Az elsüllyedt város legendája

Valamiért hirtelem kedvem lett kitenni ide ezt a mesét.

Volt egyszer egy legendásan gazdag kikötőváros Fríziában, az Északi-tenger partján: Stavoren. Házait magas töltések védték a tenger hullámaitól, kikötője pedig biztonságot és jó vásárt ígért minden messziről érkező hajónak. Stavoren kereskedőcsaládjai, hajótulajdonosai jómódúak voltak, elegánsak, választékosak, és gondtalanok.
De még Stavorenben sem volt mindenki gazdag. Akárcsak a világban mindenütt, itt is éltek szegények, elesettek, koldusok; nem kevésbé jó emberek, mint a kereskedők, csak éppen kevésbé szerencsések. A gazdag családok nem törődtek velük; amikor az utcán jártak, elfordították az arcukat, és kemény szívvel, együttérzés nélkül hagyták őket tengődni.
Élt Stavorenben egy asszony, akinek a nevére ma már nem emlékszik senki - a tetteire viszont annál is inkább. Ő volt a város leggazdagabb hajótulajdonosa. Flottája messzi földről hozott mindenféle ritkaságot, fűszert, selymet, ékszereket, amiket a hölgy szeretett mindenki irigységére közszemlére tenni. Ám eljött az idő, amikor már ez sem volt elég. Ekkor a hölgy hívatta legtapasztaltabb, leghűségesebb hajóskapitányát, átnyújtott neki egy kisebb vagyont, és így szólt:

- Menj, és vásárold meg nekem a legértékesebb dolgot a világon, akármi legyen is az. Egy év múlva itt várlak a kikötőben!

A hajóskapitány, bár maga sem tudta, mit keres, útnak indult. Bejárt sok kikötőt, beszélt sok bölcs, világot járt utazóval - és végül arra a következtetésre jutott, hogy a mindennapi, életadó kenyérnél nincs a világon értékesebb dolog. Megnyugodva a döntésében felvásárolt annyi jó minőségű búzát, amennyit csak elbírt a hajó, és hazaindult Stavorenbe.
Az egy év lejártával a hölgy izgatottan várta vissza a hajóját. A legszebb ruháját vette fel, és legcsillogóbb ékszereit; meghívta minden ismerősét és rokonát, hogy legyenek szemtanúi, amint a kapitány átnyújtja neki a világ legértékesebb kincsét. A hír futótűzént terjed; nem csak a kereskedők és nemesek, de a szegények is mind ott tolongtak a kikötőben, várva a csodára.
A hajó befutott; a kapitány kilépett a mólóra, meghajolt a hölgy előtt, és jelentette, mit hozott magával.

- Búzát?! - a hölgy elsápadt, majd elvörösödött dühében - A bolondját járatod velem?! Azt parancsoltam, kincset hozzál! Kincset! Nem közönséges búzát!

Hiába próbálta a kapitány elmagyarázni, miért döntött a búza mellett, a hölgy egy szavát sem akarta hallani. Tajtékzott, toporzékolt, kiabált; végül pedig megparancsolta, hogy az összes búzát azonnal vessék a tengerbe.
A kapitány könyörgőre fogta. Ha neki nincs szüksége rá, adja legalább a szegényeknek! A tömeg helyeslően mormolt, de a hölgy csak még jobban dühbe gurult.

- Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Nem fogok én senkinek ingyen búzát osztogatni! A hajó az enyém, a búza az enyém, és az enyém vagy te is! Azt parancsolom, vessétek mind a tengerbe!

Senki sem merte megszegni a parancsot. A város népe döbbenten figyelte, ahogyan a tengerészek a vízbe döntötték az értékes búzát, míg el nem tűnt az utolsó szem is a hullámok alatt.

- Megbánod még, hogy kőszívű voltál - monda a kapitány a hölgynek - Egyszer még lehetsz te magad is koldus!

A hölgy gúnyosan kacagott.

- Akkor leszek én koldus, amikor viszontlátom ezt a gyűrűt! - kiáltotta, lehúzva a smaragdköves gyűrűjét, és a csillogó ékszert vízbe hajította. A kapitány sarkon fordult, és kisétált a városból. Sohasem látták többé.

A hölgy aznap este, hogy elfeledtesse a szégyenét a többi előkelőséggel, lakomát rendezett. Folyt a bor és a perzsgő, mindenki evett, ivott és táncolt. A konyhában zajlott a munka, fogás fogás után készült... ahogyan a szakács felbontott egy frissen fogott halat, valami csillogó holmi perdült ki a hal gyomrából. A smaragdköves gyűrű. Futottak azonnal a hölgyhöz, aki elsápadt a gyűrű láttán, de nem szólt egy szót sem.
A kapitány jóslata egy éven belül beteljesült. A hölgy minden hajója zátonyra futott, vagy elsüllyedt egy viharban. Házai és raktárai sorra leégtek, a befektetései csődbe mentek; egy év leforgása alatt elveszítette mindenét, és az utcára került. A gazdag ismerősök úgy tettek, mintha meg sem ismernék; a szegények undorodva kitértek az útjából. Koldus lett belőle, és egyedül halt meg valami ismeretlen zugban.
A kikötő szájában, ahová a búzát öntötték, egy homokpad keletkezett. Hiába kotortatták a kikötőt, a homok egyre csak terjeszkedett, és elzárta a bejáratot. A víz fölé emelkedő részén zöld búza nőtt, magtalan, haszontalan - a Hölgy Búzájának mevezték az emberek. A homokpad miatt megszűnt a forgalom a kikötőben. Nem jártak többé hajók se ki, se be.
A gazdag kereskedőket még ez sem zavarta. Bezártak ajtót-ablakot, felhalmozták az élelmiszert, és gondtalanul mulattak tovább. "Van annyi pénzünk, hogy a világ végéig is kitart!" mondogatták. A szegények még szegényebbek lettek, már a napi munkára sem volt erejük. A várost senki sem vigyázta, tartotta karban. A töltések omladozni kedztek; a sós víz átszivárgott rajtuk, bele a város ivóvíz-tartályaiba.

- Iszunk majd bort és pezsgőt! - vontak vállat a gazdagok, míg a szegények odakinn egyre szomjasabbak lettek.

Egy éjszaka aztán, amikor a gazdagok részeg álmukat aludták egy mulatság után, elérkezett a város végzete. A gátak átszakadtak; Stavorent elöntötte a tenger. Reggelre egyetlen ház, egyetlen torony sem látszott már ki a víz alól.
Halászok mesélik néha, hogy ha tiszta időben kievez az ember a tengerre, ott, ahol hajdan Stavoren városa állt, a víz alatt még lehet látni a gazdag palotákat, kövezett utakat. Olykor, ha nagyon fülel az ember, még egy-egy harang kondulását is meg lehet hallani.

(Stavoren Fízia legrégebbi város jogú települése volt a 11. századtól. A 17. század folyamán öntötte el a tenger. A fenti legenda számos változatban ismert egész Hollandiában.)

Napraforgók, második kör

Ma csak két osztályom volt - a harmadikosok és a másodikasok, mindkét esetben összevont csoportban. Mindkét csoport olyan közel ült hozzám, hogy a lábamat sem tudtam kinyújtani; de minkét csoport emlékezett is rám tavalyról, és nagy lelkesedéssel fogadtak, ami mindig jólesik.
Harmadikban lement még egyszer a Sütőtök kisasszony, ami megint csak népszerűnek bizonyult (a pockokat könnyű elszórakoztatni egy beszélő zöldséggel), és megint sok érdekes kérdést vetett fel, olyanokat is, amiket gondosan eltáraztam későbbi megfontolásra ("ha a sütőtök akkor változhatott vissza lánnyá, ha önmagáért szerették, akkor az édesanyja előtt miért nem változott vissza?" - nesze neked, Jégvarázs). Másodjára pedig elmeséltem a Jázminhercgenőt, mert az ebéd utáni kajakómában kedvem volt majomkodni velük egyet.
A másodikosok is nagy zsibongással és ölelgetéssel fogadtak. Nekik is előadtam a Jázminhercegnőt (ezzel a mese hivatalosan be van járatva, olajozottan működik) és a Varázslatos Kertet. Utóbbi, úgy tűnt, nagyon célba talált náluk; az egyik kisfiú közölte, hogy ez volt "a legjobb mese amit valaha hallott." Kíváncsi vagyok, miért pont a másodikasokat fogta meg ennyire ez a történet. A végén megint elárultam, hogy léteznek "szegények kertjei" a valóságban is, amitől egészen fellelkesedtek. A kedvenc reakcióm viszont az a kisfiú volt, aki jelenkezett, hogy kérdése van: "Miből vannak a madarak?" Azt feleltem, erre majd a tanárai válaszolnak. (Ilyenkor jó mesemondónak lenni).
Úgy néz ki, legközelebb Halloween táján járok majd megint az iskolában.
Addig is, vissza a PhD vizsgákhoz.

"Mesélj nekünk napraforgóst!"

A vizsgák közötti szünetekben fokozottan szüksége van a mesemondónak a feltöltődésre. Jeleztem az örökbe fogadott iskolámnak, hogy ebben a félévben is számíthatnak rám. A válasz kissé meghökkentő volt: Az idei év témája, mint kiderült, a napraforgó ("elültetni az erények magvait," katolikus iskola, említettem már?). Megkérdezték, elő tudnék-e rukkolni napraforgós mesékkel.

Említettem már, mennyire szeretem a tematikus kihívásokat?

Három hetet dolgoztam a programon. Első körben kifejezetten napraforgós meséket kutattam, de ezekből egyrészt nem volt sok, másrészt pedig ami van, az is indián mítosz, azoktól pedig tisztelettel távol maradok. A leghíresebb történet, Klytié görög mítosza, egyáltalán nem napraforgóról szól, hanem egy másik, nap után forgó virágról. Egy híresebb afrikai napraforgós történetről kiderült, hogy a napraforgó a képeskönyv kedvéért került bele, az eredeti mesében nem szerepel. Végül összesen négy olyan történetet bogarásztam össze, amikben napraforgó fordult elő: Egy indiai népmesét (Csipekrózsika távoli unokatestvére), egy perui legendát (amiről erősen gyanítom, hogy irodalmi alkotás), egy bajor népmesét (amiben futólag említik meg a napraforgót több egyéb virág között), és egy zseniális vietnami legendát arról, hogyan születtek az első görögdinnyék (napraforgó szintén említés szintjén). Találtam viszont sok egyéb, magokkal, virágokkal, és kertekkel kapcsolatos mesét a világ minden pontjáról, és voltak közöttük egészen klasszak is. 

A mai napon lement az első mesélős kör: Hat osztályban jártam, darabonként fél óra erejéig. A legtöbbjük már emlékezett rám tavalyról, meg tavalyelőttről, és nagy lelkesedéssel fogadtak. Igyekeztem minél több új mesét bejáratni, és nagyon kíváncsi voltam, melyikek működnek majd a legjobban.

A napot a 4. osztályban kezdtem, ahol elhangzott egy kazak népmese (A Szegények Kertje), a vietnami görögdinnyés történet (aminek mindenki nagyon örült, és az osztály egy emberként jelezte, hogy imádják a görögdinnyét), és az Üres Virágcserép című kínai mese, ami annyira bájos, amennyire rövid, ellenben menet közben kiderült róla, hogy kisebbeknek kissé nehéz egyértelműen elmagyarázni a csattanót. (Az lesz a király utódja, aki a legszebb virágot neveli a tőle kapott magból; egy fiú üres cseréppel tér vissza, és a király őt választja utódnak, mert a magok meg voltak főzve, és mindenki más hamisította a virágát. Az őszinteség fontos, meg ilyenek). 

A második körben az ovisok kerültek sorra. Itt bevetettem a végtelenül jópofa bajor mesét arról, miért is fehér a hó. Az eredeti mese nagyjából 10 sor (az "500 új népmese"-ként híressé vált Schönwerth-gyűjteményben találtam), de a kicsik végtelenül élvezték, és jó hosszúra elhúzódott az ötletelés miatt. Másodikként egy régi kedvenc indiai mesémet, a Jázminhercegnőt mondtam el, amit annak idején csak egyszer volt érkezésem kipróbálni, és azóta találtam egy teljesebb változatot is. A mese remekül működött; eleinte nyafogtak a fiúk, hogy miért királylányosat mesélek, de a majmok és az óriás hamar kárpótolták őket érte. A mesélés végén egy kislány megkérdezte, megölelhet-e; pillanatokon belül rajtam lógott az egész óvodás csoport, és a hanyatteséstől csak a könyvszekrény tudott megmenteni.

A sokkal éretteb és felnőttebb első osztályban ismét elhangzott a Jázminhercegnő (kezdtem belejönni), meg az üre virágcserép is; most hogy már tudtam, hogyan fogjak hozzá, ez is sokkal jobban működött. Persze nem annyira, mint a kismajmok. (Már tökjó majomhangokat tudok adni)

A kicsik után volt egy köröm az emeleten is, a felsősöknél; itt elő tudtam venni néhány bonyolultabb történetet is. A nyolcadikosoknál előkerült Stavoren, az elsüllyedt város legendája (ahol a szívtelen nemesasszony a kikötőbe dobatja a búzát, amire nincs szüksége, míg végül a kikötő szája szép lassan eltömődik) - végtelenül kíváncsiak voltak a legenda hátterére, Hollandiára, a víz alatti régészetre, meg arra is, mitől legenda egy legenda. Hosszasan beszélgettünk mindenféle városi legendákról; a végén már csak egy rövid sztorira maradt időm, így bevetettem megint az üres virágcserepet, ami harmadjára már egészen gördülékenyre csiszolódott.

A hetedikeseknél megint lement Stavoren (valamiért szeretem ezt a történetet, nem csak az üzenete miatt, hanem mert kellően hátborzongató is), valamit a görögdinnye-legenda. Utóbbit lehet hogy én jobban élvezem, mint a kölykök, mert elég realisztikus, de azért mindenki nagy érdeklődéssel követte a fejleményeket.

A hatodik osztály magasan a kedvencem az egész iskolában (már tavaly is náluk volt a legjobb buli a mesélés, és azóta szintet léptek). Náluk bevetettem még egy új mesét, a Sütőtök kisasszonyt; ez egy perzsa mese, a mi magyar Piros malac-unk rokona. Hatalmas sikere volt, jókat derültek rajta. A végén nem győztek faggatni, hogy mitől változik egy gyerek sütőtökké, avagy vissza, és hogy a kisasszony, aki végül előbújt a tökből, hogyan kapott addig benne levegőt. A vitát azzal zártam le, hogy a tündérmesék így működnek, punktum. (Nem mellesleg ennél a mesénél leesett a tantusz végre a Hamupipőkével kapcsolatban is; itt egy gyűrűt próbálnak rá minden lányra, keresve az igazit - és azért, mert a fiú maga, aki találkozott vele, nem léphet be lányos házakba, vagy láthatja a lányok arcát. Tessék, logika.). A végére még odabiggyesztettem a varázslatos kertet is, ami másodjára szintén gördülékenyebben ment. Az osztály elkeresztelt Sütőtök kisasszonynak. Na bumm.

Szerdán megyek vissza még egy körre. 

Megkívántam a görögdinnyét.

PhD alapvizsgák, avagy hová lett a mesemondó

Mivel jó ideje eltűntem innen a magyar nyelvű blogról, azt hiszem, illik beszámolnom róla, mi zajlik ideát. Nem mintha abbahagytam volna a mesemondó munkásságot - koránt sem - de hirtelen akadt sürgetőbb dolgom is: A doktori program harmadik évében kell letennünk az alapvizsgákat.
Holnap.
Nagyon meglepett, hogyan működik a Kulturális Tanulmányok szakon az alapvizsga (mivel tavaly strukturálták át); gondoltam, írok róla egy bejegyzést, hátha mást is érdekel.

Az elmúlt két év alatt négy kötelező alaptantárgyunk volt: Kultúraelmélet, Kultúratörténet, Film, és Kultúra és Média (mivel film és média szakirányon vagyok). Mind a négy komponensből le kell tennünk az alapvizsgákat. Korábbi évfolyamoknál mindet egyszerre kellett; a mi osztályunk számára azonban négy részre bontották a folyamatot.

Holnap reggel, amikor felébredünk, és bejelentkezünk az iskola online felületére, egy személyre szabott tanegység fog feltűnni a fiókunkban, "PhD vizsga" címmel. Három kérdést találunk majd benne - mindhárom a Kultúraelmélet tantárgyhoz fűződik valamilyen módon. Az egyik akár ismerős is lehet: Még a nyáron megkértek mindannyiunkat, hogy írjunk egy-egy kérdést a vizsgákhoz, amiket a bizottság beválogathat a lehetőségek közé.
A három kérdés közül egyet kell kiválasztanunk, és megválaszolni írott formában, legalább tíz oldal terjedelemben. A vizsga csütörtök reggeltől hétfő éjfélig tart, az elkészült dolgozatot addig kell feltöltenünk a fiókba. Jövő hét csütörtökön megismételjük a folyamatot Kultúratörténeti, majd az azt követő héten Film és Média (kombinált) kérdésekkel is.

Egyszerűen hangzik?

Nem az. Nekem is annak tűnt, az öt féléves szóbeli klasszika szigorlathoz mérten mondjuk, de az az igazság, hogy komoly különbség van a "nem szívatnak" és a "könnyű a vizsga" között. A rendszer sokkal kevésbé stresszes, mint bármilyen alapvizsga vagy szigorlat, amiben eddig részem volt, de nem azért, mert könnyebb - hanem azért, mert tisztában vagyok vele, hogy csak rajtam múlik, hogyan sikerül. Ha elolvastam minden könyvet, átrágram minden jegyzetet, és kis cetliket ragasztottam minden szöveggyűjtemény margóira, akkor az öt napnak elégnek kell lennie, hogy egy komplex elméleti kérdésre megfelelő választ tudjak szintetizálni. A kérdések általában nagyon tágak, és többféle módon is meg lehet válaszolni őket, attól függően, ki melyik elméleti irányzattal vagy mely kutatók munkásságával érez rokonszenvet (vagy, az én esetemben, melyikekből értett egy kukkot is). Úgy vannak kitalálva, hogy itthon, az Internet és a könyvespolc között üldögélve is kihívás legyen megválaszolni őket - de ne lehetetlen.

A három írásbeli kör végeztével lesz egy szóbeli rész is, októberben. Ott a tanszékvezető, a saját magunk általk kiválasztott PhD témavezetőink, egy másik tanszék és a diákönkormányzat egy képviselője lesznek jelen (az egyik témavezetőm Norvégiában van, őt majd Skypon hívjuk fel). A szóbeli vizsga lényege, hogy kérdéseket tesznek fel az írott dolgozataimmal kapcsolatban (főleg, hogy leellenőrizzék, értem-e, amit írtam), és aztán mindhárom elméleti dolgozatot a választott disszertáció-témámhoz kell viszonyítanom és értelmeznem, bemutatva, hogyan kapcsolódik az elmélet a gyakorlati kutatáshoz.
Ha minden jól megy, a félév közepétől már csak a disszertációval (és a tanítással) kell foglalkoznom.

Hát, ez van. Októbertől majd megint írok gyakrabban is!

A mesebeli szegény embernek nincs okostelefonja

Görgetem a Facebookot. Nézem a magyar híreket. Lassan már a külföldi híreket is, mert már megint bekerültünk a nemzetközi sajtóba (általában nem jó jel). Ismerősök, akikről sohasem gondoltam volta, eltorzult arccal fröcsögnek a billentyűzeten át: "Szegény menekült mi?! Láttátok, hányezer forintos okostelefonja van?! Tele vannak ezek pénzzel..."

Hallgatom az érveket, és közben arra gondolok, hogy ez az ostoba, eszetlen harag az emberekben, valahányszor olyan menekültet látnak, akinek valamilyen drágább holmija, vagy neadjisten pénze van...

Az én hibám.

Mint mesemondóé.

A mesékben aki szegény, az mindig igazán szegény. Gyermeke annyi, mint a rosta lika, rongyokban jár, betevő falatja sincs. A dagasztóteknő aljáról kaparja össze a maradékot, hogy hamuba sült pogácsát adjon a gyerekének, amikor vándorútra indul szolgálatot keresni. Olyan szegény, mint a templom egere, Nincs neki az égvilágon semmije.

Pláne nem okostelefonja.

Meséket mondunk, filmeket nézünk arról, milyen az az "igazi" szegénység. Nincs tető a fejük felett, szakadt a ruhájuk, mezítláb vannak. Sajnálkozunk egy jóízűt. Nahát, milyen boldog lehetek a lakásommal és a használt kocsimmal, nézd meg, így is élnek emberek a 21. században. Szégyen-gyalázat.

Valaki posztolt egy jólesőt: Menekülteket láttam a buszon, telefonnal, suhancok voltak, röhögtek.

Kamasz, tinédzser, egy idegen országban van, és még van képe röhögni?! Nem illik a mesébe. A mesében a szegény ember sóhajt, lehajtja a fejét, a válla is meggörnyed. Bocsánatkérőn néz a gazdag emberre, majd lesüti a szemeit. Hull a könnye, mint a záporeső. Egy-egy vándor legény nagy-nagy bánatában akár meg is próbálja felkötni magát (mesemondója válogatja). 

Aki nem így néz ki, aki nem így viselkedik, az nem is igazán szegény. Az ingyenélő. Ha van még képe nevetni, annak ellenére, hogy az aluljáróban alszik, akkor megérdemli, hogy köpködjék. Ha van telefonja, és van nevetése, minek jött el hazulról? Azokkal akár harcolhatna is. A szeretet mindent legyőz (Paolo Coelho). A géppuskákat általában gond nélkül.

Minden félév elején levetítem az osztályomnak Chimamanda Ngozi Adichie (biztos kikergetnék a Keleti mellett a boltból) TED előadását: "Az egyetlen történet veszélyei" (The danger of a single story). Ha valakiről az az egyetlen történeted, hogy szegény, akkor meglepődsz, ha emberként viselkedni látod. Nevetni. Telefonálni. Netán játszani.

Csak egy baj van itt: Aki "igazán" szegény, azon sem segítetek. Évek óta kerülgetitek az aluljáróban a hajléktalanokat. Nekik nincs okostelefonjuk. Kenderszakálluk van. Ringy-ringy ruhájuk. Betevő falatjuk se. Mennyire kell nincstelennek lenni, hogy valaki tiltöltse a kívánt rubrikákat?

Vagy még mindig azokra a szavakra várunk, hogy "Ha megsegítesz, teljesítem egy kívánságodat?"

13. Kea Mesemondó Fesztivál

Alig ébredtünk fel a szerda délutáni sziesztából, már kezdődött is a Kea Mesemondó Fesztivál, szám szerint a tizenharmadik, Görögország jelenlegi legismertebb mesemondó rendezvénye. A fellépések igazából már az előző hét óta folyamatosan zajlottak a sziget különböző pontjain, de a konferencia (ld. az előző bejegyzést) végeztével végre mi is bekapcsolódhattunk a programba.
A mesélésre törzshelyünkön, a múzeum citromfás kertjében került sor, egy erre kialakított szabadtéri színpadon. A nézőtér a görög színházak formáját idézte, félkörívben emelkedő kő- és fapadokkal, és a hetven-egynéhány nemzetközi mesemondón kívül szép számmal ültek rajta görög családok és arra tévedő turisták is.

A mesemondás este hétkor kezdődött. Mindenkinek tíz perce volt egy-egy történetre (a meséket előre be kellett jelentenünk, hogy beleírhassák a rövid görög és angol nyelvű összefoglalókat a programba). Összesen huszonegyen voltunk, és az időkorlátot kevesen tartották be, így aztán a borozással és beszélgetéssel töltött szünetekkel együtt kis híján öt órásra húzódott szét a műsor, és éjfél körül ért véget. Mediterrán terület lévén ez senkit sem zavart.
Az előadás nem zajlott  mindig felhőtlenül. Sajnos a klasszikus minta ellenére a színpad akusztikája csapnivaló volt, amihez hozzájárultak még a délies virtussal ordító kabócák, a kertben található játszótér, egy közeli szamárka, és a háttérben húzódó autóút hangjai. Hangosítás hiányában az ember kénytelen volt legjobb színpadi tudása szerint hallhatóvá tenni magát, és végig tartani is a hangerőt, ami nem mindenkinek sikerült a mesére és az angol nyelvre való koncentrálással egy időben - sokan elhalkultak a mese közepe felé. Ennek ellenére azért hallottunk néhány egészen zseniális előadást.
Antonietta Pizzorno például, ahhoz képest, hogy csak olaszul és franciául beszél, úgy mesélte a tésztából gyúrt királyfi történetét, hogy a röhögéstől leestünk a szék alá. Nuala Hayes, az egyik ír küldött, egy zseniális ír népmesét mondott el, amiben a görög király lánya beleszeretett az ír király fiába. Seung Ah Kim, a koreai lány, hagyományos koreai viseletben, énekkel és nyelvleckével együtt adta elő a Kígyóvőlegény történetét. Senem Donatan, az egyik török lány, lenyűgöző énekkel ötvözte Inanna pokolra szállásának mítoszát; a csillagos ég alatt megdöbbentő ereje volt a hangjának és a kísérteties dallamnak. Regina Sommer Németországból az egyik kedvenc Nagy Károly-legendámat mesélte, Aachen alapításáról. Susana Tornero a Kőleves meséjét szabirul, a középkori Mediterráneum közös kevert nyelvén adta elő; értettem minden szavát, csak nem voltam benne biztos, miért - úgy hangzott, mintha egyszerre beszélt volna spanyolul, olaszul, és franciául. Tulajdonképpen ezt is tette.
Részemről a Csodakút című Pályuk Anna mesét vittem magammal, amit legutóbb az amerikai konferencián adtam elő, és nagy sikere volt. Az európai közönség hasonló módon élvezte, és utólag sok dicséretet kaptam, nem csak az előadásomra, de magára a történetre is. Pontosan tíz percre jöttem ki, végig hallható voltam, és a közönség sokat nevetett a poénokon. Pályuk Anna empátiája és humorérzéke átütött az élő előadáson is.

A csütörtöki nap estéjén új helyszínre költözött a fesztivál: Kocsival mentünk fel Iulidába, a hegy tetején lévő városkába, ahol ismét mesemondó sétában volt részünk. Az első helyszínen, egy forrás felett kőlépcsőkön ülve, négy történetet hallottunk; valahogyan mindegyik a tengerrel volt kapcsolatos. Kiemelkedett közülük Janneke Tanja, a holland hölgy meséje, ami egy halászról szólt, aki tudtán kívül a holtak lelkeit szállította át a tengeren. Libabőrös lettem.

A második helyszín egy utcasarok volt, mediterrán házikók fehér falai között. A nézőteret megint csak egy lépcsősor alkotta. Itt három mese hangzott el, többek között a walesi Dafydd Davies Hughes története is, aki Midasz király mítoszának egy walesi népi változatát mesélte; külön érdekes volt pont Görögországban hallani, egyes motívumok milyen messzire utaztak az évszázadok alatt.
Az est utolsó helyszíne egy árnyas kőszínház volt a hegy oldalában; itt került sor Abbi Patrix francia mesemondó egész órás műsorára. Abbi nagy népszerűségnek örvend, és látványos, színpadias, mesteri mesélő, akit egy hölgy kísért mindenféle ütős és zörgős hangszereken. Tanulságos állatmesék voltak terítéken, a majom és a krokodil történetébe ágyazva és afrikai közmondásokkal megtűzdelve.
A fesztivál a hétvége folyamán is tovább zajlott, de sokunknak péntek reggel búcsúznia kellett: Eljött az idő a hazautazásra. A két nap élményei alapján azt kell mondanom, hogy Kea szigete tökéletes, bájos helyszín egy mesemondó fesztiválnak; az emberek kedvesek, a táj lenyűgöző, és a FEST konferenciának köszönhetően egy görögül nem beszélő látogató számára is csodálatos két napot nyújtott. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni!

FEST mesemondó konferencia, 2015, Kea szigete

Az elmúlt három évet (Belgium, Róma és Svédország) anyagi és szervezési okokból kihagytam ugyan, de idén jó okom volt visszatérni a FEST (Európai Mesemondó Szövetség) köreibe: Tavaly ősszel bejegyeztettük a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt, így január óta hivatalosan is a FEST egyik tagját képviselem. Ennek örömére (no meg a helyszín miatt) elutaztam Keára, a görög mesemondó élet központjába, hogy megint belevessem magam az európai mesemondás tengerébe.

A háromnapos konferencián 75 mesemondó vett részt, 21 ország 44 szervezetének képviseletében, ezekből 32 volt tag (a FEST-nek jelenleg negyven körüli számú tagja van - csak szervezet lehet tag, magánszemély nem). A nem-tag országok képivselői megfigyelőként voltak jelen, ami jelen esetben csupán annyit tett, hogy nem vehettek részt a hivatalos szavazáson. A résztvevő országok: Anglia, Belgium, Ciprus, Dél-Korea, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Kanada, Magyarország, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Skócia, Spanyolország, Svédország, Szlovénia, Törökország, Wales. Erős "Játék Határok Nélkül" nosztalgia lengte be az egész rendezvényt - pont ezt szerettük benne.
A konferencia előestéjén nemzetközi büfét tartottunk: Mindenki hozott magával valami hagyományos kaját vagy piát, és kaptunk egy-egy asztalt egy tengerparti vendéglő kertjében. Nekem nem sikerült a magyar konyhát prezentálni - már csak azért sem, mert nincs olyan kaja, ami kibírta volna az előző öt napot Görögországban, piát meg nem vittem, mert eltörik, és különben sem szeretem. Nem voltam egyedül a dilemmával: A franciák "legendás eltűnő kecskesajtot" hoztak, a britek pedig kőlevest. A büfé fénypontja az volt, amikor a helyszűkével küzdő kilenc török lánynak felajánlottam, nyugodtan foglalják el a magyar asztalt is. Történelmi pillanat volt, többen kuncogtak a háttérben. Sok jó édességet hoztak.
A konferencia hivatalosan hétfő reggel nyílt meg. A görög házigazdák mitológiai előadással üdvözöltek minket, majd egy rövid eszmefuttatás következett a tűz szerepéről a mitológiában. Mindez a Kulturális Központ épületében zajlott, ami a Mythos nevű görög mesemondó szervezet szülőhelye és a mesemondó iskolájuk főhadiszállása. A nap első igazi konferenciaelőadását Dr. Stavros Benos tartotta meg, aki egy olyan alapítvány vezetője, ami kulturális előadásokat szervez ókori görög színházakba. Az elgondolás kitűnő volt, de az úriemberből nehezen lehetett konkrét válaszokat kicsikarni olyan kérdésekre, mint például hogy "fogtok-e mesemondókat meghívni a színházakba?"
A délutáni programban három rövidebb előadás szerepelt: Marina Grandlund Svédországból a Hermész Projekt keretei között Perszephoné történetét mesélte el, és egy közösségépítő ceremóniát is rögtönzött, melynek keretei között megidéztük a görög isteneket, egy-egy kavics oltárra helyezésével. Kissé zanzásra sikerült a szertartás, a végén plusz kavicsokat kellett keresni, és mindenki pánikolt, ne felejtsünk el véletlenül valakit, mert annak a történetek szerint soha nincs jó vége... A második előadás volt messze a kedvencem: Maria Vrachionidou görög kutató beszélt arról, hogyan élnek tovább a görög mítoszok a görög népmesékben, és hozott néhány zseniális példát is, amiket jól megjegyeztem. A harmadik kör Stella Kassimati, a krétai mesemondó központ vezetőjének előadása volt, aki arról beszélt, hogyan lehet a személyes sztorikat és családtörténeteket összeszőni a mitológiával. A saját családja történetéből vett példát, és Europé mítoszával együtt adta elő.
A hétfő estét egy közeli kávézó és múzeum kertjében töltöttük, párnákon ülve citromfák alatt. Két műhely között lehetett választani: Az egyik színpadi technikákról szólt mesemondókak, a másik pedig a mesemondás szerepéről az oktatásban. Én ez utóbbira ültem be, és nem bántam meg. A négy előadó Guy Tilkin (Belgium), Heidi Dahlsveen (Norvégia), Regina Sommer (Németország) és Jennifer Ramsay (Spanyolország) volt. Sok érdekes dologról szó esett: Regina mérhető, tudományos projectben gyűjtött adatokat hozott arról, hogyan változtatta meg a rendszeres mesélés (három évig hetente) hátrányos helyzetű diákok tanulmányi eredményeit; Guy arról beszélt, milyen fontos szerepe van a narratív gondolkodásnak a tanárképzésben; Heidi a személyes sztorik fontosságát emelte ki a gimnáziumi oktatásban, Jennifer pedig a mesemondás nyelvoktatásban betöltött szerepéről beszélt (angol nyelvű mesemondóként Spanyolországban). Rengeteg érdekes és értékes dolgot hallottunk, és sok nemzetközi projectről kaptunk beszámolókat és brossúrákat is. Az előadásokat éjfélig tartó vacsorázás és kötetlen beszélgetés követte, amiből legalább annyit tanult az ember, mint a hivatalos beszámolók alatt.

A kedd reggelt Kea szigetén kirándulva töltöttük; a sétaút egyes állomásain a házigazdáinktól hallottunk helyi népmeséket és legendákat (többön látszott a mitológia nyoma is). Meglátogattuk Kea Oroszlánját, egy ősrégi kőszobrot, ami már a görögök előtt is ott állhatott a hegyoldalban, és változatlanul mosolyog a tűző napon. Megsimogattam. Hideg volt. A Végtelen Történet oroszlánja jutott az eszembe.

A séta a hegytetőn, csodás kilátással és egy hatalmas platánfa alatt elköltött piknikkel végződött. Itt tartottunk egy jó két órás kerekasztal-beszélgetést is arról, hogyan befolyásolja a meséket a táj, amiben születtek. Hallottunk sok érdekes példát, véleményt, és természetesen meséket is; a közös megegyezés valami olyasmi volt, hogy a meséken mindig látszik az adott kultúra és táj nyoma, de ha csak erre hagyatkozik az ember ("bezzeg nálunk otthon..."), attól még nem lesz érdekes a fellépése.
Kedd este négy kerekasztal közül választhattunk kettőt-kettőt; én első körben a fesztiválszervezők csoportjába ültem be, ahol olyan témákat tárgyaltunk meg másfél órában, mint a tolmácsolás kérdése, a közösségi finanszírozás, és a fesztiválokra megrendelt új programok előnyei és hátrányai. Nagyjából huszan voltunk a csoportban, közöttük veterán fesztiválszervezők és újoncok is. A második körben átültem a "Mesemondás és Befogadás - Szociális, politikai, és gazdasági bevándorlók" csoportba (értelemszerűen nagyon aktuálisnak éreztem a témát). Arról beszéltünk, melyik országokban milyen projektek valósultak meg a mesemondás és a bevándorlás kapcsolatából; hogyan lehet a menekültek történeteit megismertetni egy ország közönségeivel, integrálni idegen kultúrájú gyerekeket megalázás nélkül, és hidakat építeni gyűlölködés helyett. Nehéz téma volt, és nem kis érzelmi háttér állt mögötte mindannyiunk számára, de jó volt hallani, hogy a mesemondók mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy javítsanak a helyzeten.
Kedd este a görögök ünnepélyes keretek között átadták a FEST fáklyáját a francia küldöttségnek - jövőre Párizsban leszünk. Kellő módon, énekléssel és tánccal ünnepeltük az eseményt.
A konferencia szerdai ebéddel zárult; ám mielőtt eljutottunk volna odáig, még hátra volt az utolsó napi szavazás és ügyintézés. Először megszavaztuk, hol legyen a konferencia 2017-ben; a hollandok és az írek prezentálták terveiket, mindkettő meggyőző erővel, aminek az lett az eredménye, hogy 16-16-os döntetlent szavaztunk. Ekkor mindkét fél kapott még egy-egy percet, hogy meggyőzzön minket; a második kört az írek nyerték: 2017-ben Írországba megyünk! Ezek után szavaztunk a 2018-as helyszínre is, ami Szlovénia, Törökország, Wales és az Euregio (Maastricht, Aachen, Liege) között dőlt el, és Szlovénia került ki belőle győztesen.
A nap utolsó szavazása arra vonatkozott, kik legyenek a FEST vezető bizottságának (executive committee) új tagjai - ketten ugyanis idén töltötték le a harmadik évüket, és visszavonultak. A két helyre öt jelölt volt, és csodálkozva vettem észre a kifüggesztett lapra pillantva, hogy az én nevemet is felírta valaki. Mindannyian egy-egy percet kaptunk, hogy meggyőzzük a szavazókat, mit tudunk hozzáadni a FEST munkájához. Én a magam részéről először is tisztáztam, hogy a tanév alatt Amerikában tartózkodom; szakértelemként a digitális és közösségi médiát ajánlottam fel. A szavazás eredménye a szlovén csajt, Anát tette első helyre, a spanyol Sonia és én pedig döntetlenben másdoikak lettünk - a FEST úgy döntött, mindhármunkat kinevez bizottsági tagnak. Kalandos három évnek nézek elébe.
A konferencia végeztével azonnal kezdődött is a 13. Kea Mesemondó Fesztivál. De erről majd a következő bejegyzésben számolok be.

Mesemondó Hellászban 5: Kiruccanások

Látogatásom harmadik napján (szombaton) Vasilia elvitt kirándulni: Epidauroszba mentünk. Nagyjából két óra az út kocsival, a tenger mentén kanyarogva, át az Iszthmoszon (ahol minden alagút Thészeusz banditáriól van elnevezve) és le a Peloponnészoszi-félsziget oldalába. Narancs- és gránátalma-ligetek szegélyezték az utat. Mivel épp a déli hőségben értünk oda, előbb ebédeltünk a "régi faluban" (ami egykor a kikötő volt egy csendes kis öbölben), majd elkocsikáztunk az Aszklépiosz-szentélyig.

Epidauroszba leginkább egyetlen dologért mennek az emberek: Megnézni a színházat. Tudjátok, tökéletes akusztika, nézőtér, papírzörgés, stb. Felmásztunk a legmagasabb pontra (ott volt árnyék) és egy órán keresztül néztük a turistákat, akik mindenféle mókás dolgot csináltak, tapsoltak, zörögtek, szavaltak, fotózkodtak, majd leléptek. Amikor épp nem volt ott senki, mi is kipróbáltuk az akusztikát, sőt, Vasilia szavalt is, ógörögül, én meg a nézőtérről hallgattam. Tényleg érdekesen vezette a hangot a tér, de azért megpróbálnám ugyanezt telt háznál, tizenháromezer zsizsegő néző előtt is...

A múzeumban és a régészeti területen szokás szerint alig volt valaki, pedig Epidaurosz különleges hely: Az ókori világ legnagyobb kórházkomplexuma, szentélyekkel, stadionnal, hotelekkel, és mindennel, ami egy wellness hétvégéhez szükséges. A feliratokat böngészve megismerkedtünk a legkedveltebb gyógymódokkal, amik között szerepelt például (gyomorrontásra) a "könnyű olvasmány és egy pohár bor" is. Megtaláltuk a szentélyt, ahol a betegek gyógyító álmukat aludták, és az istenség álmukban nyilvánította ki nekik, mit kell tenniük a gyógyulásért. Kellemes hely, be van tetőzve, tettek oda padot és képeket is. Tücsökciripelés mellett üldögéltünk benn, és mindenféle történelmi dolgokról beszélgettünk (leginkább szörnyű középkori gyógymódok kerültek szóba).
Azt hiszem, a tíz nap alatt meglátogatott görög helyek közül Epidaurosz volt a kedvencem. Kabócák, napfény, narancsligetek, hegyi levegő, barátságos istenek (Aszklépioszt nagyon szeretem), csend és nyugalom, és egy nagyon érdekes történelmi-régészeti terület egy helyen.
Ja, és a színház.

Vasárnap jelenésem volt a konferencia kezdetére Kea szigetén, így aztán Vasilia és a barátja elvittek kocsival Laurionba a komphoz. Persze út közben meg kellett állni a Szunion-foknál, és felmászni (viharos szélben) a Poszeidon-templomhoz, amibe egykor Lord Byron is belevéste dicső nevét (a vandálkodás csak akkor bűn, ha nem vagy híres). A templom fenséges volt, de megint csak eltörpült a kilátáshoz képest: Először tárult a szemem elé teljes kékségében és végtelenségében az Égei-tenger, és a látványtól a hangom is elakadt. Még jó, hogy templomot emeltek neki...
A tenger velem maradt az átkelés alatt is. Mesemondókkal megrakott kompunk viharos szélben, ám ragyogó napsütésben haladt Kea felé, én pedig fenn álltam a fedélzeten, kapaszkodtam a sóval lepett korlátba, és bámultam a hullámokat, a felcsapó fehér tajtékot, a hajót követő kis szivárványokat. Még a hajam is kiengedtem, ami nagyon romantikusnak tűnt abban a pillanatban, de másnap reggelre kőkeményre merevedett a sótól.
Itt végződik a görögországi kalandozások leírása, és kezdődik a beszámoló a 2015-ös FEST konferenciáról és fesztiválról Kea szigetén. Részletek a következő bejegyzésben.

Mesemondó Hellászban 4: Kilátás a fellegvárból

Vasilia javaslatára az Akropoliszt nem a főbejárat felől, hanem az ellenkező irányból közelítettem meg. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megmásztam a sziklafalat... Csak azt, hogy kis nekifutással indultam.
(Kispáléknak üzenem, mostam bugyit)

A kezdőpont (a metró után) az Olümposzi Zeusz temploma volt, ami békésen perzselődött egy sivatag közepén a rekkenő hőségben. A turisták udvarias távolságból, a fák árnyéka alól fotózgatták, és a bátrabbak ki-kirohantak közeli képeket készíteni, szalmakalapok és bőséges ivóvíz bevetésével. Én is a bátrabbak között voltam. A fénykép hátterében egyébként látszik Hadrianus császár diadalíve is, amire felírta, hogy "ez az én városom, és nem Thészeuszé." Az arányok (még perspektívában is) magukért beszélnek.
A sétát a templomtól az Akropoliszig szuvenírboltok szegélyezték; ismét megállapítottam, hogy Athénban lehetetlen tisztességes szuvenírt venni. A fellegvár küszöbét végül a Dionüszosz-színház tövében léptem át, és kellemes emelkedőn kezdtem meg a mászást, viszonylag kevés turista társaságában. A színházban meg is álltam, de csak egy kis időre, mert bár megpróbáltam nézőként elképzelni magam, a márvány kegyetlenül megégette a fenekemet, így sajnos a hosszas üldögélés elmaradt. Tovább kapaszkodva füstfelhőre lettem figyelmes: Égett a száraz bozótos a Hüméttosz oldalában. Az Odeiont csak felülről tudtam megnézni (oda külön belépő kell, mert még mindig tartanak benne színházi előadásokat), de már a falak tövéből is remek kilátás nyílt a Muszeion domjábra, és azon túl a kéklő Égei-tengerre.

Felmutattam a belépőt, megkerültem az utolsó sziklát, és hirtelen turisták áradatában találtam magam: Megérkeztem a Propülaiához, az Akropolisz kapujába. Itt már minden fehér volt, csupasz, és fényesre kopott: Ami mozdítható, azt rég elhordták már az évszázadok alatt. A fellegvár márvány holdbéli táj. Kellő áhitattal megcsodáltam a Parthenont (annak ellenére, hogy épp teljesen fel van állványozva), körbejártam az Erektheiont, lefotózkodtam a Kariatidák másolataival, köszöntem Athéné Promakhosz szobortalapzatának, és gondosan átlépdeltem az út mentén felhalmozott ión oszlopfőket... de az az igazság, hogy az Akropoliszról kifelé nézni sokkal szórakoztatóbb, mint befelé.

Egyrészt, mert halálközeli élmény: A kőfal pereme az ember térdéig ér (a görögök nem izgatják magukat, van elég turista, jut is, marad is). Másrészt, mert be lehet látni az egész várost, hegytől hegyig, és minden fontosabb pontot: Az Agorát, a Zeusz-templomot, az Akropolisz Múzeumot, Pireuszt, és természetesen Szalamiszt, amit hosszas tájolgatás után tudtam csak megkülönböztetni Aiginától. A teherhajók helyett görög gályákat képzeltem a tengerre.
Az Akropoliszról lemászva (lecsúszva) felkapaszkodtam az Areioszpagoszra, ami nem több, mint egy millió talptól simára csiszolt sziklatömb, ahonnan remek fotókat lehet készíteni. Korlát és kapaszkodó itt sem akadt, és egy négyzetméterre több turista is jutott, úgyhogy nem maradtam sokáig, de azért illő módon megcsodáltam a kilátást innen is.

Bezárt római csendélet Akropolisszal
és herenyalogató macskával

A nagy görög áhitat után kedvem lett benézni a rómaiakhoz is, a római Agorára és Hadrianus könyvtárába, de sajnos elkéstem: Míg a városban minden este nyolckor zár, a rómaiknak délután háromkor már takarodó volt, így csak a kerítés mögül tudtam nézelődni. Erős még Athénban a "rómaiak menjetek haza" mentalitás...
Mivel ily módon hoppon maradtam, felhasználtam az utolsó gyűjtőjegyem egy tiszteletkörre a régi Agorán. Segítettem egy egyiptomi fiúnak lefényképezkedni az Íliásszal és az Odüsszeiával, megmásztam egy kerítést hogy beláthassak a római kori könyvtárat takaró falak mögé, hallgattam a kabócákat, és mászkáltam a régi Panathenaia felvonulási út kopott kövein. Kellemes esti langymeleg volt, és rajtam kívül talán még hárman lézengtek az egész romterületen.
Amikor bezárt az Agora, elmentem vacsorázni. A bejáratnál pont van egy étterem, ahová Vasilia szerint a helyiek járnak, és a remek kaja mellett megnézhettem, ahogyan az Akropolisz és az Agora Múzeum lassacskán a naplemente színeibe öltözött.

Mesemondó Hellászban 3: A klasszikusok

A látogatás második napján magamra maradtam (Vasilia fellépni ment), úgyhogy a nyakamba vettem az egynapos turisták kedvenc célpontjait: Az Athéni Nemzeti Múzeumot és az Akropoliszt.
Előbbi laza öt órát vett igénybe, de lehetett volna több is, ha még egy napot maradok. Vidáman bogarásztam a kiállításokban. Íme az élmény képekben:

Első számú kedvenc időtöltésem volt polipkákat fotózgatni: Ott voltak mindenhol, a kükladikus vázáktól kezdve a mükénéi királysírok aranydíszeiig. Később vettem is magamnak egy polipos kerámiamedált az egyik piacon. A bal oldali képen például, ha jól megnézitek, egy gülüszemű polipka látható.

Nagy élmény volt a találkozás a Kora Kükladikus Hárfás Idollal is, több okból: Egyrészt benne volt a középiskolai töriatlaszban (ki emlékszik?), másrész meg kellett tanulnom a régészet felvételire, harmadrészt, Devecseri kedvenc szobra volt, és verset is írt hozzá, negyedrészt pedig a mesemondás (avagy énekmondás) egyik legkorábbi ábrázolása. Nézegettem jó darabig, de a fényviszonyok miatt szelfit nem sikerült készíteni őhírességével.

Hasonlóan nagy élmény volt a személyes találkozás az Artemision-foki Poszeidónnal is (tudom, hogy nincs eldöntve, a szobor Zeusz-e vagy Poszeidón, mert nem maradt meg, villámot vagy szigonyt tartott-e a kezében, de nekem mindig is Poszeidón volt, nem is tudom máshogy elképzelni) (plusz a tengerből került elő, na). Sokáig álldogáltam lenyűgözve a szobor előtt, mellett és mögött, és nézegettem a részleteket. Az egy dolog, hogy maga a test tökéletes, de a bronz elképesztő részletességre is lehetőséget adott: Látszanak bőrön áttűnő bordák, erek, megfeszülő izmok, minden. Tényleg egy istenség ereje árad belőle, és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem maradt fenn jóval több hasonló bronz szobor a görög korból. És ha már a bronzoknál tartunk: A (kevéssé látogatott) római teremben beköszöntem Augustus császár kissé ideges tekintetű, katakteres arcú képmásának is.

Devecseri és Szabó Magda után, jó magyar zarándokként, én is megkerestem Hegeso síremlékét. Gondoltam, ki lesz majd táblázva alaposan, de a nemzeti múzeum nem fárad ilyen apróságokkal: Számukra minden kiállított tárgy ugyanolyan híres, és ugyanolyan érdekes (tulajdonképpen így van jól). Fél órát szaladgáltam a sírsztélés termekben, és a teremőrök már gyanakodva figyeltek, mire végre megtaláltam Hegesót.
"A kedvesem kétezer éve alszik,

kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytõl arcig
márványszinû - s komoly görög leány.

Élõ, habár lehellete se hallszik
keble átduzzad ráncos khítonán
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány."

Tíz évvel az után, hogy Babitsot vettük irodalomórán, végre meg is tudtam nézni magamnak a hölgyet. Tényleg szép volt, bár voltak más sztélék, amik sokkal nagyobb hatást tettek rám. Ez a két bájosan cseverésző, töredékes hölgy, például, akiket nem zavart, hogy már rég halottak, és úgy tűnt, remekül érzik magukat a túlvilágon, ahová csak a töredék keretei között leshetett be a látogató.

Sokáig álldogáltam a teremben, ahol a Théra szigetéről származó falfestményeket állították ki. Nagy álmom eljutni egyszer Krétára is, megnézni a knósszoszi palotát; a minószi festészet és színvilág mindig is közel állt a szívemhez. Miközben francia fotósok csattogtak mellettem, én elbűvölve nézegettem a piros, sárga és szürkéskék hegyeket, táncoló fecskepárokat, lengedező liliomokat. A festészet valahogy mindig jobban megfog, mint a szobrászat: A festményeken látni az egykor élt művész keze vonását, a mozdulat ívét, a gondosan berajzolt vonalakat, apró pöttyöket. Livia virágoskertje óta nem bámultam ennyit falfestményre. A thérai gyűjtemény másik fénypontja egyébként ez a végtelenül mókás, égre tutuló kancsó volt, hetyke kis cicikkel:

Hosszú lenne mindent felsorolni, ami lekötötte a figyelmemet az öt óra alatt. Voltak ismerős vázák, szobrok és tárgyak, és sok olyan is, amin valamilyen okból csak úgy megakadt a szemem. A vázák magukban foglaltak el egy egész emeletet, és remekül lehetett rajtuk mitológiára vadászni. A kézzelfogható görög történelemhez legközelebb talán a bronzos teremben kerültem: Egy egész tároló volt tele nyílhegyekkel, amiket a thermopülai csatatérről szedtek össze. "Árnyékban harcolunk." Bumm. (Még szkíta is volt közöttük)

Mivel úgy látom, hosszúra nyúlik a bejegyzés, azt hiszem, az Akropolisznak új postot nyitok.
(Egyébként több, mint 700 fényképem van. Erősen szelektáltam. Akit érdekel az összes begyűjtött gülüszemű polip, szóljon privátban)

Mesemondó Hellászban 2: Ismeretlen ismerősök

Az athéni kalandok első napján a Monasteriaki metróállomáson bukkantunk ki a föld alól. "Az ott Hadrianus császár könyvtára," legyintett Vasilia a szemben álló épület felé, "Az ott fenn meg az Akropolisz." A rómaiakat errefelé senki sem veszi komolyan.

Az első pillantás az Akropolisz felé fenséges volt, ám mégsem rögtön arra indultunk - leginkább azért nem, mert pont délre érkeztük volna fel a tetőre, és nem kívántam már az első napon homárrá sülni. Helyette gyűjtőjegyet váltottam (kőkemény hat euróért, megvillantva az amerikai diákigazolványt), és az ókori Athén felfedetését az Agora kapujában kezdtük el. Meglepően kevés turista vetődött arra, úgyhogy kellemes csendben sétálgathattunk az árnyékot adó fák alatt.
Az első testközeli találkozásom Héphaisztosz templomával volt; hozzá felmászva pillantottam meg az Akropoliszt és az Areioszpagoszt teljes fenségükben, valamint a Lükabéttosz hegyét a háttérben, ami nagyon jó kilátást nyújt ugyan a városra, ellenben a látványától is hőgutát kaptam, úgyhogy sohasem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Az agorán keresztülszöszmötölve érkeztünk meg az Agora Múzeuma, amit Attalosz felújított oszlopcsarnokában rendeztek be.

Az oszlopok között járt a levegő, és kellemesen hűvös volt. A felsorakoztatott szobortöredékek között találkoztam az Íliász és az Odüsszeia megszemélyesített nőalakjaival is, akikkel muszáj volt lefényképezkedni, ugye.
Az agorán átvágva végül egy árnyékos sétányra jutottunk, ami nagy ívben dél felől kerüli meg az Akropoliszt, áthaladva közte és a népgyűlésnek egykor helyet adó Pnüx dombja között. A sétányról szép kilátás nyílt, utcai zenészek és árusok sorakoztak minden padon, és egyenesen arra az utcára vezetett, ahonnan a vadonatúj Akropolisz Múzeum, napi körutunk második célja nyílik.
Az összes meglátogatott múzeum közül ez volt a legjobb, több okból is. Egyrészt csak az Akropoliszról előkerült leleteket tartalmazza, amitől az egész többemeletes kiállítás szerves egészt alkot, és nem árasztja el az ember agyát összefügéstelen információkkal. Maga az épület zseniális: Tágas, fényes, egyszerűen navigálható, és egy folyamatos útvonalat követve megnézhet benne mindent az ember különösebb csalinkázás nélkül.

Az első emelet az archaikus kori leleteket tartalmazza (itt nem lehetett fotózni, de a fenti galériáról azért lekaptam az összképet) - minden kurosz, koré, ló és oroszlán arcán a legendás archaikus mosoly ül, amitől egy idő után az embernek az az érzése támad, hogy valami örökké derűs, gondoktól mentes, mennyei társaságba cseppent. Gondolom ez is volt az eredeti cél. Sok szobor mellé kiállították a rekonstruált, festett változataikat is, hogy láthassuk, milyenek lehettek annak idején teljes színpompájukban - ezt külön értékeltem. Több híres alak mellett találkoztunk a kicsi Mandulaszemű Koréval is, aki Vasilia képzelete szerint Szép Heléna arcát őrzi.

A múzeum második emeletén kávézó, ajándék- és könyvesbolt, kilátóterasz, valamint olvasóterem (!) található. Innen felfelé kapaszkodva jutottunk el a legfelső szintre, ahol körbejárhattuk kiállítva a Parthenon frízeit és metopéit (illetve azoknak másolatait, elmorzsolva néhány keresetlen gondolatot Lord Elgin emlékének), alacsonyabban elhelyezve, mint az eredeti helyükön, nyaktörés nélkül. Miközben köreinket róttuk az istenek, gigászok, amazonok és kentaurok harcait nézegetve, végig követett minket az üvegfal túloldalán az Akropolisz, teljes életnagyságban. Egyébként az összes padló és plafon is üvegből volt, sőt, a múzeum alatt feltárt épületeket is meg lehetett nézni a talpunk alá simuló üvegen át.

Szintén megható találkozás volt az eredeti Kariatidák erkélye (fenn az Erekhtheion oldalában ma másolatok állnak). Öten voltak, mindegyikük egyéniség, apró részleteikben - hajjal, ruharedővel, testtartással - különböztek egymástól. Kettejük között üres talapzat állt, az elveszett hatodik nővér, aki ma Angliában található. Eszembe jutott a történet, amit Tomkinson egyik tizenkilencedik századi utazója írt le - amikor a hatodik Kariatidát elhurcolták a Pireuszi kikötőbe, az egész város hallotta, hogy a nővérei siratják az éjszakában.
(Nem szeretek politizálni, de adjátok vissza a hatodik nővért, a fenébe is.)
A múzeumból kiszabadulva csatlakozott hozzánk Ifigenia, a mesemondó trió egy másik tagja; hármasban indultunk el ebédelni. Ebéd után meglátogattuk a képregény-könyvtárat, amit Vasilia segített létrehozni Athén belvárosában - egy közösségi ház kellemes, hűvös pincéjében található. Feltöltekezve képregényes információkkal, hűsöléssel és vízzel, útnak indultunk a Kerameikosz felé.

A Kerameikosz, bár nagyjából tizenöt perc sétára esik az Akropolisztól, megint csak nem elsődleges turistacélpont: rajtunk kívül talán ha öten lézengtek az egész régészeti parkban. Itt nyílt egykor Athén két híres kapuja; az egyiken át az eleusziszi misztériumok Szent Útja érkezett a városba, a másik felől pedig Platón Akadémiája felé lehetett elindulni. Mindkét kapunka csak az alapjai vannak ma meg, de azért lelkesen szaladgáltam rajtuk ki és be (szimbolikus, hogy az Akadémiára vezető út ma már zsákutca). A falakon kívül itt volt egykor Athén temetője is; a síremlékeket ma múzeumokban őrzik. A kedvencem egy hatalmas molosszoszi kutya volt, mellé is álltam az arányok kedvéért.
A Kerameikoszból a lányok elkalauzoltak egyik kedvenc kávézójukba, ami az egyetemisták által lakott városrészben található, és többek között cider-t is szolgál fel. Itt Antonia, a trió harmadik tagja is csatlakozott hozzánk, és vidám beszélgetéssel töltöttünk el több órát, míg végül egészen ránk sötétedett. Késő éjjel értünk haza, részemről hasogató napszúrásos fejfájással, de rettentő elégedetten.

Mesemondó Hellászban 1: Egy régen várt utazás

Amikor megtudtam, hogy a 2015-ös FEST mesemondó konferenciát Görögországban rendezik, azonnal eldöntöttem, hogy részt veszek rajta. Nem kis szervezés, számolgatás, jó időben pottyant fellépés, és kenyérkereső munka kellett hozzá, hogy összejöjjön az összeg a kiruccanásra, de végül úgy tűnt, a görög istenek is legalább annyira szeretnének velem találkozni, mint én velük: Július 15-én útra keltem Hellász felé.
Nem csak a sokat (suttogva) emlegetett öt féléves klasszika-archeológia szigorlat inspirálta a lelkesedésem. Mesemondóként mindig is szerettem volna eljutni arra a tájra, ahol olyan sok kedvenc történetem, mondám és mítoszom játszódik; annyira ismerős volt Athénnak már a gondolata is, hogy az indulás előtti héten lelkes álmaimban el tudtam igazodni a város alaprajzán (régészflashback). Ráadásul az útra való tekintettel elolvastam újra Devecseri Gábor útniaplóját (Epidauroszi tücskök, szóljatok) és Szabó Magda görög nyaralásának történetét (Zeusz küszöbén) is. A szívem Devecserihez húz (SzM rengeteget nyafog a meleg miatt, sajnáltatja magát, és keveset ír a látnivalókról), és a Görögországban töltött tíz nap alatt sokszor gondoltam a megjegyzéseire és a tájról írt verseire. Egy kicsit olyan volt, mintha ötven év távlatából együtt utaztunk volna. A repülőn két további útitársunk is akadt: Lukianosz (aki nélkül nyilván nem megyek Hellászba) és John Tomkinson, aki útikönyvek zseniális sorozatát szerkesztette össze Travels in Greece címmel, 17.-19. századi útinaplókból válogatott részletekből, városokra lebontva.
Helyi vezetőm és gondviselőm Vasilia Vaxevani volt, a Holnemvolt Fesztiválról ismert Paramythokores mesemondó trió egyik tagja, aki amellett, hogy mesemondó, múzeumi fellépő és képregényíró, ráadásul az athéni comic con egyik szervezője is, úgyhogy rögtön megvolt a közös alaphang most, hogy végre személyesen is találkoztunk. Kijött elém a reptérre, befogadott a saját lakásába, etetett-itatott, és lelkesen cipelt mindenhová a három Athénban töltött nap alatt. Csípem a csajt. Legalább annyira szeret múzeumokban szöszmötölni, mint én, érti a mitológiai poénokat, és végtelenül karakán, szókimondó nőszemély.
Késő éjjeli érkezés után (melynek során megpróbáltam felülről megtippelni, melyik fénypont vagy fénysáv melyik várost jelöli, és csúfosan megbuktam), csütörtök reggel ragyogó napsütésre ébredtem a Hüméttosz oldalában. Minden zöld volt, a szél átfújt a nappalin a két terasz között, és a távolban hegyeket láttam, amiket szégyenletes módon nem tudtam beazonosítani (utólag kiderült hogy a Pentelikon látszott oda). Jó mediterrán szokás szerint tíz körül mindenki kikászálódott az ágyból, és Vasiliával kettesben a nyakunkba vettük a várost.
Mielőtt rátérnék a görög kalandokról való részletes (és képes) beszámolóra, gyorsan megemlítem még, hogy a krízishelyzet ellenére semmi zökkenő nem akadt a nyaralásban. Egyetlen rendőrt sem láttam, senki sem tüntetett, a turisták által látogatott részeken teljes volt a derű és a nyugalom. A helyiek az ötven eurós napi limittel gondban voltak ugyan, és mi is mindent készpénzzel fizettünk ki, de ettől eltekintve egyáltalán nem volt ijesztő a hely. A görögök tudják, hogy az a legnagyobb segítség, ha a turisták náluk költik a pénzüket, és meg is tettek mindent, hogy mindenki jól és biztonságban érezze magát.
Az utazás menetrendje így alakult: Három nap lézengés (kettő Athénban és egy Epidauroszban), egy nap utazás Kea szigetére (Szunion közbeejtésével), három nap FEST konferencia Keán, két nap mesemondó fesztivál ugyanott, és végül egy nap hazaút, Athén közbeejtésével. Az időjárás végig fényes volt és szeles, huszonhat és harminc fok közötti hőmérsékletekkel.
Kezdődjenek tehát a kalandok.

MythOff Budapest - Mítoszok csatája II: Az élet sója

Nincs is jobb orvosság a kánikulára, mint jó sok mojito, egy hangulatosan bevilágított romkocsma, és egy második Mítoszok Csatája (az első alkalom sikerére való tekintettel). Úgy tűnt, nem csak szerintünk nyerő kombináció: Több, mint 60 néző gyűlt össze, és ezzel rögtön ismét ki is nőttünk egy helyszínt. Cél a Sportaréna!

A hangosítással és a világítással akadt némi gond, de igyekeztünk a legjobbat kihozni belőle - a mítoszokra pedig igazán nem eshetett panasz. A MythOff hagyománya szerint, íme az est programja:

Első kör: Élet és Halál a Tengerből

A kelta (skót/ír) sarokban: Jómagam, egy Fianna történettel, amit régóta tartogattam már mesélésre, csak sohasem illett be sehová. A Fianna harcosai megküzdenek a Keleti Tengert megszemélyesítő boszorkánnyal.

A karjalai (finnugor) sarokban: Csapatunk új tagja, Sőrés Rozka, aki egy teremtéstörténetet mesélt Istenről és az Ördögről - utóbbi búvárkacsa képében hozta fel a földet a tenger legaljáról.

A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert a tenger sós)

A szavazókérdés: "A tengeri boszorkány és az Ördög közül ki lehetne inkább úszómester egy hullámmedencéhez?"

A győztes: Az Ördög

Második kör: Családi perpatvar az istenek között

A hindu sarokban: Bumberák Maja mesélte Ganésha isten születésének történetét, és azt, hogyan lett elefántfeje. Egyszer már elhangzott Ganésha mítosza egy amerikai MythOffon, és azt kell mondjam, nagyon más volt ezúttal női mesemondótól hallani. Maja előadásmódja ráadásul nagyon választékos és lírai, jól illett a történethez.

Az asszír sarokban: Nagy Enikő, aki Istár pokolra szállását mesélte el. Nagyon szép, lírai, erős előadás volt, személy szerint teljesen le voltam nyűgözve.

A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert az isteni családoknál kiborult a só)

A szavazókérdés: "Ha ezek a konfliktusok egy-egy halandó családban merülnének fel, melyikük békülne ki előbb?"

A győztes: A hindu mitológia

Harmadik kör: Az Elégedetlenség Mesterei

(Ismét volt egy tricksteres körünk! Ez mindig bónusz a számomra :)

A maori sarokban: Varga-Fogarasi Szilvia (akinek egyébként a remek díjakat is köszönhettük) mesélte el, hogyan hozta el Maui az embereknek a tüzet. Mindenkivel sikerült azonnal megszerettetnie a fickót.

A kínai sarokban: Gregus László, aki a Majomkirály születését és felemelkedését sűrítette össze 12 izgalmas és humorral teli percbe. 

A díj: Egy kis szütyő, benne egy tégely sóval (mert a tricksterek az élet sója)

A szavazókérdés: "Ha egy nagyvállalat vezetője lennél, és beszerzési pozícióba keresnél egy új alkalmazottat, melyik trickstert vennéd fel szívesebben?"

A győztes: A Majomkirály

Nagyon jó élmény volt megint összegyűlni, mítoszokat mesélni, jókat nevetni, és beszélgetni. Ez úton is közönjük a közönségnek a közreműködést, szavazatszámlálást, időmérést, és a lelkesedést! Biztosan ígérjük, hogy lesz még MythOff Budapesten!

Álmok és fények: Múzeumok Éjszakája 2015

A Múzeumok Éjszakája az egyik kedvenc mesemondó alkalmam: Mindig remek a közönség, és mindig érdekes témákat kapok feladatként. Idén sem volt ez másképp: Két helyre is meghívtak mesélni, és szerencsére az egy estés programba mindkettő bele is fért.
És még arra is akad ürügyem, hogy új fellépőruhát vegyek.

Az este első felét a Nemzeti Múzeumban töltöttem (a Szépműv, a Néprajzi és a Hopp Ferenc után felkerült tehát ez is a listára, most már csak a Természettudományit kéne becserkésznem...), ahol az Álom volt a téma. Itt rögtön két műsort is kértek, egyet gyerekeknek és egyet felnőtteknek. A gyerekműsorra a MALTER teremben került sor, ahol a kézműves foglalkozás is zajlott; hosszú asztalok mentén ülve festhettek és rajzolhattak a gyerekek mindenféle jópofa mumusokat és álomszörnyeket. A sarokban mesehallgató kukcót rendeztek be, szőnyeggel és párnákkal. A helyszín nem volt hatalmas, az érkező gyerekek és a háttérben üldögélő szülők hamar megtöltötték; az élelmesebbje fészket is épített magának a párnákból. A témára való tekintettel olyan történeteket mondtam el, amikben valamilyen formában szóba került az álmodás. Repertoárom egy új darabja a japán bakuról szóló történet, aki az egyik kedvenc mitikus lényem: Megeszi a rossz álmokat. Mellette elmeséltem még a Kopasz királylányt, a Tatu éjszakáját, és a Varázsecsetet is. A gyerekek lelkesek voltak és beszédesek, és még apró, pelenkás névrokonom is nagyon csendesen és illedelmesen hallgatta végig a történeteket.
A felnőtt mesemondás helyszíne a Nemzeti Múzeum díszlépcsője volt; a kétágú lépcsőház egyik oldalát lezárták, és ott párnákra ülhetett a közönség, míg én a lépcsőfordulóban kaptam helyet. Itt már mikrofon is járt, mert erősen visszhangzott a tér, és délután hat felé egyre többen jártak fel és le a lépcsőházban. Ennek ellenére nem csak hangulatos volt a felállás, hanem utólagos beszámolók szerint a hangzással sem volt gond; nagyjából harmincan ülhettek a lépcsőkön, beleértve néhány nagyon feszülten figyelő kislányt is. A felnőtteknek is voltak új történeteim: Találtam egy remek Aesopus-történetet arról, hogyan alkotta meg Zeusz az álmokat, és egy skót népmesét is egy öreg anyókáról és apókáról, akik egy barlangban élnek és álmokat készítenek sajtból és illatos füvekből. Ezen kívül, mert megtehettem, elmondtam Zál és Rúdábé történetét, ami az egyik kedvenc legendám, és ráadásul az eposzmesélő ösztöndíj miatt házi feladatba is volt adva, hogy minél többet meséljem. A sor végére Angus Og álma került, és így lett teljes a Megálmodott szerelem meseprogram.

A Nemzeti Múzeum után átvándoroltam az est második helyszínére, az óbudai Polaris Csillagvizsgálóba. Itt az Északi Fény volt a téma, és nagy szeretettel vártak; ennek a témának örömére volt rajtam a fent látható csillagos fellépőruha és a sarki fényt idéző kendő és csodálatos szemfesték (ami barátnőm, Eszter mesteri keze munkáját dicséri). A terembe elvileg harminc fő fért be, gyakorlatilag csak feltételesen súgom meg, hogy megeshetett volna, hogy talán ötvenen is voltak, de nem számoltam meg pontosan... Gyerekek felnőttek vegyesen ültek, és egy egész órát kaptam, hogy a sarki fényről meséljek nekik.
A programot (mely a Fények tánca az éjszakában címet viselte) nem kevés kutatómunkával állítottam össze. A sarki fényről nehéz kerek, mesélhető történeteket találni, főleg, ha indián meséket nem válogat az ember. Napokig piszkáltam az Internetet, fordítottam szövegeket, és szalajtottam az embert az amerikai egyetemi könyvtárba... Végül öt történetet gyűjtöttem össze észt, lapp és skót forrásokból, és egy óra alatt volt is rá időm, hogy mind az ötöt végigmeséljem.
A "Lindu az égen táncol" című történet egy észt mesegyűjteményből származik, és egy lányról szól, aki a madarak vándorlását irányítja, és az Északi Fényhez megy feleségül. Niekija lapp története a Hold lányáról szólt, aki elmenekült a Nap fia elől és szintén az Északi Fény karjaiban kötött ki (népszerű srác), sőt, a végén meg is mentette az életét. A két szerelmes történet után következett egy horrorba hajló, egy vénemberről aki egy üvegben tartotta a holtak lelkeit (sarki fény) és arra használta őket, hogy fiatal lelkeket gyűjtsön meg gyanútlan vádnoroktól, és kétezer évig éljen. A mese hősét az égi fények mentik meg a gonosz földi fényektől, mielőtt ő is erre a sorsra jutna. A negyedik mese a skót Égi Táncosokról szólt, akiknek a mulatsága egy klánviszály miatt csetepatéba torkollt, és az égből hulló véreső vörösre festette a köveket is. Szombat reggel vettem magamnak egy heliotróp karkötőt az ásványboltban, hogy meg tudjam mutatni a gyerekeknek a zöld köveken a piros pettyeket. Nagy érdeklődéssel, sorba állva nézegették a mesélés után. A sort egy vidámabb észt mese zárta olyan emberekről, akik titokban sarki fények, és éjszakánként járnak az égbe szánversenyt tartani.

Az északi fényes mesélés nem csak remek móka volt, de ráadásul csodálatos új műsorom is született belőle, amit mindenképpen meg szeretnék tartani. Jelmezzel, karkötővel, sminkkel együtt, ha lehet. Azok a legjobb felkérések, amiknek az ürügyén új meséket adhat az ember a repertoárjához... és új ruhát.

Remélem, jövőre is találkozunk a Múzeumok Éjszakáján!

A rómaiak már a házban vannak (és vérfarkasokat is hoztak magukkal)

Senkinek sem tűnt fel, hogy talpig rómaiban mászkálok az utcán.

Kedvenc éves meséléseim egyike a volt iskolám nyári tábora, ahová minden júniusban nagy szeretettel meg szoktak hívni. Idén is megérkezett a felkérés: Míg tavaly térben vándoroltunk, idén időutazás volt a téma, és a mesemondás estéjére éppen az ókor jutott. Ez nekem minden szempontból hazai terep, annyira, hogy még ruhám is van hozzá - így esett meg, hogy amikor a tábor épületéből kirajzó gyerekek megláttak római viseletben, az első kérdése mindegyiknek az volt, hogy "Te mi vagy?..."
A megrendelés az volt, hogy ijesztő meséket mondjak a tábortűz körül - a programot éjszakai bátorságpróba követte, így a szervezők előre meg akarták borzongatni a kölyköket. Külön élveztem összeválogatni az ókoros repertoáromból a sötétebb, félelmetesebb darabokat; bár alapvetően nem vagyok horror-rajongó, a több évnyi Halloween mesélésnek köszönhetően egészen csinos gyűjteményem van belőlük.

A naplementével egy időben a gyerekek (több mint hatvanan, valahol nyolc és tizennégy év között) a szabad ég alatt gyülekeztek, és zsibongva figyelték, hogyan készül a tábortűz. Eleinte csak lopva nézegettek engem (a szokásos "idegenszagot érzek" mellett ott volt még a római ruha is, ugye), de néhány fiú hamar felbátorodott eléggé ahhoz, hogy közöljék, nekik nem való ám a mesemondás. Sajnálkozó arccal válaszoltam, hogy az baj, mert a horror meséket így is végig kell majd ülniük - remélem, nem fognak nagyon megijedni. Bumm, már benne is voltam a pixisben. Pár perccel később megint nagyon ugrottam a szemükben, amikor hajlandó voltam velük horrorfilmekről, videojátékokról és képregényekről beszélgetni; az egyik srác meg is jegyezte, hogy "végre valaki normális," amit egy kiskamasz szájából komoly bóknak tekinthet az ember.
A félelmetes mesék ígérete mindenkit lázba hozott. Sokan előre akarták tudni, mit fognak hallani, és egymás kezéből szedték ki az övemről lógó pici könyvet, amibe a mesék címeit írtam. Tülekedő gyerekek szoros gyűrűje vett körül, akik mind egyszerre akartak olyan fontos kérdéseket feltenni, mint például hogy végig tudom-e mesélni az Éhezők Viadalát, hogyan tudok egy egész mesét megjegyezni, és hogy mit jelent az, hogy "mitológia." Többen ismételten a lelkemre kötötték, hogy de jó ijesztő legyen ám; kisebb vita alakult ki a felhozatal körül, amikor megemlítettem, hogy választhatnak vérfarkasos, kísértetes, múmiás, és halálból visszatérős sztorik között. Időközben a nap is lement, és fellobbant a tábortűz, úgyhogy megkezdődhetett az esti műsor.

A program része volt, hogy táborozók csoportjai adtak elő dalokat vagy maguk által megírt rövid jeleneteket; ezek közé az előadások közé voltak beékelve a mesék. Úgy döntöttem, a kevésbé ijesztőtől haladok majd a félelmetesebbek felé, és az est fénypontjaként, már sötétben mesélem el Lord Hamon és a múmia kezének történetét (külön kérték a szervezők, hogy legyen múmiás mese a bátorságpróbához kapcsolódóan). Elsőként és bemelegítésként tehát Mésztra mítoszát mondtam el, amiben azon kívül, hogy egy király megeszi magát, nem sok félelmetes dolog történik, ellenben nagyon hangulatos (a szuperhősös mesegyűjteményemben is szerepel, Alakváltás címszó alatt). A gyerekek feszülten figyeltek. Néhány újabb jelenet után visszatértem; mivel felhangzott a kórus, hogy "most valami ijesztőbbet mesélj!" a másnapi középkori témára való tekintettel elővettem a Völsunga saga vérfarkasait (vérfarkas az ókori gyűjteményben is volt, de Petronius farkasembere kicsit kókatag a Völsung harcosokhoz képest). A sztorit a sok fiúra való tekintettel választottam, akik figyeltek is feszült érdeklődéssel - a lányok nemkülönben. Természetesen megvágtam egy kicsit, kimaradt belőle némi vérfertőzés, gyerekgyilkosság és egyéb viking nyalánkságok; benne maradt a farkassá változás meg a harc a nagybáty és az unokaöcs között, amit végül mindenki szerencsésen túlél.

A farkasok megütötték azt a mércét, ami őszinteségre sarkallta a tábor apraját. Egy kislány odajött hozzám és nagyon illedelmesen megkért, hogy ijesztőbbet már ne meséljek, mert nem fog tudni aludni. Egy kisfiú is szólt, hogy "vannak dolgok amiktől rosszat álmodik;" bevallottam neki, hogy én a kísérteteket nem szeretem, buzgón bólogatott, hogy na azokat pont ő se, olyat ne meséljek. Persze a többségnek még mindig nagy volt a szája, hogy horrort akarnak, de érezhető volt, hogy nem mindenki ért velük egyet, tartósan traumatizálni pedig egy gyereket se akartam. Úgy tűnt, sikerült elkapnom a folyamatban azt a pillanatot, amikor mindenki egyetértett abban, hogy "ezek nem voltak ijesztőek, de ennél ijesztőbb már ne legyen."
Ennek örömére hagytam a múmiákat a fenébe. Megmondtam a csapatnak, hogy nem mindenki olyan bátor, hogy végighallgasson egy igazán félelmetes sztorit (és ezúttal komolyan gondoltam). Felajánlottam, hogy elmondom inkább az egyik kedvenc mesémet, ami történetesen épp a félelemről szól. Ebbe mindenki belenyugodott, a félősebbek fellélegeztek, a nagyszájúaknak pedig megígértem, hogy kalandos lesz a történet. A Vörös Oroszlánt meséltem el, és szokásos módon nagy sikere volt; bónusz, hogy nem kellett hozzá a horrormesékhez szükséges áhitatos csend, mert a szúnyogokra és a késői órára való tekintettel kezdett már zsizsegni a nézőtér.

A mesék végeztével többen odajöttek hozzám beszélgetni. Volt, aki azt akarta tudni, igaz történetek voltak-e a mesék; nekik elmagyaráztam, hogy ezeket a történeteket azért találták ki az emberek évszázadokkal ezelőtt, hogy tanuljunk belőlük valamit (kísértés volt, hogy azt mondjam, naná, főleg a vérfarkasos rész, de ha hetven gyerek nem alszik, annak a táborszervezők isszák meg a levét, ezt tapasztalatból tudom). Mások elújságolták, hogy nagyon élvezték a meséket, és bizalmasan megmondták azt is, melyik volt a kedvencük. Volt, aki még mindig nyúzott, hogy meséljek félelmeteset, múmiásat, sárkányosat, vikingeset, stb. Alig akartak elengedni, ami egy mesemondó fellépés végén általában jó jel. Sőt, csokoládét is kaptam.

Tanulság: Ha vegyes életkorhoz hívnak, készülj fel nagyon rugalmasan. Másodtanulság: Minél előbb érkezel egy fellépésre, annál több új barátra tehetsz szert.
Harmadtanulság: Falun senkit sem zavar, ha egy római hölgy klaffog végig éjszaka az utcán.

Régészet Napja: Szarmaták Szolnokon

Tavaly ástam (hehe) bele magam hirtelen felindulásból a kaukázusi nart mondákba, és azonnal beléjük szerettem. A nartok a Kaukázus sok népének legendás, természetfeletti erejű hősei, és a történeteik tele vannak kalandokkal, óriásokkal, és epikus csatákkal. Néhány kutató szerint a mondakör magja az iráni eredetű oszétektől indult ki, onnan vették át a környező népek, és sok mesetípusuk nagyon ősi időkre nyúlik vissza. Érdekes, hogy sok hasonlóság van bennük nem csak a görög mitológiával (a görögöknek voltak keresekdelmi kapcsolatai a Fekete-tenger vidékén élő népekkel), hanem a magyar népmesékkel, és távolabbi népek hagyományaival is - az egyik monda például, ami nagy kedvencem, tökéletes mása egy ismert ír legendának (és sehol máshol nem találtam még hasonlót).
Mivel a szarmaták szintén iráni eredetű nép voltak, akárcsak a magyar vonatkozásban szintén fontos jászok és alánok, úgy gondoltam, tökéletesen passzolna a Régészet Napjára egy nart témájú mesemondó program egy olyan múzeumba, aminek van szarmata gyűjteménye. A szolnoki Damjanich János Múzeum pedig nem csak kapva kapott az alkalmon, de rögtön két programot is kért: Egyet gyerekeknek, egyet pedig felnőtteknek.

Ha már ilyen szépen helye lett a megálmodott programnak, meg is adtam a módját. Először is varrtam magamnak egy szarmata ruhát. Alapul a Nemzeti Múzeumban kiállított rekonstrukciót vettem - az volt a lényeg, hogy minél több gyöngy legyen rajta... Segítette a dolgot, hogy az SCA alteregóm is szarmata, így aztán az öv már meg volt szőve az íjász felszerelésemhez, csak a szoknyához kellett vásznat (és varrógépet) (és gyöngyöket) vásárolni. A gyöngyözés eltartott egy darabig; nem tudom, a szarmaták hogy mérték az idejüket, de nekem soronként került egy Odaát epizódba a szoknya kivarrása. Csak az arányok kedvéért.
A ruhán kívül természetesen a mesékkel is elő kellett készülni. Másodszor is átrágtam az oszét nart gyűjteményt (külön értéke, hogy angol fordítása nem is jelent még meg, a magyar viszont nagyon igényes). Tizenhét történetet válogattam ki, amik megtetszettek, és szívesen meséltem volna őket (sohasem mesélek olyan sztorit, amiért nem lelkesedem). Minden történetet kijegyzeteltem kis kártyákra, és addig rakosgattam őket, míg ki nem alakult egy lista a gyerek- és egy másik a felnőttprogramhoz. Csak egy történet volt benne, amit meséltem már korábban, pont az egyik amerikai MythOff színpadán.
Szolnokon nagy szeretettel fogadtak, tenyerükön hordoztak a múzeum dolgozói. Hoppál Kriszti, aki osztálytársam volt a régészeten, minden megtett, hogy otthon érezzem magam - külön köszönet jár neki a sok pátyolgatásért, mert erősen megfázva érkeztem a fellépésre, és folyamatosan döntöttem magamba az Advilt meg a mézes teát, hogy össze tudjak állni egy (két) koncert erejéig.
A múzeum becsülettel felkészült a Régészet Napjára: Röptében kiállították például azt a lenyűgöző bronzkincset, amivel a múlt héten sétált be valaki a múzeumba. Volt régészeti homokozó, ahol földdel teli ládákból, spaknival és ecsettel túrhattak ki a gyerekek igazi leleteket; lehetett látogatni a raktárt és a restaurátorműhelyt, fibulákat készíteni, tárlatvezetést követni, és Kriszti tárgysimogatókat is tartott, ahol a látogatók a kezükbe vehettek szarmata gyöngyöket, edényeket, viseleti tárgyakat, sőt egy tükröt is.
A gyerekmesélésre rögtön a program kezdetén került sor; mivel a gyerekek mind azonnal leragadtak a homokozónál (én is), kicsit várni kellett, hogy megtalálják a mesemondó zugot a képtárban. Először egy kisfiú érkezett a nagymamájával, és rettenetesen meg volt illetődve. Próbálva oldani a hangulatot, megkérdeztem, hogy óriásos mesét szeretne-e hallani, de az nem kellett neki; megkérdeztem, hogy mit szólna akkor hősökhöz és harcosokhoz, mire buzgón bólogatott. Belevágtam tehát Szoszlan és a nartok kalandjának történetébe, ami azért is vicces, mert egy ponton feltárnak egy óriási csontvázat, majd életre keltik az óriást belőle, és megismerkednek a múlt történetével - ennél régészetibb sztorit keresve sem találhat az ember. Az első két perc után érkezett még közönség, így végül nagyjából tizenöt-húsz fős hallgatóságom volt. Ennek örömére másodjára elmeséltem a másik nart kalandot, azt, amikor az összes nagy hős beleragad a lakomán a székébe, és a rezidens tricksternek kell kiszabadítani őket, mielőtt az óriások mindenkit felfalnának (ez az, amiről az íreknek is van sztorija).

A mesélés után beálltam illusztrációnak a tárgysimogatóba, hogy megtekinthessék a szarmata viseletet rekonstruálva is. Mindenki megdicsérte a munkámat (aminek külön örültem, mert még mindig csak egyenes vonalakat vagyok képes varrni), a régészek és a restaurátorok is, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. Ha jövőre germánok lesznek, megint előveszem a varrógépet...
A délután a felnőtt meséléssel zárult - mivel nem volt még túl késő, bejött egy csomó gyerek is, amit egyáltalán nem bántam. Itt legalább harmincan voltak a közönségben, beleértve a múzeum csapatának jó részét is, és érkezett egy tál pogácsa, amit két kislány nagyon udvariasan körbekínált. Egy kisfiú az első sorban elterpeszkedve közölte, hogy "most már bekapcsolhatod a mesét." Az ő nagylelkű engedélyével tehát belevágtam egy újabb sor nart mondába.
Ezúttal fonala is volt a programnak: Elsőként elmeséltem Szoszlan hős születését, és azt, hogyan edzették meg egy kád farkastejben (és hogy honnan szereztek farkastejet). A születést gyerekbaráttá kellett tenni röptében, mert eredetileg Erekhtheusz görög mítoszának közeli rokona... Ezt követte a történet, amiben Szoszlan megmenti az anyját, Satanát a Pokol-tóból, majd egy rövidebb anekdota arról, hogyan vált el Satana a férjétől, és hogyan békültek ki mégis. Ezek után ugye a hőst meg is kellett házasítani, úgyhogy következett Szoszlan táncpárbajának története, amin feleséget nyert magának (az első sorban ülő kisányok végtelenül élvezték a táncpárbaj ötletét), majd az, hogyan tettette magát halottnak, hogy az apja által elzárt menyasszonyt kiengedjék a várból. Egy kis kitérővel Szirdon narthoz kanyarodtunk, a tricksterhez, aki túljárt a nartok eszén, amikor megpróbálták neki beadni, hogy jön a világvége. Ezen a ponton a közönség minden mese után azonnal mondta, hogy kérnek még, meséljek még - ami a legőszintébb bók egy mesemondó számára. A sor végére hagytam a nart verziót a Legény-leány mesetípusra - az Alita nemzetségbeli Alimbeg lányának történetét. Nem tudtam, hogyan fog rá reagálni a közönség, de belevágtam, és nagyon jól sikerült. Érdekes módon annál, hogy a leány a végén férfivá változik, mindenkit jobban megakasztott a sztori eleje, ahol a hős apjának hét felesége van... (valaki meg is szólalt a hátsó sorban, hogy "szegény"). A történet nagyon jól gördült, és lelkes fogadtatásra talált.
Sűrű nap volt (még sűrűbb orrfújásokkal), de nagyon megérte. Rettenetesen élveztem a felkészülést, a ruhavarrást, a tervezgetést, a mesevadászatot, és magát a rendezvényt is. Megint csak egy mesemondó álommal lettem gazdagabb: Kedvenc történeteimet (hősmondák) vihettem kedvenc embereim (régészek) közé kedvenc mesemondó helyszínemre (egy múzeumba), a kedvenc közönségemnek (mesét lelkesen, türelmesen, és látványos érzelmekkel hallgató gyerekeknek és felnőtteknek). A nart mondákról bebizonyosodott, hogy nem csak élnek és virulnak, de ráadásul azonnal  az emberek szívébe is lopják magukat.
Annyira lelkes voltam én is, hogy a mesélés alatt még orrhangom se volt. Ez a mesemondás varázsa, emberek.