Iskola a semmi szélén

Reggel fél hétkor indultunk útnak Greeneville irányába, Sara meg én; háromnegyed kilenckor még mindig a város szélén bolyongunk, mert Greeneville-t megtaláltuk ugyan, de a Google térkép cserben hagyott minket, iskolának híre-hamva nem volt. Végül aztán telefonos segítséget kértünk; nagyfőnök ugyan nem vette fel, de az iskola igen, és útba is igazítottak minket röpke tizenöt perc alatt. Még időben érkeztünk, hogy felállítsuk a mikrofont és a hangfalakat, és már kezdhettük is a mesélést, 180 gyerek, óvodától második osztályig.
Úgy tűnik, az évad végére csak összeállt a közös rutinunk (ez volt az őszi Tale Tellers utolsó fellépése) - nagyfőnök nyit zenével, aztán jönnek a mesék. Részemről Ragnar és Thora bizonyult nyerőnek (a picik mindig nagyon rajonganak a sárkányokért, és van sok hűűű meg haaaa). Mivel sárkányosdit meséltem, utánam megint nagyfőnök vette át a szót, és előadta a Fehérlófia Appalache-i változatát (Jack and the Fire Dragman). Szerintem eddig ez volt a legjobb előadás, amit hallottam tőle; engem külön mulattatott, milyen változásokon ment keresztül a sztori, mire Fehérlófiából Jack lett, a sárkányból meg pipázó öregember. Ezzel a két mesével el is telt a 45 perc.
Második körben 3-5. osztályosok voltak, szám szerint kétszázan; az igazgatónő komoly bevezető beszédet tartott nekik arról, hogy viselkedik egy jó sas (úgy vettem ki a szavaiból, a sas az iskola kabalaállata), és hogy reméli, mindenki büszkén és sasosan (haha) viselkedik majd az előadás alatt, és nem úgy, mint a pulykák. Nagyon komoly lelkesítő beszéd volt, és a végére már én is féltem a nőtől egy kicsit...
Megint zenével kezdtünk, azután Sara következett; megint előadta a Só című mesét. Vicces, legalább négyszer hallottam már tőle, és nem csak egyre jobb lesz, hanem egyre jobban hozzá is igazodik a gyerek közönséghez; Sara sohasem mesélt még gyerekeknek, pláne nem ennyinek, de van hozzá érzéke, és szorgosan alakítja menet közben a sztorit, hogy passzoljon a hangulathoz. Mivel a mese végeztével még jó húsz perc volt hátra, megint én következtem; leadtam még egyszer a Szárnyas Farkast, rövidítve, hogy beleférjen az időbe, de nem kevés lelkesedéssel. Kezdem érezni, hol vannak a mese határai; mik azok a részek, amiket nagyon szeretnek, és mik azok, amiket ki lehet hagyni. Szeretem ezt a részét a folyamatnak; a kezeim között, a gyerekek szeme láttára alakul a mese...
Pont letelt a 45 perc, mire befejeztem; nagyfőnök egy kedves kis dallal zárt, ami lírai ugyan, a gyerekek mégis végigtapsolták az egészet. Utána persze egy rakás dicséretet kaptunk; megint több gyerek odaszaladt hozzám, hogy megöleljen, és azt is többen mondták, hogy az én mesém volt a kedvencük (legjobban az a nagyon komoly, menő negyedikes srác vett le a lábamról, aki közelebb intett, és bizalmasan azt mondta: "Nekem a te sztorid tetszett a legjobban, de ez maradjon köztünk...")
Nagyon helyes kis sasok voltak.