Széttáncolt cipellők - Az első tánc

Nem, ezúttal nem a kontratáncról lesz szó - mesélni voltam az ötödikeseknél.

Előző csütörtökön megígértem kis tanítványomnak, hogy elmesélem a Széttáncolt cipellőket; Grimm mesékkel dolgozik, és ezt még sohasem hallotta! Többször megfigyeltem már, hogy bár ez a mese kicsi korom óta az egyik kedvencem (a könyv ismerős valakinek?) ideát nagyon sok kölyök nem ismeri, valamiért itt nem tartozik a népszerűbb Grimmek közé. A biztonság kedvéért megkérdeztem az osztályt is, mielőtt belevágtam volna - húsz gyerekből egy mondta, hogy már hallotta korábban.

Ritkán adódik ilyen alkalom egy mesemondó életében!

Olyan ez, mint Hófehérkét mesélni valakinek, aki nem tudja, hogy a végén Hófehérke életre fog kelni (vagy, a kockák kedvéért: úgy nézni a Csillagok Háborúját, hogy nem tudod, ki Luke apja...) Nagyon sok mese esetében az ember nem is emlékszik, mikor vagy kitől hallotta először, egyszerűen csak mindig is ott voltak... de ma, kivételesen, alkalmam volt beavatni egy egész osztályt a széttáncolt cipellők rejtélyébe.

Nem a Grimm verziót meséltem, hanem a kedvencemet, a Pályuk Anna-féle felsőtiszait; már mondtam néhányszor, hogy ő a kedvenc magyar mesemondóm, és nagyon közel állt a mesélői stílusa az enyémhez. Ezen kívül nagyon sok kedves apró részletet is tett a meséibe, és sokkal több érzelmet, mint amit egy átlag tündérmesében meg szoktak említeni. Megmondtam előre a kölyköknek, hogy ez nem a Grimm testvérek meséje, hanem egy magyar mese, ami nagyon hasonló hozzá; úgy tűnt, ez csak tovább fokozta a kíváncsiságukat.

Nagyon érdekes volt figyelni a reakcióikat mesélés közben. Először is, feszült figyelemmel követték az alapszituációt - próbálták kitalálni, mitől mennek tönkre a cipők minden éjszaka. Majdnem olyan érzés volt, mint kalandmesternek lenni egy nyomozós kaland elején - én tudtam a megoldást, és szórakoztató volt látni, hogy ők még nem... így aztán már az elején lekötötte őket a dolog, főleg, mert cipőkről volt szó (kisfiú a hátsó sorból: "én is szeretek cipőket venni..."). Ezek után jött a szegénylegény a malacával, a pulikutyájával és a hollójával - mindhárom állat nagy népszerűségnek örvendett a gyerekek körében, de azért a holló vitte el a pálmát. Az ezüst-arany-gyémánt erdőt sikerült előre kitalálniuk, de azért tetszett nekik; amikor pedig bejelentettem, hogy a királylányok pengéken táncoltak, egy emberként hördült fel az egész osztály.

A mese végeztével az volt az egybehangzó vélemény, hogy mindenkinek tetszett; aztán jöttek a kérdések, amiket közös erővel meg kellett válaszolni. Például, hogy ha a legkisebb királylány nem táncolt, akkor az ő cipője miért szakadt el? (tényleg, miért?...) És hogy miért "Tizenkét táncoló királylány" a mese címe, ha csak heten voltak? (azért, mert a Grimm cím nem illik a magyar verzióhoz...). És hogy miért nem tud megölni az elvarázsolt erdő őre, ha nem nézel hátra?

Azt tervezem, hogy ebben a félévben még sokat fogom ezt a történetet mesélni; egyrészt, mert része a magyar népmese-műsoromnak, és ki kell gyakorolnom a részleteit, másrészt pedig, mert megérdemli, hogy minél több gyerek megismerje...