Mesék nyomában Andalúziában

(Avagy spanyol beszámoló, második felvonás)

Ha már az embert Andalúziába hívták fellépni, természetesen összeköti a kellemeset a hasznossal: a három napos fesztivált egy hetes vakációra kerekítettem ki, amire a szülők is elkísértek (ha már folyton kergetni kell engem a világban ha látni akarnak, legalább jó helyekre kergessenek). Míg a gépen velünk utazó emberek nagy többsége a tengerpartig jutott, addig mi fogtunk egy bérelt autót és belevetettük magunkat az andalúz hegyvidékbe.
Mesemondóval utazni strapás dolog: én azok közé a személyek közé tartozom, akik a "HOMOKOS TENGERPART!" csatakiáltás helyett inkább azt hajlamosak vonyítani este hatkor, hogy "ÉN MÉG ABBA A MÚZEUMBA BE AKAROK MENNI!" Szerencsére a szülők birkatürelemmel (és nem kevés érdeklődéssel) viselték a mesevadászatot, amit Granadában még egy külön küldetéssel is sikerült megfejelnem.

Granada, ahol a szállásunk is volt egy belvárosi épület ötödik emeletén, a gránátalmák városa (granada spanyolul gránátalmát jelent). Mivel a gránátalma a kedvenc gyümölcsöm és különleges jelentőséggel bír a számomra, azt a játékot találtam ki magamnak, hogy ha gránátalmát látok bármilyen formában, készítek egy fényképet. Ebből aztán az lett a végeredmény, hogy a napi sétákat rendszeres "Állj! Gránátalma!" felkiáltással szakítottam meg. A két és fél nap végére csinos kis gyűjteményem lett fényképekből melyeken az utcanévtáblától a csatornafedőig, a patikától a halottaskocsiig mindenféle méretű, színű és anyagú gránátalma-dekoráció látható.
A gránátalmákon kívül pedig meg kellett csodálni mindenféle történelmi jelentőségű helyet. Granadában ez nagyrészt az Alhambrát jelentette, ahová előre vettünk jegyet és így is nem kevés sorbanállás árán jutottunk be, de nagyon megérte - most kezdtem felfogni, miről is szólt a spanyol történelemből laza ötszáz év (akit érdekel: a vízről. És a mórok építészetéről. De főleg a vízről.). Az egy hónapos intenzív Isabel-maraton után természetesen meglátogattuk a nagy királyi pár sírját is a bazilika kápolnájában ahol kissé megilletődve álltunk. Isabellel és Ferdinánddal egyébként legalább annyira tele van a város, mint gránátalmával, érthető módon. Rajtuk kívül még Columbus barátunkból és Don Gonzalóból volt sok, utóbbi a spanyol történelemben csak "El Gran Capitán" néven fut, ő volt ugyanis Granada visszafoglalója. Róla több szórakoztató legenda is kering, például arról, hogyan szökött be az ostrom alatt álló mór fővárosba, hogy a királynőnek arab süteményt lopjon. Pékestül.
Egy napot Córdobában is töltöttünk, ami két óra kocsikázást jelentett végtelen olajfaligetekkel pettyezett hegyek között. Az út végén külön mókás volt, hogy a helyi erőd belsejében találtuk meg a sokat keresett parolóházat... A nagymecset lélegzetelállító, és semilyen fénykép nem képes befogni a méreteit, nem is beszélve a fény-árnyék végtelen játékáról a boltívek alatt. Hosszasan mászkáltunk benne, majd sétáltunk egyet a város főutcáján, ami meglepő módon itt is El Gran Capitán-ról szól, mert itt született a bácsi (lovasszobor meg minden). A szieszta nagy részét egy kicsi arab kávézóban töltöttük amire véletlenül bukkantuk rá egy sikátorban; keserű arab kávét ittunk és gyümölcsízű jégkását. A szieszta idejére bezárt minden a városban; visszasétáltunk a mecsethez, majd a folyón átívelő római hídon átsétálva bementünk a hídfőből kialakított múzeumba. Öt csillag a tevrezőknek. Nem csak a nagymecset makettjét tekinthettük meg minden lehetséges oldalról, de az Alhambráét is, amit belülről nehéz volt navigálni, de felülről végre láttuk, hol jártunk; a makettek ráadásul napszakonként voltak kivilágítva, ha eleget álldogált az ember, láthatta őket éjszakai fényekkel is. A múzeum nagy részét a mór kultúrának szentelték, és rengeteg makett, rekonstrukció és mikrofonból hangzó angol/spanyol magyarázat tette érthetőbbé a történelmet a látogatók számára. Le a kalappal.
A fesztivál után a nyaralás utolsó két napját Salobreña városkájában töltöttük a tengerparton. Természetesen mór vár itt is akadt, meg is tekintettük alaposan, de azért a két nap nagy része pancsolással telt, szigorú időbeosztásban, mivel a tenger jéghideg volt, a nap ellenben nagyon forró. Az egyik estét egy kicsi étteremben töltöttük ahol flamenco estet tartottak, egy gitáros, egy énekes, és egy táncos részvételével. Három órán keresztül üldögéltünk és néztük-hallgattuk a műsort. A flamenco sohasem volt szívügyem, de így helyben, élőben, megvolt a maga varázslatos hangulata. A kedvenc pillanatom az volt, amikor a szünetben az énekesnő karonülő kisfia is dallamban sírt fel...

Azt kell mondanom, Andalúzia az egyik legszebb hely ahol valaha jártam. Tele történelemmel, tele élettel, tele mesékkel. Utóbbiakkal időbe került megbarátkoznom: a népmesék/legendák kiadása úgy tűnik nem szívügye a spanyoloknak, ellenben előszeretettel írnak új történeteket a régi helyszínekhez és szereplőkhöz, és az ember észre sem veszi, hogy nem eredeti népmesét olvas, amíg el nem jut a fülszövegig. Ez a mesevadászatot érdekessé és enyhén frusztrálóvá tette, ellenben sokat tanultam a spanyol mesemondók munkájáról és gondolkodásáról. Ha nem is népmesékkel, de mesékkel gazdagon térem haza az útról.