2012. január 14., szombat

A valódi Mexikó

Tegnap a szabad péntekre való tekintettel sikerült valami egészen szürreális napot tartanunk.
Először is Joshua rábeszélt mindenkit, hogy a hetek óta reklámozott Szépség és a Szörnyeteg 3D-t nem lehet kihagyni, főleg, ha délután a moziban féláron vannak a jegyek. Ezzel persze mindenki egyetértett (valami fura okból az amcsiknak szíve csücske a Sz&Sz, nekem messze nem a kedvenc Disney filmem, és hugi se szereti, mert nincs benne elég kisállat). A csapattal viszont mindig élmény moziba menni, úgyhogy bezsúfolódtunk négyen Sara kocsijába, és hangos kuncogások közepette elzötyögtünk a moziig. Mostanában az a divat, hogy régi filmeket adnak 3D-ben újraalkotva. A teremben mi voltunk négyen, és egy rakat anyuka különböző korú óvodásokkal, ami senkit nem akadályozott meg abban, hogy a filmmel együtt énekeljen (vagyis ők hárman énekeltek, én meg fuldokoltam). Meg kellett állapítanunk, hogy felnőtt fejjel teljesen más a történet, és sok ponton kórusban vinnyogtunk rajta, de pont ettől volt az egész szórakoztató. Hazafelé menet aztán belénk ütött a Disney, és csakis énekelve voltunk hajlandóak kommunikálni a kocsiban. Ettől pedig megéhezik az ember; Danielle javaslatára elindultunk, hogy megkeressünk egy mexikói éttermet, ahol az Internet tanúsága szerint ("az legalább hat ember!!!") a város legjobb és legautentikusabb mexikói menüjét kínálják.

Kis híján kifutottunk a városból, mire rábukkantunk a helyre. Először is nem étterem volt, hanem egy étteremmel egybekötött mexikói élelmiszer- és kegyszerbolt (némi népi orvoslással összekötve - Sara nagy boldogan vette tudomásul, hogy egy egész polcnyi varázslötty kapható potom áron, közvetlenül az ijesztően bámuló Kisjézusok mellett). Másodszor, tényleg autentikus volt a hely: mexikói zene bömbölt a rádióból, mexikói szappanopera ment kivetítőn, és mexikói családokat szolgáltak ki pincérnők, akik nem beszéltek angolul. Kissé megilletődve torpantunk meg az ajtóban, de ezt a kulturális élményt nem lehetett kihagyni; összezsúfolódtunk egy pici asztal körül, és rendeltünk magunknak kaját. Joshua szorgos SMSezésének köszönhetően hamarosan csatlakozott hozzánk Joel és Ginni is, akik a déliesen lassú kiszolgálásnak köszönhetően nem maradtak le semmiről; amikor kihozták a kajánkat, egybehangzóan úgy döntöttünk, hogy ne is rendeljenek semmit, jut nekik bőven a miénkből. Vidám hangulatban költöttük el a vacsoránkat, bár a többieken láttam, hogy erősen feszengenek a kulturális szakadéktól, ami elválasztja az USA-t és Mexikót. A két kultúra nagyjából homlokegyenest ellenkező, és még olyan tapasztalt texasi születésű személyek is, mint Sara, kényelmetlenül érzik magukat egy ennyire "autentikus" helyen. Én személy szerint nagyon élveztem az egészet; olyan volt, mint egy rövidke kiruccanás Mexikóba. A spanyolt meg végképp nem bántam.
Íme a fotók, hogy átérezzétek ti is a hangulatot:





2012. január 12., csütörtök

Kalandra fel!

Ipari mennyiségű kávéval érkeztem órára ma reggel: csak kilenckor kellett volna felkelnem, ehelyett a kedves szomszéd (ismét) odaégette a reggelijét hajnali hétkor, így kemény öt óra alvás szorult belém, meg egy kisebb szívroham a tűzriadó miatt. Gondoltam rá, hogy beígérem, hogy a következő dolog, ami ég, a holtteste lesz, de végül nem volt erőm elmászni a szobájáig, hogy közöljem is vele.

A tanterembe belépve földöntúli látvány fogadott: ott, ahol általában tücskök és kósza mesemondók ciripelnek csak, ezúttal kisebbfajta tömeg gyűlt össze, szám szerint tizenhat fő, plusz a nagyfőnök, akin látszott, hogy nincs ekkora érdeklődéshez szokva, és kicsit felkészületlenül érte a dolog. A székek körbe voltak rendezve, és a legtöbb már foglalt volt; nagyfőnök a sajátja mellett lévő üres helyre mutatott, és közölte velem, hogy mától hivatalosan is segédoktató vagyok a kurzuson belül. Utánam nem sokkal besorjázott a terembe az anime klub egy része, és mindjárt lett nagy hangulat; mindenki lelkes volt és kíváncsi, hogy tényleg szerepjáték-órára sikerült-e feliratkozniuk, vagy valaki csak szívózott velük.

Először is futottunk egy gyors kört, és mindenki bemutatkozott. Négyen vagyunk mesemondók, és egy csaj az előző félévi kezdő mesemondás óráról; mindenki más különféle tanszékekről érkezett, főleg angol és színház szakról. Volt egy srác aki nem volt rajta a listán, mert hivatalosan már nem fért be a kurzusra, de nagyfőnök szólt neki, hogy azért jöjjön, mert Griffin a keresztneve, és egy ilyen nevű személyt nem lehet egy RPG kurzusról kihagyni, ugye. Griffinről (és az anime osztagról) kiderült, hogy gyakorlott szerepjátékosok, ami nem annyira meglepő; kiderült az is, hogy mind egyszerre iratkoztak fel, csapatként, és nem kis lelkesedéssel tekintenek a kurzus elébe. Még néhány lány is akadt, szám szerint négy - ketten a digitális média szakról, egy színész, és egy kolumbiai cserediák, akiről nem tudjuk biztosan, hogy került ide. Első blikkre három Dr. Who pólót számoltunk össze a körben, amiknek ugye azonnal örvendeni kellett; amikor szóba hoztuk a dolgot, Griffin előkapott egy sonic screwdriver-t is a táskájából, amitől teljes lett a siker. Nagyfőnök, érezve a vesztét, óvatosan megkérdezte, ki Doktor-rajongó az osztályból; az eredmény: tizenhatból tizenhat, és tizenöt perc hangzavar, mire sikerült visszavennie az irányítást.

Ezek után kisebb nyugi következett, amíg nagyfőnök a szerepjáték és a mesemondás összefüggéseiről beszélt (lásd a korábbi bejegyzést); nagyon klassz párhuzamot sikerült húznia a kettő között, már csak azért is, mert mint kiderült, az amerikai mesemondó mozgalom hónapra ugyanakkor indult el, mint a D&D, és nagyon hasonlóan is fejlődött. Felolvasott részleteket a kötelező olvasmányainkból (Second Person, Reality is Broken) és különböző játékszabály-könyvekből (úgy tűnik, neki is a Changeling lesz a nagy kedvence, bár amikor óra után betévedtem az irodájába, majdnem hanyatt estem, mert a szokásos jungi pszichológia és folklór-kötetek helyett halomban állt az asztalán a Werewolf könyvtár... fene tudja, honnan szerezte...). A felolvasás végeztével átadta nekem a szót, hogy találjam ki, mi a túrót fogunk kezdeni tizenhat emberrel.

Innentől már elememben voltam. Először is megkérdeztem őket, hány ember játszott már D&D-t; nyolcan jelentkeztek. Megkérdeztem, kinek van hozzá karaktere; itt kevesebb volt a jelentkező; megkérdeztem, hányan tudják, hogyan kell karaktert csinálni, és HÁLA A JÓ ÉGNEK mind a nyolc tisztában volt vele (D&D karaktert kreálni leginkább egy középiskolás matekórára emlékeztet, és bár gyakoroltam az elmúlt két napban, a hátamba se hiányzik). Így aztán kialakult a terv: hét tapasztalt ember fogja alkotni az első játékos csapatot (továbbiakban csak "The Seven" avagy a "Hetek" - hat srác és egy nagyon vagány csaj, klasszikus felállás, hehe), az osztály másik fele pedig párba áll egy-egy játékossal, és menet közben tanul tőlük. Kedden lesz a következő óránk, ahol belecsapunk a lecsóba; csütörtökön a tanítványok átveszik a karaktereket, és onnan folytatják a dolgot, ahol abbamaradt.

Itt persze meg kellett állnunk megvitatni a karakteralkotást mint folyamatot. Kissé megoszlott a figyelmem, mert egyrészt próbáltam egyszerűen elmagyarázni a kezdőknek, mi az a karakter és hogyan készül (fajok és kasztok), miközben az osztály másik fele buzgón emlegette a saját karaktereit, és azon morfondírozott, melyik hatodrangú szabálykönyvből akar fura ismeretlen fajokat és kasztokat választani, amíg le nem lőttem őket, hogy ragaszkodjanak az alapokhoz, ha lehet, különben én leszek bajban. Azt is bejelentettem, hogy a 3.5-ödik kiadással játszunk, mire a srácok méltóságteljesen meghajoltak az irányomban és azt mondták: "Te egy jó ember vagy." (D&D körökben az, hogy melyik kiadással játszol, meghatározza, ki vagy, és vérre menő viták mennek az egyes táborok között).

Ezek után persze felvetették hogy magyarázzuk el a jellemeket is - Patrick rögtön ki is pattant a táblához, és felrajzolta a Jó-Gonosz, Törvényes-Kaotikus koordináta-rendszert. Ezek után jó húsz percet töltöttünk azzal, hogy a kezdőknek magyaráztuk, melyik jellem mit takar, azzal, hogy különböző karaktereket helyeztünk el a koordináta-rendszerben: Boba Fett körül kisebb vita alakult ki, Doktor House valahol a semleges zónába került, Richard és a Joker egyértelműen kaotikus gonosz, Jack Harkness fene se tudja, de szexi, és miután a kezdők könyörögni kezdtek, az egyértelműség kedvéért áttértünk Doktor Who példákra. Természetesen. Nagyfőnök a háttérben a jungi személyiségtípusok felől morfondírozott, de senki se vett róla tudomást. Hála az égnek a csapatból senki se akar gonoszt játszani, és egybehangzó vélemény volt az is, hogy a Törvényes Jó szinonimája a "Törvényes Hülye" (Lawful Dumb).
Az órát végül azzal a jóleső mondattal zártuk, hogy "akkor következő órára a Hetek hozzanak karaktereket és kockákat, akinek van szabálykönyve, azt is, és valaki hozzon rágcsát..."

Rock. And. Roll. Epikus félévnek nézünk elébe.

Beéneklés

Ismét itthon Tennessee-ben. Holnap (ma!) kezdődik a tanítás; az utolsó nyugis estére és Ginni (Joel felesége) születésnapjára való tekintettel összegyűlt megint a csapat, és közös lendülettel elmentünk karaoke estét tartani.
A helyszín a Bailey's nevű bár volt - hatalmas, tágas épület, a terem egyik felében biliárdasztalokkal, a másik oldalon bárpulttal, hatalmas tévéképernyőkkel amiken különféle sportmeccsek mennek folyamatosan, és látványosan helyi érdekeltségű törzsközönséggel. Nyolcan voltunk; sikerült egy szép nagy asztalt lefoglalnunk magunknak. Ahhoz képest, hogy a hétköznap estére való tekintettel egyáltalán nem volt tele a hely, mindenki énekelni akart; tíztől hajnali egyig tartott, míg mindannyian sorra kerültünk. Az éneklés nagyon jó móka volt, de legalább olyan jó volt a többieket is hallgatni; igazán hamis csak egy vagy kettő akadt, voltak ellenben hivatásosnak hangzó személyek is. Szintén Tennessee hangulatot idézett, hogy a dalok nagy része a country műfajába tartozott, amit senki nem bánt, én se. A csapatunk remekül alakított; Ginni bevállalta a Born This Way-t (csak a szülinapra való tekintettel "born this day" lett belőle), Joshua a kedvemért elénekelte a Wagon Wheel-t, Sara letarolt mindenkit a Fancy-vel, Cathy Jo a Delta Dawn-nal nyerte meg a kocsma közönségét, Danielle kedvenc dalát, a Fidelity-t énekelte nagy vidámsággal. Részemről az egyetlen dalt énekeltem, amit már próbáltam karaoke-n (White Flag), mert a többi ötlethez nem ittam elég sört. Na, majd legközelebb. Ez viszont a többiek egybehangzó véleménye szerint királyul sikerült. A végén csoportosan közösen Ginni külön kérésére elzengtük a Total eclipse of the heart-ot, amit a kocsma közönsége különösen értékelt, csak mert annyira drámaiak és lelkesek voltunk (hála az égnek csak Saránál volt mikrofon).
Hajnali negyed három van, sürgősen elteszem magam aludni. Reggel kezdődik a tanítás, és a kalandmesternek nem illik elkésni az első szerepjáték óráról...

2012. január 8., vasárnap

Aki keres, az talál

A tavalyi játék: az új év kezdetére való tekintettel megint megkerestem a listát arról, milyen keresőszavak vezették el a látogatókat a blogomra 2011 folyamán. Amellett, hogy egyértelműen mutatja, miről kell írnom, ha népszerű akarok lenni, a lista egyben roppant szórakoztató is (akit érdekel, itt a tavalyi gyűjtés). Íme a gyöngyszemek:

A legtöbb találatot 2011 folyamán teljesen meglepő módon a "Zál és Rúdábé" keresőkifejezés hozta. Nem panaszkodom, az egyik kedvenc történetem, emlegetem is sokat... de most komolyan. Lemaradtam valamiről?

Szorosan a második helyen a "candy cane magyarul" kifejezés áll. Változatlanul. Lásd a tavalyi listát. Árpacukor, emberek! Olvassatok Mary Poppinst.

Futottak még (de nem elég messzire):

eggnog magyarul - tojáslikőr

szőrmefétis - tudom én, hogy benne volt a bejegyzés címében, na de emberek...

a nyugalom megzavarására alkalmas angolul - fucking loud, szívesen ;)

alkonyat irodalomtanítás - ESZEDBE NE JUSSON!!!

bicskák történelme - na ezt pl. én is elolvasnám

bronzbika kínzóeszköz - erre gyanúsan sokan kerestek rá egy év alatt. Csak úgy mondom.

csöves jelmez - remek szetteket lehet kapni kevés pénzért a legtöbb aluljáróban

disney verekedés - ööö...

eladó ültetvény - személyzet nélkül

güzüegér - én is

fogalmazás békákról - valamiért mindenki a blogomon keres általános iskolai fogalmazásokat, és az egyetlen bejegyzés a 700-ból ami folyamatosan spamelődik is az az egy, aminek "általános iskolai fogalmazás" a címe. Szülők, ne csaljatok!

fogytam - én is

helovíni szex játékok - khm.

plüss idegsejt - azok nagyon cukik!

kockás inges fekete hajú srác biciklivel - hmm... bocsi, ideát senki nem használ biciklit. De kockás ing az van bőven.

mesék angolul - Google keresés 101

mesék teljesen magyarul - totálisan sok van belőlük

mit csinálsz ha találkozol egy medvével - jó eséllyel meghalsz. Kérdezzétek meg Legendás Sanyi Bácsit a Hargitán.

nagy mesemondók e-vel - Eeeeeee....

nem tanul semmit - az nem az én hibám!

new yorki bolt neve - SHOP

újfehértó örömlány - hát, barátom, ha a Google-ön keresed...

Minden esetre örülök, hogy ennyien rám találtatok 2011-ben, még akkor is, ha nem tudtam minden igényt kielégíteni. Ebből is látszik, hogy mesemondókat néha a legváratlanabb helyeken talál az ember...

További jó keresgélést mindenkinek!

2012. január 5., csütörtök

Mezei egér hazatér

Egy bóklászással és különféle végtagok alapos lefagyasztásával töltött utolsó nap után eljött az ideje, hogy búcsút vegyek New York Citytől, és visszatérjek a kedves, otthonos, ám nem kevésbé orrfagyasztóan hideg Tennessee-be.

New York City a búcsúzásban is hű maradt önmagához: a reggeli csúcsban beragadtam a metróba, mert valahol sínt szereltek, úgyhogy sikerült megint három órát töltenem közlekedéssel, mielőtt kiértem volna a reptérre. Cserébe az alagútban álldogálva se unatkoztunk: felszállt egy fickó, és zengő hangon lökni kezdte a sódert, hogy szedjük össze az elszórt újságokat. "Én kérem itt lakom" közölte kimért felsőbbrendűséggel "Én se megyek a maguk házába szemetelni. Szedjék szépen össze. Ha már egyszer betrappolnak az ember lakásába kérdezés nélkül, legalább viselkedjenek! Nézzenek oda, ez is csak itt bejön, és nem is kopogott, ki látott már ilyet... tessék hölgyem, fáradjon beljebb, foglaljon helyet. Áll már fel, fiam, az én időmben ha felszállt egy hölgy a metróra, ugrottál hogy átadd a helyet! Csak tessék csak tessék, szeretem a vendégeket, jut hely mindenkinek. Nektek nincs ilyen házatok, mi? Gondoltam hogy nem. Tíz szoba, mobil lakás, oda visz ahová akarod! Nem is jártam hét éve a felszínen. Van itt minden, mosdó, kaja, fűtés. Csak hát az emberek bemászkálnak az ember lakására. Ilyet! Tessék, bemondták hogy át lehet szállni a másikra. Az a helyi járat. Ez az expressz. Át akar szállni valaki? Megállítsam? TAXI!!!" [kiüvölt a metró nyíló ajtaján] "Itt ilyet is lehet. Bezony. Hét éve hagytam ott az asszonyt. Tizenöt év házasság! Azt mondják, nem férfi, aki elfut otthonról, de ha látták volna a feleségem, maguk is elfutottak volna. Kétszáz kiló! És egy dolgot tudott csak főzni, rizst. Tizenöt évig rizsen éltem, míg egy reggel belenézek a tükörbe, és úgy néztem ki, mint Uncle Ben. Fogtam magam, leléptem. Maguk is leléptek volna! A nőnek kilenc hasa volt. Kilenc, úgy éljek. Azóta itt vagyok. Kényelmes, meleg. Csak hát bemászkálnak az emberek. Na ennyi, mindenkinek jó utat, boldog újévet, szép napot, sok sikert! És szedjék fel az újságokat! Holnapra vendégeket várok!"

Az út hátralévő része eseménytelenül telt; sikerült a MOTH alatt megfáznom, és takonnyal teli fejjel nem egy élmény repülni: mire leszálltam Johnson City-ben, olyan süket voltam, mint az ágyú. Most, hogy hazaértem, és nekiálltam kifűteni az üdítően szkunk- pók- és tücsökmentes lakást, már hallok egy kicsit.

Hát, itt tartunk most. Viszlát New York, helló Tennessee! :)

2012. január 3., kedd

MOTH Story Slam - Kreatív kompetitív nárcizmus

Végre-valahára sikerült bejutnom egy MOTH Story Slam-re! Aki még emlékszik rá: a múlt heti próbálkozás csúfos kudarcba fulladt, mert sok saroknyira állt a sor a helyszín előtt. Ezúttal okosabbak voltunk: vettünk jegyet előre az Interneten, és így beállhattunk a másik, jóval kisebb sorba, és még ülőhelyünk is volt.
Mire odaértünk, 45 perccel nyitás előtt (ezúttal Brooklyn-ban volt), ugyanaz a látvány fogadott minket: nagyjából két-háromszáz ember, a bejárattól a következő utcáig, a fogvacogtató hidegben; az elöl állók már jó két-három órája ott szobroztak. Egy idő után felbukkantak a szervezők is, két fiatal csaj, akik egy listán leellenőrizték a neveinket, aztán hagytak még fél órát álldogálni, mielőtt beléphettünk volna a klubba. Klasszikus, piros fénnyel megvilágított, poszterekkel borított, hosszú bárpulttal ellátott, alternatív zenét játszó kis bár volt, ahová élére állítva pont befért háromszáz ember (könnyedén legyintve a tűzvédelmi szabályokra, ugye). És be is jött annyi, meg a barátaik és üzletfeleik. Számomra az volt a leginkább megdöbbentő, hogy a közönség szinte kizárólag a tizenhat és harmincöt közötti korosztályból származott - pont abból a csoportból, akik más mesemondó rendezvényekre csak elvétve járnak. Itt viszont őrjöngésig fokozódott az érdeklődés, már kezdés előtt nagy volt a hangulat, és a földön is ültek; Kata megfigyelte, hogy különösen magas volt a szarukeretes szemüvegek és kötött mellények aránya, ami errefelé nem annak a jele, hogy szűz vagy, hanem annak, hogy nagyon-nagyon menő, akárcsak a szintén jelen lévő hosszú sálak, gombos csizmák, kalapok és nyúlfaroknyi lófarkak: a közönség brooklyn-i hipster fiatalokból állt. Úgy tűnt, errefelé a mesemondás trendi.

Beérkezéskor a színpad tövében fel lehetett iratkozni mesélésre, akárcsak a mi saját, jóval kisebb kaliberű slam-jeinken: az ember természetesen nem megy el úgy egy ilyen rendezvényre, hogy nem dobja be a nevét a kalapba, és én se tettem. Aláírtam egy hosszú-hosszú papírt arról, hogy használhatják a felvett videót (érzem én, hogy meg fogom bánni), összehajtottam, és bedobtam egy I [moly] Stories feliratú szövettáskába. Innen már nem volt visszaút.

Az est témája egyetlen szó volt: Rebound. Ez angolul annyit tesz: visszapattanni, gyógyulni, túltenni magad valamin; általában akkor használják, amikor szakítás után próbálod feldolgozni az eseményeket. A táskába, mint utóbb kiderült csupán tizenöt nevet dobtak; nem egy egyszerű téma, nekem se volt halvány sejtésem se, mit fogok mondani, ha esetleg kihúznak. De tartoztam annyival a mundér becsületének, hogy ha már eljöttem idáig, akkor fel is mászom a színpadra.

Az est házigazdáját, mivel a nevéről lemaradtunk, most már csak Hagridként emlegetjük: pont úgy nézett ki, mint a névadó egy jobban borotvált és végtelenül gonoszabb változata. Azonnal kitűnt a MOTH és a többi mesemondó rendezvény közti legegyértelműbb különbség: a MOTH keretein belül senki nem tesz szűrőt a szájára. Hagrid szedte a szenteket az égből ahogy tapsra buzdított bennünket, vagy próbált tűzvédelmi rendet kialakítani, vagy beszólt a hangoskodóknak, vagy a bár felé terelte a tömeget; kegyetlen volt, gonosz, és nagyon-nagyon jó arc. Mint utóbb megvillantotta, New Jersey volt tetoválva a szíve fölé, ami sokat megmagyarázott a más államokról alkotott megjegyzéseiből. Imádnivalóan tahó módon vezényelte le az egész eseményt, amit ő a saját szavaival csak "kreatív kompetitív nárcizmus"-ként definiált - Story Slam-ről tökéletesebb összefoglalás nem született még az univerzumban.

A rendszer egyszerű volt: a közönség soraiból választottak három zsűri-csapatot, mindenféle kreatív nevekkel, akik nagy pontozó táblákat kaptak, mint a sportversenyeken. Mindenkinek öt perce volt mesélni; a mese végeztével Hagrid elszórakoztatta a közönséget addig, amíg bejöttek a pontszámok. Tíz mesemondóra volt idő az este, az ötödik után rövid szünettel.

Úgy tűnt, a téma két dolgot juttatott az emberek eszébe: a szakítást és a kidobóst. Az előbbi várható volt; az utóbbi abból származott, hogy volt, aki a témát szó szerint vette. Az első srác arról beszélt, hogyan sikerült általános iskolában a lúzer gyerekekből egy nyerő kidobós-csapatot szerveznie (akik ugyan elvesztették a meccset, de annyi baj legyen); a második csaj előadta szakítása történetét, és a bunkó pasit, akivel utána járt, ami akár még jó sztori is lett volna, ha nem bőgi el magát a végén. Amikor Hagrid ránézett a harmadik cetlire, és elnyúlt az arca, már álltam is fel a székből.

Amennyire nagy volt a szája, annyira jó fej volt az óriás mindenkivel. Harsányan bömbölve addig szidta a közönséget, még az első fellépő előtt, amíg meg nem tanultunk torkunk szakadtából visítani és tapsolni és dobolni, valahányszor valaki elkezdett vagy befejezett egy történetet. Ma reggel torokfájással ébredtem; de a fogadtatás semmihez nem volt hasonlítható. Hagrid megállapította, hogy ez az első MOTH fellépésem, és a mikrofon előtt bátorítóan hátba veregetett - "Kill it."
Arról sikerült mesélnem, hogy senki sem egészen patrióta, amíg nem járt kívül a saját hazáján. Mivel az egész rendezvénynek erős stand-up hangulata volt, még akkor is, ha hivatalosan tilos volt stand-upolni, előadtam egy sor poént arról, milyen kalandjaim voltak magyarként Amerikában, és hogy általában milyen reakciókat kapok. Elmondtam azt is, hogy otthon nem nagyon meséltem magyar népmeséket, mert nagyon hozzájuk voltam szokva - a történet oda futott ki, hogy az amerikai diákok felhívták rá a figyelmem, mennyire kúl dolgok vannak a magyar népmesékben, és hogy valójában mennyire egzotikus a kultúra, ahonnan jöttem.
Egy reflektor világított az arcomba, ami mesemondó szempontból tragédia, mert semmit nem láttam a közönség reakcióiból - hallani viszont hallottam őket. Háromszáz jó fej fiatal elég hangosan tud tetszést nyilvánítani, ha akar. Miután letámolyogtam a színpadról, Hagrid megrótt, hogy a papíron Tennessee volt feltüntetve és nem Magyarország, azután tovább szórakoztatta a közönséget, amíg be nem jöttek a pontszámok. Az eredmény 8.0, 6.8 és 7.6 volt, amivel az est legalacsonyabb pontszámát értem el (Hagrid üvöltött egy sort az egyik zsűrivel, hogy 7 alá csak a bunkók pontoznak egy mesemondó versenyen), de ez semmit nem rontott a taps hangerején. Elégedetten hátradőlve hallgattam a többieket; most már azt is elmondhatom, hogy meséltem egy MOTH versenyen.

Nem vitatható, hogy a legtöbb versenyző gyakorlottabb volt nálam: valószínűleg nem a színpadon rakták össze a sztorijukat, és hozzá is voltak szokva a személyes meséléshez, ami számomra jórészt még mindig ingoványos terület. Sokan közülük bevallottan színészek vagy stand-up komédiások voltak, ami ezen a hipster környéken annyira nem is meglepő. A győztes nőszemély például egy egészen profi sztorit adott elő arról, hogyan szervezte meg élete első egyéjszakás kalandját; egy komédiás csaj hasonló sztorit adott elő, az onlájn randizás veszélyeival kiegészítve. A mi személyes kedvencünk Katával Bernie névre hallgatott; ránézésre manószerű fickó volt, aki arról mesélt, hogyan próbált meg okosabbnak látszani az exe új pasijánál. Remek humorral, nem kevés önkritikával és sok beleéléssel adta elő a sztorit; szakadtunk a röhögéstől. Az összes fellépés közül leginkább ez volt kerek történet, bájos csattanóval a végén. Majdnem meg is nyerte a versenyt; csak a döntetlen utáni újrapontozás billentette a nő felé a mérleget.
Volt még egy csaj, aki arról mesélt, hogyan indult általános iskolában osztályelnöknek a suli legnépszerűbb sráca ellen, és egy színész nő, aki a családjáról adott elő egy vicces, ám valahol kedves sztorit. Mindenki gyakorlott fellépő volt, remek előadó, és láthatóan otthonos a személyes mesélés műfajában. Hagrid kézben tartotta az eseményeket; a sztorik alatt és között egyaránt szakadunk a nevetéstől.
Két fellépő volt, akik nélkül meglettünk volna: egy srác, akinek már messzire lesírt a fejéről, hogy a hipster fiatalság "bringás" alfajába tartozik, arról mesélt, milyen káros hatásokkal van a biciklizés az ember nemesebb testrészeire (és jóval többet árult el, mint amit valaha meg akartunk tudni), és egy nő, akit, ha lett volna kéznél, megdobáltunk volna paradicsommal és záptojással. Igazából nála sem a rossz előadásmód volt a téma, hanem az úgynevezett sztori. Arról mesélt ugyanis, hogy Japánban és Svájcban dolgozott nemzetközi iskolákban tanárként; az egész hét perce arról szólt, hogy milyen furák a külföldiek, és hogy ő mennyire örül, hogy amerikai. Nagy részletességgel leírta, hogy a britek, akikkel együtt tanított, furák és ostobák (a hangokból ítélve nem kevés brit volt a közönségben, hehe), és hogy van ez a fura ünnepük, amikor valami ötszáz évvel ezelőtti fickó bábuját felgyújtják, és hogy szerintük ez szórakozás. Azt is kielemezte, hogy a hülye európaiaknál minden a karácsonyról szól (mondja ezt egy New York-i lakos, pffft), és hogy valami fura okból a gyerekek karácsonykor Jézusról énekelnek, ami szerinte lelombozó, és hogy a Mikulás mellett valami fura fekete ördög-szerűség is van, amiről ő írt is egy megrovó cikket egy újságba, csak a hülye európaiak nem értették, mi baja vele. Azt is hozzátette, hogy az ottaniak kulturálisan teljesen érzéketlenek, és nincs fogalmuk a politikai korrektségről, mert rossz megjegyzéseket tettek az oroszokra, amit ő rossz néven is vett, mert ő személy szerint is orosz, hiszen az ük-anyja Ukrajnából jött Amerikába. De, jelentette be széles vigyorral a sztori végén, azért egy dögös brit pasit sikerült a végén összeszednie.
Láttam, hogy Hagridnak rángott az arca, mire a nő végül elhagyta a színpadot.

