2012. június 29., péntek

Cincinnati Országos Mesemondó Konferencia (NSC) – Nulladik nap


Hajnali háromkor zötyögtünk be Cincinnatibe. Della, az egyik osztálytársam ajánlotta fel, hogy utazzak vele a konfeenciára, úgyis csak öt óra az autóút Johnson Cityből idáig; az egy hetes elfoglaltságra való tekintettel jött velünk Della ötéves kisfia is, és a hozzá tartozó (hímnemű) bébisintér. Éjjel érkeztünk, és megcsodáltuk a folyó felett a város fényeit; az épület láttán pedig leesett az állunk, mert én személy szerint ekkora szállodát nem láttam még belülről, gyakorlatilag egy kisebbfajta város, fedett udvarral a közepén.  Hajnali négyre azt is sikerült kitotózni, kinek hol a szobája, és hogy beköltözhetünk-e az éjszakai érkezés ellenére; mindenki nagyon kedves és udvarias volt velünk, aztán arccal zuhantam az ágyba, villanyoltás. Délelőtt tizenegy fele sikerült kikászálódnom az ágyból; épp a zuhany alatt álltam, amikor megszólalt a tűzriadó, ebben legalább nincs különbség kollégium és szálloda között. Az utcára kitódulva sikerült összefutnom az első mesemondókkal is, akik korán érkeztek; mivel ma még nem nagyon volt tennivalóm, és nem voltam feliratkozva semmilyen programra, fogtam egy buszt és elindultam csavarogni a belvárosba.
(Aki azt hiszi, hogy ezen a ponton még mindig egy szál törülközőbe voltam csavarva, az szégyellje magát. Jelentem, felöltöztem, mielőtt menekültem volna. Különben sem égett semmi.)
A belvárosba menet elbuszoztam a Bengals stadion és a baseball-stadion mellett; utóbbiban épp meccs volt (amire a bébisintér el is vitte a kölyköt), így aztán rajzottak mindenfelé a pirosba és fehérbe öltözött szurkolók nagy tömegekben. Én személy szerint a főtér felé vettem az irányt, ahol leszálltam a buszról, és elindultam az orrom után.
A belvárosról azt tudom mondani, hogy nagyon modern és nagyon tiszta. Egy csomó hatalmas épület egymás mellett, főleg bankok meg irodaházak; fél órát köröztem mire sikerült olyan kajáldát találni amire nem megy rá az összes pénzem. Egy vonalban haladva először is megcsodáltam egy csomó műanyag disznót, amik színesre festve pózolnak minden utcasarkon (mint Budapesten a tehenek), majd rábukkantam a városi könyvtárra, ami a felirat szerint a legrégebbi nyilvános könyvtár Amerikában. Ide természetesen be kellett kukkantani; találtam is magyar zászlót rögtön, ami akár olasz is lehetett volna, de nem az volt, főleg, mert Nagy-Britannia és India között helyezkedett el az ábécében. A könyvtár boltjában turkáltam egy sort a leárazott könyvek között, majd tovább vonultam élelmet vadászni. Egy szendviccsel később, mivel térképem még mindig nem volt, elindultam keresztbe (azelőtt hosszába mentem), és a Taft Múzeumnál lyukadtam ki, ami a város művészeti múzeuma, és kíváncsiságból be is mentem.
Nem bántam meg. Bár először azt hittem, hogy valakinek a magánlakásába sétáltam be, majd pedig azt, hogy totál kihalt az egész, végül mégiscsak megtaláltam a recepciót, ahol egy nagyon kedves néni fogadott. Amilyen kicsi és eldugott a múzeum, annál csodálatosabb volt belül: maga a kétszáz éves épület is a kiállítás részét képezte, teljesen bebútorozott bordó-arany kárpitos szobákkal, csillárokkal, tűzhelyekkel, és minden mással, ami szem-szájnak ingere. Az emeleti galériában francia festészet kiállítás volt éppen, a 16. századtól az impresszionistákig. Alig lézengett benne néhány ember, pedig több híres képet is felismertem, és nagyon otthonos, barátságos volt az egész. Egy csomó csinos képet megcsodáltam, mint például Hallé Szent család című alkotását, ami szerintem az egyik legcukibb Szent Család, amit valaha láttam. Tovább bolyongva a ház folyosóin találkoztam egy sereg kínai porcelánnal: voltak főnixek, sárkányok, unikornisok, szivárványszín tollú sólymok és hősök a nagy kínai legendákból (itt is játszhattam volna sárkányvadászatot, mint a Metben, ha lehetett volna fotózni). Volt középkori és reneszánsz gyűjtemény, jó sok festmény, többek között Whistler meg Turner képek (utóbbinak élőben gyönyörű színei vannak), és egy híres elefántcsont Madonna is a középkorból, amit éppen egy idegenvezető méltatott egy csoport ámuló turistának. Megálltam meghallgatni, mit mond – arról beszélt, hogy csak három ilyen elefántcsont szobor van a világon, és a Louvre elismerte, hogy ez közöttük a legszebb – és nem bántam meg, mert a kötelező szöveg után belevágott egy teljesen oda nem tartozó, de nagyon érdekes történetbe VII. Lajos francia király szívéről, amit néhány évvel ezelőtt temettek újra. Mindent egybevetve a Taft nagyon kellemes élmény volt.
A múzeumból kikászálódva visszasétáltam a főtérre, elcsíptem egy buszt a piros ruhában őrjöngő tömeggel együtt, és visszakocogtam a szállodába. Lassacskán szállingózni kezdtek a mesemondók.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése