Könyves nap

Ma Kata dolgozni ment, úgyhogy egyedül vágtam neki a városnak. A terv egyszerű volt: metrón eldöcögtem a Union Square-ig, vetettem még egy pillantást a karácsonyi vásárra, majd szép kényelmesen elkezdtem lefelé sétálni a Broadway-en. Elment vele az egész délután.



Rögtön a USquare alatt egy sarkon található a Forbidden Planet nevű remek kis nerd bolt. Itt kapható minden, ami szem-szájnak és Big Bang Theory-nak ingere; képregények, albumok, pólók, kütyük és mütyürök. A boltban kisebbfajta tömeg tolongott, ami az eladókat nem nagyon érdekelte; fütyörészve álldogáltak a sarokban, és nem zavartatták magukat. Én sem; vidáman bogarásztam a képregények között, rácsodálkoztam a különböző műanyag figurákra (ami itt nem kapható, az nem is létezik), és kuncogtam, mert az egyetlen beszélgetés, amit el tudtam csípni a nagy tolongásban, abból állt, hogy egy tinédzser srác magyarázta az öcsikéjének, hogy tegye szépen vissza az Aquaman képregényt a polcra, mert Aquaman egy lúzer.
Miután kiéltem nerd hajlamaimat, elsétáltam egy sarokkal lejjebb, ahol már óriási piros zászló hirdette a Strand nevű mennyországot: a világ legnagyobb antikváriumát. Itt aztán sikeresen eltűntem jó két-három órára.
A bolt gigantikus. Eddig azt hittem, a három emeletes pesti Alexandra nagy; hát, a Strand-nek a nyomába se ér. Maguk a polcok két ember magasak (hogy a tetejéről hogy vásárol bárki, az számomra rejtély) és valódi, nem lebecsülendő labirintust alkotnak; egy ponton komolyan megijedtem, hogy nem fogom megtalálni a kijáratot. A polcok szorosan állnak egymás mellett, csak egy-egy ember fér el közöttük; végeláthatatlan sorokat, sarkokat és zugokat alkotnak, több emelet magasságban és mélységben, témák szerint gondosan felcímkézve. A bejáratnál elég nagy volt a tömeg, de egyre ritkásabb lett, ahogyan haladtam felfelé és hátrafelé. Mindenhol eladók szaladgáltak, akik nagyon lelkesek és segítőkészek voltak; az alagsorban elcsíptem egyet, és megkérdeztem, hol találom a népmese szekciót. A srác éppen rágott valamit, és egy szót se szólt, csak szaladni kezdett, mint egy kis manó, alig bírtam a tömegben lépést tartani vele; néha-néha megállt és hátranézett, megvagyok-e még, aztán megint eltűnt cikkcakkban két könyvespolc között; végül rábökött az egyik polcra, és otthagyott, hadd turkáljak. Volt miben. Csak Arthur király egy fél szekrényt töltött ki; volt rengeteg görög mitológia, mindenféle népmesék; sárkány- tündér- és szörnylexikonok, mitológiai atlaszok, és egy külön szekrény az eposzoknak. Kétszer is végigmentem az egészen, hogy felmérjem, mi mindent nem fogok megvenni; másodszorra böngésztem épp a földön kuporogva, amikor csak kifordult a sorból egy Green Hero című kis könyv - tele Finn Mac Cool mesékkel. Aki ismer, az tudja, hogy évek óta tartó szenvedélyes szerelmi afférom van a Fiannával; a kis könyv jött velem haza, van kérdés, nincs kérdés, nyomás. Másztam vagy két emeletet, hogy szétnézzek a gyerekkönyvek háza táján is; itt sikerült szert tennem egyik kedvenc íróm, Gerald Morris két újabb könyvére, és teljes volt a boldogság. Az a szép (és egyben tragikus) A Strand-ben, hogy minden jóval olcsóbb, mint új korában, és ez rá is van írva; minden könyvre cetlit ragasztanak, amin rajta van az eredeti ár, meg a Strands ár, és a legtöbb könyv meglepően olcsó. Sok kicsi sokra megy. Nagyon sokra.
(Három könyv. Teljesen visszafogtam magam.)
A lépcsőfordulón állva néztem az alattam elterülő könyvespolcokat, és déja vu-m volt; nem tudom, mással is előfordul-e, vagy csak én vagyok ennyire stréber, de meglepően gyakran álmodom könyvesboltokkal. És azok a boltok, amikkel álmodni szoktam, pont úgy néznek ki, mint a Strand. Mivel nem hiszek benne, hogy az ember előre megálmodik dolgokat, ezzel csak azt akarom bizonyítani, hogy ez a bolt megegyezik minden könyvmoly álmaival.
Miután kitámolyogtam a boltból és tovább sétáltam lefelé, egy jelmezboltba botlottam. New York-i méretekben, természetesen. Hosszú, keskeny terem volt, végeláthatatlan; jobbra-balra beugrók nyílottak, mindegyik más címmel. Voltak jelmezek minden témában és korosztályban; Star Wars, hősök, lovagok, tündérek, boszorkányok (és mindnek a szexi változata is, természetesen); a teret mégiscsak a zombik és vámpírok uralták, előbbiek különböző darabjai meglepő helyeken bukkantak fel a többi jelmez között. Volt egy egész csinos Steampunk szekció is. Egy darabig kószáltam a jelmezek között; nem vettem semmit, de nagyon szórakoztató séta volt. Kifelé jövet még lefotóztam a kirakatot is; a karácsonyi oldala határozottan... zavarba ejtő volt.



Kirakatokat nézegetve sétáltam tovább lefelé a Broadway-en. Esőre állt, de nem esett; tömeg volt, mint mindig, de még így is jobban esett sétálni, mint metrózni. Beugrottam egy újabb útba eső könyvesboltba (Shakespeare & Co.), majd még egy híresebb antikváriumba (Housing Works Bookstore), aminek kávézója is volt, és egy helyes kis galériája. Nincs is jobb, mint kávéillatban régi könyveket nézegetni.
Lassan besötétedett; tettem még egy kisebb kitérőt. Az egyik mellékutcában található az Evolution, egy híresebb ásványbolt (jobb megnevezés híján). Nagyon jópofa kicsi hely; csontvázakat, kitömött állatokat, pillangókat, kagylókat, ásványokat és drágaköveket, meteoritokat és egyéb érdekes természettudományos dolgokat árulnak benne. Több emberi csont és csontváz is kapható volt az orvostanhallgatók kedvéért. Itt se vettem semmit, de bogarásztam (haha) egy jó ideig a kavicsok és egyéb érdekességek között. Mire kijöttem, már sötét volt, és ideje volt indulni haza, hogy elcsípjem Katát a WTC-nél; a Broadway sarkán megálltam icipici cupcake-eket vásárolni esti édességnek. Egy falat az egész, de annyi helyen láttam már a boltot, hogy meg kellett kóstolni. Egybehangzó véleményünk szerint finom volt, de, mint a luxus kaják általában, laktatónak nem nevezhető.
Korán érkeztem vissza a WTC-hez; Katára várva sétáltam egyet a háztömb körül. Betértem a Trinity katedrálisba; meglepően csendes volt ahhoz képest, hogy turisták tömege állt az ajtó előtt, és mind a Wall Street táblát fotózta. Én meg őket. A katedrális egyébként szép, bár furán mutat a sok felhőkarcoló között. A kertjében egy fa gyökerei állnak; a fa a 9/11 események alatt fordult ki a földből, és a gyökereit bronzba öntötték.




Visszafelé sétálva elhaladtam a tér mellett, ahol az Occupy Wall Street tábora volt nem is olyan régen; még mindig körbe van húzva kordonnal, és rendőrök állnak minden sarkon. A törvény és rend őreinek jelenléte azonban természetesen csak az egyszerű halandókra vonatkozik; Amerika kapitányt nem gátolta meg abban, hogy egymagában képviselje a lázadást a kerítés innenső oldalán.


Ennyi fért bele a mai napba; holnap az ellenkező irányba indulok majd el...

Csajok a városban

Miután kikeveredtünk a karácsonyi vásárból, tovább indultunk; bámultuk az utcákat és a kirakatokat, és az ötödik sugárúton felsétáltunk egészen a Macy's-ig a kedvenc gyöngyboltunkat keresve. Hideg volt, de sütött a nap; a tömeg tolongott; a taxik dudáltak; New York olyan volt, mint New York. Bementünk néhány ruhaboltba; az egyikben őrületesen hosszú sor állt, és nem tudtuk kitalálni, miért, mert a leárazott ruhák kerültek három- négyszáz dolcsiba... benéztünk több ékszerboltba is, de megfoghatatlan okokból mindegyik wholesale bolt volt. A továbbiakról ismét meséljenek a képek:

Picike cupcake-ek. De legalább vannak. Láttunk egy pizzázót, ahol nem volt egy morzsa sem az egész fehérre meszelt boltban.


Egy csini épület és egy nagy számláló, amit nem tudtunk kibogozni.


Egy orrmányán álló elefánt.


Egy dinoszaurusz egy falon.


Kata egy orosz szuvenírbolt előtt. No pun intended.


Olasz étterem.


Ismerős épület.


Kiállítás színesre festett poharakból a Vasaló orrában.


Kedvenc márkám boltja, még ha méregdrága, akkor is.


Díszsaláta, Kata kedvéért.


Kerest meg a képen az összes buborékot!


Nagyjából öt órát talpaltunk a városban; nagyon jó móka volt, még akkor is, ha utána kis híján elaludtunk egymás vállán a metrón hazafelé. Megtaláltuk a kedvenc gyöngyboltunkat és egy újabb órát bogarásztunk benne; hazafelé a WTC tövében letámadtunk egy ruhaboltot is, de akkora volt benn a karácsonyi tömeg, hogy hamar feladtuk (az egyik fogas tövében két riadtan kuporgó kisgyereket találtunk... mehettek volna a National Geographic címlapjára. First world problems.)
Hazafelé jövet még lőttem egy karácsonyi dinoszauruszt. Íme:

Útlevél a pokolba és egyéb szuvenírek

A mai napot rászántuk a városban való kóválygásra. A karácsonyi tömeg továbbra sem alábecsülendő, de napközben legalább egy kis részük dolgozik a fejünk felett ahelyett, hogy a lábunk alatt lenne.
A szokásos úton mentünk be a belvárosba, ahol ezúttal leszálltunk a metróról a 14. utcánál és elindultunk hosszában: pizzát, ékszereket, és ruhákat kerestünk, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Elsétáltunk az NYU előtt, a hetedik sugárúttól a másodikig, és kezdtünk már nagyon éhesek lenni, míg végül megleltük az Artichoke nevű legendás pizzériát amit valaki nagyon ajánlott. Nem tudjuk, ki volt az a valaki, de valahol biztos jót kuncogott rajtunk: a pizzéria kínálata hat pizzából állt, és az a hat is csak élére állítva fért el a boltban, ahonnan ki is fordultunk azzal a lendülettel, és átvonultunk a szomszéd KFC-be, hogy élet-halál harcot folytassunk az éhező tömegekkel. Csirkével és root beer-rel telve, erőnket visszanyerve sétáltunk tovább, míg bele nem ütköztünk a Union Square-en a karácsonyi vásárba.

Mint olyan sok minden más New York Cityben: az alapötlet ugyanaz, csak az arányok mások. Egy jó órára eltűntünk a pici bódék végtelen labirintusában, és mindenféle kincseket leltünk. Voltak üvegbe fagyasztott orchideák és állatos szőrmesapkák; pólók és festmények, ékszerek aranyból, ezüstből és műanyagból; szappanok (a magyar várásokhoz képest elég kevés!), könyvek, kesztyűk és sálak; karácsonyfadíszek, fotók, perecek, és sör. Még egy magyar bódét is találtunk, ahol egy hölgy színes pólókat és rugdalózókat árult; magyarul köszönt ránk, de amúgy nem nagyon akaródzott neki kommunikálni, úgyhogy hamar tovább is álltunk. A többiről beszéljenek a fotók:



































Nagyon jól szórakoztunk. Volt sok látnivaló, színek-szagok; mégis, osztatlan kedvencünk (az orchideákat megelőzve) az Állástalan Filozófusok Céhe nevű kis bódé volt, ahol olyan remek dolgokat árultak, mint filozófus-plüssök és ujjbábok, bögrék és cukorkák, Freudian slippers (bocsi ezt nem lehet lefordítani), és útlevelek különböző képzeletbeli országokba (és a Pokolba). Itt aztán nem álltam meg tovább vásárlás nélkül; fél év jungiánus pszichológia után nem élhettem Jung és Freud ujjbábok nélkül (mit szólna Freud ehhez...) (majd elajándékozzuk őket a professzornak). Útleveleket is várásoltam, többek között Camelotba, sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség. Az egész dolog nagyon szórakoztató volt; akit érdekel, itt megtekintheti a honlapot: www.philosophersguild.com





Kalandjaink természetesen itt nem értek véget; de mivel a bejegyzés ilyen hosszúra sikerült a fotók miatt (ugye milyen ügyes vagyok? nem felejtettem el fotózni... de az ujjaim lefagytak... tessék értékelni!) a következő bejegyzésben folytatom.

Felderítés a Cityben

Ma sem sikerült felkelni dél előtt. Amikor végre kihengeredtünk az ágyból, Kata remek tojásos-szalonnás-palacsintás reggelit készített; reggeli után együtt mentünk el a postáig, onnan pedig, hogy hagyjam Katát nyugiban dolgozni otthon, elindultam, hogy a nyakamba vegyem a várost.

Először is HÉV-re kell ülni; a HÉV elvisz egy metróállomásig; a metró átbújik velem a víz alatt, és kitesz az egykori World Trade Center helyén. Itt már jól látható Infó pont várja a tévelygő turistákat; csórok egy térképet, betájolom magam, tátom a számat a környező épületekre, és elindulok keresni egy másik metrót, ami bevisz a belvárosba.

A WTC környéke vertikálisan hatalmas, körbejárni azonban nem több néhány percnél. Fotózok szorgosan, kérésre; ha nem szólnának rám ismerősök és családtagok rendszeres időközönként, hogy "fotót, vagy meg se történt", hajlamos lennék belefeledkezni a kószálásba, és nem fotózni egy szálat se. De most emlékeztem, és be is bizonyítom, íme.

Sikerült rossz irányba felszállnom a metróra, mert eltájoltam magam az Uptown-Downtown irányokat illetően (ez az egy közlekedési bakim volt egész nap, még az elején; New York nem tartozik a különösebben nehezen navigálható városok közé). Két dolcsim bánta; végül aztán csak rácsatlakoztam a helyes irányra, és az erősen Sosehol hangulatú metróút végeztével mindennek a közepében sikerült kibukkannom a föld alól.
(A New York-i metró továbbra is szűk és büdös, de legalább szépek a csempe-mozaikok a falon, amiket nem fotóztam le)

Az R metró a Macy's tövében vetett ki magából; nem terveztem, hogy oda megyek elsőre, de mivel nem tudtam, hol van az "oda", és mert minden amerikai ismerősöm csak és kizárólag a Macy's karácsonyi kirakatairól volt hajlandó áradozni, természetesen belevetettem magam a tömegbe. A többiről beszéljenek a fotók. Képzeljetek hozzá hangos karácsonyi zenét.










Miután kigyönyörködtem magam a kirakatokban meg a tömegben, meg a tudatban, hogy a világ közepén vagyok, betájoltam magam egy szimpatikusnak látszó út irányába (a 33. utca volt, hogy stílusosak legyünk), és elindultam bóklászni. Először is találkoztam Elmóval, aki gyerekeket molesztált a téren; azután bevonzott egy nagyon csinos kis bolt is, ahol méregdrágáról jujdedrágára volt leárazva minden. Tovább haladva kényszerítettem magam, hogy táplálkozzak, és szendvicset majszolva sétáltam tovább, felváltva bámulva felfelé és a lábam elé, a biztonság kedvéért. Az utcákon hatalmas volt a tömeg; taxik cikkcakkoltak a többi autó között, bár a fene se tudja, miért jön be bárki gépjárművel ezekre az utakra, gyalog lehagytam az összeset. A nagy bóklászásban meg kirakat-nézegetésben végül elfogyott a szendvics; épp időben, mert ráakadtam a környék első képregényboltjára (na, ez nem tartott sokáig). A kirakatban a Silver Surfer pózolt életnagyságban és mikulássapkában; a boltban végtelen sorokban álltak a képregények. A tisztesség meg a buli kedvéért beszereztem három havi lemaradásomat a Fables-ből, és nagy vidáman csattogtam tovább, csak hogy egy sarokkal arrébb belefussak egy játékboltba is. Itt turkáltam egy darabig a társasjátékok és a Catan hárommillió kiegészítője között, míg végül felfedeztem a szerepjátékoknak fenntartott sarkot, és a következő félévre való tekintettel egy marék kockával lettem gazdagabb. Kékeszöldek, arany számokkal.
A kört befejezve (és megkerülve az Empire State Building-et) visszatértem a Macy's elé; leültem a pihegők részére kialakított kis parkban, és néztem, ahogyan lassan sötétedik. Ideje volt hazafelé indulni. Úgy tűnt, a másik tízmillió ember is így gondolta; visszacsorogtam a tömeggel a metróig, bepasszíroztam magam egy metrókocsiba, és elindultam a fentebb ismertetett útvonalon hazafelé. Továbbra is tartom az álláspontom, hogy New York éjszaka szép. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy fejfájást kapjak a tömegtől meg a zajtól, mire hazakeveredtem; de összességében jó élmény volt a városban kóvályogni. Holnap folytatjuk.

Zárásul pedig még néhány fotó, mert ilyen szorgalmas voltam:

Ácsorgok a HÉV-megállóban a térképen. A kép tetején lehet látni a "You are here" nyilacskát.


Így néz ki a város a Jersey oldalról. Ha jobb felé eveznénk, ott lenne a Szabadság-szobor meg Ellis Island.


WTC éjszaka, épülőben. Szép színes.


Buli a metróban. A New York-i utcai zenészek még mindig tudnak zúzni rendesen :)

Városi egér, mezei egér

A beadandó dolgozatok végeztével egy heti szégyentelen döglés következett (ideát nincs vizsgaidőszak, cserébe azért, hogy egész félévben szorgosan dolgozunk). Tegnap pedig eljött az idő, hogy a tavasziasan langymeleg Tennessee-t elhagyva New York-ba költözzek az ünnepekre, Kata barátosnémmal városi egér - mezei egeret játszani, mely felállásban, gyengébbek kedvéért, én lennék a mezei egér.

A repülés továbbra is egy élmény. A Johnson City reptér zsebkendőnyi; két biztonsági őr, és fél tucat "egyéb" alkotja a teljes személyzetet. A pici atlantai gépen összesen voltunk vagy harmincan; orromat az ablakhoz nyomva néztem, ahogy átrepültünk az Appalache-hegység felett. Tennessee felülről is nagyon csinos képet mutat.

Atlantában aztán zajlott az élet; mindenki utazik az ünnepekre. Különösen sok katonát láttam, nagy hátizsákokkal, és sokszorosan bemondták, hogy a tömegre való tekintettel mindenki legyen óvatos, és jelentse az őrizetlen csomagokat. Hurrá. Két repülő között megálltam venni egy hamburgert; amikor a fickó felvette a rendelésem, és megkérdezte a nevem, figyelmeztettem, hogy ne tegye, ha jót akar... de ragaszkodott hozzá, hogy le tudja írni, úgyhogy bemondtam. Egy darabig pislogott, aztán ráírta a dobozra, hogy "Piros ing"...
(Star Trek rajongók előnyben)

Az Atlanta-New York repülés gyönyörű volt. Verőfényes napsütésben szálltunk fel, és úgy repültünk észak felé; alattunk egyre több és több lett a felhő, míg végül egyetlen összefüggő fehér tengert alkottak. Megint az ablakhoz passzíroztam az orromat. Ahogy valahol a hátunk mögött elkezdett lemenni a nap, először a felhő-hullámok egyik oldala váltott halvány rózsaszínre; azután a horizonton körben kibomlott egy teljes szivárvány; azután fokozatosan egyre sötétebb lett, míg végül lemerültünk a felhőtakaróba, és minden szürkévé változott. Ahogy a szemeimet erőltettem, hogy lássak valamit, fénypontok bukkantak fel, csillagszerűek, de alattunk; egy-egy pillanatra láttam őket, mielőtt megint elnyelte őket a tejszerű köd. Azután egyszerre több és több bukkant fel, és ahogy a felhők alá értünk, kinyílt alattunk New York City teljes éjszakai kivilágításban; nem sokszor mondok ilyet, főleg nem New Yorkra, de lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Az autóutakon hosszú fényfolyók mozogtak, fehér az egyik oldalon, piros a másikon; a lámpák kirajzolták a vízpartot, és a fekete vízen csak egy-egy hajó volt kivilágítva; láthatártól láthatárig pislákoltak a lámpák, rendezett sorokban és félkörökben, minden elképzelhető színárnyalatban. És ez még csak nem is a karácsonyi kivilágítás volt.
Ha tehetitek, repüljetek éjszaka.

Kata a reptéren várt; négy óra repülés után még három óránkba (!!!) került a reptérről hazavergődni a New Jersey-i lakásba. Busz, metró, metró, vonat; végül csak hazaértünk, pizzát rendeltünk, beszélgettünk. A mai nap késői keléssel, kajavadászattal, filmezéssel és punnyadással telt. Még jó két hétig itt leszek; hamarosan a nyakunkba vesszük a várost...

Tánc a hóban

Amilyen pocsék nyálas nyúlós esős idővel indult a mai nap, olyan jól végződött.

Először is: utolsó Mesemondás története óra; nagyfőnök pizzát rendelt nekünk, és az evés végeztével fel is oszlattuk a gyűlést, hogy mindenki mehessen a dolgára, ami a többiek esetében dolgozatírást, az én esetemben pedig a szezon utolsó kontratáncát jelentette.

Amikor kiléptünk az épületből, az a kedves meglepetés fogadott, hogy odakinn tenyérnyi pelyhekben szakad a hó. Ettől persze hangosan kacagós jókedvem lett, és kinyújtott nyelvvel gyalogoltam át a campuson, mint a kiskutya.

A kontratánc szervetői természetesen nagyon kitettek magukért. A báltermet karácsonyi égőkkel díszítették fel, és kordont húztak belőlük a zenekar köré is; a campus-szerte tomboló vizsgadrukk ellenére meglepően sok diák eljött. A természetes szelekció nem hagyott minket cserben: a kezdők és mulyák otthon maradtak tanulni a hó meg a vizsgák miatt, viszont mindenki felbukkant, aki tud és szeret táncolni, úgyhogy a kontra ezúttal a Walking Dead tömegjelenetei helyett valódi mulatságra hasonlított.

Végigtáncoltam az estét, és egyik partnerem jobb volt, mint a másik. Három kört is mentem a nagy öreggel, aki általában táncmester szokott lenni, de most átadta a tisztséget Noah-nak, aki remekül szerepelt; a nagy öregről azt kell tudni, hogy úgy néz ki, mint a Mikulás, és senki nem táncol nála jobban. A keringő után le kellett ülnöm, mert nem tudtam, merre van a fenn és a lenn. Sikerült az egyik szünetelő hegedűs mellé letottyannom, aki úgy nézett ki, mint a Mikulás apukája, és sztorikkal szórakoztatott, amikor akkor estek meg vele, amikor 1972-ben Budapesten járt. A kedvence az volt, hogy a bécsi vonatra várva gitározott a pályaudvaron, amikor két rendőr felrángatta a bőröndjéről és elhurcolta egy közeli kocsmába, ahol sorban álltak a sörök a pulton, és mindenki azt kiabálta, hogy "cowboy, cowboy". Ő meg nem tudott ugyan cowboy dalokat, de a kedvükért játszott country zenét, és ahová tudta, beszúrta a cowboy szót a magyar közönség örömére...

Nem tudom, honnan bújtak elő, de felbukkant a keménymag mellett néhány egyetemista srác is, akik tudtak táncolni. Először le akartam lépni az első félidő után, mert éreztem a nemalvás következményeit... de mire észbe kaptam, le voltam foglalva három-négy táncra előre, és egyszer csak kifogytunk a kontratáncokból, utolsó keringő, és este fél tíz volt. Tudom, hogy ismétlem önmagam, de. Le a diszkóval és a vonaglással. A kontratánc szexi.
Széles vigyorral az arcomon gyalogoltam haza.

Interaktív mesemondás: így lesz a szerepjátékból egyetemi kurzus

Immár hivatalosan is hivatalos: a tavaszi félévben kreditért fogunk szerepjátszani. Bezony.

Mert, mint ahogyan arra sikerült a nagyfőnököt teljesen véletlenül ráébresztenünk, a szerepjátéknak és a mesemondásnak nagyon sok köze van egymáshoz.

(És aki nem olvasta volna: mesemondókkal játszani külön jó dolog.)

A dolog ott kezdődött, hogy egy fellépésről hazafelé jövet a kocsiban elkezdtünk beszélgetni, és valahogy a tündéres játékunkra terelődött a szó. Nagyfőnök érdeklődéssel hallgatta a dolgot, majd egy idő után rákérdezett, miről is van szó tulajdonképpen; elmagyaráztuk neki, hogy a szerepjáték egyfajta interaktív mesemondás, ahogy a szereplők és a mesemondó közösen alakítják a történetet. Ez persze azonnal megfogta a fantáziáját, mint minden jó mesemondónak; szó szót követett, a dolog vége az lett, hogy miért is ne legyen a tavaszi félév "Speciális mesemondó előadás" témája az RPG. És lőn.

(Lehetett választani a szerepjáték és a rákos betegek személyes sztorijainak dramatizálása között. Úgy döntöttünk, hogy bár az utóbbi nemes feladat, a tavaly megalkotott műsort felesleges lenne idén újraírni...)

Természetesen, mivel nagyfőnök lelkes ugyan, de szerepjáték tekintetében érintetlen hajadon, a mesemondó tanszék tapasztaltabb tagjaira hárul a feladat, hogy az óratervet összehozzák. Először is el kellett döntenünk, mit akarunk játszani a félév során, és hogy mit akarunk olvasni hozzá. Mert ugye nincs egyetemi kurzus olvasmányok nélkül; sikerült közösen néhány remek könyvet kiválogatnunk a szerepjáték miértjéről és hogyanjáról, kulturális, történelmi és pszichológiai hátteréről. Az utóbbi időben sokat foglalkoznak a témával, még egy remek TED előadás is kerekedett belőle, nem volt nehéz dolgunk.

Ami a játékokat illeti: természetesen a klasszikusokkal kell kezdeni (AD&D), de abból csak keveset játszunk (igazán sajna, hogy az amcsiknál nem létezik a M.A.G.U.S., akkor nosztalgiázhatnék is egyben); utána következik majd a Changeling, mint a mesemondók osztatlan kedvence (ráadásul ami New Orleans a vámpíroknak az Appalachia a tündéreknek, úgyhogy helyben is vagyunk). Utána teszünk némi kitekintést a vérfarkasok háza tájára is tanár úr külön kérésére; végül pedig a társaság szavazhat, mi egyebet játszana még szívesen. Itt aztán majd következik egy tavaszi szünet (heti kétszeri játszásról beszélünk), ami után is az osztály megalkotja majd a saját játékvilágát, játszik abban is egy keveset, majd az egészből színpadra tesz egy interaktív előadást, amiben a leendő közönség is részt vehet.

Are we having fun yet? :D

És hogy mi köze van ennek a mesemondáshoz?

Először is: sohasem szabad lebecsülni az önfeledt játék fontosságát az emberi fejlődésben és kultúrában. A szerepjáték-mozgalom modern jelenség, de az ötlet korántsem új; kedvenc szír-görög szónokom, Lukianosz, például írt olyan párbeszédet, amiben a pireuszi kikötőből hazafelé sétáló ifjak ugyanezt a műfajt űzik. Homo ludens. Ennyi.

Másodszor: a szerepjáték gyakorlatilag mesemondás. Színészet csak minimális van benne (kivéve, ha LARPolsz, de azért odáig elsőre nem merészkednénk az újoncokkal, hehe); az emberek többé-kevésbé megszemélyesítik a karakterüket, de leginkább leírják mit tesz, és közösen improvizálva alkotnak meg egy egységes történetet, amit mindenki élvez.

Harmadszor: nagyon sok játék (azok mindenképp, amiket mi játszani fogunk) mítoszokra, legendákra és egyéb hagyományos történetekre épít. Minél többet tudsz róluk, annál esélyesebb, hogy a karaktered túléli a kalandom, muhaha.

Negyedszer: Figyeljetek meg egy csapat gamert a természetes környezetükben, például táplálkozás közben. Amikor a fajtársak felismerik egymást, jellegzetes ösztönös viselkedési formákat mutatnak; ismerkedésük nagyrészt azzal telik, hogy képzeletben átélt kalandokat mesélnek egymásnak, és olyan poénokat mondanak, amiket csak egy fajtájukbeli ért. Kapiskáljátok már? Abban a pillanatban, hogy átéltük a kalandot, történet lesz belőle. Nem valóságban megtörtént személyes sztori, hanem fantasy mese. Egy mesemondó szemszögéből érvényes, előadásra érdemes történet.

Ötödször: A fent idézett források minden mást elmondanak. A szerepjáték kreatív alkotás, közösségi szórakozás ahol emberek időt töltenek együtt személyesen és nem a számítógép előtt (jobb esetben), csoportosan, és különben is, minek magyarázom.

Hatodszor: milyen gamer az, aki ne akarná az alábbi mondatot legalább egyszer kiejteni a foga kerítésén: "Tanár úr, legyen szíves rendelni fél kiló kockát az osztálynak a WoD kalandokhoz..."

Tanulság: ha van valami, amit szívesen csinálsz, találd ki, hogyan teheted hasznossá... aztán keress vele pénzt. Avagy kreditet.

Anya, sellő akarok lenni!

(Ebből is látszik, hogy már megint nem a beadandó dolgozatokon dolgozom...)

Amikor elhatároztam, hogy mesemondó leszek, mindenkiből ugyanazt az első reakciót sikerült kiváltanom: Ebből meg lehet élni?! Még mindig rendszeresen megkérdezik olyanok, akik nem ismernek engem, vagy a mesemondást mint szakmát. Egy időben erre a kérdésre azt válaszoltam, hogy tesztelés alatt áll; ha nem volt kedvem vicceskedni, egyszerűen azt, hogy meg.
Újabban azt szoktam válaszolni, hogy igen, bár valószínűleg sohasem leszek olyan gazdag, mintha sellő lennék.

Az emberek nagy részében még mindig benne él az a meggyőződés, hogy az ember csak tisztességes és komoly szakmából csinálhat karriert. Mint olyasvalaki, aki régészetből szerzett diplomát, és most valami egészen mást csinál, azt kell mondanom: nem állok rosszabbul munka vagy kereset terén, mint a velem együtt diplomázott évfolyamtársaim. És, mint a mellékelt ábra mutatja, még csak nem is nekem van a legőrültebb szakmám.

(Mert A MESEMONDÁS SZAKMA. Ha lesz kocsim, ezt fogom kiragasztani a lökhárítóra.)

Távoli ismerősöm hivatására nézve sellő. Elsősorban gyerekeknek tart előadásokat; velük együtt úszik a medencében, és amellett, hogy minden gyerek oda meg vissza van tőle, hogy egy sellővel beszélgethet, komoly oktatási feladatokat is végez. Amellett, hogy úszni tanítja a kölyköket (és az úszás szeretetére is egyben!), beszél nekik a tengerről, az árapályról, a tenger élővilágáról, és fogadok, hogy a gyerekek sokkal jobban megjegyeznek mindent, amit egy sellőtől hallottak, és nem az iskolában. Több akváriumnak is állandó fellépője.
Amikor egy nyolcéves kislány azt mondja az anyukájának, hogy "ha nagy leszek, sellő leszek!", nyilván senki nem veszi komolyan. Amikor egy tinédzser mondja ugyanezt, a család egy része nyilván aggódni kezd; ha felnőttként vállalkozik a nagy ugrásra (avagy merülésre), mindenki a környezetében elkezd majd kétségbe esni. Erre annyit lehet mondani:
Raina hivatására nézve tanár. Amikor megunta, hogy nem keres eleget, elment sellőnek.

Nincs vele egyedül. Rövid kutakodás után felfedeztem, hogy a legutóbbi találkozón 800 édes- és sósvízi sellő gyűjt össze, hogy megosszák egymással a szakma titkait. Nem mindannyian főállású sellők, de nem kevesen vannak köztük, akik valóságos művészei a szakmának: a csapat legtapasztaltabbja 15 percig tudja visszatartani a lélegzetét, de 5-6 perc az átlag.
És mert sellők nem születnek úgy a semmiből, természetesen léteznek kiszolgáló szakmák is; ha eddig azt hittétek, a sellő a legőrültebb karrier, amivel elő tudok rukkolni, mit szóltok a sellőfarok-gyártó nemes hivatásához? Erről se volt túl sok szó a legutóbbi állásbörzén, pedig szédítő magasságokba lehet emelkedni vele: az úriember többek között Lady Gagának is dolgozott már. Bezony.

És ha valakinek az úszás nem az erőssége: tündér még mindig lehet az illetőből. Személyes kedvencem Twig, aki ideát csinos rajongótáborral rendelkezik, és a reneszánsz fesztiválok osztatlan kedvence. A trükkje az, hogy nem beszél, és sohasem esik ki a szerepéből: a tündérek különböző fajtái közül ő a kíváncsi tündért választotta, aki mindenbe belemászik, mindenre felmászik, és minden új dolog rendkívül szórakoztatja. Született előadóművész.

Fogadok, hogy ha tovább folytatnám a kutatást, találnék másfajta mitikus lényeket is, akik megtalálták a helyüket a modern világban; és mivel én mesemondó vagyok, semmi kifogásom az ellen, hogy néhány lelkes és kreatív álmodó visszahozza a varázslatot a mindennapokba. Azért szerettem volna egy rövid postot szentelni nekik, hogy felhívjam rá a figyelmet: attól, hogy valami mesésen hangzik, még nem biztos, hogy nem lehet megélni belőle. Ha nincs rá megnevezés, elnevezzük; ha nincs rá szakma, teremtünk; ha nincs rá rendezvény, vagy színpad, vagy hely, addig ugrálunk, amíg lesz, és ha kidobnak az ajtón, bemászunk az ablakon. Vagy beúszunk a csatornán keresztül. Álmodozni jó dolog; megvalósítani az álmokat nem könnyű, de nem is lehetetlen.

Ez is olyasmi, amire a mesék tanítanak meg bennünket.

Eredeti történetek

Ezzel a fordítással sikerült előrukkolnom az "Original story" kifejezésre így éjfél környékén. Eredeti történet olyasmit jelent, amit te magad találtál ki, vagy ha nem is, legalább te gyúrtad össze mesélhető egésszé, te alakítottad ki a szöveget, a történéseket, és minden egyebet, ami egy jó sztorival jár. Eredeti történet lehet egy mese, amit te írtál; egy történelmi esemény; vagy akár egy személyes sztori is.

A mai (utolsó előtti) Kezdő órán sor került az osztályunk által alkotott eredeti történetek bemutatására. Mostanra már nagyon összeszoktunk; mindenki vidáman és felkészülve érkezett. Vagyis majdnem mindenki; jó tizenöt perc késéssel, amint épp az értékelő lapokat osztottuk, esett be az este hatodik mesélője, teljesen kifulladva, és azzal nyitott, hogy most kapta rajta a szomszédban lakó kedves barátságos háziasszonyt, amint épp lopott a házából... ez már önmagában megért egy történetet. Amint kicsit összeszedte magát, önként jelentkezett, hogy elsőként léphessen színpadra (mert aztán haza kellett rohannia és megbirkózni a következményekkel). Mivel hivatására nézve óvónő (mégpedig az alapján, amit eddig láttunk belőle, nem is akármilyen), egy kis történetet rakott össze egy plüss kutyáról és arról, hogy egy kislány hogyan talál neki nevet. Volt vele egy plüss kutya is a színpadon; láttuk rajta, hogy a gyerekek nagyon szeretni fogják... (a kutyáról magáról kiderült, hogy harminchárom éves. Húszat simán letagadhatott volna...)
Miután óvónéni elviharzott hogy eldöntse, feljelenti-e a szomszédasszonyt vagy sem, én következtem. Az én eredeti sztorim, nem fogjátok kitalálni, történelmi esemény volt: Almásy László expedíciójáról meséltem Gilf Kebir körül és arról, hogyan találta meg Zerzura elveszett oázisát. Tegnap elpróbáltam egyszer a mesét Sara és Joshua előtt, és nagyon pocsékul ment; mára viszont sikerült meggyőznöm magam, hogy tulajdonképpen három hónap kutatás után jóval többet tudok már a témáról, mint amennyi tíz percbe belefér, úgyhogy akár lazára is vehetem a dolgot. És lőn. Nagyon élveztem a mesélést; a kedvenc pontom az, amikor megkérdezem a közönséget, látták-e az Angol beteg című filmet, és ha igen, emlékeznek-e a főhős nevére; majd elárulom nekik, hogy a név Zsadányi és Törökszentmiklósi Almásy László Ede, és megkérdezem, szerintük ez angolnak hangzik-e... úgy tűnik, magyar szavakkal fűszerezve minden mese jobban csúszik.
A következő mesélő Karen volt, egy pici gömböc forma hölgy, aki hivatására nézve romantikus regények írásából él, a színpadon pedig a legcinikusabb, legjobb humorú személy az osztályban. Egy személyes sztorit mondott el egy családi ebédről, melynek során nagyi díjnyertes pitéjére sajnos nagyon sok macskaszőr került - majd a család, nem hagyván kárba veszni a kincset, szemöldökcsipesszel szőrtelenítette a pitét hosszas órákon keresztül... Karen pusztán a szóhasználattal elérte, hogy mindenki szakadjon a röhögéstől.
Sara is a mai listán szerepelt; úgy döntött, az eredetiségre való tekintettel előrukkol a nagyközönség előtt is azzal, hogy valójában pogány, és előad egy mesét, amit az őszi-téli rituálékon szoktak mesélni (az ártalmatlan fajta, nem a vérben fürdős fajta. Sara a legjobb fej boszi akit ismerek :) A történet nagyon szép volt, az évszakokról szólt meg a világ teremtéséről meg arról, milyen szép dolog a tél meg a téli égbolt. Énekelt is egy kicsit, egy dalt amit ő írt és egy barátja zenésített meg. Sarát mindig jó hallgatni, született mesemondó.
Sara után következett Daranda, osztályunk nagyágyúja - lehet, hogy néhányan született mesemondók vagyunk, de Daranda őstehetség. Úgy áll és mozog és beszél a színpadon, mintha ötven éve ezt csinálná - és nem veszi észre. Most jött ide valami eldugott hegyi faluból, gyönyörű zengő mély Tennessee akcentussal, és ebben az osztályban mondott először mesét. Minden egyes alkalommal leesünk tőle a szék alá. Ráadásul Daranda mindenkit szeret; sütit hoz az osztálynak, hűtőmágneseket festeget velünk a szünetben, mindenkihez van egy kedves szava és egy bájos mosolya, és mérhetetlen alázattal áll hozzá a tanuláshoz és a mesemondáshoz is. Szivacsként szív magába mindent amit hall, egyszerre hallgat mesemondást, irodalmat, szociológiát és csillagászatot. Mellesleg meg húsz évig rendőr volt, és mindannyian tudjuk, hogy ha bármikor bármelyikünk bajba kerül, ő lesz az első, aki rárúgja az ajtót a rosszfiúkra. Mindannyian imádjuk a mesemondó kurzus közös szupernagyiját... aki ezúttal egy saját maga által kitalált történetet hozott nekünk egy almáskertről és egy pici arany hernyóról. És természetesen egy kosár gyönyörű piros almát is ráadásképp.
A sort Sandra zárta. Nagyon kedves csaj, mindig kislányosan bájos mosollyal áll színpadra, és még sohasem láttuk rosszkedvűnek; könnyen nevet, és sokat. Mellesleg pedig vak, bár látónak született - ma arról mesélt nekünk, hogyan vakult meg egy orvosi műhiba következtében, aminek semmi köze nem volt a szemeihez. A történetet úgy adta elő, mintha valaki másról beszélne, és csak a legvégén árulta el, hogy ő volt a főszereplő; olyan volt az egész, mint egy különösen megrázó Dr. House epizódot hallgatni. Arról is mesélt, hogyan jutott túl mindenféle megpróbáltatásokon, és milyen a mindennapi élete; a végén pedig mindenki kapott tőle kis kártyát amin rajta van a Braille ábécé, és a saját nevünk is. Az osztály testületileg szipogott a történet végére, és főnökasszony hangosan fújta az orrát, pedig a történet inkább felemelő volt, mint szomorú; Sandra épp a második diplomáját csinálja, és mivel ez az osztály annyira király, hogy mindenhonnan vannak benne emberek, nem is itt ér véget a története. Az egyik osztálytársunk ugyanis kórházakkal foglalkozó toborzó személy, és úgy gondolta, ez pontosan az a sztori, amit a fiatal medikusoknak mindenképpen hallani kell; Sandra hamarosan turnéra indul...
Azt kell mondanom, meglepően jó csapat gyűjt össze ebben az osztályban. Eleinte aggódtunk, hogy sok olyan személy is felvette az órát, akinek semmi köze a mesemondáshoz, és majd ímmel-ámmal fogják csinálni; de ma rá kellett döbbennünk, hogy így a félév végére megszerettünk mindenkit, és nagy lelkesedéssel hallgatjuk egymás történeteit. Van közöttünk mindenféle mesélő, mindenféle mese, és mindenféle ember; de a félév folyamán olyan dolgok kezdtek történni szinte teljesen maguktól, pusztán a mesemondásnak köszönhetően, amikre nem számított senki. És mindenki kíváncsian várja, a következő heti előadók mivel fognak meglepni minket...

Karácsonyi káosz

Természetesen nem bírtam távol maradni.

Úgy volt, hogy ma könyvtári mesélés helyett PhD jelentkezéseket fogok beadni; de tegnap este (éjjel) meglepő módon sikerült letudnom a legfontosabb dolgokat, és úgy döntöttem, mégsem lehet csak úgy otthagyni az ötödikeseimet búcsú-mesélés nélkül. Tudtam, hogy a könyvvásár még mindig tart, és a tegnapihoz hasonló káosz volt várható; mégis, gondoltam, még ha nem is lesz alkalmam mesélni, legalább jókedvem lesz tőlük. Lett is.

A dolog a tegnapihoz nagyon hasonlóan zajlott. Ajtó kinyílik, ötödikesek betódulnak; zsivaj, tolongás, nagy mennyiségű pénz könyvekre való eltapsolása, amivel csak egyetérteni tudok. De a negyedikesekkel ellentétben meglepően hamar túlestek a dolgon, és kezdtek odaszállingózni hozzám megkérdezni, mikor mesélek. Ennek persze nem lehetett ellenállni; testületileg átvonultunk a számtógép-terembe, ahol kevesebb volt a könyv, viszont több a hely, és hirtelen gurulós székeken ülő kölykökkel voltam körbevéve. Előszedtem az első sztorit ami az eszembe jutott - a karácsonnyal kapcsolatban ötlött fel bennem, hogy zseniális kis csoportom nem hallotta még Dame Ragnell történetét. Juhú. Sajnos a mese felénél egy gimnazista osztály akart bekéredzkedni a számítógépekhez; időt kértem tőlük, és felgöngyöltem a mesét, de a könyvtáros kisasszony a záró mondat közepén azért még egyszer az arcomba mászott a gyerekeken keresztül, hogy biztos ne felejtsem el. Huh. Ötödikesek kitódultak, tinédzserek betódultak, és nagy hirtelen vége is lett a félévnek...

Alig várom a folytatást!