Az amerikai történelem után az amerikai tudomány volt terítéken: elmentem a Smithsonian Természettudományi Múzeumba.
Először is, sokkal jobban tetszett, mint a másik. Nem csak azért, mert egy emeletnyi csillogó drágakő meg egy csomó dinoszaurusz-csontváz mindenkiből kihozza a gyereket, hanem azért is, mert szerintem jobban volt felépítve az egész. Nagyobbak és összefüggőbbek voltak a kiállítások, és sok volt az interaktív felület, ami tulajdonképpen tapizható képernyőt jelent, és meg is tapiztam mindet szorgalmasan. Lehetett saját meteor-becsapódást modellezni, meg virtuális vulkánkitörést, meg interjúkat nézi okos emberekkel, sőt, az ásványkiállításban megfogdoshatott az ember lánya egy hatalmas tömb ametisztet is. Nagyon tudam értékelni a "Please touch" feliratú táblákat :)
Volt egy időszakos kiállítás is a fizikai antropológiáról és a csonttani kutatásokról, amiket Bones és társai végeznek midnenféle temetők lakóin. Felfrissítettem kissé megkopott ismereteimet, készülvén a téli antro-vizsgára.
Amióta elvégeztem tavaly a Trinityn a muzeológia-kurzust, más szemmel nézek a kiállításokra; észrevesz az ember olyan apró trükköket és/vagy szervezési hibákat, amik egy látogató számára kedvessé vagy ellenszenvessé teszik a múzeumot. Persze sohasem lehet minden igényt kielégíteni, de itt azért elég jó volt az arány.
Aki látta az Éjszaka a múzeumban című alkotást, annak mondom, hogy ez az a múzeum. De nem is úgy néz ki. Bár a T-rex az megvan.
Összességében nézve nagyon vidám délutánt töltöttem a tudomány fellegvárában, és választ kaptam rengeteg komoly, alaposabb megfontolást igénylő kérdésre.
Na jó, valójában csak tetszettek a drágakövek.
2009. október 21., szerda
A halhatatlan királyfi debütál
Ha az interjú nem lett volna elég, ott volt még a nap fő eseménye: újabb fellépés, ezúttal egy iskolában.
Harminc-egynéhány gyereket tereltek be a színházterembe - tíz-tizenegy évesek voltak, vidámak, kíváncsiak és beszélgetősek. Szeretem, amikor fellépés előtt van alkalmam megismerkedni a közönségemmel; míg a háttérben a mikrofonnal meg az előkészületekkel szöszöltek, a gyerekek tudni szerették volna, mire számítsanak, így aztán beszélgettünk egy kicsit a mesemondásról. Teljesen lázba hozta őket a dolog.
Iskolája válogatja, mennyire hangos vagy halk egy közönség; ez a kis csapat a legjobbak közé tartozott. Nem voltak rakoncátlanok vagy zajosak, de mindenre reagáltak, hanggal, tapssal, csodálkozó kiáltásokkal és kedves kis megjegyzésekkel; szívvel-lélekkel benne voltak a mesében. A mikrofont fel se vettem, felesleges lett volna, meg a madzag is rövid volt.
A szokásos bevezető után (Bús Királyfi) lement Princess Hide-and-Seek (amin majdnem megcsüngtem, mert amikor megkérdeztem tőlük, mi lehet egy mindent látó királylány kedvenc játéka, egyöntetűen közölték, hogy 'I spy', amiről fogalmam sincs, micsoda :), és megint csak nem hozott szégyent a magyarokra. Nagyon okos kis csapat volt, előre kitalálták a rózsás trükköt, így a mesét gyakorlatilag közösen fejeztük be :)
És mivel olyan kedvem volt, és mert a mesecserén már felavattam egyszer, hát elmeséltem nekik a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét. És örömmel tapasztaltam, hogy gyerekeknél is működik, sőt. Egyes jelenetek zajos tetszést (avagy nemtetszést, a királyfi buta döntései esetében) arattak, és az utolsó Halál vs Királyfi versenyfutást egy emberként szurkolták végig. Ez a mese is be fog kerülni az állandó repertoárba.
Miután vége lett a fellépésnek, végre időnk volt reggelizni is; és mivel még mindig nem múlt el dél, maradt egy egész délutánom, hogy - kótyagosan a tánctól, a nemalvástól és a mesemondás utáni maradék lelkesedéstől - ismét felfedeznivaló után nézzek.
Harminc-egynéhány gyereket tereltek be a színházterembe - tíz-tizenegy évesek voltak, vidámak, kíváncsiak és beszélgetősek. Szeretem, amikor fellépés előtt van alkalmam megismerkedni a közönségemmel; míg a háttérben a mikrofonnal meg az előkészületekkel szöszöltek, a gyerekek tudni szerették volna, mire számítsanak, így aztán beszélgettünk egy kicsit a mesemondásról. Teljesen lázba hozta őket a dolog.
Iskolája válogatja, mennyire hangos vagy halk egy közönség; ez a kis csapat a legjobbak közé tartozott. Nem voltak rakoncátlanok vagy zajosak, de mindenre reagáltak, hanggal, tapssal, csodálkozó kiáltásokkal és kedves kis megjegyzésekkel; szívvel-lélekkel benne voltak a mesében. A mikrofont fel se vettem, felesleges lett volna, meg a madzag is rövid volt.
A szokásos bevezető után (Bús Királyfi) lement Princess Hide-and-Seek (amin majdnem megcsüngtem, mert amikor megkérdeztem tőlük, mi lehet egy mindent látó királylány kedvenc játéka, egyöntetűen közölték, hogy 'I spy', amiről fogalmam sincs, micsoda :), és megint csak nem hozott szégyent a magyarokra. Nagyon okos kis csapat volt, előre kitalálták a rózsás trükköt, így a mesét gyakorlatilag közösen fejeztük be :)
És mivel olyan kedvem volt, és mert a mesecserén már felavattam egyszer, hát elmeséltem nekik a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét. És örömmel tapasztaltam, hogy gyerekeknél is működik, sőt. Egyes jelenetek zajos tetszést (avagy nemtetszést, a királyfi buta döntései esetében) arattak, és az utolsó Halál vs Királyfi versenyfutást egy emberként szurkolták végig. Ez a mese is be fog kerülni az állandó repertoárba.
Miután vége lett a fellépésnek, végre időnk volt reggelizni is; és mivel még mindig nem múlt el dél, maradt egy egész délutánom, hogy - kótyagosan a tánctól, a nemalvástól és a mesemondás utáni maradék lelkesedéstől - ismét felfedeznivaló után nézzek.
Egy interjú története
Miután széttáncoltuk a cipellőinket Glen Echo-ban, hajnali felkelés következett: Béla interjúra fuvarozott engem a svéd nagykövetségre. Még sötét volt, amikr elindultunk, úgyhogy megcsodálhattam Washington hajnal előtti fényeit és lényeit, és a zöld csíkot a folyóparton a víz felett.
A svéd követség (nem írtam én már arról a helyről?... miért nem?... ja, de írtam. Csak nem az épületről. Pedig nagyon csini hely, a folyóparton áll, és az IKEA tervezte, ami nem azt jelenti, hogy ha bevágod az ajtót, összecsukódik, hanem azt, hogy szellős meg modern meg főleg fából van, díszmedencével meg üveg falakkal). Öhm, mit is....? Ja, igen. Szóval a svéd követségen már zajlott az élet: Holly Morris, a Fox TV reggeli műsorvezetője stábostul garázdálkodott már a helyszínen, és a fesztivál egyes résztvevőit interjúvolta.
Ha olyan sorozat-junkie-k vagytok, mint én, és láttatok már filmet, ami a híradózás/tévézés kulisszatitkairól szól, akkor elmondom, hogy ez pont olyan volt. Holly, aki szőke, energikus és profi, egy nagy doboz reggeli kávéval mászkált fel és alá, és az asszisztensével karöltve próbálta a sokféle szaladgáló művészt valami szervezett egészbe foglalni. Eleve úgy kezdődtünk, mint egy rossz vicc: a francia bűvész, az osztrák operaénekes és a magyar mesemondó besétál a svéd követségre...
Béla, aki szintén nagyon érti a dolgát, előre begyakoroltatta velem, mit szeretnék mondani, mert egy ilyen műsorban csak pár mondatra van idő, és azoknak aztán erősnek kell lenniük. Főleg, mert élőben ment az egész, és közben ötmillió dolog vonta el az ember figyelmét: a háttérben éneklő és bábozó bolgár csapat, a körülöttünk álldogáló emberek, és persze a kamera. Amikor Holly társalogni kezdett a többiekkel, én jóhiszeműen azt hittem, még csak előzetes beszélgetés zajlik; mire leesett, hogy ez már az élő adás, én következtem, és a hölgyemény mosolygva tartotta az orrom alá a mikrofont. Minden hálám Béláé, hogy felkészített :)
A végeredményt ti magatok is láthatjátok, ezen a linken.
Mire észbe kaptam, már túl is voltunk az egészen, a szőke ciklon pörgött tovább, mi pedig elballagtunk a napfelkeltébe.
A svéd követség (nem írtam én már arról a helyről?... miért nem?... ja, de írtam. Csak nem az épületről. Pedig nagyon csini hely, a folyóparton áll, és az IKEA tervezte, ami nem azt jelenti, hogy ha bevágod az ajtót, összecsukódik, hanem azt, hogy szellős meg modern meg főleg fából van, díszmedencével meg üveg falakkal). Öhm, mit is....? Ja, igen. Szóval a svéd követségen már zajlott az élet: Holly Morris, a Fox TV reggeli műsorvezetője stábostul garázdálkodott már a helyszínen, és a fesztivál egyes résztvevőit interjúvolta.
Ha olyan sorozat-junkie-k vagytok, mint én, és láttatok már filmet, ami a híradózás/tévézés kulisszatitkairól szól, akkor elmondom, hogy ez pont olyan volt. Holly, aki szőke, energikus és profi, egy nagy doboz reggeli kávéval mászkált fel és alá, és az asszisztensével karöltve próbálta a sokféle szaladgáló művészt valami szervezett egészbe foglalni. Eleve úgy kezdődtünk, mint egy rossz vicc: a francia bűvész, az osztrák operaénekes és a magyar mesemondó besétál a svéd követségre...
Béla, aki szintén nagyon érti a dolgát, előre begyakoroltatta velem, mit szeretnék mondani, mert egy ilyen műsorban csak pár mondatra van idő, és azoknak aztán erősnek kell lenniük. Főleg, mert élőben ment az egész, és közben ötmillió dolog vonta el az ember figyelmét: a háttérben éneklő és bábozó bolgár csapat, a körülöttünk álldogáló emberek, és persze a kamera. Amikor Holly társalogni kezdett a többiekkel, én jóhiszeműen azt hittem, még csak előzetes beszélgetés zajlik; mire leesett, hogy ez már az élő adás, én következtem, és a hölgyemény mosolygva tartotta az orrom alá a mikrofont. Minden hálám Béláé, hogy felkészített :)
A végeredményt ti magatok is láthatjátok, ezen a linken.
Mire észbe kaptam, már túl is voltunk az egészen, a szőke ciklon pörgött tovább, mi pedig elballagtunk a napfelkeltébe.
Széttáncolt cipellők 2 - A visszatérés
Amikor kiderült, hogy megint Nyugatnak fordítom a hajó orrát, első dolgom volt rácsatlakozni a Nagy Pókáhlóra, és megnézni, divat-e DC környékén is a kontratánc. És képzeljétek, divat :) Le is tettem magamnak a nagyesküt két hónappal ezelőtt, hogy nem megyek addig haza, amíg nem táncoltam egyet. Legalább.
Igy esett, hogy vasárnap este Cinnamóni meg én felöltöttük a Hamupipőke-ruhát, és elindultunk mulatni.
Washington környékén a kontratáncos összejöveteleket egy Glen Echo Park nevezetű helyen tartják - amiről hosszas éjjeli buszozás és némi bóklászás után közelebbi ránézésre kiderült, hogy valójában egy elhagyatott volt vidámpark. Romantikus és kísérteties helyszín, főleg sötétedés után; amikor beléptünk a park területére, már hallani lehetett a zenét, és a sötét épületek között a volt dozsem-pálya ablakai világoltak elő barátságosan. Az utolsó pillanatban érkeztünk: annyi időnk volt csak, hogy lerúgjuk a csizmát, felvegyük a cipellőt, és beálljunk a sorba, már kezdődött is a tánc. A táncmester egy fiatal, mosolygós fickó volt, keménykalapban és mellényben, a zenekar pedig vidám volt és lendületes, és voltak benne olyan jó dolgok is, mint szaxofon és trombita. Kicsit jazzesre vették a figurát, ami alaposan feldobta az amúgy is remek hangulatot.
Mindaz, amit tavaly írtam a kontratáncról, továbbra is tartja magát.
El sem tudjátok képzelni, milyen nagy élmény volt újból táncolni. Az az igazi, vegytiszta lelkesedés ömlött végig rajtam, amikor kalapál a szíved, és elkönnyesednek a szemeid, és hangosan nevetsz, egyszerűen mert jó kedved van, és úgy táncolsz, hogy a lábaid alig érik a földet, és fogalmad sincs, hány óra van, és nem is érdekel. Az emberek pedig, akik száznál is többen voltak a pavilonban, ugyanazzal a közvetlenséggel és őszinte lelkesedéssel álltak hozzá a tánchoz, mint akikkel korábban találkoztam. Sohasem kellett párt keresni, mindig sorban állt már a következő; nem volt suta toporgás és három lépés távolság, hanem aki elkapott, az pörgetett is rögtön, úgy, hogy rábízhattad magad, és mindenki nevetett. A táncok pedig hihetetlenül jók voltak - a táncmester is, becsületére legyen mondva - nem túl bonyolutltak, ellenben nagyon ötletesek, és volt bennük minden, ami egy jó tánchoz kell: sok párcsere, sok pörgés, földet rengető toppantások, és természetesen gypsy minden mennyiségben. Több, mint két órát roptuk megállás nélkül - a tánc maga jüval tovább tartott volna, de sajnos el kellett érnünk az utolsó buszt haza. A két óra alatt szerintem az égvilágon mindenkivel táncoltunk, aki a teremben tartózkodott, sokaknak be is mutatkoztunk; pont a félidős szünetnél járt le az időnk, úgyhogy keringőztünk még egy kicsit, majd beálltunk a második félidő nyitótáncába, mert nem tudtuk megállni, ebből következően futtában váltottunk cipőt, és már a kabátot rongáattuk magunkra miközben több csalódott úriembernek is el kellett magyaráznunk, hogy sajna menni kell, és azután letettük az üvegcipőt a lépcsőre, és rohantunk, hogy elérjük a buszt, mielőtt éjfélt üt a toronyóra.
(A busz természetesen nem jött, ami az amcsi buszok jó szokása, tehát risztanunk kellett Bélát, csillogó páncélos lovagunkat, aki jött és megmentett minket)
Jó volt látni, hogy Cinnamóni mennyire jól érezte magát. Bár ő most először találkozott élőben ezzel a műfajjal, nagyon hamar beletanult, és mindenkit levett a lábáról, aki szembe jött vele a sorban. És mosolygott, mint a piros alma. Rokon lélek.
Ő is írt a táncról, olvassátok el!
Azt hiszem, ez a két óra tánc megint feltöltött életkedvvel avagy Káprázattal (avagy nevezéttek, aminek tetszik) két évre előre. Remélem, a hétvégén repetázunk még :)
Aaaand, swing your partner!
Igy esett, hogy vasárnap este Cinnamóni meg én felöltöttük a Hamupipőke-ruhát, és elindultunk mulatni.
Washington környékén a kontratáncos összejöveteleket egy Glen Echo Park nevezetű helyen tartják - amiről hosszas éjjeli buszozás és némi bóklászás után közelebbi ránézésre kiderült, hogy valójában egy elhagyatott volt vidámpark. Romantikus és kísérteties helyszín, főleg sötétedés után; amikor beléptünk a park területére, már hallani lehetett a zenét, és a sötét épületek között a volt dozsem-pálya ablakai világoltak elő barátságosan. Az utolsó pillanatban érkeztünk: annyi időnk volt csak, hogy lerúgjuk a csizmát, felvegyük a cipellőt, és beálljunk a sorba, már kezdődött is a tánc. A táncmester egy fiatal, mosolygós fickó volt, keménykalapban és mellényben, a zenekar pedig vidám volt és lendületes, és voltak benne olyan jó dolgok is, mint szaxofon és trombita. Kicsit jazzesre vették a figurát, ami alaposan feldobta az amúgy is remek hangulatot.
Mindaz, amit tavaly írtam a kontratáncról, továbbra is tartja magát.
El sem tudjátok képzelni, milyen nagy élmény volt újból táncolni. Az az igazi, vegytiszta lelkesedés ömlött végig rajtam, amikor kalapál a szíved, és elkönnyesednek a szemeid, és hangosan nevetsz, egyszerűen mert jó kedved van, és úgy táncolsz, hogy a lábaid alig érik a földet, és fogalmad sincs, hány óra van, és nem is érdekel. Az emberek pedig, akik száznál is többen voltak a pavilonban, ugyanazzal a közvetlenséggel és őszinte lelkesedéssel álltak hozzá a tánchoz, mint akikkel korábban találkoztam. Sohasem kellett párt keresni, mindig sorban állt már a következő; nem volt suta toporgás és három lépés távolság, hanem aki elkapott, az pörgetett is rögtön, úgy, hogy rábízhattad magad, és mindenki nevetett. A táncok pedig hihetetlenül jók voltak - a táncmester is, becsületére legyen mondva - nem túl bonyolutltak, ellenben nagyon ötletesek, és volt bennük minden, ami egy jó tánchoz kell: sok párcsere, sok pörgés, földet rengető toppantások, és természetesen gypsy minden mennyiségben. Több, mint két órát roptuk megállás nélkül - a tánc maga jüval tovább tartott volna, de sajnos el kellett érnünk az utolsó buszt haza. A két óra alatt szerintem az égvilágon mindenkivel táncoltunk, aki a teremben tartózkodott, sokaknak be is mutatkoztunk; pont a félidős szünetnél járt le az időnk, úgyhogy keringőztünk még egy kicsit, majd beálltunk a második félidő nyitótáncába, mert nem tudtuk megállni, ebből következően futtában váltottunk cipőt, és már a kabátot rongáattuk magunkra miközben több csalódott úriembernek is el kellett magyaráznunk, hogy sajna menni kell, és azután letettük az üvegcipőt a lépcsőre, és rohantunk, hogy elérjük a buszt, mielőtt éjfélt üt a toronyóra.
(A busz természetesen nem jött, ami az amcsi buszok jó szokása, tehát risztanunk kellett Bélát, csillogó páncélos lovagunkat, aki jött és megmentett minket)
Jó volt látni, hogy Cinnamóni mennyire jól érezte magát. Bár ő most először találkozott élőben ezzel a műfajjal, nagyon hamar beletanult, és mindenkit levett a lábáról, aki szembe jött vele a sorban. És mosolygott, mint a piros alma. Rokon lélek.
Ő is írt a táncról, olvassátok el!
Azt hiszem, ez a két óra tánc megint feltöltött életkedvvel avagy Káprázattal (avagy nevezéttek, aminek tetszik) két évre előre. Remélem, a hétvégén repetázunk még :)
Aaaand, swing your partner!
A Tarkabarka Hölgy és a FOX
Hétfő reggel. Interjú. Rohannom kell. Majd írok.
ADDIG NÉZZÉTEK MEG :)
És itt van Béla blogja ugyanerről.
Még 15 másodperc hírnév.
ADDIG NÉZZÉTEK MEG :)
És itt van Béla blogja ugyanerről.
Még 15 másodperc hírnév.
2009. október 20., kedd
Fantom Comics
Két évvel azután, hogy először tettem a lábam az Újvilág földjére, végre teljessé és tökéletessé vált számomra a nagybetűs Amerika-élmény:
Elmentem képregényboltba.
A Fantom Comics nevezetű barátságos, picike bolt a Union Station bevásárlósorának részét képezi (ahol egyébként sok már érdekes dologra is bukkanhat az ember a kanyargó csigalépcsők és a miniatűr kirakatok között, amik a központi csarnokot szegélyezik. A szokásos gigantikus arányok társulnak egy bazár hangulatával). Csak hogy értsétek, mire a nagy felhajtás: Sziasztok, Csenge vagyok (kórus: "Szia Csengeee!"), 23 éves, és szeretek képregényeket olvasni. (Taps.)
Másodszor pedig, tisztelegni kell Sheldon Cooper és társai előtt. Ha szerda, akkor új képregény - nap.
(Tudom, hogy vasárnap volt. Pssszt.)
(Az alábbiakat mindenki csak a saját felelősségére olvashatja. A kockulás súlyosan károsíthatja ön és környezete egészségét. Ne mondjátok, hogy nem szóltam előre.)
Vigyorogtam, mint a tejbetök. Egyszerűségében felemelő élmény volt polcról levenni a képregényt ahelyett, hogy a hülye kék csíkot kéne figyelni a képernyőn.
*ártatlan fütyörészés*
Valójában persze nem polcról volt szó, hanem egy sorozatnyi zsebről, amikben az újonnan érkezett kötetek díszelegtek, takaros ábécésorrendben. Valójában minden takaros ábécésorrendben volt az egész voltban, meg méret szerint, meg színek szerint, meg egyáltalán, kedvenc fizikusunk büszke lenne rájuk. A pult mögött egy fiatal srác álldogált. Úgy tettem, mint aki nagyon érti a dolgát. Azután elszörnyedve döbbentem rá, hogy értem is. A vég kezdete.
Mivel az ilyen nagy eseményeket megfelelően dokumentálni is illik, természetesen nem jöttem el üres kézzel; hosszas bogarászás után vidáman fedeztem fel ehavi Fables és House of Mystery - adagomat az újdonságok között. Miután elkötelezett Vertigo-drukker énemet ily módon sikerült jó kedvre hangolnom, úgy döntöttem, ideje tisztelegni a Marvel csapatának is, és mivel a húsz-harminc szálon futó X-men spagettit még nem sikerült kibogoznom, beszereztem az új Runawayst, mint második befutót. Az a jó a képregényben, hogy olcsó.
Időközben egy anyuka is betévedt a boltba, magával hurcolva öt-hat éves kisfiát, akinek megfelelő esti olvasmányt keresett. Nem volt éppen a helyzet magaslatán - egyértelmű volt, hogy ha bármelyiket megveszi azok közül, amiket leemelt a polcról, akkor a kissrácnak nagyon tanulságos estéje lesz. Kuncogtam egy sort az 'esti képregény' fogalmán. Nesze neked, esti mese. Az eladó srác szája sarka is rángatózott kissé, amikor a néni megkérdezte, való-e Deadpool egy hatévesnek - hát, a humora mindenképp csak fejlődhet tőle, ha maga a gyerek meg is áll a fejlődésben...
(Lábjegyzet azoknak, akik látták az új Rozsomák-filmet: a két karddal hadonászó fickóról van szó)
Csak hogy megvillantsam, milyen művelt is vagyok valójában, fizetésnél megkérdeztem az eladót, kijött-e már az új Fables regény. Nemleges választ kaptam.
Beolvadtam. Elképesztő.
RÁADÁS:
Bár a könyv- és filmkritika nem az én műfajom, itt nem tudom megállni, hogy ne írjak egy-két sort a fent említett regényről. Mert hogy megjelent ám. A múlt héten.
A címe Peter & Max, és a Fables kiváló hagyományai szerint sok sok klasszikus mesét gyúr egybe, és helyezi át vagányul a modern világba, ezúttal elenyészően kevés rajzzal, viszont 400 oldalon. Már a borítója is gyönyörű! (Nézzétek meg) Nem beszélve arról, hogy az egész kötetnek barátságosan csapzott kinézete van, a lapok direkt nincsenek élre vágva (vagy valaki a nyomdában nagyon elrontott valamit...).
Elfogult vagyok a Patkányfogó-legendával kapcsolatban, de ha valakinek a karmai között biztonságban érzem a sztorit, akkor az Bill Willingham. Egy könyvesboltban sikerült tegnap beszereznem a kötetet, és azóta hurcolászom magammal mindenhová. Merje még mondani valaki, hogy a képregény nem művészet, amikor ilyen sztorik vannak mögötte! És úgy tűnik, a szerző a kétsorosnál hosszabb szövegben is remekül megállja a helyét. A többiről majd akkor nyilatkozom, ha elértem a hátsó borítóig.
Elmentem képregényboltba.
A Fantom Comics nevezetű barátságos, picike bolt a Union Station bevásárlósorának részét képezi (ahol egyébként sok már érdekes dologra is bukkanhat az ember a kanyargó csigalépcsők és a miniatűr kirakatok között, amik a központi csarnokot szegélyezik. A szokásos gigantikus arányok társulnak egy bazár hangulatával). Csak hogy értsétek, mire a nagy felhajtás: Sziasztok, Csenge vagyok (kórus: "Szia Csengeee!"), 23 éves, és szeretek képregényeket olvasni. (Taps.)
Másodszor pedig, tisztelegni kell Sheldon Cooper és társai előtt. Ha szerda, akkor új képregény - nap.
(Tudom, hogy vasárnap volt. Pssszt.)
(Az alábbiakat mindenki csak a saját felelősségére olvashatja. A kockulás súlyosan károsíthatja ön és környezete egészségét. Ne mondjátok, hogy nem szóltam előre.)
Vigyorogtam, mint a tejbetök. Egyszerűségében felemelő élmény volt polcról levenni a képregényt ahelyett, hogy a hülye kék csíkot kéne figyelni a képernyőn.
*ártatlan fütyörészés*
Valójában persze nem polcról volt szó, hanem egy sorozatnyi zsebről, amikben az újonnan érkezett kötetek díszelegtek, takaros ábécésorrendben. Valójában minden takaros ábécésorrendben volt az egész voltban, meg méret szerint, meg színek szerint, meg egyáltalán, kedvenc fizikusunk büszke lenne rájuk. A pult mögött egy fiatal srác álldogált. Úgy tettem, mint aki nagyon érti a dolgát. Azután elszörnyedve döbbentem rá, hogy értem is. A vég kezdete.
Mivel az ilyen nagy eseményeket megfelelően dokumentálni is illik, természetesen nem jöttem el üres kézzel; hosszas bogarászás után vidáman fedeztem fel ehavi Fables és House of Mystery - adagomat az újdonságok között. Miután elkötelezett Vertigo-drukker énemet ily módon sikerült jó kedvre hangolnom, úgy döntöttem, ideje tisztelegni a Marvel csapatának is, és mivel a húsz-harminc szálon futó X-men spagettit még nem sikerült kibogoznom, beszereztem az új Runawayst, mint második befutót. Az a jó a képregényben, hogy olcsó.
Időközben egy anyuka is betévedt a boltba, magával hurcolva öt-hat éves kisfiát, akinek megfelelő esti olvasmányt keresett. Nem volt éppen a helyzet magaslatán - egyértelmű volt, hogy ha bármelyiket megveszi azok közül, amiket leemelt a polcról, akkor a kissrácnak nagyon tanulságos estéje lesz. Kuncogtam egy sort az 'esti képregény' fogalmán. Nesze neked, esti mese. Az eladó srác szája sarka is rángatózott kissé, amikor a néni megkérdezte, való-e Deadpool egy hatévesnek - hát, a humora mindenképp csak fejlődhet tőle, ha maga a gyerek meg is áll a fejlődésben...
(Lábjegyzet azoknak, akik látták az új Rozsomák-filmet: a két karddal hadonászó fickóról van szó)
Csak hogy megvillantsam, milyen művelt is vagyok valójában, fizetésnél megkérdeztem az eladót, kijött-e már az új Fables regény. Nemleges választ kaptam.
Beolvadtam. Elképesztő.
RÁADÁS:
Bár a könyv- és filmkritika nem az én műfajom, itt nem tudom megállni, hogy ne írjak egy-két sort a fent említett regényről. Mert hogy megjelent ám. A múlt héten.
A címe Peter & Max, és a Fables kiváló hagyományai szerint sok sok klasszikus mesét gyúr egybe, és helyezi át vagányul a modern világba, ezúttal elenyészően kevés rajzzal, viszont 400 oldalon. Már a borítója is gyönyörű! (Nézzétek meg) Nem beszélve arról, hogy az egész kötetnek barátságosan csapzott kinézete van, a lapok direkt nincsenek élre vágva (vagy valaki a nyomdában nagyon elrontott valamit...).
Elfogult vagyok a Patkányfogó-legendával kapcsolatban, de ha valakinek a karmai között biztonságban érzem a sztorit, akkor az Bill Willingham. Egy könyvesboltban sikerült tegnap beszereznem a kötetet, és azóta hurcolászom magammal mindenhová. Merje még mondani valaki, hogy a képregény nem művészet, amikor ilyen sztorik vannak mögötte! És úgy tűnik, a szerző a kétsorosnál hosszabb szövegben is remekül megállja a helyét. A többiről majd akkor nyilatkozom, ha elértem a hátsó borítóig.
Smithsonian, első kör - Történelem
Nocsak, alig három nappal vagyok lemaradva. Meg se fog kottyanni.
Hol is tartottunk?
Ja igen, vasárnap reggel.
Mivel vasárnapra nem volt tervezve fellépés, nyakamba vettem a várost, pontosabban a metrót, és nekiálltam, hogy kipipáljam a turisták számára kötelező látnivalók listáján azon pontokat, amelyek érdekeltek is. És mivel az idő még mindig nem volt túl barátságos, fedett pályás programot szerveztem: elmentem megnézni az Amerikai Történelem Múzeumát.
Az első jó pont: errefelé minden múzeum ingyenes. És a ruhatár se kötelező.
Továbbá: félretéve minden az amerika történelem hosszára vonatkozó szellemes és roppant elcsépelt megjegyzést, azt kell mondanom, érdekes egy élmény volt. A múzeum valójában sok pici kiállításból áll össze, amik királyoktól káposztákig terjednek, képletesen értve persze, mert előbbiből túl kevés, utóbbiból túl sok van ideát. A közelekedési részleg tetszett a legjobban, volt sok régi autó, egy gőzmozdony, egy fél villamos, meg egy nagyon mókás videó, amit többször is végignéztem - amerikai filmekből vágták össze az autókra vonatkozó jeleneteket pörgős egymásutánban (kuncogásra készteti az embert, hány jelenetben hangzott el a hangosfilm feltalálása óta, hogy "kövesse azt a kocsit!") Az interktív dolgokat mind kipróbáltam, megpörgettem, megtapogattam és megnyomkodtam - jó sok volt belőlük. Dorothy piros cipői is mély benyomást keltettek.
Az Amerika háborúi (A Szabadság ára) névre keresztelt kiállítást vegyes érzelmekkel néztem végig; nem mintha érzékenyen érintene a téma, maga a rendezés volt nyomasztó. És sötét. Ötször tévedtem el benne, és valahogy minden út a polgárháborúhoz tűnt vezetni. Javukra legyen írva, elfogulatlan volt (a címadást leszámítva, persze), viszont meg sem fogott annyira.
Hosszas és színes bóklászás után ott kötöttem ki, ahol minden lelkiismeretes múzeumlátogató: a múzeumboltban. Szilárd meggyőződésem, hogy a legtöbb világhíres gyűjtemény boltjai önmagukban is megérnek egy misét - az emberi találékonyságnak és szarka-szellemnek állítanak dicső emléket. Borzalmas árakon. De nézni, azt ingyen is lehet.
Amerikai történelem, csekk. Itt volt az ideje, hogy adjunk az amerikai kutlúrának is.
Annak viszont külön postot nyitok.
Hol is tartottunk?
Ja igen, vasárnap reggel.
Mivel vasárnapra nem volt tervezve fellépés, nyakamba vettem a várost, pontosabban a metrót, és nekiálltam, hogy kipipáljam a turisták számára kötelező látnivalók listáján azon pontokat, amelyek érdekeltek is. És mivel az idő még mindig nem volt túl barátságos, fedett pályás programot szerveztem: elmentem megnézni az Amerikai Történelem Múzeumát.
Az első jó pont: errefelé minden múzeum ingyenes. És a ruhatár se kötelező.
Továbbá: félretéve minden az amerika történelem hosszára vonatkozó szellemes és roppant elcsépelt megjegyzést, azt kell mondanom, érdekes egy élmény volt. A múzeum valójában sok pici kiállításból áll össze, amik királyoktól káposztákig terjednek, képletesen értve persze, mert előbbiből túl kevés, utóbbiból túl sok van ideát. A közelekedési részleg tetszett a legjobban, volt sok régi autó, egy gőzmozdony, egy fél villamos, meg egy nagyon mókás videó, amit többször is végignéztem - amerikai filmekből vágták össze az autókra vonatkozó jeleneteket pörgős egymásutánban (kuncogásra készteti az embert, hány jelenetben hangzott el a hangosfilm feltalálása óta, hogy "kövesse azt a kocsit!") Az interktív dolgokat mind kipróbáltam, megpörgettem, megtapogattam és megnyomkodtam - jó sok volt belőlük. Dorothy piros cipői is mély benyomást keltettek.
Az Amerika háborúi (A Szabadság ára) névre keresztelt kiállítást vegyes érzelmekkel néztem végig; nem mintha érzékenyen érintene a téma, maga a rendezés volt nyomasztó. És sötét. Ötször tévedtem el benne, és valahogy minden út a polgárháborúhoz tűnt vezetni. Javukra legyen írva, elfogulatlan volt (a címadást leszámítva, persze), viszont meg sem fogott annyira.
Hosszas és színes bóklászás után ott kötöttem ki, ahol minden lelkiismeretes múzeumlátogató: a múzeumboltban. Szilárd meggyőződésem, hogy a legtöbb világhíres gyűjtemény boltjai önmagukban is megérnek egy misét - az emberi találékonyságnak és szarka-szellemnek állítanak dicső emléket. Borzalmas árakon. De nézni, azt ingyen is lehet.
Amerikai történelem, csekk. Itt volt az ideje, hogy adjunk az amerikai kutlúrának is.
Annak viszont külön postot nyitok.
2009. október 19., hétfő
Mesék az éjszakában
És a fentiekkel (avagy lentiekkel) a szombati nap még messze nem ért véget. Miután a vigasztalan szürke esőben visszadöcögtünk a városba, részemről következett egy gyors ruhacsere (ázottból szárazba), és már úton is voltam a metróállomás felé.
Ahol vártak rám.
Sok dolgot hiányolok nagyon, amióta hazaköltöztem a Trinityről, de még ezen a szép hosszú listán is magas helyet foglalnak el a rendszeres mesemondó összejövetelek (és egyáltalán, a többi mesemondó jelenlétének és elérhetőségének ténye). Amikor kiderült, hogy visszatérek (*Terminátoros aláfestő zene*), rögtön szóltam is a helyieknek, hogy ugyan már, csipogjanak, ha léteznek, és esetleg gyűlni terveznek az adott három hét folyamán. És csipogtak.
Így történt, hogy azon a bizonyos szombat estén Jane Dorfman értem jött a metróállomáshoz, és három év szorgos levelezés után végre találkoztunk személyesen is. A többi már a szokásos (és részemről erősen nosztalgikus) módon zajlott: bevágtuk magunkat a kocsiba, és egy rövid kitérővel - melynek során Bill, egy szabadnapos Télapó is csatlakozott hozzánk - útnak indultuk a mesecserére. (Okéoké, hatkor keltem, és nem jut jobb fordítás az eszembe. Story swap. Na bumm.)
Az egész kaland a megszokott módon zajlott, és nem is lehetett volna jobb: barátságos kis házikó a külvárosok valamelyikében, az ajtóban mosolygó házigazdák, az otthonos nappaliban körbe zsúfolt székek, sámlik és fotelek, a konyhában sok házi sütemény és több doboz tea, és természetesen egy szép nagy csapat vidáman beszélgető mesemondó. Ellouise tárt karokkal fogadott - vele kétszer is találkoztam már, egyszer a fesztiválon, egyszer meg a tengerparti műhelyben, ha emlékeztek még rá. Általánosságban véve az egész este a déli akcentus jegyében zajlott, amit mostanában úgy szívok magamba, mint más a kábítószert: ha az ember egyszer megkósolta, nehéz letenni :) És mivel Virginiában már határozottan Délen járunk, volt is belőle bőven. Bill megpróbált az appalache-i tájszólásra okítani, és tanultam néhány hasznos kifejezést, aminek kb. annyi köze van az angol nyelvhez, mint lónak a hátúszáshoz, és épp ez benne a jó. (Btw aki szeretne igen fincsi tennessee-i kiejtést hallani, nézze meg Becstelen Brigantikat ;)
A mesék szintén nagyon élvezetesek voltak, és jókat nevettünk közben; beszélgettünk mindenféle utazásokról (pl. Rómáról), vicceket mondtunk egymásnak, és elmeséltem a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét. Osztatlan sikert aratott. Különösen azért, mert a sok hasonló történet közül a miénk az egyetlen, ami jó véget ér :) Éljen a hungaro-optimizmus! Rájöttem, hogy ez valójában egy nagyon klassz történet. Különösen a sassá változó királykisasszony. Még akkor is, ha a harcegről végül is lemarad.
Jane a grabancunknál fogva rángatott ki minet a jeges éjjeli esőbe 11 után, hogy még nagyjából emberi időben ágyban legyek.
Megérte.
Ahol vártak rám.
Sok dolgot hiányolok nagyon, amióta hazaköltöztem a Trinityről, de még ezen a szép hosszú listán is magas helyet foglalnak el a rendszeres mesemondó összejövetelek (és egyáltalán, a többi mesemondó jelenlétének és elérhetőségének ténye). Amikor kiderült, hogy visszatérek (*Terminátoros aláfestő zene*), rögtön szóltam is a helyieknek, hogy ugyan már, csipogjanak, ha léteznek, és esetleg gyűlni terveznek az adott három hét folyamán. És csipogtak.
Így történt, hogy azon a bizonyos szombat estén Jane Dorfman értem jött a metróállomáshoz, és három év szorgos levelezés után végre találkoztunk személyesen is. A többi már a szokásos (és részemről erősen nosztalgikus) módon zajlott: bevágtuk magunkat a kocsiba, és egy rövid kitérővel - melynek során Bill, egy szabadnapos Télapó is csatlakozott hozzánk - útnak indultuk a mesecserére. (Okéoké, hatkor keltem, és nem jut jobb fordítás az eszembe. Story swap. Na bumm.)
Az egész kaland a megszokott módon zajlott, és nem is lehetett volna jobb: barátságos kis házikó a külvárosok valamelyikében, az ajtóban mosolygó házigazdák, az otthonos nappaliban körbe zsúfolt székek, sámlik és fotelek, a konyhában sok házi sütemény és több doboz tea, és természetesen egy szép nagy csapat vidáman beszélgető mesemondó. Ellouise tárt karokkal fogadott - vele kétszer is találkoztam már, egyszer a fesztiválon, egyszer meg a tengerparti műhelyben, ha emlékeztek még rá. Általánosságban véve az egész este a déli akcentus jegyében zajlott, amit mostanában úgy szívok magamba, mint más a kábítószert: ha az ember egyszer megkósolta, nehéz letenni :) És mivel Virginiában már határozottan Délen járunk, volt is belőle bőven. Bill megpróbált az appalache-i tájszólásra okítani, és tanultam néhány hasznos kifejezést, aminek kb. annyi köze van az angol nyelvhez, mint lónak a hátúszáshoz, és épp ez benne a jó. (Btw aki szeretne igen fincsi tennessee-i kiejtést hallani, nézze meg Becstelen Brigantikat ;)
A mesék szintén nagyon élvezetesek voltak, és jókat nevettünk közben; beszélgettünk mindenféle utazásokról (pl. Rómáról), vicceket mondtunk egymásnak, és elmeséltem a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét. Osztatlan sikert aratott. Különösen azért, mert a sok hasonló történet közül a miénk az egyetlen, ami jó véget ér :) Éljen a hungaro-optimizmus! Rájöttem, hogy ez valójában egy nagyon klassz történet. Különösen a sassá változó királykisasszony. Még akkor is, ha a harcegről végül is lemarad.
Jane a grabancunknál fogva rángatott ki minet a jeges éjjeli esőbe 11 után, hogy még nagyjából emberi időben ágyban legyek.
Megérte.
Szorgalmas szombat
Szombat reggel a Strathmore-ban kezdtünk, ami egy nagyon csini művelődési központ egy régi birtokon Washington külvárosában (már amennyire itt bármit is kül- meg belvárosnak lehet nevezni). Egy hatalmas nagy, hiper-szuper-modern koncertteremből áll, meg egy kúriából - ez utóbbi volt fellépésem színhelye. Nagyon csinos belső tér, fa borítású (amikor az épület zárda volt, kápolnaként működött), zongora meg hangosítás meg minden. Húsz-harminc ember gyűlt össze, főleg gyerekek a szüleikkel. Nagyon kedves közönség voltak, és mivel ezúttal nem volt tömeg és színpad, a mikrofon sem akadályozta meg őket abban, hogy hozzátegyék a sztorihoz a saját kis véleményüket. Ennek örömére felavattam a Jégország királyát, és sikeres volt; lement a mindent látó királylány is, természetesen (azt hiszem, ő az idei évad sztárja), és Gyöngyvirág Palkó, aki egy kissé talán bonyolult volt a kölyköknek, ám a végén a katarzis (és a hétlábú paripa) kárpótolt mindenért. És mivel nyaggattak a végén, hogy hogyan is dolgozik egy mesemondó, meg hogy honnan jönnek a mesék, elmondtam nekik a mesét a három báburól, és erre mondják, hogy a megfelelő mesejó időben jó helyen :)
Innen aztán egyenest átrobogtunk a wahsingtoni kikötőbe, ahol a Gyerekmúzeum áll (vagyis állni fog, mert még csak egy bemutató tér van készen belőle, meg egy csinos üres placc amit mi parkolónak néztünk). Egy kicsi, paravánokkal elválasztott teremben gyerkek tucatjai tomboltak, életkorra való tekintet nélkül; főleg picik voltak, így aztán a magyar népi nemzeti büszkeséget sutba kellett dobni, hogy megfogjam a figyelmület. Visszatértem a jól bevált sztorikhoz, és nagyot taroltam velük :) Jó, azért itt is megvoltak a garabnciások, Jégország (a kissrácok nagyon kreatívak voltak ez utóbbival kapcsolatban - elragadta a fantáziájukat :) meg a hercegnő is, sőt, mivel két magyar család is tiszteletét tette (csak miattam autóztak fel idáig), műsor után meséltem egyet magyarul is, hadd örüljenek a pici kétnyelvű lurkók.
Folyt. köv.
Innen aztán egyenest átrobogtunk a wahsingtoni kikötőbe, ahol a Gyerekmúzeum áll (vagyis állni fog, mert még csak egy bemutató tér van készen belőle, meg egy csinos üres placc amit mi parkolónak néztünk). Egy kicsi, paravánokkal elválasztott teremben gyerkek tucatjai tomboltak, életkorra való tekintet nélkül; főleg picik voltak, így aztán a magyar népi nemzeti büszkeséget sutba kellett dobni, hogy megfogjam a figyelmület. Visszatértem a jól bevált sztorikhoz, és nagyot taroltam velük :) Jó, azért itt is megvoltak a garabnciások, Jégország (a kissrácok nagyon kreatívak voltak ez utóbbival kapcsolatban - elragadta a fantáziájukat :) meg a hercegnő is, sőt, mivel két magyar család is tiszteletét tette (csak miattam autóztak fel idáig), műsor után meséltem egyet magyarul is, hadd örüljenek a pici kétnyelvű lurkók.
Folyt. köv.
2009. október 18., vasárnap
45 perc hírnév
Az utóbbi napokban nem azért hallgattam mélységesen, mert nem történt semmi, hanem azért, mert pont ellenkezőleg. Bezony.
Hát, kezdjük akkor talán az elejéről.
Kennedy Center, péntek este. Nem tudom a fejemből kivakarni a gondolatot, hogy az amcsik valójában rómaiak, akik túl messzire kóricáltak el Itáliából. Minden épületben ugyanaz a barátságos megalománia köszön vissza, amit a régész leány már megszokott a Colosseum meg a Pantheon környékén. A Kennedy Center sem kivétel - Washington DC igazán csini kis művelődési házat rittyentett ide a folyópartra. Vörös szőnyeg, zászlók, csillárok amik egy nagyobb költségvetésű akciófilmben agyon tudnák csapni Godzillát.
Viccet félretéve, lenyűgöző egy épület - belülről különösen. A Millennium Stage a bejárati folyosó végén van; valójában két egyforma színpad áll a folyosó két végén egymással szemben, és az épület kapacitásáról elég sokat elárul, hogy a két színpadon egyszerre lehet koncertezni mindenféle zavaró hangütközés nélkül. Erre kössetek gombot.
Amikor megérkeztünk, egy kedves fiatal stáb fogadott minket; különféle mikrofonokat és madzagokat aggattak rám, hangot próbáltak, kamerákat állítottak be. Mint kiderült, minden fellépést az év 365 napján online lehet nézni a honlapon, sőt, videó is készül; ez már magában lenyűgözött, ám a kegyelemdöfést az adta meg, hogy az előadás után tíz perccel már a kezembe nyomták a kész DVD-t. De ne rohanjunk ennyire előre.
Mire meigsmerkedtem a színpaddal, és megbékéltem a gondolattal, hogy nem lesz Madonnás mikrofonom, mert elvesztették (utálom a kézi mikrofont, különösen amikor mászkálni szeretnék mesélés közben) már szállingózni kezdett a közönség. Száznál is többen voltak, és főleg felnőttek (!) - a kicsik a széksorok előtt foglaltak helyet a szőnyegen. Az interaktivitásról hamar letettem; vagy a mikrofon bátortalanította el őket, vagy a helyszín maga, de messze nem voltak olyan zajosak, mint az iskolás csoport. Csak a végére bátorodtak fel, akkor viszont annyira, hogy elkezdtek rám mászni (különösen a bokámra kötött csengettyűk nyűgözték le őket). Az egyik kissrác a fellépés után úgy tapadt rám, mint a kacsakagyló, tíz percembe került lehámozni :)
Mintent egybevetve remek közönséghez volt szerencsém - mosolyogtak, tapsoltak, lelkesen bólogattak, szívvel-lélekkel benne voltak a sztoriban. Mivel úgy gondoltam, nem a Millenium Stage-en fogok kísérletezni, tulajdonképpen ugyanazt a műsort adtam le, mint délelőtt az iskolában, plusz a szigetközi tündéreket a végére, hogy mindenki elandalodjon. A műsor végeztével sokan odajöttek gratulálni, és voltak köztük magyarok is; azt hiszem, elmondhatom, hogy sikeres volt a fellépés. Én legalábbis nagyon jól éreztem magam a színpadon :)
Az előadás megtekinthető ITT.
Majd kérek véleményeket ;)
Hát, kezdjük akkor talán az elejéről.
Kennedy Center, péntek este. Nem tudom a fejemből kivakarni a gondolatot, hogy az amcsik valójában rómaiak, akik túl messzire kóricáltak el Itáliából. Minden épületben ugyanaz a barátságos megalománia köszön vissza, amit a régész leány már megszokott a Colosseum meg a Pantheon környékén. A Kennedy Center sem kivétel - Washington DC igazán csini kis művelődési házat rittyentett ide a folyópartra. Vörös szőnyeg, zászlók, csillárok amik egy nagyobb költségvetésű akciófilmben agyon tudnák csapni Godzillát.
Viccet félretéve, lenyűgöző egy épület - belülről különösen. A Millennium Stage a bejárati folyosó végén van; valójában két egyforma színpad áll a folyosó két végén egymással szemben, és az épület kapacitásáról elég sokat elárul, hogy a két színpadon egyszerre lehet koncertezni mindenféle zavaró hangütközés nélkül. Erre kössetek gombot.
Amikor megérkeztünk, egy kedves fiatal stáb fogadott minket; különféle mikrofonokat és madzagokat aggattak rám, hangot próbáltak, kamerákat állítottak be. Mint kiderült, minden fellépést az év 365 napján online lehet nézni a honlapon, sőt, videó is készül; ez már magában lenyűgözött, ám a kegyelemdöfést az adta meg, hogy az előadás után tíz perccel már a kezembe nyomták a kész DVD-t. De ne rohanjunk ennyire előre.
Mire meigsmerkedtem a színpaddal, és megbékéltem a gondolattal, hogy nem lesz Madonnás mikrofonom, mert elvesztették (utálom a kézi mikrofont, különösen amikor mászkálni szeretnék mesélés közben) már szállingózni kezdett a közönség. Száznál is többen voltak, és főleg felnőttek (!) - a kicsik a széksorok előtt foglaltak helyet a szőnyegen. Az interaktivitásról hamar letettem; vagy a mikrofon bátortalanította el őket, vagy a helyszín maga, de messze nem voltak olyan zajosak, mint az iskolás csoport. Csak a végére bátorodtak fel, akkor viszont annyira, hogy elkezdtek rám mászni (különösen a bokámra kötött csengettyűk nyűgözték le őket). Az egyik kissrác a fellépés után úgy tapadt rám, mint a kacsakagyló, tíz percembe került lehámozni :)
Mintent egybevetve remek közönséghez volt szerencsém - mosolyogtak, tapsoltak, lelkesen bólogattak, szívvel-lélekkel benne voltak a sztoriban. Mivel úgy gondoltam, nem a Millenium Stage-en fogok kísérletezni, tulajdonképpen ugyanazt a műsort adtam le, mint délelőtt az iskolában, plusz a szigetközi tündéreket a végére, hogy mindenki elandalodjon. A műsor végeztével sokan odajöttek gratulálni, és voltak köztük magyarok is; azt hiszem, elmondhatom, hogy sikeres volt a fellépés. Én legalábbis nagyon jól éreztem magam a színpadon :)
Az előadás megtekinthető ITT.
Majd kérek véleményeket ;)
2009. október 16., péntek
Princess Hide-and-Seek
Most értünk vissza az első fellépésről.
Nem nagyon tudom, mit mondjak róla, még nem sikerült összeszednem a gondolataimat.
Az biztos, hogy nagyon jól sikerült :) Csak ezt azért ennél frappánsabban illene megfogalmaznom...
Egy nagyon csinos és rendezett belvárosi middle school-ban voltunk; biztonsági szkennelés a bejáratban, meg ami kell. Tárt karokkal vártak minket, és a színes rajzokkal teleragasztott folyosókon keresztül betessékeltek egy osztályterembe. Mivel mindenféle egyéb programok meg a taknyos idő miatt kevés kölyök volt az osztályban, áthozták a többieket a szomszédból is, és így már egészen csinos, huszon-egynéhány fős kis közönség gyűlt össze, plusz a végletekig lelkes tanító nénik.
Volt időm kezdés előtt beszélgetni a kölykökkel; tíz-tizenkét évesek voltak, és nagyon fegyelmezettek. Megkeresték Magyarországot a térképen, és roppant büszkék voltak magukra; felíratták velem a nevem a táblára, aztán megpróbálták kiejteni. Mire eljutottunk a kezdésig, már feloldódott a hangulat.
Béla felkonferált, én meg belecsaptam a közepébe.
Bús királyfi még mindig elég erős kezdés, főleg a tízoros magyar nyelvű egyszervolttal az elején. Ki lehet ütni vele a kölyköket, főleg, amikor hagyom, hogy találgassanak, mit is mondtam éppen :) Túl is lőttem a sztorival a célon, mert utána láttam, hogy hátra-hátrapillantanak, áll-e valaki az ajtóban.
Másodjára aztán elengedtem a kapaszkodót, és elkezdődött a valódi mesélés.
A mindent látó királylány körül sokat forogtak a gondolataim az utóbbi időben, így aztán rá esett a választás, hogy elsőként avassam fel a korábban felsorolt friss, ropogós és betöretlen mesék közül. Gyönyörűen szerepelt. A gyerekek, miután rájöttek, hogy szabad beleszólni a történetbe, nagyon udvariasan (mancsok a magasba) elkezdek gondolkodni és ötletelni, és roppantul élvezték a dolgot :) Maga a királylány osztatlan sikert aratott, és néha meg-megszakítottuk a mesét, hogy eltöprengjünk olyan dolgokon, mint pl hogy messzebb lát-e a királylány, mint egy űrtávcső, és hogy milyen magas az ég. Én személy szerint remekül éreztem magam, és a sztori is megállta a helyét.
Haradjára visszatértem a kapaszkodóhoz (egy új mese elég egy alkalomra), és elmondtam a garabonciásokat, akik szokás szerint sikert arattak, főleg a fiúk körében. Az utolsó öt percben még maradt időnk a Tündértó titkára is.
A visszajelzések enyhén szólva is nagyon pozitívak voltak. A vélemények megoszlottak azzal kapcsolatban, melyik sztori volt a legjobb; Princess Hide-and-Seek (így lett elkeresztelve a minden látó lány) elvitte a pálmát, és érdekes módon a Tündértó is elég sokakat megfogott. Fotózkodtunk, beszélgettünk, kiosztottam néhány autogramot, azutén elköszöntünk az iskolától.
Hát, megkezdődött a Fesztivál :)
Nem nagyon tudom, mit mondjak róla, még nem sikerült összeszednem a gondolataimat.
Az biztos, hogy nagyon jól sikerült :) Csak ezt azért ennél frappánsabban illene megfogalmaznom...
Egy nagyon csinos és rendezett belvárosi middle school-ban voltunk; biztonsági szkennelés a bejáratban, meg ami kell. Tárt karokkal vártak minket, és a színes rajzokkal teleragasztott folyosókon keresztül betessékeltek egy osztályterembe. Mivel mindenféle egyéb programok meg a taknyos idő miatt kevés kölyök volt az osztályban, áthozták a többieket a szomszédból is, és így már egészen csinos, huszon-egynéhány fős kis közönség gyűlt össze, plusz a végletekig lelkes tanító nénik.
Volt időm kezdés előtt beszélgetni a kölykökkel; tíz-tizenkét évesek voltak, és nagyon fegyelmezettek. Megkeresték Magyarországot a térképen, és roppant büszkék voltak magukra; felíratták velem a nevem a táblára, aztán megpróbálták kiejteni. Mire eljutottunk a kezdésig, már feloldódott a hangulat.
Béla felkonferált, én meg belecsaptam a közepébe.
Bús királyfi még mindig elég erős kezdés, főleg a tízoros magyar nyelvű egyszervolttal az elején. Ki lehet ütni vele a kölyköket, főleg, amikor hagyom, hogy találgassanak, mit is mondtam éppen :) Túl is lőttem a sztorival a célon, mert utána láttam, hogy hátra-hátrapillantanak, áll-e valaki az ajtóban.
Másodjára aztán elengedtem a kapaszkodót, és elkezdődött a valódi mesélés.
A mindent látó királylány körül sokat forogtak a gondolataim az utóbbi időben, így aztán rá esett a választás, hogy elsőként avassam fel a korábban felsorolt friss, ropogós és betöretlen mesék közül. Gyönyörűen szerepelt. A gyerekek, miután rájöttek, hogy szabad beleszólni a történetbe, nagyon udvariasan (mancsok a magasba) elkezdek gondolkodni és ötletelni, és roppantul élvezték a dolgot :) Maga a királylány osztatlan sikert aratott, és néha meg-megszakítottuk a mesét, hogy eltöprengjünk olyan dolgokon, mint pl hogy messzebb lát-e a királylány, mint egy űrtávcső, és hogy milyen magas az ég. Én személy szerint remekül éreztem magam, és a sztori is megállta a helyét.
Haradjára visszatértem a kapaszkodóhoz (egy új mese elég egy alkalomra), és elmondtam a garabonciásokat, akik szokás szerint sikert arattak, főleg a fiúk körében. Az utolsó öt percben még maradt időnk a Tündértó titkára is.
A visszajelzések enyhén szólva is nagyon pozitívak voltak. A vélemények megoszlottak azzal kapcsolatban, melyik sztori volt a legjobb; Princess Hide-and-Seek (így lett elkeresztelve a minden látó lány) elvitte a pálmát, és érdekes módon a Tündértó is elég sokakat megfogott. Fotózkodtunk, beszélgettünk, kiosztottam néhány autogramot, azutén elköszöntünk az iskolától.
Hát, megkezdődött a Fesztivál :)
Én az esőben
Odaát is esik, Micimackó? Ideát is esik.
A tegnapi napot koránkelés (jetlag változatlan), vidám közös reggeli, majd önálló mászkálás jellemezte. Miután Béla és Móni ementek munkába, én meg megírtam a lentebb olvasható bejegyzést, szépen felöltöztem, és nem törődve esővel-viharral (na jó, vihar nem volt, csak vigasztalan szürke csöpp-csöpp) kisétáltam a nagy Washingtonba.
Először is megismerkedtem a metróval (ami kelet-európai barlangász élményeimet idézte fel - óriási, visszhangos, és alig van kivilágítva). Rövid szöszmötölés után sikerült belőnöm, hol is vagyok éppen, és azt is kinyomoztam, merre kéne elindulnom. Ezek után már csak a jegykiadó autamtával kellett szorosabb ismeretséget kötnöm, és a nyakamba vehettem a belvárost.
Valójában nem sok izgamas dolog történt - kijöttem a metróból, fel és alá flangáltam az esőben, jó nagyot taknyoltam a metróalagút rácsain, elolvastam a járdába vésett bölcsességeket, távolról integettem a capitóliumnak, majd immár térdig vizesen és csapzottan elsétáltam a Fehér Házig, és megállapítottam, hogy mára ennyi elég is. Útközben behúzódtam egy könyvesbolba száradni (természetesen semmi más alantas szándék nem vezérelt, khm), és szívem-csücske-Mark-Twainnel a hónom alatt távoztam.
Miután sikerült hazakeverednem (Eshu sose téved el, tudjátok ;) és megszáradnom, puccba vágtam magam az esti fogadáshoz. Béláék a Starbucksot jelölték ki mint találkozási pontot - hála a közlekedési tapasztalatok hiányának, fél órával korábban érkeztem a kelleténél. A fennmaradó időt jobb híján arra fordítottam, hogy egy kis filmes-Amerikás élményt szerezzek magamnak: beültem a Starbucksba, forró csokit kortyolgattam és elolvastam az aznapi Washington Postot. Gyerekek, az az újság testvérek közt is nyom vagy két kilót, és beteríti az asztalt. Nem egy kompakt olvasmány. Szerintem a bennszülöttek jókat röhögtek rajtam, ahogy a zizegő lepedőkkel küzdöttem.
A fogadás maga a svéd nagykövetségen zajlott, és nagyon barátságos rendezvény volt; mindenki elhozta a gyerekeit is, úgyhogy a beszédek és köszöntések harsány sikongatásba és lábdobogásba fulladtak. A kis ördögök csak akkor ültek el, mikor a bolgár fellépőcsoport táncolni és bábozni kezdett. Megnéztük a műsorukat (kedvesek voltak és hatékonyak, négyből hárman amcsik, hehe), fotózkodtunk egy kicsit, kezet ráztunk mindenféle személyekkel, ettünk jó sok fahéjas csigát, azután szépen elköszöntünk és hazatértünk vacsorázni.
Most pedig rohanok, mert fél óra múlva fellépek.
Ujjakat keresztbe. Rock and roll.
A tegnapi napot koránkelés (jetlag változatlan), vidám közös reggeli, majd önálló mászkálás jellemezte. Miután Béla és Móni ementek munkába, én meg megírtam a lentebb olvasható bejegyzést, szépen felöltöztem, és nem törődve esővel-viharral (na jó, vihar nem volt, csak vigasztalan szürke csöpp-csöpp) kisétáltam a nagy Washingtonba.
Először is megismerkedtem a metróval (ami kelet-európai barlangász élményeimet idézte fel - óriási, visszhangos, és alig van kivilágítva). Rövid szöszmötölés után sikerült belőnöm, hol is vagyok éppen, és azt is kinyomoztam, merre kéne elindulnom. Ezek után már csak a jegykiadó autamtával kellett szorosabb ismeretséget kötnöm, és a nyakamba vehettem a belvárost.
Valójában nem sok izgamas dolog történt - kijöttem a metróból, fel és alá flangáltam az esőben, jó nagyot taknyoltam a metróalagút rácsain, elolvastam a járdába vésett bölcsességeket, távolról integettem a capitóliumnak, majd immár térdig vizesen és csapzottan elsétáltam a Fehér Házig, és megállapítottam, hogy mára ennyi elég is. Útközben behúzódtam egy könyvesbolba száradni (természetesen semmi más alantas szándék nem vezérelt, khm), és szívem-csücske-Mark-Twainnel a hónom alatt távoztam.
Miután sikerült hazakeverednem (Eshu sose téved el, tudjátok ;) és megszáradnom, puccba vágtam magam az esti fogadáshoz. Béláék a Starbucksot jelölték ki mint találkozási pontot - hála a közlekedési tapasztalatok hiányának, fél órával korábban érkeztem a kelleténél. A fennmaradó időt jobb híján arra fordítottam, hogy egy kis filmes-Amerikás élményt szerezzek magamnak: beültem a Starbucksba, forró csokit kortyolgattam és elolvastam az aznapi Washington Postot. Gyerekek, az az újság testvérek közt is nyom vagy két kilót, és beteríti az asztalt. Nem egy kompakt olvasmány. Szerintem a bennszülöttek jókat röhögtek rajtam, ahogy a zizegő lepedőkkel küzdöttem.
A fogadás maga a svéd nagykövetségen zajlott, és nagyon barátságos rendezvény volt; mindenki elhozta a gyerekeit is, úgyhogy a beszédek és köszöntések harsány sikongatásba és lábdobogásba fulladtak. A kis ördögök csak akkor ültek el, mikor a bolgár fellépőcsoport táncolni és bábozni kezdett. Megnéztük a műsorukat (kedvesek voltak és hatékonyak, négyből hárman amcsik, hehe), fotózkodtunk egy kicsit, kezet ráztunk mindenféle személyekkel, ettünk jó sok fahéjas csigát, azután szépen elköszöntünk és hazatértünk vacsorázni.
Most pedig rohanok, mert fél óra múlva fellépek.
Ujjakat keresztbe. Rock and roll.
2009. október 15., csütörtök
Amerikában nincs macska, nincs macska :)
Hát, visszatértem.
Barátságos másfél órás vámellenőrzés és különféle színű papírok kitöltögetése után egy vigyorgós zsernyák üdvözölt az Egyesült Államokban. Én meg vigyorogtam vissza.
Olyan, mintha ki sem tettem volna innen a lábam. Amint kiértünk a reptérről (és bele a késő délutáni washingtoni forgalomba), egy hullámban jött vissza minden emlék, meg a hasznos tudnivalók nagy része is. Vigasztalan idő volt és kutya hideg (most is az van), viszont gyönyörűek az őszi fák és a folyópart, pláne, amikor a vörös meg sárga lombok takarásából kivillan a Kennedy Center meg a Lincoln Memorial.
Washington DC.
Ha egy szóban kéne jellemeznem a magyar nagykövetséget és annak személyzetét (akikkel edigg találkoztam), akkor azt kellene mondanom, hogy barátságos. Béla és Mónika (akik meghívóim, szállásadóim és támogatóim egyben, illetve kettőben) kitörő örömmel fogadtak, és tettek róla, hogy azonnal otthon érezzem magam. Mivel már kóvályogtam a jetlagtől meg az éhségtől, felpakoltak és elvittek, hogy autentikus amerikai vacsorával ünnepeljük meg érkezésemet a MeiWa étteremben :) Beszélgettünk, nagyokat nevettünk, és néha ki-kipislantottam az ablakon, hogy meggyőződjek róla, az odakinn valóban Washington DC, és valóban az USA. Tapsikolós jó kedvem volt. Még mindig az van.
Egyelőre ennyi a nagy hír - kialudtam a jetlaget, és épp készülök nyakamba venni a várost (szakadó eső nem akadály). Estére a svéd nagykövetségre vagyunk kivatalosak a diplomatáknak ésfellépőknek rendezett fogadásra.
Holnap reggel pedig az én fellépésem nyitja meg a fesztivált.
A reklám után ismét jelentkezünk ;)
(Aki nem tudja, miért nincs macska Amerikában, annak felhívom a figyelmét az Egérmese című klasszikus rajzfilmre ;)
Barátságos másfél órás vámellenőrzés és különféle színű papírok kitöltögetése után egy vigyorgós zsernyák üdvözölt az Egyesült Államokban. Én meg vigyorogtam vissza.
Olyan, mintha ki sem tettem volna innen a lábam. Amint kiértünk a reptérről (és bele a késő délutáni washingtoni forgalomba), egy hullámban jött vissza minden emlék, meg a hasznos tudnivalók nagy része is. Vigasztalan idő volt és kutya hideg (most is az van), viszont gyönyörűek az őszi fák és a folyópart, pláne, amikor a vörös meg sárga lombok takarásából kivillan a Kennedy Center meg a Lincoln Memorial.
Washington DC.
Ha egy szóban kéne jellemeznem a magyar nagykövetséget és annak személyzetét (akikkel edigg találkoztam), akkor azt kellene mondanom, hogy barátságos. Béla és Mónika (akik meghívóim, szállásadóim és támogatóim egyben, illetve kettőben) kitörő örömmel fogadtak, és tettek róla, hogy azonnal otthon érezzem magam. Mivel már kóvályogtam a jetlagtől meg az éhségtől, felpakoltak és elvittek, hogy autentikus amerikai vacsorával ünnepeljük meg érkezésemet a MeiWa étteremben :) Beszélgettünk, nagyokat nevettünk, és néha ki-kipislantottam az ablakon, hogy meggyőződjek róla, az odakinn valóban Washington DC, és valóban az USA. Tapsikolós jó kedvem volt. Még mindig az van.
Egyelőre ennyi a nagy hír - kialudtam a jetlaget, és épp készülök nyakamba venni a várost (szakadó eső nem akadály). Estére a svéd nagykövetségre vagyunk kivatalosak a diplomatáknak ésfellépőknek rendezett fogadásra.
Holnap reggel pedig az én fellépésem nyitja meg a fesztivált.
A reklám után ismét jelentkezünk ;)
(Aki nem tudja, miért nincs macska Amerikában, annak felhívom a figyelmét az Egérmese című klasszikus rajzfilmre ;)
2009. október 10., szombat
És bepakolunk a tarisznyába...
... mert, mint már tudjátok, a Tarkabarka Hölgy nem tud sokáig megülni a fenekén.
A következő megálló:
Kids Euro Festival,
WASHINGTON DC!!!
Bizony, jól hallottátok, több, mint egy évvel a hazatérés után ismét felnyergeljük az ezüst pacit, és irány az Újvilág!
Ha azt mondom, izgatott vagyok, nem mondok igazat. Valójában amióta megkaptam a meghívót a nagykövetségtől (mert hivatalos fellépő vagyok ám!), tapsikolva ugrándozok fel-alá a lakásban, és lázasan túrom fel valódi és virtuális kincsesládáimat, készülve az utazásra. A mesemondó hálózaton már szétfutott a hír: tengerentúli ismerőseim tárt karokkal várnak vissza, úgyhogy reményeim szerint részem lesz néhány Halloween-közeli élményben is, és felderíthetem a fővárost és környékét mesemondói szemszögből.
És ha már én képviselem a magyarokat (és egyszersmind a mesemondást mint műfajt is - meglepő módon az európaiak még nem nagyon ismerték fel a benne rejlő lehetőségeket. Az egyetlen 'mesemondó'-ként megjelölt fellépő, aki nem színész, bábos, és nem könyvet olvas fel, az Ciprusról jön:) a fesztiválon, illik a legjobbat nyújtani mindenből. Ezúttal ugyan nem szavaztattalak meg titeket arra nézve, milyen mesékkel készüljek, de így is kaptam sok offline-online segítséget, amit ez úton is köszönök szépen!
Csak érdekességképp, itt egy lista a teljesség igénye nélkül arról, milyen újdonságok kerültek a hamuba sült szójás csirke mellé:
1. A halhatatlanságra vágyó királyfi (Világszép népmesék)
Régóta kerülgetem már ezt a történetet, és végül Graham műhelyében kezdtem dolgozni rajta. Csak aza elejét volt időm elmesélni, de a csillogás Angela szemében, meg a kicsi részletek amiket kidolgoztam meggyőztek arról, hogy érdemes mesélni a történetet. Többféle verzióban létezik, azt hiszem, sikerült összemixelnem a sajátomat - a lényeg a sassá változó királykisasszony, a levegőben függő palota, a Pratchett-hangulatú Halál, és a csillagos egekig fenéken billentett herceg, megható és tanulságos jelenetekkel spékelve.
2. Jégország királya (Benedek Elek: Többsincs királyfi)
Új darab, de szerelem első látásra. Tűz országa, Jég országa, koronából rögtönzött hegymászó bakancs, megfagyott hadsereg, jegesmedvén lovagló herceg, jégszakállú törpék, epikus csatajelenet, emeletes vagányság. Fehérlófia meets Narnia meets Golden Compass. Na ezt múlja felül Hollywood.
3. A kopasz királyfi (Berze Nagy János: A bűbájos lakat)
Címével ellentétben szintén epikus történet. A csapat: egy kopasz vándorlegény (vagány kendővel a fején, természetesen), egy kisebbrendűségi komplexussal küzdő medve (aki mellesleg alakváltó), és egy pokolból kirúgott ördög (akinek fehér a farka vége). Gyászba borult város, tóparti párbajok, vajákos asszony, megmentett és elrabolt királylány, gonosz fekete herceg, megostromolt sziget, suff, paff, dübörgő zene. Nekem a legjobban az a rész tetszik, ahol a három jómadár egy éven keresztül képzi ki a hadsereg a város népéből, van egy enyhe Robin Hood hangulata, nem beszélve a meteorvas kardokról...
4. A mindent látó királyány (Magyar népmesék)
Ennek is millióegy változata van - Zöld Péter az egyik - és régóta motoszkál már bennem, csak sohasem próbáltam ki. Ezt is több verzióból alkottam meg, és kiszíneztem egy kicsit a királylányt, mert szegény olyan kevés szerepet kap a sztoriban, és valaki, aki képes ellátni a nap mögé, azért mégiscsak egy izgalmas személy lehet...
5. Gyöngyvirág Palkó (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág)
Annak ellenére, hogy tizes skálán mínusz tizes a címadása, maga a sztori eléggé kedves. Eleinte felvon szemöldökkel, messziről bámultam rá, de miután hugi vagy hússzor megnézette velem, kezdtem megbarátkozi a történettel... jól van na, igazából a sötét és gonosz Tündér Ilona képe ragadott meg ennyire.
Ja, igen, ezek mind autentikus magyar népmesék. Mondanám, hogy eljátszogattam velük egy kicsit, de valójában lényeges változtatást egyikük sem igényelt.
Most már csak a próbakör van hátra :)
A következő megálló:
Kids Euro Festival,
WASHINGTON DC!!!
Bizony, jól hallottátok, több, mint egy évvel a hazatérés után ismét felnyergeljük az ezüst pacit, és irány az Újvilág!
Ha azt mondom, izgatott vagyok, nem mondok igazat. Valójában amióta megkaptam a meghívót a nagykövetségtől (mert hivatalos fellépő vagyok ám!), tapsikolva ugrándozok fel-alá a lakásban, és lázasan túrom fel valódi és virtuális kincsesládáimat, készülve az utazásra. A mesemondó hálózaton már szétfutott a hír: tengerentúli ismerőseim tárt karokkal várnak vissza, úgyhogy reményeim szerint részem lesz néhány Halloween-közeli élményben is, és felderíthetem a fővárost és környékét mesemondói szemszögből.
És ha már én képviselem a magyarokat (és egyszersmind a mesemondást mint műfajt is - meglepő módon az európaiak még nem nagyon ismerték fel a benne rejlő lehetőségeket. Az egyetlen 'mesemondó'-ként megjelölt fellépő, aki nem színész, bábos, és nem könyvet olvas fel, az Ciprusról jön:) a fesztiválon, illik a legjobbat nyújtani mindenből. Ezúttal ugyan nem szavaztattalak meg titeket arra nézve, milyen mesékkel készüljek, de így is kaptam sok offline-online segítséget, amit ez úton is köszönök szépen!
Csak érdekességképp, itt egy lista a teljesség igénye nélkül arról, milyen újdonságok kerültek a hamuba sült szójás csirke mellé:
1. A halhatatlanságra vágyó királyfi (Világszép népmesék)
Régóta kerülgetem már ezt a történetet, és végül Graham műhelyében kezdtem dolgozni rajta. Csak aza elejét volt időm elmesélni, de a csillogás Angela szemében, meg a kicsi részletek amiket kidolgoztam meggyőztek arról, hogy érdemes mesélni a történetet. Többféle verzióban létezik, azt hiszem, sikerült összemixelnem a sajátomat - a lényeg a sassá változó királykisasszony, a levegőben függő palota, a Pratchett-hangulatú Halál, és a csillagos egekig fenéken billentett herceg, megható és tanulságos jelenetekkel spékelve.
2. Jégország királya (Benedek Elek: Többsincs királyfi)
Új darab, de szerelem első látásra. Tűz országa, Jég országa, koronából rögtönzött hegymászó bakancs, megfagyott hadsereg, jegesmedvén lovagló herceg, jégszakállú törpék, epikus csatajelenet, emeletes vagányság. Fehérlófia meets Narnia meets Golden Compass. Na ezt múlja felül Hollywood.
3. A kopasz királyfi (Berze Nagy János: A bűbájos lakat)
Címével ellentétben szintén epikus történet. A csapat: egy kopasz vándorlegény (vagány kendővel a fején, természetesen), egy kisebbrendűségi komplexussal küzdő medve (aki mellesleg alakváltó), és egy pokolból kirúgott ördög (akinek fehér a farka vége). Gyászba borult város, tóparti párbajok, vajákos asszony, megmentett és elrabolt királylány, gonosz fekete herceg, megostromolt sziget, suff, paff, dübörgő zene. Nekem a legjobban az a rész tetszik, ahol a három jómadár egy éven keresztül képzi ki a hadsereg a város népéből, van egy enyhe Robin Hood hangulata, nem beszélve a meteorvas kardokról...
4. A mindent látó királyány (Magyar népmesék)
Ennek is millióegy változata van - Zöld Péter az egyik - és régóta motoszkál már bennem, csak sohasem próbáltam ki. Ezt is több verzióból alkottam meg, és kiszíneztem egy kicsit a királylányt, mert szegény olyan kevés szerepet kap a sztoriban, és valaki, aki képes ellátni a nap mögé, azért mégiscsak egy izgalmas személy lehet...
5. Gyöngyvirág Palkó (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág)
Annak ellenére, hogy tizes skálán mínusz tizes a címadása, maga a sztori eléggé kedves. Eleinte felvon szemöldökkel, messziről bámultam rá, de miután hugi vagy hússzor megnézette velem, kezdtem megbarátkozi a történettel... jól van na, igazából a sötét és gonosz Tündér Ilona képe ragadott meg ennyire.
Ja, igen, ezek mind autentikus magyar népmesék. Mondanám, hogy eljátszogattam velük egy kicsit, de valójában lényeges változtatást egyikük sem igényelt.
Most már csak a próbakör van hátra :)
2009. október 2., péntek
Fotók a Fesztiválról
Ime néhány kép Rómából, hogy magukért beszéljenek :)
A lány a fehér ruhában Paola, a szép római épület pedig Annia Regilla mauzóleuma. A fotók a Via Appa Anticán készültek. Csodáljátok :)
A lány a fehér ruhában Paola, a szép római épület pedig Annia Regilla mauzóleuma. A fotók a Via Appa Anticán készültek. Csodáljátok :)
2009. október 1., csütörtök
Vigasság a Via Appián
Szombat reggel a gyönyörű őszi napsütésben felküzdöttem magam a Via Appa Anticára induló busz fedélzetére - a Fesztivált olyan okos módon szervezték meg a lányok, hogy minden nap több helyszín is volt. A dolog szépséghibája ezúttal abban rejlett, hogy a buszra a teljes telítettség állapotában még felszállt egy német turistacsoport, melynek következtében a sírás határán álltam, mire kidöcögtünk a római útra. A megadott megállónál esélyem sem volt leszállni; maradnom kellett a következőig, ami a katakombáknál volt, ergo a jó öreg Quo vadis busz nevéhez híven kivitt a vaff... kóvádiszba. Gyalogolhattam vissza az immár kevésbé gyönyörű őszi kánikulában Róma felé a Via Appián. Végülis, ennek is megvolt a maga hangulata, a cédrusfasorral meg a mélységes csenddel.
A Quo vadis templomnál végül sikerült rábukkannom Giovanára, aki Piroskának öltözve feszített egy miniatűr kávéház teraszán, és hangos szóval csalogatta a járókelőket a reggeli műsorra. Ami nem volt más, mint Graham Langley (olvassatok vissza a Lausanne-i mókához, ő volt az egyik főkolompos) mesemondó műhelye.
Lézengtünk egy darabig, mire megtaláltuk a helyszínt, melyet gondosan elrejtettek az utat szegélyező fák mögé; itt került sor Davide híres nyúlkergető jelenetére is, és új barátságok szövődtek a várakozó csoporton belül (miközben mindannyian nagyokat nyelve fixíroztuk az elére megrendelt pizzát).
Maga a műhely vagy öt órát tartott, és nagyon hasznos volt. Le a kalappal Graham előtt, két nyelven workshopot tartani. A csapat nagy része olasz volt, legtöbbjük kb. velem egyidős; remek volt a hangulat, és egymáson gyakoroltuk mesemondói, színészi képességeinket. Martina, a team legifjabb tagja, zajos lelkesedéssel örök barátnőjéül fogadott, miközben három jó tündért játszottunk egy hátizsáknak álcázott bébi Csipkerózsika felett.
A jól végzett munka örömére elfogyasztottuk a pizzát, majd testületileg átvonultunk megint a kicsi kávéházba, és felkészültünk a délutáni foglalkozásra, ami nem volt más, mint mesemondó séta a Via Appián. A Quo vadis-tól indultunk; Paola elmesélte a történetet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt kellett tapasztalnom, az angoloknak lövése sem volt, mi az a "Quo vadis, domine?". Azt hinné az ember, ez azért alap. De lehet, hogy csak erre Keleten az. Mindegy, Paola kitett magáért (ő az a fajta lány, aki nagyon szép, amikor mesél). Utána arrébb kocogtunk vagy húsz métert, és megálltunk ismét, hogy meghallgassuk VIII. Henrik felbontott házasságának történetét (pontosabban a papét, akinek volt pofája felbontani, és ezért kis híján lelőtték a spanyolok. A helyen ahol megmenekült - történetesen épp ott ahol álltunk - templomot épített örömében).
Innen tovább sétáltunk vidám beszélgetés és harmonikaszó közepette; biciklisek kerülgettek minket, kutyák szaladgáltak a lábaink körül, és eltűnt a hátunk mögött a város és a főút zaja. Egy csendes füves folton megálltunk, és ismét mesélés következett; Davide ajándékozott meg minket Mucius Scaevola legendájával (róla meg a mesélésről csak annyit, hogy jó volt nézni. Ühüm.) Amikor a történet végén feltartotta a bal kezét, és drámaian bejelentette, mi lett M.S. sorsa, egy kicsiny, ám energikus lány, Sonia viharzott be a képbe, belepacsizott a tenyerébe, és lerugdosta a színről azzal, hogy mindig a nőké az utolsó szó. Tőle hallgatthattuk meg a túszul ejtett római nők legendáját.
(Nem kellett a fordítás. Tisztán lehetett érteni minden szavukat. Na jó, a spanyol és a latin valószínűleg segített egy kicsit.)
Hosszú és vidám sétánk végén aztán elértünk Annia Regilla mauzóleumát (amely régen a visszatérés temploma volt Róma határán). A fenyők alatt már várt ránk a mosolygós Angela, hogy a fent említett hölgyről meséljen nekünk; ezek után mindenki helyet foglalt az épület tövében egy fa alatt, és kezdetét vette az esti matiné első felvonása, három nagyszerű, olasz mesemondó hölggyel. Emlékeztessetek a pizzás sztorira ;)
Már sötétedett, amikr elindultunk vissza a Quo vadis templomhoz, és egészen sötét volt (viharosan száguldó olasz autókkal) mire meg is érkeztünk. Az út menti kis vendéglőben első rangú tésztavacsora várt minket, meleg, fény és olivaoljaban oldott erőspaprika. Kis híján elaludtam az egész napi hajtás után, ám Martina nem hagyta annyiban a dolgot; kocsival vittek ki minket az Egeria parkba, ahol az éjjeli mesélés kapott helyet. Ha megkérdeznétek, hol van a Parco Egeria, azt tudnám mondani, hogy messze. Az útból csak sötét sikátorokat, óriási fenyőket és Martina lendületes gesztusait láttam.
Eleredt az eső, mire odaértünk; szerencsére várt minket a fenyőfák között egy sátor, jó sok gyertyával bevilágítva. Éjjeli mesélőink ezúttal Mats (a svéd nagyfőnök) és a walesi David Ambrose voltak, egy-egy órára mind a ketten. Különleges ínyencség! David balladát énekelt, elmesélte Tam Lin történetét (érdekes volt nagyon ezúttal egy pasitól hallani, ellentétben Hangaerdő asszony csodás muzsikájával, ez másképpen volt szép) és suttogott nekünk a hegyek mélyén alvó lovagokról. Mats megnevettetett minket svéd legendákkal és népmesékkel, és a viking mítosz, amit előadott a bölcsesség születéséről elvitte a garantált "leggusztustalanabb sztori" díjat is (mindenki, aki magában költői hajlamot érez, béküljön meg a gondolattal, hogy Odin lehányta).
Hajnali kettőkor vonszoltam magam haza a szállásra. Megérte.
:)
A Quo vadis templomnál végül sikerült rábukkannom Giovanára, aki Piroskának öltözve feszített egy miniatűr kávéház teraszán, és hangos szóval csalogatta a járókelőket a reggeli műsorra. Ami nem volt más, mint Graham Langley (olvassatok vissza a Lausanne-i mókához, ő volt az egyik főkolompos) mesemondó műhelye.
Lézengtünk egy darabig, mire megtaláltuk a helyszínt, melyet gondosan elrejtettek az utat szegélyező fák mögé; itt került sor Davide híres nyúlkergető jelenetére is, és új barátságok szövődtek a várakozó csoporton belül (miközben mindannyian nagyokat nyelve fixíroztuk az elére megrendelt pizzát).
Maga a műhely vagy öt órát tartott, és nagyon hasznos volt. Le a kalappal Graham előtt, két nyelven workshopot tartani. A csapat nagy része olasz volt, legtöbbjük kb. velem egyidős; remek volt a hangulat, és egymáson gyakoroltuk mesemondói, színészi képességeinket. Martina, a team legifjabb tagja, zajos lelkesedéssel örök barátnőjéül fogadott, miközben három jó tündért játszottunk egy hátizsáknak álcázott bébi Csipkerózsika felett.
A jól végzett munka örömére elfogyasztottuk a pizzát, majd testületileg átvonultunk megint a kicsi kávéházba, és felkészültünk a délutáni foglalkozásra, ami nem volt más, mint mesemondó séta a Via Appián. A Quo vadis-tól indultunk; Paola elmesélte a történetet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt kellett tapasztalnom, az angoloknak lövése sem volt, mi az a "Quo vadis, domine?". Azt hinné az ember, ez azért alap. De lehet, hogy csak erre Keleten az. Mindegy, Paola kitett magáért (ő az a fajta lány, aki nagyon szép, amikor mesél). Utána arrébb kocogtunk vagy húsz métert, és megálltunk ismét, hogy meghallgassuk VIII. Henrik felbontott házasságának történetét (pontosabban a papét, akinek volt pofája felbontani, és ezért kis híján lelőtték a spanyolok. A helyen ahol megmenekült - történetesen épp ott ahol álltunk - templomot épített örömében).
Innen tovább sétáltunk vidám beszélgetés és harmonikaszó közepette; biciklisek kerülgettek minket, kutyák szaladgáltak a lábaink körül, és eltűnt a hátunk mögött a város és a főút zaja. Egy csendes füves folton megálltunk, és ismét mesélés következett; Davide ajándékozott meg minket Mucius Scaevola legendájával (róla meg a mesélésről csak annyit, hogy jó volt nézni. Ühüm.) Amikor a történet végén feltartotta a bal kezét, és drámaian bejelentette, mi lett M.S. sorsa, egy kicsiny, ám energikus lány, Sonia viharzott be a képbe, belepacsizott a tenyerébe, és lerugdosta a színről azzal, hogy mindig a nőké az utolsó szó. Tőle hallgatthattuk meg a túszul ejtett római nők legendáját.
(Nem kellett a fordítás. Tisztán lehetett érteni minden szavukat. Na jó, a spanyol és a latin valószínűleg segített egy kicsit.)
Hosszú és vidám sétánk végén aztán elértünk Annia Regilla mauzóleumát (amely régen a visszatérés temploma volt Róma határán). A fenyők alatt már várt ránk a mosolygós Angela, hogy a fent említett hölgyről meséljen nekünk; ezek után mindenki helyet foglalt az épület tövében egy fa alatt, és kezdetét vette az esti matiné első felvonása, három nagyszerű, olasz mesemondó hölggyel. Emlékeztessetek a pizzás sztorira ;)
Már sötétedett, amikr elindultunk vissza a Quo vadis templomhoz, és egészen sötét volt (viharosan száguldó olasz autókkal) mire meg is érkeztünk. Az út menti kis vendéglőben első rangú tésztavacsora várt minket, meleg, fény és olivaoljaban oldott erőspaprika. Kis híján elaludtam az egész napi hajtás után, ám Martina nem hagyta annyiban a dolgot; kocsival vittek ki minket az Egeria parkba, ahol az éjjeli mesélés kapott helyet. Ha megkérdeznétek, hol van a Parco Egeria, azt tudnám mondani, hogy messze. Az útból csak sötét sikátorokat, óriási fenyőket és Martina lendületes gesztusait láttam.
Eleredt az eső, mire odaértünk; szerencsére várt minket a fenyőfák között egy sátor, jó sok gyertyával bevilágítva. Éjjeli mesélőink ezúttal Mats (a svéd nagyfőnök) és a walesi David Ambrose voltak, egy-egy órára mind a ketten. Különleges ínyencség! David balladát énekelt, elmesélte Tam Lin történetét (érdekes volt nagyon ezúttal egy pasitól hallani, ellentétben Hangaerdő asszony csodás muzsikájával, ez másképpen volt szép) és suttogott nekünk a hegyek mélyén alvó lovagokról. Mats megnevettetett minket svéd legendákkal és népmesékkel, és a viking mítosz, amit előadott a bölcsesség születéséről elvitte a garantált "leggusztustalanabb sztori" díjat is (mindenki, aki magában költői hajlamot érez, béküljön meg a gondolattal, hogy Odin lehányta).
Hajnali kettőkor vonszoltam magam haza a szállásra. Megérte.
:)
2009. szeptember 29., kedd
Fellépések, miegymás
Nos, aki figyelmesen megnézi a blog kinézetét (különös tekintettel a jobb oldali sávra), az látni fogja, hogy itt kérem változtatások eszközöltettek.
Mivel a honlapomat sikeresen meghackelte a Szabad Kurdisztán mozgalom (ámen nekik, a kurdoknak gyönyörű meséi vannak, de azért ezt mégiscsak túlzás), és a helyreállítás óta én magam sem férek hozzá rendesen, úgy döntöttem, kísérleti jelleggel ide költöztetem közelgő fellépéseim listáját (jobb oldaln látható).
Meg hozzáadtam egy kicsi ablot is, ahol hű követőim tűnhetnek fel, ha akarnak. Ha nem, az se baj :)
Na, és most vissza a római regékhez.
Mivel a honlapomat sikeresen meghackelte a Szabad Kurdisztán mozgalom (ámen nekik, a kurdoknak gyönyörű meséi vannak, de azért ezt mégiscsak túlzás), és a helyreállítás óta én magam sem férek hozzá rendesen, úgy döntöttem, kísérleti jelleggel ide költöztetem közelgő fellépéseim listáját (jobb oldaln látható).
Meg hozzáadtam egy kicsi ablot is, ahol hű követőim tűnhetnek fel, ha akarnak. Ha nem, az se baj :)
Na, és most vissza a római regékhez.
2009. szeptember 28., hétfő
A Santa Maria del Popolo éjjeli ostroma
Bizonyám.
Talán azok is hallottak már erről a remek kis templomról, akik nem látták az Angyalok és Démonokat (mely filmművészeti alkotás méltatására majd akkor térünk ki, ha kapunk levegőt a röhögéstől).
A Piazza del Popolón éjjel is zavartalanul zajlott az élet; a tér fényárban úszott, fiatalok üldögéltek a templomok (3 is van) lépcsőin, és vidáman csobogott a szökőkút. Én a szervezőgárda előtt valamivel, külön utakon kószálva érkeztem meg, és a lábaimat lógattam az óriási, zárt kapuk előtt, míg fel nem tűnt Giovana a Piroska-szerelésében, sarkában a többi mesemondóval. Mivel az összes főkapu zárva volt (és alighanem reteszelve is), oldalt kerültünk, hogy ott próbáljunk szerencsét. Hosszas csöngetés és döngetés után végül a pap ajtót nyitott kis csapatunknak, és a plébánia folyosóin át végül beléphettünk az éjjeli álmát alvó templomba.
A világítás elenyésző volt; minden sarokban sűrűn álltak az árnyékok, halott pápák könyököltek unottan a falfülkékben, laposra taposott arcú főpapok pislogtak szemrehányóan az imapadok alól, és az egyik kápolnában Szent Pál hevert éppen Caravaggio vásznán - megtérés folyamatban. A szervezők azonnal sürögni kezdtek, ide-oda szaladtak az oszlopok között, öltöztek, hangoltak, tologatták a székeket. Én jobb híján leültem az első padba, és csillogó szemekkel szívtam magamba az éjjeli templom hangulatát. Kicsit olyan volt, mint amikor az ember tilosban jár. Felteszem, nem sokan jártak már benn zárás után...
Volt a mesemondókkal egy fickó, akinek a nevét sajnos nem kaptam el, viszont a hangját annál inkább: képes volt egymaga három szólamban énekelni. Nem emberi, komolyan mondom, főleg, amikor egy templomban csinálja az ember, zengő és mély hangon, keleti dallamokkal fűszerezve a gregorián melódiát. Futkosott a hideg a hátamon; először azt hittem, magnóról szól, de rá kellett jönnöm, hogy csak az ő torka állt rendelkezésre. Elképesztő.
Sajnos nem sokáig tartott a hangolás, mert csikorogva nyílt a főkapu, és érkezni kezdett a közönség. Angela, Paola, Giovana, Davide és a többi mesemondó immár jelmezben, bibliai mesélésre készen álltak az ajtóban, és fogadták a belépőket; utóbbi gitárral, egy lány harmonikával, és mindenki mindenféle jó kis zenével és énekkel. Hamarosan megtelt nézőkkel a főhajó; mivel így túl sokan lettünk volna, kettéosztották a tömeget, egyik felünk az oltár mögötti kis helyiségbe, a másik az egyik oldalkápolnába tereltetett.
Az oltár mögött meglepően meleg volt; sok hölgy legyezővel terelgette fel-alá a parfümillatot. Az előadás Dávid király és Betsabé szerelme volt, Paola és Davide előadásában; lenyűgöző, még úgy is, hogy csak néhány szót értettem belőle. A nézések minden pénzt megértek :) (főleg, mert Davide nézni azt nagyon tud)
Kótyagosan a nagy bibliai szenvedélytől átvonultunk a másik helyszínre, ahol Angela mesélt; több rövidebb történet volt különféle bibliai nőalakokról, és csak Mózes és a Vörös-tenger legendáját csíptem el belőle, szájhagyományozott változatban, majd fogjátok tőlem hallani, mert gyönyörű történet. Sajnos Giovana meséjét már nem várhattam meg, szaladtam az utolsó metróra.
Tökéletes helyszín, tökéletes előadások. Éjszaka a katedrálisban. Ennél jobb már nemigen lehetett volna...
Talán azok is hallottak már erről a remek kis templomról, akik nem látták az Angyalok és Démonokat (mely filmművészeti alkotás méltatására majd akkor térünk ki, ha kapunk levegőt a röhögéstől).
A Piazza del Popolón éjjel is zavartalanul zajlott az élet; a tér fényárban úszott, fiatalok üldögéltek a templomok (3 is van) lépcsőin, és vidáman csobogott a szökőkút. Én a szervezőgárda előtt valamivel, külön utakon kószálva érkeztem meg, és a lábaimat lógattam az óriási, zárt kapuk előtt, míg fel nem tűnt Giovana a Piroska-szerelésében, sarkában a többi mesemondóval. Mivel az összes főkapu zárva volt (és alighanem reteszelve is), oldalt kerültünk, hogy ott próbáljunk szerencsét. Hosszas csöngetés és döngetés után végül a pap ajtót nyitott kis csapatunknak, és a plébánia folyosóin át végül beléphettünk az éjjeli álmát alvó templomba.
A világítás elenyésző volt; minden sarokban sűrűn álltak az árnyékok, halott pápák könyököltek unottan a falfülkékben, laposra taposott arcú főpapok pislogtak szemrehányóan az imapadok alól, és az egyik kápolnában Szent Pál hevert éppen Caravaggio vásznán - megtérés folyamatban. A szervezők azonnal sürögni kezdtek, ide-oda szaladtak az oszlopok között, öltöztek, hangoltak, tologatták a székeket. Én jobb híján leültem az első padba, és csillogó szemekkel szívtam magamba az éjjeli templom hangulatát. Kicsit olyan volt, mint amikor az ember tilosban jár. Felteszem, nem sokan jártak már benn zárás után...
Volt a mesemondókkal egy fickó, akinek a nevét sajnos nem kaptam el, viszont a hangját annál inkább: képes volt egymaga három szólamban énekelni. Nem emberi, komolyan mondom, főleg, amikor egy templomban csinálja az ember, zengő és mély hangon, keleti dallamokkal fűszerezve a gregorián melódiát. Futkosott a hideg a hátamon; először azt hittem, magnóról szól, de rá kellett jönnöm, hogy csak az ő torka állt rendelkezésre. Elképesztő.
Sajnos nem sokáig tartott a hangolás, mert csikorogva nyílt a főkapu, és érkezni kezdett a közönség. Angela, Paola, Giovana, Davide és a többi mesemondó immár jelmezben, bibliai mesélésre készen álltak az ajtóban, és fogadták a belépőket; utóbbi gitárral, egy lány harmonikával, és mindenki mindenféle jó kis zenével és énekkel. Hamarosan megtelt nézőkkel a főhajó; mivel így túl sokan lettünk volna, kettéosztották a tömeget, egyik felünk az oltár mögötti kis helyiségbe, a másik az egyik oldalkápolnába tereltetett.
Az oltár mögött meglepően meleg volt; sok hölgy legyezővel terelgette fel-alá a parfümillatot. Az előadás Dávid király és Betsabé szerelme volt, Paola és Davide előadásában; lenyűgöző, még úgy is, hogy csak néhány szót értettem belőle. A nézések minden pénzt megértek :) (főleg, mert Davide nézni azt nagyon tud)
Kótyagosan a nagy bibliai szenvedélytől átvonultunk a másik helyszínre, ahol Angela mesélt; több rövidebb történet volt különféle bibliai nőalakokról, és csak Mózes és a Vörös-tenger legendáját csíptem el belőle, szájhagyományozott változatban, majd fogjátok tőlem hallani, mert gyönyörű történet. Sajnos Giovana meséjét már nem várhattam meg, szaladtam az utolsó metróra.
Tökéletes helyszín, tökéletes előadások. Éjszaka a katedrálisban. Ennél jobb már nemigen lehetett volna...
2009. szeptember 25., péntek
Rome sweet Home
Nah, megint itthon. A változatosság kedvéért, futólag. És igen, ismét van egy fesztivál, amiről be kell számolnom lelkes és népes olvasóközönségemnek :) Ez a fesztivál pedig nem más, mint a
RACCONTAMIUNASTORIA,
avagy az
ELSŐ NEMZETKÖZI RÓMAI MESEMONDÓ FESZTIVÁL
Igen, igen. A Tarkabarka Hölgy Rómában járt.
Immár negyedszer, egyébiránt - na látjátok, ezért hasznos régésznek lenni. Mert akkor ugye a kötelező terepgyakorlat összeköthető olyan nyalánkságokkal, mint például Rómában flangálni, hétvégén kirándulgatni az Abruzzókban, olasz kajákat enni, és részt venni az első olasz szervezésű nemzetközi mesemondó fesztiválon, meghívott előadóként.
Bizony, bizony. Ez itt a reklám helye ;)
Viccet félretéve, az olaszok akikkel Lausanne-ban találkoztam, igencsak kitettek magukért. Házigazdának elsőrangúak voltak, nagyon barátságosak és vidámak, és természetesen a hangulatot csak fokozta, hogy az Örök Városban aztán vannak helyszínek, amikből válogatni lehet...
Na, vegyük csak szépen sorjában.
Péntek délután: Teatro di Documenti, kicsi színház a Monte Testaccio (Róma egykori amfora-szemétdombja) tövében; ciripelő kabócák, fenyőfák illata, aranyfényben lemenő nap, és egy kedves kis földalatti színházterem sejtelmesen megvilágítva, falba vágott lépcsőzetes nézőtérrel. Mire odaértem, már zajlott a rendezvény; volt nagy visongatás meg egymás nyakába ugrálás, amint ismét találkoztam a Svájcban megismert és megszeretett mesemondókkal. Ott volt Mats a svédektől, Annemarie a dánoktól, Graham az angoloktól, valamint további személyek a ködös Albion, Wales és Kanada képviseletében. Maga a talján csapat számomra merőben újszerű módon egy rakás fiatal mesemondóból állt; legtöbbjük kb. velem lehetett egyidős, és legnagyobb örömömre volt egy, aki fiatalabb volt nálam. A vég kezdete, tudom. Ez a zajos és lelkes (és hetek óta ingyen dolgozó) kis gárda felelt az egész rendezvényért - és jól csinálták!
A megnyitó egy sorozat rövid kis meséből állt - egy tucatból, hogy egész pontos legyek. Ezek közt kapott helyet az én Bús Királyfim is; szokás szerint kitörő lelkesedés fogadta. A hosszú-hosszú magyar beezetőt rutinból fordították olaszra, és a további események követése sem okozott gondolt senkinek; mikor magyarul hadartam egyes részeket, mindenki gurult a nevetéstől. A későbbiekben fel-felbukkantak emberek akik megkérdezték tőlem, hol van most a 'herceg', Davide pedig, akire majd még visszatérünk, megkergetett egy nyulat a Via Appián, azt kiabálva, hogy "nyuszika, taníts meg mesét mondani!". Nna, erre varrjatok gombot.
A megnyitónak egyébként több fénypotja is volt; az egyik egy klasszikus dalpárbaj, amit egy fiatal toszkán srác és mestere közösen rögtönöztek a közönség által megadott témára, rímben-versmértékben-dallamban, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Hát, kiültek a szívecskék a szemeimbe. Ilyet is ritkán lát az ember. Pedig az olaszoknál állítólag nemzeti sport.
További remek történeteket majd úgyis hallotok tőlem.
A megnyitót két hosszabb előadás követte; egy kanadai és egy angol hölgy (Mariella Bertelli és Shan Stephens) remekeltek a színpadon; utóbbi egy népmeseként előadott sci-fi törtéttel azonnal elnyerte a szívemet. Shan egyébként a Raccontamiunastoriát megalapító két lány, Angela és Paola mesemondó keesztanyja és mestere is egyben. Cinikus, jó humorú angol hölgyemény.
Az első kör végeztével pedig már nem volt más hátra, mint átvonulni a péntek éjjeli mesemondás színhelyére; de hogy mi volt a nagy meglepetés, arra a következő megjegyzésig várnotok kell...
RACCONTAMIUNASTORIA,
avagy az
ELSŐ NEMZETKÖZI RÓMAI MESEMONDÓ FESZTIVÁL
Igen, igen. A Tarkabarka Hölgy Rómában járt.
Immár negyedszer, egyébiránt - na látjátok, ezért hasznos régésznek lenni. Mert akkor ugye a kötelező terepgyakorlat összeköthető olyan nyalánkságokkal, mint például Rómában flangálni, hétvégén kirándulgatni az Abruzzókban, olasz kajákat enni, és részt venni az első olasz szervezésű nemzetközi mesemondó fesztiválon, meghívott előadóként.
Bizony, bizony. Ez itt a reklám helye ;)
Viccet félretéve, az olaszok akikkel Lausanne-ban találkoztam, igencsak kitettek magukért. Házigazdának elsőrangúak voltak, nagyon barátságosak és vidámak, és természetesen a hangulatot csak fokozta, hogy az Örök Városban aztán vannak helyszínek, amikből válogatni lehet...
Na, vegyük csak szépen sorjában.
Péntek délután: Teatro di Documenti, kicsi színház a Monte Testaccio (Róma egykori amfora-szemétdombja) tövében; ciripelő kabócák, fenyőfák illata, aranyfényben lemenő nap, és egy kedves kis földalatti színházterem sejtelmesen megvilágítva, falba vágott lépcsőzetes nézőtérrel. Mire odaértem, már zajlott a rendezvény; volt nagy visongatás meg egymás nyakába ugrálás, amint ismét találkoztam a Svájcban megismert és megszeretett mesemondókkal. Ott volt Mats a svédektől, Annemarie a dánoktól, Graham az angoloktól, valamint további személyek a ködös Albion, Wales és Kanada képviseletében. Maga a talján csapat számomra merőben újszerű módon egy rakás fiatal mesemondóból állt; legtöbbjük kb. velem lehetett egyidős, és legnagyobb örömömre volt egy, aki fiatalabb volt nálam. A vég kezdete, tudom. Ez a zajos és lelkes (és hetek óta ingyen dolgozó) kis gárda felelt az egész rendezvényért - és jól csinálták!
A megnyitó egy sorozat rövid kis meséből állt - egy tucatból, hogy egész pontos legyek. Ezek közt kapott helyet az én Bús Királyfim is; szokás szerint kitörő lelkesedés fogadta. A hosszú-hosszú magyar beezetőt rutinból fordították olaszra, és a további események követése sem okozott gondolt senkinek; mikor magyarul hadartam egyes részeket, mindenki gurult a nevetéstől. A későbbiekben fel-felbukkantak emberek akik megkérdezték tőlem, hol van most a 'herceg', Davide pedig, akire majd még visszatérünk, megkergetett egy nyulat a Via Appián, azt kiabálva, hogy "nyuszika, taníts meg mesét mondani!". Nna, erre varrjatok gombot.
A megnyitónak egyébként több fénypotja is volt; az egyik egy klasszikus dalpárbaj, amit egy fiatal toszkán srác és mestere közösen rögtönöztek a közönség által megadott témára, rímben-versmértékben-dallamban, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Hát, kiültek a szívecskék a szemeimbe. Ilyet is ritkán lát az ember. Pedig az olaszoknál állítólag nemzeti sport.
További remek történeteket majd úgyis hallotok tőlem.
A megnyitót két hosszabb előadás követte; egy kanadai és egy angol hölgy (Mariella Bertelli és Shan Stephens) remekeltek a színpadon; utóbbi egy népmeseként előadott sci-fi törtéttel azonnal elnyerte a szívemet. Shan egyébként a Raccontamiunastoriát megalapító két lány, Angela és Paola mesemondó keesztanyja és mestere is egyben. Cinikus, jó humorú angol hölgyemény.
Az első kör végeztével pedig már nem volt más hátra, mint átvonulni a péntek éjjeli mesemondás színhelyére; de hogy mi volt a nagy meglepetés, arra a következő megjegyzésig várnotok kell...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
