45 perc hírnév

Az utóbbi napokban nem azért hallgattam mélységesen, mert nem történt semmi, hanem azért, mert pont ellenkezőleg. Bezony.
Hát, kezdjük akkor talán az elejéről.

Kennedy Center, péntek este. Nem tudom a fejemből kivakarni a gondolatot, hogy az amcsik valójában rómaiak, akik túl messzire kóricáltak el Itáliából. Minden épületben ugyanaz a barátságos megalománia köszön vissza, amit a régész leány már megszokott a Colosseum meg a Pantheon környékén. A Kennedy Center sem kivétel - Washington DC igazán csini kis művelődési házat rittyentett ide a folyópartra. Vörös szőnyeg, zászlók, csillárok amik egy nagyobb költségvetésű akciófilmben agyon tudnák csapni Godzillát.
Viccet félretéve, lenyűgöző egy épület - belülről különösen. A Millennium Stage a bejárati folyosó végén van; valójában két egyforma színpad áll a folyosó két végén egymással szemben, és az épület kapacitásáról elég sokat elárul, hogy a két színpadon egyszerre lehet koncertezni mindenféle zavaró hangütközés nélkül. Erre kössetek gombot.
Amikor megérkeztünk, egy kedves fiatal stáb fogadott minket; különféle mikrofonokat és madzagokat aggattak rám, hangot próbáltak, kamerákat állítottak be. Mint kiderült, minden fellépést az év 365 napján online lehet nézni a honlapon, sőt, videó is készül; ez már magában lenyűgözött, ám a kegyelemdöfést az adta meg, hogy az előadás után tíz perccel már a kezembe nyomták a kész DVD-t. De ne rohanjunk ennyire előre.
Mire meigsmerkedtem a színpaddal, és megbékéltem a gondolattal, hogy nem lesz Madonnás mikrofonom, mert elvesztették (utálom a kézi mikrofont, különösen amikor mászkálni szeretnék mesélés közben) már szállingózni kezdett a közönség. Száznál is többen voltak, és főleg felnőttek (!) - a kicsik a széksorok előtt foglaltak helyet a szőnyegen. Az interaktivitásról hamar letettem; vagy a mikrofon bátortalanította el őket, vagy a helyszín maga, de messze nem voltak olyan zajosak, mint az iskolás csoport. Csak a végére bátorodtak fel, akkor viszont annyira, hogy elkezdtek rám mászni (különösen a bokámra kötött csengettyűk nyűgözték le őket). Az egyik kissrác a fellépés után úgy tapadt rám, mint a kacsakagyló, tíz percembe került lehámozni :)
Mintent egybevetve remek közönséghez volt szerencsém - mosolyogtak, tapsoltak, lelkesen bólogattak, szívvel-lélekkel benne voltak a sztoriban. Mivel úgy gondoltam, nem a Millenium Stage-en fogok kísérletezni, tulajdonképpen ugyanazt a műsort adtam le, mint délelőtt az iskolában, plusz a szigetközi tündéreket a végére, hogy mindenki elandalodjon. A műsor végeztével sokan odajöttek gratulálni, és voltak köztük magyarok is; azt hiszem, elmondhatom, hogy sikeres volt a fellépés. Én legalábbis nagyon jól éreztem magam a színpadon :)
Az előadás megtekinthető ITT.
Majd kérek véleményeket ;)

Princess Hide-and-Seek

Most értünk vissza az első fellépésről.
Nem nagyon tudom, mit mondjak róla, még nem sikerült összeszednem a gondolataimat.
Az biztos, hogy nagyon jól sikerült :) Csak ezt azért ennél frappánsabban illene megfogalmaznom...
Egy nagyon csinos és rendezett belvárosi middle school-ban voltunk; biztonsági szkennelés a bejáratban, meg ami kell. Tárt karokkal vártak minket, és a színes rajzokkal teleragasztott folyosókon keresztül betessékeltek egy osztályterembe. Mivel mindenféle egyéb programok meg a taknyos idő miatt kevés kölyök volt az osztályban, áthozták a többieket a szomszédból is, és így már egészen csinos, huszon-egynéhány fős kis közönség gyűlt össze, plusz a végletekig lelkes tanító nénik.
Volt időm kezdés előtt beszélgetni a kölykökkel; tíz-tizenkét évesek voltak, és nagyon fegyelmezettek. Megkeresték Magyarországot a térképen, és roppant büszkék voltak magukra; felíratták velem a nevem a táblára, aztán megpróbálták kiejteni. Mire eljutottunk a kezdésig, már feloldódott a hangulat.
Béla felkonferált, én meg belecsaptam a közepébe.
Bús királyfi még mindig elég erős kezdés, főleg a tízoros magyar nyelvű egyszervolttal az elején. Ki lehet ütni vele a kölyköket, főleg, amikor hagyom, hogy találgassanak, mit is mondtam éppen :) Túl is lőttem a sztorival a célon, mert utána láttam, hogy hátra-hátrapillantanak, áll-e valaki az ajtóban.
Másodjára aztán elengedtem a kapaszkodót, és elkezdődött a valódi mesélés.
A mindent látó királylány körül sokat forogtak a gondolataim az utóbbi időben, így aztán rá esett a választás, hogy elsőként avassam fel a korábban felsorolt friss, ropogós és betöretlen mesék közül. Gyönyörűen szerepelt. A gyerekek, miután rájöttek, hogy szabad beleszólni a történetbe, nagyon udvariasan (mancsok a magasba) elkezdek gondolkodni és ötletelni, és roppantul élvezték a dolgot :) Maga a királylány osztatlan sikert aratott, és néha meg-megszakítottuk a mesét, hogy eltöprengjünk olyan dolgokon, mint pl hogy messzebb lát-e a királylány, mint egy űrtávcső, és hogy milyen magas az ég. Én személy szerint remekül éreztem magam, és a sztori is megállta a helyét.
Haradjára visszatértem a kapaszkodóhoz (egy új mese elég egy alkalomra), és elmondtam a garabonciásokat, akik szokás szerint sikert arattak, főleg a fiúk körében. Az utolsó öt percben még maradt időnk a Tündértó titkára is.
A visszajelzések enyhén szólva is nagyon pozitívak voltak. A vélemények megoszlottak azzal kapcsolatban, melyik sztori volt a legjobb; Princess Hide-and-Seek (így lett elkeresztelve a minden látó lány) elvitte a pálmát, és érdekes módon a Tündértó is elég sokakat megfogott. Fotózkodtunk, beszélgettünk, kiosztottam néhány autogramot, azutén elköszöntünk az iskolától.
Hát, megkezdődött a Fesztivál :)

Sajtó :)

Nézzétek meg, Cinnamóni milyen kedvesen írt rólam :)

Itt a blogja.

Én az esőben

Odaát is esik, Micimackó? Ideát is esik.
A tegnapi napot koránkelés (jetlag változatlan), vidám közös reggeli, majd önálló mászkálás jellemezte. Miután Béla és Móni ementek munkába, én meg megírtam a lentebb olvasható bejegyzést, szépen felöltöztem, és nem törődve esővel-viharral (na jó, vihar nem volt, csak vigasztalan szürke csöpp-csöpp) kisétáltam a nagy Washingtonba.
Először is megismerkedtem a metróval (ami kelet-európai barlangász élményeimet idézte fel - óriási, visszhangos, és alig van kivilágítva). Rövid szöszmötölés után sikerült belőnöm, hol is vagyok éppen, és azt is kinyomoztam, merre kéne elindulnom. Ezek után már csak a jegykiadó autamtával kellett szorosabb ismeretséget kötnöm, és a nyakamba vehettem a belvárost.
Valójában nem sok izgamas dolog történt - kijöttem a metróból, fel és alá flangáltam az esőben, jó nagyot taknyoltam a metróalagút rácsain, elolvastam a járdába vésett bölcsességeket, távolról integettem a capitóliumnak, majd immár térdig vizesen és csapzottan elsétáltam a Fehér Házig, és megállapítottam, hogy mára ennyi elég is. Útközben behúzódtam egy könyvesbolba száradni (természetesen semmi más alantas szándék nem vezérelt, khm), és szívem-csücske-Mark-Twainnel a hónom alatt távoztam.
Miután sikerült hazakeverednem (Eshu sose téved el, tudjátok ;) és megszáradnom, puccba vágtam magam az esti fogadáshoz. Béláék a Starbucksot jelölték ki mint találkozási pontot - hála a közlekedési tapasztalatok hiányának, fél órával korábban érkeztem a kelleténél. A fennmaradó időt jobb híján arra fordítottam, hogy egy kis filmes-Amerikás élményt szerezzek magamnak: beültem a Starbucksba, forró csokit kortyolgattam és elolvastam az aznapi Washington Postot. Gyerekek, az az újság testvérek közt is nyom vagy két kilót, és beteríti az asztalt. Nem egy kompakt olvasmány. Szerintem a bennszülöttek jókat röhögtek rajtam, ahogy a zizegő lepedőkkel küzdöttem.
A fogadás maga a svéd nagykövetségen zajlott, és nagyon barátságos rendezvény volt; mindenki elhozta a gyerekeit is, úgyhogy a beszédek és köszöntések harsány sikongatásba és lábdobogásba fulladtak. A kis ördögök csak akkor ültek el, mikor a bolgár fellépőcsoport táncolni és bábozni kezdett. Megnéztük a műsorukat (kedvesek voltak és hatékonyak, négyből hárman amcsik, hehe), fotózkodtunk egy kicsit, kezet ráztunk mindenféle személyekkel, ettünk jó sok fahéjas csigát, azután szépen elköszöntünk és hazatértünk vacsorázni.
Most pedig rohanok, mert fél óra múlva fellépek.
Ujjakat keresztbe. Rock and roll.

Amerikában nincs macska, nincs macska :)

Hát, visszatértem.
Barátságos másfél órás vámellenőrzés és különféle színű papírok kitöltögetése után egy vigyorgós zsernyák üdvözölt az Egyesült Államokban. Én meg vigyorogtam vissza.
Olyan, mintha ki sem tettem volna innen a lábam. Amint kiértünk a reptérről (és bele a késő délutáni washingtoni forgalomba), egy hullámban jött vissza minden emlék, meg a hasznos tudnivalók nagy része is. Vigasztalan idő volt és kutya hideg (most is az van), viszont gyönyörűek az őszi fák és a folyópart, pláne, amikor a vörös meg sárga lombok takarásából kivillan a Kennedy Center meg a Lincoln Memorial.
Washington DC.
Ha egy szóban kéne jellemeznem a magyar nagykövetséget és annak személyzetét (akikkel edigg találkoztam), akkor azt kellene mondanom, hogy barátságos. Béla és Mónika (akik meghívóim, szállásadóim és támogatóim egyben, illetve kettőben) kitörő örömmel fogadtak, és tettek róla, hogy azonnal otthon érezzem magam. Mivel már kóvályogtam a jetlagtől meg az éhségtől, felpakoltak és elvittek, hogy autentikus amerikai vacsorával ünnepeljük meg érkezésemet a MeiWa étteremben :) Beszélgettünk, nagyokat nevettünk, és néha ki-kipislantottam az ablakon, hogy meggyőződjek róla, az odakinn valóban Washington DC, és valóban az USA. Tapsikolós jó kedvem volt. Még mindig az van.
Egyelőre ennyi a nagy hír - kialudtam a jetlaget, és épp készülök nyakamba venni a várost (szakadó eső nem akadály). Estére a svéd nagykövetségre vagyunk kivatalosak a diplomatáknak ésfellépőknek rendezett fogadásra.
Holnap reggel pedig az én fellépésem nyitja meg a fesztivált.
A reklám után ismét jelentkezünk ;)

(Aki nem tudja, miért nincs macska Amerikában, annak felhívom a figyelmét az Egérmese című klasszikus rajzfilmre ;)

És bepakolunk a tarisznyába...

... mert, mint már tudjátok, a Tarkabarka Hölgy nem tud sokáig megülni a fenekén.

A következő megálló:

Kids Euro Festival,
WASHINGTON DC!!!

Bizony, jól hallottátok, több, mint egy évvel a hazatérés után ismét felnyergeljük az ezüst pacit, és irány az Újvilág!
Ha azt mondom, izgatott vagyok, nem mondok igazat. Valójában amióta megkaptam a meghívót a nagykövetségtől (mert hivatalos fellépő vagyok ám!), tapsikolva ugrándozok fel-alá a lakásban, és lázasan túrom fel valódi és virtuális kincsesládáimat, készülve az utazásra. A mesemondó hálózaton már szétfutott a hír: tengerentúli ismerőseim tárt karokkal várnak vissza, úgyhogy reményeim szerint részem lesz néhány Halloween-közeli élményben is, és felderíthetem a fővárost és környékét mesemondói szemszögből.
És ha már én képviselem a magyarokat (és egyszersmind a mesemondást mint műfajt is - meglepő módon az európaiak még nem nagyon ismerték fel a benne rejlő lehetőségeket. Az egyetlen 'mesemondó'-ként megjelölt fellépő, aki nem színész, bábos, és nem könyvet olvas fel, az Ciprusról jön:) a fesztiválon, illik a legjobbat nyújtani mindenből. Ezúttal ugyan nem szavaztattalak meg titeket arra nézve, milyen mesékkel készüljek, de így is kaptam sok offline-online segítséget, amit ez úton is köszönök szépen!
Csak érdekességképp, itt egy lista a teljesség igénye nélkül arról, milyen újdonságok kerültek a hamuba sült szójás csirke mellé:

1. A halhatatlanságra vágyó királyfi (Világszép népmesék)
Régóta kerülgetem már ezt a történetet, és végül Graham műhelyében kezdtem dolgozni rajta. Csak aza elejét volt időm elmesélni, de a csillogás Angela szemében, meg a kicsi részletek amiket kidolgoztam meggyőztek arról, hogy érdemes mesélni a történetet. Többféle verzióban létezik, azt hiszem, sikerült összemixelnem a sajátomat - a lényeg a sassá változó királykisasszony, a levegőben függő palota, a Pratchett-hangulatú Halál, és a csillagos egekig fenéken billentett herceg, megható és tanulságos jelenetekkel spékelve.

2. Jégország királya (Benedek Elek: Többsincs királyfi)
Új darab, de szerelem első látásra. Tűz országa, Jég országa, koronából rögtönzött hegymászó bakancs, megfagyott hadsereg, jegesmedvén lovagló herceg, jégszakállú törpék, epikus csatajelenet, emeletes vagányság. Fehérlófia meets Narnia meets Golden Compass. Na ezt múlja felül Hollywood.

3. A kopasz királyfi (Berze Nagy János: A bűbájos lakat)
Címével ellentétben szintén epikus történet. A csapat: egy kopasz vándorlegény (vagány kendővel a fején, természetesen), egy kisebbrendűségi komplexussal küzdő medve (aki mellesleg alakváltó), és egy pokolból kirúgott ördög (akinek fehér a farka vége). Gyászba borult város, tóparti párbajok, vajákos asszony, megmentett és elrabolt királylány, gonosz fekete herceg, megostromolt sziget, suff, paff, dübörgő zene. Nekem a legjobban az a rész tetszik, ahol a három jómadár egy éven keresztül képzi ki a hadsereg a város népéből, van egy enyhe Robin Hood hangulata, nem beszélve a meteorvas kardokról...

4. A mindent látó királyány (Magyar népmesék)
Ennek is millióegy változata van - Zöld Péter az egyik - és régóta motoszkál már bennem, csak sohasem próbáltam ki. Ezt is több verzióból alkottam meg, és kiszíneztem egy kicsit a királylányt, mert szegény olyan kevés szerepet kap a sztoriban, és valaki, aki képes ellátni a nap mögé, azért mégiscsak egy izgalmas személy lehet...

5. Gyöngyvirág Palkó (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág)
Annak ellenére, hogy tizes skálán mínusz tizes a címadása, maga a sztori eléggé kedves. Eleinte felvon szemöldökkel, messziről bámultam rá, de miután hugi vagy hússzor megnézette velem, kezdtem megbarátkozi a történettel... jól van na, igazából a sötét és gonosz Tündér Ilona képe ragadott meg ennyire.

Ja, igen, ezek mind autentikus magyar népmesék. Mondanám, hogy eljátszogattam velük egy kicsit, de valójában lényeges változtatást egyikük sem igényelt.
Most már csak a próbakör van hátra :)

Fotók a Fesztiválról

Ime néhány kép Rómából, hogy magukért beszéljenek :)
A lány a fehér ruhában Paola, a szép római épület pedig Annia Regilla mauzóleuma. A fotók a Via Appa Anticán készültek. Csodáljátok :)

Vigasság a Via Appián

Szombat reggel a gyönyörű őszi napsütésben felküzdöttem magam a Via Appa Anticára induló busz fedélzetére - a Fesztivált olyan okos módon szervezték meg a lányok, hogy minden nap több helyszín is volt. A dolog szépséghibája ezúttal abban rejlett, hogy a buszra a teljes telítettség állapotában még felszállt egy német turistacsoport, melynek következtében a sírás határán álltam, mire kidöcögtünk a római útra. A megadott megállónál esélyem sem volt leszállni; maradnom kellett a következőig, ami a katakombáknál volt, ergo a jó öreg Quo vadis busz nevéhez híven kivitt a vaff... kóvádiszba. Gyalogolhattam vissza az immár kevésbé gyönyörű őszi kánikulában Róma felé a Via Appián. Végülis, ennek is megvolt a maga hangulata, a cédrusfasorral meg a mélységes csenddel.
A Quo vadis templomnál végül sikerült rábukkannom Giovanára, aki Piroskának öltözve feszített egy miniatűr kávéház teraszán, és hangos szóval csalogatta a járókelőket a reggeli műsorra. Ami nem volt más, mint Graham Langley (olvassatok vissza a Lausanne-i mókához, ő volt az egyik főkolompos) mesemondó műhelye.
Lézengtünk egy darabig, mire megtaláltuk a helyszínt, melyet gondosan elrejtettek az utat szegélyező fák mögé; itt került sor Davide híres nyúlkergető jelenetére is, és új barátságok szövődtek a várakozó csoporton belül (miközben mindannyian nagyokat nyelve fixíroztuk az elére megrendelt pizzát).

