338 fülbemászó

Hatodik éve folytatom a kísérletet: minden reggel leírom, milyen dal van a fülembe ragadva, amikor felébredek. Ez az én saját belső, dallamtapadásos verzióm a Spotify Wrapped-re...

2018: 306 reggelen ébredtem zenével, 150 különböző szám szerepelt (bejegyzés itt)

2019: 316 reggel, 137 szám (bejegyzés itt)

2020: 346 reggel, 149 szám (bejegyzés itt)

2021: 312 reggel, 124 szám (bejegyzés itt)

2022: 313 reggel, 129 szám (bejegyzés itt)

2023: 290 reggel, 140 szám (bejegyzés itt)

Az idei év elég izgalmasra sikerült. Összesen 338 reggelen ébredtem úgy, hogy zene ment a fejemben; ezalatt 145 különböző szám képviseltette magát. Idén azonban valami olyasmi is történt, amire eddig nem volt példa: egyetlen soundtrack gyakorlatilag leuralta az egész évemet.

Az előző bejegyzésben emlegettem már a Hazbin Hotel című sorozatot. Nos, azt kell mondanom, hogy zene terén maradandót alkotott. Ébren is nagyon szeretem a dalokat, sokat hallgattam és dúdoltam őket, Úgy tűnik, ezúttal volt korreláció ébrenlét és alvás között. Három szempontból is jelentős lett az album:

1. Ez az első album, aminek minden egyes száma felkerült a dallamtapadás-listára, és mindegyik egynél többször

2. A soundtrack összesen 103 reggelemért, vagyis majdnem az egész év egyharmadáért volt felelős önmagában

3. Mindegyik szám (egy kivétellel) a top 10-ben végzett

Az viszont továbbra is igaz, hogy nincs összefüggés aközött, melyik szám a kedvencem, és melyikkel ébredek a legtöbbször. (Mondjuk itt mindegyiket eléggé szerettem). Hogy ne az egész bejegyzés csak róluk szóljon, különveszem őket. Szóval:

Idén a legtöbbet "beragadt" zene, 14 reggellel, a Hazbin Hotel fináléja volt (spoiler!)

Utána következett a You didn't know (13 reggel), Ready for this (10 reggel), Respectless (7), Poison (7), Hell is forever (7), Whatever it takes (6), Loser baby (6), Out for love (5), Happy day in Hell (5), Addicted (5), Welcome to Heaven (4), Stayed gone (4), Hell's greatest dad (4), Sorry (4), More than anything (2). Azt kell mondanom, érdekes módon azok a számok ragadnak be a leginkább amikben sok a tempó- és dallamváltás. Ébren egyébként magasan a Loser baby a kedvencem.

Na, akkor most lássuk a többieket, akiknek sikerült a Hazbin mellé még felkapaszkodni a listára:

Shut up and dance (9 reggel)

Ezt a számot egy utcai zenésztől hallottuk a Széll Kálmán téren, és akkorát bulizunk rá a gyerekkel, hogy utána otthon is meg kellett hallgatni. Be is ragadt rendesen, de nem bánom, mert vidám szám.

The ballad of the witches' road (7 reggel)

Ezt valójában jóval többet hallgattam, de mivel csak novemberben ismerkedtem meg vele, nem volt esélye magasabbra mászni a listán. Az idei év egyik nagy kedvence.

How far I'll go (7 reggel)

Nem az eredeti, bár régebben az is sokat előfordult a listán, hanem egy rock cover, ami mókás volt.

Bye bye bye (6 reggel)

Ez Deadpool hiábja volt.

Head above water (6 reggel)

Ezt egy ismerős osztotta meg, és a vallásos felhangok ellenére nagyon hallgattatta magát.

Bitter (6 reggel)

Ez a Rookie hibája volt. A Rookie meg a covidé.

Aranyapám (6 reggel)

Ezt a rádióból hallottam, és volt valami a hangban meg a ritmusban amitől nem lehetett szabadulni. Az első magyar dal, ami felkerült a toplistára...

Steal my thunder (5 reggel)

Ez meg a Twisters-ből jött. A film egyébként tök jó volt, és az egész soundtracket remekül összerakták.

Tele a szívem (5 reggel)

A második magyar dal, ami felkerült a toplistára. Jártomban-keltemben nagyon szeretem hallgatni.

Slay (5 reggel)

Bonnie McKee remek, sokkal többet hallgattam, mint amennyit beragadt.

Idén egyébként megemelkedett a gyerekdalok száma is, de szerencsére nem vészesen. Összesen 17 reggelt töltöttem mindenféle angol és magyar dalocskákkal, de csak 2 (!) Baby Shark volt benne. Mondjuk segít, hogy a gyerek két kedvenc száma a Jolene és a Rehab.

És akkor jöjjön az év egyreggeles "blast from the past" randomsága:

Mindenkinek kellemes zenehallgatást és dallamtapadást kívánok a jövő évre is! :)

2024: Az év díjnyertes (szerintem) sorozatai

Folytatom az évértékelőket: következzenek a tévésorozatok! Az idei év a tavalyihoz képest erős javulást mutatott sorozatok terén. Körülbelül ugyanannyit néztem (szám szerint 65-öt), bár nem mindegyiket fejeztem be. Cserébe viszont valahogy sokkal több jó sztori, emlékezetes folytatás, és új kedvenc került a listára, mint az elmúlt években.

Lássuk a teljes mértékben szubjektív és kitalált díjakat:

Az Év Abszolút Kedvence

Agatha All Along

A Marvel megugrotta a lehetetlent, és a WandaVision után nem csak méltó folytatást kreált, hanem egy nagyon kerek, önmagában szerethető, okosan felépített sztorit is. Meg egy soundtracket, amit nem lehet megunni. Az egész queer witchy found family vibe nagyon a helyén volt, és a 7. epizód önmagában megérdemel minden díjat. Egyszerre szeretném, ha lenne folytatása, és azt is, hogy megálljon így önmagában. Meglátjuk.

Az Év Méltatlanul Elkaszált Sorozata

Brothers Sun

Amilyen gyorsan jött év elején a Netflixen, olyan gyorsan le is varrták. Pedig abszolút néztem volna még. Michelle Yeoh mondjuk részemről a telefonkönyvet is olvashatná, de itt nagyot villantott a maffia-anyu szerepében (meg persze voltak remek verekedések is). A két másik főszereplő is jó karaktereket, érdekes pillanatokat hozott. Főleg az idősebb tesó volt nagyon szerethető. Mivel elég magas volt a nézettsége és a pontszáma, senki se érti, miért kaszálták el. Mondjuk a hülye Netflix egyre gyakrabban csinál ilyesmit.

Az Év Bűnös Soundtrackje

Hazbin Hotel

Erről a sorozatról még sok szó esik majd a következő bejegyzésemben, ahol a fülbemászó dallamokat fogom összesíteni... De amellett, hogy összehozta az év soundtrackjét, sztoriban és karakterekben is remek volt. Klasszikusan az a sorozat, amiről hónapokig győzködnek az ismerősök, hogy na de nézzed már, jó lesz az. Nagyon húzódoztam tőle, de amikor végre nekiálltam, letekertem egyben az egészet. Nagyon 18-as karikás, de nagyon, nagyon szerethető is. Ez is hozza azt a "found family of misfits" toposzt, ami mindig meg tud venni kilóra.

Az Év Leginkább Méltatlanul Lehúzott Sorozata

True Detective 4: Night Country

Akárki akármit mond, ez az évad marha jó volt. Sokan nyafogtak miatta vagy azért, mert nők voltak a főszereplők (pedig Jodie Foster abszolúte hozta a lerobbant, kiégett detektív figuráját), vagy azért mert nem értették a sztoriban az utalásokat. Mondjuk tény, hogy úgy volt a leginkább élvezhető, ha az ember ismerte hozzá Szedna legendáját, de nekem mint mesemondónak pont ezért jött be nagyon. És sok remek színészt is összeszedtek hozzá. Megugrotta az első évad színvonalát.

Az Év Legjobb Anakronisztikus Harci Koreográfiái

Renegade Nell

Valamiért nekem személyes kedvenc műfajom a "történelmi dráma jó sok anakronisztikus verekedéssel". A Nevers-t is ezért szerettem. Renegade Nell ráadásul ad hozzá egy végtelenül jópofa és szerethető főszereplőt (a Derry Girls-ből szalajtott Louisa Harland alakításában), némi mágiát, remek mellékszereplőket, és sok izgalmat. De ami megvett kilóra, az tényleg a sok, hosszú szoknyában vagy 18. századi katonai ruhában végrehajtott csihi-puhi volt, és hozzá Nell karizmatikus egyénisége. Szerencsére ezt megújították egy második évadra is.

Az Év Legjobban Összerakott Sztorija

Interior Chinatown

Tudom, hogy könyv alapján készült, de esküszöm ez a sztori képernyőn ütött igazán nagyot. A készítők minden apró részletre odafigyeltek. Attól a ponttól, hogy az ember elkezdi kapizsgálni, mi benne a csavar, ezek a részletek még mókásabbá és izgalmasabbá válnak. Sokszor hangosa felröhögtem akár egy-egy fény- vagy jelmezváltozáson is. Emellett pedig a sztori nagyon mélyre megy olyan kérdésekben, mint az identitás, a rasszizmus, vagy a kulturális kisajátítás, anélkül hogy a néző szájába rágná a válaszokat.

Az Év Legjobb Indokolatlanul Szerethető Akciósorozata

Reacher

Ha ez a sorozat csak az akart volna lenni, ami, megtehette volna. Vannak benne menő akciójelenetek meg egy csupa izom főhős. De valahogy mégis sikerült többet kihozni belőle - leginkább azért, mert teljes mellszélességgel beleálltak egy végtelenített Chuck Norris viccbe. És csesszék meg, működik. Tisztára szerethető lett a karakter, aki fapofával mond bődületes baromságokat ("What's your favorite flower?" "Snapdragon. Cool name, hard to kill."), és gyakorlatilag félisteni erővel tarol végig a rosszfiúkon. Nekem ennyi teljesen elég volt a boldogsághoz.

Az Év Legjobb Frissítése Egy Fáradt Klisén

Elsbeth

Elsbeth Tascioni karaktere már a Good Wife-ban és a Good Fight-ban is a kedvencem volt, ezért izgatottan vártam a saját spinoff sorozatát. Nem okozott csalódást. Az ember lassan telítődik a "zseni de seggfej" típusú karakterekkel, kiégett nyomozókkal és megcsömörlött rendőrökkel. Elsbeth ezzel szemben beleállt az ellenkezőjébe: ő teljesen önazonosan és iróniamentesen kedves, empatikus és cuki. És emellett hozza a Columbo-féle "ó csak még egy ártatlan kérdés" formátumot. Nagyon, nagyon szerethető, és simán elvisz egy sorozatot a hátán.

Az Év Legjobb Kathy Bates-e

Matlock

Igazából nem vártam sokat ettől a sorozattól, de Kathy Bates megint az a kategória, aki a telefonkönyvet is olvashatná. Emellett viszont a sztori is kellemes meglepetés volt, egy megfelelően komplex karakterrel és jó sok ügyvédi intrikával. Inkább nyomozós sorozat, mint courtroom drama, de hősnőnk, az előzőhöz hasonlóan, simán elviszi a hátán. Emellett pedig érdekes kommentár is az idősebb nők szerepéről a munka világában.

Az év legjobb folytatódó sorozatai

Ezeket nem méltatnám egyesével, csak megjegyzem, hogy még mindig mennek és még mindig érdemes nézni őket.

For All Mankind - Az év űrbéli szakszervezete

The Bear - Az év anya-lánya epizódja  ("Ice Chips", ez is megérdemelne minden díjat)

Only Murders in the Building - Az év csapatmunkája

Good Omens - Az év méltó folytatása

The Boys - Az év "a rajongóknak végre leesett miről szól a sorozat" pillanata

Szégyenfal

Nem lenne teljes egy sorozatokról szóló bejegyzés anélkül, hogy szidjuk egy kicsit azokat amik nem sikerültek fényesen. Íme, a személyes szégyenfalam az idei évből (*fedezékbe vonul*).

Buccaneers - Amikor a Victoria's Secret rendezi a Bridgertont

Bridgerton 3 - Amikor a Bridgerton megint romantizálja a báltalmazást

KAOS - Amikor az egész görög panteonból csak négy istenre futja a büdzsé

Pop Star Academy - Ez igazából dokumentumsorozatnak jó, csak borzasztóan feldühített amiről szólt

Outer Banks - A év méltatlanul felesleges szereplőgyilkossága

Emily in Paris - Emily körül valójában minden férfi udvarló vállalhatatlan és unalmas, Róma pedig kollektíve forog a sírjában

Umbrella Academy - Az év szörnyű sorozatzárása elvarratlan, logikátlan és összecsapott szálakkal

Those about to die - Nagyon akartam, hogy jó legyen, de sajnos a Róma szintjét ez sem ugrotta meg

Nektek mik voltak az idei év emlékezetes sorozatai?

2024: Az év legjobb könyvei

Szokás szerint megint összesítem az idei év olvasmányait. Nem volt könnyű évem, sokszor elúsztam sok mindennel; ennek ellenére az olvasás, akár ebéd közben, akár elalvás előtt, mindig segített kicsit helyrerázni a lelkemet. Szerencsére idén is sok remek könyv került a kezembe, így van miből szemezgetni.

A moly.hu statisztikája szerint 94 könyvet olvastam ki az idén, majdnem 17.000 oldal értékben. Ez kicsit kevesebb, mint tavaly vagy tavalyelőtt, cserébe viszont jó jel is: tudatosan igyekszem nyugodtabban, nem versenyből vagy kihívásból olvasgatni. 

(Megjegyzés: újévi tervem, hogy lejövök a Facebookról, szóval aki aktívan szeretne látni közösségi médián, az keressen a Molyon vagy a Mastodonon)

Lássuk hát az év kiemelkedő könyveit:

Nonfiction

Idén is a tudományos-ismeretterjesztő műfajban olvastam a legtöbbet, és nem csak a Polihisztorképző kihívásnak köszönhetően (bár azt is sikerült végigvinni, és még rá is húztam egy Polihisztor Pluszt). Az idei nagy kedvenceim mind ebből a merítésből kerültek ki.

Becoming Dangerous: Witchy femmes, queer conjurers, and magical rebels (ed. Katie West & Jasmine Elliott)

A címmel ellentétben ez az esszégyűjtemény nem csak ezotériával és boszorkánysággal foglalkozott, hanem csodálatos olvasmány volt az élet minden területéről. A rövid, személyes írásokat az kötötte össze, hogy minden szerző valamilyen módon a rítus szerepére reflektált a saját életében. Ez a rítus azonban - bár néhol szó szerint vették - gyakorlatilag bármi lehetett: rendszeres selfie-k egy arcműtétből való felgyógyulás után, lakástakarítás egy szakítás után, vagy akár a felkészülés a heti látogatásra a terapeutához. Amilyen sokszínűek az esszék, ugyanolyan sokszínűek a szerzők is: van közöttük queer és ciszheteró, pogány és keresztény, fehér, fekete, indián, amerikai, európai, ázsiai, fogyatékkal élő, és még sorolhatnám. Még olyan írások is kerültek a kötetbe, amelyek magát a kötet koncepcióját kritizálták. Mélyen elgondolkodtató, sokrétű, és lenyűgöző olvasmány volt. Az egyik idei nagy kedvencem.

Helena Attlee: The land where lemons grow: The story of Italy and its citrus fruit

Az év elején még nem gondoltam volna, hogy egyszer egy olyan könyvről fogok áradozni, ami citrusfélékről szól. De megteszem (köszi, Polihisztorképző). A könyv szerzője (aki kertészeti kirándulásokat vezet) fejezetenként Olaszország egy-egy részére és egy-egy citrusfajtára fókuszál, és érdekesebbnél érdekesebb témákat ás elő. Szó estik a citromok és a szicíliai maffia kapcsolatáról, Ivrea narancsdobáló fesztiváljáról, a reneszánsz citrusgyűjtemények utódairól, a bergamotról és a parfümiparról, és arról is, milyen szerepet játszik a "tökéletes citron" az ortodox zsidó kultúrában. Olvasmányos, végtelenül érdekes, és határozottan ínycsiklandozó könyv. Még receptek is vannak benne.

Samantha Weinberg: A fish caught in time: The search for the coelacanth

Valahonnan derengett ez a bojtosúszós hal történet: azt hitték kihalt, és aztán találtak élő példányt. A könyvet olvasva azonban rá kellett döbbennem, hogy a sztori ennél jóval összetettebb - és jóval izgalmasabb. A 30-as években kezdődik egy véletlenül kifogott példánnyal, egy talpraesett dél-afrikai múzeumi kurátorral (a hölgy élete is külön sztori, róla kapta a latin nevét a hal), és egy teljesen megszállott halkutatóval. Végigkövethetjük az évtizedes hajszát egy újabb példány után, a tartósítás nehézségeit, őrült karácsonyi repülőutakat a Comore-szigetekre karizmatikus hajóskapitányok nyomán, és eljutunk egészen a 90-es évekig, amikor sikerült végre a halat a természetes közegében is lencsevégre kapni. Teljesen beleszerettem a végére ezekbe a fura, ősi halakba.

Jonathan Cott: The search for Omm Sety: A story of eternal love

Egy brit kislány 3 évesen legurult a lépcsőn, és halottnak lett nyilvánítva. Kevés idővel később magához tért, de valami végérvényesen megváltozott a fejében: egy másik életre emlékezett egy másik világban. Ahogy nőtt, kiderült, hogy meggyőződése szerint előző életében az ókori Egyiptomban élt, és I. Szeti fáraó szeretője volt. Ez az emlék annyira befészkelte magát a tudatába, hogy feltette rá az egész életét: megtanult hieroglifákat olvasni, feleségül ment egy egyiptomi férfihoz, és Egyiptomba költözött, hogy ásatásokon segédkezzen. A régészek, bár elsőre őrültnek tartották, hamar rájöttek hogy a tárgyi tudása lenyűgöző, és sok tudományos publikáció elkészítésében segédkezett. Idős korában Abüdoszba költözött, előző életének színhelyére, és haláláig ott is élt, Szeti templomának hivatalos idegenvezetőjeként. Akár hiszünk az előző életekben, akár nem, a könyv soraiból egy izgalmas, kíváncsi, jó humorú, talpraesett nő története bontakozik ki, aki egész életét az ókori Egyiptom világának szentelte.

April White: The divorce colony: How women revolutionalized marriage and found freedom on the American frontier

A 19. század végén Dél-Dakota állam arról volt híres, hogy nagyon könnyű volt elválni benne. 90 nap tartózkodás után bárki helyi lakosként adhatta be a válókeresetét. Ennek örömére Sioux Falls városa gyakorlatilag a válásból élt: a város legnagyobb szállodája válásra váró emberek (főleg nők) kis kolóniája lett. Mindenki hozta magával a saját történetét, családi szenvedéseit, reményeit (és néha a titkárnak álcázott szeretőjét is). Közben pedig a tényleges helyi lakosok annyira nem örültek annak, hogy városuk hírhedt lett a válásturizmus "erkölcsi fertőjéről", és próbáltak minden módon visszavágni... A könyv szerzője aprólékos nyomozómunkával és remek történetmesélő készséggel tárja elénk a szálloda lakóinak összefonódó történetét, és a válás jogának, társadalmi szerepének alakulását a századfordulós Egyesült Államokban. Csodás HBO sorozatot lehetne forgatni belőle.

Lawrence Anthony: Babylon's Ark: The incredible wartime rescue of the Baghdad Zoo

Egy héttel azután, hogy amerikai csapatok elfoglalták Bagdadot, beficegett a háborús övezetbe egy dél-afrikai állatvédő, hogy megkérdezze, mi a helyzet az állatkerttel. Mindenki teljesen őrültnek nézte. Az állatkert körül aktív lövöldözés zajlott, ami mozdítható volt, azt fosztogatók elvitték, ami ehető volt, azt megették. Csak néhány nagyvad sínylődött még a ketrecekben, víz, élelem, és takarítás nélkül. Lawrence Anthony viszont eltökélte, hogy megmenti őket. A könyv ennek a mentésnek a története, kézzel cipelt vizesvödröktől kezdve dzsippel kergetett struccokig, Szaddam Husszein ménesének felkutatásától traumatizált oroszlánok befogásáig. Anthony és a helyi állatkerti dolgozók hősiessége, találékonysága, és helyzeti humora elérte, hogy az állatok túléljék a harcokat, és az állatkert talpra tudjon állni. Izgalmas, és mélyen empatikus olvasmány emberekről az embertelenségben.

Wendy Moore: No man's land: The trailblazing women who ran Britain's most extraordinary military hospital during World War I

És ha már háborús övezet: itt egy remek könyv női orvosokról az első világháborúban. 1914-ben, a háború kezdetén a nők és főleg a női orvosok helyzete elkeserítő volt Nagy-Britanniában: még mindig küzdöttek a szavazati jogért (hőseink is harcos, börtönviselt szüfrazsettek voltak), nem járhattak a legtöbb orvosi egyetemre, és ha sikerült is képesítést szerezniük, csak nőkön és gyerekeken praktizálhattak. Aztán jött a háború. Két orvosnő, Dr. Flora Murray és Dr. Louisa Garrett Anderson, Párizsba vonultak egy rakat más orvosnővel és nővérrel együtt, hogy hadi kórházat állítsanak fel - amelyben csak nők dolgoztak. A könyv végigköveti a párizsi és a későbbi londoni "asszonykórház" történetét, amelyek sebesült katonák ezreit látták el, és megdöntöttek minden kételyt azzal kapcsolatban, hogy a nők is lehetnek orvosok, kórházvezetők, és a hadsereg egyenrangú tagjai. A szerző kiemeli sok, a kórházban dolgozó orvos és ápoló személyes történetét levelezésük és naplóik alapján, és izgalmas képet fest a mindennapjaikról a legvéresebb csaták hátterében. Mellette pedig képet kapunk arról is, hogyan sokkolta le - és alakította át - az első világháború mérhetetlen pusztítása a teljes brit katonai egészségügyi gépezetet.

Richard Hamblyn: The invention of clouds: How an amateur meteorologist forged the language of the skies

Még egy érdekesség, ezúttal a meteorológia történetéből: mióta használjuk a felhőkre a ma már megszokott tudományos neveket? Ki volt az a fiatalember, aki egyetlen előadással megreformálta a felhők kutatását? Hogyan fogadták a cirrusok és cumulusok rendszerét mások, és hogyan próbálták ellehetetleníteni? A könyvből nem csak Luke Howard kora 19. századi élete tárul elénk, hanem a meteorológia, mint tudomány története is, valamint az, hogyan hatottak a 18. század légköri jelenségei az európai történelemre. Amióta elolvastam, teljesen más szemmel nézem a felhőket is.

These Roma are Queer (szerk. Nagy M. Boldizsár)

Valahol a fiction és a nonfiction határán mozog, de ide biggyesztem a listához. A kötet az Ame Panzh és a Leányvállalat közös pop-up kiállításához született, de kereskedelmi forgalomba nem került. Olyan esszék, novellák, írások sorakoznak benne, amelyek elbeszélői, írói, és/vagy főszereplői magyar queer roma emberek. Van, ahol a szerző szorosan együttműködött egy ilyen személlyel, máshol magukról vallanak; sokféle stílus és történetmesélő eszköz megjelenik a könyvben, de végeredményben mindegyik történet mélyen személyes, őszinte, és bemutatja a magyar társadalom egy alulreprezentált és különlegesen színes metszetét. Sok, sok ilyen kellene még. Tény, hogy mondanivalójában és koncepciójában is fontos kötet, de emellett olvasmányként, irodalmi alkotásként is nagyon magas színvonalú.

Népmesék és mítoszok

Herba Mythica (szerk. Xanthe Gresham-Knight)

Az év egyik leggyönyörűbb könyve, szövegében és megjelenésében egyaránt. Lenyűgöző volt kézbe venni már csak az illusztrációk miatt is. Sok tehetséges, ismert mesemondó adott egy-egy történetet a kötethez, amelyek mind egy-egy gyógynövényhez, fához, virághoz, gyümölcshöz kapcsolódtak. A népmesék és mítoszok mellett mindig szerepeltek gyakorlati információk is a növényekről, valamint receptek és praktikák, és források is a szimbólumok jelentőségéhez. Maguk a történetek csodás érzékkel, szépséges nyelvezettel meséltettek újra; több olyan mítosz is szerepelt például a kötetben, amiket ismertem már, de sohasem tekintettem még rájuk az adott szemszögből. Szívmelengető kötet, érdemes nyomtatott formában beszerezni.

Tom Muir: Scottish Folk Tales of Coast and Sea

Egy "coast and sea" sorozat első része, mely Nagy-Britannia és Írország tengeri és part menti legendáit gyűjti csokorba. Tom Muir tökéletes választás volt szerzőnek: nemcsak mesteri mesemondó, hanem remek író és gondos kutató is. Sok olyan történetet válogatott be a kötetbe, amelyek számomra ismeretlenek voltak, vagy új módon közelítettek meg ismert mesetípusokat. Sokféle forrásból idéz, de minden történetet olvasmányosan, élvezetesen mesél újra, így a kötet simán szórakozásból is olvasható - amellett, hogy megidézi Skócia változatos kultúráját és a tengerrel való bonyolult kapcsolatát. Biztosan el fogom olvasni a többi könyvet is.

Theresa Fuller: Eating the liver of the Earth: Mousedeer Tales

Ki ne szeretne egy egész, közel 600 oldalas kötetet, amiben csak Törpeszarvas-mesék vannak? Theresa Fuller korábbi népmese-gyűjteményeit is nagyon szerettem, de ezzel aztán végképp belopta magát a szívembe. Kancsil, faltól falig. Sok új mesét is találtam benne, amiknek nagyon örültem, de az ismerősek is teljesen új köntösbe öltöztek. A szerző csodás érzékkel és jó humorral színezi ki őket, elidőzik a leírásokon, belesző valós információkat a dzsungel élővilágáról minden mesébe, és rengeteg eredeti szót, kifejezést helyez el a szövegekben, amitől még ízesebb olvasmány lesz az egész. Törpeszarvas alapmű. Minden Kancsil-rajongónak csak ajánlani tudom. (Megjegyzés: nem gyerekkönyv! Olvassátok előre.)

The Complete Norwegian Folktales and Legends of Asbjørnsen & Moe (Annotated edition) (ford. Simon Roy Hughes)

Mesemondóként tartoztam magamnak azzal, hogy elolvassam ezt az alapművet, amely legalább akkora hatással volt az európai mesegyűjtésre és a népmesék kánonjára, mint a Grimm-féle gyűjtemény. Szerencsére Simon Roy Hughes nem csak a teljes gyűjteményt fordította angolra fáradságos munkával (három kötetben), hanem az összes, hozzá tartozó eredeti jegyzetet is, amelyek több száz oldalnyi érdekes információt és további mesevariánsokat tartalmaznak. Ezek most először jelentek meg angolul. A kötetben sok ismerős történet szerepel, de sok új, váratlan kedvencre is bukkantam, amelyek valamiért méltatlanul elkerülték eddig a fordítók és válogatók figyelmét. Mesemondás iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány.

Gyerekkönyvek

Idén második alkalommal ismét van lehetőségem gyerekkönyveket is válogatni a listára :) A teljesség igénye nélkül.

Emily Hughes: Wild

Gyönyörű, lenyűgözően színes és részletes képeskönyv megszelídíthetetlen, megfésülhetetlen gyerekeknek.

Kyle & Derek Sullivan: Hush now, Banshee! A not-so-quiet counting book

Egy kis banshee számolni tanul és barátokat keres, de valahogy mindenkit megzavar a hangerejével. Nagyon mókás olvasmány, sokszor ismételhető, a számolást is lehet vele gyakorolni, és a tetejébe a látványvilága is bájos. Hasonlóan ajánlom meleg szívvel a sorozat többi részét is (Goodnight, Krampus! és Get Dressed, Sasquatch!)

Ulrich Hub: Meet at the Ark at eight!

És ha már sorozatok: Ulrich Hub nem tud hibázni. Idősebb gyerekeknek való könyv, szóval a saját örömömre olvastam (mint a többit is a sorozatból), de végtelenül bájos, vicces, és szívhez szóló. Kettő helyett három pingvin szökik fel Noé bárkájára. Senkit sem hagyunk hátra. Ennyi.

Jonathan Emmett & Vanessa Cabban: Ide nekem a holdat!

Nem tudok ellenállni a bájosan illusztrált gyerekkönyveknek. Ennek se tudtam (és ennek is több része van). Az összes állat végtelenül cuki benne, és a történet is amilyen egyszerű, olyan kedves és sokszor ismételhető.

Nektek mik voltak idén a kedvenc olvasmányaitok? :)

MythOff Budapest: Halál és Macskák

Halloween alkalmából újból Mítoszok Csatája volt a Premier Kultcaféban október 29-én. A témáról már tavasszal megszavaztattuk a közönséget - mivel holtversenyben (hehe) két téma győzött, összefűztük őket. Így született meg a Halál és Macskák című est. Úgy tűnik, az időzítést és a témát is pártolták az istenek és a hallgatóság: több, mint 110 ember jött el mítoszokat hallgatni. Telt ház. Ez úton is köszönjük mindenkinek! :)

Az est hoppmestere Varga-Fogarasi Szilvia volt, a körök pedig a következőképpen alakultak:

1. kör: Vagy halál, vagy macska

Az első körbe kerültek azok a mítoszok, amelyekben a két téma közül csak az egyik szerepelt. Elsőként Dala György Dániel mesélte nekünk Attisz és Kübelé mítoszát, utána pedig Klitsie-Szabad Boglárka következett Iku, a halálisten legyőzésének joruba történetével.

Szavazókérdés: Melyik mítoszból választanál segítőt, aki megoldja egy aktuális problémádat?

A győztes: A joruba mítosz

2. kör: Basztet vs Basztet

Ebben a körben mindkét történetnek Basztet, az egyiptomi macskaistennő volt a főszereplője valamilyen formában. Nagy Enikő azt a sztorit mesélte, amikor az istennő Szekhmet alakjában pusztít az emberek között, és sörrel szelídítik meg; Hajós Erika pedig azt, ahol Basztet legyőzi a sötétség kígyóját.

Szavazókérdés: Melyik mítoszból választanál magadnak jelmezt Halloweenre?

A győztes: A sötétség kígyója

3. kör: Görög mítoszok

Ebben a körben először Gregus László mesélt nekünk Démétérről és Triptolemoszról, valamint a szkíta Lünkosz királyról, aki hiúzzá változott. A sort pedig én zártam, Héraklész és a Holdból érkezett nemeai oroszlán történetével. Utólag sajnálom, hogy ez a mítosz nem került be a könyvembe, mert nagyon élveztem.

Szavazókérdés: Melyik hőst választanád, hogy segítsen legyőzni a NAV kapuit őrző oroszlánokat?

A győztes: Héraklész

A három kör után a műsor még korántsem ért véget. Amíg lelkes önkénteseink a szavazatokat számolták, addig Lily Asch mesemondó angol nyelven mesélt egy gyönyörű hindu mítoszt a halálról, a gyászról, és az éjszaka születéséről. Utána pedig a tavasszal elindított hagyomány szerint kerekasztal-beszélgetést tartottunk. Szilvi kérdezett, Enikő, Bogi és jómagam pedig érdekességeket osztottunk meg a mítoszaink hátteréről, a kutatás folyamatáról. Végül már csak az eredményhirdetés volt hátra; a győztes mítoszok mesélőin kívül a közönség néhány tagjának is jutott halloweeni gyertya és macskás hűtőmágnes.

A következő Mítoszok Csatája februárban várható; az alkalom természetesen a Valentin-nap, a téma pedig Harc és Szerelem! Addig is gyertek el minden hónapban a vadonatúj Újholdas Estek történetmondó sorozatra, ahol a MythOff mesélőit hallhatjátok mesélni. És iratkozzatok fel a hírlevélre, hogy ne maradjatok le semmiről!

A mesemondó esete a bukázósassal, avagy így érdemes állatos meséket kutatni

Nagy erőkkel dolgozom a következő népmese-gyűjteményemen, amelyben az állatoké lesz a főszerep. Rengeteg kutatómunka áll már mögöttem az elmúlt egy évben, és szép hosszú listám lett azokból a történetekből - és állatfajokból -, amiket mindenképpen szeretnék beválogatni a kötetbe. Most már ott tartok, hogy fordítom, újramesélem, igazgatom a szövegeket, és fellépni is járok velük, hogy szóban csiszolódhassanak tovább. A legutóbbi sztorival érdekes kalandom volt - gondoltam, megosztom blogbejegyzés formájában. Szeretek kulisszatitkokat elárulni arról, mennyi munka van egy-egy mese mögött.

Elöljáróban:

1. Állatmesékkel Dunát lehet rekeszteni. (Még most, árvíz idején is). Megelégedhetnék annyival, hogy bepötyögöm a Gugliba, "oroszlános népmese", aztán copy-paste, és már van is egy szabadon választott oroszlános mesém. Vannak könyvek a piacon (magyar és nemzetközi szinten is) amik nem mennek ennél tovább. Én viszont hiszek abban, hogy minél több munkát fektetek egy mesébe, annál élvezetesebb lesz a végeredmény, ami az olvasók (mesélők) kezébe kerül. 

És abban is hiszek, hogy ahhoz hogy én magam hitelesen tudjak elmondani egy mesét, értenem is kell azt.

2. A könyv tervezésénél egy sor célt tűztem ki magam elé azzal kapcsolatban, milyen mesék kerülhetnek be a válogatásba. Ezek között szerepel, hogy a mese legyen jó sztori (élvezetes és izgalmas), az állat tűnjön fel pozitív fényben (ne legyen ostoba, gonosz, vagy átkozott), és a mese flórája-faunája passzoljon a kultúrához, ahonnan származik. Ez utóbbira visszatérünk majd.

