A nyomozást sajna a szűkös időkeretek miatt hamvába kellet fojtani; bár a csapat így is remekül alakított, és nagyon sok mindenre rájött magától, végül egy lehengerlően sikeres Tudáspróba eredményeképp magammal vittem a varázslót és a macskáját a folyosóra, ahol elmagyaráztam nekik, mivel is van dolga a csapatnak. Megtudva, mivel állnak szemben, a társaság sarkon fordult és visszarohant a fogadóba felhajtani a környék egyetlen papját, aki meg tud áldani fegyvereket (nevezett szörnyet, amit Dragonlance-ből loptam el, ugyanis csak megáldott fegyver vagy szenteltvíz sebez). Sajnos a papról kiderült, hogy még kezdő, és csak négy áldás van a zsebében, egyrészt, mert a D&D rendszer ezt tudja, másrészt, mert ez egy nagyon ügyes kalandmesteri húzás volt arra, hogy ne tudjon mindenki egyszerre harcolni. Hosszas töprengés után megáldatták a harcos csatabárdját, a tolvajlány íját (nem a nyílvesszőket! mert azt mondtam!), a törpe egyik pisztolyát, és a bárd rövid kardját; majd egy rakat borosüveggel felfegyverkezve visszamasíroztak a barlangokba megküzdeni a szörnnyel.
Az alapötlet a következő volt: a szörny nem tud támadni, amíg tűz közelében van, és csak megáldott fegyverrel sebezhető. A csapat azt találta ki, hogy húz maga köré egy tűzgyűrűt, és onnan szurkál/lődöz kifelé. Ez persze nekem nem tetszett, mert akkor jó a móka, ha a szörny is visszaüt, így aztán közöltem velük, hogy a tüzük nem fogja sokáig bírni, valamint mivel a saját mozgásterük igencsak szűkös, csak kritikus dobással üthetik meg a szörnyet. Erre a hülye bárd nem elkezd kritikusakat dobálni?! Persze még így is alig-alig sebeztek rajta; a tűz meg szépen lassan kialudt, és a szörnyike végre tolhatott egy pszichés támadást a tolvajlányra, aki hirtelen szembesült a saját legsötétebb énjével, és Yoda mester hiányában hisztériás rohamot kapott. Már csak az volt hátra, hogy az Árnyék megérintse jeges lehelletével, és elszívja az életerejét... mire nevezett Árnyéknak sikerült egy kritikus balfékséget dobnia (1-est a 20 oldalú kockán), így az egyetlen dolog, amit szívott, a saját foga volt, azt viszont nagyon. Bízzátok ide, hogy elszúrjam az egy szem kalandmesteri támadásom. A Harcos végre megtalálta, melyik végét kell fogni a csatabárdnak, és az áldott csatabárd eredményeképp a szörnyike a következő körre kinyuvadt.
A csata lehetett volna ugyan epikusabb, de ez mit se rontott a csapat hangulatán; a megdöglést harsány ujjongás követte, és még a földön fetrengő tolvajlány és felnézett két sikítás között, hogy "mennyi XP jár érte?" A druida, mai első tevékenységeképp, meggyógyította a hölgyet ("Nem dobok sokszor a játékban, de amikor igen, akkor kritikusat...") A sztori végét csak elhadartam; mindenki boldog, szerencsétek hogy öreganyámnak szólítottatok, meg hogy rövidre kellett zárni a témát, legközelebb nem ússzátok meg ennyivel, fussatok bolondok, sallala. A következő fél órára tanár úr vette át a szót, aki vidáman filozofált mesemondásról, narratívaelméletről, alternatív fogalmazásmódokról és hasonló témákról. Csütörtökön még boncolgatjuk egy kicsit a mesemondás és szerepjáték kapcsolatát; ez ad nekem egy kis időt arra, hogy elkészüljek a jövő heti kalanddal, és a profnak is betanítsam, hogyan kell Changelinget mesélni.
Mert, kéremszépen, jövő héten jönnek a tündérek!
És akkor az aranyköpések:
Rugó (barlangban): "Na, megérkeztem én is."
Többiek: "Miért, te eddig hol a frászban voltál?"
Rugó: "Átöltöztem."
Többiek: "?!?!?!"
Rugó: "Most mi van?! Nem mindenki rohangál váltás ruha nélkül! Kár lett volna összeszaggatni a másikat, tudjátok, milyen drága volt?!"
Tolvajlány: "Akkor most négy fegyverünk van összesen?"
Varázsló: "És a macska."
Rugó: "He?"
Varázsló: "Hozzávágom a macskát. Világít."
Tolvajlány (lefordíthatatlan): "Catapult..."
Tolvajlány fetreng a támadás után
Druida: "De én csak fizikai sebeket tudok gyógyítani! Druida vagyok nem pszichiáter!"
Bárd (két órával később, az ebédlőben): "Jéé... nekem van "félelem megszüntetése" varázslatom..."
Druida: "És erre most jöttél rá?!"
Bárd: "Nem lapoztam. Itt még van egy teljes oldal..."
Ha már az ebédlőről beszélünk.
Most, hogy Joshua ledobta az órát (aki nem nerd, az itt nem marad meg), nem volt ebédlőpartnerem, így aztán csatlakoztam a srácokhoz, és megint a Barlangban töltöttem ki, a szokásos nerd asztalnál. Az egész napom teljesen felvidult tőlük. Két órás ebédszünetet tartottunk, melynek során, amellett, hogy kajáltunk is, rengeteg egyéb dologra is sor került: hosszas beszélgetésekre nem csak nerd témákról (volt szó például nyelvtanulásról, felsőoktatásról, sőt, a lányok között ruhákról és ékszerekről is), segítettem a bárdnak felfedezni a karakterlap másik oldalát, lapozgattuk a VADONATÚJ ELSŐ KIADÁSÚ CHANGELING SZABÁLYKÖNYVEMET, néztük, ahogy a japánosok házit írnak, és néztem, ahogy az egyik oldalamon Magic, a másikon meg Pokémon kártyák röpködtek. Megismerkedtem az asztal törzsvendégeivel, akik között van mindenféle érdekes emberke a világ minden tájáról. Jókat dumáltunk, nevettünk, bontogattuk a postán frissen átvett csomagjainkat, és egyáltalán, nagyon jó volt a hangulat. Nem mintha eddig csapat-hiányom lett volna, de azért ez hiányzott az előző félévben. Még mindig az a helyzet, hogy iskolai helyzetben (high school never ends...) ők a legnyitottabb, legbefogadóbb, legértelmesebb társaság, akikkel időt lehet tölteni. Juhé :)
Illusztrációként pedig itt a képes bizonyíték:
Amerikába vándorló cserediákoknak: ha ilyen asztalt láttok az ebédlőben, álljatok meg nyugodtan beszélgetni, mindenki nagyon barátságos lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése