2016. november 14., hétfő

Hetedhétfő: Kérdezz, mesélek

A mai nappal (és a hetedik bejegyzéssel) lezárul a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Nagy élmény volt, a jövő évi Népmese Napja alkalmából megint elővesszük majd!   
Az eddigi bejegyzéseimet továbbra is itt találjátok

Ezen a héten olyan kérdésekre válaszolunk, amiket Ti küldtetek nekünk. Hosszú listából válogatunk (köszönjük!), úgyhogy nem jut mindenkinek ideje minden kérdésre. Cserébe viszont mindenki magának válogat, úgyhogy ha meglátogatjátok a többi mesemondót (Varga-Fogarasi Szilvia, Lovranits Júlia), több kérdésre is választ kaphattok!


"A mese mesélve jó vagy nézve is?"
Popkultúra szakosként és diplomás kockaként állítom, hogy a jó mese (történet) nézve is jó. Nyilván az élőszóban előadott mesemondás élményét a mesemondó számára nem lehet mással pótolni, de attól még nagyon szeretek moziba járni, és dömpingben nézek sorozatokat is.
Ami a klasszikus nép- és tündérmeséket illeti: Szintén vannak pozitív példák "nézhető" változatokra, és a magyarok ráadásul világszínvonalon vannak ezen a téren. Elég csak a Magyar Népmesék sorozatot említeni...


"A mesélő hogy van jelen a meséiben?"

Szerintem kétféleképpen: Meseválasztásban, és előadói stílusban. A választásban azonnal meglátszik, melyik mesemondónak merre húz a szíve - én például többször megkaptam már, hogy az előadásaimban az önálló, kalandozó lányokról szóló történetek vannak túlsúlyban (nem  mintha bánnám). A stílusát pedig minden mesemondó ösztönösen hozzáadja a meséihez. Oda lehet adni ugyanazt a meseszöveget ugyanabból a forrásból két mesemondónak, és két teljesen különböző előadást fogunk belőle hallani...

"Szokott-e meséket kitalálni vagy csak már meglévő (nép)meséket mond?"
Én főleg hagyományos történetekre szakosodtam (mítoszok, legendák, eposzok, népmesék), de az utóbbi időben egyre inkább érdekel a "haladó hagyomány" mesemondói irányvonal, amelyet néhány ismerősöm űz. Íróként találok ki saját történeteket, de azok stílusban és műfajban is mások, mint a szóbeli mesék.

"Melyek a kedvenc motívumai?"
Nagyon szeretem a trickster (bajkeverő) karaktereket, akiknél a kíváncsiság győz a hősiesség felett - a világ minden táján léteznek, és a róluk szóló mesék sohasem hagytak még cserben. Emelett nagy kedvenceim azok a történetek, ahol több hős, vagy akár egy egész csapat dolgozik össze, hogy megmentsék a királylányt / legyőzzék az óriást / stb. (lásd a magyar hagyományban Szélike királykisasszonyt). Ezek a mesék időben egyesek szerint az Aranygyapjú legendájáig nyúlnak vissza, és mai változataik megtalálhatók a moziképernyőn olyan filmekben, mint például a Bosszúállók. 2013-ban megjelent egy angol nyelvű mesegyűjteményem a mai szuperhődök népmesei elődeiről; ennek a mesetípusnak több, mint 45 változatát gyűjtöttem össze hozzá.

"Felnőttek miért hallgatják a meséket?"
Nagyon sok olyan mese van, főleg a hagyományos történetek között, amelyek mindig is felnőtteknek szóltak. Ezek szokszor összetettebb, hosszabb, bonyolultabb történetek, melyek olyan érzelmi mélységeket és élethelyzeteket is megjelenítenek, amiket a gyerekek még nem tudnának befogadni. Én személy szerint nagyon szeretek felnőtteknek mesélni, mert borzasztóan hálás közönség, készségesen belemerülnek a mesehallgatásba, és mindenféle aggodalom nélkül adhatom elő nekik a kedvenc sztorijaimat. Több egészórás eposz- mítosz- és történelmi műsorom kifejezetten felnőtteknek szól.

"De végülis a mesék sosem pedzegetik, hogy hány évesek a királylányok. Egy nő életkora amúgy is tabu..."
Néhány népmeséből tudjuk, hogy a királylányok tizenhat-tizennyolc éves korban kerülnek eladósorba (Csipkerózsika vagy a Napkirály Lánya, például). Ennél viszont sokkal mókásabb az a magyar népmese, mely szerint az "öreg király" 45, az "öreg királyné" pedig 37 éves volt...


"Kik a rocksztárok a mesemondóknál, és miért akar valaki a mesemondók Metallicája lenni, amikor még stagedive-olni sem lehet egy rendeset?"
Ez volt a kedvenc kérdésem :D
Az, hogy kik a rocksztárok, attól függ, kit kérdezel meg - de a nemzetközi mesemondó mozgalomnak több nagyon ismert neve is van. Sokukról rendszeresen írok a blogon. Nehéz kiválogatni, ki számít közöttük a leghíresebbnek - főleg, mert aki mesemondó körökben híres, nem biztos, hogy a mindennapi életben is az - de azért mondok néhány példát: Ott van Taffy Thomas, aki az Egyesült Királyság első "Storytelling Laureate" (udvari?) rangú mesemondója. Vagy George MacPherson, aki egy ősrégi skót mesemondó család sarja, és jelenleg Skócia mesemondó mozgalmának nagy öregje. Vagy Duncan Williamson, a nemrég elhunyt legendás mesemondó, aki rengeteget tett a skót "utazó" szájhagyomány fennmaradásáért. Szintén nemrég hunyt el Brother Blue, aki az amerikai mesemondó reneszánsz legendás alakja volt. Laura Simms a gyógyító mesemondás nemzetközileg elismert nagyasszonya, Eddie Lenihan az ír tündérvilág nagy szakértője, Abbi Patrix a franciák iskolát is működtető, eposzmesélő előadómestere, Dovie Thomason az amerikai indián hagyományőrző mozgalom egyik legismertebb mesemondója. És hogy érdekességet is említsünk, ott van a norvég királyi család hercegnője, Márta Lujza, aki hivatásos mesemondó... (bezony, van olyan kolléga, aki királyi sarj). És persze hazai viszonylatban ne feledkezzünk meg Berecz Andrásról sem.

Ami pedig a stagedive-ot illeti: Egyszer nagyon kipróbálnám... Jonesborough-ban, kétezer fős közönséggel, valószínűleg meg lehetne tenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése