Végre-valahára sikerült bejutnom egy MOTH Story Slam-re! Aki még emlékszik rá: a múlt heti próbálkozás csúfos kudarcba fulladt, mert sok saroknyira állt a sor a helyszín előtt. Ezúttal okosabbak voltunk: vettünk jegyet előre az Interneten, és így beállhattunk a másik, jóval kisebb sorba, és még ülőhelyünk is volt.
Mire odaértünk, 45 perccel nyitás előtt (ezúttal Brooklyn-ban volt), ugyanaz a látvány fogadott minket: nagyjából két-háromszáz ember, a bejárattól a következő utcáig, a fogvacogtató hidegben; az elöl állók már jó két-három órája ott szobroztak. Egy idő után felbukkantak a szervezők is, két fiatal csaj, akik egy listán leellenőrizték a neveinket, aztán hagytak még fél órát álldogálni, mielőtt beléphettünk volna a klubba. Klasszikus, piros fénnyel megvilágított, poszterekkel borított, hosszú bárpulttal ellátott, alternatív zenét játszó kis bár volt, ahová élére állítva pont befért háromszáz ember (könnyedén legyintve a tűzvédelmi szabályokra, ugye). És be is jött annyi, meg a barátaik és üzletfeleik. Számomra az volt a leginkább megdöbbentő, hogy a közönség szinte kizárólag a tizenhat és harmincöt közötti korosztályból származott - pont abból a csoportból, akik más mesemondó rendezvényekre csak elvétve járnak. Itt viszont őrjöngésig fokozódott az érdeklődés, már kezdés előtt nagy volt a hangulat, és a földön is ültek; Kata megfigyelte, hogy különösen magas volt a szarukeretes szemüvegek és kötött mellények aránya, ami errefelé nem annak a jele, hogy szűz vagy, hanem annak, hogy nagyon-nagyon menő, akárcsak a szintén jelen lévő hosszú sálak, gombos csizmák, kalapok és nyúlfaroknyi lófarkak: a közönség brooklyn-i hipster fiatalokból állt. Úgy tűnt, errefelé a mesemondás
trendi.
Beérkezéskor a színpad tövében fel lehetett iratkozni mesélésre, akárcsak a mi saját, jóval kisebb kaliberű slam-jeinken: az ember természetesen nem megy el úgy egy ilyen rendezvényre, hogy nem dobja be a nevét a kalapba, és én se tettem. Aláírtam egy hosszú-hosszú papírt arról, hogy használhatják a felvett videót (érzem én, hogy meg fogom bánni), összehajtottam, és bedobtam egy
I [moly] Stories feliratú szövettáskába. Innen már nem volt visszaút.
Az est témája egyetlen szó volt: Rebound. Ez angolul annyit tesz: visszapattanni, gyógyulni, túltenni magad valamin; általában akkor használják, amikor szakítás után próbálod feldolgozni az eseményeket. A táskába, mint utóbb kiderült csupán tizenöt nevet dobtak; nem egy egyszerű téma, nekem se volt halvány sejtésem se, mit fogok mondani, ha esetleg kihúznak. De tartoztam annyival a mundér becsületének, hogy ha már eljöttem idáig, akkor fel is mászom a színpadra.
Az est házigazdáját, mivel a nevéről lemaradtunk, most már csak Hagridként emlegetjük: pont úgy nézett ki, mint a névadó egy jobban borotvált és végtelenül gonoszabb változata. Azonnal kitűnt a MOTH és a többi mesemondó rendezvény közti legegyértelműbb különbség: a MOTH keretein belül senki nem tesz szűrőt a szájára. Hagrid szedte a szenteket az égből ahogy tapsra buzdított bennünket, vagy próbált tűzvédelmi rendet kialakítani, vagy beszólt a hangoskodóknak, vagy a bár felé terelte a tömeget; kegyetlen volt, gonosz, és nagyon-nagyon jó arc. Mint utóbb megvillantotta, New Jersey volt tetoválva a szíve fölé, ami sokat megmagyarázott a más államokról alkotott megjegyzéseiből. Imádnivalóan tahó módon vezényelte le az egész eseményt, amit ő a saját szavaival csak "kreatív kompetitív nárcizmus"-ként definiált - Story Slam-ről tökéletesebb összefoglalás nem született még az univerzumban.
A rendszer egyszerű volt: a közönség soraiból választottak három zsűri-csapatot, mindenféle kreatív nevekkel, akik nagy pontozó táblákat kaptak, mint a sportversenyeken. Mindenkinek öt perce volt mesélni; a mese végeztével Hagrid elszórakoztatta a közönséget addig, amíg bejöttek a pontszámok. Tíz mesemondóra volt idő az este, az ötödik után rövid szünettel.
Úgy tűnt, a téma két dolgot juttatott az emberek eszébe: a szakítást és a kidobóst. Az előbbi várható volt; az utóbbi abból származott, hogy volt, aki a témát szó szerint vette. Az első srác arról beszélt, hogyan sikerült általános iskolában a lúzer gyerekekből egy nyerő kidobós-csapatot szerveznie (akik ugyan elvesztették a meccset, de annyi baj legyen); a második csaj előadta szakítása történetét, és a bunkó pasit, akivel utána járt, ami akár még jó sztori is lett volna, ha nem bőgi el magát a végén. Amikor Hagrid ránézett a harmadik cetlire, és elnyúlt az arca, már álltam is fel a székből.
Amennyire nagy volt a szája, annyira jó fej volt az óriás mindenkivel. Harsányan bömbölve addig szidta a közönséget, még az első fellépő előtt, amíg meg nem tanultunk torkunk szakadtából visítani és tapsolni és dobolni, valahányszor valaki elkezdett vagy befejezett egy történetet. Ma reggel torokfájással ébredtem; de a fogadtatás semmihez nem volt hasonlítható. Hagrid megállapította, hogy ez az első MOTH fellépésem, és a mikrofon előtt bátorítóan hátba veregetett - "Kill it."
Arról sikerült mesélnem, hogy senki sem egészen patrióta, amíg nem járt kívül a saját hazáján. Mivel az egész rendezvénynek erős stand-up hangulata volt, még akkor is, ha hivatalosan tilos volt stand-upolni, előadtam egy sor poént arról, milyen kalandjaim voltak magyarként Amerikában, és hogy általában milyen reakciókat kapok. Elmondtam azt is, hogy otthon nem nagyon meséltem magyar népmeséket, mert nagyon hozzájuk voltam szokva - a történet oda futott ki, hogy az amerikai diákok felhívták rá a figyelmem, mennyire kúl dolgok vannak a magyar népmesékben, és hogy valójában mennyire egzotikus a kultúra, ahonnan jöttem.
Egy reflektor világított az arcomba, ami mesemondó szempontból tragédia, mert semmit nem láttam a közönség reakcióiból - hallani viszont hallottam őket. Háromszáz jó fej fiatal elég hangosan tud tetszést nyilvánítani, ha akar. Miután letámolyogtam a színpadról, Hagrid megrótt, hogy a papíron Tennessee volt feltüntetve és nem Magyarország, azután tovább szórakoztatta a közönséget, amíg be nem jöttek a pontszámok. Az eredmény 8.0, 6.8 és 7.6 volt, amivel az est legalacsonyabb pontszámát értem el (Hagrid üvöltött egy sort az egyik zsűrivel, hogy 7 alá csak a bunkók pontoznak egy mesemondó versenyen), de ez semmit nem rontott a taps hangerején. Elégedetten hátradőlve hallgattam a többieket; most már azt is elmondhatom, hogy meséltem egy MOTH versenyen.
Nem vitatható, hogy a legtöbb versenyző gyakorlottabb volt nálam: valószínűleg nem a színpadon rakták össze a sztorijukat, és hozzá is voltak szokva a személyes meséléshez, ami számomra jórészt még mindig ingoványos terület. Sokan közülük bevallottan színészek vagy stand-up komédiások voltak, ami ezen a hipster környéken annyira nem is meglepő. A győztes nőszemély például egy egészen profi sztorit adott elő arról, hogyan szervezte meg élete első egyéjszakás kalandját; egy komédiás csaj hasonló sztorit adott elő, az onlájn randizás veszélyeival kiegészítve. A mi személyes kedvencünk Katával Bernie névre hallgatott; ránézésre manószerű fickó volt, aki arról mesélt, hogyan próbált meg okosabbnak látszani az exe új pasijánál. Remek humorral, nem kevés önkritikával és sok beleéléssel adta elő a sztorit; szakadtunk a röhögéstől. Az összes fellépés közül leginkább ez volt kerek történet, bájos csattanóval a végén. Majdnem meg is nyerte a versenyt; csak a döntetlen utáni újrapontozás billentette a nő felé a mérleget.
Volt még egy csaj, aki arról mesélt, hogyan indult általános iskolában osztályelnöknek a suli legnépszerűbb sráca ellen, és egy színész nő, aki a családjáról adott elő egy vicces, ám valahol kedves sztorit. Mindenki gyakorlott fellépő volt, remek előadó, és láthatóan otthonos a személyes mesélés műfajában. Hagrid kézben tartotta az eseményeket; a sztorik alatt és között egyaránt szakadunk a nevetéstől.
Két fellépő volt, akik nélkül meglettünk volna: egy srác, akinek már messzire lesírt a fejéről, hogy a hipster fiatalság "bringás" alfajába tartozik, arról mesélt, milyen káros hatásokkal van a biciklizés az ember nemesebb testrészeire (és jóval többet árult el, mint amit valaha meg akartunk tudni), és egy nő, akit, ha lett volna kéznél, megdobáltunk volna paradicsommal és záptojással. Igazából nála sem a rossz előadásmód volt a téma, hanem az úgynevezett sztori. Arról mesélt ugyanis, hogy Japánban és Svájcban dolgozott nemzetközi iskolákban tanárként; az egész hét perce arról szólt, hogy milyen furák a külföldiek, és hogy ő mennyire örül, hogy amerikai. Nagy részletességgel leírta, hogy a britek, akikkel együtt tanított, furák és ostobák (a hangokból ítélve nem kevés brit volt a közönségben, hehe), és hogy van ez a fura ünnepük, amikor valami ötszáz évvel ezelőtti fickó bábuját felgyújtják, és hogy szerintük ez szórakozás. Azt is kielemezte, hogy a hülye európaiaknál minden a karácsonyról szól (mondja ezt egy New York-i lakos, pffft), és hogy valami fura okból a gyerekek karácsonykor Jézusról énekelnek, ami szerinte lelombozó, és hogy a Mikulás mellett valami fura fekete ördög-szerűség is van, amiről ő írt is egy megrovó cikket egy újságba, csak a hülye európaiak nem értették, mi baja vele. Azt is hozzátette, hogy az ottaniak kulturálisan teljesen érzéketlenek, és nincs fogalmuk a politikai korrektségről, mert rossz megjegyzéseket tettek az oroszokra, amit ő rossz néven is vett, mert ő személy szerint is orosz, hiszen az ük-anyja Ukrajnából jött Amerikába. De, jelentette be széles vigyorral a sztori végén, azért egy dögös brit pasit sikerült a végén összeszednie.
Láttam, hogy Hagridnak rángott az arca, mire a nő végül elhagyta a színpadot.
Az utolsó mesemondó után már nem történt sok minden; kihirdették a győztes, ujjongtunk egy sort, aztán feloszlott a társaság. Az is kiderült az est folyamán, hogy ez a slam volt a MOTH mozgalom tizenharmadik évének első rendezvénye - amin meglepődtem, mert mindenki olyan szenzációként emlegeti a mozgalmat, hogy azt hittem, maximum három-négy éves lehet. Abszolút megérdemli a hírnevét: remek a hangulat, újszerűek a témák, fiatal a közönség, és terjed vele a mesemondás jó híre. Ha a mesemondás mint műfaj túl akarja élni az elkövetkező évtizedeket, szükségünk van erre a korosztályra, a szarukeretes szemüvegeivel és a szemébe lógó hajával; szükség van arra, hogy a mesemondók modern témákról beszéljenek, és ne tegyenek lakatot a szájukra. Várom már, mikor fog a mozgalom kiterjedni más mesemondó műfajokra is, mint az a mitológia slam, amit a svédek és írek rendeztek tavaly; ha már bevonzottuk a rajongókat, adjunk nekik valami tartalmasabbat is. Az egyetlen dolog, amit egy kicsit hiányoltam, a többi rendezvényen megszokott bensőséges légkör volt: itt a színpadon álló mesélő és a szórakoztatott közönség élesen elvált egymástól, és inkább volt fellépés, mint mesélés jellege a dolognak - a sztorik ellenére a mesemondás és a stand-up közötti vékony vonalon egyensúlyoztunk, és kíváncsi lettem volna, terjed-e a fiatalság összpontosító készsége öt percen túlra is. A különbséget leginkább ott tudnám megfogni, hogy a mesemondás az, ahol a sztorira emlékezel - a slam pedig az, ahol az előadóra. De, bár a személyes sztori valószínűleg sohasem lesz a kedvenc műfajom, el kellett ismernem, hogy a MOTH megéri a pénzt és a népszerűséget. Remek estét töltöttünk a picike bárban; remélem, lesz még alkalmam visszajönni.
