Szélfútta lovagok

Hajnali hatkor indultunk kisbusszal a bikali élménybirtokra. A kisbusz tartalmazta többek között Szendét, engem, és Mátyás királyt (Helyey László személyében, akinek ha az arcát nem, a hangját tuti hogy ismeritek - személy szerint az egyik kedvenc szikronhangom, felőlem a telefonkönyvet is olvashatná). Gyönyörű reggeli napsütésben utaztunk le Bikalra (Dombóvár közelében van, Baranya megye), azon belül is a Reneszánsz Élménybirtokra, ahol ezen a szombaton a Királyok Napját ünnepelték, ipari mennyiségű mesemondással egybekötve. Szendén, rajtam és Mátyás királyon kívül ott volt még Utasi Árpi, és a birtok saját mesemondója, Irénke néni is.
A birtokról: hagyományőrző-régész szemmel hagy kívánnivalókat maga után (nem is keveset), de az SCA hangulatot remekül hozza, büszkék lehetnek rá. Én remekül éreztem magam; pillanatok alatt átvedlettem reneszánszba, és felfedező útra indultam a birtokon. Megismerkedtem Kergével, a hely hivatalos udvari bolondjával, akit nem lehet nem szeretni (minden gyerek visítva rohan utána... meg a lányok szemét se bántja), a várőrség kapitányával (aki hanyag eleganciával vegyíti magában a lovag és a katona jellemvonásait), a kováccsal (róla elég is ennyi, aki kovács, az rossz már nem lehet), a solymásszal (és baglyával, kiről később még szó esik) és még egy csomó emberrel, akik a birtok lakóinak bőrébe bújtak. A hangulat remek volt, emberek pedig borzasztóan sokan; a szép tavaszi idő 5-700 látogatót csalt ki a birtokra. Igaz, rettenetesen fújt a szél; egyik kezemmel folyamatosan a sapkámba kapaszkodtam, a másikkal pedig a szoknyámat próbáltam megakadályozni abban, hogy kivillantsa a bokáimat (reneszánsz Marilyn Monroe). Fél óra alatt teljesen zilált voltam, de ez a lelkesedésből mit sem volnt le (ellenben csodálatos idő volt ahhoz, hogy az ember egyszerre kapjon napszúrást és torokgyulladást).
A műsor azzal kezdődött, hogy Kergét elkapta lopásért a várkapitány; futva követtük őket, ahogy a király elé ráncigálták a bolondot (a király már jóságos mosollyal ücsörgött a lován, és arra várt, hogy igazságot tehessen). Ezek után megindult a felvonulás (király, zenészek - akik nagyon klasszak voltak, kaposvári Fekete Sereg, és a birtok népe, köztük mi is). Elvonultunk a színpadig és helyet foglaltunk a lelátókon (Mátyás vidáman ücsörgött közöttünk), hogy megnézzük a solymászok műsorát. Mivel még mindig viharos erejű volt a szél, szegény madarak borzolták is a tollaikat, és nem mindig arra sikerült repülniük, amerre a solymász tervezte; de a bemutató azért gyönyörű volt. A bagoly beszólt a közönségnek néhányszor, Mátyás kisrály pedig halk megjegyzéseket tett a sztorira ("Emlékszem rá, jó buli volt...").
A műsor végeztével mindenki elszéledt a saját mesemondó helyére - én, mint reneszánsz hölgy, a lovagterem teraszát kaptam. Jó hely volt, mert sokan jártak arra (sokan a kaja reményében, mivel a lovagterem az ebédlő, de kifele-befele menet mind megálltak egy-egy mesére). Tesztelésre készen vittem magammal az Orlando Furioso egy részletét (a hippogriff megszületéséről, az öreg alkimistáról és Alstulf herceg utazásáról a Holdra), Pietro Bailliardo legendáját (újratöltve), és még egy rakat reneszánsz mesét. Az újak nagyon jól működtek, teljesen lenyűgözték a közönséget; megtartós mind a kettő. Voltak persze kekecek is; egy apuka a nagyobbik fiával odaült, elküldte anyukát meg a gyereket, és közölte, hogy akkor most valami hűde-vagány-felnőtt-pajzán-nem tudom mit akar hallani. Elkezdtem neki a Sátán és az akoholt; az első mondatnál három métert repült hátra a székben. "Na jó, ennyire azért ne legyen durva..." Hehe.
Az ebéd elsőrangú volt; gyümölcslevest ettem, milánói spagettit és túrós rétest. Az ebéd és a három órás mesélés végeztével mindannyian összegyűltünk egy nagy teremben, hogy zsűrizzük a gyerekek mesemondó versenyét.
(Nagyon sajnáltam, hogy a többieket, akik mind máshol meséltek, nem sikerült hallanom. Utasi Árpi nagyon hallgatag volt egész nap, nem sikerült vele beszélgetni; kíváncsi lettem volna rá élőben, de a birtok másik végén mesélt, nem jutottam oda)
A mesemondó verseny érdekes élmény volt (rögtön szentelek a benyomásaimnak egy külön postot). Egy roma kisfiú nyerte, zseniális volt a kölyök, a Hetet egy csapásra mesét mondta el. Mindenki el volt ájulva tőle, én is, csak különböző okokból. A többiek azért, mert úgy gondolták, a kissrác autentikus mesemondó, és "ezt így tanulta a nagyszüleitől"; én meg azért, mert nem találkozik gyakran az ember olyan abszolút hallással, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek Szabó Gyula Magyar népmesék előadását hangsúlyról hangsúlyra vissza tudja mondani... (ha egymilliószor nem láttam azt a mesét hugival, egyszer sem). Ha recsegett volna a felvétel, belemondja azt is.
(Egyébként viszont látszott a kiskölykön, hogy totálisan élvezi, amit csinál; csillogtak a szemei, és vigyorgott is. Kicsi trickster. Tőlem erre kapta a max pontot, nem a mesére :)
A verseny végeztével átvonultunk a lovagi küzdőtér lelátóira, a nap záró eseményére, ami nem volt más, mint a lovagi torna. A lovasok nagyon ügyesek voltak (bár a kopjatörésnél a páncél hiánya bántotta a szemem), és rájöttem, hogy egy ilyen megmérettetést még mai szemmel is jó nézni (és végigvisongani). Egyébként pedig a helyszín és a rendezvény (és a tény, hogy Kerge volt a herold) ordított egy jó kis Lovagregényes konferálásért... ami sajnos elmaradt, de sebaj. Egyszer csak eszébe jut majd valakinek.
("Az Úúúúúúr smasszere!!!")
A lelátón mellettem ült a birtok solymásza és Tobi, a bagoly, akinek tollait borzolta a szélvihar, és emiatt rezignáltan ült és hallgatott. Mituán hosszú perceket szemeztem gyönyörű aranysárga szemeivel, unottan rám kacsintott, majd 180 fokban elfordította a fejét. Ezt a hanyag eleganciát csinálja utána valaki... (nem is tudtam, hogy a baglyok tudnak kacsintani).
A lovagi tornával lezárult a nap; visszavedlettünk civilbe, és elindultunk hazafelé. Hullafáradt voltam, de vidám; az időutazás mindig jót tesz a hangulatomnak, még akkor is, ha egy nem létező időbe repít. A mesék pedig kiválóan szerepeltek. Alig várom, hogy újabb alkalmam legyen mesélni őket :)