Mezei egér hazatér

Egy bóklászással és különféle végtagok alapos lefagyasztásával töltött utolsó nap után eljött az ideje, hogy búcsút vegyek New York Citytől, és visszatérjek a kedves, otthonos, ám nem kevésbé orrfagyasztóan hideg Tennessee-be.

New York City a búcsúzásban is hű maradt önmagához: a reggeli csúcsban beragadtam a metróba, mert valahol sínt szereltek, úgyhogy sikerült megint három órát töltenem közlekedéssel, mielőtt kiértem volna a reptérre. Cserébe az alagútban álldogálva se unatkoztunk: felszállt egy fickó, és zengő hangon lökni kezdte a sódert, hogy szedjük össze az elszórt újságokat. "Én kérem itt lakom" közölte kimért felsőbbrendűséggel "Én se megyek a maguk házába szemetelni. Szedjék szépen össze. Ha már egyszer betrappolnak az ember lakásába kérdezés nélkül, legalább viselkedjenek! Nézzenek oda, ez is csak itt bejön, és nem is kopogott, ki látott már ilyet... tessék hölgyem, fáradjon beljebb, foglaljon helyet. Áll már fel, fiam, az én időmben ha felszállt egy hölgy a metróra, ugrottál hogy átadd a helyet! Csak tessék csak tessék, szeretem a vendégeket, jut hely mindenkinek. Nektek nincs ilyen házatok, mi? Gondoltam hogy nem. Tíz szoba, mobil lakás, oda visz ahová akarod! Nem is jártam hét éve a felszínen. Van itt minden, mosdó, kaja, fűtés. Csak hát az emberek bemászkálnak az ember lakására. Ilyet! Tessék, bemondták hogy át lehet szállni a másikra. Az a helyi járat. Ez az expressz. Át akar szállni valaki? Megállítsam? TAXI!!!" [kiüvölt a metró nyíló ajtaján] "Itt ilyet is lehet. Bezony. Hét éve hagytam ott az asszonyt. Tizenöt év házasság! Azt mondják, nem férfi, aki elfut otthonról, de ha látták volna a feleségem, maguk is elfutottak volna. Kétszáz kiló! És egy dolgot tudott csak főzni, rizst. Tizenöt évig rizsen éltem, míg egy reggel belenézek a tükörbe, és úgy néztem ki, mint Uncle Ben. Fogtam magam, leléptem. Maguk is leléptek volna! A nőnek kilenc hasa volt. Kilenc, úgy éljek. Azóta itt vagyok. Kényelmes, meleg. Csak hát bemászkálnak az emberek. Na ennyi, mindenkinek jó utat, boldog újévet, szép napot, sok sikert! És szedjék fel az újságokat! Holnapra vendégeket várok!"

Az út hátralévő része eseménytelenül telt; sikerült a MOTH alatt megfáznom, és takonnyal teli fejjel nem egy élmény repülni: mire leszálltam Johnson City-ben, olyan süket voltam, mint az ágyú. Most, hogy hazaértem, és nekiálltam kifűteni az üdítően szkunk- pók- és tücsökmentes lakást, már hallok egy kicsit.

Hát, itt tartunk most. Viszlát New York, helló Tennessee! :)