Következzen a konkrét példa

A történet, amin ma dolgoztam, egy angolai mbaka népmese. Még anno a "Népmesék nyomában a világ körül" kihívás során olvastam, és megragadt bennem. Kimanaueze fia és a Nap és a Hold lánya címen fut. Az alapsztori az, hogy egy nagy hős fia elhatározza, hogy az égből kerít magának men(n)yasszonyt, viszont nem tudja, hogyan juttathatná el a lánykérő levelet az égbe, ezért mindenféle állatot megkér, hogy segítsenek neki.

A mese vonatkozó részében négy állat szerepel:

Mbambi akit az angol fordító Szarvasnak (Deer) fordított,

Soko, aki Antilop lett angolul,

Kikuambi, aki Héja/Ölyv/Karvaly (Hawk) lett (itt már a magyar fordítás is kihívás),

és Holokoko, aki Keselyű (Vulture).

Igazából mivel egyik állat sem segít végül a hősnek, és rövid úton továbbállnak, meg is elégedhettem volna ennyivel. De ha már állatokról szóló könyvet adok ki, a részleteknek is a végére szerettem volna járni. Mivel századeleji brit fordítóknak gyakran minden egzotikus madár sas vagy galamb, és minden párosujjú patás szarvas, fellapoztam a könyv végjegyzeteit, hogy meggyőződjek róla, tényleg ezekről az állatokról van-e szó.

Nyilván nem volt. És innen lett érdekes a dolog.

Mbambi a könyv jegyzete szerint Cephalophus Burchelii. Ilyen állat viszont konkrétan nincs. Már rájöttem a kutatómunkám során, hogy a rendszertani nevek sokat változhatnak száz év alatt, és a könyv 1894-es kiadása óta nyilván Mbambit is újrakeresztelték - csak tudtam volna, mire. (Nem Bambira.) Az tuti biztos volt ránézésre, hogy nem szarvas, mert a Cephalophus a bóbitásantilopokat (duiker) jelöli. Vagyis tudtam, hogy bóbitásantilopot keresek, de hogy pontosan mit, azt nem. Az hamar kiderült, hogy a név William John Burchell brit természettudósra utal. Elkezdtem keresni Burchell és antilop, Burchell és Cephalophus, Burchell és patások keresőkifejezésekkel, míg bele nem futottam egy cikkbe, ami Burchell állattani gyűjteményének katalógusát tárgyalta. Innen lett meg a megoldás: a vonatkozó állat a Sylvicapra grimmia ssp. burchellii, avagy a pusztai bóbitásantilop.

Soko ennél egy fokkal nehezebb volt, mert csak annyit írtak a jegyzetben, hogy ez egy nagyobb antilop, mint az előző, hosszabb szarvakkal. Mivel ez nem mondott sokat, elkezdtem utánanézni, milyen antilopfajok élnek még Angola területén. Abban sem voltam biztos, valóban antilop-e, de az eredeti névre nem találtam semmi infót; szintén kérdésessé vált, hogy a mai Angola határai között kell-e keresni, ezért megnéztem a mbaka nép által lakott területeket is. A környék antilopjait nézegetve belefutottam a vándorantilopba (Antidorcas marsupialis), akire ráillett a leírás. (Fun fact: antidorcas annyit tesz, "nem gazella". Kösz.)

Kikuambi megint rendelkezett latin névvel: Fiscus capelli. Ilyen állat viszont megint nincs - vagyis van, de már nem ezt a nevét használja. Szerencsére találtam egy hasznos oldalt, ami elirányított a mai megnevezéshez, és egy másikat is, ami megadta az angol nevet. Így lyukadtam ki a Lanius humeralis capelli nevű madárnál - ami egyáltalán nem karvaly vagy héja, hanem egy kb. 20 centis kis gébics. Ráadásul itt újabb problémával találtam szembe magam: ennek a szerencsétlen madárnak nincs magyar neve. Közeli rokona, a Lanius collaris, örvös gébics néven fut. Egyes oldalak szerint ő maga is. Végül a meseszövegben maradtam a gébicsnél.

És akkor jött Holokoko, Helotarsus ecaudatus. Róla a gugli elég gyorsan megmondta, hogy szintén nevet váltott, és ma már Teratophius ecaudatus néven fut. Cserébe egyáltalán nem keselyű, hanem... bukázósas. BUKÁZÓSAS.

A fenti mellékvágány nagyjából két órámba került, és az lett az eredménye, hogy találtam négy elég érdekes állatot. Akik mind egysoros szerepet kapnak ebben a mesében.

Első körben azt kellett eldöntenem, hogy milyen névvel hivatkozzak rájuk. Egy népmese szövegétől elég idegen tud lenni adott esetben, hogy "és akkor arra járt a pusztai bóbitásantilop." A bukázósasról nem is beszélve. Emellett szerintem izgalmas, ha az ember találkozik az eredeti nevekkel is. Így végül nagyjából az lett a kompromisszumos megoldás, hogy "arra járt Mbambi, a bóbitásantilop." A többi meg mehet a Megjegyzések rovatba, hogy ne akassza meg az esti mesét.

(Az, hogy mennyi idős gyerekek mennyit fognak röhögni a bukázósason, más kérdés. De legalább Soko megfejtése nem a dikdik lett.)

Miért érte meg mindez tulajdonképpen?

Azért, mert a négy mondat hirtelen egy összefüggő folyamattá nőtte ki magát. Hősünk először egy fürge bóbitásantilopot akar megbízni a levelével, de az antilop szól, hogy az égbe nem tud felszaladni. Ekkor megkér egy vándorantilopot, aki többek között arról híres, hogy nagyon magasra tud szökkenni - de az égig nyilván nem. Ekkor megkér egy madarat, aki tud ugyan repülni, és szeret magas helyeken ülni, de túl kicsi ahhoz, hogy magasra szálljon - végül pedig a bukázósast, aki kifejezetten ügyesen és magasra repül, de még ő is csak félútig jut az égi birodalom felé. 

És ezzel szépen összeáll a kép.

Olyan kép, ami az adott korban és helyen magától értetődő lett volna, az én közönségeim számára azonban ki kell hangosítani. Azzal sem lenne semmi baj, ha négy random állat mondana nemet a hősünknek - de a fenti információkkal szerintem gazdagabb, árnyaltabb, életszerűbb lett a történet.

Mindemellett pedig azt kell mondanom... hogy én ezt egyszerűen élvezem. Élvezem a nyomozást, a kutatómunkát, a felfedezéseket (helló, dopamin), és mivel gyerekkorom óta szeretem az állatokat, bónusz, hogy új, izgalmas és érdekes dolgokat tanulhatok fajokról, amikről még csak nem is hallottam eddig.

Most pedig haladok tovább a második bekezdéshez.

A mesemondás nagy kérdései: Európai Mesemondó Konferencia, Glasgow, 2024.

Az idei FEST konferenciának Glasgow adott helyszínt, és rendhagyó módon négy ország mesemondó szervezetei együtt szervezték meg: a skótok, írek, angolok és walesiek közös programot alkottak. A konferencia párhuzamosan zajlott a nagy múltú The Village Storytelling Festival rendezvényeivel, így a szakmai témák mellett természetesen a mesélés, mesehallgatás örömébe is belekóstolhattunk.

Fun fact: Ez volt a 10. FEST konferencia, amin részt vettem! :) 2009-ben voltam először. Ráadásul idén egy csomó magyar mesemondó jött még el rajtam kívül. Orosz Kata barátnőmmel utaztunk együtt (aki Világszép önkéntes mesélő, így igazából ketten voltunk Világszépek). A Meseszó Egyesületet Klitsie-Szabad Boglárka képviselte, a Hagyományok Házát Sándor Ildikó, a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivált Szabó Enikő, a Világszárnyát pedig Hajós Erika, Zámborszky Eszter, és Bedőházi Beáta. Hárman elő is adtunk a konferencián - Enikő, Bogi, és én. A többiek workshopjára sajnos nem jutottam el, de úgy hallottam, nagy sikerük volt.

Kedd este érkeztünk meg Glasgowba, így a köszöntőről és az első közös vacsoráról lemaradtunk, de a szállás előterében máris öleléssel és mosollyal fogadtak az ismerős mesemondók. Mindig olyan érzés megérkezni a FEST-re, mintha rég látott rokonok közé csöppenne az ember. Szerda reggel indult maga a konferencia program, további köszöntőkkel és keynote előadásokkal. Bemutatkoztak a szervező egyesületek képviselői, majd rövid beszámolót hallhattunk a szellemi kulturális örökség helyzetéről Skóciában (Steve Byrne), és új mesemondó terek születéséről Glasgowban női mesemondók részvételével (Stephe Harrop). Nagyon lelkes és barátságos köszöntőt kaptunk egy "új skót" mesemondótól, Amadu Wurie Khan-tól is, aki arról beszélt, Sierra Leone-ból Skóciába érkezve hogyan találta meg új identitását, menekültként és mesemondóként egyaránt. A konferencia már ezen a ponton jó félórás csúszásban volt, de senki sem bánta. A szünetekben sütemény, tea, kávé, és skót finomságok vártak bennünket a büfében, és mindenki kapott saját kávéspoharat is a fenntarthatóság jegyében.

A köszöntők és a szünet után nagyon érdekes beszélgetésre ültem be. Peter Chand és Aoife O'Connor "provokációt és párbeszédet" ígértek az előadásukkal, és ígéretüket be is tartották. Ledobtak néhány kemény igazságot azzal kapcsolatban, hogyan jelenik (vagy nem jelenik) meg a kulturális sokféleség a FEST konferenciákon, és a mesemondó világban egyaránt. Felvetettek érdekes lehetőségeket ahhoz, hogyan lehet a mesemondó közösséget még nyitottabbá és befogadóbbá tenni különböző hátterekből érkező (nem fehér, nem középosztály-beli, nem ciszheteró, fogyatékkal élő, stb.) fiatal mesemondók számára. Érintették a kulturális kisajátítás témáját is, onnantól kezdve, hogy ha ír mesét mesélsz, akkor tudd kiejteni az ír neveket, egészen odáig, hogy gyarmatosító országok mesélői miért és hogyan mesélik a gyarmatokról származó hagyományos történeteket. A sok érdekes, fontos, feszítő téma mellett lehetőség volt visszajelezni is, kifejezni érzéseket és gondolatokat, és végül feliratkozni egy levelezőlistára, amelynek segítségével további találkozókat szerveznek majd. Nagyon jó volt látni, hogy elindul el a párbeszéd az európai közösségben is; az amcsik már gyurmázzák egy ideje. A hangulat barátságos volt és őszinte, ami nagyban köszönhető a két előadó hozzáállásának.

Az ebédszünet után további workshopok közül lehetett választani; nem volt egyszerű a döntés, sok remek téma akadt a programban. Az első fél órában én adtam elő a Mítoszok Csatájáról; egész sokan jöttek el meghallgatni, és remek kérdéseket tettek fel a végén. Utána szép csendesen kisurrantam a teremből, és átvágtattam Dougie Mackay workshopjára, aki a farkasokról tartott előadást. Egészen pontosan arról, milyen felelőssége van a mesemondóknak azzal kapcsolatban, hogyan viszonyulnak az emberek a farkasokhoz, mint valódi, a környezet számára fontos, veszélyeztetett állatokhoz. Beszélgettünk a kedvenc farkasos történeteinkről, elemeztük, hogyan bukkannak fel a farkasok a hagyományban, és összehasonlítottuk mindezt azzal, amit valójában a farkasokról tudni lehet. Nagyon fontos téma, és sok remek könyvet összeszedtünk, amit érdemes elolvasni hozzá. Dougie maga több farkasmegfigyelő projektben vett már részt, és ezekről is nagy lelkesedéssel beszélt.

Ezen a délutánon rádupláztam a környezettudatos mesemondásra: kávészünet és rágcsa után beültem Cara Silversmith workshopjára, aki az "environmental literacy" és a mesemondás kapcsolatáról beszélt. Cara környezeti nevelő is amellett, hogy mesemondó, és hatalmas lelkesedéssel fordul az élővilág (és annak történetei) felé. Hozott be leveleket, amiket megtapogathattunk, és ki kellett találni, melyik micsoda; szóba került, mennyivel könnyebben ismerünk fel márkajelzéseket, mint növényeket. Beszélgettünk róla, hogyan lehet beleszőni a természetről való tudást a meséinkbe, és miért fontos ez. (Kicsit szégyenkezve döbbentem rá, hogy egy egész tanulmányt írtam egykor a szilfákról a mitológiában, és ehhez képest nem ismertem fel a szilfalevelet.) Elsősorban nem tudományos, hanem érzelmi alapon dolgoztunk, elmerengve rajta, milyen érzelmi kapcsolatot szeretnénk kialakítani magunk, illetve közönségeink és az élővilág között, amitől aztán fontossá válik számukra a tanulás és a természetvédelem is. Nagyon jó beszélgetések alakultak ki, remek workshop volt.

Vacsora után visszatértünk a konferencia helyszínére az esti előadásokra. Mivel korán érkeztünk, egy jó órát dumáltunk a büfében egy Ronni Gurwicz nevű sráccal, aki egy izgalmas podcastot csinál mindenféle emberek személyes történeteivel, és könyvet is adott ki más mesemondókkal közösen (igen, megvettem). Az esti műsor a Queens of Albion című előadás volt Stephe Harrop mesemondótól, aki mesterien szőtt egybe személyes sztorikat Britannia eredetmítoszaival, és némi görög mitológiával. Lendületes, jó humorú mesemondó, aki csak minimális kellékeket használt az egyórás műsorban - nevezetesen egy csillogó kabátot, amit hol felvett, hol levett, hogy pólyának vagy fegyvernek használt. Felélesztette a királynőket, akik (középkori legendák szerint) elsőként léptek a szigetre, és óriásoknak adtak életet. Lenyűgöző előadás volt. A késő esti programokat már nem sikerült megvárnom; arccal zuhantam ágyba.

A konferencia második (és utolsó) napján megint sokféle téma közül lehetett választani. Én a Finding Your Voice című dupla workshopra ültem be, amit a dublini Leprechaun Museum munkatársai tartottak. Ez lett az egyik kedvenc élményem az egész konferenciából. A múzeum, egy cseh közösségi térrel együtt, Erasmus támogatásból szervezett workshop-sorozatot a két országban LMBT+ fiataloknak a mesemondásról. Ennek egy rövidített változatát hozták el nekünk. Sok szó esett a mesemondó hagyományról és az élőszavas mesélés alapjairól - a múzeum munkatársai ugyanis elsősorban folklórral foglalkoznak. Innen eljutottunk odáig, hogy milyen queer történetek jelennek meg a hagyományban (mert vannak), és milyen hősök szerepelnek bennük. Hallottunk két ír legendát (csodás előadásban), majd kisebb csoportokban játszottunk velük, újraalkottuk őket, és beszélgettünk róla, milyen témákat, szereplőket látnánk szívesen, ahogy a hagyomány a mai világban tovább alakul. Remek kis közösség gyűlt össze, klassz sztorik születtek, és élmény volt foglalkozni ezzel a témával úgy, hogy a folklórhagyománynak és a kreativitásnak is bőven jutott tér és tisztelet.

A nap második felében a konferencia résztvevői javasolhattak témákat, hogy azokat aztán kisebb kerekasztal-beszélgetéseken fejtsük ki. Én az ír kontingenshez csatlakoztam, akik felvetették a "hogyan meséljünk mítoszokat, és mennyit változtathatunk rajtuk?" kérdését. A büfében ültünk, és, ahogy az egyik belga mesemondó megfogalmazta, "agresszívan egyetértettünk egymással". Jó kis beszélgetés volt, sok érdekes gondolattal. Sajnos a csúszás miatt viszonylag kevés idő maradt rá, mert már vissza is kellett térni a nagyterembe, hogy minden csoport megossza a gondolatait, majd együtt elbúcsúztassuk az idei konferenciát. A fáklyát a szervezőktől Paola Balbi vette át - jövőre Rómában leszünk!

Énekléssel, ünnepléssel, ajándékokkal zártuk a programot - de nem a napot. Este ugyanis gálavacsorát rendeztek a tiszteletünkre a Nemzeti Skót Dudás Központban (ahol értelemszerűen egy skót dudás fogadott bennünket az ajtóban, már messziről lehetett hallani). A vacsorának része volt, hogy meséket is hallottunk ételekről a fogások között, valamint a desszert környékén váratlanul tiszteletét tette egy Mari Lwyd, egy walesi lókoponya, aki karácsony környékén szokta járni a házakat énekkel és találós kérdésekkel. Ezzel, meg a színpadon zenélő skót zenészekkel, a folklórt is sikerült becsempészni a(z egyébként nagyon ízletes) vacsora programjára. Annyira jó volt a hangulat, hogy amikor már nem tudtam tovább leküzdeni a fáradtságot, egyszerűen kisurrantam a teremből - nem volt szívem búcsúzkodásokkal megbontani a mulatságot. Néhányan azért elkaptak az ajtóban egy-ölelésre.

A hátralévő másfél napból egyet Arran szigetén töltöttünk, a tengerparton bóklászva, élvezve a napsütést, a viharos szelet, a sirályokat és kagylókat, meg a Bodick kastély botanikuskertjét. A maradék délelőttön pedig ajándékokat és könyveket vásároltam Glasgow különféle boltjaiban, valamint több másik magyar mesélővel együtt ebédeltünk egyet Maggie Mackay folkloristával. Remek megkoronázása volt ez a hét élményeinek; boldogan és kimerülten indultunk haza.

Skócia, és a skót mesemondó közösség, másodszorra is csodás élményekkel és új barátságokkal ajándékozott meg. Biztos, hogy visszatérek még. Jövőre pedig vár bennünket a római FEST!

MythOff Budapest: Csillagképek mítoszai

Április 25-én megint Mítoszok Csatája volt a Premier Kultcaféban. A témát ezúttal a közönség szavazta meg, még februárban: a Csillagképek nyertek, így erre az estére mindannyian csillagos mítoszokkal készültünk. Lelkes közönségünk volt, kis híján telt házzal, és a csillagokat is lemeséltük nekik az égről!

Az est házigazdája Nagy Enikő volt, a körök pedig az alábbiak szerint alakultak:

1. kör: Csillagokba írt szerelem

Ebben a körben Hajós Erika egy ausztrál mítoszt mesélt az Orión övének születéséről, Nagy Enikő pedig a Pásztorfiú és a Szövőlány kínai legendáját.

Szavazókérdés: Hová mennél inkább wellness hétvégére, a tóhoz ahol a Szövőlány fürdött, vagy az ausztrál termálvizes forrásokhoz?

A győztes: Kína

2. kör: Titkos tudás

Ebben a körben én meséltem Palamédész történetét, a hősét, akit kiírtak az Íliászból (és aki a Mérleg csillagképpel áll kapcsolatban). A másik mesélő Dala Dániel volt, aki a Kígyótartó csillagkép kapcsán mesélt Polüidoszról és Glaukoszról.

A szavazókérdés: Kit bíznál meg szívesebben babysitteléssel, Palamédészt vagy Polüidoszt?

A győztes: Palamédész

3. kör: Skorpiók

Ebben a körben mindkét mítoszban felbukkantak skorpiók. Stenszky Cecília mítoszában, amely Prokriszról szólt, Minósz királyt átkozta meg a felesége nagyon csúnya módon, Klitsie-Szabad Boglárka pedig Orión történetét hozta el nekünk, akit skorpió szúrt halálra.

Szavazókérdés: Ki legyen a következő vadászati világkiállítás díszvendége?

A győztes: Orión

4. kör: Tejút

A Tejút mítoszai közül először Gregus Laci mesélt nekünk egy izgalmas hawaii sztorit, majd Bumberák Maja zárta az estét Geb és Nut egyiptomi mítoszával.

Szavazókérdés: Mit ajándékoznál szívesebben a párodnak, hawaii önvédelmi tanfolyamot, vagy Geb és Nut szerelmi tanácsadást?

A győztes: Hawaii

A győztes mítoszok mesélői - és a közönség szerencsés tagjai - fluoreszkáló csillagokat vihettek haza magukkal, valamint Milky Way csokit vagy apró, csillagos fülbevalót.

A mesélés után még egy meglepetéssel is készültünk a közönségnek: amíg a szavazatok számlálása zajlott, Varga-Fogarasi Szilvia kerekasztal-beszélgetést vezetett a színpadon, ahol mesélhettünk az egyes mítoszok hátteréről, és a munkáról, amivel a fellépésekre készülünk. Remek kérdések hangzottak el, és úgy tűnt, a közönségnek is bejött az ötlet, úgyhogy megtartjuk legközelebbre is!

A fotókat köszönjük szépen Ambrus Leventének!