2008. január 8., kedd

Boston Reloaded 5 - Mellesleg boszorkányok

Kirándulásunk utolsó reggelén bepakoltunk a kocsiba, és úgy döntöttünk, Boston maradék, felfedezetlen 99%-át meghagyjuk a legközelebbi alkalomra. És a verőfényes napsütésben elindultunk Salem felé.
(És csak egyszer tévedtünk el) (na jó, egy és félszer. Másodszorra kiderült, hogy az elvétett irány volt a helyes)
Na mármost, amint egy turista megérkezik a kicsiny ám barátságos városka központjába, a látogatóközpont kedves dolgozói azonnal győzködni kezdik egy nagyon fontos dolgoról:
Salem nem csak a boszorkányokról szól!
Pedig de.
Kissé nehéz úgy végigsétálni bármelyik utcán, hogy a boszorkányok valamilyen formában ne lennének jelen. Ami azért különösem vicces, mert Salemben sohasem voltak boszorkányok - az egész hires történet tulajdonképpen egy tömeghisztéria története. Később erre még visszatérünk.
Hozzá kell tenni, hogy a szervezők azért jó munkát végeztek a figyelemeltereléssel: a központban megnéztünk egy filmet Salem múltjáról, és le voltunk nyűgözve (Lethan: "Amerikai álom!" én: "Hajók!!! Nagy hajók!!!" haha). Salem hatalmas és forgalmas kereskedelmi kikötő volt az 1700-as években - annyira, hogy sok keleti országban azt hitték, Salem az ország, amihez az USA tartozik. Volt mindenféle érdekesség hajókról, tengerészekről, kikötőkről és kereskedelmről... és amikor kijöttünk a moziból, elárulták azt is, hogy a kikötőben áll egy valódi nagy vitorlás! (kicsit furcsán néztek rám a sikoltásra...)
Lesétáltunk a kikötőbe, egy gyanús rózsaszin csikot követve (mint kiderült, a város népszerű turistaútvonalát jelölte), és épp időben érkeztünk egy másik, kicsi, féból készült és bódészerű központba - épp időben, hogy csatlakozhassunk a hajó fedélzetére induló csoporthoz. Már a bódéban is volt minden, ami szem-szájnak ingere: hajózási térképek, könyvek, kicsi hajómodellek, iránytűk és szextánsok, hajónaplók üveg mögött, és régi tengerészeti toborzóplakátok másolatai a falakon. A parkőr (valami megfoghatatlan módon az egész kikötő egy természetvédelmi parkhoz vagy ilyesmihez tartozik - kulturális örökség része, alighanem) kiterelt minket a hátsó ajtón - és az öböl félig befagyott, szikrázó vizén ott tornyosult előttünk a Friendship, teljes életnagyságban.
A Friendship of Salem egy 1700as évek beli háromárbocos kereskedőhajó élethű és mérethű másolata. Hajózási mértékkel mérve nem túl nagy, de gyönyörű darab, bármilyen kapitány elégedett lehetett vele annak idején. Én pedig Nirvána-közeli állapotban bámultam, tátott szájjal (és nem felejtettem el fotózni sem, haha). Idegenvezetőnk a fedélzetre terelt minket; minden szép volt és friss és jól karbantartott; a vitorlák ugyan le voltak szedve a télre való tekintettel, de a hajó attól még hajó maradt, sőt. Megcsodáltuk a kormányt (amit nem lehet vagány Johnny Depp-es módon megpörgetni, de nem ám - tulajdonképp egy hatalmas botkormány van a kerékhez kötve, igy csak két bizonyos pont között mozog, nem körbe-körbe), a fedélzetet, az orrdiszt és az ágyúk helyét (kizárólag kalózok elleni védekezésre, természetesen), azután lementünk a fedélközbe, ami az eredeti állapotokkal ellentétben világos volt és friss faillatot árasztott; a kapitány szobájába is ellátogattunk, és beszélgettünk egy darabig a tengerészek életéről a hajón, meg az árukról amiket a Friendship szállitott (előbbin mindenki undorkodott, utóbbi rajtam kivül senkit sem érdekelt... főleg nem a három kölyköt, akiknek valami egészen borzasztó, Mikiegér-fülekkel kombinált kalózkendő volt a Superman-sapka tetejére húzva... átfutott az agyamon a kérdés, hogy miféle beteg szülői elme állt elő ezzel az ötlettel, miközben szemügyre vettem a finoman kidolgozott részleteket, például a kalóz-fülbevalót a Mikiegér-fülekben... fő az igényesség).
