Mesemondó mesterek

Tessék egy e-mail, ami majdnem a kukában kötött ki...

Úgy néz ki, sok más grafomán mesemondóval együtt szerénytelen személyemet is beválogatták a legjobb mesemondó bloggerek listájára :) Fogalmam sincs, ki csinálta a listát, de nem panaszkodom! Főleg, mert sok jó új olvasnivalót találtam!

Íme a link, szemezgessetek ti is!

Karen Chase és Jai Joshi blogjait külön ajánlom! :)
Meg az összes többit is.

A református lelkész esete a yankee hölgyekkel

Ismét könyvajánló következik. Ritkán csinálok ilyesmit, de most nem bírom megállni.

Az ajánlott könyv:
Ács Gedeon: Mihelyt gyertámyat eloltom...

És hogy miért ajánlom?

Ács Gedeon református lelkész volt Baranyában az 1800-as évek elején; az is maradt volna, ha nem kapja fel a '48-as szabadságharc, és nem sodorja el messzire. Először Törökországa bujdosott Kossuthékkal a szabadságharc bukása után; onnan Amerikába került, és ott írta a könyvben szereplő jegyzeteit, vagyis a naplóját.

Még csak a napló felénél tartok, de szerény véleményem szerint Ács Gedeon a magyar történelem legjobb fej református lelkésze.

A könyvben három világ tárul a szemeink elé: a szabadságharc előtti Baranya és Drávaszög népi élete, valamint az akkori diákélet az Alföld nagyobb városaiban; Törökország a 19. század derekán; és Boston, valamint a keleti part többi nagyvárosa.
Van benne szó az égvilágon mindenről: garabonciásokról, debreceni diákcsínyekről, török nőkről, görög istenekről, indiánokról, amerikai melltartókról, magyar pipákról, furcsa nevekről, angol gyerekdalokról, bostoni újságokról, californiai aranyásókról, baranyai szüretekről, amerikai szavazásról, magyar bujdosókról, idegesítő személyekről, és mindenről, de mindenről, amit Geneon úr érdekesnek talált a világban.
Hihetetenül szórakoztató olvasmány!!!

Gedeon uramnak remek humora van. És mivel a könyv rögtön azzal nyit, hogy az apja kedvéért lett pappá, nem is teng túl a szövegben a vallásosság; annál több szó esik szép magyar, török és amerikai nőkről, és egyéb világi dolgokról. És, akárcsak több másik kedvenc íróm és firkászom, Gedeon úr is minden fanyar humora és éles célzásai ellenére a végletekig meleg szívű, emberszerető személy volt, aki nagy odaadással nyilatkozik korának minden népéről és városáról, és ha kritizálja is őket, azt azért szeretettel teszi. Rendkívül művelt volt, és nagyon kíváncsi.
És lemászott egy török lőporraktárba égő szivarral a szájában.
(Lukianosz meg az alvilág bejáratába lógatta a fejét.
Mark Twain meg belemászott egy működő vulkán kráterébe.
Ti is látjátok az összefüggést? :)

Ha már Twain bácsiról szóltunk: az utóbbi időben több útinaplóját is olvastam a jóembernek, mivel futószalagon írta őket. Nagyon szeretem azokat is, később talán még esik róla szó. Nos, ő körülbelül ugyanabban az időben (kicsivel később) utazgat a világban, mint Ács Gedeon, noha teljesen más indíttatásból. Nagyon jó móka a két személy írásait összehasonlítani; gyakran írnak ugyanazokról a helyekről vagy témákról, egyikük amerikai, másikuk magyar szemszögből szemlélve a dolgokat.

Egy szó mint száz: valamikor a nyolvcanas években a fenti címmel kiadták Ács Gedeon naplóját (legalábbis egy jó részét). Könyvtárban megtalálható, antikváriumokban olcsóért beszerezhető. Olvassátok. Mert megérdemli.

:)

Országos Népmesekonferencia - Mesenap

A konferencia másnapján a résztvevők és egyéb meghívott vendégek mesenapot tartottak a százhalombattai nagyközönségnek.

A délelőttöt városnézéssel töltöttük: meglátogattuk a Matrica Múzeumot (ami ugye 'Matrika', és nem matricákat állít ki, hanem régészeti leleteket, és aki ezt nem tudta, sürgősen olvassa el a pannoniai városok ókori neveit). Nagyon modern és nagyon kedves múzeum, sok szép tárggyal. Ellátogattunk a híres-hírhedt százhalombattai régészeti parkba is, ami szintén nagy élmény, főleg, hogy kaptunk kemencében sűlt lepényt is, lekvárral, őskori módra. Bementünk egy halomsír belsejébe is; a mags sarok nem szerette túlzottan a rácsos padlót, három ízben sikerült kis híján a sírkamrába tántorodni, de annyi baj legyen. Mégiscsak régész vagyok, vagy mi a szösz.
Láttuk ezen kívül a földvárat, egy nagyon szép szerb ortodox templomot, és a Makovecz-féle katolikus templomot is. Ezek után kiadós svédasztallal vendégeltek meg minket, mely svédasztal különböző pizzák hosszú sorából állt, és senki sem panaszkodott.

Délután kezdődtek a programok.
A Fabatka Bábszínház Az ördög három arany hajszálát adta elő; a gyerekek imádták. Bónusz pont, hogy a zenészüket ismertem, még a sárvári írótáborból. Ez egy ilyen hét.
A Párparapács néptáncegyüttes meséléssel egybekötött előadást tartott, zenével, tánccal, mindenféle látványos dologgal. A mesemondójuk a Hagyományok Háza csapatából van. Andi szép hangú, mosolygós lány.
Egy kárpátaljai lány Rapunzelt megszégyenítő hosszú szőke copfokkal népmeséket mondott. Ez is tanult szöveg volt, de szépen mondta. Meg jók voltak a mesék is.
Hallgattunk egy kis horvát népzenét és éneket.
Meséltem.

Mivel annyi volt a mesemondó és mesekedvelő a közönségben, és (addigra már) kevés a gyerek, Sámuel mellett döntöttem; különben is, épeszű ember nem próbál meg Berecz után humort mesélni. Sámuel viszont nagyot szakított; láttam a csillogó szemeket, hallottam az áhitatos csendet, többen mondták, hogy borzongtak, és állítólag volt, aki el is sírta magát. Kóka Rozália az első sorból figyelt; én is figyeltem őt.
Nagyon jó érzés volt mesélni, pont ezt a mesét, pont nekik. Utána többen gratuláltak.

Rozália is odajött, kezet fogott velem; mondta, gyűjtött olyan székely mesét, ami ugyanezekkel a szavakkal kezdődik. Nagyobb szó volt ez, mint gondolta, mert szokás szerint rögtönöztem az egészet, és a mesét külöben is angolból fordítottam. Ezt nem mondtam meg neki. A dicséret jólesett.

A Hagyományok Háza kis csapata is mesélt még egyet búcsúzóul; az mér egészen családias hangulatú volt. A szervezők elbúcsúztak; mindenki elérhetőségeket cserélt; találkozunk az úton. Véget ért a két nap varázslat.

Ha visszaolvastok, vagy emlékeztek még, tudjátok, más országokban hány mesekonferencián jártam már. Ilyen tapasztalatokkal a hátam mögött azt kell mondanom: a magyarok, ha kisebb léptékűek és otthonosabbak is, nem maradnak el a többiektől.
És ami a legfontosabb: itthon voltam.

Országos Népmesekonferencia - első felvonás

Mert ilyen is van ám. Sorban a hatodik. Bezony.
Hivatalos részleteket itt olvashattok. Jövőre meg gyertek el. Megéri.

A helyszín: Százhalombatta, vadonatúj rendezvényközpont, csillog-villog mint a mesebeli kristálypalota. Van szökőkút is, és svédasztal reggelire. Első osztályú kiszolgálás a résztvevőknek. Kék kendős, sürgölődő szervezők.
Az első délelőtt fénypontjai:

1. Jankovits Marcell előad a mesék és az álmok kapcsolatáról, szintjeiről és szimbolikájáról. Inception, magyar kiadás. Feszült érdeklődéssel hallgatjuk. Ő Jankovits Marcell.
2. Kóka Rozália mesél. Mindent látó királylányt. Eszembe jut Princess Hide-and-Seek. Vigyorgok, mint a tejbetök.
3. Boldizsár Ildikó bejelenti, megnyílt Paloznakon a Meseterápia Központ. A világon az első. Legyünk rá nagyon büszkék.
4. Agócs Gergely beszél a mesemondás közösségformáló szerepéről. A 'kommunikációelmélet' csodás szó, ha palócul mondja az ember. A Hagyományok Háza lelkes kis csapata szolgáltatja a gyakorlatot az elmélethez.
5. A szünetben végre személyesen is megismerkedem Szávai Ilonával, a Fordulópont szerkesztőjével. Két éve adja ki cikkeimet... Szendvicset eszünk, beszélgetünk. Mosolygunk nagyokat.
6. Hallunk a HUNRA Olvasó-társ programjáról. Kellenének mesélő-társak is. Szorgosan jelentkezem hogy részt vehessek a programban. Mert fontos. És mert jó.
7. Kész Margit a kárpátaljai mesegyűjtésről beszél. Később a konferencia folyamán összebarátkozunk. Rokon lélek.

Ebéd. Csevegés, barátkozás. Szusszanásnyi szünet. Névjegykártyák szerélnek gazdát és zsebeket. Visszamegyünk a terembe. Zakatolunk tovább.

8. Kovács Marianna mesél magyarul és horvátul. Borzongok. Istenáldotta tehetség a hölgy. Egyrészt gyönyörű mély hangja van (be is van rekedve szegény, de amúgy is), másrészt pedig állati jól mesél. Világszínvonal. Ennyi.
9. Raffai Judit előadást tart a népmesei szókapcsolatokról. A könyve egy polcon van minden mesemondónál a Bibliával, többek között neki köszönhetem a Bús királyfit is, ezt el is mondom neki. Kirobbanó egyéniség. Nem is kéne neki mikrofon.
10. Lábadi Károly mesél nekünk a Drávaszögről és az ottani népmesékről. Képzeletben utazunk. Felírom a könyvek címeit. Jövő héten irány a könyvtár.
11. Frankovics György mesél nekünk fákról, istenekről, természetfeletti lényekről és jó sok szimbolikáról. A kereszt az tulajdonképpen a fa ami a hold ami a férfi hős. A Dunában tündérek laknak, az erdőkben ruszalkák. Mindenkinek megvan a maga kedvenc fája.
12. Eperjessy Ernő mesél nekünk Őrtilosról és az ott gyűjtött mesékről. Kedvem támad elolvasni őket. Ezt is felírom. Őrtilos a legendák földje. Hallunk egy szép legendát a Dráváról is.
13. Vető Nóra mesél ékes székely tájszólással. Megtanult szöveg, megtanult beszéd, úgy mondják nekem a többiek, de látszik a szemein, hogy minden percét élvezi. Hallgatni is jó.
14. Nagy Attila mesél nekünk az olvasás fontosságáról. Mindenki egyetért. Programtervek virágzanak ki a fejünkben.
15. Megérkezik Berecz András. Rövid előadást tart a mesélésről, mesemondásról, mesemondói létről, és a szervezőkről. Hallgatná mindenki a világ végéig és tovább.

Vacsora. Kapunk finom menüt. Beszélgetünk. Van, aki elszállingózik, mások érkeznek. Berecz késik a vacsora utáni mesélésről. A Hagyományok Háza csoport magára vállalja a nézők szórakoztatását. Szórakozunk.

16. Berecz András mesél. Most komolyan, kell ezt bővebben ecsetelni?! Nemzeti kincs. Aki nem ismeri, szégyellje magát.

Este visszazakatolok Pestre. Büszke vagyok az egész világra. Főleg a Százhalombatta körüli részekre.

Kétnyelvű kalandok a kis kunokkal Karcagon

(Tudom, ez a cím nekem is fájt.)

A Népmese Napjának reggelén (és most már tényleg szeptember 30-ról van szó, ami, mint tudjuk, Benedek Elek szülinapja is egyben) érkeztem meg Karcagra, ismét vonattal, és immár gyakorlottan a Budapesttől keletre található nagyobb megállók sorrendjének ismeretében. Az állomáson már várt a könyvtár köszöntő különítménye két nagyon kedves hölgy személyében. Egy rövid kitérő után, melynek során megismerkedtem a könyvtárral (és nagyon barátságosnak találtam), útnak is indultunk az első fellépés helyszínére, a Györffy István Általános Iskolába. A rövid séta során megtekinthettem a város főbb nevezetességeit, mint például a főteret (virágokkal és szobrokkal), a városházát, és a múzeumot (kívülről). Közben rengeteget beszélgettünk; szóba kerültek a kun hagyományok, a birkapörkölt ami nemrég lett a kulturális örökség része, Kováts Mihály huszárezredes, aki harcolt az amerikai függetlenségi háborúban és Charlestonban van eltemetve, és még egy csomó egyéb érdekes dolog. Végül aztán megérkeztünk az iskolába, ahol be lettem mutatva az igazgatónak és a tanári karnak, mielőtt a mesélés megkezdődött volna.

Az első fellépés 4-5. osztályos gyermekeknek szólt (abból is vagy három tucatnak, tele volt a terem), mégpedig a megrendelő kérésére angol nyelven. Ez pedig nem kis szó: először meséltem ilyen fiatal csoportnak úgy, hogy nem az angol az anyanyelvük.
Az első három lelkes és egyszerű mondatomra (Sziasztok! Szeretitek a meséket? Értitek az angolt?) néma csend és elhaló tücsökciripelés volt a válasz; kissé megrendült bennem a lelkesedés, de egy jó mesemondó sohasem adja fel. Tovább próbálkoztam; közbeszúrtam néhány magyar szót, hogy oldjam a feszültséget, és belefogtam az első mesébe.
Szokás szerint Anansze húzott ki a bajból. Felrajzoltam a pókot a táblára, és elmondtam, hogy 'Nancy nem csak pók (spider) hanem ember (man) is - na, ha van angol szó, ami minden kölyök szótárában szerepel, az a Pókember. Rögtön felcsillantak a szemek. Két mondattal később a nagyfiúk, akik eddig kétkető arccal ültek egy kupacban, egyszer csak fogták magukat, és bekiabálták a magyar fordítást arra, amit éppen mondtam. Naná, hogy értették. Onnantól kezdve felfelé ívelt a történet: egyre bátrabban és egyre többen fordították mindazt, amit mondtam; amint elkapták a mese fonalát, már vakon is tudták volna követni. Ha valaki lemaradt, a többiek magyaráztak neki; minden angol mondatra lelkes magyar kórus volt a válasz, és ment a mese, mint a karikacsapás. Néha rajzoltam, néha mutogattam; jó játék volt, éveztem nagyon én is, megy a gyerekek is. Anansze és a mesedoboz után következtek a repülő elefántok, akik megint csak osztatlan sikert arattak, és végül jutott idő még a kétperces sárkányra is.
Ha hivatalosak akarunk lenni, azt mondhatjuk, kétnyelvű mesélést csináltam (bilingual storytelling). Együtt a gyerekekkel. Igazi közösségi élmény volt. És sokat elmond az angoloktatásról, hogy értették ők már az elején is, csak nem mertek megszólalni. Az pedig a mesékről mond el sokat, hogy amint megvolt az eleje, már gombolyították ők is minden gond nélkül...

Egy kiadós ebéd és egy újabb séta után visszatértünk a könyvtárba a második mesélésre. A Népmese Napja alkalmából volt egy pályázat, melynek 50-60 első helyezettjét hívták meg jutalomként az én előadásomra. Most szóljatok hozzá, jutalom lettem.
A kért mesecsokor az Egyet innen - egyet onnan névre hallgat, és olyan meséket tartalmaz, amik nagyon hasonlítanak mindenki által ismert mesékre, de mégsem ugyanazok. Először is elmeséltem a gyerekeknek (és a jelen lévő felnőtteknek) miért fontos továbbadni a meséket (A mesék lelke - én a koreai változatot használom, de az indiai is szép), utána pedig belevágtam, hogy játsszunk is velük egy keveset. Az első történet premier volt, most meséltem először; általában úgy ismerik az emberek, hogy "az egyiptomi Hamupipőke", ami csalóka egy kissé mert maga a történet görög, a lány pedig, akit Rhodopének hívnak, thrák. A történet szépsége az, hogy a rabszolgalány, mielőtt Egyiptomba kerül, ugyanannál az úrnál rabszolga, akinél Aesopus is lakik, és ők ketten ismerik is egymást. Hosszú út vezet innen az elveszített cipőig... nagyon klassz történet, majd még dolgozom rajta, de elsőre is működött. Utána következett a Kis sebhelyes arcú című történet, ami szintén Hamupipőkére emlékeztet, és indián eredetű, bár szerintem az amerikai mesemondók erősen megdolgozták. Nagy pillanat volt, amikor leírtam, hogy a szegény lányból micsoda szépség vált a végére, gyönyörű barna bőrrel és fekete szemekkel és hajjal; a közönségben ülő barna-fekete kislányok tündöklő szemekkel sóhajtottak fel, végre egy hősnő, aki nem búza és kökény.
Ezek után megint rögtönzés következett, egy újabb premier: Maria és a hét rabló, ami egy igen korai Hófehérke-változat svájci és olasz elemekből összekeverve. Én az olasz vonalra fektettem a hangsúlyt, és az én Mariám eléggé tűzrőlpattant is lett; a történet gyakorlatilag vitte magát a végkifejletig, és egy eléggé mókás, gyerekbarát verzió lett belőle. Azon töprengtem, milyen brutális felnőtt változatot is lehetne belőle csinálni; a poén felét természetesen a Fables kegyetlenségéről híres gárdája már lelőtte előttem.
A sort Ragnar és Thora története zárta, amely, mint mindig, most is osztatlan sikert aratott; a gyerekek egymással versengve járultak hozzá jobbnál jobb ötletekkel a sárkányok és a hercegnő történetéhez, és utólag többen közölték, hogy ez volt a kedvencük. A toplista elején tehát a viking sárkányok végeztek, második helyen pedig Maria állt, nagyjából holtversenyben az összes többivel.

A délelőtti és a délutáni előadások szépen kiegészítették egymást. Az első eleven volt, pörgős és zajos; a második ábrándos, nyugis és andalító. Mindkét közönség figyelmes volt, kreatív és csillogó szemű. (Van egykedvenc angol kifejezésem, amit a lelkes kezdőkre szoktak általában alkalmazni - 'bright eyed and bushy tailed', ami annyit tesz, 'ragyogó szemű és bolyhos farkú', tudjátok, mint a Disney állatkák. Szerintem nagyon találó)

A nap jutalom fénypontja: volt egy láthatatlan kísérőnk is. Körmendi Lajos, író, költő, utazó, művész, Karcag és a kunság örök szerelmese. Én még sárvári diákíró-éveimben találkoztam vele, és teljesen lenyűgöztek a történetei; a fél világot bejárta, nagy mesemondó és jó humorú, melegszívű ember volt. Sajnos már nem él, de mindig jó szívvel, kedves emlékekke gondolok rá; a Mesenap során többször is felemlegettük a nevét. Kedves házigazdáim a mesélés jutalmául megajándékoztak egy halom könyvvel is; több közülük az ő műve, és hazafelé a vonaton élvezettel kezdtem olvasni őket. Több történet ismerős volt; mosolyogtam. Ha tehetitek, nézzetek utána.

Már megint egy fellépés, ahonnal sokkal többel jöttem haza, mint amivel érkeztem.
:)

Újfehértó

Folytatódnak a Tarkabarka Hölgy kalandjai a Dunától keletre.

A Népmese Napja Újfehértón megint csak az a fajta fellépés volt, amire szívesen megy az ember. A szervezők kint vártak az állomáson; sétáltunk egy nagyot az óvodáig, megismerkedtem a településsel, jókat beszélgettünk útközben.
Az oviban nagy szeretettel fogadtak; a picik már össze voltak gyűjtve egy csokorba, és csillogó szemekkel várták a mesét. Gondosan figyelő, cserfes kis közönség voltak; lelkesen kiabálták be a válaszokat és megoldásokat, és nagyokat kacagtak a megfelelő helyeken. Mindenről megvolt a maguk kis véleménye, sokszor nagyon is bölcs vélemény. Volt egy kislány, aki minden mese után vigyázzállásba vágta magát, és bejelentette, hogy "Mesélhetsz még!" Hát lehet ennek ellenállni?
Az óvoda után átsétáltunk az iskolába, ami szintén javában zsibongott; kaptunk kávét és sütit, és egy órát beszélgettünk mesékről, mesélésről és könyvtárakról, míg értünk nem jöttek, hogy készen áll az ötödikes évfolyam a nagy kalandra.
Tudom, hogy mondtam már sokszor, hogy a gimnazisták a kedvenc közönségem, de most meg kell vallanom, hogy az ötödikesek tündériek voltak. Elég idősek ahhoz, hogy mindent értsenek, de még elég kicsik ahhoz, hogy szorongás nélkül élvezzék az előadást. Voltak nagy nevetések, csillogó szemek, hangos bekiabálások; öröm és élmény volt a mesélés minden perce! Minden mesélő ilyen közönségről álmodik. Törpeszarvas természetesen megint mindent és mindenkit eltarolt. És senki se tudta mi az a garabonciás (különbség a tájegységek között? Meglehet...) A kedvenc pillanatom az volt, amikor megkérdeztem a fiúkat, Dame Ragnell éjszaka legyen-e szép vagy nappal - harsányan és egyöntetűen az éjszakát választották, kivéve egy kisfiút a sarokban, aki szép halkan bemondta a megoldást... minden osztályban rejtőzik egy jövendő lovag...
A mesélés és az adminisztráció végeztével kiadós ebédet is kaptam; Pusi szeletet, ami egy helyi specialitás (fűszeres-sajtos csirke, egy alpolgármesterrl elnevezve) és isteni finom!! Amíg a kaja készült, átsétáltunk Újfehértó zsebkendőnyi múzeumába, ami amilyen kicsi, olyan csinos és barátságos. Ott is nagyon kedvesen fogadtak; megismerkedtem az igazgatóval, mielőtt visszatértünk volna a vendéglőbe hogy elfogyasszuk az ebédet.
Hét órát ültem a vonaton, és alig látok ki a fejemből. De ha valami, hát Újfehértó, az nagyon megérte. Taps a szervezőknek, és főleg a gyerekeknek. Látszott rajtuk, hogy meséhez vannak szokva. Mindenki vegyen példát!

Kicsike rómaiak

A legtöbb mesemondásnál az szokott komoly fáradságba kerülni, hogy meggyőzzem az embereket: valók ezek a történetek felnőtteknek is. Az ókor világa egyike azon keveseknek, ahol fordítva áll a helyzet: arról kellett meggyőznöm magamat, hogy a kicsik számára is érdekes lehet a mitológia. És arról is, hogy mesélhető úgy, hogy a totyisok se álljanakmeg végképp a fejlődésben.
Ismeritek a görög-római mitológiát? Fel volt dobva a labda.
A mesélés a Nagyatétényi Kastélymúzeumban remekül sikerült! Telt ház volt (ki-be szállingózó emberekkel, ahogyan átalában ez lenni szokott egy fesztiválon, de mégis, jó sokan voltak), és szombaton a közönség nagy részét gyerekek alkották, legtöbbjük 3 és 10 éves kor között, akik párnákon ültek a lábaimnál és csillogó szemekkel csüngtek minden szavamon.
És a római történetek remekül működtek.
Kellett rajtuk igazítani, persze; nem magán a történeten, hanem a mesélés módján, hogy lekösse a gyerekeket. Szerencsére nagyon kreatív kis csapattal volt szerencsém dolgozni. Szombaton zajosak voltak, lelkesek, és elképesztően remek ötleteik voltak (ilyenkor én is mindig tanulok tőlük); ma kissé csendesebb csoport volt és több felnőtt, de a gyerekek itt is remekeltek. Ma inkább belemerülős, hátradőlős mesélést tartottunk. A két nap együtt tökéletes párost alkotott.

A mesék:
Jupiter és a méhecske - Aesopus(hangos zümmögéssel, kuncogással, és rengeteg ötlettel arra nézve, milyen részekből tevődik össze egy méhecske)
Mómosz meséje - Aesopus (hát egyem a husijukat, rájuk bízhattam az egész történetet, közös erővel találtak kifogásolni valót mindenben, amit az istenek teremtettek. Mómosz valahol most nagyon vigyorog. Lukianosz is.)
Midasz király - Metamorphoses (Az arannyá változás szörnyen izgatta a fantáziájukat. És az egész csapat kórusban zengte a végére, hogy "Midasz királynak szamárfüle van!!!")
Dionüszosz és a kalózok - Metamorphoses (Ez elvitte a pálmát. Csak annyit kell mondani a külyköknek: 'kalózok', a többi már megy, mint a karikacsapás :)
A marcipánból gyúrt királyfi - népmese (Mert olyen kedvem volt, és mert valójában ez is római mese, csak nem az ókorból)

Ma pedig:
Arisztophanész meséje az emberektől - Platón (Ez megint nagyon tetszett gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt; nagyon viccesnek találták)
Narkisszosz és Ékhó - Metamorphoses (Ezt a gyerekek szintén szeretik, mert lehet benne játszani a visszhanggal)
Igaz történet - Lukianosz (Remekül debütált, bár a legtöbb jeleneten eléggé megdöbbent a közönség; a bálna gyomrából való kijutásra több verzió is született)
Perszeusz és Medúsza (Szintén klasszikus és sikeres, és meg kell spékelni a csillaképekkel is!)
Pietro Baillardo története (Ez megint csak középkori római mese, egy tűzvarázslóról, és eléggé vagány! A varázslók most különben is népszerűek)

Nah, ennyi. Jó kör volt, remek közönség, kedves szervezők, kiváló rendezvény. És az ókori történetek működnek! Olajozottan és hibátlanul. Van rájuk kétezer év garancia. :)

Vendégségben Báthoryéknál

Az új tanév első fellépése: eljánosvitézeltem Nyírbátorba mesélni. Nyolc óra vonaton, és az ember lát mindenféle érdekes dolgokat: főleg akácot dögivel, de azon kívül még sok sok szép nagy madarat is, és két ember magas napraforgókat, és akkora őzlábgombákat, mint egy lapos tányér. Látjátok ezt szeretem a mesemondói létben. Utazni jó.

Nyírbátor pedig szép. Ez itt a reklám helye. A Reneszánsz hétvége jól szervezett, barátságos esemény volt, kedves emberekkel, és gyönyörű helyen. A Báthory-kastély nem csak kastély, ami már önmagában elfogulttá tesz ugye, hanem ráadásul fel is van újítva szépen, és egy panoptikum tölti ki a termeit, melyben szerepelnek törökök és magyarok és királyok és hölgyek és, mindenekelőtt, a Báthory család tagjai.

A legjobb az egészben? A "nászutas lakosztály" névvel jelölt szobát kaptam meg öltözőnek, ami nem volt más, mint Báthory Erzsébet hálószobája. A szoba egyik oldalán Őnagysága üldögélt kedélyesen egy kád vérben néhány megkínzott szolgálólány társaságában, a másik oldalon pedig hites ura és boldog gyermekei körében volt látható, így elevenítve meg a kétféle történetet, ami vele kapcsolatban kering.
Az összes eddigi öltöző körül, ahol megfordultam, ez viszi el a pálmát.

(Kivéve, hogy valahányszor a tükörbe néztem sminkelni, mindig Nádasdy Ferenc pislogott rám a vállam felett, és ettől megállt a szívem. Cserébe viszont, miután átvedlettem reneszánsz ruhába, a betévedő látogatók a kiállítás részének néztek, amíg meg nem mozdultam...)

Mivel hajnal 5 óta úton voltam, és még volt néhány órám a fellépésig, aludtam egy jót a kelengyés láda tetején, azután körbebarangoltam a kastélyt, megnéztem a fegyverbemutatót és a táncot, meghallgattam a fúvósok koncertjét, megnéztem a kirakodóvásárt, és egyáltalán, kiélveztem a renenszánsz fesztivál minden részletét.

Maga a mesélés is remekül sikerült; aranyos kis közönséget kaptam két tucat gyerek és feleannyi felnőtt, valamint három haldokló török, két magyar katona, Kinizsi Pál és Báthory uram személyében. Ami a meséket illeti, teljesen véletlenül sikerült egymás után fűznöm őket, és a végén még körbe is ért a motívum, marcipántól marcipánig.

(A marcipánból gyúrt királyfi - Dame Ragnall (mit akarnak a nők) - Captain Wedderburn (találós kérdések) - A mandulavirág legendája (virágok) Figyelitek? :D)

Közben sokat beszélgettünk, meg egyáltalán, jó hangulatú közönség gyűlt össze, és a helyszín sem volt piskóta. Én nagyon élveztem. Csillagos ötös a szervezőknek!

Megérte ilyen messzire eljönni otthonról :)

Most ugrik a Mesemondó...

... a nagybetűs életbe bele.

Nagyon, nagyon kevés olyan embert ismerek, aki a suli végeztével rögtön meséléssel kezdte volna. Mondjuk, olyat is csak nagyon keveset, aki 30 éves kora előtt jött volna rá, hogy mesemondó akar lenni. Minden eddigi összejövetelen én voltam a "kicsike"; nem számítva a gimnazista mesélőket, szerintem a hivatásosok között még most is én tartom az alsó korhatárt.
Az általános trend az, hogy az ember pár év (évtized) színház, zene, tanítás, könyvtár, satöbbi után egyszercsak rádöbben, hogy ő bizony mesemondó szeretne lenni, és akkor születnek olyan remek fellépők, mint akikről eddig olvashattatok ebben a blogban. Blue például lelkésznek indult.
(Én meg régésznek. Na bumm.)
De még nekik is mindig hosszú-hosszú folyamat megkezdeni a mesemondói pályafutást, mire a rendes állásukat ott merik hagyni. Ha egyáltalán. Ezért van olyan sok nyugdíjas korú mesélő.
(Átugrani a sárkánykaput. Szerintem erről már volt szó.)
Rengeteg bátorság és egy árnyalatnyi őrültség kell ahhoz, hogy az ember belevesse magát a mesemondói létbe, rögtön ahogy kilépett az iskolából. Fogalmam sincs, fog-e működni (mármint, a megélés része. A mesélés része remekül működik, köszönöm a kérdést :)
Hát, itt tartok most. Főállású mesemondó.
Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Egeylőre lelkes és bizakodó vagyok.
*Diadalmas dobpergés a háttérben*
...
Áh, csak a gyomrom korgott.

;)

Várak és álmok

Varázslatos másfél napos nyaralást töltöttünk Szlovákiában.
Kezdődött azzal, hogy hétfő reggel felzúztunk Árváig, útközben számoltuk, hány várat és kastélyt látunk; itt meg kell jegyeznem, aki Felvidékre megy, a szakirodalmat feltétlen vigye magával! (Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra, valamint Szombathy Viktor: Szlovákiai utazások, utóbbi lassan harminc éves, és még mindig nem írtak jobbat!) Kora délután érkeztünk az Árva folyó völgyébe, és az utolsó kanyar után végre feltűnt előttünk maga a vár, egy őrülten magas szikla tetején egyensúlyozva, mint a sasmadár. Felette csinos szürke felhőt gyülekeztek, augusztus a hegyvidéken, így hát az egész család behajította a táskákat a hotel ajtaján, gyoran felkaptunk egy dzsekit, és már másztunk is felfelé, hogy mire kitör a vihar, tető alatt legyünk.
Árva vára gyönyörű, egészen mesebeli, és nagyon szépen fel van újítva. Már a bejárati kapun is sárkányos kilincs van, és ennél csak jobb lett, ahogy befelé mentünk; az idegenvezetés szlovákul volt ugyan, de az senkit nem zavart, tudtuk mi magunktól is, hogy mit látunk. A legenda szerint Árvát tizenkét angyal építette fel egy csapat elcsigázott templomos lovag számára, valamikor nyolc évszázaddal ezelőtt; Mátyás király ide záratta Váradi Pétert azzal az elmés mondással, hogy "Árva voltál, árva is maradsz, Árva várában is fogsz meghalni." Persze nem lett igaza. A teljes történetet elolvashatjátok Szombathy V. könyvében. A várban egyébként igazoltan kísértet is van; nemrégiben ideszakadt egy rakat amerikai szellemvadász, és le is ellenőrizték. A project ugyan belebukott abba, hogy a helyi kísértetek nemigen értenek angolul (valszeg szlovákul se, hehe), úgyhogy nem tudták az üzenetet kibogozni. Na, majd a Winchester fiúk.
A vár egyébként nagyon csinos belül. Vannak berendezett lakószobák, élőzene, festménykiállítás (egy Miroslav Knap nevű meseillusztrátor képeiből, egészen le voltam nyűgözve!), valamint minden viharok nagyanyja odakint. Van valami nagyon romantikus abban, hogy az ember egy várból nézi a hegyek felett csapkodó villámokat, meg a szakadó esőt. Pont a legfelső toronyban voltunk, amikor egy pillanatra kisütött a nap; körbe is rohantam azonnal, és volt is szivárvány, pont a vár tövében, a vége beleért az Árva folyóba! Ilyet is ritkán lát az ember :) Le is fényképeztem, mielőtt eltűnt volna. Alig fél percig volt látható. Csak nekem :)
A vár tövében aludtunk egy hotelben; másnap reggel, hugit használva ébresztőórának, nyolc után már a hegyek közt robogtunk a deménfalvi fölgy velé, barlangászni. A Sárkánybarlang egyike a völgyben található három vagy négy látogatható földalatti csodának; ez speciel jégbarlang. Az biztos, hogy kutya hideg volt benn, de a Zalka család már fel van készülve az ilyesmire; gondosan becsomagolva vágtunk neki a túrának. A barlang első kétharmada nem volt különösebben lenyűgöző; láttunk néhány kisebb cseppkövet, pár medvecsontot (ha a felügyelőségnek van esze, disznócsontok voltak, a turisták nem arról híresek, hogy betartják a hetedik parancsolatot) meg jó nagy sziklákat. A szerény látványt ellensúlyozta a tudat, hogy egy valódi sárkánybarlangban járunk. A végére aztán meglett a sokat ígért jég is; hófehér oszlopokban omlott le a mennyezetről, és beborította a barlang alját. Nagyon szép volt :)
A mélység után a magasság következett; felmentünk a Chopokra, az Alacsony-Tátra második legmagasabb csúcsára, 2024 méterre. Lanovkával. Hugi végigvisította a gyönyörűségtől az egész kalandot, és közel voltam hozzá, hogy én is csatlakozzam. Gyönyörű erdő suhant el kalimpáló lábaink alatt, piros tetejű gombákkal, mélyzöld fenyőkkel, élénkzöld páfrányokkal, mohos sziklákkal és csörgedező patakokkal; az a fajta varázslatos, mesebeli táj, ahol minden állattól alanyi jogon elvárod, hogy megszólaljon. A hegytetőn borzasztóan hideg volt, úgyhogy megfordultunk, és rögtön jöttünk is vissza; úgyis a lanovka volt a lényeg. És a kilátás. 2000 méter felett már az sem elhanyagolható. Ha felfelé néztünk, a hegy csúcsa felhőbe veszett (eszembe jutott a magyar népmese, ahol a fiú fel akar jutni a felhőkre, és a hegytetőre küldik; ha akartuk volna, mi is elértük volna a felhőket). Lefelé nézve elénk tárultak a Tátra és a Fátra vonulatai, és a végtelen erdők. Kockásra fagytunk, mire leértünk, de megérte!
Hazafelé menet megint megcsodáltuk az útba eső várakat; elmentünk Sztrecsnó és Óvár között, Vágbeszterce alatt, láttuk a legendás Beckót és Csejtét. Megállni csak Zsolnán álltunk meg, Budatinnál; ez az egyik kedvenc váram, főleg a legenda miatt. Arany János "költői beszélyt" is írt róla. A várlegendákról egy idő után megszokja az ember, hogy tragikusak és sötétek; Budatiné azonban boldog véget ér, és hozzá a vár is nagyon szép, bár jelen pillanatban erősen le van robbanva. Egyike azon szlovákiai látványosságoknak, melyete évente több ezer turista keres. Sikertelenül. Mi is (akárcsak a többi fent említett helyet) jó fél órás keringélés után találtuk meg, eldugva egy parkettaüzem és egy vasúti híd között, és akkor is csak azért, mert látszott a tornya az autópályáról. Jelenleg felújítás alatt áll; megérdemli, nagyon csinos épület.
Budatin után hazafelé vettük az irányt. Megint szemerkélt az eső; az alacsonyan lógó felhőkön láttunk egy esőkutyát, ami a szivárvány kistestvére, csak egy hétszínű folt az égen, ív nélkül. Ezzel búcsúzott tőlünk a Felvidék.
Maradt még mit megnézni a következő alkalomra is...

A tündér és a troll

Uborkaszezon van, ami a kalandokat és fellépéseket illeti, úgyhogy ez úton szeretnék kedveskedni egy kicsit minden tündér- és manókedvelőnek:


Ez egy finn dalocska





A címe Napsugár és a Troll

Amikor lement a Nap
Egy sugara itt maradt,
Az utolsó sugár.
Az erdőre leszállt az alkonyat,
Hazaindult az arany szárnyú
Fénytündér is már,
De hirtelen az árnyékok között
Egy ifjú trollt pillantott meg,
Aki előbújt barlangjából most, hogy lement a Nap.
(Mert a trollok napnyugta előtt sohasem tehetik ki a lábukat otthonról.
Napnyugta. Előtt. Soha.)
Egymásra néztek.
A troll úgy érezte, mintha valami
meggyulladt volna odabenn,
"Égeted a szemem,
de soha, soha nem láttam még semmit,
ami ilyen szép,
az sem érdekel, ha belevakulok,
úgyis hozzászoktam már a sötéthez.
Maradj velem, hazaviszlek a barlangomba,
és te leszel ott a fény!"
A napsugár válaszol,
"Kedves troll,
A sötétség nekem végzetem,
és én nem szeretnék meghalni.
Mennem kell, sietek, ha nem érem utol a Napot,
az életem véget ér."
És elrepült a tündér...
De a troll ma is az erdőt járja
Egyes- egyedül, és azon töpreng,
miért van az,
hogy némelyikünk a fényre születik,
mások pedig a sötétben boldogok...

Saját műferdítés az angol szöveg alapján. Finn szakosoktól előre is elnézést kére :) Az angol és a finn szöveget itt találjátok (Sunray and the Troll/Päivänsäde ja Menninkäinen)

Szép napot mindenkinek :)

Szárnyaló elefántok

Vannak helyek ahová jó visszamenni.
...
Uff.
*Shotgunnal lepuffantja a közhelyet*
Bocsi.

Ilyen jópofa mesélős terep például az Aporos hittantábor Győrújbaráton. Príma közönség. Egy csomó zsibongó táboros gyerek, meg kedves felnőttek, és igazából itt meg is akadtam, mert ha meg kéne magyaráznom, mitől olyan jó az egész, nem tudnám megmondani. Csak azt tudom, hogy egy az egyben jó, és szeretek ott mesélni, mert szeretik, és élvezik, és visszhangja van minden mondatomnak. Tavaly ilyenkor Angelával együtt meséltünk ugyanitt, és természetesen emlékeztek rá. Az idén felavattam néhány új mesét.
(A tavalyi fellépésről itt: Játék Aporban)

Az új kedvenc mesém egy indiai sztori arról, hogy régen az elefántoknak szárnyai voltak, és tudtak repülni. Mivel az eredeti forrás itt abba is hagyja a részletek taglalását, teljes egészében rám maradt, hogy elfilozofáljak rajta, milyen következményekkel járhat egy (vagy több) repülő elefánt.

Támadt néhány érdekes ötletem, de kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is! :)

Néhány szóban a mesélésről

"Hat hónapomba került megtanulni, hogyan kell két perc alatt tökéletes sárkányt festeni."

Kedves érdeklődők!

A mesemondás, a közhiedelemmel ellentétben, igenis munka. Attól, hogy nem szenvedek tőle, mint egy irodai munkában tenném, hanem örömömet lelem a fellépéseimben, ez még igenis ugyanolyan komoly előadóművészeti műfaj, mint a színészet, vagy a zene. A mesemondás évezredes mesterség, aminek megvannak a maga technikái, háttértudása, és nagy gyakorlatot igényel.
Egy mesemondó sem azért választotta ezt a hivatást, mert tengerparti villát szeretne venni belőle úszómedencével. Azért szeretnénk megélni belőle, ha szűkösen is, hogy ne kelljen mást csinálnunk.
De az, hogy ez az életünk, a szenvedélyünk és a hivatásunk, és minden pillanatát élvezzük, még nem jelenti azt, hogy kérdés nélkül feltételezhetik, hogy ingyen is elvállaljuk.

1. Azzal, hogy valaki kiáll/kiül egy színpadra, és könyvből felolvas egy történetet (vagy akár fejből elszavalja) - még ha színész is az illető - nem lehet pótolni egy valódi mesemondó fellépést. Egy valódi mesemondó ugyanis minden szavát, minden mozdulatát, minden apró részletet a mesében, a leírásokban és a cselekményben az előtte/körülötte ülő közönséghez igazítja. Úgy választja ki a történeteket, hogy a lehető legjobban passzoljanak az alkalomhoz, a helyszínhez, a hangulathoz, az időjáráshoz, a közönséghez, és milliónyi más dologhoz, amikre lehetetlen előre felkészülni. A mesemondó nem csak feltálal egy kész történetet - helyben készíti el, a hallgatók szája íze szerint. Mi több, együtt dolgozik a közönségével, akiknek lehetősége van a mesélésbe beleszólni, kérdezni, véleményt nyilvánítani, és a megjegyzéseikkel befolyásolni a történet menetét. Igen, még a népmeséknél is! A mese rugalmas műfaj. Kibírja.

2. Egyetlen történet elmondása mögött is, ami néha nem több öt vagy tíz percnél, hatalmas munka áll. Egy magára valamit is adó mesélő nem áll ki egy történettel úgy, hogy ne ismerné annak történelmi, kulturális és tudományos hátterét, hogy ne tudná pontosan, mik azok a kulcsfontosságú, néha talán magyarázatra szoruló elemek, melyek nélkül a történet elveszíti valódi értelmét és értékét. A mesemondónak tehát nem csak könyvtárnyi szakirodalmat kell átrágnia ahhoz, hogy egy-egy egyszerűnek tűnő mesét hitelesen adhasson elő, és ismernie kell annak minden verzióját, hanem kapcsolatban kell állnia más országok és kultúrák ma élő mesélőivel is, hogy első kézből szerezhessen információkat, kérhessen segítséget. A modern világban erre már számtalan lehetőség adódik.

3. A mesemondás sokkal, de sokkal több egyszerű szórakoztatásnál. Tanítja, formálja, neveli hallgatóságát, gondolatokat ébreszt, fontos kérdéseket vet fel, megoldásokat kínál az emberiséget évszázadok óta foglalkoztató problémákra. Mivel interaktív, lehetőséget ad arra is, hogy az összegyűlt csoport közös tudását megossza egymással, és a történetet a mai világra vetítve válaszokat keressen.

4. A mesemondás nem csak gyerekeknek való! Sok történet kifejezetten felnőttek számára született, és csak azokhoz szól igazán mélyen, akik mögött már állnak a történet témájához hasonló tapasztalatok. Jó dolog és szép dolog, hogy már egészen apró gyerekek is hallgatnak mesét, de ne felejtsük el azt sem, hogy a felnőtteknek éppen olyan nagy szüksége van rá! Egy valódi mesemondó képes rá, hogy egy tinédzserekből vagy felnőttekből álló közönséget éppen úgy elvarázsoljon, mint az apróságokat.

Aki tehát mesemondót hív fellépni, az nem csupán egy óráért és néhány történetét fizet; attól, hogy nincs díszlet, zene és hangosítás, meg egy egész stáb mögötte, egy mesélő igenis keményen megdolgozik a pénzéért. Az egy óra és néhány mese mögött ugyanis több hetes felkészülés, kutatómunka, sok éves gyakorlat és komoly tanulmányok állnak.
Ezt semilyen felolvasó vagy színész nem tudja helyettesíteni.

A mesemondás szakma.
Reméljük, egyszer majd mindenki megtanulja értékelni.

Indiai és DK-Ázsiai mesék a Múzeumok Éjszakáján!

(Ez az 500. postom ezen a blogon!)

A Tarkabarka Hölgy a Múzeumok Éjszakáján (2010. június 19. szombat) A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban lesz megtalálható a

KÖZÉPPONTBAN INDIA
rendezvény keretein belül, este 6 órától!

A műsorban indiai és délkelet-ázsiai mesék szerepelnek.

AVAGY

Sárkányok Vietnamból, Nagák Thaiföldről, drágakövek Mianmarból, tigrisek Kamobzsából, lótuszok Indiából...

...és természetesen nincs délkelet-ázsiai mesélés TÖRPESZARVAS nélkül!

GYERTEK EL!

Főállású Angyal szeretnék lenni!

És ehhez a Ti segítségetek kell!

A jelentkezésem a Vodafone Facebook üzenőfalán található, ezt kell minél több embernek Like-olnia (Tetszik-elnie). Kommentelhettek is, minél többet, annál jobb!

Itt a link

Alighanem először like-olnotok kell a Vodát is, csak utána tudtok engem.

Ha sikerül a pályázat, egy évig főállású angyalként fogok mesemondást tanítnai hátrányos helyzetű gyerekeknek!!!

Itt a blog amit a pályázathoz hoztam létre: Színes Szárnyú Angyalok

Adjátok tovább!

Mesemondás.Ning

Nah, megint alkottam valamit:

http://mesemondas.ning.com/

Gyertek, csatlakozzatok :) Majd összecsatolom az oldalt a nemzetközi hálózattal is :) Csak gondoltam, legyen egy, ami teljesen magyar nyelvű.

Beszélgessünk :)

Wanted - Mesemondók, bújjatok elő

Tudom, hogy jelen blog nem a legforgalmasabb hely a világhálón, de ha már boldog-boldogtalant ezzel zaklatok, gondoltam, kiteszem ide is.

Amint azt néhányan (sokan) tudjátok már, és az előző bejegyzésből is kiderült, úgy döntöttem, államvizsga előtt nincs jobb dolga az embernek, mint gatyába rázni a magyar mesemondást és külföldi kapcsolatait. A megfelelő alázattal, persze. Szóval most minden mesemondót, akit ismerek (vagy nem ismerek, de hallottam róla) azzal zaklatok, hogy gyűljünk össze, és beszélgessünk. Mert az jó.
Természetesen megint a pudingot próbáljuk falra szögezni. De azért vannak, akik lelkesednek. Köztük én is. Meg a környező országok. Szóval.

Azoknak, akik rendszeres olvasók: ha tudtok olyan mesemondóról, akit érdekelne a dolog (vagyis bárkiről, aki magyar és/vagy Magyarországon van, és érdeklődik a mesélés iránt), csipogjatok!!!

Mindenkinek, aki erre jár: MESEMONDÓK, jelentkezzetek! A kifejezés legtágabb értelmében. Akkor is, ha saját véleményetek szerint nem merítitek ki a 'hivatásos' fogalmát. Akkor is, ha csak poénból meséltek. Akkor is, ha csak szeretnétek mesélni. Ha lenne kedvetek kipróbálni, foglalkozni vele. Tessék előbújni!

(Csak hogy tudjátok: az első jonesborough-i fesztiválon két mesemondó volt, és húsz fő közönség. Olvassatok vissza hogy lássátok, hová nőtték ki magukat. Ott a mérce :)

Mesemondás Kelet- és Közép-Európában

Ezek lennénk mi. Hogy a Közép vagy a Kelet, vagy a Balkán, azt hangulatától függően mindenki döntse el maga. Lényeg a lényeg: alakulunk!

Kicsiny ám annál lelkesebb csapatunk ezúttal (a svájci konferencia után) Bécsben gyűlt össze, hogy megossza ötleteit, tapasztalatait, terveit és - természetesen - történeteit. Az akciócsoport egészen pontosan 3 főt számlált: Birgit, Tilmann és jómagam azon morfondíroztunk, hogyan lehetne falra szegezni a pudingot, vagyis mit kell ahhoz tenni, hogy a környező országok mesemondói legalább egy röpke pillanatig egy légtérben tartózkodjanak, a közjó érdekében.
Mindez pedig nem lett volna az igazi, ha nincs megspékelve egy kis meséléssel is: a Brunnenpassage nevezetű bécsi kultúrközpontban rendszeresen (!) van mesélés, és a mostani alkalmat egy az egyben a nemzetközi mesélés népszerűsítésére szánták. Így kerültem én a képbe. Maga a hely egy szép nagy üvegdoboz a török piac közepén; a mesélés alkalmából szőnyegekkel, párnákkal, és komplett sátorral, hangulatvilágítással, és sok teával szerelték fel. Körben ültünk, tizenöt-húsz ember, főleg fiatalok és egyetemisták. Az mesélt, aki csak akart; mesék között teát ittunk és beszélgettünk. Részemről a Halál és a Vörös hajú lány volt a program (Birgit egész nap nyüstölt érte), utána pedig A halhatatlanságra vágyó királyfi, ami megint meglepően nagy sikernek bizonyult, a felnőtt korosztály körében is. Birgit mindenkit lenyűgözött; nem csak mesélt, énekelt is, méghozzá roma népdalokat, és gyönyörűen. A soknyelvűség jegyében elmesélte a Piroska és a Farkast franciául. Nagyon csinos előadás volt. Tilmann gondolta, próbára tesz engem, mennyit értek egy meséből, ha németül van; sajnos az első pár mondat után rájöttem, melyik történetről van szó, utána már könnyű volt (ellenben: most hallottam Medvebőr Kapitányt először szóban elmesélve, és üt :)
Este nyolctól tizenegyig tartott a mesélés (és repült az idő); utána hajnali kettőig üldögéltünk még egy kávézóban, és tovább fejtegettük elméleteinket királyokról és káposztákról.
Vendégszeretete jeléül viszont Birgit megajándékozott egy hatalmas, német nyelvű mesegyűjteménnyel, hogy inspiráljon a nyelvtanulásra. Működik, megjött tőle a kedvem :)

Egy szó mint száz: egyesült erővel dolgozunk a közép- és kelet-európai mesemondás jelenén és jövőjén. Aki hallja, adja át. Csatlakozzatok!

Magyar English Español

Óbuda Napja Fesztivál, 2010. Na, ez a fellépés is olyan volt, mint az Eshu kalapja.
(Vagyis: felemás. Majd elmesélem. Aki meg Eshu, az úgyis tudja ;)

Délelőtt a szokásos szabadtéri fesztiválos műsor zajlott: emberek ki-be, gyerekek fel-alá, időpontok összevissza. A sátor kényelmes is volt, meg jó helyen is volt; kifejezett kérésemre párnák helyett (melyek egymás gyepálására felette alkalmasak) babzsákokkal töltötték fel, melyek aztán el is happolták előlem a rivaldafényt, mert a hentergés szórakoztatóbbnak bizonyult a lurkók szemében a mesehallgatásnál. Főleg a túltengésben lévő 3 év alatti korosztály számára. Azért történt mesélés is bőven; 4 vagy 5 turnus ment le, ami jó is volt, szép is volt, kellemes is volt, meg fárasztó is. Estére már alig húztam magam; DE...
... hátra volt még a felnőtt kör.

A felnőtt kör, az jutalomjáték. Egy egész napi küzdés után, hogy az ember felkeltse valamivel a totyisok figyelmét, és hogy a legjobb meséket válogassa nekik, a felnőtteknél végre hátra lehet dőlni, feltenni a lábat az asztalra, és kinyitni egy sört. Lélekben, persze. (És én amúgy sem sörözöm, lélekben sem)
Tele volt a sátor. Olyanokkal, akiket ismertem, meg olyanokkal is, akiket nem. A babzsákok a felnőttek körében is sikert arattak, bár a kicsik azért ügyesebben bántak velük...
Lement három vagy négy történet magyarul (A Sátán és az alkohol, Connor O'Connor, A palackba zárt szellem, A tolvaj gyereke), mielőtt Wayqui beállított volna; és ha már ott volt, villogni kellett vele, hogy van egy perui mesemondónk, úgyhogy szép szemeket vetettem rá és megkérdeztem, nem akarja-e az óbudai oldalt is megtanítani a krokodilos trükkre. Akarta. Meséltünk egyet közösen. Az emberek szemei már kezdtek elkerekedni a rögtönzésre, és akkor beállított az amerikai különítmény, szép szemeket vetett rám, és megkérdezte, mesélek-e angolul is. Meséltem. Nap lányát, meg Marie Jolie-t.
Nem sok szufla maradt bennem a nap végére, de a felnőtt kör minden pénzt megért. Kedvenc meséimet mesélni olyanoknak, akik értékelik is őket, mindig remek dolog. Három nyelven meg aztán pláne. Most leglább tudom, hogy ilyet is tudok.
Találkozunk a következő fesztiválon! ;)

Peru házhoz jön

Na kérem, erről maradtak le azok, akik nem tették tiszteletüket múlt szombaton a Casa de la Músicában:

Három órával fellépés előtt érkeztem; a különleges kis világot rejtő épület zsebkendőnyi belső udvarán már nagyban gyülekeztek a bűntársaim. Jópofa hely az a CdlM: gangos-belső udvaros, egyben szálló, kávézó, klub és fellépőhely. Apró és rikítóan színes-tarka kivitelben. Pont nekünk való.
Wayqui, Pati és a többi lelkes önkéntes szervező egy asztal körül ültek és beszélgettek; amikor a május 1-i tömegben való küszködéstől kifulladva befutottam, Wayqui fel is pattant azonnal, hogy üdvözöljön. Ismerjük egymást három vagy négy éve, és most találkoztunk először.
(Előtörténet: első mesemondó munkáim egyike volt az inka kiállítás a Szépművészeti Múzeumban; amikor a perui meséket gyűjtögettem, Wayqui volt az, aki küldött nekem egy csokorral.)
Namármost: vaktában szinkrontolmácsoni egy spanyol nyelvű mesemondó előadást még nekem sincs merszem. Úgyhogy amíg a többiek a lámpákkal, székekkel és szobanövényekkel foglalatoskodtak, addig mi leültünk egy sarokba, és Wayqui mesélni kezdett.
Paff.
Először is, többet értettem belőle, mint amennyire fel voltam készülve. Ami meglepett. Így érezhetik magukat a gimisek, amikor bemegyek mesélni angolórára. Vegytiszta sikerélmény. Ez a mesék varázsa.
Másodszor: Dél-amerikai mesék!!!! Élőben! Egyenesben! Szóban! Spanyolul!
Megvettem azonnal az összeset. Majd fogjátok tőlem hallani. ;)

Időközben alakulni kezdett a helyszín is; a hatalmas, tükrös paneleket a fal felé fordítottuk, hogy a közönség ne magát bámulja az előadás közben. Ide húzódtunk be a jövés-menés elől, amíg a közönség gyülekezett; Wayqui perui zenéket játszott a laptopjáról, és még mindig mesélt. A sok tükör között ülve olyan volt, mintha ötvenen lennénk.
Nekem ez volt a kedvenc részem az egész estében. Egyike azon ritka alkalmaknak, amikor nem írásból, könyvből, internetről tanulok meg egy történetet, de még csak nem is úgy, hogy meghallgatom egy másik mesemondó előadását. Ültünk egymással szemben; Wayqui elmesélt néhány mondatot, megvárta, míg felcsillan a szemeimben az 'azt hiszem, értem', és meghallgatta, ahogyan visszamondom neki magyarul, hozzápróbálgatva a mi szófordulatainkat a történethez. Valahogy így kéne tanulnia minden mesemondónak minden mesét.

Teltházas előadás volt; lehettek ötvenen vagy hatvanan is, a hangulatos világításban nem láttam pontosan. Wayqui színes szőnyegeket terített le, és a gyerekek előre jöhettek leülni; két csendes kislány volt, meg egy minden lében kanál kisfiú, aki rövid időn belül az est rögtönzött sztárvendége lett.
És meséltünk.
A közönség nagy része tudott (vagy értett) spanyolul; az én szerepem nem is annyira a szó szerinti fordítás volt, hanem az együtt mesélés, és itt-ott egy-egy megjegyzés. Wayquinak tetszett, hogy fordítok, pedig igazából nem kellett volna; így végül mind az öt mesét együtt mondtuk el. A keretet a három stoppoló állat története adte (ezt már hallhattátok tőlem, de élőben persze rögtön jobb). Utána két amazonasi legenda következett, az első emberpárról és egy agyagból formált asszonyról. Ezek leginkább szerelmes történetek voltak, csipetnyi humorral; a gyerekek feszült figyelemmel követték az eseményeket, és a közönség megtanult egy nagyon fontos kecsua kifejezést a szerelmeskedésre (canchis canchis), amely később vissza-visszatért a többi történetben is. És azt is megtanultuk, mit kell csinálni, ha az ember belefut egy krokodilba. Ezt bezzeg nem tanítják az egyetemen.
Ezek után egy vicces kis mese következett a tyúkról és a kakasról, és a madarakról általában; majd megint komolyabb vizekre evezve elmeséltünk egy teremtéstörténetet, Mama Raywana történetét, ami olvasva véres volt és tragikus, de elmesélve egészen más alakot öltött - egyáltalán nem tűnt tragikusnak. Szép volt, nagyon. Perui mese volt, egy teljesen más világ és gondolkodásmód szüleménye - akárcsak az utolsó történet, amit Wayqui egy nyolcéves kislánytól tanult, aki a nagyszüleitől hallotta, és nem beszélt más nyelven, csak kecsuául. Nem lövöm le a poént, de azt a mesét mindenképpen hallanotok kell.
Ezek után már nem volt más hátra, mint lezárni a kerettörténetet, és bezsebelni a rajongást. Első rangú közönségünk volt; másfél órát meséltünk egyhuzamban, és senki sem panaszkodott. Csillogó szemeket és mosolyokat láttam végig; ha megakadtam a fordításban, valaki mindig segített. Közösségi mesélés volt.
A szinkrontolmácsok húsz perces váltásokban dolgoznak. Még volt erőm hazavánszorogni, mielőtt kialudt a kislámpa...

Köszönöm szépen mindenkinek, aki eljött! Remek közönség voltatok, remélem, ti is olyan jól éreztétek magatokat, mint én!
Aki pedig nem volt ott: hát, ez van. Kénytelenek lesztek a peru meséket tőlem meghallgatni.