Maga a műhely vagy öt órát tartott, és nagyon hasznos volt. Le a kalappal Graham előtt, két nyelven workshopot tartani. A csapat nagy része olasz volt, legtöbbjük kb. velem egyidős; remek volt a hangulat, és egymáson gyakoroltuk mesemondói, színészi képességeinket. Martina, a team legifjabb tagja, zajos lelkesedéssel örök barátnőjéül fogadott, miközben három jó tündért játszottunk egy hátizsáknak álcázott bébi Csipkerózsika felett.
A jól végzett munka örömére elfogyasztottuk a pizzát, majd testületileg átvonultunk megint a kicsi kávéházba, és felkészültünk a délutáni foglalkozásra, ami nem volt más, mint mesemondó séta a Via Appián. A Quo vadis-tól indultunk; Paola elmesélte a történetet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt kellett tapasztalnom, az angoloknak lövése sem volt, mi az a "Quo vadis, domine?". Azt hinné az ember, ez azért alap. De lehet, hogy csak erre Keleten az. Mindegy, Paola kitett magáért (ő az a fajta lány, aki nagyon szép, amikor mesél). Utána arrébb kocogtunk vagy húsz métert, és megálltunk ismét, hogy meghallgassuk VIII. Henrik felbontott házasságának történetét (pontosabban a papét, akinek volt pofája felbontani, és ezért kis híján lelőtték a spanyolok. A helyen ahol megmenekült - történetesen épp ott ahol álltunk - templomot épített örömében).
Innen tovább sétáltunk vidám beszélgetés és harmonikaszó közepette; biciklisek kerülgettek minket, kutyák szaladgáltak a lábaink körül, és eltűnt a hátunk mögött a város és a főút zaja. Egy csendes füves folton megálltunk, és ismét mesélés következett; Davide ajándékozott meg minket Mucius Scaevola legendájával (róla meg a mesélésről csak annyit, hogy jó volt nézni. Ühüm.) Amikor a történet végén feltartotta a bal kezét, és drámaian bejelentette, mi lett M.S. sorsa, egy kicsiny, ám energikus lány, Sonia viharzott be a képbe, belepacsizott a tenyerébe, és lerugdosta a színről azzal, hogy mindig a nőké az utolsó szó. Tőle hallgatthattuk meg a túszul ejtett római nők legendáját.
(Nem kellett a fordítás. Tisztán lehetett érteni minden szavukat. Na jó, a spanyol és a latin valószínűleg segített egy kicsit.)
Hosszú és vidám sétánk végén aztán elértünk Annia Regilla mauzóleumát (amely régen a visszatérés temploma volt Róma határán). A fenyők alatt már várt ránk a mosolygós Angela, hogy a fent említett hölgyről meséljen nekünk; ezek után mindenki helyet foglalt az épület tövében egy fa alatt, és kezdetét vette az esti matiné első felvonása, három nagyszerű, olasz mesemondó hölggyel. Emlékeztessetek a pizzás sztorira ;)
Már sötétedett, amikr elindultunk vissza a Quo vadis templomhoz, és egészen sötét volt (viharosan száguldó olasz autókkal) mire meg is érkeztünk. Az út menti kis vendéglőben első rangú tésztavacsora várt minket, meleg, fény és olivaoljaban oldott erőspaprika. Kis híján elaludtam az egész napi hajtás után, ám Martina nem hagyta annyiban a dolgot; kocsival vittek ki minket az Egeria parkba, ahol az éjjeli mesélés kapott helyet. Ha megkérdeznétek, hol van a Parco Egeria, azt tudnám mondani, hogy messze. Az útból csak sötét sikátorokat, óriási fenyőket és Martina lendületes gesztusait láttam.
Eleredt az eső, mire odaértünk; szerencsére várt minket a fenyőfák között egy sátor, jó sok gyertyával bevilágítva. Éjjeli mesélőink ezúttal Mats (a svéd nagyfőnök) és a walesi David Ambrose voltak, egy-egy órára mind a ketten. Különleges ínyencség! David balladát énekelt, elmesélte Tam Lin történetét (érdekes volt nagyon ezúttal egy pasitól hallani, ellentétben Hangaerdő asszony csodás muzsikájával, ez másképpen volt szép) és suttogott nekünk a hegyek mélyén alvó lovagokról. Mats megnevettetett minket svéd legendákkal és népmesékkel, és a viking mítosz, amit előadott a bölcsesség születéséről elvitte a garantált "leggusztustalanabb sztori" díjat is (mindenki, aki magában költői hajlamot érez, béküljön meg a gondolattal, hogy Odin lehányta).
Hajnali kettőkor vonszoltam magam haza a szállásra. Megérte.
:)

Fellépések, miegymás

Nos, aki figyelmesen megnézi a blog kinézetét (különös tekintettel a jobb oldali sávra), az látni fogja, hogy itt kérem változtatások eszközöltettek.
Mivel a honlapomat sikeresen meghackelte a Szabad Kurdisztán mozgalom (ámen nekik, a kurdoknak gyönyörű meséi vannak, de azért ezt mégiscsak túlzás), és a helyreállítás óta én magam sem férek hozzá rendesen, úgy döntöttem, kísérleti jelleggel ide költöztetem közelgő fellépéseim listáját (jobb oldaln látható).
Meg hozzáadtam egy kicsi ablot is, ahol hű követőim tűnhetnek fel, ha akarnak. Ha nem, az se baj :)
Na, és most vissza a római regékhez.

A Santa Maria del Popolo éjjeli ostroma

Bizonyám.
Talán azok is hallottak már erről a remek kis templomról, akik nem látták az Angyalok és Démonokat (mely filmművészeti alkotás méltatására majd akkor térünk ki, ha kapunk levegőt a röhögéstől).
A Piazza del Popolón éjjel is zavartalanul zajlott az élet; a tér fényárban úszott, fiatalok üldögéltek a templomok (3 is van) lépcsőin, és vidáman csobogott a szökőkút. Én a szervezőgárda előtt valamivel, külön utakon kószálva érkeztem meg, és a lábaimat lógattam az óriási, zárt kapuk előtt, míg fel nem tűnt Giovana a Piroska-szerelésében, sarkában a többi mesemondóval. Mivel az összes főkapu zárva volt (és alighanem reteszelve is), oldalt kerültünk, hogy ott próbáljunk szerencsét. Hosszas csöngetés és döngetés után végül a pap ajtót nyitott kis csapatunknak, és a plébánia folyosóin át végül beléphettünk az éjjeli álmát alvó templomba.
A világítás elenyésző volt; minden sarokban sűrűn álltak az árnyékok, halott pápák könyököltek unottan a falfülkékben, laposra taposott arcú főpapok pislogtak szemrehányóan az imapadok alól, és az egyik kápolnában Szent Pál hevert éppen Caravaggio vásznán - megtérés folyamatban. A szervezők azonnal sürögni kezdtek, ide-oda szaladtak az oszlopok között, öltöztek, hangoltak, tologatták a székeket. Én jobb híján leültem az első padba, és csillogó szemekkel szívtam magamba az éjjeli templom hangulatát. Kicsit olyan volt, mint amikor az ember tilosban jár. Felteszem, nem sokan jártak már benn zárás után...
Volt a mesemondókkal egy fickó, akinek a nevét sajnos nem kaptam el, viszont a hangját annál inkább: képes volt egymaga három szólamban énekelni. Nem emberi, komolyan mondom, főleg, amikor egy templomban csinálja az ember, zengő és mély hangon, keleti dallamokkal fűszerezve a gregorián melódiát. Futkosott a hideg a hátamon; először azt hittem, magnóról szól, de rá kellett jönnöm, hogy csak az ő torka állt rendelkezésre. Elképesztő.
Sajnos nem sokáig tartott a hangolás, mert csikorogva nyílt a főkapu, és érkezni kezdett a közönség. Angela, Paola, Giovana, Davide és a többi mesemondó immár jelmezben, bibliai mesélésre készen álltak az ajtóban, és fogadták a belépőket; utóbbi gitárral, egy lány harmonikával, és mindenki mindenféle jó kis zenével és énekkel. Hamarosan megtelt nézőkkel a főhajó; mivel így túl sokan lettünk volna, kettéosztották a tömeget, egyik felünk az oltár mögötti kis helyiségbe, a másik az egyik oldalkápolnába tereltetett.
Az oltár mögött meglepően meleg volt; sok hölgy legyezővel terelgette fel-alá a parfümillatot. Az előadás Dávid király és Betsabé szerelme volt, Paola és Davide előadásában; lenyűgöző, még úgy is, hogy csak néhány szót értettem belőle. A nézések minden pénzt megértek :) (főleg, mert Davide nézni azt nagyon tud)
Kótyagosan a nagy bibliai szenvedélytől átvonultunk a másik helyszínre, ahol Angela mesélt; több rövidebb történet volt különféle bibliai nőalakokról, és csak Mózes és a Vörös-tenger legendáját csíptem el belőle, szájhagyományozott változatban, majd fogjátok tőlem hallani, mert gyönyörű történet. Sajnos Giovana meséjét már nem várhattam meg, szaladtam az utolsó metróra.
Tökéletes helyszín, tökéletes előadások. Éjszaka a katedrálisban. Ennél jobb már nemigen lehetett volna...

Rome sweet Home

Nah, megint itthon. A változatosság kedvéért, futólag. És igen, ismét van egy fesztivál, amiről be kell számolnom lelkes és népes olvasóközönségemnek :) Ez a fesztivál pedig nem más, mint a

RACCONTAMIUNASTORIA,
avagy az
ELSŐ NEMZETKÖZI RÓMAI MESEMONDÓ FESZTIVÁL

Igen, igen. A Tarkabarka Hölgy Rómában járt.

Immár negyedszer, egyébiránt - na látjátok, ezért hasznos régésznek lenni. Mert akkor ugye a kötelező terepgyakorlat összeköthető olyan nyalánkságokkal, mint például Rómában flangálni, hétvégén kirándulgatni az Abruzzókban, olasz kajákat enni, és részt venni az első olasz szervezésű nemzetközi mesemondó fesztiválon, meghívott előadóként.
Bizony, bizony. Ez itt a reklám helye ;)

Viccet félretéve, az olaszok akikkel Lausanne-ban találkoztam, igencsak kitettek magukért. Házigazdának elsőrangúak voltak, nagyon barátságosak és vidámak, és természetesen a hangulatot csak fokozta, hogy az Örök Városban aztán vannak helyszínek, amikből válogatni lehet...
Na, vegyük csak szépen sorjában.
Péntek délután: Teatro di Documenti, kicsi színház a Monte Testaccio (Róma egykori amfora-szemétdombja) tövében; ciripelő kabócák, fenyőfák illata, aranyfényben lemenő nap, és egy kedves kis földalatti színházterem sejtelmesen megvilágítva, falba vágott lépcsőzetes nézőtérrel. Mire odaértem, már zajlott a rendezvény; volt nagy visongatás meg egymás nyakába ugrálás, amint ismét találkoztam a Svájcban megismert és megszeretett mesemondókkal. Ott volt Mats a svédektől, Annemarie a dánoktól, Graham az angoloktól, valamint további személyek a ködös Albion, Wales és Kanada képviseletében. Maga a talján csapat számomra merőben újszerű módon egy rakás fiatal mesemondóból állt; legtöbbjük kb. velem lehetett egyidős, és legnagyobb örömömre volt egy, aki fiatalabb volt nálam. A vég kezdete, tudom. Ez a zajos és lelkes (és hetek óta ingyen dolgozó) kis gárda felelt az egész rendezvényért - és jól csinálták!
A megnyitó egy sorozat rövid kis meséből állt - egy tucatból, hogy egész pontos legyek. Ezek közt kapott helyet az én Bús Királyfim is; szokás szerint kitörő lelkesedés fogadta. A hosszú-hosszú magyar beezetőt rutinból fordították olaszra, és a további események követése sem okozott gondolt senkinek; mikor magyarul hadartam egyes részeket, mindenki gurult a nevetéstől. A későbbiekben fel-felbukkantak emberek akik megkérdezték tőlem, hol van most a 'herceg', Davide pedig, akire majd még visszatérünk, megkergetett egy nyulat a Via Appián, azt kiabálva, hogy "nyuszika, taníts meg mesét mondani!". Nna, erre varrjatok gombot.
A megnyitónak egyébként több fénypotja is volt; az egyik egy klasszikus dalpárbaj, amit egy fiatal toszkán srác és mestere közösen rögtönöztek a közönség által megadott témára, rímben-versmértékben-dallamban, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Hát, kiültek a szívecskék a szemeimbe. Ilyet is ritkán lát az ember. Pedig az olaszoknál állítólag nemzeti sport.
További remek történeteket majd úgyis hallotok tőlem.
A megnyitót két hosszabb előadás követte; egy kanadai és egy angol hölgy (Mariella Bertelli és Shan Stephens) remekeltek a színpadon; utóbbi egy népmeseként előadott sci-fi törtéttel azonnal elnyerte a szívemet. Shan egyébként a Raccontamiunastoriát megalapító két lány, Angela és Paola mesemondó keesztanyja és mestere is egyben. Cinikus, jó humorú angol hölgyemény.

Az első kör végeztével pedig már nem volt más hátra, mint átvonulni a péntek éjjeli mesemondás színhelyére; de hogy mi volt a nagy meglepetés, arra a következő megjegyzésig várnotok kell...

Bohém maga, Biri néne?...

Na, itt az ideje, hogy lelkesedjek egy kicsit a magyarokért is.
Mielőtt azonban belecsapnék, érdemes tudnotok néhány dolgot a Fesztiválról.

Eredetileg úgy tervezték, hogy két helyszínen, párhuzamosan fog zajlani a mesemondás - benn a kaszinó épületében, és kinn a sokat emlegetett szökőkút körül (volt egy befüvesített szabadtéri nézőtér a közelben, teljesen olyan, mint a görög színházak). Mivel azonban a konferencia végére megjött az eső is, a szervezők úgy döntöttek, változik a program - az a sok sok mesemondó, akiket a honlapon is láthattok felsorolva, mint egyetlen színpadon vonult végig, reggeltől estig, megszakítás nélkül. Más szóval rögtönöztünk egy mesemaratont.
Hivatalosan mindenkinek tizenöt perc hírnév jutott odafenn; büszkén mondhatom, hogy becsülettel végigültem az összes előadást, bár a végére már komoly fájdalmaim voltak deréktól lefelé, és mindenem zsibbadt az üldögéléstől. A franciákat leszámítva, akik nem törődtek a világ nyelveinek többi részével még annyira sem, hogy gesztikuláljanak, mindenkit lehetett érteni, és élveztem is a meséket nagyon :)
Amikor a napi program véget ért, közös vacsora következett a fellépők részére, majd visszatértünk a színpadhoz, hogy ezúttal körben ülve, csak a szórakozás kedvéért meséljünk még egymásnak (és a közönség arra csámborgó maradékának) néhány történetet. Én ezeket az alkalmakat szerettem a legjobban (mind a kettőt, hehe).

Az első mesét a fesztivál első ilyen estéjén mondtam el; a hivatalos program szerint csak másnap este került rám a sor a színpadon, de az egész napi lelkesedés után már alig vártam, hogy szerepelhessek én is. Harmadikként pattantam ki a kör közepére; még elég sokan voltak a közönség soraiban is, és éppen kezdtünk a tábortüzes hangulatba belemelegedni. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az elmondott mesének valahogyan kapcoslódnia kell az előzőhöz; és mivel még a történetek és a hallgatás témájánál jártunk, természetesen elmeséltem a Bús Királyfit. Azoknak, akik lemaradtak a korábbi kalandokról: ez a kedves kis történet valójában egy mesekezdő formula, Raffai Judit A magyar mesemondás hagyománya című könyvében találtam rá, és egy Fejes József nevű sárai mesemondótól származik. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok róla, hogy egyszerű, rövid, és mégis annyi szikrát sűrít magába, hogy eddig akárhol meséltem, biztos sikert aratott. A sok magyar népmese közül, amiket eddig külföldi mesemondóknak átadtam, azt hiszem, ez kezdett el leginkább szájról szájra járni.
Lasuanne sem volt kivétel. A kör közepén állni olyan emberek között, akikkel három napja együtt dolgoztam a mesemondás világán, több lendületet adott, mint gondoltam volna. Kevertem a magyart az angollal, hogy a nyelvet is hallják - ez nagyon tetszett nekik - és amikor a királyfi különböző állatokkal találkozott, mindig odaszaladtam valakihez, és hozzá beszéltem. Igy került Fejes úr meséjébe norvég nyuszi, columbiai farkas és svéd medve. Nagyon élvezték a dolgot; a nyűlfarknyi mese folyamán többször is felkacagott a közönség, és vették a lapot a játékban; amikor pedig a végén a Bús Királyfi megérkezett Lausanne-ba, és elmondtam nekik, hogy valószínűleg most is az ajtóban hallgatózik, a lélegzetük is elakadt. Teljesen lenyűgözte őket a gondolat. Amikor az esti meseáradat végül elapadt, többen is odajöttek hozzám azzal, hogy mennyire remek egy történet ez, és megkérdezték, mesélhetik-e. Erre csak egyféle válasz létezik: NANÁ! :)
Roppant büszke voltam - nem magamra, hanem a mesére. És a magyarokra. És az összes régi mesemondóra, akik ilyeneket találtak ki, és Raffai Juditra is, aki remek kis könyvet írt a témáról. Tíz centivel magasabbnak éreztem magam. Kicsit olyan ez, mint szabadon engedni egy madarat. Úgy tűnik, a Bús királyfi európai körútra indul. Kíváncsi vagyok, mikor fogom visszahallani...

A nagy performansz vasárnap este következett el; én lettem volna az utolsó előtti a sorban, de a szervezők összekeverték a programot. Kissé meglepett, hogy valaki más megy fel helyettem a színpadra - ugyanakkor jó érzéssel töltött el, hogy egyszerre vagy hatan rohantak oda a szervezőkhöz, hogy figyelmeztessék őket a hibára. Mindenki a szívén viselte a sorsomat :) Hát, így alakult, hogy én zártam a Fesztivált.
Amióta csak hírét vettem a lausanne-i fesztiválnak, folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit meséljek. Ha az embernek több napja, vagy akár egy egész órája van, könnyű felkészülni: lehet mesélni ezt is, azt is, mindenből jut kóstoló. De ha 15 percben kell képviselni az egész magyar mesemondást... hát, akkor bajok vannak.
Az utolsó reggelre aztán annyira átitatott a játékos szellem meg az előző esti siker utóhatása, hogy úgy döntöttem, poénra veszem az egészet. Ebben az is megerősített, hogy a második nap végére már a közönség is fickándozni kezdett, és nem ültek volna végig semmi lírait és komolyat; ezért aztán lerúgtam a cipellőimet, feltrappoltam a színpadra, és előadtam a Lúdas Matyit.
Eddig csak egyszer próbálkoztam vele angolul, és jó népi mesemondó módjára a saját gusztusom szerint alakíttottam a történetet (így aztán került bele egy kiadós adag a filmváltozatból is). Viszont eléggé kerek, izgalmas és magyaros ahhoz, hogy remek előadás legyen, és tetszés szerint nyújtható öt perctől másfél óráig. Jutalomjáték.
És mivel előző este (meg egész héten) olyan remekül szuperált a nemzetközi összefogás, úgy döntöttem, adok egy plusz csavart az egésznek.
Mivel a taljánok vasárnap délben sajnos leléptek, az eredeti terven módosítani kellett; így került Döbrögi uram építkezésére egy messzi földről érkezett cseh építőmester, aki nagy kuncogások közepette jött fel a színpadra, és ékes cseh nyelven, sűrűn hadonászva magyarázta el, mennyire pocsék a faanyag. Jitka vette a lapot, ha kissé meglepődött is. Ami a doktort illeti, ő svéd lett végül; Love gyakorlott rögtönző, remek a színpadon, ráadásul előttem kettővel mesélt egy vicces kis történetet mindenféle alternatív gyógymódokról. A poén adta magát. Ő kevésbé lepődött meg, mint Jitka, és hamar otthonos lett a mesében; gondoltam, játszok vele egy kicsit, és amikor a gyógynövények listájára került a sor, eldaráltam neki vagy harmincat, ékes magyar nyelven. Pislogott kettőt, majd ő is kitekerte a listát, és darált valamit svédül. A közönség hangulata a tetőfokára hágott.
Összességében azt kell mondanom, Lúdas Matyi nagy siker volt. A történet végeztével az összes mesemondó nevében mindenkinek jó hazautat kívántam, és azt, hogy jövőre háromszor annyi mesélő, háromszor annyi mese, és háromszor annyi móka legyen a FEST konferencián...
Utólag sokan odajöttek hozzám, hogy gratuláljanak. (Ez itt, kérem, nem pofátlan önfényezés, csak annak látszik. Én tényleg a mesére voltam büszke. Meg Jitkára és Lovera, hogy vették a lapot :) Volt egy magyar hölgy is a közönségben, aki egészen meghatódott; sokan mondták, hogy jó volt a magyar nyelvet hallani (pedig keveset használtam - főleg az elején, és amikor Döbrögi segítségért kiabált), és mindenki egyöntetűen állította, hogy remek volt a konferencia három legifjabb tagját együtt látni a színpadon. Én csak a magam nevében nyilatkozhatok: felejthetetlen élmény volt.

Ami a harmadik mesélést illeti, az az utolsó esti körbe esett. Mivel mögöttünk volt három napnyi konferencia, ahol szavaztunk, szerveztünk, tárgyaltunk és szavaztunk, szavaztunk, szavaztunk, nem állhattam meg, hogy el ne meséljem Sweet Lady Robertson történetét, amit Angelától tanultam még tavaly. Magyarokhoz csak annyi köze van, hogy a jelenség, amit leír, a világon mindenhol ismerős; viszont szorosan kapcsolódott az egész FEST-élményhez, és ennek megfelelően mindenki nagyon értékelte. Most meséltem először; a történet azonnal életre kelt és a lábamhoz dörgölőzött, és hirtelen felindulásból több poént is költöttem bele, amik lelkes fogadtatásra találtak. Aki úgy gondolja, harmadszor is magyar népmesét kellett volna mesélnem, annak csak annyit mondhatok, hogy sorry, majd legközelebb.

Én úgy érzem, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza. Mondanivaló már csak annyi van, hogy:
Legyen mindenki nagyon nagyon büszke a magyar népmesékre!




A svéd doktor színpadon, avagy alternatív gyógymódok Döbrögi uramnak. Ime a lista...:)

Egy konferencia képei

Mivel ma túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hosszabb eszmefuttatásokba bonyolódjak, inkább feltöltök ide néhány képet.


Együtt ebédelünk. Svédek, dánok, norvégok, skótok, kanadaiak, angolok és franciák. Nem volt asztal ami bírta volna kapacitással, úgyhogy kiköltöztünk a gyepre. A közösségépítésnek semmi sem állhat az útjába!





George és az ifjú generáció (kivéve engem, mert én a kamera másik oldalán állok). Háttérben spanyol és portugál aláfestés.





Ir balladákat énekelünk. Balról jobbra: George, Luís, Ragnhild, Love, Clare, Martin ééés Christian, avagy Skócia, Portugália, Norvégia, Svédország, Irország, Anglia és Belgium.




A spanyol-portugál összesített csapat, békés egyetértésben.





Ének a szökőkútban és környékén, Clare vezényletével három szólamban, svédekre, írekre és magyarokra. Ötperces szünidő a fesztivál menetében.





Jitka, Ulf és jómagam, avagy a mesemondó kalózok elszánt ám maroknyi csapata.





Ebédszünet a szökőkútban, mely gátlástalan pancsolásba és vizespóló-versenybe fulladt. Itt, kérem, komoly szervező munka zajlik éppen. Becsszó.





A kelet-európai keménymag: Jitka, Birgit és szerénytelen személyem. Szerintem reprezentáció szempontjából derekasan helytálltunk. Ugye? ;)





A pancsolás csúcspontja: Patrick, Love és én megmásztuk a szökőkutat, és szoborcsoportként funkcionálunk. Az egyik legjobb pillanat volt az egész konferencián :)

Na, ennyit a szemnek. További fotókért zaklassatok egyenként ;)

K-O-N-F-E-R-E-N-C-I-A

Abból fogok meggazdagodni, hogy mindenkitől kérek 10 forintot, aki megkérdezi tőlem, "és mégis, mi a jó fenét csinálnak a mesemondók egy konferencián?". Akinek nem inge, ne vegye magára, akinek inge, az jön nekem 10 forint jótékonysággal ;)
Az emberiség jelentős része valami számomra felfoghatatlan okból kifolyólag határtalanul mulatságosnak tartja a "mesemondó konferencia" fogalmát. Azt hiszem, Lausanne és az eljövendő hasonló események tiszteletére ideje, hogy egyszer s mindenkorra helyretegyem a kérdést. Legalább azok számára, akik olvassák a blogomat...:)
Sokak számára a fenti kifejezés hallatán valami egészen valószerűtlen kép jelenik meg a lelki szemei előtt - egy kép, amit leginkább mesékből és egyéb gyermekkori élményekből merít az ember. Egy kép, amely sok furcsa alakot tartalmaz, akik színes és feltűnő ruhákat viselnek, lehetőleg sok csilingelő kiegészítővel; idegen nyelveken karattyolnak, mindenféle régi könyveket cipelnek magukkal, és kis csoportokba verődve üldögélnek valamely idilli környezetben, bort vagy egyéb inspiráló nedűket kortyolnak és zengő hangon avagy suttogva ősrégi történeteket adnak elő egymásnak.
Nos, itt az ideje, hogy megtudjátok az igazat. Egy mesemondó konferencia...
... pontosan ilyen.

Első látásra, persze. Ha huzamosabb ideig vesz részt rajta az ember, azért kiderül előbb vagy utóbb, hogy a nagy zsivaj mögött kemény és szervezett munka zajlik.
Nem, most komolyan.
Korábban már olvashattatok tőlem beszámolókat különféle amerikai konferenciákról - nos, a FEST gyűlés azoktól annyiban különbözött, hogy kis csapatunk elsődleges feladata maga a FEST megalkotása volt. Mivel ez a remek szervezet még csak homályos körvonalakban létezik a tavalyi oslói megmozdulás óta - és mert a résztvevő országok közül négy, köztük Magyarország is, újoncként vett részt a tárgyaláson - mind a három napot rá kellett szánnunk arra, hogy kidolgozzuk a Mesemondó Szövetség működési elvét és részleteit. Ebből a célból csoportokra oszlottunk, felelősöket neveztünk ki, témákat dolgoztunk fel, kérdéseket jártunk körül, vitáztunk, érveltünk, és mindezek tetejébe az utolsó napon végig szavaztunk, szavaztunk és szavaztunk.
A végredemény az lett, hogy a bőrünkön tapasztaltuk a miniatűr Európát annak minden előnyével és hátrányával együtt; halálosan elfáradtunk testileg és lelkileg egyaránt; több ötletet termeltünk ki és rágtunk meg, mint amennyit bárki valaha meg tudna valósítani, valamint az, hogy megalkottunk egy memorandumot, mely most egy éves próbaidőre hatályba lépett, a közös erővel megszavazott vezető bizottság felügyelete alatt.
(Most úgy érzem, tettem valamit a szakmánk elismerése érdekében. Sokkal jobban hangzik, ha van benne 'hatály' meg 'bizottság' meg -umra végződő szavak, igazam van? ;)

Emelett persze csináltunk egy csomó más dolgot is. Például meséket mondtunk egymásnak. És fürödtünk a szökőkútban.
De erről majd legközelebb.

Átkelés az Alpokon

Nna. Most, hogy leadtam a FEST-nek a hivatalos jelentésemet, már van időm olyan lazaságokra, mint blogolni, lehetőleg két nyelven egyszerre. Szóval, kezdjük talán az elejéről.
Vonattal mentem Svájca. Olcsóbb, szebb, és ad egy elég határozott benyomást az embernek arról, mekkora távolságot is tett meg otthontól a célig. Nevezett benyomás persze sajgó derékkal és elzsibbadt lábakkal jár, de az élmény kárpótol mindenért.
Kora este gördültünk ki a győri pályaudvarról. Láttunk szép dombokat, csillogó folyókat, legelésző szarvasokat, szárnyaló gólyákat, hullámzó búzamezőket és sok egyéb csodát; azután átléptük a magyar határt, és szép lassan ránk is esteledett. Bécs magasságában elnyomott az álom; csak néha riadtam fel, hogy bagolypillantásokat vessek egy-egy névtelen, te szikrázóan tiszta osztrák megállóra. Végül hajnali ötkor tértem magamhoz; az ülésen heverve néztem az ablakot, és egyszerre csak magas árnyalakokat láttam elsuhanni odakinn a hajnal előtti sötétben. Fenyvesek.
Ettől a pillanattól fogva az üvegre nyomott orral folytattam az utat; figyeltem, ahogyan a kinti éjszakából szépen lassan kiválnak a tárgyak körvonalai; először csak a fenyőfákat láttam, majd távolabb a hegyreinceket is, és végül sok-sok kísértetfehér ködöt. Gyönyörű volt. Még fenn voltak a csillagok, de a hegyek mögött lassan üvegzöldre váltott az ég; csodálatos, hajnal előtti alpesi táj bontakozott ki a szemeim előtt. Fehéren derengő, alacsony fellegek, üvegzöld erdők, alagút, csipkés hegyvonulatok, halvány sziklák, alagút, délceg fenyőfák, alagút, kicsike házak, alagút, legelő, alagút... alagút... alagút...
(Hozzátenném hajnali ötkor nevezett alagutakban már javában folyt a munka; zöld lámpások fénye mellett seregnyi munkás rakta a követ, és ha az ember megerőltette a fantáziáját, a hejhó-hejhót is lehetett hallani)
Napfelkelte után megszaporodtak a megfigyelhető részletek; lélegzetelállító tájakon zakatoltunk keresztül, láttunk sok tehenet (mielőtt valaki megkérdezné: nem, mind feketék), szarvasokat is, valamint egy Milka gyárat (az se volt lila). Svájci óráról annyit, hogy Zürichbe 2 óra késéssel érkeztünk, viszont mindenki roppant segítőkész volt és mosolygós, és hamar meglett az új csatlakozás, 54 vágány ide vagy oda. Egy olasz csaj megpróbált meggyőzni arról, hogy ő mindenhová ingyen utazik; nem voltam biztos benne, mit szólna ehhez a svájci vasúti társaság, így inkább leráztam a hölgyet.
Lausanne-ba dél körül érkeztem; az állomáson már várt rám egy nagyon kedves házaspár, akik ugyan alig-alig pötyögtek angolul, viszont szeretettel befogadtak svájci tartózkodásom idejére, ingyen és bérmentve. Hét unokával rendelkeznek, és a férj mesemondó a helyi céhben.
Egy kis sétakocsikázással, egy jól megérdemelt zuhannyal és egy kiadós ebéddel később pedig készen álltam, hogy belevessem magam a várva-várt Összeurópai Mesemondó Konferencia sűrűjébe.

Amerikai-magyar mesélés - a másik oldalról

Nos, végre-valahára Angelának is volt ideje írni a blogjára.
Itt olvashatjátok, neki mi csapódott le az együtt töltött egy hétből, és Magyarországról úgy általában :)
Nagyon érdekes kulturális tanulmány :)

Játék határok nélkül

Ki emlékszik még erre a remek tévéműsorra a hajdan volt kilencvenes évekből? Tudjátok, amikor mindenféle európai nemzetek csapatai színes jelmezekbe öltözve fura versenyszámokban mérték össze erejüket és tudásukat (avagy azok ellenkezőjét). Aki nem emlékszik, az járjon utána. Én még arra is emlékszem, hogy a magyarok voltak a sárgák :)
Nos, a fentebb (ühüm, lentebb) emlegetett F.E.S.T. konferencia kísértetiesen hasonlított ehhez a rendezvényhez. Az összefoglalást már olvashattátok; a bővített beszámoló első fejezeteként szeretnék néhány mondatot szentelni az egyes országok csapatainak:
(Akit bővebben érdekelnek az emlegetett személyek, csekkolja le a fesztivál honlapját)

A vikingek: Izland kivételével minden viking állam képviseltette magát; svédek hatan, dánok ketten, norvégok heten érkeztek (igaz abból egy iráni volt, de oslói lakos). A konferencia legjobb fej csapatát tisztelhetjük bennük, számomra legalábbis egyértelműen ők vitték el a pálmát. Persze én elfogult vagyok. Hogy is lehetne nem kedvelni egy sereg északi mesemondót, akiknek ráadásul olyan neveik vannak mint Ulf, Sven, vagy a hölgyek szíve csücske, Love (bár utóbbit ú-val ejtik). Ő egyébként a második legifjabb volt a konferencia résztvevői közül; csak két évvel öregebb szerény személyemnél. Mindannyian szépen beszéltek angolul, és kivétel nélkül profik voltak a színpadon; ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy barátságos, érdeklődő társaság voltak, akikkel hosszas eszmecseréket folytathatott az ember kultúráról, zenéről, könyvekről, vagy leginkább mindenről, ami az eszünkbe jutott. Mats, a svéd nagyfőnök ráadásul több száz remek fényképet is készített dokumentáció céljából, linkekért tessék jelentkezni nálam, vagy szétnézni a Facebook-on ;)

A kelták: Természetesen nincs európai mesemondó konferencia írek és skótok nélkül. Mindkét társaság három-három fővel képviseltette magát. Előbbi csapat két hölgyből állt (a vagány és nagyszájú Clare-ből és az ezüst hajú, csendesebb Nualából), valamint Alexanderből, akiről elég annyit mondani, hogy mindenki csak Nagy Sándorként emlegette. Róluk vagy sokat, vagy semmit; pontosan olyanok voltak, ahogyan a mesékből ismerjük őket, elvarázsoltak, elegánsak, hangosak és vidámak, költőiek, közvetlenek, dalosak, táncosak és mosolygósak. Clare volt a konferencia szíve és lelke; beszélt mindenkivel legalább 4 vagy 5 nyelven, ismerkedett és barátkozott, énekeket tanított nekünk, és természetesen esténként ő hozta a bort.
Ami a skótokat illeti: George, a konferencia legidősebb résztvevője, klasszikusan képzett hagyományos mesemondó; Skye szigetéről érkezett (aki olvasta Cú Chulainn legendáit, az tudja, miről van szó). Kiskacsaként kísértem mindenhová - nem minden nap találkozik az ember olyan mesélővel, aki több ezer kelta legendát ismer, és részt vett még a maga korában olyan remek dolgokban is, mint történetmondó párbaj a híres Duncan Williamson ellen. John hasonló módon tapasztalt volt, bár saját állítása szerint George mellett csak halovány kezdő a maga 30-egynéhány év gyakorlatával; ketten együtt, a két kiltes-szakállas úriember, egyedi hangulatot kölcsönöztek a gyűlésnek.
Plusz pont jár a csapatnak a fantasztikus akcentusokért is. Bár felét se értettem annak, amit mondtak, nem győztem betelni vele.

A hispánok: Szívem csücskei. Életemben először hallottam élőben spanyol mesemondást, és nem győztem betelni vele. Gyönyörű nyelv, pont. A küldöttség nagy gondot fordított rá, hogy minden spanyol ajkú terület egyenlő mértékben képviselve legyen: Roser katalán, Virginia baszk, Nelsón columbiai, Pep, Carles és Casilda pedig Spanyolország különböző szegleteiből érkeztek. Zajos, vidám társaság volt, nagyon összetartó (főleg, mert az angol és a francia nyelv is idegen volt a számukra, cserébe pedig sokan a többiek közül nem beszéltek spanyolul). Sok időt töltöttem velük, összebarátkoztunk; gyűjtöttem tőlük jó kis sztorikat. 2011-ben ők rendezik majd a FEST konferenciát, együtt a guadalajarai mesemondó maraton 20. évfordulójával.

A hellének: Három fővel és teljes mellszélességgel. Jorgosz mint mesemondó, Nikoleta mint az első nemzetközi görög mesemondó fesztivál szervezője (őt csak úgy emlegettük, mint 'a görög istennő', mert pont olyan csinos volt, és úgy is viselte magát), valamint Stelios, aki saját bevallása szerint az első görög mesemondó (amin elcsodálkoztam kissé, nem látszik rajta hogy háromezer éves lenne...). Energikusak voltak, határozottak, jól felkészültek - a saját fesztiváluk mellett ők felelősek a FEST honlapjáért is. Cserébe egyiküket sem hallottuk igazán mesélni.

A taljánok: Két cserfes hölgyemény, egyben az első római nemzetközi mesemondó fesztivál szervezői, melyről remélhetőleg szeptemberben részletes beszámolót is közlök majd. Remekül meséltek együtt a színpadon, szépen beszéltek franciául és angolul, és nagyon kompakt kis csapatot alkottak. Jó volt beszélgetni velük.

A fhransziák: Számtalanul sok volt belőlük (főleg, mert közéjük számolom a Svájc francia kantonjaiból érkezett mesélőket is). Mivel a francia nyelvből egy büdös mukkot se értek, nem tudom megállapítani, jól meséltek-e vagy sem; a spanyolokkal és olaszokkal ellentétben nem tettek különösebb erőfeszítéseket az iránt, hogy bárki más is megértse őket. Eleget tettek minden, a nemzetükkel kapcsolatos sztereotípiának; egyértelműen profi volt mindegyik. A fénypont a csapatban Jean, mindannyiunk kedvence, a kackiás bajuszú lovag, aki türelemmel és remek humorral tolmácsolt bárkinek, aki megkérte rá.

A portugálok: Három fő; új országként szerepeltek a konferencia listáján, akárcsak mi magyarok. Kevert háttérből származó, vidám és összetartó kis csapatot alkottak, és hamar sikerült a spanyolokhoz csapódniuk (annyira, hogy sokan már meg sem tudták különböztetni őket). Szépen beszéltek mindenféle nyelveket, és nagyon klassz meséik voltak.

A németek: Meglepő módon csak hárman voltak (plusz Svájc németül beszélő szekciója). Közülük egynek a nevét se tudom - fiatal lány volt, aki egy részt szavalt el a Niebelung-énekből, de sajnos hiányzott belőle a dög. A másik két hölgy viszont kárpótolta a közönséget mindenért - üdítő színfolt volt számomra az egy év Amerika után, hogy mindenki a konferencián fittyet hányt a politikai korrektségre és a 13-as karikára; mindenki, de a németek különösen. Emlékeztessetek, hogy meséljek majd nektek a három apácáról ;)

Az angolok: Hárman - egy nagyon kedves gyógypedagógus-mesemondó hölgy, Graham, az egyik hippi szervező és Martin, akivel nagy barátok lettünk az öt nap alatt. Utóbbi egyben a jövő évi konferencia főszervezője is. Lubickoltam egy sort a brit akcentusban.

Végül, de nem utolsó sorban, mi, vagyis Kelet-Európa: Akinek nem tetszik a megjelölés, ne vegye magára. Mi meg voltunk elégedve vele. Mind a hárman. Birgit Bécsből, Jitka Csehországból, én meg, nos, itthonról. Hamar összebarátkoztunk, és az öt nap nagy részét együtt töltöttük; közös erővel megalapítottuk a kelet-európai mesemondók szövetségét a FEST keretein belül. Munkánknak természetesen ez még csak a halvány kezdete; mivel mindhárom ország hivatalos mesemondó szervezet nélkül van, nagy út áll még előttünk, míg a FEST hivatalos tagjaivá válunk. Kezdetnek persze két ilyen jó fej és lelkes emberrel dolgzni már önmagában megéri az egészet.

És aki oda se ballagott: Mindannyian hiányoltuk a finneket, meg a többi kicsi északi országot - senki se tudja, hová lettek. Nagy űr tátongott Kelet-Európában és a Balkánon is - kósza mendemondákat hallottunk szlovén, horvát és román mesélőkről, de egyikük sem bukkant fel. Majd jövőre.

Na, látjátok, ezért mondtam, hogy szükség lesz egy rövid bevezetőre is. Még el sem kedztem a beszámolót...

Mesemondó találkozó - dióhéjban

Nos, a Tarkabarka Hölgy hazatért. Hurrá :) És mivel rengeteg az élménye és rengeteg a dolga, ráadásul tudja, hogy a mesemondás iránt kevéséb részletesen érdeklődő személyek számára a több kilométeres blogbejegyzések olvasása komoly erőfeszítést igényel, úgy gondolta, készít egy rövidke beszámolót, mielőtt igazán belelendülne a mesélésbe.
Ime:

- A hely: Svájc. Természetesen. Kinek nem volt egyértelmű? ;) Veri Veri egzotik Szviccerland.

- Az alkalom: F.E.S.T. (Federation for European Storytelling - Európai Mesemondó Szövetség, mert hogy ilyen is van ám) konferencia, 3 nap, majd 2 nap puszta szórakozás a Les 7 langues du dragon (A sárkány 7 nyelve) mesemondó fesztivál keretei között.

- A társaság: 77 mesemondó (avagy több, avagy kevesebb, de nagyjából ennyi, és ráadásul így jól is hangzik nekünk magyaroknak, nem? ;) Szerény személyem mint az európai paletta legifjabb mesemondója vett részt a gyűlésen.

- Az országok: Ausztria, Svájc, Csehország, Dánia, Anglia, Franciaország, Németország, Norvégia, Belgium, Görögország, Magyarország (hip hip hurrá ;), Irország, Olaszország, Hollandia, Portugália, Skócia, Spanyolország, Svédország, valamint külső szemlélőként Kanada és Kuba.

- A nyelvek: elsősorban angol és francia, valamint német, olasz, görög, spanyol, portugál, svéd, dán, norvég, cseh, magyar, gael (ír/skót), holland, katalán és baszk.

- A mesék: több, mint gondolnátok ;) Főleg népmesék, legendák és mítoszok, de abból aztán mindenféle. Továbbá bármi, amit megosztottunk egymással reggeli/ebéd/vacsora közben.

- A cél: közelebb hozni egymáshoz a vén Európa mesemondóit és mesemondó szervezeteit/céheit/szövetségeit. Ez körülbelül olyan feladat, mint pudingot szögezni a falra - mindannyian a bőrünkön éreztük Bábel történetét. De mi felhúztuk az a tornyot, és büszkén jelentem, áll mint a cövek. Körülbelül.

- A magyar vonatkozás: Nos, az volnék én. Mivel más magyar nem érkezett rajtam kívül (és a résztvevők közül csak Jitka, a cseh lány beszélt magyarul), rám hárult a feladat, hogy lelkesen lengessem a piros-fehér-zöldet, és legjobb tudásom szerint dolgozzak az országimázson. Meséltem magyarul, angolul és spanyolul, és rengeteg emberrel barátkoztam össze; terjesztettem egy kicsit a magyar kultúrát, különös tekintettel a Pilóta kekszre és a népzenére. Valamint Ludas Matyira. De róla majd később.

Nos, elsőre ennyi. A svájci szupervonat a légkondinak köszönhetően mozgó fridzsider volt, és úgy megfáztam hazafelé jövet, hogy a fejemből is alig látok ki. Ráadásul rengeteg a dolgom, többek között jelentést kell gépelnem a F.E.S.T. részére. Bizonyám.
Ne bóklásszatok el messzire: amint lesz időm, minden apró részletről be fogok számolni. Be én.

A Tarkabarka Hölgy útnak indul...

Egy olyan országba, ahol...

... a Szépség Szörnyetege egy fehér medve;

... a meséknek saját aranyhajú tündére van, aki elkíséri útjára a herceget;

... kétszáz éve szendereg egy kővé vált kastély összes lakójával;

... Tirli-Wirli a manólány nevelgeti három gyermekét;

... három hős alussza nyugtalan álmát a hegyek alatt, az ébresztő kürtszóra várva;

... Hófehérkét megtalálta a királynő, és a hét törpe csúnya véget ért;

... a Bolygó Zsidó megjósolta, hogy hó és jég temet majd maga alá egy virágzó várost;

... négy nemzet legendái érnek össze;

... többé senkinek sem kell meghajolnia egy botra tűzött kalap előtt.

Na, kitaláltátok már?
Hamarosan jelentkezem!

Prágai kísértés

Az idei családi nyaralás, mint mindig, több kisebb részletben történik (beleértve az Angelával tett kirándulásokat is). Eddigi vitathatalan fénypontja az a négy nap volt, melyek folyamán rövid kiruccanást tettünk morva őseink földjére (a felmenőinktől ránk származott hagyomány szerint szerény személyem egynyolcadrészt morva. Felerészt sváb. Felerészt magyar. Én aztán békében vagyon mindenkivel a környéken! Úgy is mondhatjuk, hogy álltam a fehér ló mindkét oldalán.)
Röviden és velősen: 3 napot töltöttünk Prágában.
Bár ez a kaland időrendben megelőzte Angela érkezését, akkor nem akadt időm írni róla; és mivel most amúgy is uborkaszezon van, gondoltam, kerekítek egy szösszenetet arról, hogyan is látja Prágát egy mesemondó.
Szemüvegeket fel.

A prágai Új Városban, nem messze a Károly-tértől, áll egy szállodává alakított monostor. A kertben sötétszürkére kopott Mária-szobor, a falakon sűrű borostyán, a vastag kertfalon kovácsoltvas ajtócska, a barokk épület homlokzata fölé pedig a Szent János-templom magasodik. Prágai tartózkodásunk idejére ez a vadregényes épület szolgált főhadiszállásul. Mesemondói szempontból tökéletes helyen volt (és azok számára, akik értik: a Winchester fiúk is ide cuccoltak volna be).
A mesemondók négy dimenziót látnak. Izé, ötöt. Huh, fizikusok. Ööö... lényeg a lényeg, a mesemondók mindig eggyel több dinemziót látnak, mint amennyi a tudomány mai állása szerint létezik; az az egy plusz dimenzió pedig nem más, mint egy adott tárgy, épület vagy hely története.
A szomszédunkban álló ház például, a maga csinos barokk homlokzatával és rózsaszínes falaival egyáltalán nem tűnt ki a környező épületek közül; azoknak viszont, akik felfigyelnek az ilyesmire, messziről visított, mint egy világítótorony. Dr. Faust egykori szállása ma már kórház és patika; mégis, amikor besétáltunk körülnézni, libabőrös lettem. Azt állítják, a híhedt doktor után még számos önjelölt varázsló és alkimista élt ezek között a falak között; a legtöbben a plafonon tátongó, kénbűzt árasztó lyukon keresztül távoztak, amikor eljött az ideje... akárki találta is ki, hogy legyen kórház az épületből, biztos remek humorérzékkel rendelkezett. Vagy patákkal és egy vasvillával.
Az utca túloldalán emelkedett a nemrég felújított emmauszi kolostor; régen, amikor még szerzetesek csendes és fegyelmezett közössége lakta, fentebb említett patás barátunk részmukaidős szakácsként tevékenykedett a konyhájában, remek főztjével próbálva a testi élvezetek felé csábítani a barátokat. Végül természetesen lebukott (de csak miután már minden atya jó néhány fölös kilót felszedett magára). Besétálva a belső udvarba nem kis derültséggel vettem szemügyre az "Catering" (élelmezés, vandéglátás) feliratú hirdetőtáblát.
Első este azzal a történettel sikerült meglepnem kedves családomat, hogy nagy valószínűséggel egy halott apáca van valahol a pincében befalazva. Prágában több olyan legenda is járja, hogy egy-egy kőművest titokzatos maszkos emberek kirángatnak az ágyából éjszaka, és ismeretlen helyre viszik, ahol valami titokzatos, szörnyű munkát kell (jó sok arany ellenében) elvégeznie; ezek közül az egyik az emmauszi kolostor közelében élve befalazott apácáról regél. Na, ettől sem aludtunk jobban.
Még mindig a közvetlen szomszédságnál maradva: hamar kiderült, hogy Prága legsűrűbben kísértett utcájában lakunk; volt itt embereket halálra táncoltató pincérlány, fejetlen katona, meg amit akartok. Ráadásként a Károly-tér környékén állt valaha az a ház, ahol éjszakánként egy titkos társaság tartott összejöveteleket - miközben a testük otthon feküdt az ágyban. Festményeken keresztül közlekedtek. Egy rakat Dorian Gray. Huh.
Kissé távolabb sétálva a szállástól... hát, ott volt egész Prága. Történetmondói szemszögből az Óvárosban sétálni körülbelül olyan, mint hőszemüvegen át nézni egy csillagszórót. Próbáltam az általam jobban kedvelt történetekre koncentrálni - Bruncvik fejedelem és az oroszlán szobrára a Károly-hídon, és a megvakított órásra a híres-hírhedt városházi óránál. Történetek, legendák és mesék zsizsegtek körülöttünk minden irányban (nem is beszélve a turistaszezon csúcsát jelző elképesztő tömegről).
A Vysehrad sokkal nyugisabb volt - oda csak helyiek mennek fel, meg néhány turista, aki nagyon eltévedt. A Szent Péter-templom megfeketedett tornyai alatt szőlőtőkék borították a hegyoldalt; a kilátás erősen emlékeztetett egy szebb, tisztább és zöldebb Budapestre, kivéve, hogy a rossz irányba hömpölygött a folyó... A Vysehradnak is megvannak a maga legendái; a legtöbb a 8. században élt Libuse fejedelemasszonyról szólt, aki a jövőbe látott, és minden cseh szíve csücske azóta is. Hát, tudta, hová kell építkezni, az biztos.
Az első napon még meg-megálltunk megcsodálni a cseh szuvenírboltokat - a marionett-árusokat, üvegműveseket, és természetesen (a hugi kedvéért) Kisvakondot minden elképzelhető formában és méretben. Később az egész kezdett veszínei a varázsából a puszta mennyiség miatt (és mert majdnem elhagytuk anyát és hugit egy játékboltban). A marionett-bábok megmozgatták a fantáziámat, de sajnos nem egészen tudom magam túltenni a tényen, hogy csúnya az arcuk. Egyik sem volt különösebben szimpatikus. Kivéve a vörös selyemruhás hölgyet a fekete maszkban. Azzal a karakterrel lehetne kezdeni valamit egy színpadon... (*történetmondói agyműködés folyamatban*)
És ha már legendáknál tartunk...
Azok számára, akik esetleg nem tudnák: Prága egy történetmondó számára egyet jelent a Gólemmel.
A zsidó negyed nagy élmény volt. Sétáltunk fel és alá; én bementem a régi temetőbe is, Löw rabbi sírjánál felidéztem a kedvenc történeteimet, amik a bölcs öregről szóltak; megnéztem a sír repedéseibe tömködött cédulákat, emberek tucatjainak rejtett kívánságait, és a kavicsokat, amiket virág helyett tettek a faragott fejfák tetejére. Ahhoz képest, mekkora a tömeg a városban, a temetőben csend volt és nyugalom. Később megtudtuk, hogy a turisták valamiért jobban preferálják a város más részeit, mint a zsidó negyedet, és a nagy népszerűséghez képest errefelé viszonylag gyér a látogatottság. Csak azok járnak erre, akiknek valami személyes kapcsolata van a zsidó kultúrához. Vagy, az én esetemben, a legendákhoz.
A Régi-Új Zsinagóga körül hosszasan sündörögtem; az egy dolog, hogy a történet szerint a padláson még mindig rejtegetik a Gólemet, az meg egy másik, hogy éjjel kettesével járőröznek a rendőrök az épület körül, nehogy valakinek eszébe jusson meglesni, mi igaz ebből. Ezt az idegenvezetőtől hallottuk - egyik este ugyanis befizettünk egy "kísértet-túrára", amin az érdkelődés hiánya miatt csak mi ketten apával vettünk részt. Elég családias volt a hangulat; a kis hölgy remek sztorikat tudott, és szépen beszélt angolul, úgyhogy csillogó szemekkel hallgathattam a prágai zsidó legendákat, élőben és egyenesben a helyszínről. Az egész negyed üres volt, eletinktve a járőröző rendőröktől; hosszú árnyékokat vetettünk a lámpafényben, és a temető falairól visszaverődtek a lépéseink.
(Apával egyébként hosszasan elmélkedtünk a Gólem-legenda és a modern mitológia párhuzamairól. Mert ugye adott egy ember által készített mechanizmus, melyet egy ember által írt és a fejben elhelyezett szöveg tart életben; létrehozásának célja az emberek - jelen esetben a prágai zsidók - őrzése és védelmezése, és minden parancs kérdés nélküli teljesítése; kivéve a házimunkát. Nevezett szerkezet azonban megkattan, önálló életre kel, és veszélyt jelent magukra az emberekre; így aztán tőrbe kell csalni, hogy a mozgató ige eltávolíttasson, és a Gólemből nem marad más, csak egy halom alkatrész. Na. Kinek ismerős?... Válaszokat és megfejtéseket, bla bla bla.)
Hazafele jövet megálltunk Brno felett barlangot nézni. A csehek érdekesen viszonyulnak a turisták tájékoztatásához; az útikönyv szerint nevezett barlangokat "évente több millióan keresik fel". Hát hogy keresik, az biztos, de arról már nem szól a fáma, hogy hányan találnak rájuk... a cseh közlekedési táblák nagy része az "Itt kellett volna befordulnod, hülye" és a "rég a rossz irányba mész" kategóriákba esik. A barlangokhoz vezető út egy pici táblán volt jelölve egy "zsákutca", egy "behajtani tilos" és egy "veszélyes hegyomlás" társaságában. No comment. Azért szépek voltak, és csónakáztunk is.

A történetmondók természetesen nem a fent emlegetett ötdimenziós szemüveggel az orrukon születnek. Dehogy. Az, hogy Prágát volt szerencsém így megismerni, egy Prágai Regék és Mondák című fantasztikus könyvnek köszönhető, melyet 1000 Ft-ért szereztem be az antikváriumból évekkel ezelőtt (szerzője Václav Cibula). Nagyon megérte. 77 legenda található benne, egyik jobb, mint a másik, és igényesen, élvezetesen van megírva (de legalábbis lefordítva).
Az a véleményem, hogy minden városnak szüksége lenne egy ilyen könyvre. Legalább.