Az utolsó mesemondó után már nem történt sok minden; kihirdették a győztes, ujjongtunk egy sort, aztán feloszlott a társaság. Az is kiderült az est folyamán, hogy ez a slam volt a MOTH mozgalom tizenharmadik évének első rendezvénye - amin meglepődtem, mert mindenki olyan szenzációként emlegeti a mozgalmat, hogy azt hittem, maximum három-négy éves lehet. Abszolút megérdemli a hírnevét: remek a hangulat, újszerűek a témák, fiatal a közönség, és terjed vele a mesemondás jó híre. Ha a mesemondás mint műfaj túl akarja élni az elkövetkező évtizedeket, szükségünk van erre a korosztályra, a szarukeretes szemüvegeivel és a szemébe lógó hajával; szükség van arra, hogy a mesemondók modern témákról beszéljenek, és ne tegyenek lakatot a szájukra. Várom már, mikor fog a mozgalom kiterjedni más mesemondó műfajokra is, mint az a mitológia slam, amit a svédek és írek rendeztek tavaly; ha már bevonzottuk a rajongókat, adjunk nekik valami tartalmasabbat is. Az egyetlen dolog, amit egy kicsit hiányoltam, a többi rendezvényen megszokott bensőséges légkör volt: itt a színpadon álló mesélő és a szórakoztatott közönség élesen elvált egymástól, és inkább volt fellépés, mint mesélés jellege a dolognak - a sztorik ellenére a mesemondás és a stand-up közötti vékony vonalon egyensúlyoztunk, és kíváncsi lettem volna, terjed-e a fiatalság összpontosító készsége öt percen túlra is. A különbséget leginkább ott tudnám megfogni, hogy a mesemondás az, ahol a sztorira emlékezel - a slam pedig az, ahol az előadóra. De, bár a személyes sztori valószínűleg sohasem lesz a kedvenc műfajom, el kellett ismernem, hogy a MOTH megéri a pénzt és a népszerűséget. Remek estét töltöttünk a picike bárban; remélem, lesz még alkalmam visszajönni.

Bevándorlunk

A mai nap programja: kimentünk Katával Ellis Island-re, megnézni a bevándorlási múzeumot. Ő már járt ott egyszer, de nekem legutóbb kimaradt az élmény, és ez egyike azon kevés turistalátványosságoknak, amikre éppen kíváncsi is voltam.


A New Jersey-i oldalon szálltunk kompra; már a jegyvásárlásnál egyértelmű volt, hogy a 13 dollárunkért a teljes bevándorlási élményt kapjuk. Először is, az eladónő nem volt semennyire sem kedves; cserébe a komp-állomás épülete barátságos steampunk hangulatot sugárzott, gazzal benőtt használaton kívüli vonatsínekkel, századeleji belső térrel, és goromba biztonsági őrökkel, akik kíméletlenül áthajtottak minket egy teljes reptéri ellenőrzésen. Miután visszaszedtük magunkra a kabátokat és öveket, egy elkerített folyosóba tereltek minket, ami a komphoz vezetett; a komp nem volt túl komfortos, leginkább csak állóhely volt rajta, cserébe zsúfolt volt, hogy tovább fokozza az autentikus hangulatot.
Utoljára a biztonsági vizsgálatnál hallottunk angol szót; a kaland hátralévő részére orosz, svéd, japán, és egyéb nemzetközi elemek vettek körül bennünket, amin igazán nem is volt mit csodálkozni.
A komp öt perc alatt megtette az utat a szigetig; alig volt időnk rácsodálkozni New York épületeire meg a Szabadság-szobor bal oldalára. Partot érve letereltek minket a hajóról (már sorban állt a következő bevándorló), és végül beléptünk a múzeum épületébe.
Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy nem én vagyok a családból az első, aki Ellis Island földjére tette a lábát: a családi hagyomány szerint (és ezt az archívum is igazolta) az egyik anyai ági ükapám járt már errefelé, 1914 környékén.





Ettől persze az egész látogatás új színezetet kapott: megpróbáltam elképzelni a sohasem látott ükapát, aki a múlt század elején a csarnokban tolongott a többi beérkezővel, és szobáról szobára ment, remélve, hogy átmegy minden vizsgálaton és nem utasítják ki az országból; megpróbáltam elképzelni, mennyit várakozott, és kikkel érkezett, és hogy tudott-e angolul egyáltalán. Azon is eltöprengtem, mit szólt volna, ha tudja, hogy száz évvel később az egyik ükunokája fogja majd ugyanazokat a termeket róni.
A múzeum előtt egyébként le a kalappal. Érdekes és informatív, de nem zúdít a látogatóra a kelleténél több információt; áttekinthető, lebilincselően érdekes, és természetesen nagy előnye, hogy a valódi, eredeti épületben kapott helyet. A kiállítás néhány tárgyon kívül főleg fényképekből és idézetekből áll; utóbbiakat interjúk során gyűjtötték a hetvenes és nyolcvanas években olyan emberektől, akik még Ellis Island hőskorában, a századfordulón vándoroltak be az országba.
És persze minden a számokról szólt; az egész kiállítás (és a beérkezési csarnok maga) azt hivatott érzékeltetni, hogy itt ezer meg százezer ember lépett Amerika földjére a világ minden tájáról. Egy egész falat borítottak hajónaplók, egy másikat pedig útlevelek vagy állampolgársági kérvények; két felet foglaltak el a gőzhajók képei, amiken az utasok érkeztek. Fehérrel csempézett, szűk folyosókon bolyongtunk; egy szoba az étkezésről szólt, kettő az orvosi vizsgálatokról, egy a bevándorlókat segítő szervezetekről, és így tovább. Az volt a szép az egészben, hogy a nagy számok ellenére is érezni lehetett, hogy egyéni történetek gyűjteményéről van szó: engem például sok időre lekötöttek az egyik adminisztrátor hölgy gépelt levelei, amikben egyes beérkezőket írt le választékos nyelvezettel és érdekfeszítő részletességgel. Rögtön el tudta képzelni az ember a teáskannát szorongató fiatal perzsa nőt, akinek a göndör haján furcsán állt az amerikai kalap, vagy a nagy hangú szerb férfit, aki megpróbálta meggyőzni a bizottságot, hogy fog magának munkát találni Amerikában, és nem lesz az állam terhére.
Kis számban ugyan, de magyar elemek is képviseltették magukat a kiállításban: egy fotó itt, néhány magyar szó ott, egy kis statisztika. Ide mindenki a gyökereit kutatni jön; nem volt tehát csoda, hogy örültünk, hogy mi is találtunk ilyen apróságokat.
Mire észbe kaptunk, fél öt volt, és kifelé tessékelt minket a múzeumból a biztonsági őr. Ismét kompra pattantunk; megcsodáltuk a szigetet és a szobrot a naplementében; és újabb bevándorló-élménnyel gazdagodva áthajóztunk Manhattanbe.
Hátra volt még a nap fénypontja: az év első mesemondó slam-je Brooklynban. De erről majd a következő bejegyzés mesél.


(Kompon. Valaki itt maradt a századelőről... vagy a divat ismétli önmagát.)


(Szigetek a naplementében)

2011. december 29., csütörtök

Múzeumi sárkányvadászat

Mivel a hétfői látogatásunk a Metropolitan-be eszembe juttatta, hogy mennyi mindent nem láttam még, úgy döntöttem, visszatérek a múzeumba egy egész napra, bóklászni. Ezúttal egyedül mentem, mert Kata dolgozik; és hogy célt adjak a céltalan bóklászásnak, adtam magamnak egy feladatot is.

Sárkányokra vadásztam.

A játék nagyon egyszerű: kell hozzá egy Met belépő meg egy fényképezőgép.

A feladat: találj annyi sárkányt, amennyit csak tudsz.

A szabályok:
1. Ha valamit sárkánynak hívnak, akkor az sárkány. Akkor is, ha nem néz ki sárkánynak.

2. Ha valami sárkánynak néz ki, akkor sárkány. Hacsak nincs valami más lényként azonosítva (értsd: a sárkánynak kinéző, "mitikus lény porcelánon" megjelölésű kép sárkánynak számít.)

Ennyi. Nyitásra oda is értem a múzeumba; hat és fél órát töltöttem a küldetés teljesítésével.

A végeredmény:
126 kiállítási tárgyon találtam sárkányt. Mivel egy tárgyon sok esetben több sárkány is jelen lehet, a Metropolitan sárkánypopulációja alsó hangon is 200 körülre tehető.

A vadászatról csak annyit mondanék, hogy nagyon jó buli volt. Szisztematikusan vonultam végig a kiállításokon, tárolótól tárolóig; elég hamar kifejlődött a sárkányszenzorom, és csak akkor torpantam meg, ha sárkány vagy sárkányszerű forma került a látókörömbe. Meglepően jól elrejtett sárkányokat is megtaláltam viszonylag könnyen. Ezen felül pedig még izgalmas is volt a játék, kincskeresés-jellegű - minden újabb felfedezett sárkány óriási sikerélményt jelentett, főleg, ha olyan helyen bukkant fel, ahol egyáltalán nem vártam volna. Ilyenből pedig volt bőven.

Amíg nem kezdi el tudatosan keresni őket az ember, addig nem is döbben rá, hogy a sárkányok mindenhol ott vannak - az ókori Közel-Kelettől a 19. századig, Japántól Bizáncig, az iszlám művészettől a görög vázafestészetig. Egyetlen műfaj sem mentes tőlük: láthatók porcelánra festve, elefántcsontból, jádéból, kőből, fából faragva, agyagedényekre pingálva, páncélokra domborítva, zászlókra varrva, nyílhegyekbe öntve, kardpengékbe vésve, balta- és lándzsafejekbe kovácsolva, szőnyegekbe szőve, kódexekbe festve, gemmákba és pecsétnyomókba vésve, terrakottából égetve, gyöngyházzal kirakva, vízköpőként, puskákon, számszeríjakon, ládikákon, falikárpitokon, nyergeken, szentek és istenek alatt és felett, ruhákra hímezve, bronzba és aranyba öntve, színes téglákból kirakva, kardmarkolatként, edényfülként, iniciáléként, merőkanálként, és természetesen, nem utolsó sorban, az ajándékboltban is.

Rutinos sárkányvadászként az ember arra számít, hogy az ázsiai szekció lesz a legzsúfoltabb. És nem téved. Úgy tűnik, akármerre hajítanék el egy követ, mindenképp sárkányt találnék el vele (de a teremőrök már így is csúnyán néztek rám, a kődobálás nem segített volna a dolgon). Ott nem nagyon kell keresgélni. Az antikvitáshoz nem fűztem vérmes reményeket, de gyakorlott mesemondó lévén nem voltam teljesen tanácstalan: az "ahol Iaszón van, sárkány is van" elvet követve ott is sikerült néhány példányt levadászni. Az ókori Közel-Kelet meglepően sok eredményt hozott, bár erősen támaszkodnom kellett az 1. szabályra - nem a tárgyakat néztem, hanem a cetliket, mert magamtól egyik figurát sem azonosítottam volna sárkányként. Megérkezvén a középkorba viszont megint könnyű dolgom volt: Szent György lépten-nyomon felbukkant, és hozta magával az elmaradhatatlan ellenfelet is. De az kell mondanom, egy kiállítás sem volt teljesen sárkánymentes: többször át kellett vágnom például a giccsgalérián (ami 17.-19. századi művészetként fut, és tele van rózsaszín porcelán nippekkel, pfuj), és még itt is akadt egy kancsófülként rejtőző fenevad. Az iszlám művészet szekcióban több tőrmarkolaton is találtam pirosan csillogó szemű arany sárkánykákat, támadásra készen összetekeredve.
A múzeum feliratai nem minden esetben törték magukat, hogy megkönnyítsék a helyzetem: ezért kellett meghoznom a második számú szabályt, mely szerint ha valami sárkánynak látszik akkor az is. Sok esetben egyáltalán nem írták ki, mit ábrázol a tárgy, csak azt, hogy micsoda (övdísz, tőr, stb.); máskor elütötték a dolgot "mitikus állatalak" vagy "zoomorf szimbólum" vagy egyéb hangzatos jelzővel.