Nem nagyon akaródzott elszakadnom a hajótól, de egy idő után muszáj volt; a túrához tartozott még az eredeti, 1700as évek beli vámépület bejárása is, aminek ugyancsak különleges, történelmi hangulata volt. Benn állt a mérleg, az iroda a pecsétekkel és a nyomtatványokkal, az emeleti szobák további irodákkal, és egy külön helyiség rögtönzött aprócska múzeummal, ahol egykor Hawthorne irodája volt (a fickó, aki a Skarlát Betűt irta, itt dolgozott egy ideig). Tulajdonképpen nem volt benne semmi nagyon különleges - de remekül visszaadta a kikötő hétköznapi életőt, és ezért felért sok "valódi" múzeummal.
Délután egy másik csoporthoz is csatlakoztunk (szintén benne volt a jegyben) - vagyis csatlakoztunk volna, ha le nem késtük volna a csatlakozást (ebédelni mentünk és útközben találtunk egy kalózmúzeumot - ami sajnos tavaszig zárva van). Igy kettesben sétáltunk át a kikötőből a meglátogatandó házig (tulajdonképpen az egész utca úgy ahogy van megmaradt az 1700as évekből; a legtöbb épület látogatható is). Egy idősebb, némileg Mr. Bean-re hajazó parkőr kocogott utánunk, és miután eredménytelen kisérletet tett a csoport felkutatására, úgy döntött, hogy maga fog minket körbevezetni. Na ez aztán külön jó móka volt. Az utolsó váltás lehettünk, mert nem siette el; vidáman csillogó szemekkel tárt elénk minden részletet és adatot és dátumot és érdekes sztorit meg pletykát, ami az utóbbi háromszáz évben Salem kikötőjéről összegyűlt.
Az első ház, amit meglátogattunk, a város egykori leggazdagabb kereskedőcsaládjának otthona volt (lásd a fotókat később) a világ minden tájáról összehordott kincsekkel, és hamisitatlan nem england-i takarákossággal (a gyerekszobát teadobozok papirjával tapétázták ki...). Elias Derby a város legendás alakja (én már a felemás szemeinél padlót fogtam) - zseni volt a maga nemében, és azt is tudta, hogyan kell más zseniket felbérelni (egy olyan korban, ahol a kapitányok átlag életkora 19 év volt, és 30 évesen legtöbben már vissza is vonultak) (volt egy kapitánya, aki megtanitotta az egész, mellesleg irástudatlan, legénységet navigálni - utána aztán azzal villogtak az angoloknak, hogy a hajószakáccsal számoltattak egyetemi hajózási matematikát...). Észre sem vettük, és repült az idő (mesmeondók egymás közt, ha; az öreg ugyancsak jól mesélt) - meglátogattunk egy másik házat is, ahol kézművescsaládok laktak annak idején, és nemrég tárták fel a szeméttombját (éljenek a jó kis szemétdombok) (a hatvanas évekig lakott volt).
Tettünk egy kiruccanást a vámház hátuljában lévő raktába is, ahol összehordták - kiállitás céljából - a kor összes fontos kereskedelmi áruját, tükröktől borig és fűszerekig. Végül elbúcsúztunk kedvenc idegenvezetőnktől, és visszasétáltunk a városba (addig bámultam a Friendship-et, mig el nem tűnt a házak mögött).
Kit érdekelnek a boszorkányok?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése