2012. június 20., szerda

Guadalajara 2012 összefoglaló - Európa harminc rejtélye (és a ráadás)

Mivel jóatyám, háttérben a gólörömben üvöltő Spanyolországgal, megállapította, hogy az összefoglaló ugyanolyan fontos, mint maga a meccs, gondoltam, alkalmazom a blogra is ezt a filozófiát. Az elkövetkező bejegyzésekben nagyrészt részletes és hosszadalmas rajongás szerepel majd, sorra véve minden mesét és mesemondót, és néhány érdekesebb fűszálat is, így aztán a rövid koncentrálóképességű olvasók kedvéért írok előbb egy összefoglalót, hogy ők se maradjanak le a lényegről.

A lényeg:
Idén ünnepelte 21. évfordulóját a guadalajarai Mesemaraton. Ennek örömére EU támogatás is csurrant-csöppent a szervezőknek, akik a tengernyi papírmunkával kiérdemelt pénzt arra fordították, hogy a fesztivál mellé szerveztek egy összeurópai mesemondó konferenciát, Európia Rejtélyei (Misterios de Europa) címmel. Megpróbáltak minden európai országból meghívni egy mesemondót, aki képviseli a saját kultúráját; ez nagyjából sikerült is, bár a teljes térképet nem fedtük le, és olyan multikulti megoldások is születtek, mint például hogy a holland mesemondó spanyol volt, a belga török, a bolgár skót, az izlandi brit, a luxemburgi pedig szintén spanyol (ami szerintem csak emelt a rendezvény élvezeti értékén). Azért voltak tősgyökeres mesélők is a vén Európa minden szegletéből - közöttük jómagam, a magyar nemzeti színekben. Hivatalosan harminc ország képviseltette magát: Spanyolország, Portugália, Nagy-Britannia, Írország, Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország, Hollandia, Franciaország, Olaszország, Görögország, Málta, Belgium, Bulgária, Ciprus, Németország, Ausztria, Luxemburg, Liechtenstein, Szlovákia, Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Románia, Lettország, Észtország, Litvánia, Izland, és természetesen Magyarország. A zászlókkal tele volt a palota (a konferenciát, csakúgy mint a vele párhuzamosan zajló Mesemaratont, a Palacio del Infantado nevű csodás középkori épületben tartották, mely telt háznál nagyjából ezer embert képes befogadni).
A konferencia angol és spanyol nyelven folyt, a fesztivál vele párhuzamosan spanyolul; mivel a legtöbb meghívott mesélő, köztük én is, több nyelven beszél, egészen jól megértettük egymást, ha máshogy nem, kézzel-lábbal, de azért a két hivatalos nyelv valamelyikén mindenki értett (kivéve a franciákat). A spanyolom a második napon tért magához, én onnan még elég jól elboldogultam; még arra is vetemedtem, hogy spanyolul meséltem a fesztivál nagyszínpadán, és közben azon töprengtem, elhangzott-e már Csaba királyfi legendája valaha ezen a nyelven, élőben. Mindenesetre jól hangzott, a közönség meg nagyon szerette. Siker.
A konferencián angolul adtam elő, ott a Szépen szóló pelikánmadár című népmesét, ha már rejtély, akkor legyen rejtély; utána jól elbeszélgettem a többi mesemondóval a Kékszakáll-mesetípus különböző variációiról, mindenkinek volt mit hozzáfűzni. A meséket egyébként előre el kellett küldenünk a szervezőknek eredeti nyelven vagy angolul, és a konferencia végén a kezünkbe nyomtak két vaskos füzetet, amelyekben minden történet össze volt gyűjtve, az egyikben angolul, a másikban spanyolul. Kilencven új történettel gyarapodott a gyűjteményem (harmincszor három). Jobb ajándékot nem is adhattak volna a résztvevőknek.
A konferencia minden várakozást felülmúlóan jól szervezett esemény volt. Meghallgattunk néhány előadást - egyet az izlandi sagákról, egyet a dél-afrikai mesemondó hagyományokról, egyet a misztérium szerepéről a hagyományos történetekben, egyet egy EU projektről melynek keretei között afrikai és európai mesemondók mesélnek majd Európa híres barlangjaiban, egyet pedig a legnagyobb európai mesemondó fesztiválok mai helyzetéről, különös tekintettel a gazdaságra. A konferencia maradék másfél napját mesemondás tette ki: mindenki előadott egy-egy mesét, melyet a saját országának hagyományából hozott magával, és ami valamilyen módon kapcsolódott a misztérium vagy misztikum témájához. Mindenki máshogyan érzelmezte a témát, így aztán voltam népmesék, legendák, mítoszok, családi és kísértet-történetek, városi legendák, és hiedelemmondák is a gyűjteményben. Én személy szerint nagyon élveztem, hogy ennyi hagyományos történet került terítékre, és szemezgettem közöttük boldogan. A konferencia alatt és után egyenként ellátogattunk a földszinti belső udvaron zajló maratonra is, ahol óránként egy meghívott mesélő kapta meg a nagy színpadot, hogy megosszuk a történeteiknek a helyi spanyol közönséggel is. Az előadások között, mivel a maraton három napig folyamatosan zajlik, helyi mesemondók, spanyol hivatásos mesélők és amatőr fellépők váltották egymást a színpadon, így amikor épp nem volt semmi dolgunk, őket hallgattuk nagy élvezettel. A közönség létszáma harminc és ezer között váltakozott, a legtöbben általában éjfél és hajnali kettő között voltak, a mediterrán életstílusból kifolyólag, ahol a gyerekek hajnalban még vígan szaladgálnak a játszótéren. Nevezett gyerekek egyébként senkit sem zavartak ( a közönség nagy része, üdítő módon, egyetemistákból és fiatal szülőkből állt), a legtöbb mesemondó vígan mesélt felnőtt témájú történeteket, hadd okuljon a felnövekvő generáció; rendes európai módon volt vér, szex, csúnya beszéd és minden, ami a csövön kifér, ahogy azt a népmeséktől megszokta az ember. A kelet-európai blokk különösen kitett magáért; egy ponton összehasonlítottuk a meséinket, és megállapítottuk, hogy minden egyes történetben meghal valaki... 
Itt egyébként megjegyezném, hogy ez volt az első mesemondó esemény amin részt vettem, ahol nagy számban voltak jelen kelet-európai mesélők (és folkloristák). Nagyon vidáman elvoltunk együtt, hasonlítgattuk a meséinket, elmentünk sörözni, beszélgettünk a mesemondás helyzetéről odahaza, és egyáltalán, örültünk, hogy találkoztunk. A balti államok nyelvrokon mesélőivel szintén jól elbeszélgettem (nem mintha bárki mással nem lehetett volna véget nem érő eszmefuttatásokba bocsátkozni; a mesemondók már csak egy ilyen népség!)


Hát, röviden és tömören, ennyi minden történt. Hamarosan következnek a részletes beszámolók!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése