Bevándorlunk

A mai nap programja: kimentünk Katával Ellis Island-re, megnézni a bevándorlási múzeumot. Ő már járt ott egyszer, de nekem legutóbb kimaradt az élmény, és ez egyike azon kevés turistalátványosságoknak, amikre éppen kíváncsi is voltam.


A New Jersey-i oldalon szálltunk kompra; már a jegyvásárlásnál egyértelmű volt, hogy a 13 dollárunkért a teljes bevándorlási élményt kapjuk. Először is, az eladónő nem volt semennyire sem kedves; cserébe a komp-állomás épülete barátságos steampunk hangulatot sugárzott, gazzal benőtt használaton kívüli vonatsínekkel, századeleji belső térrel, és goromba biztonsági őrökkel, akik kíméletlenül áthajtottak minket egy teljes reptéri ellenőrzésen. Miután visszaszedtük magunkra a kabátokat és öveket, egy elkerített folyosóba tereltek minket, ami a komphoz vezetett; a komp nem volt túl komfortos, leginkább csak állóhely volt rajta, cserébe zsúfolt volt, hogy tovább fokozza az autentikus hangulatot.
Utoljára a biztonsági vizsgálatnál hallottunk angol szót; a kaland hátralévő részére orosz, svéd, japán, és egyéb nemzetközi elemek vettek körül bennünket, amin igazán nem is volt mit csodálkozni.
A komp öt perc alatt megtette az utat a szigetig; alig volt időnk rácsodálkozni New York épületeire meg a Szabadság-szobor bal oldalára. Partot érve letereltek minket a hajóról (már sorban állt a következő bevándorló), és végül beléptünk a múzeum épületébe.
Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy nem én vagyok a családból az első, aki Ellis Island földjére tette a lábát: a családi hagyomány szerint (és ezt az archívum is igazolta) az egyik anyai ági ükapám járt már errefelé, 1914 környékén.





Ettől persze az egész látogatás új színezetet kapott: megpróbáltam elképzelni a sohasem látott ükapát, aki a múlt század elején a csarnokban tolongott a többi beérkezővel, és szobáról szobára ment, remélve, hogy átmegy minden vizsgálaton és nem utasítják ki az országból; megpróbáltam elképzelni, mennyit várakozott, és kikkel érkezett, és hogy tudott-e angolul egyáltalán. Azon is eltöprengtem, mit szólt volna, ha tudja, hogy száz évvel később az egyik ükunokája fogja majd ugyanazokat a termeket róni.
A múzeum előtt egyébként le a kalappal. Érdekes és informatív, de nem zúdít a látogatóra a kelleténél több információt; áttekinthető, lebilincselően érdekes, és természetesen nagy előnye, hogy a valódi, eredeti épületben kapott helyet. A kiállítás néhány tárgyon kívül főleg fényképekből és idézetekből áll; utóbbiakat interjúk során gyűjtötték a hetvenes és nyolcvanas években olyan emberektől, akik még Ellis Island hőskorában, a századfordulón vándoroltak be az országba.
És persze minden a számokról szólt; az egész kiállítás (és a beérkezési csarnok maga) azt hivatott érzékeltetni, hogy itt ezer meg százezer ember lépett Amerika földjére a világ minden tájáról. Egy egész falat borítottak hajónaplók, egy másikat pedig útlevelek vagy állampolgársági kérvények; két felet foglaltak el a gőzhajók képei, amiken az utasok érkeztek. Fehérrel csempézett, szűk folyosókon bolyongtunk; egy szoba az étkezésről szólt, kettő az orvosi vizsgálatokról, egy a bevándorlókat segítő szervezetekről, és így tovább. Az volt a szép az egészben, hogy a nagy számok ellenére is érezni lehetett, hogy egyéni történetek gyűjteményéről van szó: engem például sok időre lekötöttek az egyik adminisztrátor hölgy gépelt levelei, amikben egyes beérkezőket írt le választékos nyelvezettel és érdekfeszítő részletességgel. Rögtön el tudta képzelni az ember a teáskannát szorongató fiatal perzsa nőt, akinek a göndör haján furcsán állt az amerikai kalap, vagy a nagy hangú szerb férfit, aki megpróbálta meggyőzni a bizottságot, hogy fog magának munkát találni Amerikában, és nem lesz az állam terhére.
Kis számban ugyan, de magyar elemek is képviseltették magukat a kiállításban: egy fotó itt, néhány magyar szó ott, egy kis statisztika. Ide mindenki a gyökereit kutatni jön; nem volt tehát csoda, hogy örültünk, hogy mi is találtunk ilyen apróságokat.
Mire észbe kaptunk, fél öt volt, és kifelé tessékelt minket a múzeumból a biztonsági őr. Ismét kompra pattantunk; megcsodáltuk a szigetet és a szobrot a naplementében; és újabb bevándorló-élménnyel gazdagodva áthajóztunk Manhattanbe.
Hátra volt még a nap fénypontja: az év első mesemondó slam-je Brooklynban. De erről majd a következő bejegyzés mesél.


(Kompon. Valaki itt maradt a századelőről... vagy a divat ismétli önmagát.)


(Szigetek a naplementében)