Megint szlemmelünk

Danielle rám csörgött ma délután, hogy az ünnepre (Martin Luther King nap) és a szabad estére való tekintettel Asheville felé veszi az irányt, ahol ma tartják az évad (és az év) első Synergy Story Slam-jét. A szervező nem más, mint Steph, mesemondó diák a felettünk lévő évfolyamból, és így természetesen tiszteletünket kellett tenni az eseményen, nem csak azért, mert népszerű és sokat hallottunk már róla, hanem azért is, mert story slam-ből sohasem elég. Így aztán Danielle meg én kocsiba ültünk és átzötyögtünk a sötét Appalache hegységen Asheville-be, ami kb. egy órányira van tőlünk, és a régió kulturális fővárosa.
A versenyt egy helyes pici színházban rendezték, ami tulajdonképpen egy bár hátsó szobája volt, de rendesen felszerelt színpaddal, hanggal és világítással. A közönség egy maroknyi fiatalból állt (általában többen szoktak lenni, és ma is többen lettek volna, ha Steph nem felejti el időben meghirdetni az eseményt...) Rendeltünk magunknak innivalót, aztán bedobtuk a nevünket a kalapba. Szokás szerint teljesen felkészületlen voltam, de Danielle nem volt hajlandó egyedül feliratkozni, úgyhogy addig zsarolt, míg beadtam a derekam, és a nevem. Az est témája Álmok és Álmodók volt (az ünnepre való tekintettel), és amikor Steph fél órával később felmászott a színpadra, kőkemény két név volt a kalapban... mivel Danielle nem akart első lenni, rám hárult a feladat, hogy Steph kedves és humoros bevezetője után magamhoz ragadjam a mikrofont, mely ponton is még mindig nem volt lövésem se, miről fogok beszélni. Végül is, zsenge személyes sztori-mesélő pályafutásom történetében először, a humor helyett megpróbáltam valami komolyabbat mesélni. Az egyetlen dolog, ami velem történt, és illett a témához, a saját mesemondói pályafutásom volt; és mivel holnap reggel kezdődik a nagy egyetemi szerepjáték-kaland, végül úgy meséltem el, hogy párhuzamba állítottam a Changeling Álmodás-világával. A reflektorok miatt egyedül Steph arcát láttam a közönségből, de többre nem is volt szükség; mindenki ilyen hallgatóságra vágyik. A többiekből pedig helyeslő mormolást, helyenként nevetést és egyéb jóleső reakciókat lehetett hallani, amitől nagyon felszabadultnak éreztem magam a színpadon. Tíz perc volt a történetre, és hamar elrepült; utána már nem volt más dolgom, mint bezsebelni a tapsot, és hátradőlve hallgatni a többieket.
Danielle arról mesélt, hogyan álmodott arról, hogy énekesnő lesz, és hogyan jutott el a mesemondásig. Utána kisebb csend következett, míg Steph rábeszélte a közönség többi részét, hogy jelentkezzenek mesélni. Végül egy srác törte meg a csendet, aki a kosárlabdás karrierjéről mesélt és arról, hogyan álmodott róla még hosszú évekig miután véget ért, nagyon mókás kis sztori volt. Utána kisebb unszolásra egy csaj vette át a szót, akinek a sztorija nem nagyon illett a témához, de nagyon vicces volt (arról mesélt, hogy buliból hazafelé menet még kocsiba szállás előtt megkérte a közelben álló rendőröket, teszteljék le, józan-e...). Majd egy fekete srác következett azzal, hogyan robbant le a kocsija Florida egy elhagyatott környékén, ahol a szomszédok lőnek a feketékre... végül pedig jött egy zenész csaj aki arról mesélt, hogyan szokott dolgokat megálmodni előre. Nagyon jó hangulatú, jópofa slam volt, és sokkal kevésbé pörgős és stresszes mint a brooklyni verzió. Az utolsó sztori után összeült a három fős zsűri, és ítéletet hozott; az estét a fekete srác nyerte, meg is érdemelte, jó humora volt nagyon. Danielle lett a második helyezett, az ittas vezető pedig különdíjat kapott. A szünetben beszélgettünk a közönséggel és a többi mesélővel; mindenki déliesen laza, jó fej és barátságos volt. Hazafelé kocsikázni Danielle-el miközben dumáltunk és zenét hallgattunk már csak hab volt a tortán.
Most pedig nyomás aludni; reggel órát kell tartanom...