Játék és mese

Mivel kedden véget ért a D&D, de a Changeling csak a jövő héten kezdődik (addig is trenírozni kell a profot, hogy önállóan le tudjon vezényelni egy kalandot), a mai szerepjáték órát mesemondó gyakorlatokkal töltöttük. Mivel a kurzus végső célja, hogy játékból előadás legyen, nagyfőnök úgy gondolta, itt az ideje, hogy megnézzük, gyakorlott kalandozóink hogy állnak önálló mesemondó előadás terén. Láttam rajta, hogy kicsit aggódik a téma miatt; nerdöktől nem várja senki, hogy magabiztosak legyenek színpadon, pláne, ha rögtönözni kell.

Csak egy dolgot felejtett ki a számításból: a szerepjáték semmi más, csak rögtönzés.

A csapat lemosott minket a színpadról.
Sorban ültünk, és és a Hetek, szemben a figyelmes közönséget képező kezdőkkel és a professzorral. A történetet én nyitottam meg; mivel a feladat az volt, hogy egyes szám első személyben kell a kalandot visszamondani, és a gonosz árnyék nézőpontjával kezdtem. Egy gyönyörű, piros, műanyag alma volt a kezemben, amit egy ponton tovább dobtam valaki másnak a sorban, aki ott folytatta a sztorit, ahol én abbahagytam, és így tovább. Eleinte még kicsit bátortalan volt a csapat, de szépen, folyékonyan meséltek, és a mondókájuk végére megtalálták a saját hangjukat; szépen sorban emlékeztünk vissza az eseményekre, amikor is végül a bárdot játszó srácra került a sor. Amint elkapta az almát a levegőben, klikk, karakter, és ráüvöltött a harcosra: "Baszki, Vasököl, azt mondtad, van pénzünk szobára!!!"
Ettől a ponttól kezdte aztán nem lehetett a lavinát megállítani. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki egyszerre döbbent rá, hogy a mesemondás tulajdonképpen nem más, mint a játék a kalandmester nélkül, és szabadon engedték a fantáziájukat. Briliáns monológok születtek a semmiből; olyan részletek kerültek napvilágra, amik a játékban benne se voltak, és mindenki lenyűgözően szerepelt. Meghallgathattuk a harcos belső monológját saját magával a végső csata pillanatában ("És ebben a pillanatban hallani véltem az apám hangját: 'Fiam, ha a fegyver nem fog rajta, gyújtsd fel a rohadékot...'"), meghallgathattuk a druida szerénységében zseniális végső filozofálását arról, mi is történt valójában, és hogy miért élt túl ez a csapat egy olyan szörnnyel szemben, ami eddig mindenkivel végzett ("Mi olyan különleges bennünk? Fél nappal ezelőtt még nem is ismertük egymást, most meg egy csapat vagyunk. Mitől vagyunk mi mások, mint a többi áldozat?..."), hallgathattuk a bárdot és a harcost úgy veszekedni, "mintha harminc éve házasok lennének" (a rugó szerint legalábbis), hallhattuk a bárd érdekfeszítő leírását a törpe pisztolyairól (olyan ember szemszögéből, akinek a világában nem léteznek tűzfegyverek), betekinthettünk a tolvajlány agyába a hisztériás roham alatt, és egyáltalán, olyan mesemondó előadás kerekedett az egész kalandból, hogy komolyan leesett az állam, a profról nem is beszélve.
A legszebb pillanat az volt, amikor a bárd a saját belső monológját szavalta: "Valaki más jelentkezzen harcolni, én nem akarok harcolni, gyerünk már, valaki? Valaki? Valaki?" mire prof segítőkészen közbeszólt, hogy "Ki volt a negyedik harcos?" Erre az egész osztály kórusban pisszegte le, a bárd pedig ráhördült, hogy "Hadd mondjam végig a sztorit! Most én mesélek vagy nem?!" Ami hatalmas nevetésbe fulladt.

Mindent egybevetve, a csapat felülmúlt minden várakozást, és nagyon, de nagyon büszke voltam rájuk; nem csak azt bizonyították be, hogy túlteng bennük a tehetség és a kreativitás, hanem egyben azt is, hogy a szerepjátéknak nagyon, de nagyon sok köze van a hagyományos mesemondáshoz. A prof csillogó szemekkel hallgatott minket. Amikor a sztori végére értünk, és kellőképpen megtapsoltuk magunkat, a következő napirendi pont az volt, beszélgessünk a tapasztalataikról. Egybehangzó vélemény volt, hogy ez bizony jó móka, és tényleg nem is áll távol a játéktól. Ezek után már csak az volt hátra, hogy elmagyarázzuk testületileg a profnak, mitől jó egy kalandozó csapat. Hosszasan és részletesen beszélgettünk róla, hogyan dolgoznak össze a különböző típusú karakterek, és hogyan születik csapatmunka a sok egymással marakodó kasztból és fajból, és egyáltalán, hogyan kell leszedni egy boss szörnyet. Ezt a részét az órának már csak azért is nagyon élveztem, mert én társasági játékos vagyok; azt szeretem a legjobban a szerepjátékban, hogy összeül az ember a saját kis csapatával, és időt tölt velük (ezért is szeretem ezt jobban minden lehetséges számítógépes játéknál). Minél többet beszéltünk arról, hogyan működik a csapat dinamikája, annál jobban lehetett érezni, mennyire összekovácsolódott az osztály három röpke órányi D&D alatt: már magyarázni is csapatmunkában magyaráztunk, egymásnak adva a szót, és kiegészítve, amit a másik kifelejtett.

Vasárnap a saját örömünkre fogunk játszani, órán kívül (pizza, kocka, sütemény). Mire eljön a jövő keddi óra, készen fogunk állni, hogy meghódítsuk a Changeling világát.

A végtelenbe, és tovább :)