Már motoszkál a fejemben, amióta megnéztem a filmet (mindenképpen érdemes, de ha lehet, angolul, a magyarban több döbbenetes félrefordítás szerepel, legalábbis ami a könyvet illeti), hogy vajon hány kölök (avagy felnőtt) van tisztában vele, mire is alapul az utóbbi időben bombasikerré vált Az Éhezők Viadala (The Hunger Games). Az írónő ugyanis bevallottan egy görög mítoszt vett alapul a modern történethez, és mesemondóként meg kell adnom neki, hogy zseniálisan dolgozott a hozott anyagból. Előzetes tudakozódásom eredményei viszont azt mutatták, hogy az eredeti sztorit nagyon kevesen ismerik a könyvrajongó korosztályból; ezt persze azonnal orvosolni kellett. Akadt is rá alkalom a mai napon, rögtön kettő is. Nem hagytam ki.
Ma reggel volt az utolsó Tale Tellers fellépésünk a tavaszi szezonban, ennek viszont megadtuk a módját; négyen vonultunk ki egy közeli általános iskolába, és három órát meséltünk. Az első csoport (óvodától második osztályig) tündérmeséket kapott (vagy, az én esetemben, teáskannává alakuló nyestkutyákat); a második (harmadiktól ötödikig) népmeséket (itt az ördög/halál megtréfálása témánál lyukadtunk ki valami módon, ami vicces volt, mert az "ördög" szóra több vallásos helyi gyerek engedelmesen befogta a fülét...); a harmadik előadásra (hatodiktól nyolcadikig) a tanárok görög mitológiát rendeltek. Itt jött el a nagy pillanat.
Én maradtam a sor végére; előttem Joel Odüsszeusz és a Küklopsz történetét, Danielle pedig Artemisz és Orión románcát mesélte el. Végül aztán jó 15 perc állt a rendelkezésemre, hogy levegyem az unott kiskamaszokat a lábukról.
Régóta nem meséltem már Thészeusz történetét, nem volt rá kidolgozott előadásom; az időkeretek miatt nyírni is kellett rajta, hogy eljussunk a lényegig. Épp csak megemlítettem a hős gyerekkorát, és már ugrottunk is tovább Athénba, épp a krétai követek érkezésére. Itt kezdtek előfordulni az első olyan mondatok, amik ismerősek voltak a kölyköknek a könyvből vagy a filmből; lehetett látni rajtuk, ahogy felkapták a fejüket. Nagy gondot fordítottam Kréta leírására (mégiscsak jól jött a klasszika-archeológia szigorlat...), ami még inkább kihangsúlyozta a könyvvel való hasonlóságokat (a könyvben a főváros egy rikítóan színes hely, akárcsak a knósszoszi épületek). A labirintust sikerült összemosnom a palotával, és, bevonva a turmixba Mary Renault kiváló könyvét is (Thészeusz ifjúsága), végül aztán hősünk a palota belső udvarán küzdött meg a Minótaurosszal, hogy láthassák a krétaiak is. A sok különféle verzió közül azt választottam, ahol saját kezével fojtja meg a szörnyet, mert nem fog rajta a fegyver. A győzelem után a sztorit rövidre is kellett zárni, amíg még jól mentek a dolgok; nem akartuk a depressziós részekkel elrontani az ünnepi hangulatot. Szépen lekerekítettem a történet végét, mielőtt Ariadné dobva lett volna Naxoszon.
Én rettenetesen élveztem a mesélést; úgy tűnt, a kölykök fantáziáját is megragadta, ha nem is nagyon ütközött ki rajtuk (ez a korosztály mindig túl menő a mesehallgatáshoz).
Mivel még lendületben voltam, és mert volt egy köröm kedvenc ötödikeseimnél is a könyvtárban, rögtön lezavartam a történetet még egyszer. Egy év hatalmas különbség; az ötödikesek közében zajos tetszést aratott minden kulcsfontosságú mondat, és hangosan visongtak minden nagyobb fordulatnál. A kedvenc pillanatom akkor érkezett el, amikor Thészeusz megölte a Minótauroszt; a csapat előbb levegő után kapott, majd hallgatott egy darabig, végül pedig elkezdték a magasba emelni a kezüket, feltartva a három középső ujjukat, ami a könyvekben a tisztelet jele. úgy éreztem magam mint egy rocksztár.
A történet végeztével beszélgettünk Krétáról, Thészeuszról, a görög történelemről, és arról, hogyan is lett mindebből modern könyv és film. Úgy érzem, megint sikerült tudást csepegtetnem a kicsi fejekbe. De ha csak a Minótauroszra emlékeznek, nekem az is jó.
A sztorit mindenesetre megtartom, akár ismerik a könyveket, akár nem. A görögök még mindig tudnak valamit.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése