Carolina hivatalos volt meséket mondani egy helyi iskolába. Szociálisan felelősségvállaló amerikai diákok délutáni foglalkozásokat működtetnek spanyol ajkú szülők és spanyol-angol ajkú csemetéik számára, és úgy gondolták, mesékkel dobnák fel a nyelvoktatást. Carolina megkérdezte, lenne-e kedvem vele tartani, és én természetesen igent mondtam; többször hallottam már angolul mesélni, és mindig lenyűgözött, de már régóta rá akartam venni, hogy meséljen spanyolul is - mégiscsak más, amikor a saját anyanyelvén ad elő valaki!
A csendes tavaszi esőben a szervező csapat egyik tagja jött értünk kocsival (jobban mondva egy dzsipnek látszó tárggyal). A srácról lesírt a klasszikus gazdag szuperkeresztény szuperaktivista hozzáállás ("segítünk ezeknek a szegény külföldieknek hogy megtanuljanak angolul, ez ANNYIRA KIRÁLY!!!"), de alapvetően kedves volt velünk, hagyta, hogy Carolina kávét vegyen neki meg minden.
A foglalkozásra a Woodland általánosban került sor, ahol már jártam egyszer korábban fellépni, és még mindig cuki hely. A tanáriban egy rakat amerikai egyetemista gyülekezett, akik spanyol szakosok, és kórusban panaszkodtak arról, hogy a spanyol nyelvet képtelenség rendesen kiejteni. Először a gyerekszobába mentünk, hogy addig a felnőttek hadd tanuljanak békében; a gyerekek a három és tíz év közötti skálán mozogtak, és amikor azt mondom, mozogtak, akkor úgy is értem, hatan voltak és tele volt velük az osztályterem. A kérés az volt, hogy hallják a mesét angolul is meg spanyolul is, hadd szokják mind a két nyelvet. Carolinának nincs gyakorlata gyerekekkel, ő általában egyetemistáknak mesél odahaza, úgyhogy a végső megoldás az lett, hogy én meséltem angolul, ő fordított, és meg csillogó szemekkel hallgattam. Az első mese (Ragnar és Thora) után ráállt az agyam a spanyolra; a második mese a Tatu éjszakája volt, ami meg Carolinának tetszett nagyon. Sokat kérdezgettük a gyerekeket meg mozgattuk őket; hihetetlenül édesek voltak, amikor spanyolul beszéltek, én meg örültem, hogy értem. Azt is megtanultam, hogy a tatu az csak magyarul meg peruiul tatu, mexikóiul és columbiaiul úgy tűnik armadillo, hát ez van.
A gyerekek után átkocogtunk a könyvtárba a felnőttekhez, akik így este fél hét fele már a padra támasztott fejjel aludtak, miközben az amerikai diákok az angol nyelvtant magyarázták nekik (úgy tűnik a nyelvoktatás errefelé se fényesebb). Teljesen felvidultak, amikor mesélés következett. Ezúttal Carolina egyedül állt a színpadon, és spanyolul mesélt; öröm volt hallgatni! Az egyik sztorit még ismertem is, Wayqui mesélte a tavalyi Holnemvolton. Láthatóan a szülők is élvezték a dolgot, de az amerikai kistanárok nem mindig tudták követni (erről ennyit). Mivel marad a végén még tíz percünk, Carolina megkért, meséljek én is, majd ő fordít. Eddigre már összekapartam a spanyoltudásom annyira, hogy spanyolul vezessem fel a történetet; majd átváltottam angolra, és látszott a közönségen a feszült figyelem, meg a sikerélmény, amikor már az angol szövegnél felnevettek, mielőtt Carolina lefordította volna. Wayqui kék kavicsos történetét meséltem, sikeres volt. A mesélés végeztével odajöttek hozzánk a szülők és a gyerekek beszélgetni, és meg örültem, mint majom a farkának, hogy gyakorolhatom a spanyolt. Mindenki nagyon kedves és mosolygós volt velünk, többek között a sofőr srác is, aki először is leszögezte, hogy a kék kavicsos történet róla szól (hát persze), majd végigüvöltötte a hazavezető utat arról hogy ez MENNYIRE KIRÁLY VOLT!
Carolina meghívott, hogy meséljek vele megint egy hónap múlva, május elején. Alig várom! Addig is gyúrnom kell a spanyolra...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése