Hannibál elefántjairól (volt hozzá színes kép a tankönyvben), római olvasásról, és még jó pár dologról, amitől a tanár holnap vagy le lesz nyűgözve, vagy gutaütést kap...
Vele is hetente egyszer fogok dolgozni, mint a másik kis mesemondómmal; jövő héten kifaggatom, mi volt a véleménye a vikingekről...
Vele is hetente egyszer fogok dolgozni, mint a másik kis mesemondómmal; jövő héten kifaggatom, mi volt a véleménye a vikingekről...
2012. február 1., szerda
Széttáncolt cipellők - A második tánc
Csak mert korábban már szó volt róla: előadtam a Széttáncolt cipellőket a negyedikeseknél is. Kíváncsi voltam rá, mi lesz a különbség a két osztály között. Volt néhány!
Először is, többen voltak, akik ismerték a sztorit: legalább négy kislány jelentkezett. A szép az volt a dologban, hogy egyáltalán nem bánták, hogy megint meg kell hallgatniuk; a biztonság kedvéért megkértem őket, hogy figyeljenek, és jegyezzék meg, mi volt más az én verzióban, mint az övékben. Általában ez az osztály szokott a zajosabb lenni a kettő közül; eleinte most is mocorogtak, de nagyon hamar elcsendesedett a társaság, és lelkesen figyeltek a mese végéig. A reakcióik is halkabbak voltak az ötödikeseknél; az én tippem az, hogy mélyebben beleélték magukat. Kérdés is sokkal kevesebb volt a végén - valahol negyedik és ötödik között húzódhat az a vékony határ, ami után meg fogják kérdőjelezni a mesékben a varázslatos elemeket... (ami nem feltétlenül baj; valahányszor feltesz valaki egy kérdést, tudom róla, hogy figyel, és foglalkoztatja a téma)
A malac, a pulikutya és a holló osztatlan sikert arattak. Az előadáson még nekem is dolgoznom kell, hogy pontosabb legyen; de már most látom, hogy állandó darabja lesz a repertoáromnak!
Először is, többen voltak, akik ismerték a sztorit: legalább négy kislány jelentkezett. A szép az volt a dologban, hogy egyáltalán nem bánták, hogy megint meg kell hallgatniuk; a biztonság kedvéért megkértem őket, hogy figyeljenek, és jegyezzék meg, mi volt más az én verzióban, mint az övékben. Általában ez az osztály szokott a zajosabb lenni a kettő közül; eleinte most is mocorogtak, de nagyon hamar elcsendesedett a társaság, és lelkesen figyeltek a mese végéig. A reakcióik is halkabbak voltak az ötödikeseknél; az én tippem az, hogy mélyebben beleélték magukat. Kérdés is sokkal kevesebb volt a végén - valahol negyedik és ötödik között húzódhat az a vékony határ, ami után meg fogják kérdőjelezni a mesékben a varázslatos elemeket... (ami nem feltétlenül baj; valahányszor feltesz valaki egy kérdést, tudom róla, hogy figyel, és foglalkoztatja a téma)
A malac, a pulikutya és a holló osztatlan sikert arattak. Az előadáson még nekem is dolgoznom kell, hogy pontosabb legyen; de már most látom, hogy állandó darabja lesz a repertoáromnak!
Changeling - Ébredés
Elérkezett a nagy nap! A tündéreknek becsengettek.
Hosszas, véres-verejtékes munkával sikerült két részre bontanom a csapatot; több változó volt benne, mint egy Sheldon Cooper-féle egyenletben, de végül csak sikerült. Nagyfőnök tűkön ülve fogadott már reggel, teljesen be volt sózva, hogy mesélnie kell; első ránézésre voltak még hiányosságok a háttértudásában, de annyi baj legyen, majd belejön menet közben, én is azt csináltam.
Miután sikerült megfelezni az osztálytermet is, mindenki készen állt a nagy ugrásra; rajtam kívül az egész osztály most találkozott először a Changeling világával. Nagyfőnökkel közösen úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha én mondom el a bevezetőt, közösen a két csapatnak, mielőtt ki-ki tovább megy a sajátjával. Mivel menet közben a legegyszerűbb tanulni, a sztori Ébredéssel indult; a bevezető mondókám egy szépen megkomponált beszéd volt arról, hogy "legjobb tudásod szerint jelen pillanatban közönséges halandó vagy." Leírtam, milyen volt a karakterek eddigi élete: hogy mindig motoszkált bennük az érzés, hogy valahogyan mások, mint a többiek; hogy valamilyen megfoghatatlan okból máshogy látták a világot; élénk, színes álmaik voltak, furcsa ízlésük, tehetségük szokatlan dolgokhoz, és hogy egyes emberekkel jobban kijöttek, mint másokkal, miközben sokan egyszerűen azt mondták róluk, hogy furák; szépen belelovaltam magam a beszédbe, amikor Della közbecsippantott a hátsó sorból, hogy "most a játékról beszélsz...? Mert nekem ez tökre ismerős..."
Itt már tudtam, hogy nyert ügyem van. Az a gyönyörű a Changeling-ben, hogy pontosan ilyen játékosokra találták ki.
A bevezető után mindenki letelepedett a maga csapatával; következett maga az Ébredés, ami egy Johnson City-beli blues és jazz bárban csapja meg a kis társaságot, és nyitja ki a szemüket végérvényesen a tündérek valóságára, némi afrikai-bluegrass háttérzenével, amit nagyfőnök és a YouTube szolgáltatott. Az én bandám érdekesen alakult:
Egy troll, mellesleg a bár csaposa
Egy szatír, mellesleg bluegrass zenész és pincér egyben
Egy nocker [gépmanó] csajszi, mellesleg tinédzser
Két eshu [mesemondó tündér] (egy ruhatervező csaj és a srác, aki a D&D-ben a bárdot játszotta...)
Két sluagh [emó tündér](Della, aki mindenről híres, csak arról nem, hogy suttogva beszélne, és a kolumbiai osztálytársnőnk)
Miután külön-külön ráébredtek a zene hatására, kicsodák-micsodák ők valójában, hátradőltem, és hagytam fel-alá pánikolni őket; ahogyan az ezzel a csapattal lenni szokott, vinnyogtam a nevetéstől. Aranyköpések szokás szerint a bejegyzés végén találhatók.
Párhuzamosan velünk nagyfőnök is felébresztette a saját csapatát; amikor mindkét banda végül buszba szállt és megérkezett a következő állomására (ami nem volt más, mint Appalachia hercegasszonyának palotája), megint átvettem a közös irányítást, hogy ne kelljen a játék alapjait kétszer elmondani.
Itt megint nagy nevetések lettek a kérdésekből és felismerésekből; igyekeztem tömören és érthetően összefoglalni, miből is áll a Changeling, úgy, hogy közben karakterben is maradjak, mint a helyi hercegasszony. Annak hallatára, hogy itt bizony nemesek és köznépek vannak, az egész osztály testületileg átvonult a sötét oldalra, hogy ebből ugyan a nagyasszony nem eszik; de a küldetést kérdés nélkül fogadták, kíváncsian és lelkesen.
A sztori dióhéjban: kb. negyven évvel ezelőtt, a nemesek és a köznép között dúló háború során, changelingek egy kis csapata küldetésre indult az Álmodás világába, hogy megtaláljon egy rég elveszett kastélyt, és visszavarázsolja a Valódi Világba. A küldetésben az egész csapat odaveszett, kivéve egy személyt, aki visszatalált a valódi világba, de menet közben megőrült, és nem tudta elmondani, mi történt pontosan. A háború véget ért, kitört a béke; a helyi nemesség figyelemmel kísérte, a csapat tagjai hogyan születtek újra szépen egymás után (a changelingek tündér lelke halhatatlan, csak mindig új halandó testbe költözik). És most, hogy megint mind együtt vannak, hirtelen ismét szükség lett rá, hogy megkeressék az elveszett kastélyt, mert az Árnyudvar (a tündérvilág gonosz oldala) is rá akarja tenni a kezét... így aztán felpakolták a díszes társaságot, és lenyomják nekik a gyorstalpalót tündér-létből, mielőtt be lesznek dobva a mély vízbe.
Itt kis kiállás következett, melynek során az osztály a fentiek fényében kitöltötte a karakterlapokat. Mire végeztünk, az óra is véget ért (szörnyen rövidek ezek az órák...), úgyhogy megegyeztünk, hogy csütörtök reggel indul a bevetés; vége a zenés közjátéknak, melynek során kezdőkből három perc alatt hősök lesznek, és ideje felcsatolni a képzeletbeli fegyvereket.
(Ezek után még vagy jó négy órát töltöttem a bandával az ebédlőben, de az már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor...)
És akkor a nap aranyköpései:
Eshu a Trollnak [lábjegyzet: a Changeling trolljai nagyok, erősek, nemesek, és kék bőrük van]: "Ember, úgy nézel ki, mintha Paul Bunyant keresztezték volna a kék ökörrel..."
Nocker a Trollról [másik csapat]: "Ki nyomta tele szteroidokkal Törpapát?"
Nocker [lábjegyzet: a Nockereknek veleszületett bohóc-smink van az arcán: fehér bőr, piros orr, piros orcák]: "Hé, ez most smink?"
KM: "Nem, ez a bőröd."
Nocker: "Akkor ez nem fog lejönni?!"
KM: "Nem."
Nocker [belelendül a szerepébe - fajtája másik veleszületett képessége, hogy káromkodik, mint a kocsis]: "**csába, akkor most mit csináljak?!"
Valaki: "Tegyél sminket a sminkedre..."
Sluagh [születetten sápatag]: "Szükségem van egy pohár vízre..."
Szatír: "Én a helyedben keresnék egy szoláriumot is..."
Szatír a Nockernek: "Hölgyem, nagyon csinos a sminkje."
Nocker: "Nem smink."
Valaki [súg]: "Veleszületett képesség, káromkodás."
Nocker: "...akarom mondani, húzz a bús ***ba, hülye kecske."
Szatír definiálja az Etikett képességet a többiek kedvéért: "Tudni, mikor csapd hókon a hülye szatírt, aki épp beszól annak a hegyes fülű személynek, aki itt a parancsokat osztja..."
Eshu a Szatírnak és a Trollnak: "Ti rokonok vagytok?"
Ketten egyszerre: "Úgy nézünk ki?!?!"
Hercegasszony: "... valamint mostantól nem nyúlhattok hideg vashoz."
Nocker gépész valahonnan a háttérből: "... na b*szki..."
Szatír tanulja a tündér társadalmat: "Te vagy itt a hercegasszony? Kérlek, mondd, hogy Elvis a király!!!"
Hercegasszony: "Nem az."
Szatír: "Franc."
Hercegasszony: "Csak a szomszéd hercegség az övé."
Szatír [sikítva elájul]
Szatír felfedezi saját valóját: "Juhé! Soha többé nem kell nadrágot vennem!"
Csapat a Pookához [állat-alakváltó]: "Te milyen állat vagy?"
Játékos: "Öö... macska?"
Egész japános osztály visítva: "Aaaaaaah! Neko-chan!!!"
Játékos: "...meggondoltam magam."
A káromkodás egyébként érdekes részlete volt a játéknak: errefelé olyat ugyanis nem szokás csinálni. Egyáltalán. A csúnya beszéddel ennyire nem volt bajuk; de azért beletelt az óra jó részébe, mire a Nocker játékosok hozzászoktak a szerephez...
Hosszas, véres-verejtékes munkával sikerült két részre bontanom a csapatot; több változó volt benne, mint egy Sheldon Cooper-féle egyenletben, de végül csak sikerült. Nagyfőnök tűkön ülve fogadott már reggel, teljesen be volt sózva, hogy mesélnie kell; első ránézésre voltak még hiányosságok a háttértudásában, de annyi baj legyen, majd belejön menet közben, én is azt csináltam.
Miután sikerült megfelezni az osztálytermet is, mindenki készen állt a nagy ugrásra; rajtam kívül az egész osztály most találkozott először a Changeling világával. Nagyfőnökkel közösen úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha én mondom el a bevezetőt, közösen a két csapatnak, mielőtt ki-ki tovább megy a sajátjával. Mivel menet közben a legegyszerűbb tanulni, a sztori Ébredéssel indult; a bevezető mondókám egy szépen megkomponált beszéd volt arról, hogy "legjobb tudásod szerint jelen pillanatban közönséges halandó vagy." Leírtam, milyen volt a karakterek eddigi élete: hogy mindig motoszkált bennük az érzés, hogy valahogyan mások, mint a többiek; hogy valamilyen megfoghatatlan okból máshogy látták a világot; élénk, színes álmaik voltak, furcsa ízlésük, tehetségük szokatlan dolgokhoz, és hogy egyes emberekkel jobban kijöttek, mint másokkal, miközben sokan egyszerűen azt mondták róluk, hogy furák; szépen belelovaltam magam a beszédbe, amikor Della közbecsippantott a hátsó sorból, hogy "most a játékról beszélsz...? Mert nekem ez tökre ismerős..."
Itt már tudtam, hogy nyert ügyem van. Az a gyönyörű a Changeling-ben, hogy pontosan ilyen játékosokra találták ki.
A bevezető után mindenki letelepedett a maga csapatával; következett maga az Ébredés, ami egy Johnson City-beli blues és jazz bárban csapja meg a kis társaságot, és nyitja ki a szemüket végérvényesen a tündérek valóságára, némi afrikai-bluegrass háttérzenével, amit nagyfőnök és a YouTube szolgáltatott. Az én bandám érdekesen alakult:
Egy troll, mellesleg a bár csaposa
Egy szatír, mellesleg bluegrass zenész és pincér egyben
Egy nocker [gépmanó] csajszi, mellesleg tinédzser
Két eshu [mesemondó tündér] (egy ruhatervező csaj és a srác, aki a D&D-ben a bárdot játszotta...)
Két sluagh [emó tündér](Della, aki mindenről híres, csak arról nem, hogy suttogva beszélne, és a kolumbiai osztálytársnőnk)
Miután külön-külön ráébredtek a zene hatására, kicsodák-micsodák ők valójában, hátradőltem, és hagytam fel-alá pánikolni őket; ahogyan az ezzel a csapattal lenni szokott, vinnyogtam a nevetéstől. Aranyköpések szokás szerint a bejegyzés végén találhatók.
Párhuzamosan velünk nagyfőnök is felébresztette a saját csapatát; amikor mindkét banda végül buszba szállt és megérkezett a következő állomására (ami nem volt más, mint Appalachia hercegasszonyának palotája), megint átvettem a közös irányítást, hogy ne kelljen a játék alapjait kétszer elmondani.
Itt megint nagy nevetések lettek a kérdésekből és felismerésekből; igyekeztem tömören és érthetően összefoglalni, miből is áll a Changeling, úgy, hogy közben karakterben is maradjak, mint a helyi hercegasszony. Annak hallatára, hogy itt bizony nemesek és köznépek vannak, az egész osztály testületileg átvonult a sötét oldalra, hogy ebből ugyan a nagyasszony nem eszik; de a küldetést kérdés nélkül fogadták, kíváncsian és lelkesen.
A sztori dióhéjban: kb. negyven évvel ezelőtt, a nemesek és a köznép között dúló háború során, changelingek egy kis csapata küldetésre indult az Álmodás világába, hogy megtaláljon egy rég elveszett kastélyt, és visszavarázsolja a Valódi Világba. A küldetésben az egész csapat odaveszett, kivéve egy személyt, aki visszatalált a valódi világba, de menet közben megőrült, és nem tudta elmondani, mi történt pontosan. A háború véget ért, kitört a béke; a helyi nemesség figyelemmel kísérte, a csapat tagjai hogyan születtek újra szépen egymás után (a changelingek tündér lelke halhatatlan, csak mindig új halandó testbe költözik). És most, hogy megint mind együtt vannak, hirtelen ismét szükség lett rá, hogy megkeressék az elveszett kastélyt, mert az Árnyudvar (a tündérvilág gonosz oldala) is rá akarja tenni a kezét... így aztán felpakolták a díszes társaságot, és lenyomják nekik a gyorstalpalót tündér-létből, mielőtt be lesznek dobva a mély vízbe.
Itt kis kiállás következett, melynek során az osztály a fentiek fényében kitöltötte a karakterlapokat. Mire végeztünk, az óra is véget ért (szörnyen rövidek ezek az órák...), úgyhogy megegyeztünk, hogy csütörtök reggel indul a bevetés; vége a zenés közjátéknak, melynek során kezdőkből három perc alatt hősök lesznek, és ideje felcsatolni a képzeletbeli fegyvereket.
(Ezek után még vagy jó négy órát töltöttem a bandával az ebédlőben, de az már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor...)
És akkor a nap aranyköpései:
Eshu a Trollnak [lábjegyzet: a Changeling trolljai nagyok, erősek, nemesek, és kék bőrük van]: "Ember, úgy nézel ki, mintha Paul Bunyant keresztezték volna a kék ökörrel..."
Nocker a Trollról [másik csapat]: "Ki nyomta tele szteroidokkal Törpapát?"
Nocker [lábjegyzet: a Nockereknek veleszületett bohóc-smink van az arcán: fehér bőr, piros orr, piros orcák]: "Hé, ez most smink?"
KM: "Nem, ez a bőröd."
Nocker: "Akkor ez nem fog lejönni?!"
KM: "Nem."
Nocker [belelendül a szerepébe - fajtája másik veleszületett képessége, hogy káromkodik, mint a kocsis]: "**csába, akkor most mit csináljak?!"
Valaki: "Tegyél sminket a sminkedre..."
Sluagh [születetten sápatag]: "Szükségem van egy pohár vízre..."
Szatír: "Én a helyedben keresnék egy szoláriumot is..."
Szatír a Nockernek: "Hölgyem, nagyon csinos a sminkje."
Nocker: "Nem smink."
Valaki [súg]: "Veleszületett képesség, káromkodás."
Nocker: "...akarom mondani, húzz a bús ***ba, hülye kecske."
Szatír definiálja az Etikett képességet a többiek kedvéért: "Tudni, mikor csapd hókon a hülye szatírt, aki épp beszól annak a hegyes fülű személynek, aki itt a parancsokat osztja..."
Eshu a Szatírnak és a Trollnak: "Ti rokonok vagytok?"
Ketten egyszerre: "Úgy nézünk ki?!?!"
Hercegasszony: "... valamint mostantól nem nyúlhattok hideg vashoz."
Nocker gépész valahonnan a háttérből: "... na b*szki..."
Szatír tanulja a tündér társadalmat: "Te vagy itt a hercegasszony? Kérlek, mondd, hogy Elvis a király!!!"
Hercegasszony: "Nem az."
Szatír: "Franc."
Hercegasszony: "Csak a szomszéd hercegség az övé."
Szatír [sikítva elájul]
Szatír felfedezi saját valóját: "Juhé! Soha többé nem kell nadrágot vennem!"
Csapat a Pookához [állat-alakváltó]: "Te milyen állat vagy?"
Játékos: "Öö... macska?"
Egész japános osztály visítva: "Aaaaaaah! Neko-chan!!!"
Játékos: "...meggondoltam magam."
A káromkodás egyébként érdekes részlete volt a játéknak: errefelé olyat ugyanis nem szokás csinálni. Egyáltalán. A csúnya beszéddel ennyire nem volt bajuk; de azért beletelt az óra jó részébe, mire a Nocker játékosok hozzászoktak a szerephez...
2012. január 30., hétfő
Széttáncolt cipellők - Az első tánc
Nem, ezúttal nem a kontratáncról lesz szó - mesélni voltam az ötödikeseknél.
Előző csütörtökön megígértem kis tanítványomnak, hogy elmesélem a Széttáncolt cipellőket; Grimm mesékkel dolgozik, és ezt még sohasem hallotta! Többször megfigyeltem már, hogy bár ez a mese kicsi korom óta az egyik kedvencem (a könyv ismerős valakinek?) ideát nagyon sok kölyök nem ismeri, valamiért itt nem tartozik a népszerűbb Grimmek közé. A biztonság kedvéért megkérdeztem az osztályt is, mielőtt belevágtam volna - húsz gyerekből egy mondta, hogy már hallotta korábban.
Ritkán adódik ilyen alkalom egy mesemondó életében!
Olyan ez, mint Hófehérkét mesélni valakinek, aki nem tudja, hogy a végén Hófehérke életre fog kelni (vagy, a kockák kedvéért: úgy nézni a Csillagok Háborúját, hogy nem tudod, ki Luke apja...) Nagyon sok mese esetében az ember nem is emlékszik, mikor vagy kitől hallotta először, egyszerűen csak mindig is ott voltak... de ma, kivételesen, alkalmam volt beavatni egy egész osztályt a széttáncolt cipellők rejtélyébe.
Nem a Grimm verziót meséltem, hanem a kedvencemet, a Pályuk Anna-féle felsőtiszait; már mondtam néhányszor, hogy ő a kedvenc magyar mesemondóm, és nagyon közel állt a mesélői stílusa az enyémhez. Ezen kívül nagyon sok kedves apró részletet is tett a meséibe, és sokkal több érzelmet, mint amit egy átlag tündérmesében meg szoktak említeni. Megmondtam előre a kölyköknek, hogy ez nem a Grimm testvérek meséje, hanem egy magyar mese, ami nagyon hasonló hozzá; úgy tűnt, ez csak tovább fokozta a kíváncsiságukat.
Nagyon érdekes volt figyelni a reakcióikat mesélés közben. Először is, feszült figyelemmel követték az alapszituációt - próbálták kitalálni, mitől mennek tönkre a cipők minden éjszaka. Majdnem olyan érzés volt, mint kalandmesternek lenni egy nyomozós kaland elején - én tudtam a megoldást, és szórakoztató volt látni, hogy ők még nem... így aztán már az elején lekötötte őket a dolog, főleg, mert cipőkről volt szó (kisfiú a hátsó sorból: "én is szeretek cipőket venni..."). Ezek után jött a szegénylegény a malacával, a pulikutyájával és a hollójával - mindhárom állat nagy népszerűségnek örvendett a gyerekek körében, de azért a holló vitte el a pálmát. Az ezüst-arany-gyémánt erdőt sikerült előre kitalálniuk, de azért tetszett nekik; amikor pedig bejelentettem, hogy a királylányok pengéken táncoltak, egy emberként hördült fel az egész osztály.
A mese végeztével az volt az egybehangzó vélemény, hogy mindenkinek tetszett; aztán jöttek a kérdések, amiket közös erővel meg kellett válaszolni. Például, hogy ha a legkisebb királylány nem táncolt, akkor az ő cipője miért szakadt el? (tényleg, miért?...) És hogy miért "Tizenkét táncoló királylány" a mese címe, ha csak heten voltak? (azért, mert a Grimm cím nem illik a magyar verzióhoz...). És hogy miért nem tud megölni az elvarázsolt erdő őre, ha nem nézel hátra?
Azt tervezem, hogy ebben a félévben még sokat fogom ezt a történetet mesélni; egyrészt, mert része a magyar népmese-műsoromnak, és ki kell gyakorolnom a részleteit, másrészt pedig, mert megérdemli, hogy minél több gyerek megismerje...
Előző csütörtökön megígértem kis tanítványomnak, hogy elmesélem a Széttáncolt cipellőket; Grimm mesékkel dolgozik, és ezt még sohasem hallotta! Többször megfigyeltem már, hogy bár ez a mese kicsi korom óta az egyik kedvencem (a könyv ismerős valakinek?) ideát nagyon sok kölyök nem ismeri, valamiért itt nem tartozik a népszerűbb Grimmek közé. A biztonság kedvéért megkérdeztem az osztályt is, mielőtt belevágtam volna - húsz gyerekből egy mondta, hogy már hallotta korábban.
Ritkán adódik ilyen alkalom egy mesemondó életében!
Olyan ez, mint Hófehérkét mesélni valakinek, aki nem tudja, hogy a végén Hófehérke életre fog kelni (vagy, a kockák kedvéért: úgy nézni a Csillagok Háborúját, hogy nem tudod, ki Luke apja...) Nagyon sok mese esetében az ember nem is emlékszik, mikor vagy kitől hallotta először, egyszerűen csak mindig is ott voltak... de ma, kivételesen, alkalmam volt beavatni egy egész osztályt a széttáncolt cipellők rejtélyébe.
Nem a Grimm verziót meséltem, hanem a kedvencemet, a Pályuk Anna-féle felsőtiszait; már mondtam néhányszor, hogy ő a kedvenc magyar mesemondóm, és nagyon közel állt a mesélői stílusa az enyémhez. Ezen kívül nagyon sok kedves apró részletet is tett a meséibe, és sokkal több érzelmet, mint amit egy átlag tündérmesében meg szoktak említeni. Megmondtam előre a kölyköknek, hogy ez nem a Grimm testvérek meséje, hanem egy magyar mese, ami nagyon hasonló hozzá; úgy tűnt, ez csak tovább fokozta a kíváncsiságukat.
Nagyon érdekes volt figyelni a reakcióikat mesélés közben. Először is, feszült figyelemmel követték az alapszituációt - próbálták kitalálni, mitől mennek tönkre a cipők minden éjszaka. Majdnem olyan érzés volt, mint kalandmesternek lenni egy nyomozós kaland elején - én tudtam a megoldást, és szórakoztató volt látni, hogy ők még nem... így aztán már az elején lekötötte őket a dolog, főleg, mert cipőkről volt szó (kisfiú a hátsó sorból: "én is szeretek cipőket venni..."). Ezek után jött a szegénylegény a malacával, a pulikutyájával és a hollójával - mindhárom állat nagy népszerűségnek örvendett a gyerekek körében, de azért a holló vitte el a pálmát. Az ezüst-arany-gyémánt erdőt sikerült előre kitalálniuk, de azért tetszett nekik; amikor pedig bejelentettem, hogy a királylányok pengéken táncoltak, egy emberként hördült fel az egész osztály.
A mese végeztével az volt az egybehangzó vélemény, hogy mindenkinek tetszett; aztán jöttek a kérdések, amiket közös erővel meg kellett válaszolni. Például, hogy ha a legkisebb királylány nem táncolt, akkor az ő cipője miért szakadt el? (tényleg, miért?...) És hogy miért "Tizenkét táncoló királylány" a mese címe, ha csak heten voltak? (azért, mert a Grimm cím nem illik a magyar verzióhoz...). És hogy miért nem tud megölni az elvarázsolt erdő őre, ha nem nézel hátra?
Azt tervezem, hogy ebben a félévben még sokat fogom ezt a történetet mesélni; egyrészt, mert része a magyar népmese-műsoromnak, és ki kell gyakorolnom a részleteit, másrészt pedig, mert megérdemli, hogy minél több gyerek megismerje...
Kocka, pizza, karakterlap
Ennyi kell egy tökéletes vasárnap délutánhoz.
Ma volt a napja, hogy összeültünk kis csapatommal órán kívüli extra D&D partira. Hétvégén az ebédlő elhagyatott holdbéli táj, mivel a kajáldák zárva vannak, és csak az asztalok árválkodnak egymagukban; nem is volt más dolgunk, mint összetolni őket, és meg is volt a tökéletes terep a játékoz. Mindenki dobott a közösbe mindenféle egészségtelen kaját, ahogy az a szerepjátéknál illik: volt két pizza (egy ponton lefejtettük a szalámit a szalámisról és átraktuk a vegetáriánusra...), kóla és Sprite, sós perec, sajtos chips, Mese keksz (köszi Kata!!!), szaloncukor és földimogyorós rágcsa. Kitartott mind az öt órán keresztül, amíg játszottunk.
Egy ponton felbukkant a nagyfőnök is, hogy "megfigyeljen" minket; senkit se zavart a csapatból, hogy ott ül az asztal végén, és néha-néha jegyzetel. Egy idő után eltűnt, majd megint visszajött, pont a kaland végére; csillogtak a szemei, mint gyereknek a cukorkásboltban, a végén még belőlünk fog nagydoktorit írni...
Nem ő volt az egyetlen, aki belepislogott a játékba. Egész délután meg-megálltak lézengő diákok nézni, mit csinálunk; volt, aki lelkesen odajött közölni, hogy "ti vagytok az első csapat, akit látok a campuson", mások rákérdeztek, mit csinálunk, megint mások odaültek belehallgatni a kalandba. Nem voltak sokan az épületben vasárnap délután, úgyhogy nem nagyon zavart minket senki, de aki arra járt, annak muszáj volt belenézni, mit csinál egy csapat ember ilyen hangzavarral, sörösüvegek jelenléte nélkül...
VIGYÁZAT, HOSSZÚ BEJEGYZÉS! Aki nem nerd, ne olvassa.
Meglepően sokan eljöttek az osztályból; végül egy kezelhető, 7 fős csapat jött létre:
Az előző kalandból megmaradtak:
Amalthea, a tolvajlány
Vasököl, a harcos
Trevor, a bárd
Ellidis, a hipp... izé, a druida
És jött három új karakter:
Sister Soulaxe, törpe harcművész(nő) - civilben Vasököl tűzrőlpattant barátnője és osztályunk későn érkezett legújabb tagja Joshua helyett
Félork barbár, klasszikus statokkal (elpusztíthatatlan és ostoba) - civilben a bárd "tanítványa"
Ember ranger ("mit gondolsz, miért lettem erdőjáró?! Mert utálom az embereket!!!") - civilben ugyanaz a srác, aki órán a rugót játszotta
Attól eltekintve, hogy nincs erős varázshasználó a partiban, meglehetősen kiegyensúlyozott csapatot sikerült alakítani.
Nem volt más hátra, mint előre!
Mivel párhuzamosan készültem a mai játékra és a jövő heti Changeling kalandra, nem volt nagyon időm nagyban gondolkodni; gondolkodtam inkább poénban, és csináltam a csapatnak egy kalandot a Másnaposokból.
Parti felébred egy tábortűz romjai közül riasztóan sok üres üveg és hordó társaságában, koponyaszaggató fejfájással. Vasököl egy emberi koponyát ölelget álmában, a tolvajlány erszénye tele gyémántokkal, mindenki zsebében gyanúsan sok az arany, a ruhákon meg gyanúsan sok a vér. Ennek tetejébe a bárd fegyverei teljesen eltűntek, cserébe viszont karmolásnyomok vannak a hátán, és fordítva vette fel a ruháit. Hmmmm.
Ezen a ponton hátradőltem, és hagytam, hogy kiélvezzék a helyzetet. Nagyon szórakoztató előadás volt; mindenki nyűgös volt mindenkire, senki se tudta, mi a rák történt velük, azt se tudták, melyik városban vannak, és mivel az ork és a ranger menet közben csatlakozott be a buliba, azt se tudták, kik a többiek. A hippi katatóniába zuhant, amíg valaki le nem öntötte egy vödör vízzel; a bárd kritikusan elszúrta a tűzrakást és megégette magát; Vasököl elkeresztelte a koponyát Stephanie-nak. Végül aztán csak elhatározták hogy kiderítik, mi történt; itt már kezdtek rájönni, mire alapul a történet, mire felmutattam nekik a kaland címét (Másnaposok), amiért is külön vállon lettem veregetve és meg lettem dicsérve.
A csapatot a völgyben található városka kapujában már fegyveres őrök várták, akik nagy hangon felszólították őket, hogy kezeket fel, fegyvereket le, és mindenki le van tartóztatva több rendbeli lopásért, garázdaságért, bujálkodásért, közszeméremsértésért, sírrablásért, és gyilkosság alapos gyanújával. Erre a bárd csak annyit motyogott a háttérben, hogy "lehetne kicsit halkabban?... egy picikét másnaposak vagyunk..." és már vitték is az egész bagázst a dutyiba (az ork megpróbált pattogni, a bárd megpróbálta csitítani, amiért is egy monokli lett a jutalma). Mindenkit megfosztottak mindenétől; kettejüknek sikerült egy-egy tőrt elrejteni, Vasököl pedig megtartotta sutyiban az erszény aranyát. Tíz perccel később három cellában üldögélt a hét jómadár, és egymást okolta a történtekért. Mintha ez nem lett volna elég, felbukkantak a helyi nemesi család őrei is, mivel a csapat szemtanúk szerint az ő családi kriptájukat pakolta ki; nem sokkal később pedig befutott egy másik helyi nemes, aki párbaj útján történő elégtételt követelt a bárdtól a felesége jó hírének megrontásáért. A bárd arca azonnal felderült, ahogy végre összerakta a részleteket a fejében, és még pacsit is kapott a sikerért a többiektől. A párbaj hosszas tárgyalások és nem kevés Megtévesztés, Meggyőzés és Diplomácia próba dobálása után végül úgy alakult, hogy a bárd bajnokot állít maga helyett: a választás a törpe harcművészre esett, mint a csapat legesélyesebb tagjára, a választott fegyver pedig puszta kéz volt... egy rövid ám annál érdekesebb párbaj során Sister Soulaxe ledarálta a nemest a főtéren összegyűlt tömeg figyelő tekintete előtt; a győzelem elismeréseképp pedig a parti kapott egy esélyt, hogy a város bírái előtt kimagyarázza a bűneit.
Hosszas találgatás, magyarázkodás, ígérgetés, alkudozás és "mi sohasem tennénk ilyet!" következett, aminek nagyon érdekes eredménye született: meglehetősen klasszikus felállás, a bárd börtönben marad, és három nap múlva akasztják, ha a parti nem nyomozza ki, mi is történt valójában. Az érdekes ebben az volt, hogy nem én javasoltam - a csapat maga alkudta ki (mondjuk, ők tíz napról indultak...). És elindult a nyomozás, klasszikus Másnaposok-stílusban, lépésről lépésre, melynek során egyre több bűnről derült ki, hogy valóban ők követték el; de egy ponton arra is rájöttek, hogy jóval több idő esett ki, mint amit egy részeg bulizás ki tudott volna törölni, és egyáltalán, valami bűzlik a város körül (az orkon kívül, hehe). A csapat csendes hőse Nick volt, a hipp...druida; mindenki ment mindenfelé, és fel voltam készülve rá, hogy Tudáspróbákat dobatok velük, amíg rá nem jönnek valami lényegesre. Ehelyett azonban Nick egyszerűen használta az agyát, körbejárt a városban, feltette a megfelelően zseniális kérdéseket a megfelelő embereknek, és magától rájött a dolog nyitjára. Teljesen átment CSI: Forgotten Realms fokozatba; megvizsgálta a meggyilkolt személyt, a tetthelyet, a koponyát és a hozzá tartozó csontvázat, a sírra tett virágokat, és magától kitotózta, hogyan fog összeállni a kép. Le voltam nyűgözve.
Néhány darab azonban még mindig hiányzott a képből, az idő pedig fogytán volt; végül a ranger vállalkozott, hogy visszamegy az utolsó városba, amire még emlékezett a parti, és ott nyomoz tovább. Magával vitte a törpe nőt is testőrként (a csapat fegyverei és felszerelése még mindig el voltak zárva, úgyhogy a harcművész rövid hatótávú önvédelmi eszközzé lépett elő). A csapat összedobta minden maradék összekapart vagyonát egy gyors lábú paripára, és a furcsa páros útnak indult; csak a szomszéd városig jutottak azonban, ahol megint problémába ütköztek (mint kiderült itt is tartoztak pénzzel jó néhány embernek) és miután a ranger sikeresen kidumálta magát, ott kellett hagynia a nőt biztosítéknak. És vágtatott tovább, árkon-bokron át, hogy időben megjárja oda-vissza az utat.
Időközben a városban lassan sikerült minden részletet felderíteni; felvirradt a harmadik nap, és a bárd már csak az akasztásra várt. A tetőfokára hágott az izgalom; peregtek a percek. A bárd utolsó kívánságával még egy órát kért (mire a tolvajlány visítani kezdett, hogy "nem kérhettél volna időt naplementéig, vagy valami?!").
A ranger végül megérkezett a távoli városba, ahol már várta a helyi nemes, kérdezvén, hogy "sikerült-e teljesíteni a küldetést"; a "milyen küldetést?!" kérdésből hosszas üvöltözés kerekedett, melynek során a ranger végül is kiagyalta a sztori hiányzó morzsáit, pánikba esett, felmarkolt egy helyi varázslót, és halálos iramban (hehe) lovát a végkimerülésig hajszolva indult vissza a többiekért.
A bárd életének utolsó perceit élte; hogy időt nyerjenek, az ork és Vasököl verekedést provokáltak a hóhérral és a környező városőrökkel, ami reménytelen volt ugyan hosszú távon, de minden másodperc számított... (és még élvezték is, hogy végre van mit ütni). A tolvajlány végül a tetőről fütyülve jelezte, hogy jön a felmentő sereg, akik épp időben érkeztek, ahogy annak egy drámai jelenetben történni kell. A ranger hangosan visítva elhadarta, mit derített ki, beígérte a tolvajlánynak, hogy ki fogja tekerni a nyakát, majd lefordult a lováról és kiszállt a kaland hátralévő részére. Annyira zseniálisan sikerült a monológ, hogy tapsot kapott érte.
A bárd megmenekült; ellenben a csapatnak újabb kihívással kellett szembenéznie. A történet ugyanis rövid úton a következő volt (egy cseh népmeséből nyúltam): gonosz varázsló udvarol lánynak; lány inkább öngyilkos lesz minthogy feleségül menjen hozzá; gonosz varázsló meghal, de a lelke megmarad, és a saját és a lány csontjaiból akar magának új testet építeni. Kis csapatunk a gonosz lelket egy dobozba zárva szállította, ez volt a küldetésük, csak a tolvajlány nem bírta ki a nagy titkolózást, és persze bele kellett néznie a dobozba; a lélek belé költözött, megbűvölte az egész bandát, és ámokfutást rendezett a környező városokban. Közben beszerezte a lány koponyáját, meg elég drágakövet ahhoz, hogy végrehajtsa a rituálét vele; csak néhány napot kellett volna csendesen pihennie, hogy a tervét végre tudja hajtani. Addig is törölte a csapat emlékeit, hogy késleltesse őket.
Nos, most, hogy a titokra fény derült a csapat zseniális nyomozásának következtében, nem volt más hátra, mint megejteni a nagy epikus végső harcot. Érdekes csatajelenet kerekedett: a varázsló lelke minden körben valaki másba költözött át, és onnan támadta a többieket; a csapat gyakorlatilag hosszas körökön keresztül egymás ellen harcolt. Többen kerültek a halál küszöbére, őket a druida rángatta szorgosan vissza gyógyítás varázslatokkal (miközben minden ütés elől sikerült félreugrania), míg a talált varázsló felkészült rá, hogy visszapakolja a lelket a dobozába. Epikus csata kerekedett nagy ütésekkel és nagy kitérésekkel; végül aztán létrejött a varázslat, és hajszál híján ugyan, de mindenki megmenekült.
Hát, így születik közepes ötletből epikus kaland. Mindenki nagyon élvezte a dolgot; természetesen nagyokat nevettünk; utólag nagyon meg lettem dicsérve a sztoriért, ami jól esett, és persze állati büszke voltam a csapatomra, hogy maguktól megoldották a bűntényt, kockadobálás helyett gondolkodással. Hősiesek voltak, találékonyak, és a győzelem örömére el is vonultak mind inni a legközelebbi kocsmába...
Ami a játékosokat illeti, ők még maradtak egy darabig; mindenki szintet lépett (második szint! Juhé!), megettük a maradék rágcsát, beszélgettünk-nevettünk, aztán mindenki hazaszállingózott.
Jövő hétre újabb sztorit kell kitalálnom...
Ja, és az aranyköpések:
KM: "Ork, te ébredsz fel először. Állati másnapos vagy, mindenki szerteszét hever üres üvegek között, fogalmad sincs, hol vagy, és kik ezek az emberek. Mit csinálsz?"
Ork: "Pisilek."
KM: "Oké. Fél órával később..."
KM: "Bárd. A fegyvereid eltűntek, a ruháid fordítva vannak rajtad, és karmolásnyomokat találsz magadon, amik nem harcból származnak..." *kacsint, kacsint*
Bárd: "Átkutatom a környéket."
Többiek: "Mit keresel?"
Bárd: "A fegyvereimet. És egy kis mosómedvét."
Többiek. "?!?!?!"
Bárd: "Most mi van?! Valami megkarmolt..."
Ork: "Megpróbálok nem halálosat ütni rajta."
KM: "Mivel?"
Ork: "Kétkezes csatabárddal..."
Ranger a börtönkajáról: "Remélem, gyors méreg van benne, mert ha az ork hasmenést kap..."
Vasököl: "Nyugi, srácok. Mielőtt kovács lettem volna, ügyvédnek készültem..."
Ranger: "Kérhetünk inkább egy gyors akasztást?"
Vasököl fegyvereket vásárol, limitált büdzséből: "Kétkezes csatabárd az orknak... csatacsillag nekem... dobótőrök a harcművésznek... sarló a hippinek... ez van rózsaszínben is? Nagyszerű..."
Tolvajlány: "Vegyél nekem íjat!"
Vasököl: "Hülye vagy? Az drága. Kapsz inkább egy parittyát."
Tolvajlány: "És mit csináljak vele?!"
Vasököl: "Kapsz bele húsz kavicsot is."
Vasököl gyors lábú lovat vásárol, limitált büdzséből: "Ez mennyibe kerül?... Annyim nincs... és ha bérelem?... Affene... Tudjátok mit? Kaptok inkább két pónit..."
Bárd áll az akasztófa alatt a hurokkal a nyakában.
KM [hóhér]: "Utolsó szavak?"
Csapat súg [húzni kéne az időt]: "Énekelj!"
Bárd: "Ingyen?! Hülyék vagytok?!"
Ma volt a napja, hogy összeültünk kis csapatommal órán kívüli extra D&D partira. Hétvégén az ebédlő elhagyatott holdbéli táj, mivel a kajáldák zárva vannak, és csak az asztalok árválkodnak egymagukban; nem is volt más dolgunk, mint összetolni őket, és meg is volt a tökéletes terep a játékoz. Mindenki dobott a közösbe mindenféle egészségtelen kaját, ahogy az a szerepjátéknál illik: volt két pizza (egy ponton lefejtettük a szalámit a szalámisról és átraktuk a vegetáriánusra...), kóla és Sprite, sós perec, sajtos chips, Mese keksz (köszi Kata!!!), szaloncukor és földimogyorós rágcsa. Kitartott mind az öt órán keresztül, amíg játszottunk.
Egy ponton felbukkant a nagyfőnök is, hogy "megfigyeljen" minket; senkit se zavart a csapatból, hogy ott ül az asztal végén, és néha-néha jegyzetel. Egy idő után eltűnt, majd megint visszajött, pont a kaland végére; csillogtak a szemei, mint gyereknek a cukorkásboltban, a végén még belőlünk fog nagydoktorit írni...
Nem ő volt az egyetlen, aki belepislogott a játékba. Egész délután meg-megálltak lézengő diákok nézni, mit csinálunk; volt, aki lelkesen odajött közölni, hogy "ti vagytok az első csapat, akit látok a campuson", mások rákérdeztek, mit csinálunk, megint mások odaültek belehallgatni a kalandba. Nem voltak sokan az épületben vasárnap délután, úgyhogy nem nagyon zavart minket senki, de aki arra járt, annak muszáj volt belenézni, mit csinál egy csapat ember ilyen hangzavarral, sörösüvegek jelenléte nélkül...
VIGYÁZAT, HOSSZÚ BEJEGYZÉS! Aki nem nerd, ne olvassa.
Meglepően sokan eljöttek az osztályból; végül egy kezelhető, 7 fős csapat jött létre:
Az előző kalandból megmaradtak:
Amalthea, a tolvajlány
Vasököl, a harcos
Trevor, a bárd
Ellidis, a hipp... izé, a druida
És jött három új karakter:
Sister Soulaxe, törpe harcművész(nő) - civilben Vasököl tűzrőlpattant barátnője és osztályunk későn érkezett legújabb tagja Joshua helyett
Félork barbár, klasszikus statokkal (elpusztíthatatlan és ostoba) - civilben a bárd "tanítványa"
Ember ranger ("mit gondolsz, miért lettem erdőjáró?! Mert utálom az embereket!!!") - civilben ugyanaz a srác, aki órán a rugót játszotta
Attól eltekintve, hogy nincs erős varázshasználó a partiban, meglehetősen kiegyensúlyozott csapatot sikerült alakítani.
Nem volt más hátra, mint előre!
Mivel párhuzamosan készültem a mai játékra és a jövő heti Changeling kalandra, nem volt nagyon időm nagyban gondolkodni; gondolkodtam inkább poénban, és csináltam a csapatnak egy kalandot a Másnaposokból.
Parti felébred egy tábortűz romjai közül riasztóan sok üres üveg és hordó társaságában, koponyaszaggató fejfájással. Vasököl egy emberi koponyát ölelget álmában, a tolvajlány erszénye tele gyémántokkal, mindenki zsebében gyanúsan sok az arany, a ruhákon meg gyanúsan sok a vér. Ennek tetejébe a bárd fegyverei teljesen eltűntek, cserébe viszont karmolásnyomok vannak a hátán, és fordítva vette fel a ruháit. Hmmmm.
Ezen a ponton hátradőltem, és hagytam, hogy kiélvezzék a helyzetet. Nagyon szórakoztató előadás volt; mindenki nyűgös volt mindenkire, senki se tudta, mi a rák történt velük, azt se tudták, melyik városban vannak, és mivel az ork és a ranger menet közben csatlakozott be a buliba, azt se tudták, kik a többiek. A hippi katatóniába zuhant, amíg valaki le nem öntötte egy vödör vízzel; a bárd kritikusan elszúrta a tűzrakást és megégette magát; Vasököl elkeresztelte a koponyát Stephanie-nak. Végül aztán csak elhatározták hogy kiderítik, mi történt; itt már kezdtek rájönni, mire alapul a történet, mire felmutattam nekik a kaland címét (Másnaposok), amiért is külön vállon lettem veregetve és meg lettem dicsérve.
A csapatot a völgyben található városka kapujában már fegyveres őrök várták, akik nagy hangon felszólították őket, hogy kezeket fel, fegyvereket le, és mindenki le van tartóztatva több rendbeli lopásért, garázdaságért, bujálkodásért, közszeméremsértésért, sírrablásért, és gyilkosság alapos gyanújával. Erre a bárd csak annyit motyogott a háttérben, hogy "lehetne kicsit halkabban?... egy picikét másnaposak vagyunk..." és már vitték is az egész bagázst a dutyiba (az ork megpróbált pattogni, a bárd megpróbálta csitítani, amiért is egy monokli lett a jutalma). Mindenkit megfosztottak mindenétől; kettejüknek sikerült egy-egy tőrt elrejteni, Vasököl pedig megtartotta sutyiban az erszény aranyát. Tíz perccel később három cellában üldögélt a hét jómadár, és egymást okolta a történtekért. Mintha ez nem lett volna elég, felbukkantak a helyi nemesi család őrei is, mivel a csapat szemtanúk szerint az ő családi kriptájukat pakolta ki; nem sokkal később pedig befutott egy másik helyi nemes, aki párbaj útján történő elégtételt követelt a bárdtól a felesége jó hírének megrontásáért. A bárd arca azonnal felderült, ahogy végre összerakta a részleteket a fejében, és még pacsit is kapott a sikerért a többiektől. A párbaj hosszas tárgyalások és nem kevés Megtévesztés, Meggyőzés és Diplomácia próba dobálása után végül úgy alakult, hogy a bárd bajnokot állít maga helyett: a választás a törpe harcművészre esett, mint a csapat legesélyesebb tagjára, a választott fegyver pedig puszta kéz volt... egy rövid ám annál érdekesebb párbaj során Sister Soulaxe ledarálta a nemest a főtéren összegyűlt tömeg figyelő tekintete előtt; a győzelem elismeréseképp pedig a parti kapott egy esélyt, hogy a város bírái előtt kimagyarázza a bűneit.
Hosszas találgatás, magyarázkodás, ígérgetés, alkudozás és "mi sohasem tennénk ilyet!" következett, aminek nagyon érdekes eredménye született: meglehetősen klasszikus felállás, a bárd börtönben marad, és három nap múlva akasztják, ha a parti nem nyomozza ki, mi is történt valójában. Az érdekes ebben az volt, hogy nem én javasoltam - a csapat maga alkudta ki (mondjuk, ők tíz napról indultak...). És elindult a nyomozás, klasszikus Másnaposok-stílusban, lépésről lépésre, melynek során egyre több bűnről derült ki, hogy valóban ők követték el; de egy ponton arra is rájöttek, hogy jóval több idő esett ki, mint amit egy részeg bulizás ki tudott volna törölni, és egyáltalán, valami bűzlik a város körül (az orkon kívül, hehe). A csapat csendes hőse Nick volt, a hipp...druida; mindenki ment mindenfelé, és fel voltam készülve rá, hogy Tudáspróbákat dobatok velük, amíg rá nem jönnek valami lényegesre. Ehelyett azonban Nick egyszerűen használta az agyát, körbejárt a városban, feltette a megfelelően zseniális kérdéseket a megfelelő embereknek, és magától rájött a dolog nyitjára. Teljesen átment CSI: Forgotten Realms fokozatba; megvizsgálta a meggyilkolt személyt, a tetthelyet, a koponyát és a hozzá tartozó csontvázat, a sírra tett virágokat, és magától kitotózta, hogyan fog összeállni a kép. Le voltam nyűgözve.
Néhány darab azonban még mindig hiányzott a képből, az idő pedig fogytán volt; végül a ranger vállalkozott, hogy visszamegy az utolsó városba, amire még emlékezett a parti, és ott nyomoz tovább. Magával vitte a törpe nőt is testőrként (a csapat fegyverei és felszerelése még mindig el voltak zárva, úgyhogy a harcművész rövid hatótávú önvédelmi eszközzé lépett elő). A csapat összedobta minden maradék összekapart vagyonát egy gyors lábú paripára, és a furcsa páros útnak indult; csak a szomszéd városig jutottak azonban, ahol megint problémába ütköztek (mint kiderült itt is tartoztak pénzzel jó néhány embernek) és miután a ranger sikeresen kidumálta magát, ott kellett hagynia a nőt biztosítéknak. És vágtatott tovább, árkon-bokron át, hogy időben megjárja oda-vissza az utat.
Időközben a városban lassan sikerült minden részletet felderíteni; felvirradt a harmadik nap, és a bárd már csak az akasztásra várt. A tetőfokára hágott az izgalom; peregtek a percek. A bárd utolsó kívánságával még egy órát kért (mire a tolvajlány visítani kezdett, hogy "nem kérhettél volna időt naplementéig, vagy valami?!").
A ranger végül megérkezett a távoli városba, ahol már várta a helyi nemes, kérdezvén, hogy "sikerült-e teljesíteni a küldetést"; a "milyen küldetést?!" kérdésből hosszas üvöltözés kerekedett, melynek során a ranger végül is kiagyalta a sztori hiányzó morzsáit, pánikba esett, felmarkolt egy helyi varázslót, és halálos iramban (hehe) lovát a végkimerülésig hajszolva indult vissza a többiekért.
A bárd életének utolsó perceit élte; hogy időt nyerjenek, az ork és Vasököl verekedést provokáltak a hóhérral és a környező városőrökkel, ami reménytelen volt ugyan hosszú távon, de minden másodperc számított... (és még élvezték is, hogy végre van mit ütni). A tolvajlány végül a tetőről fütyülve jelezte, hogy jön a felmentő sereg, akik épp időben érkeztek, ahogy annak egy drámai jelenetben történni kell. A ranger hangosan visítva elhadarta, mit derített ki, beígérte a tolvajlánynak, hogy ki fogja tekerni a nyakát, majd lefordult a lováról és kiszállt a kaland hátralévő részére. Annyira zseniálisan sikerült a monológ, hogy tapsot kapott érte.
A bárd megmenekült; ellenben a csapatnak újabb kihívással kellett szembenéznie. A történet ugyanis rövid úton a következő volt (egy cseh népmeséből nyúltam): gonosz varázsló udvarol lánynak; lány inkább öngyilkos lesz minthogy feleségül menjen hozzá; gonosz varázsló meghal, de a lelke megmarad, és a saját és a lány csontjaiból akar magának új testet építeni. Kis csapatunk a gonosz lelket egy dobozba zárva szállította, ez volt a küldetésük, csak a tolvajlány nem bírta ki a nagy titkolózást, és persze bele kellett néznie a dobozba; a lélek belé költözött, megbűvölte az egész bandát, és ámokfutást rendezett a környező városokban. Közben beszerezte a lány koponyáját, meg elég drágakövet ahhoz, hogy végrehajtsa a rituálét vele; csak néhány napot kellett volna csendesen pihennie, hogy a tervét végre tudja hajtani. Addig is törölte a csapat emlékeit, hogy késleltesse őket.
Nos, most, hogy a titokra fény derült a csapat zseniális nyomozásának következtében, nem volt más hátra, mint megejteni a nagy epikus végső harcot. Érdekes csatajelenet kerekedett: a varázsló lelke minden körben valaki másba költözött át, és onnan támadta a többieket; a csapat gyakorlatilag hosszas körökön keresztül egymás ellen harcolt. Többen kerültek a halál küszöbére, őket a druida rángatta szorgosan vissza gyógyítás varázslatokkal (miközben minden ütés elől sikerült félreugrania), míg a talált varázsló felkészült rá, hogy visszapakolja a lelket a dobozába. Epikus csata kerekedett nagy ütésekkel és nagy kitérésekkel; végül aztán létrejött a varázslat, és hajszál híján ugyan, de mindenki megmenekült.
Hát, így születik közepes ötletből epikus kaland. Mindenki nagyon élvezte a dolgot; természetesen nagyokat nevettünk; utólag nagyon meg lettem dicsérve a sztoriért, ami jól esett, és persze állati büszke voltam a csapatomra, hogy maguktól megoldották a bűntényt, kockadobálás helyett gondolkodással. Hősiesek voltak, találékonyak, és a győzelem örömére el is vonultak mind inni a legközelebbi kocsmába...
Ami a játékosokat illeti, ők még maradtak egy darabig; mindenki szintet lépett (második szint! Juhé!), megettük a maradék rágcsát, beszélgettünk-nevettünk, aztán mindenki hazaszállingózott.
Jövő hétre újabb sztorit kell kitalálnom...
Ja, és az aranyköpések:
KM: "Ork, te ébredsz fel először. Állati másnapos vagy, mindenki szerteszét hever üres üvegek között, fogalmad sincs, hol vagy, és kik ezek az emberek. Mit csinálsz?"
Ork: "Pisilek."
KM: "Oké. Fél órával később..."
KM: "Bárd. A fegyvereid eltűntek, a ruháid fordítva vannak rajtad, és karmolásnyomokat találsz magadon, amik nem harcból származnak..." *kacsint, kacsint*
Bárd: "Átkutatom a környéket."
Többiek: "Mit keresel?"
Bárd: "A fegyvereimet. És egy kis mosómedvét."
Többiek. "?!?!?!"
Bárd: "Most mi van?! Valami megkarmolt..."
Ork: "Megpróbálok nem halálosat ütni rajta."
KM: "Mivel?"
Ork: "Kétkezes csatabárddal..."
Ranger a börtönkajáról: "Remélem, gyors méreg van benne, mert ha az ork hasmenést kap..."
Vasököl: "Nyugi, srácok. Mielőtt kovács lettem volna, ügyvédnek készültem..."
Ranger: "Kérhetünk inkább egy gyors akasztást?"
Vasököl fegyvereket vásárol, limitált büdzséből: "Kétkezes csatabárd az orknak... csatacsillag nekem... dobótőrök a harcművésznek... sarló a hippinek... ez van rózsaszínben is? Nagyszerű..."
Tolvajlány: "Vegyél nekem íjat!"
Vasököl: "Hülye vagy? Az drága. Kapsz inkább egy parittyát."
Tolvajlány: "És mit csináljak vele?!"
Vasököl: "Kapsz bele húsz kavicsot is."
Vasököl gyors lábú lovat vásárol, limitált büdzséből: "Ez mennyibe kerül?... Annyim nincs... és ha bérelem?... Affene... Tudjátok mit? Kaptok inkább két pónit..."
Bárd áll az akasztófa alatt a hurokkal a nyakában.
KM [hóhér]: "Utolsó szavak?"
Csapat súg [húzni kéne az időt]: "Énekelj!"
Bárd: "Ingyen?! Hülyék vagytok?!"
2012. január 27., péntek
Franciaórán magyarul, Amerikában
Ma megint a gimiben töltöttem a délelőttöt: ezúttal franciaórára lettem meghívva, nem mintha olyan remekül tudnék franciául, hanem mert a tanárnő (aki egyébként svájci) szerette volna, ha a kölykök más európai kultúrákból is hallanak történeteket. A hallgatóságom tíz darab tinédzserből állt, és egy egész órám volt szórakoztatni őket.
Hirtelen felindulásból, meg mert fogalmam se volt, hogy hozzam fel az egész történelem-kultúra témát, végül az Isten-hegyi székely leányt sikerült mesélnem. Szerintem három éve most vettem elő először, és azt kell mondanom, jót tett a sztorinak, hogy pihent egy kicsit. Hosszú, és nem egyszerű történet; azt hiszem, sikerült csak azokat a részleteket megtartanom, amik igazán fontosak a sztori szempontjából (a többit meg szépen elfejeltettem... majd itt is lesznek nagy meglepetések, ha egyszer visszaolvasom, de hát ettől szép dolog a mesemondás!). Még így is negyven percembe került elmondani az egészet, ami gimnáziumi keretek között különlegesen hosszú idő; mégis, mert sikerült elég izgalmasra és hősiesre színeznem a sztorit, végig lekötötte a csapatot. Tanárnő nagyokat vigyorgott a háttérben a lelkesedéstől.
Amikor végeztem a sztorival, megtapsoltak; még maradt húsz percünk beszélgetni. Eleinte nem nagyon akartak megszólalni, lévén tinédzserek, és a tanárnő húzott ki a nagy hallgatásból. Meséltem nekik a sztori történelmi hátteréről, a tatárjárásról, Erdélyről, meg általában mindenféle érdekes dologról, ami épp az eszembe jutott. Egy idő után aztán felbátorodtak, és kérdezgetni kezdtek a magyar nyelvről; beszéltem nekik magyarul, hogy hallják, hogy hangzik. Ezek után csak eljutottuk a kulturális különbségek témájáig; nagyokat derültek azon például, hogy mennyire másak a távolságok a két országban. Az óra végére már egész érdekes beszélgetés kerekedett a dologból, és azt is megjegyezték kifelé menet, hogy klassz volt a sztori, és nem is vették észre, hogy ilyen hosszú lett volna.
Azt hiszem, majd futnom kell egy kört a németes osztályban is. Éljenek a gimnazisták! :)
Hirtelen felindulásból, meg mert fogalmam se volt, hogy hozzam fel az egész történelem-kultúra témát, végül az Isten-hegyi székely leányt sikerült mesélnem. Szerintem három éve most vettem elő először, és azt kell mondanom, jót tett a sztorinak, hogy pihent egy kicsit. Hosszú, és nem egyszerű történet; azt hiszem, sikerült csak azokat a részleteket megtartanom, amik igazán fontosak a sztori szempontjából (a többit meg szépen elfejeltettem... majd itt is lesznek nagy meglepetések, ha egyszer visszaolvasom, de hát ettől szép dolog a mesemondás!). Még így is negyven percembe került elmondani az egészet, ami gimnáziumi keretek között különlegesen hosszú idő; mégis, mert sikerült elég izgalmasra és hősiesre színeznem a sztorit, végig lekötötte a csapatot. Tanárnő nagyokat vigyorgott a háttérben a lelkesedéstől.
Amikor végeztem a sztorival, megtapsoltak; még maradt húsz percünk beszélgetni. Eleinte nem nagyon akartak megszólalni, lévén tinédzserek, és a tanárnő húzott ki a nagy hallgatásból. Meséltem nekik a sztori történelmi hátteréről, a tatárjárásról, Erdélyről, meg általában mindenféle érdekes dologról, ami épp az eszembe jutott. Egy idő után aztán felbátorodtak, és kérdezgetni kezdtek a magyar nyelvről; beszéltem nekik magyarul, hogy hallják, hogy hangzik. Ezek után csak eljutottuk a kulturális különbségek témájáig; nagyokat derültek azon például, hogy mennyire másak a távolságok a két országban. Az óra végére már egész érdekes beszélgetés kerekedett a dologból, és azt is megjegyezték kifelé menet, hogy klassz volt a sztori, és nem is vették észre, hogy ilyen hosszú lett volna.
Azt hiszem, majd futnom kell egy kört a németes osztályban is. Éljenek a gimnazisták! :)
A következő generáció
Ma volt az első mesemondó magánórám kis mesemondó tanítványommal. Mert ilyen is van ám. Az egyik ötödikes csajszi, akit már előző félévben is sokat emlegettem, ebben a félévben mindkettőnk épülésére mesemondó apróddá lépett elő, és minden csütörtökön magánórát tartok neki mesemondásból.
Fél hatkor mentem vissza a suliba; addigra ért véget a színpadi próbája, mert mellesleg az iskolai musicalben is szerepel. Én már fáradt voltam, de őt még felvetette az energia; vidám volt és lelkes. Elújságolta, hogy Kindle-t kapott karácsonyra, és azt is, hogy ki van akadva, mert Harry Potter nem jelent meg Kindle kiadásban. Közben persze jó könyvmoly módjára leszedett minden ingyen könyvet ami a keze ügyébe került, főleg a mesegyűjteményeket. A múlt félév óra szorgosan mesél, készíti a kis listáit azokról a sztorikról, amiket már tud, és rendelésre szórakoztatja az osztálytársait a szünetekben.
Fogalmam se volt, mit kezdjek vele, a kiscsaj bele van születve a szakmába.
Végül aztán beszélgetni kezdtünk; megkérdeztem, milyen történetek érdeklik, aztán listát írtunk róla, hogy milyen témákkal szeretne foglalkozni. Igazából előadásra akkor lehet jól trenírozni valakit, ha olyasmivel dolgozik, ami érdekli is, ezt magamból kiindulva tudom; így aztán hagytam, hogy ő döntse el, mi érdekli, mielőtt a dolog technikai részéhez érünk. A listán szerepelt végül mindenféle jó dolog: görög mitológia, Arthur-legendák, kínai népmesék, és természetesen Grimm. Hagytam, hogy ő válasszon közülük egyet a jövő hétre; a Grimmet választotta, úgyhogy pont témánál is vagyunk. Önként vállalkozott, hogy akkor jövő hétig el is olvassa, úgyis rajta van már a Kindle-jén, és majd választ, mit akar mesélni belőle. Megadtam neki a Grimm projekt honlapcímét is, hogy legyen mit néznie. Tanulni a profiktól érdemes.
Kíváncsian várom a jövő csütörtököt :)
Fél hatkor mentem vissza a suliba; addigra ért véget a színpadi próbája, mert mellesleg az iskolai musicalben is szerepel. Én már fáradt voltam, de őt még felvetette az energia; vidám volt és lelkes. Elújságolta, hogy Kindle-t kapott karácsonyra, és azt is, hogy ki van akadva, mert Harry Potter nem jelent meg Kindle kiadásban. Közben persze jó könyvmoly módjára leszedett minden ingyen könyvet ami a keze ügyébe került, főleg a mesegyűjteményeket. A múlt félév óra szorgosan mesél, készíti a kis listáit azokról a sztorikról, amiket már tud, és rendelésre szórakoztatja az osztálytársait a szünetekben.
Fogalmam se volt, mit kezdjek vele, a kiscsaj bele van születve a szakmába.
Végül aztán beszélgetni kezdtünk; megkérdeztem, milyen történetek érdeklik, aztán listát írtunk róla, hogy milyen témákkal szeretne foglalkozni. Igazából előadásra akkor lehet jól trenírozni valakit, ha olyasmivel dolgozik, ami érdekli is, ezt magamból kiindulva tudom; így aztán hagytam, hogy ő döntse el, mi érdekli, mielőtt a dolog technikai részéhez érünk. A listán szerepelt végül mindenféle jó dolog: görög mitológia, Arthur-legendák, kínai népmesék, és természetesen Grimm. Hagytam, hogy ő válasszon közülük egyet a jövő hétre; a Grimmet választotta, úgyhogy pont témánál is vagyunk. Önként vállalkozott, hogy akkor jövő hétig el is olvassa, úgyis rajta van már a Kindle-jén, és majd választ, mit akar mesélni belőle. Megadtam neki a Grimm projekt honlapcímét is, hogy legyen mit néznie. Tanulni a profiktól érdemes.
Kíváncsian várom a jövő csütörtököt :)
2012. január 26., csütörtök
Játék és mese
Mivel kedden véget ért a D&D, de a Changeling csak a jövő héten kezdődik (addig is trenírozni kell a profot, hogy önállóan le tudjon vezényelni egy kalandot), a mai szerepjáték órát mesemondó gyakorlatokkal töltöttük. Mivel a kurzus végső célja, hogy játékból előadás legyen, nagyfőnök úgy gondolta, itt az ideje, hogy megnézzük, gyakorlott kalandozóink hogy állnak önálló mesemondó előadás terén. Láttam rajta, hogy kicsit aggódik a téma miatt; nerdöktől nem várja senki, hogy magabiztosak legyenek színpadon, pláne, ha rögtönözni kell.
Csak egy dolgot felejtett ki a számításból: a szerepjáték semmi más, csak rögtönzés.
A csapat lemosott minket a színpadról.
Sorban ültünk, és és a Hetek, szemben a figyelmes közönséget képező kezdőkkel és a professzorral. A történetet én nyitottam meg; mivel a feladat az volt, hogy egyes szám első személyben kell a kalandot visszamondani, és a gonosz árnyék nézőpontjával kezdtem. Egy gyönyörű, piros, műanyag alma volt a kezemben, amit egy ponton tovább dobtam valaki másnak a sorban, aki ott folytatta a sztorit, ahol én abbahagytam, és így tovább. Eleinte még kicsit bátortalan volt a csapat, de szépen, folyékonyan meséltek, és a mondókájuk végére megtalálták a saját hangjukat; szépen sorban emlékeztünk vissza az eseményekre, amikor is végül a bárdot játszó srácra került a sor. Amint elkapta az almát a levegőben, klikk, karakter, és ráüvöltött a harcosra: "Baszki, Vasököl, azt mondtad, van pénzünk szobára!!!"
Ettől a ponttól kezdte aztán nem lehetett a lavinát megállítani. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki egyszerre döbbent rá, hogy a mesemondás tulajdonképpen nem más, mint a játék a kalandmester nélkül, és szabadon engedték a fantáziájukat. Briliáns monológok születtek a semmiből; olyan részletek kerültek napvilágra, amik a játékban benne se voltak, és mindenki lenyűgözően szerepelt. Meghallgathattuk a harcos belső monológját saját magával a végső csata pillanatában ("És ebben a pillanatban hallani véltem az apám hangját: 'Fiam, ha a fegyver nem fog rajta, gyújtsd fel a rohadékot...'"), meghallgathattuk a druida szerénységében zseniális végső filozofálását arról, mi is történt valójában, és hogy miért élt túl ez a csapat egy olyan szörnnyel szemben, ami eddig mindenkivel végzett ("Mi olyan különleges bennünk? Fél nappal ezelőtt még nem is ismertük egymást, most meg egy csapat vagyunk. Mitől vagyunk mi mások, mint a többi áldozat?..."), hallgathattuk a bárdot és a harcost úgy veszekedni, "mintha harminc éve házasok lennének" (a rugó szerint legalábbis), hallhattuk a bárd érdekfeszítő leírását a törpe pisztolyairól (olyan ember szemszögéből, akinek a világában nem léteznek tűzfegyverek), betekinthettünk a tolvajlány agyába a hisztériás roham alatt, és egyáltalán, olyan mesemondó előadás kerekedett az egész kalandból, hogy komolyan leesett az állam, a profról nem is beszélve.
A legszebb pillanat az volt, amikor a bárd a saját belső monológját szavalta: "Valaki más jelentkezzen harcolni, én nem akarok harcolni, gyerünk már, valaki? Valaki? Valaki?" mire prof segítőkészen közbeszólt, hogy "Ki volt a negyedik harcos?" Erre az egész osztály kórusban pisszegte le, a bárd pedig ráhördült, hogy "Hadd mondjam végig a sztorit! Most én mesélek vagy nem?!" Ami hatalmas nevetésbe fulladt.
Mindent egybevetve, a csapat felülmúlt minden várakozást, és nagyon, de nagyon büszke voltam rájuk; nem csak azt bizonyították be, hogy túlteng bennük a tehetség és a kreativitás, hanem egyben azt is, hogy a szerepjátéknak nagyon, de nagyon sok köze van a hagyományos mesemondáshoz. A prof csillogó szemekkel hallgatott minket. Amikor a sztori végére értünk, és kellőképpen megtapsoltuk magunkat, a következő napirendi pont az volt, beszélgessünk a tapasztalataikról. Egybehangzó vélemény volt, hogy ez bizony jó móka, és tényleg nem is áll távol a játéktól. Ezek után már csak az volt hátra, hogy elmagyarázzuk testületileg a profnak, mitől jó egy kalandozó csapat. Hosszasan és részletesen beszélgettünk róla, hogyan dolgoznak össze a különböző típusú karakterek, és hogyan születik csapatmunka a sok egymással marakodó kasztból és fajból, és egyáltalán, hogyan kell leszedni egy boss szörnyet. Ezt a részét az órának már csak azért is nagyon élveztem, mert én társasági játékos vagyok; azt szeretem a legjobban a szerepjátékban, hogy összeül az ember a saját kis csapatával, és időt tölt velük (ezért is szeretem ezt jobban minden lehetséges számítógépes játéknál). Minél többet beszéltünk arról, hogyan működik a csapat dinamikája, annál jobban lehetett érezni, mennyire összekovácsolódott az osztály három röpke órányi D&D alatt: már magyarázni is csapatmunkában magyaráztunk, egymásnak adva a szót, és kiegészítve, amit a másik kifelejtett.
Vasárnap a saját örömünkre fogunk játszani, órán kívül (pizza, kocka, sütemény). Mire eljön a jövő keddi óra, készen fogunk állni, hogy meghódítsuk a Changeling világát.
A végtelenbe, és tovább :)
Csak egy dolgot felejtett ki a számításból: a szerepjáték semmi más, csak rögtönzés.
A csapat lemosott minket a színpadról.
Sorban ültünk, és és a Hetek, szemben a figyelmes közönséget képező kezdőkkel és a professzorral. A történetet én nyitottam meg; mivel a feladat az volt, hogy egyes szám első személyben kell a kalandot visszamondani, és a gonosz árnyék nézőpontjával kezdtem. Egy gyönyörű, piros, műanyag alma volt a kezemben, amit egy ponton tovább dobtam valaki másnak a sorban, aki ott folytatta a sztorit, ahol én abbahagytam, és így tovább. Eleinte még kicsit bátortalan volt a csapat, de szépen, folyékonyan meséltek, és a mondókájuk végére megtalálták a saját hangjukat; szépen sorban emlékeztünk vissza az eseményekre, amikor is végül a bárdot játszó srácra került a sor. Amint elkapta az almát a levegőben, klikk, karakter, és ráüvöltött a harcosra: "Baszki, Vasököl, azt mondtad, van pénzünk szobára!!!"
Ettől a ponttól kezdte aztán nem lehetett a lavinát megállítani. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki egyszerre döbbent rá, hogy a mesemondás tulajdonképpen nem más, mint a játék a kalandmester nélkül, és szabadon engedték a fantáziájukat. Briliáns monológok születtek a semmiből; olyan részletek kerültek napvilágra, amik a játékban benne se voltak, és mindenki lenyűgözően szerepelt. Meghallgathattuk a harcos belső monológját saját magával a végső csata pillanatában ("És ebben a pillanatban hallani véltem az apám hangját: 'Fiam, ha a fegyver nem fog rajta, gyújtsd fel a rohadékot...'"), meghallgathattuk a druida szerénységében zseniális végső filozofálását arról, mi is történt valójában, és hogy miért élt túl ez a csapat egy olyan szörnnyel szemben, ami eddig mindenkivel végzett ("Mi olyan különleges bennünk? Fél nappal ezelőtt még nem is ismertük egymást, most meg egy csapat vagyunk. Mitől vagyunk mi mások, mint a többi áldozat?..."), hallgathattuk a bárdot és a harcost úgy veszekedni, "mintha harminc éve házasok lennének" (a rugó szerint legalábbis), hallhattuk a bárd érdekfeszítő leírását a törpe pisztolyairól (olyan ember szemszögéből, akinek a világában nem léteznek tűzfegyverek), betekinthettünk a tolvajlány agyába a hisztériás roham alatt, és egyáltalán, olyan mesemondó előadás kerekedett az egész kalandból, hogy komolyan leesett az állam, a profról nem is beszélve.
A legszebb pillanat az volt, amikor a bárd a saját belső monológját szavalta: "Valaki más jelentkezzen harcolni, én nem akarok harcolni, gyerünk már, valaki? Valaki? Valaki?" mire prof segítőkészen közbeszólt, hogy "Ki volt a negyedik harcos?" Erre az egész osztály kórusban pisszegte le, a bárd pedig ráhördült, hogy "Hadd mondjam végig a sztorit! Most én mesélek vagy nem?!" Ami hatalmas nevetésbe fulladt.
Mindent egybevetve, a csapat felülmúlt minden várakozást, és nagyon, de nagyon büszke voltam rájuk; nem csak azt bizonyították be, hogy túlteng bennük a tehetség és a kreativitás, hanem egyben azt is, hogy a szerepjátéknak nagyon, de nagyon sok köze van a hagyományos mesemondáshoz. A prof csillogó szemekkel hallgatott minket. Amikor a sztori végére értünk, és kellőképpen megtapsoltuk magunkat, a következő napirendi pont az volt, beszélgessünk a tapasztalataikról. Egybehangzó vélemény volt, hogy ez bizony jó móka, és tényleg nem is áll távol a játéktól. Ezek után már csak az volt hátra, hogy elmagyarázzuk testületileg a profnak, mitől jó egy kalandozó csapat. Hosszasan és részletesen beszélgettünk róla, hogyan dolgoznak össze a különböző típusú karakterek, és hogyan születik csapatmunka a sok egymással marakodó kasztból és fajból, és egyáltalán, hogyan kell leszedni egy boss szörnyet. Ezt a részét az órának már csak azért is nagyon élveztem, mert én társasági játékos vagyok; azt szeretem a legjobban a szerepjátékban, hogy összeül az ember a saját kis csapatával, és időt tölt velük (ezért is szeretem ezt jobban minden lehetséges számítógépes játéknál). Minél többet beszéltünk arról, hogyan működik a csapat dinamikája, annál jobban lehetett érezni, mennyire összekovácsolódott az osztály három röpke órányi D&D alatt: már magyarázni is csapatmunkában magyaráztunk, egymásnak adva a szót, és kiegészítve, amit a másik kifelejtett.
Vasárnap a saját örömünkre fogunk játszani, órán kívül (pizza, kocka, sütemény). Mire eljön a jövő keddi óra, készen fogunk állni, hogy meghódítsuk a Changeling világát.
A végtelenbe, és tovább :)
2012. január 25., szerda
Séta a felhők felett
Ma visszatértem a kis negyedikesekhez is; ők is kitörő örömmel fogadtak, bár érdekes módon kevésbé ugrottak a nyakamba, mint tegnap az ötödik osztály. Szokásukhoz híven zajosak voltak és nagyon cukik. Végigdumálták az egész mesemondó szekciót; de mivel a meséről beszélgettek és ötleteltek, hagytam őket, semmivel sem voltak rosszabbak, mint a szerepjátékos csapat, sőt.
A Felhőkön járó fiút meséltem nekik; gyakorlom a Pályuk Anna meséket a tavaszi félévre, most, hogy végre se a Halloween, se a karácsony nem fog közbeszólni. A mese nagyon jól sikerült, bár azt hiszem, eddigi leghosszabb verzióját produkáltam, és a gyerekek is nagyon kreatívak voltak. Beszélgettünk róla, ki ült már repülőn, és hogy hogyan néznek ki a felhők felülről; a menyét megint nem jutott az eszembe angolul, úgyhogy mondtam magyarul, senkit nem zavart, tetszett nekik. A felhők feletti utazás, még úgy is, hogy a csapat nagy része ült már repülőn, nagy rajongást váltott ki a csapatból; ezért is szeretem ezt a mesét, van benne valami ami nagyon egyszerű és nagyon varázslatos egyben.
Tennessee-en egyébként tavasz van; ma pólóban szaladgáltak az emberek a campuson, és rügyeznek a fák. Erre varrjatok gombot...
A Felhőkön járó fiút meséltem nekik; gyakorlom a Pályuk Anna meséket a tavaszi félévre, most, hogy végre se a Halloween, se a karácsony nem fog közbeszólni. A mese nagyon jól sikerült, bár azt hiszem, eddigi leghosszabb verzióját produkáltam, és a gyerekek is nagyon kreatívak voltak. Beszélgettünk róla, ki ült már repülőn, és hogy hogyan néznek ki a felhők felülről; a menyét megint nem jutott az eszembe angolul, úgyhogy mondtam magyarul, senkit nem zavart, tetszett nekik. A felhők feletti utazás, még úgy is, hogy a csapat nagy része ült már repülőn, nagy rajongást váltott ki a csapatból; ezért is szeretem ezt a mesét, van benne valami ami nagyon egyszerű és nagyon varázslatos egyben.
Tennessee-en egyébként tavasz van; ma pólóban szaladgáltak az emberek a campuson, és rügyeznek a fák. Erre varrjatok gombot...
Vihar alatti csend III - A szörny az alagút végén
Rövid kiruccanásunk a D&D világába a mai nappal véget ért; sokszoros kalandmesteri rásegítéssel, a háttérben "pisilnemkell" táncot járó professzor sürgető tekintete alatt, kis csapatunk végül befejezte a tervezett kalandot.
A nyomozást sajna a szűkös időkeretek miatt hamvába kellet fojtani; bár a csapat így is remekül alakított, és nagyon sok mindenre rájött magától, végül egy lehengerlően sikeres Tudáspróba eredményeképp magammal vittem a varázslót és a macskáját a folyosóra, ahol elmagyaráztam nekik, mivel is van dolga a csapatnak. Megtudva, mivel állnak szemben, a társaság sarkon fordult és visszarohant a fogadóba felhajtani a környék egyetlen papját, aki meg tud áldani fegyvereket (nevezett szörnyet, amit Dragonlance-ből loptam el, ugyanis csak megáldott fegyver vagy szenteltvíz sebez). Sajnos a papról kiderült, hogy még kezdő, és csak négy áldás van a zsebében, egyrészt, mert a D&D rendszer ezt tudja, másrészt, mert ez egy nagyon ügyes kalandmesteri húzás volt arra, hogy ne tudjon mindenki egyszerre harcolni. Hosszas töprengés után megáldatták a harcos csatabárdját, a tolvajlány íját (nem a nyílvesszőket! mert azt mondtam!), a törpe egyik pisztolyát, és a bárd rövid kardját; majd egy rakat borosüveggel felfegyverkezve visszamasíroztak a barlangokba megküzdeni a szörnnyel.
Az alapötlet a következő volt: a szörny nem tud támadni, amíg tűz közelében van, és csak megáldott fegyverrel sebezhető. A csapat azt találta ki, hogy húz maga köré egy tűzgyűrűt, és onnan szurkál/lődöz kifelé. Ez persze nekem nem tetszett, mert akkor jó a móka, ha a szörny is visszaüt, így aztán közöltem velük, hogy a tüzük nem fogja sokáig bírni, valamint mivel a saját mozgásterük igencsak szűkös, csak kritikus dobással üthetik meg a szörnyet. Erre a hülye bárd nem elkezd kritikusakat dobálni?! Persze még így is alig-alig sebeztek rajta; a tűz meg szépen lassan kialudt, és a szörnyike végre tolhatott egy pszichés támadást a tolvajlányra, aki hirtelen szembesült a saját legsötétebb énjével, és Yoda mester hiányában hisztériás rohamot kapott. Már csak az volt hátra, hogy az Árnyék megérintse jeges lehelletével, és elszívja az életerejét... mire nevezett Árnyéknak sikerült egy kritikus balfékséget dobnia (1-est a 20 oldalú kockán), így az egyetlen dolog, amit szívott, a saját foga volt, azt viszont nagyon. Bízzátok ide, hogy elszúrjam az egy szem kalandmesteri támadásom. A Harcos végre megtalálta, melyik végét kell fogni a csatabárdnak, és az áldott csatabárd eredményeképp a szörnyike a következő körre kinyuvadt.
A csata lehetett volna ugyan epikusabb, de ez mit se rontott a csapat hangulatán; a megdöglést harsány ujjongás követte, és még a földön fetrengő tolvajlány és felnézett két sikítás között, hogy "mennyi XP jár érte?" A druida, mai első tevékenységeképp, meggyógyította a hölgyet ("Nem dobok sokszor a játékban, de amikor igen, akkor kritikusat...") A sztori végét csak elhadartam; mindenki boldog, szerencsétek hogy öreganyámnak szólítottatok, meg hogy rövidre kellett zárni a témát, legközelebb nem ússzátok meg ennyivel, fussatok bolondok, sallala. A következő fél órára tanár úr vette át a szót, aki vidáman filozofált mesemondásról, narratívaelméletről, alternatív fogalmazásmódokról és hasonló témákról. Csütörtökön még boncolgatjuk egy kicsit a mesemondás és szerepjáték kapcsolatát; ez ad nekem egy kis időt arra, hogy elkészüljek a jövő heti kalanddal, és a profnak is betanítsam, hogyan kell Changelinget mesélni.
Mert, kéremszépen, jövő héten jönnek a tündérek!
És akkor az aranyköpések:
Rugó (barlangban): "Na, megérkeztem én is."
Többiek: "Miért, te eddig hol a frászban voltál?"
Rugó: "Átöltöztem."
Többiek: "?!?!?!"
Rugó: "Most mi van?! Nem mindenki rohangál váltás ruha nélkül! Kár lett volna összeszaggatni a másikat, tudjátok, milyen drága volt?!"
Tolvajlány: "Akkor most négy fegyverünk van összesen?"
Varázsló: "És a macska."
Rugó: "He?"
Varázsló: "Hozzávágom a macskát. Világít."
Tolvajlány (lefordíthatatlan): "Catapult..."
Tolvajlány fetreng a támadás után
Druida: "De én csak fizikai sebeket tudok gyógyítani! Druida vagyok nem pszichiáter!"
Bárd (két órával később, az ebédlőben): "Jéé... nekem van "félelem megszüntetése" varázslatom..."
Druida: "És erre most jöttél rá?!"
Bárd: "Nem lapoztam. Itt még van egy teljes oldal..."
Ha már az ebédlőről beszélünk.
Most, hogy Joshua ledobta az órát (aki nem nerd, az itt nem marad meg), nem volt ebédlőpartnerem, így aztán csatlakoztam a srácokhoz, és megint a Barlangban töltöttem ki, a szokásos nerd asztalnál. Az egész napom teljesen felvidult tőlük. Két órás ebédszünetet tartottunk, melynek során, amellett, hogy kajáltunk is, rengeteg egyéb dologra is sor került: hosszas beszélgetésekre nem csak nerd témákról (volt szó például nyelvtanulásról, felsőoktatásról, sőt, a lányok között ruhákról és ékszerekről is), segítettem a bárdnak felfedezni a karakterlap másik oldalát, lapozgattuk a VADONATÚJ ELSŐ KIADÁSÚ CHANGELING SZABÁLYKÖNYVEMET, néztük, ahogy a japánosok házit írnak, és néztem, ahogy az egyik oldalamon Magic, a másikon meg Pokémon kártyák röpködtek. Megismerkedtem az asztal törzsvendégeivel, akik között van mindenféle érdekes emberke a világ minden tájáról. Jókat dumáltunk, nevettünk, bontogattuk a postán frissen átvett csomagjainkat, és egyáltalán, nagyon jó volt a hangulat. Nem mintha eddig csapat-hiányom lett volna, de azért ez hiányzott az előző félévben. Még mindig az a helyzet, hogy iskolai helyzetben (high school never ends...) ők a legnyitottabb, legbefogadóbb, legértelmesebb társaság, akikkel időt lehet tölteni. Juhé :)
Illusztrációként pedig itt a képes bizonyíték:
Amerikába vándorló cserediákoknak: ha ilyen asztalt láttok az ebédlőben, álljatok meg nyugodtan beszélgetni, mindenki nagyon barátságos lesz!
A nyomozást sajna a szűkös időkeretek miatt hamvába kellet fojtani; bár a csapat így is remekül alakított, és nagyon sok mindenre rájött magától, végül egy lehengerlően sikeres Tudáspróba eredményeképp magammal vittem a varázslót és a macskáját a folyosóra, ahol elmagyaráztam nekik, mivel is van dolga a csapatnak. Megtudva, mivel állnak szemben, a társaság sarkon fordult és visszarohant a fogadóba felhajtani a környék egyetlen papját, aki meg tud áldani fegyvereket (nevezett szörnyet, amit Dragonlance-ből loptam el, ugyanis csak megáldott fegyver vagy szenteltvíz sebez). Sajnos a papról kiderült, hogy még kezdő, és csak négy áldás van a zsebében, egyrészt, mert a D&D rendszer ezt tudja, másrészt, mert ez egy nagyon ügyes kalandmesteri húzás volt arra, hogy ne tudjon mindenki egyszerre harcolni. Hosszas töprengés után megáldatták a harcos csatabárdját, a tolvajlány íját (nem a nyílvesszőket! mert azt mondtam!), a törpe egyik pisztolyát, és a bárd rövid kardját; majd egy rakat borosüveggel felfegyverkezve visszamasíroztak a barlangokba megküzdeni a szörnnyel.
Az alapötlet a következő volt: a szörny nem tud támadni, amíg tűz közelében van, és csak megáldott fegyverrel sebezhető. A csapat azt találta ki, hogy húz maga köré egy tűzgyűrűt, és onnan szurkál/lődöz kifelé. Ez persze nekem nem tetszett, mert akkor jó a móka, ha a szörny is visszaüt, így aztán közöltem velük, hogy a tüzük nem fogja sokáig bírni, valamint mivel a saját mozgásterük igencsak szűkös, csak kritikus dobással üthetik meg a szörnyet. Erre a hülye bárd nem elkezd kritikusakat dobálni?! Persze még így is alig-alig sebeztek rajta; a tűz meg szépen lassan kialudt, és a szörnyike végre tolhatott egy pszichés támadást a tolvajlányra, aki hirtelen szembesült a saját legsötétebb énjével, és Yoda mester hiányában hisztériás rohamot kapott. Már csak az volt hátra, hogy az Árnyék megérintse jeges lehelletével, és elszívja az életerejét... mire nevezett Árnyéknak sikerült egy kritikus balfékséget dobnia (1-est a 20 oldalú kockán), így az egyetlen dolog, amit szívott, a saját foga volt, azt viszont nagyon. Bízzátok ide, hogy elszúrjam az egy szem kalandmesteri támadásom. A Harcos végre megtalálta, melyik végét kell fogni a csatabárdnak, és az áldott csatabárd eredményeképp a szörnyike a következő körre kinyuvadt.
A csata lehetett volna ugyan epikusabb, de ez mit se rontott a csapat hangulatán; a megdöglést harsány ujjongás követte, és még a földön fetrengő tolvajlány és felnézett két sikítás között, hogy "mennyi XP jár érte?" A druida, mai első tevékenységeképp, meggyógyította a hölgyet ("Nem dobok sokszor a játékban, de amikor igen, akkor kritikusat...") A sztori végét csak elhadartam; mindenki boldog, szerencsétek hogy öreganyámnak szólítottatok, meg hogy rövidre kellett zárni a témát, legközelebb nem ússzátok meg ennyivel, fussatok bolondok, sallala. A következő fél órára tanár úr vette át a szót, aki vidáman filozofált mesemondásról, narratívaelméletről, alternatív fogalmazásmódokról és hasonló témákról. Csütörtökön még boncolgatjuk egy kicsit a mesemondás és szerepjáték kapcsolatát; ez ad nekem egy kis időt arra, hogy elkészüljek a jövő heti kalanddal, és a profnak is betanítsam, hogyan kell Changelinget mesélni.
Mert, kéremszépen, jövő héten jönnek a tündérek!
És akkor az aranyköpések:
Rugó (barlangban): "Na, megérkeztem én is."
Többiek: "Miért, te eddig hol a frászban voltál?"
Rugó: "Átöltöztem."
Többiek: "?!?!?!"
Rugó: "Most mi van?! Nem mindenki rohangál váltás ruha nélkül! Kár lett volna összeszaggatni a másikat, tudjátok, milyen drága volt?!"
Tolvajlány: "Akkor most négy fegyverünk van összesen?"
Varázsló: "És a macska."
Rugó: "He?"
Varázsló: "Hozzávágom a macskát. Világít."
Tolvajlány (lefordíthatatlan): "Catapult..."
Tolvajlány fetreng a támadás után
Druida: "De én csak fizikai sebeket tudok gyógyítani! Druida vagyok nem pszichiáter!"
Bárd (két órával később, az ebédlőben): "Jéé... nekem van "félelem megszüntetése" varázslatom..."
Druida: "És erre most jöttél rá?!"
Bárd: "Nem lapoztam. Itt még van egy teljes oldal..."
Ha már az ebédlőről beszélünk.
Most, hogy Joshua ledobta az órát (aki nem nerd, az itt nem marad meg), nem volt ebédlőpartnerem, így aztán csatlakoztam a srácokhoz, és megint a Barlangban töltöttem ki, a szokásos nerd asztalnál. Az egész napom teljesen felvidult tőlük. Két órás ebédszünetet tartottunk, melynek során, amellett, hogy kajáltunk is, rengeteg egyéb dologra is sor került: hosszas beszélgetésekre nem csak nerd témákról (volt szó például nyelvtanulásról, felsőoktatásról, sőt, a lányok között ruhákról és ékszerekről is), segítettem a bárdnak felfedezni a karakterlap másik oldalát, lapozgattuk a VADONATÚJ ELSŐ KIADÁSÚ CHANGELING SZABÁLYKÖNYVEMET, néztük, ahogy a japánosok házit írnak, és néztem, ahogy az egyik oldalamon Magic, a másikon meg Pokémon kártyák röpködtek. Megismerkedtem az asztal törzsvendégeivel, akik között van mindenféle érdekes emberke a világ minden tájáról. Jókat dumáltunk, nevettünk, bontogattuk a postán frissen átvett csomagjainkat, és egyáltalán, nagyon jó volt a hangulat. Nem mintha eddig csapat-hiányom lett volna, de azért ez hiányzott az előző félévben. Még mindig az a helyzet, hogy iskolai helyzetben (high school never ends...) ők a legnyitottabb, legbefogadóbb, legértelmesebb társaság, akikkel időt lehet tölteni. Juhé :)
Illusztrációként pedig itt a képes bizonyíték:
Amerikába vándorló cserediákoknak: ha ilyen asztalt láttok az ebédlőben, álljatok meg nyugodtan beszélgetni, mindenki nagyon barátságos lesz!
2012. január 24., kedd
És megint slam!
A félév első saját szervezésű Stor-etry slam-je Misty blues és jazz bárjában. A téma: Az idők végezete.
Úgy döntöttem, hogy mivel eddig életem minden egyes story slam-jén sikerült színpadra állnom, ma hátradőlök, és inkább én leszek a bíró. Eleinte nem nagyon volt jelentkező a mikrofon mögé; azután egyszer csak, teljesen váratlanul és ismeretlenül, elkezdtek tömegesen érkezni az emberek, és megtelt a bár. Fogalmunk sincs, honnan jöttek, vagy kik voltak (a saját csapatunkon kívül); már csak azért is meglepődtünk, mert ezt az eseményt, a korai időpontra való tekintettel, nem is nagyon hirdettük meg se Facebook-on, se a campuson. A hír valahogy mégis elterjedhetett, mert az eddigi legnagyobb közönségünket produkáltuk. Végül aztán öt mesemondó volt, és három költő; nagyon jó kis műsor sikeredett a téma körül, hallottunk hurrikán-élményekről, világvége-partikról, szakításokról, karneválokról és fegyveres rablásokról.
A nagy sikerre való tekintettel a slam után testületileg átvonultunk a szomszéd pizzériába, ahol mi produkáltuk a heti bevételt; tíz fő, három óriás pizza, minden elfogyott. Közben nagy beszélgetés és nevetés zajlott; gyakorlatilag elfoglaltuk az egész éttermet, ha terjedelemben nem is, hangerőben mindenképp. Előkerült az összes ciki sztori, az összes kedvenc film, és néhány titkos recept; katolikus iskolai élményeket hasonlítottunk össze, filmzenéket énekeltünk, és megvitattuk, hogy Mary Poppins lehet-e musical, vagy az csak a sátán szüleménye (nyilván az utóbbi).
Mivel van, akinek reggel dolgozni is kell (avagy mesélni, hehe), tizenegy körül feloszlott a társaság. Reméljük, a következő slamek is legalább ilyen sikeresek lesznek!
Úgy döntöttem, hogy mivel eddig életem minden egyes story slam-jén sikerült színpadra állnom, ma hátradőlök, és inkább én leszek a bíró. Eleinte nem nagyon volt jelentkező a mikrofon mögé; azután egyszer csak, teljesen váratlanul és ismeretlenül, elkezdtek tömegesen érkezni az emberek, és megtelt a bár. Fogalmunk sincs, honnan jöttek, vagy kik voltak (a saját csapatunkon kívül); már csak azért is meglepődtünk, mert ezt az eseményt, a korai időpontra való tekintettel, nem is nagyon hirdettük meg se Facebook-on, se a campuson. A hír valahogy mégis elterjedhetett, mert az eddigi legnagyobb közönségünket produkáltuk. Végül aztán öt mesemondó volt, és három költő; nagyon jó kis műsor sikeredett a téma körül, hallottunk hurrikán-élményekről, világvége-partikról, szakításokról, karneválokról és fegyveres rablásokról.
A nagy sikerre való tekintettel a slam után testületileg átvonultunk a szomszéd pizzériába, ahol mi produkáltuk a heti bevételt; tíz fő, három óriás pizza, minden elfogyott. Közben nagy beszélgetés és nevetés zajlott; gyakorlatilag elfoglaltuk az egész éttermet, ha terjedelemben nem is, hangerőben mindenképp. Előkerült az összes ciki sztori, az összes kedvenc film, és néhány titkos recept; katolikus iskolai élményeket hasonlítottunk össze, filmzenéket énekeltünk, és megvitattuk, hogy Mary Poppins lehet-e musical, vagy az csak a sátán szüleménye (nyilván az utóbbi).
Mivel van, akinek reggel dolgozni is kell (avagy mesélni, hehe), tizenegy körül feloszlott a társaság. Reméljük, a következő slamek is legalább ilyen sikeresek lesznek!
2012. január 23., hétfő
Vissza az általánosba
Megkezdődött a félév az egyetemi iskola háza táján; megint van hol mesélnem! Ebben a félévben gondosan számolom az órákat, mert ezúttal kreditért mesélek, bizony. 45 órányi fellépést kell összeszednem a nyárig. Gyerekjáték...
Ma délben találkoztam az általános iskolai rajztanárral, aki nagyon szeretne mesemondással egybekötött alkotást rendezni az osztályainak. Van ám felhozatal; a harmadik osztály állítólag legendás ördögfiókákból áll akikkel semmit nem lehet kezdeni, úgyhogy az külön kihívás lesz - naná, hogy bevállaltam őket. Ötleteltünk egy darabig rajta, milyen foglalkozásokkal lehetne összekötni a meséket; a rajztanár egy idősebb, nagyon aranyos nőszemély, akinek rengeteg jó ötlete volt. Két hét múlva kezdek.
A találka után még volt egy órányi ebédszünetem; átvonultam a kajáldába, és megkerestem kis csapatom törzshelyét, a nerd asztalt. Nem nehéz megtalálni; arról ismerkszik meg, hogy laptopok, Pokémon és Magic kártyák, karakterlapok, japánul írt házi feladatok, Harry Potter plakátok és szendvicsek borítják az egészet. Itt megismerkedtem csapatunk egy későn érkezett új tagjával, aki Erin névre hallgat, és most került be az órára a várólistáról. Tűzről pattant, jópofa csaj, mindenki anyukája, aki már most jobban érti a Changeling szabályokat, mint mindenki más a csapatban, pedig tegnap olvasta el őket. Bírom. Ebéd közben dumáltunk, nevettünk, segítettünk Zacknek karaktert alkotni, megvitattok, miért volt pocsék a Harry Potter vége, és néztem, ahogy a srácok/csajok japán házit írtak. Mókás volt.
Az ebéd végeztével visszakocogtam a suliba, könyvtári mesélést tartani imádott ötödikeseimnek. Nagy lelkesedéssel fogadtak; az egyik sráctól három pacsit is kaptam egy huzamban, a lányok meg csoportosan megölelgettek. Mivel a garabociások előző félévben kimaradtak valahogy, most pótoltam a hiányosságot; feszült figyelemmel hallgatták a történetet, nagyon lekötötte őket, és utána tudni akarták, Magyarországon tényleg vannak-e varázslók és sárkányok. Természetesen vannak. Mivel maradt még öt percünk az óra végére, meséltem nekik egy kínai sárkányos mesét is, tekintettel arra, hogy holnap kezdődik a Sárkány éve. Sárkányokkal csak nyerni lehet, ha mesemondó az ember. A mesélés végeztével útjukra bocsátottam őket; örülök, hogy ebben a félévben is dolgozhatok velük. Nagyon jó fej kis csapat.
Ma délben találkoztam az általános iskolai rajztanárral, aki nagyon szeretne mesemondással egybekötött alkotást rendezni az osztályainak. Van ám felhozatal; a harmadik osztály állítólag legendás ördögfiókákból áll akikkel semmit nem lehet kezdeni, úgyhogy az külön kihívás lesz - naná, hogy bevállaltam őket. Ötleteltünk egy darabig rajta, milyen foglalkozásokkal lehetne összekötni a meséket; a rajztanár egy idősebb, nagyon aranyos nőszemély, akinek rengeteg jó ötlete volt. Két hét múlva kezdek.
A találka után még volt egy órányi ebédszünetem; átvonultam a kajáldába, és megkerestem kis csapatom törzshelyét, a nerd asztalt. Nem nehéz megtalálni; arról ismerkszik meg, hogy laptopok, Pokémon és Magic kártyák, karakterlapok, japánul írt házi feladatok, Harry Potter plakátok és szendvicsek borítják az egészet. Itt megismerkedtem csapatunk egy későn érkezett új tagjával, aki Erin névre hallgat, és most került be az órára a várólistáról. Tűzről pattant, jópofa csaj, mindenki anyukája, aki már most jobban érti a Changeling szabályokat, mint mindenki más a csapatban, pedig tegnap olvasta el őket. Bírom. Ebéd közben dumáltunk, nevettünk, segítettünk Zacknek karaktert alkotni, megvitattok, miért volt pocsék a Harry Potter vége, és néztem, ahogy a srácok/csajok japán házit írtak. Mókás volt.
Az ebéd végeztével visszakocogtam a suliba, könyvtári mesélést tartani imádott ötödikeseimnek. Nagy lelkesedéssel fogadtak; az egyik sráctól három pacsit is kaptam egy huzamban, a lányok meg csoportosan megölelgettek. Mivel a garabociások előző félévben kimaradtak valahogy, most pótoltam a hiányosságot; feszült figyelemmel hallgatták a történetet, nagyon lekötötte őket, és utána tudni akarták, Magyarországon tényleg vannak-e varázslók és sárkányok. Természetesen vannak. Mivel maradt még öt percünk az óra végére, meséltem nekik egy kínai sárkányos mesét is, tekintettel arra, hogy holnap kezdődik a Sárkány éve. Sárkányokkal csak nyerni lehet, ha mesemondó az ember. A mesélés végeztével útjukra bocsátottam őket; örülök, hogy ebben a félévben is dolgozhatok velük. Nagyon jó fej kis csapat.
2012. január 22., vasárnap
Széttáncolt cipellők - alternatív értelmezés
Kontratánc-estét összekötni cipőadományozással... volt a kezdeményezésben valami népmesei.
A dolog gyökerei a karácsonyi szünetig nyúlnak vissza: Heidi hazaszállított a reptérről (pontosabban utasította a férjét, hogy szállítson haza a reptérről), cserébe pedig megígértem neki, hogy segítek önkénteskedni a rendezvényes. Sajnos azonban betegen jöttem haza New York-ból, így az önkénteskedés elmaradt; ma viszont volt alkalmam bepótolni a tartozásom.
Az adományozás szervezője ugyanaz a David Wiley volt, aki a kontratánc-hagyományt felélesztette a környéken; személyes rajongótáborának köszönhetően akármibe fog, rengeteg embert képes megmozgatni. Ezúttal egy nemzetközi szervezet számára szervezett gyűjtést, akik használt cipőket javítanak meg és küldenek el rászoruló országokba. Mire megérkeztünk, a turistaközpont épülete gyakorlatilag letűnt a tornyosuló kartonládák, zsákok és szatyrok tömege mögött.
A feladat egyszerű volt: megszámolni a cipőket és összekötni őket a párjukkal, majd ládákba rakni őket. Öt óra körül álltunk neki, és nyolcra már végeztünk is; alig kétezer pár cipő ment át a kezünk alatt... mindenki, aki az esti kontratáncra érkezett, leadott egy-egy szatyrot vagy dobozt. Meglepetésünkre nem mindenki használt cipőket hozott; voltak, akik elmentek és vettek húsz pár gyerekcipőt egy boltban, és azokat hozták el.
A nagy önkéntességgel persze önző céljaim is voltak: a segítségért cserébe ugyanis ingyen mehettem be az esti kontratáncra, sőt, sütit és innivalót is kaptam, plusz fuvarom is volt, Heidi személyében. Kellemeset a hasznossal. A nagy pakolás végére már elég fáradt voltam; de amikor sütikkel a kezünkben végre letottyantunk a bálterem szélén sorakozó székekre, a tánchangulat ragadósnak bizonyult. Új táncmesterünk volt, és természetesen élőzene; a jonesborough-i kemény mag pedig kitöltötte az egész táncteret. Végül aztán nem bírtam magammal, és beálltam táncolni én is; a koreográfiák egyszerűek voltak, de pörgősek, és volt bennük sok dobbantás, amitől rengett az épület. A szünet előtti utolsó táncra sikerült behalásznom Noah-t, aki még mindig a bálterem legjobb táncosa, és így a szünetre már kellően kifáradtam ahhoz, hogy ideje legyen hazatérni.
Kedden megint kontratánc, ezúttal a campuson.
A dolog gyökerei a karácsonyi szünetig nyúlnak vissza: Heidi hazaszállított a reptérről (pontosabban utasította a férjét, hogy szállítson haza a reptérről), cserébe pedig megígértem neki, hogy segítek önkénteskedni a rendezvényes. Sajnos azonban betegen jöttem haza New York-ból, így az önkénteskedés elmaradt; ma viszont volt alkalmam bepótolni a tartozásom.
Az adományozás szervezője ugyanaz a David Wiley volt, aki a kontratánc-hagyományt felélesztette a környéken; személyes rajongótáborának köszönhetően akármibe fog, rengeteg embert képes megmozgatni. Ezúttal egy nemzetközi szervezet számára szervezett gyűjtést, akik használt cipőket javítanak meg és küldenek el rászoruló országokba. Mire megérkeztünk, a turistaközpont épülete gyakorlatilag letűnt a tornyosuló kartonládák, zsákok és szatyrok tömege mögött.
A feladat egyszerű volt: megszámolni a cipőket és összekötni őket a párjukkal, majd ládákba rakni őket. Öt óra körül álltunk neki, és nyolcra már végeztünk is; alig kétezer pár cipő ment át a kezünk alatt... mindenki, aki az esti kontratáncra érkezett, leadott egy-egy szatyrot vagy dobozt. Meglepetésünkre nem mindenki használt cipőket hozott; voltak, akik elmentek és vettek húsz pár gyerekcipőt egy boltban, és azokat hozták el.
A nagy önkéntességgel persze önző céljaim is voltak: a segítségért cserébe ugyanis ingyen mehettem be az esti kontratáncra, sőt, sütit és innivalót is kaptam, plusz fuvarom is volt, Heidi személyében. Kellemeset a hasznossal. A nagy pakolás végére már elég fáradt voltam; de amikor sütikkel a kezünkben végre letottyantunk a bálterem szélén sorakozó székekre, a tánchangulat ragadósnak bizonyult. Új táncmesterünk volt, és természetesen élőzene; a jonesborough-i kemény mag pedig kitöltötte az egész táncteret. Végül aztán nem bírtam magammal, és beálltam táncolni én is; a koreográfiák egyszerűek voltak, de pörgősek, és volt bennük sok dobbantás, amitől rengett az épület. A szünet előtti utolsó táncra sikerült behalásznom Noah-t, aki még mindig a bálterem legjobb táncosa, és így a szünetre már kellően kifáradtam ahhoz, hogy ideje legyen hazatérni.
Kedden megint kontratánc, ezúttal a campuson.
2012. január 21., szombat
Grimm Év 2012
Még tavaly júniusban született meg az ötlet, hogy az európai mesemondók közösen ünnepeljék a Grimm mesék első kiadásának 200. évfordulóját. Sok víz folyt le azóta sok folyón; elérkezett 2012, ami a mi fajtánk számára nem a világvégét, hanem a Grimm Évet hozta magával.
Annak idején hirtelen felindulásból magamra vállaltam, hogy koordinálom a projectet; mit nekem néhány mesemondó, az ismeretség még jól is fog jönni! Nos, szeptemberre a néhány mesemondóból 65 résztvevő lett, és 150 mese, két külön e-mail mappa és egy Excel táblázat, és amikor mindenki észbe kapott december 30-án, hogy december 31-e a határidő, nagyjából 30 gigányi videóanyag Európa minden pontjáról, 24 óra leforgása alatt.
Buli!
A project egyszerű ám nagyszerű: videókat készítünk, amiken európai mesemondók mondanak Grimm meséket, mindenféle nyelveken és mindenféle verziókban.
Ma végre eljutottam odáig, hogy elindítsak egy YouTube csatornát és egy blogot a projektnek, és elkezdjem feltölteni a kész videókat. Többek között végre volt időm megnézni, mi érkezett és kitől, és megmondom előre, remekül szórakozom!
Akit érdekel, a blogot itt találja:
Project Grimm 2012
Ha szeretnétek Grimm meséket hallgatni profi mesemondóktól nagyjából bármilyen európai nyelven, látogassátok szorgosan! Igyekszem mindent feltölteni, amint megérkezik a postaládámba. És tessék szeretni a mesemondókat!
Boldog Grimm Évet mindenkinek!
Annak idején hirtelen felindulásból magamra vállaltam, hogy koordinálom a projectet; mit nekem néhány mesemondó, az ismeretség még jól is fog jönni! Nos, szeptemberre a néhány mesemondóból 65 résztvevő lett, és 150 mese, két külön e-mail mappa és egy Excel táblázat, és amikor mindenki észbe kapott december 30-án, hogy december 31-e a határidő, nagyjából 30 gigányi videóanyag Európa minden pontjáról, 24 óra leforgása alatt.
Buli!
A project egyszerű ám nagyszerű: videókat készítünk, amiken európai mesemondók mondanak Grimm meséket, mindenféle nyelveken és mindenféle verziókban.
Ma végre eljutottam odáig, hogy elindítsak egy YouTube csatornát és egy blogot a projektnek, és elkezdjem feltölteni a kész videókat. Többek között végre volt időm megnézni, mi érkezett és kitől, és megmondom előre, remekül szórakozom!
Akit érdekel, a blogot itt találja:
Project Grimm 2012
Ha szeretnétek Grimm meséket hallgatni profi mesemondóktól nagyjából bármilyen európai nyelven, látogassátok szorgosan! Igyekszem mindent feltölteni, amint megérkezik a postaládámba. És tessék szeretni a mesemondókat!
Boldog Grimm Évet mindenkinek!
2012. január 19., csütörtök
Vihar alatti csend II. - Barlangászunk
Ha csütörtök, akkor szerepjáték, egyetemi kreditért. Kis csapatunk ismét összeült, és a gyakorlott játékosok átadták a kormányt (és a karaktereket) a kezdőknek. A parti összetétele változatlan, a helyzet fokozódik tovább.
Mire megérkeztem a tanterembe, Crista már a táblánál állt, és buzgón rajzolta a saját verzióját "Previously on D&D" témában - "Itt van az áldozat, és itt állunk körülötte mindannyian, tökre tanácstalanul." Elég jól rajzol a csaj ahhoz, hogy nagyfőnök megengedte neki, hogy írásos beadandó helyett karakter-rajzokat adjon be házi feladatként. Ennyire vagyunk nagyon menők, bizony.
A csapat összedugta a fejét a rejtélyes bűnügy felett. A szolgálólány sértetlen volt, ahogyan a szobában sem utalt semmi betolakodóra; a szolgálólány nem emlékezett rá, mi történt, és teljesen ki volt borulva. Segítségére sietett a hippi-druida, aki megint túldobta a Gyógyítás próbáját, minek eredményeképp a szolgálólány úgy meggyógyult, hogy csak na, de még mindig nem emlékezett semmire. A csapat összeterelte a fogadó összes lakóját, és egyenként kifaggattak mindenkit, valamint megszámolták, hiányzik-e valaki; megvolt mindenki, és senki nem hallott semmi furcsát.
Megelégelve a Keresés, Faggatás és Blöffölés próbákat, a csapat testületileg úgy döntött, ideje lecsattogni az alagsorba és megnézni közelebbről azokat a barlangokat. A druidát és az egyik rugót hátrahagyva nekiindultak a nagy felfedezésnek; a pincéig jutottak, amikor a bárd megragadta a kívánkozó alkalmat...
Tolvajlány: "Körülnézek a pincében. Hiányzik borosüveg a sorból?" [arra gyanakodtak ugyanis, hogy valaki megmérgezte a szolgálólányt]
Bárd: "Most már igen..."
A csapat nem semmi látványt nyújthatott. Elöl ment a Harcos, mint az egyetlen ütőképes egyén; mögötte közvetlenül a varázsló, aki valamilyen okból a macskáját, Mr. Squiggles-t nevezete ki lámpának, és a grabancánál fogva lóbálta maga előtt a Fény varázslattal felruházott kisállatot, mondván, hogy az állatok érzékenyek a gonoszra, így a macska egyben detektorként is funkcionál. Ez a kép a lelki szemeink előtt aztán hosszabb poén-sorozatot indított el arról, hogy meddig ég vajon egy macska, és mi lesz, ha kiég, valamint, hogy baj esetén hogyan lehet kioltani. Végül a könyvet felütve megállapítottuk, hogy tíz perc macskafény áll a csapat rendelkezésére, mire is mindenki összekapta magát, és nekiindultak felderíteni a barlangokat.
Kisebb bóklászás után eljutottak arra a minden kalandban kötelező pontra, ahol az út három felé ágazik. A törpe hamar megmondta nekik, melyik lesz a helyes irány, ami a hegytetőn lévő kolostor felé vezet; ennek ellenére a csapat úgy döntött, feloszlik, hogy minden járatot átkutasson (úgy tűnik, annyira még nem tapasztaltak, hogy tudják az alapszabályt. "Hány szerepjátékos kell ahhoz, hogy becsavarjon egy villanykörtét?" "Mindenki, mert SOHA NEM SZABAD KÜLÖNVÁLNI!") A tolvajlány indult a helyes irányba; a törpe az egyik hamis járatba, a bárd, a harcos és a varázsló (valamint a még mindig enyhén fluoreszkáló Mr. Squiggles) a másikba.
Ezen a ponton kaján vigyorral felmarkoltam egy adag kockát, és kedvesen megkértem a törpe két játékosát, hogy jöjjenek ki velem a folyosóra.
(Aki játszik, az tudja, hogy ilyenkor igen nagy baj van...)
A következő történt: a törpe körül mozogni kezdtek az árnyak, és egyszer csak a saját képmása bontakozott ki belőlük, aki a legsötétebb félelmeit és titkait mondta a szemébe. És ha a pszichés károsodás nem lett volna elég, az árnyék-szerzet megütötte Karizmára is, ami annyit jelent, hogy törpe úrnak nem maradt más emléke a támadásról, mint a kínzó önvád és az, hogy az árnyék nem jó dolog...
Patrick dicséretesen hangos ordítással rohant vissza a tanterembe, amitől mindenki ugrott egyet; a játékon belül az ordítás mindenkit visszacsalt a központi barlangterembe, ahol is megpróbálták kiszedni a törpéből, mi a szösz történt. Patrick bánatos kiskutyaszemeket meresztett a csapatra, és közölte, hogy "I am a terrible person..." miközben Della, aki ebben a szituációban a törpe agyát képviselte, csendesen összekuporodott a székén és ringatta magát előre-hátra. Ebből aztán tudta mindenki, hogy itt bizony baj van; az első dolog, amire rájöttek, az volt, hogy a sötétség rossz dolog, és kell több fény. Mr. Squiggles az utolsókat pislákolta ezen a ponton, de a tolvajlánynak volt lámpája, amit felemeltek magasra, és összetömörültek körülötte; gyors kutakodás után meg kellett állapítanom, hogy az első olyan kalandozó csapattal játszom, ahol senkinél nincs fáklya!!! Az árnyak megint mozgolódni kezdtek; amikor a bárd egy ihletett pillanatban megszólalt, hogy "Srácok... még mindig van nálam egy üveg bor..."
És így készült egy kritikus siker, egy Harcos és egy Fegyverkészítés +10 segítségével az autentikus D&D Molotov koktél. Maga a pillanat annyira tökéletes volt (mivel a bor-lopás poénnak indult), hogy nem volt szívem beléjük kötni. Nem tudták ugyan, de pontosan erre volt szükségük; a mocorgó árnyak ellen ugyanis nem a fény, hanem a tűz volt szükséges. Miután megdobták a barlang bejáratát a koktéllal, a macska abbahagyta az ideges fújást, és az azonnali veszély elhárult. Néhány percre.
Időközben a fogadóban maradt két (négy) személy külön nyomozást folytatott; a rugónak annyi plusz pontja volt Információgyűjtésre, mint égen a csillag, és egy újabb kritikus siker következtében ezt a bandát is ki kellett vinnem a folyosóra, hogy elmondjam nekik, mit találtak. Néhány ügyes kérdésért jutalmul elmondtam nekik, hogy a fogadóban már nagyon régen nem hallott senki a hegytetőn élő szerzetesekről, sőt, úgy tűnik, az oda látogatók közül se jött vissza senki, bár a fogadós valamilyen fura okból nem emlékezett rá, kik is voltak azok, akik elindultak.
Ezen a ponton a druida sarkon fordult és a csapat után nyargalt, hogy figyelmeztesse őket; a rugó szorosan a nyomában, csak előbb elment átöltözni... (nemesek...)
Amikor a druida utolérte a csapatot, először is majdnem kapott egy nyílvesszőt a bordái közé a tolvajlánytól, majd sikerült némi gyógyítást eszközölnie a riadt törpén, mielőtt kölcsönösen megosztották egymással a történteket. És most, hogy a két nyomozási vonal összeért, már nem volt más hátra, mint Tudáspróbát dobatni a varázslóval, és amikor sikerült neki, elárulni, hogy a varázsló hirtelen rájött, mivel állunk szemben... és jövő kedden majd el is árulom.
Juhé!
A csapat továbbra is nagyon jópofa és kreatív és okos és ügyes és cuki. A kezdők nagyon jól szerepeltek (főleg a bárd és a törpe), és úgy látszott, mindenki élvezi a dolgot. Óra után felvetették, hogy játszhatnánk órán kívül is, amit én személyes dicséretnek vettem. Volt a kezdők között, aki csodálkozását fejezte ki, hogy egy kaland ilyen lassan halad, és a kockákat okolta érte; felvilágosítottam, hogy ez D&D mércével mérve egy állati gyors kaland (mert okosak a játékosok), és rettentően kevés kockadobás történt eddig. Különben meg, a kockáimat nem hagyom veszni!!!
Úgy tűnik, kedden be tudjuk fejezni a küldetést. Ha továbbra is ilyen ügyes lesz mindenki...
És akkor következzenek az aranyköpések:
Rugó: "Megkérdezem, mi a kocsmáros neve."
Harcos: "Bah. A nevek lúzereknek valók." (Names are for sissies)
Druida (aki hirtelen megtalálta az önbecsülését) a Harcosnak: "Én vagyok itt a gyógyító. Ez azt jelenti, barátom, hogy te csendben vagy."
Druida (amikor beérte a csapatot): "Most pedig bölcsességet fogok osztani nektek. Mindenkire ráfér, főleg a harcosra."
Rugó: "Hogy néz ki már, ha begyömöszölöd a világító macskát az inged alá?!"
Varázsló: "Kuss! Terhes vagyok!"
Törpe: "Látszik. Szinte ragyogsz..."
Rugó: "És hogy jelzi a macska, ha veszély közeleg?"
Varázsló (kitartott kézzel lóbálni kezdi a macskát maga előtt): "Miau... miau... miau miau miau... miau miau miaumiaumiauMIAZMIAU... miau... tudjátok, mint a Geiger számláló..."
És a nap kedvence:
Druida: "Oké, megpróbálom megnyugtatni a törpét. Törpéül fogok hozzá beszélni. Mindenki higgadjon le és hagyjatok nyugiban dolgozni!" (komoly arccal feszülten összpontosít, majd a törpére emeli a tekintetét az asztal felett) "Sör. Sör, sör sör. Sör sör sör. Sör. Hosszú, vörös bajusz. Sör. Harci fejsze. Sör, sör. Igazán durva szex. Sör."
(Ezen a ponton annyira potyogtak a könnyeim, hogy fel kellett függeszteni a játékot...)
Mire megérkeztem a tanterembe, Crista már a táblánál állt, és buzgón rajzolta a saját verzióját "Previously on D&D" témában - "Itt van az áldozat, és itt állunk körülötte mindannyian, tökre tanácstalanul." Elég jól rajzol a csaj ahhoz, hogy nagyfőnök megengedte neki, hogy írásos beadandó helyett karakter-rajzokat adjon be házi feladatként. Ennyire vagyunk nagyon menők, bizony.
A csapat összedugta a fejét a rejtélyes bűnügy felett. A szolgálólány sértetlen volt, ahogyan a szobában sem utalt semmi betolakodóra; a szolgálólány nem emlékezett rá, mi történt, és teljesen ki volt borulva. Segítségére sietett a hippi-druida, aki megint túldobta a Gyógyítás próbáját, minek eredményeképp a szolgálólány úgy meggyógyult, hogy csak na, de még mindig nem emlékezett semmire. A csapat összeterelte a fogadó összes lakóját, és egyenként kifaggattak mindenkit, valamint megszámolták, hiányzik-e valaki; megvolt mindenki, és senki nem hallott semmi furcsát.
Megelégelve a Keresés, Faggatás és Blöffölés próbákat, a csapat testületileg úgy döntött, ideje lecsattogni az alagsorba és megnézni közelebbről azokat a barlangokat. A druidát és az egyik rugót hátrahagyva nekiindultak a nagy felfedezésnek; a pincéig jutottak, amikor a bárd megragadta a kívánkozó alkalmat...
Tolvajlány: "Körülnézek a pincében. Hiányzik borosüveg a sorból?" [arra gyanakodtak ugyanis, hogy valaki megmérgezte a szolgálólányt]
Bárd: "Most már igen..."
A csapat nem semmi látványt nyújthatott. Elöl ment a Harcos, mint az egyetlen ütőképes egyén; mögötte közvetlenül a varázsló, aki valamilyen okból a macskáját, Mr. Squiggles-t nevezete ki lámpának, és a grabancánál fogva lóbálta maga előtt a Fény varázslattal felruházott kisállatot, mondván, hogy az állatok érzékenyek a gonoszra, így a macska egyben detektorként is funkcionál. Ez a kép a lelki szemeink előtt aztán hosszabb poén-sorozatot indított el arról, hogy meddig ég vajon egy macska, és mi lesz, ha kiég, valamint, hogy baj esetén hogyan lehet kioltani. Végül a könyvet felütve megállapítottuk, hogy tíz perc macskafény áll a csapat rendelkezésére, mire is mindenki összekapta magát, és nekiindultak felderíteni a barlangokat.
Kisebb bóklászás után eljutottak arra a minden kalandban kötelező pontra, ahol az út három felé ágazik. A törpe hamar megmondta nekik, melyik lesz a helyes irány, ami a hegytetőn lévő kolostor felé vezet; ennek ellenére a csapat úgy döntött, feloszlik, hogy minden járatot átkutasson (úgy tűnik, annyira még nem tapasztaltak, hogy tudják az alapszabályt. "Hány szerepjátékos kell ahhoz, hogy becsavarjon egy villanykörtét?" "Mindenki, mert SOHA NEM SZABAD KÜLÖNVÁLNI!") A tolvajlány indult a helyes irányba; a törpe az egyik hamis járatba, a bárd, a harcos és a varázsló (valamint a még mindig enyhén fluoreszkáló Mr. Squiggles) a másikba.
Ezen a ponton kaján vigyorral felmarkoltam egy adag kockát, és kedvesen megkértem a törpe két játékosát, hogy jöjjenek ki velem a folyosóra.
(Aki játszik, az tudja, hogy ilyenkor igen nagy baj van...)
A következő történt: a törpe körül mozogni kezdtek az árnyak, és egyszer csak a saját képmása bontakozott ki belőlük, aki a legsötétebb félelmeit és titkait mondta a szemébe. És ha a pszichés károsodás nem lett volna elég, az árnyék-szerzet megütötte Karizmára is, ami annyit jelent, hogy törpe úrnak nem maradt más emléke a támadásról, mint a kínzó önvád és az, hogy az árnyék nem jó dolog...
Patrick dicséretesen hangos ordítással rohant vissza a tanterembe, amitől mindenki ugrott egyet; a játékon belül az ordítás mindenkit visszacsalt a központi barlangterembe, ahol is megpróbálták kiszedni a törpéből, mi a szösz történt. Patrick bánatos kiskutyaszemeket meresztett a csapatra, és közölte, hogy "I am a terrible person..." miközben Della, aki ebben a szituációban a törpe agyát képviselte, csendesen összekuporodott a székén és ringatta magát előre-hátra. Ebből aztán tudta mindenki, hogy itt bizony baj van; az első dolog, amire rájöttek, az volt, hogy a sötétség rossz dolog, és kell több fény. Mr. Squiggles az utolsókat pislákolta ezen a ponton, de a tolvajlánynak volt lámpája, amit felemeltek magasra, és összetömörültek körülötte; gyors kutakodás után meg kellett állapítanom, hogy az első olyan kalandozó csapattal játszom, ahol senkinél nincs fáklya!!! Az árnyak megint mozgolódni kezdtek; amikor a bárd egy ihletett pillanatban megszólalt, hogy "Srácok... még mindig van nálam egy üveg bor..."
És így készült egy kritikus siker, egy Harcos és egy Fegyverkészítés +10 segítségével az autentikus D&D Molotov koktél. Maga a pillanat annyira tökéletes volt (mivel a bor-lopás poénnak indult), hogy nem volt szívem beléjük kötni. Nem tudták ugyan, de pontosan erre volt szükségük; a mocorgó árnyak ellen ugyanis nem a fény, hanem a tűz volt szükséges. Miután megdobták a barlang bejáratát a koktéllal, a macska abbahagyta az ideges fújást, és az azonnali veszély elhárult. Néhány percre.
Időközben a fogadóban maradt két (négy) személy külön nyomozást folytatott; a rugónak annyi plusz pontja volt Információgyűjtésre, mint égen a csillag, és egy újabb kritikus siker következtében ezt a bandát is ki kellett vinnem a folyosóra, hogy elmondjam nekik, mit találtak. Néhány ügyes kérdésért jutalmul elmondtam nekik, hogy a fogadóban már nagyon régen nem hallott senki a hegytetőn élő szerzetesekről, sőt, úgy tűnik, az oda látogatók közül se jött vissza senki, bár a fogadós valamilyen fura okból nem emlékezett rá, kik is voltak azok, akik elindultak.
Ezen a ponton a druida sarkon fordult és a csapat után nyargalt, hogy figyelmeztesse őket; a rugó szorosan a nyomában, csak előbb elment átöltözni... (nemesek...)
Amikor a druida utolérte a csapatot, először is majdnem kapott egy nyílvesszőt a bordái közé a tolvajlánytól, majd sikerült némi gyógyítást eszközölnie a riadt törpén, mielőtt kölcsönösen megosztották egymással a történteket. És most, hogy a két nyomozási vonal összeért, már nem volt más hátra, mint Tudáspróbát dobatni a varázslóval, és amikor sikerült neki, elárulni, hogy a varázsló hirtelen rájött, mivel állunk szemben... és jövő kedden majd el is árulom.
Juhé!
A csapat továbbra is nagyon jópofa és kreatív és okos és ügyes és cuki. A kezdők nagyon jól szerepeltek (főleg a bárd és a törpe), és úgy látszott, mindenki élvezi a dolgot. Óra után felvetették, hogy játszhatnánk órán kívül is, amit én személyes dicséretnek vettem. Volt a kezdők között, aki csodálkozását fejezte ki, hogy egy kaland ilyen lassan halad, és a kockákat okolta érte; felvilágosítottam, hogy ez D&D mércével mérve egy állati gyors kaland (mert okosak a játékosok), és rettentően kevés kockadobás történt eddig. Különben meg, a kockáimat nem hagyom veszni!!!
Úgy tűnik, kedden be tudjuk fejezni a küldetést. Ha továbbra is ilyen ügyes lesz mindenki...
És akkor következzenek az aranyköpések:
Rugó: "Megkérdezem, mi a kocsmáros neve."
Harcos: "Bah. A nevek lúzereknek valók." (Names are for sissies)
Druida (aki hirtelen megtalálta az önbecsülését) a Harcosnak: "Én vagyok itt a gyógyító. Ez azt jelenti, barátom, hogy te csendben vagy."
Druida (amikor beérte a csapatot): "Most pedig bölcsességet fogok osztani nektek. Mindenkire ráfér, főleg a harcosra."
Rugó: "Hogy néz ki már, ha begyömöszölöd a világító macskát az inged alá?!"
Varázsló: "Kuss! Terhes vagyok!"
Törpe: "Látszik. Szinte ragyogsz..."
Rugó: "És hogy jelzi a macska, ha veszély közeleg?"
Varázsló (kitartott kézzel lóbálni kezdi a macskát maga előtt): "Miau... miau... miau miau miau... miau miau miaumiaumiauMIAZMIAU... miau... tudjátok, mint a Geiger számláló..."
És a nap kedvence:
Druida: "Oké, megpróbálom megnyugtatni a törpét. Törpéül fogok hozzá beszélni. Mindenki higgadjon le és hagyjatok nyugiban dolgozni!" (komoly arccal feszülten összpontosít, majd a törpére emeli a tekintetét az asztal felett) "Sör. Sör, sör sör. Sör sör sör. Sör. Hosszú, vörös bajusz. Sör. Harci fejsze. Sör, sör. Igazán durva szex. Sör."
(Ezen a ponton annyira potyogtak a könnyeim, hogy fel kellett függeszteni a játékot...)
Beszédtechnika
Ma is volt komoly óránk: Beszédtechnika hat főre, főnökasszony vezényletével. Hat főből kettő külföldi (én és Carolina, a kolumbiai csaj), a maradék pedig déli, ez is egy vicces szépkiejtés kurzus lesz... megvettük a tankönyvet, de alapvetően ez is gyakorlati óra, aminek nem tudok eléggé örülni, mert két kurzus, ami a hangképzés elméletéről szól, sok lenne egy félévre. A gyakorlati része viszont elég érdekes lesz.
Először is, mindenkiről készül egy kezdő hangfelvétel (ettől már azonnal a hideg futkos a hátamon; nem szeretem magam visszahallani), majd külön-külön leül velünk a tanár, kivetíti a hibáinkat egy vászonra, és megbeszéljük, min kell javítani a félév folyamán. Ezek után különböző gyakorlatokon megyünk majd keresztül: lesz négy vagy öt órányi hangos felolvasás, ami elég egyenlőtlen esélyekkel indul, mivel van körünkben egy hivatalos szinkronszínész... dolgozunk majd minden hangon egyenként, és a hangképzésen is; azután pedig meséket fogunk mondani, egyet monológ-szerűen ("szó szerint? fejből?!" ezen felhördült mindenki), egyet különböző hangokkal, egyet pedig akcentussal (hehe... nekem olyan beépítve van, köszönöm szépen, akkor hangzok úgy, mint Drakula, amikor csak akarok). Lesz ezen kívül természetesen beadandó dolgozat és félév végi project, és mindenki köteles naplót vezetni arról, órákon kívül mennyit gyakorolt. Próbáltam nem gondolni arra, hogy született hátránnyal indulok a játékban; főnökasszony mindenkit megnyugtatott, hogy a cél nem az akcentus eltüntetése, hanem a tiszta beszéd. Többek között ő is rendelkezik egy elég könnyen felismerhető texasi tájszólással...
Úgy érzem magam, mint Eliza Doolittle.
Először is, mindenkiről készül egy kezdő hangfelvétel (ettől már azonnal a hideg futkos a hátamon; nem szeretem magam visszahallani), majd külön-külön leül velünk a tanár, kivetíti a hibáinkat egy vászonra, és megbeszéljük, min kell javítani a félév folyamán. Ezek után különböző gyakorlatokon megyünk majd keresztül: lesz négy vagy öt órányi hangos felolvasás, ami elég egyenlőtlen esélyekkel indul, mivel van körünkben egy hivatalos szinkronszínész... dolgozunk majd minden hangon egyenként, és a hangképzésen is; azután pedig meséket fogunk mondani, egyet monológ-szerűen ("szó szerint? fejből?!" ezen felhördült mindenki), egyet különböző hangokkal, egyet pedig akcentussal (hehe... nekem olyan beépítve van, köszönöm szépen, akkor hangzok úgy, mint Drakula, amikor csak akarok). Lesz ezen kívül természetesen beadandó dolgozat és félév végi project, és mindenki köteles naplót vezetni arról, órákon kívül mennyit gyakorolt. Próbáltam nem gondolni arra, hogy született hátránnyal indulok a játékban; főnökasszony mindenkit megnyugtatott, hogy a cél nem az akcentus eltüntetése, hanem a tiszta beszéd. Többek között ő is rendelkezik egy elég könnyen felismerhető texasi tájszólással...
Úgy érzem magam, mint Eliza Doolittle.
2012. január 18., szerda
Nyelvtörők
És ne higgyétek ám, hogy a mesemondó tanszéken minden csupa játék és mese...
... na jó, valójában az.
DE!
Vannak azért komoly óráink is, nem kevés. Ebben a félévben, a szűkös időkeretekre való tekintettel, sikerült hat (!!!) kurzust felvennem, ami egy amerikai egyetemen az öngyilkosság egy elegáns formája, és kettőt alszunk júniusig. A ma reggeli móka után visszatértem a tanszékre egy délutáni körre is:
Mesemondás és Nyelvészet (aka Languages of Storytelling)
Az óra kötelező a diplomához, de ezúttal több okból is újdonság. Először is, mert az új osztálytársunkon kívül (egy csaj aki a múlt héten érkezett Kolumbiából) még két ember csatlakozott hozzánk: az egyik Philadelphiában van, a másik Németországban. A nagyfőnök egy technológiai csatlóssal érkezett, aki összekapcsolta az összekapcsolni valókat és elindította az elindítani valókat - és egyszerre csak az interaktív táblán megjelent a két új osztálytárs webkamerán, plusz nagyfőnök saját képmása. Ez mindenkit határtalan izgalommal töltött el, főleg, amikor a hangot is sikerült beüzemelni a konferenciabeszélgetéshez. A hang nagyon menő visszhanggal érkezett, amit nagyfőnök ki is használt arra, hogy drámai bemutatkozást tartson, miközben sorra mindannyiunkra rászegezte a laptopot, hogy az újoncok is vethessenek ránk egy pillantást. Amikor kiélveztük a hangeffektben rejlő lehetőségeket, javasoltam, hogy az ép eszünk megőrzése érdekében a kamera túloldalán lévők vegyenek fel egy fülhallgatót. És lőn.
Az óra maga egy tonnányi kötelező olvasmánnyal jár, amik főleg nyelvészetről, narratíva-elméletről, és hasonló szörnyű dolgokról szólnak (egy csomó olyan szóval tele, amik a gimis nyelvtanórákat juttatják az eszembe, és most ráadásul angolul vannak... a szép az egészben az volt, hogy a tanár bevallása szerint sohasem hallotta a szakkifejezéseket kiejtve, úgyhogy közösen találgattuk, hogy kell mondani azt, hogy Deictics, Prosodics és hasonló förmedvények).
Az elmélethez, hála az égnek, gyakorlat is társul. Hivatalos és nemhivatalos mesemondó hangfelvételeket kell majd elemeznünk nyelvészeti és szociolingvisztikai (bah) szempontból, naplót vezetnünk érdekes nyelvhasználati jelenségekről amikkel a félév során találkozunk, és órán beszámolókat tartani a feladott olvasmányokból. Az első órára való tekintettel beszélgettünk egy kicsit a hangképzésről, fonetikáról, és aztán zulu nyelvtörőket hallgattunk videóról, ami vicces volt; nagyfőnök előkapta a lantját, és a nyelvészeti példa kedvéért előadta megint a dalt a kimondhatatlan refrénnel, amit már mindenki kívülről fúj. Ingyom, bingyom, táliber.
Az elméleti résznél tíz körömmel kapaszkodtam, hogy követni tudjam, miről beszélnek a fejem felett - szegény kolumbiai csaj meg a közepébe csöppent az egésznek, nem irigylem érte. Mivel mesemondó óráról van szó, és a szokásos társaság gyűlt rá össze, nyilván élvezni fogom a dolgot; de azért boldogan meglennék nyelvészet-elmélet nélkül...
Holnap Tale Tellers megbeszélés, és beszédtechnika. Meglátjuk, az hogy alakul. A tankönyvek árából ítélve állati jónak kell lennie...
... na jó, valójában az.
DE!
Vannak azért komoly óráink is, nem kevés. Ebben a félévben, a szűkös időkeretekre való tekintettel, sikerült hat (!!!) kurzust felvennem, ami egy amerikai egyetemen az öngyilkosság egy elegáns formája, és kettőt alszunk júniusig. A ma reggeli móka után visszatértem a tanszékre egy délutáni körre is:
Mesemondás és Nyelvészet (aka Languages of Storytelling)
Az óra kötelező a diplomához, de ezúttal több okból is újdonság. Először is, mert az új osztálytársunkon kívül (egy csaj aki a múlt héten érkezett Kolumbiából) még két ember csatlakozott hozzánk: az egyik Philadelphiában van, a másik Németországban. A nagyfőnök egy technológiai csatlóssal érkezett, aki összekapcsolta az összekapcsolni valókat és elindította az elindítani valókat - és egyszerre csak az interaktív táblán megjelent a két új osztálytárs webkamerán, plusz nagyfőnök saját képmása. Ez mindenkit határtalan izgalommal töltött el, főleg, amikor a hangot is sikerült beüzemelni a konferenciabeszélgetéshez. A hang nagyon menő visszhanggal érkezett, amit nagyfőnök ki is használt arra, hogy drámai bemutatkozást tartson, miközben sorra mindannyiunkra rászegezte a laptopot, hogy az újoncok is vethessenek ránk egy pillantást. Amikor kiélveztük a hangeffektben rejlő lehetőségeket, javasoltam, hogy az ép eszünk megőrzése érdekében a kamera túloldalán lévők vegyenek fel egy fülhallgatót. És lőn.
Az óra maga egy tonnányi kötelező olvasmánnyal jár, amik főleg nyelvészetről, narratíva-elméletről, és hasonló szörnyű dolgokról szólnak (egy csomó olyan szóval tele, amik a gimis nyelvtanórákat juttatják az eszembe, és most ráadásul angolul vannak... a szép az egészben az volt, hogy a tanár bevallása szerint sohasem hallotta a szakkifejezéseket kiejtve, úgyhogy közösen találgattuk, hogy kell mondani azt, hogy Deictics, Prosodics és hasonló förmedvények).
Az elmélethez, hála az égnek, gyakorlat is társul. Hivatalos és nemhivatalos mesemondó hangfelvételeket kell majd elemeznünk nyelvészeti és szociolingvisztikai (bah) szempontból, naplót vezetnünk érdekes nyelvhasználati jelenségekről amikkel a félév során találkozunk, és órán beszámolókat tartani a feladott olvasmányokból. Az első órára való tekintettel beszélgettünk egy kicsit a hangképzésről, fonetikáról, és aztán zulu nyelvtörőket hallgattunk videóról, ami vicces volt; nagyfőnök előkapta a lantját, és a nyelvészeti példa kedvéért előadta megint a dalt a kimondhatatlan refrénnel, amit már mindenki kívülről fúj. Ingyom, bingyom, táliber.
Az elméleti résznél tíz körömmel kapaszkodtam, hogy követni tudjam, miről beszélnek a fejem felett - szegény kolumbiai csaj meg a közepébe csöppent az egésznek, nem irigylem érte. Mivel mesemondó óráról van szó, és a szokásos társaság gyűlt rá össze, nyilván élvezni fogom a dolgot; de azért boldogan meglennék nyelvészet-elmélet nélkül...
Holnap Tale Tellers megbeszélés, és beszédtechnika. Meglátjuk, az hogy alakul. A tankönyvek árából ítélve állati jónak kell lennie...
2012. január 17., kedd
Vihar alatti csend
(Na mit szóltok a lehengerlően szellemes fordításomhoz az Eye of the Storm címre? Na mit? Na mit?)
(FIGYELMEZTETÉS: Aki nem nörd, ne olvassa. Én szóltam.)
Végre ránk virradt a nagy nap: a sok készülődés és tervezgetés után a mai órán végre leültünk játszani! Nagyfőnök reggel fél kiló (sic!) kockával érkezett, amitől a népszerűsége rögtön túlszárnyalta a Mikulásét; összetoltunk a teremben az asztalokat, van kérdés, nincs kérdés, nyomás!
Először is a Hetek bemutatták a karaktereiket. A következő parti állt össze a kalandra:
1. Félelf rogue (a továbbiakban rugó, szakterületére nézve kincsvadász) - kaotikus semleges, az egyetlen lány a csapatban
2. Ember bárd, kaotikus semleges, saját megállapítása szerint "az ész"
3. Ember harcos, semleges jó, mellesleg fegyverkovács és a bárd önjelölt testőre, saját megállapítása szerint "az izom"
4. Még egy félelf rugó, kaotikus jó, nemesi családból, erős Robin Hood szindrómával (valamint az egyetlen személy a partiban, akinek van lova...)
5. Törpe rugó, két pisztollyal felszerelve, kaotikus semleges, erős Sean Connery akcentussal
6. Elf varázsló (sorcerer), semleges jó, és a macskája (jellem ismeretlen)
7. Elf druida, jó semleges, a csapat egyetlen gyógyításra képes tagja
Jobb partit nem nagyon kívánhattam volna. Amikor mindenki bemutatkozott, a kezdők választhattak, kihez szeretnének csatlakozni, mint "tanítvány"; meglepően zökkenőmentesen sikerült megoldani a rendszert, mindenkinek volt kedvence. Della, mesemondó barátosnénk, rögtön rácsapott a törpére, Joshua pedig rugót választott magának. Amikor a druida leírta, ki és mi ő, a harcos a sarokban legyintett rá, hogy "magyarán szólva hippi vagy..." mire professzor úrnak felcsillantak a szemei: "Lehetek a tanítványa?" Ily módon felosztva a társaságot (és a fél kiló gyönyörű színes kockát), nem volt más hátra, mint előre.
A kaland, amivel készültem, egy hírhedt M.A.G.U.S. modulnak, a Vihar a Hágón című mókának egy alaposan átírt és D&D-re specializált változata. A hegyek között átkelve egy hóvihar következtében a parti kénytelen megszállni a hágón található egyetlen fogadóban, egy Eye of the Storm nevű kis épületben, ahol mindenféle utazók gyűltek össze, hogy megvárják, míg újra járható lesz az út. A játék első negyed óráját azzal töltöttük, hogy a hét kalandozó a négy üres szobán marakodott, amit rendkívül mulatságos volt hallgatni; a lány természetesen kisajátított magának egyet, a bárd és a testőre úgy döntöttek, jó lesz nekik az istálló is (és majdnem odáig sikerült alkudozniuk a fogadóssal, hogy még ők kaptak pénzt azért, hogy ott alszanak...), a törpe és a nemesi rugó addig blöfföltek, amíg elhitették a fogadóssal, hogy fontos követek, és kaptak ingyen szállást... az elfek meg beköltöztek a maradék két szobába, és mindenki boldog volt. Ezen a ponton már sírva röhögött az egész osztály, nagyfőnök meg kapkodta a fejét; kockadobálás helyett ugyanis azt mondtam a társaságnak, hogy akkor sikerül kidumálniuk magukat valamiből, ha tényleg előadják a meggyőző beszédet. Patrik skót akcentussal előadott blöffje arról, hogy mi járatban van mint törpe követ, könnyeket csalt mindenki szemébe, a bárd-harcos duó úgyszintén. A hangulat ezen a ponton már remek volt; a csapat kezdett összeszokni, bár hét embert még így is nehéz kordában tartani, de azért sikerült.
A bajok ott kezdődtek, amikor mindenki épp elhelyezkedett a vacsorához - a szomszédos istállóban hirtelen megvadultak az állatok. Erre persze az egész parti, a harcost (mint egyetlen normális harci pontszámokkal rendelkező személyt) tolva maga előtt berontott az épületbe; a druida egy elegáns mozdulattal lenyugtatta a megbokrosodott pacikat (a legendás Pssszzzt nevű varázsige használatával...), és mindenki azonnal nekiállt szénáról szalmára átkutatni az egész helységet. A rugók sűrű fésűvel és idegesítően magas pontszámokkal estek neki a feladatnak, és találtak is két rend elhagyott férfi ruházatot, és néhány egyéb szétszórt holmit, amit láthatóan nem tartoztak senkihez. A kocsmárost kifaggatva az is kiderült, hogy senki sem hiányzik a fogadó lakói közül (pedig a csapat a biztonság kedvéért be is nyitott minden szobába és megszámolta a civileket). Ezek után nem volt más hátra, mint hogy a tolvaj lány halál komoly képpel közölje vele: "Jó uram, úgy sejtjük, gazemberek lapulnak a fogadóban..." (és milyen igaza volt, lévén csak a parti három tolvajt és egy illuzionistát számlál...) A sor végén becsattogott a druida is és a fogadós szemére hányta, hogy itt kérem állatkínzás folyik, és legyen a fogadós nagyon hálás, hogy ő ingyen hajlandó itt maradni és figyelni az állatokra...
A nyomozás innentől kezdve teljes lendülettel zajlott - a tapasztalt szerepjátékos onnan ismerkszik meg, hogy paranoiás, vagyis minden kis jelnek utána néz, ha életben akar maradni (muhaha). A csapat egy része talált is egy zárt ajtót a pincében. A klasszikus jelenet a következőképp zajlott:
Törpe tolvaj: "Le van lakatolva?"
KM (ez lennék én): "Igen."
Törpe tolvaj: "Kinyitom a lakatot." (dob, sikerül)
KM: "Kinyitottad a lakatot. Most már csak a retesz van rajta."
Harcos: "Betöröm." (dob, nem sikerül)
KM: "A harcos lepattant az ajtóról."
Bárd: "Elhúzom a reteszt..."
Ilyen és ehhez hasonló remek kis jelentekkel tűzdelve zajlott le az óra hátralévő része (pl. a törpe tolvaj megpróbált felosonni az emeletre hogy kirabolja az egyik gazdag vendég szobáját... de mivel nem volt elég pontja, nyikorgott alatta a lépcső, és hátrapillantva azt kellett látnia, hogy a fogadó összes vendége őt bámulja...)
Már csak tíz perc volt hátra az órából, mire a csapat megunta a nyomozást, és nekikészült nyugovóra térni; amikor is egy sikoly hallatszott az egyik szobából, és a mentőakcióra siető csapat egy szolgálólányt talált ájultan a földön. A druida, miután sikerült a többieken átverekednie magát, magához térítette a hölgyet, aki viszont csak egy valamit tudott mondogatni: "Egy halott... egy halott..."
Ennél jobb pontot aztán nem is találhattunk volna arra, hogy feloszlassuk az órát.
Azt kell mondanom, az első játékalkalom teljes sikerrel zárult. Tanár úr valahol elveszett a tömegben, de csillogó szemekkel figyelt; mindenki nagyokat nevetett, és jól érezte magát, és bár nagy volt a hangzavar, azért sikerült odafigyelniük egymásra. Nem egyszerű egy kétszer hét fős partit irányítani, de meglepően hamar rátaláltak a megfelelő kérdésekre, és az óra vége felé már a tanítványok is kezdtek bele- beleszólni a történésekbe (Dellának például több remek javaslata is volt, és a pincében lévő ajtót is ő találta meg). Az osztálynak sikerült együttműködnie, és zökkenőmentesen eljutottak addig a pontig, ahonnan majd elszabadul a pokol...
És akkor jöjjenek az elmaradhatatlan aranyköpések:
Harcos: "Te egy Nem Játékos Karakterre pazarlod a mágiád?!"
Druida: "Én egy druida vagyok."
Harcos: "Szóval hippi vagy?"
Druida: "Egy elf druida vagyok, az Igazság és a Természet szolgálatában."
Harcos: "Szóval hippi vagy."
Rugó: "És mi a kísérő állatod?"
Druida: (gondolkodik) "... cápa."
Varázsló: "A francba, én pingvint akartam."
Rugó: "Ezek a ruhák valamelyik lóval együtt kerülhettek az istállóba."
Törpe: "Valaki felöltöztetett egy lovat?!?!"
Bárd a Harcosról: "Vettem fel sok Intelligenciát, hogy neki ne kelljen..."
Rugó a tolvajlánynak: "Ingyen szobát akarsz? Ajánld fel a fogadósnak a szolgálataidat... plusz négy pontod van Kézügyességre..."
Tolvajlány a fogadóshoz: "Mint nő a nőhöz, remélem megérted a helyzetem..."
KM: "A fogadós férfi..."
Folytatása csütörtökön következik.
(FIGYELMEZTETÉS: Aki nem nörd, ne olvassa. Én szóltam.)
Végre ránk virradt a nagy nap: a sok készülődés és tervezgetés után a mai órán végre leültünk játszani! Nagyfőnök reggel fél kiló (sic!) kockával érkezett, amitől a népszerűsége rögtön túlszárnyalta a Mikulásét; összetoltunk a teremben az asztalokat, van kérdés, nincs kérdés, nyomás!
Először is a Hetek bemutatták a karaktereiket. A következő parti állt össze a kalandra:
1. Félelf rogue (a továbbiakban rugó, szakterületére nézve kincsvadász) - kaotikus semleges, az egyetlen lány a csapatban
2. Ember bárd, kaotikus semleges, saját megállapítása szerint "az ész"
3. Ember harcos, semleges jó, mellesleg fegyverkovács és a bárd önjelölt testőre, saját megállapítása szerint "az izom"
4. Még egy félelf rugó, kaotikus jó, nemesi családból, erős Robin Hood szindrómával (valamint az egyetlen személy a partiban, akinek van lova...)
5. Törpe rugó, két pisztollyal felszerelve, kaotikus semleges, erős Sean Connery akcentussal
6. Elf varázsló (sorcerer), semleges jó, és a macskája (jellem ismeretlen)
7. Elf druida, jó semleges, a csapat egyetlen gyógyításra képes tagja
Jobb partit nem nagyon kívánhattam volna. Amikor mindenki bemutatkozott, a kezdők választhattak, kihez szeretnének csatlakozni, mint "tanítvány"; meglepően zökkenőmentesen sikerült megoldani a rendszert, mindenkinek volt kedvence. Della, mesemondó barátosnénk, rögtön rácsapott a törpére, Joshua pedig rugót választott magának. Amikor a druida leírta, ki és mi ő, a harcos a sarokban legyintett rá, hogy "magyarán szólva hippi vagy..." mire professzor úrnak felcsillantak a szemei: "Lehetek a tanítványa?" Ily módon felosztva a társaságot (és a fél kiló gyönyörű színes kockát), nem volt más hátra, mint előre.
A kaland, amivel készültem, egy hírhedt M.A.G.U.S. modulnak, a Vihar a Hágón című mókának egy alaposan átírt és D&D-re specializált változata. A hegyek között átkelve egy hóvihar következtében a parti kénytelen megszállni a hágón található egyetlen fogadóban, egy Eye of the Storm nevű kis épületben, ahol mindenféle utazók gyűltek össze, hogy megvárják, míg újra járható lesz az út. A játék első negyed óráját azzal töltöttük, hogy a hét kalandozó a négy üres szobán marakodott, amit rendkívül mulatságos volt hallgatni; a lány természetesen kisajátított magának egyet, a bárd és a testőre úgy döntöttek, jó lesz nekik az istálló is (és majdnem odáig sikerült alkudozniuk a fogadóssal, hogy még ők kaptak pénzt azért, hogy ott alszanak...), a törpe és a nemesi rugó addig blöfföltek, amíg elhitették a fogadóssal, hogy fontos követek, és kaptak ingyen szállást... az elfek meg beköltöztek a maradék két szobába, és mindenki boldog volt. Ezen a ponton már sírva röhögött az egész osztály, nagyfőnök meg kapkodta a fejét; kockadobálás helyett ugyanis azt mondtam a társaságnak, hogy akkor sikerül kidumálniuk magukat valamiből, ha tényleg előadják a meggyőző beszédet. Patrik skót akcentussal előadott blöffje arról, hogy mi járatban van mint törpe követ, könnyeket csalt mindenki szemébe, a bárd-harcos duó úgyszintén. A hangulat ezen a ponton már remek volt; a csapat kezdett összeszokni, bár hét embert még így is nehéz kordában tartani, de azért sikerült.
A bajok ott kezdődtek, amikor mindenki épp elhelyezkedett a vacsorához - a szomszédos istállóban hirtelen megvadultak az állatok. Erre persze az egész parti, a harcost (mint egyetlen normális harci pontszámokkal rendelkező személyt) tolva maga előtt berontott az épületbe; a druida egy elegáns mozdulattal lenyugtatta a megbokrosodott pacikat (a legendás Pssszzzt nevű varázsige használatával...), és mindenki azonnal nekiállt szénáról szalmára átkutatni az egész helységet. A rugók sűrű fésűvel és idegesítően magas pontszámokkal estek neki a feladatnak, és találtak is két rend elhagyott férfi ruházatot, és néhány egyéb szétszórt holmit, amit láthatóan nem tartoztak senkihez. A kocsmárost kifaggatva az is kiderült, hogy senki sem hiányzik a fogadó lakói közül (pedig a csapat a biztonság kedvéért be is nyitott minden szobába és megszámolta a civileket). Ezek után nem volt más hátra, mint hogy a tolvaj lány halál komoly képpel közölje vele: "Jó uram, úgy sejtjük, gazemberek lapulnak a fogadóban..." (és milyen igaza volt, lévén csak a parti három tolvajt és egy illuzionistát számlál...) A sor végén becsattogott a druida is és a fogadós szemére hányta, hogy itt kérem állatkínzás folyik, és legyen a fogadós nagyon hálás, hogy ő ingyen hajlandó itt maradni és figyelni az állatokra...
A nyomozás innentől kezdve teljes lendülettel zajlott - a tapasztalt szerepjátékos onnan ismerkszik meg, hogy paranoiás, vagyis minden kis jelnek utána néz, ha életben akar maradni (muhaha). A csapat egy része talált is egy zárt ajtót a pincében. A klasszikus jelenet a következőképp zajlott:
Törpe tolvaj: "Le van lakatolva?"
KM (ez lennék én): "Igen."
Törpe tolvaj: "Kinyitom a lakatot." (dob, sikerül)
KM: "Kinyitottad a lakatot. Most már csak a retesz van rajta."
Harcos: "Betöröm." (dob, nem sikerül)
KM: "A harcos lepattant az ajtóról."
Bárd: "Elhúzom a reteszt..."
Ilyen és ehhez hasonló remek kis jelentekkel tűzdelve zajlott le az óra hátralévő része (pl. a törpe tolvaj megpróbált felosonni az emeletre hogy kirabolja az egyik gazdag vendég szobáját... de mivel nem volt elég pontja, nyikorgott alatta a lépcső, és hátrapillantva azt kellett látnia, hogy a fogadó összes vendége őt bámulja...)
Már csak tíz perc volt hátra az órából, mire a csapat megunta a nyomozást, és nekikészült nyugovóra térni; amikor is egy sikoly hallatszott az egyik szobából, és a mentőakcióra siető csapat egy szolgálólányt talált ájultan a földön. A druida, miután sikerült a többieken átverekednie magát, magához térítette a hölgyet, aki viszont csak egy valamit tudott mondogatni: "Egy halott... egy halott..."
Ennél jobb pontot aztán nem is találhattunk volna arra, hogy feloszlassuk az órát.
Azt kell mondanom, az első játékalkalom teljes sikerrel zárult. Tanár úr valahol elveszett a tömegben, de csillogó szemekkel figyelt; mindenki nagyokat nevetett, és jól érezte magát, és bár nagy volt a hangzavar, azért sikerült odafigyelniük egymásra. Nem egyszerű egy kétszer hét fős partit irányítani, de meglepően hamar rátaláltak a megfelelő kérdésekre, és az óra vége felé már a tanítványok is kezdtek bele- beleszólni a történésekbe (Dellának például több remek javaslata is volt, és a pincében lévő ajtót is ő találta meg). Az osztálynak sikerült együttműködnie, és zökkenőmentesen eljutottak addig a pontig, ahonnan majd elszabadul a pokol...
És akkor jöjjenek az elmaradhatatlan aranyköpések:
Harcos: "Te egy Nem Játékos Karakterre pazarlod a mágiád?!"
Druida: "Én egy druida vagyok."
Harcos: "Szóval hippi vagy?"
Druida: "Egy elf druida vagyok, az Igazság és a Természet szolgálatában."
Harcos: "Szóval hippi vagy."
Rugó: "És mi a kísérő állatod?"
Druida: (gondolkodik) "... cápa."
Varázsló: "A francba, én pingvint akartam."
Rugó: "Ezek a ruhák valamelyik lóval együtt kerülhettek az istállóba."
Törpe: "Valaki felöltöztetett egy lovat?!?!"
Bárd a Harcosról: "Vettem fel sok Intelligenciát, hogy neki ne kelljen..."
Rugó a tolvajlánynak: "Ingyen szobát akarsz? Ajánld fel a fogadósnak a szolgálataidat... plusz négy pontod van Kézügyességre..."
Tolvajlány a fogadóshoz: "Mint nő a nőhöz, remélem megérted a helyzetem..."
KM: "A fogadós férfi..."
Folytatása csütörtökön következik.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