Apropó, ha már a mesemondásnál tartunk: nagy örömmel fedeztem fel a múzeumi programban, hogy délelőtt mesemondás van a gyerekeknek az alagsori könyvtárban. Nosza, oda is evett a fene, megálltam a hátsó sorban egy csomó totyis és a szüleik sorfala mögött. Hát. Nem voltam elragadtatva.
Egy ősz hajú hölgy (gondolom, a könyvtáros) ült a kis közönség előtt, egy képeskönyvet magasra tartva, és a Twelve Days of Christmas-t szavalta, olyan értetlen csodálkozással, mintha most hallaná életében először. A gyerekeket nyilván nem kötötte le. Amikor végül átvergődött mint a tizenkét napon, egy fiatalabb nő vette át a mese nem létező fonalát, aki egy másik képeskönyvet kinyitva elkezdett felolvasni a kínai újévről. Azt hiszem, egy olyan színvonalas intézmény, mint a Met, utánanézhetne annak, mit is jelent az, hogy mesemondás...

Egy szó mint száz, a sárkányvadászatot ajánlani tudom csak mindenkinek. Többek között azért is, mert motivál rá, hogy végigtalpalj a sok kilométer hosszú kiállításokon; benézel minden tárolóba, de nem ragadsz le az összes tárgynál; nem érzed úgy, hogy az információ elöntötte az agyadat, mert van valami, amire koncentrálhatsz. Nem kell feltétlenül sárkánynak lennie, de kezdőknek csak ajánlani tudom.
Főleg, ha gyerek is van a társaságban. Múzeumba menni gyerekkel trükkös dolog; fél szemmel figyeltem, a kis látogatók hogy veszik a Metropolitan lenyűgöző méreteit és kínálatát. Széles volt a skála: a kislánytól, aki a görög csarnokban lezöttyent mellém a padra, és közölte hogy "unom ezt az emeletet" - a fiúig, aki lelkesen magyarázta az anyukájának, hogyan készül a szamurájkard; a fiútól, aki hangosan ordított az anyjával, hogy "azonnal mondd meg, hol vagyunk!" - a másik fiúig, aki a kínai kertben vidáman visongva futott körbe, hogy "we are in Chinatown!". Persze a felnőttek is legalább ilyen változatosak voltak. Könyvet lehetne írni a múzeumban elcsípett párbeszédekből.

Végezetül pedig, mivel már annyit beszéltem a sárkányokról, íme néhány jól megérdemelt kép. Megkímélek mindenkit attól, hogy kirakjam mind a 126-ot...






















Akit érdekel a többi is, vagy kérdése van, csipogjon. Jó vadászatot mindenkinek!

2011. december 27., kedd

Mesés másnap

(Karácsony másnapja. Nem ittam. Vagyis ittam, de nem annyit. Pffft.)

Mivel ma szünet van, és szép volt az idő, Katával elhatároztuk, hogy elmegyünk a Metropolitan múzeumba. Az apropót egy időszaki kiállítás szolgáltatta, mely a csábító "Mesemondás a japán művészetben" nevet viselte. Ennek természetesen nem lehetett ellenállni, úgyhogy hajnali tizenegykor ki is perdültünk az ágyból, és felzötyögtünk a metrón a Central Parkig.
Mivel a múzeumi kávézó nem túl csábító, ellenben méregdrága ételeket árul csak, úgy döntöttünk, teli hassal megyünk nézelődni; megálltunk egy McDonald's-ban a Wall Street mellett, hogy táplálkozzunk. A Meki két emeletes volt, és az ajtó felett egy fülkében egy kis fehér zongorista klimpírozott egy nagy fekete zongorán. Bizony. Meki élőzenével. Rendeltem magamnak egy trappistás-gombás hamburgert (köszi Kancsil, tényleg király volt! :) és felmásztunk az emeletre az "Orchidea terembe", ami úgy állt egy Mekinek, mint tehénen a gatya, és egy darab orchidea nem volt benne, de mi nagyon jól szórakoztunk. Az ajtó mellett elhelyezett tábla tanúsága szerint még a Travel Channel is forgatott itt. Nem csoda.

A múzeumban közepes méretű tömeg tolongott: kevesebb, mint legutóbb, de azért voltak épp elegen. Leadtuk a kabátokat, szereztünk jegyet, és nekivágtunk az épületnek. Előtte céltudatosan bekarikáztuk azokat a kiállításokat, amiket mindenképp látni akarunk, azután elindultunk a listán lefelé. Ez a terv az első emeleten borult fel, ahol belebotlottunk egy történelmi karikatúra-kiállításba; jó egy órát böngésztük kuncogva a 18. századi francia-angol karikatúrákat (leginkább egymásról), az újságokból kivágott divat-paródiákat, a politikai szösszeneteket és mindenféle fura, vicces és groteszk állatot, a 16. századtól napjainkig.
A kis kitérő után végül az ázsiai gyűjteményen átsuhanva megtaláltuk a japán kiállítást is - sok erőmbe került megállni, hogy tócsát ne nyálazzak a padlóra. A kiállítás tulajdonképpen abból áll, hogy csodálatos aprólékossággal illusztrált japán tekercsek vannak kigöngyölve a tárolókban, alattuk pedig a nyomtatott angol szöveg arról, miről is szól a történet. Ott volt az összes nagy klasszikus: a Heike klán története, Genji szerelmei, Urashima Taro, és a sárkányölő lány; és voltak persze olyanok is, amikről eddig nem hallottam, pokoljáró szerzetesek, háborúzó állatok, és egy végtelenül édes mese egy egércsaládról. Gondosan végigbogarásztuk az egész kiállítást, és sokat jegyzeteltem; fotózni sajnos tilos volt.
A japánok után Kata kedvéért átmentünk a vadonatúj Reneszánsz portrék kiállításra is. Itt jóval több ember tolongott, sok képhez egyáltalán nem is fértünk hozzá, így aztán volt időnk arról filozofálni, miért vannak itt tízszer annyian, mint a japánoknál. Remek teóriákat állítottunk fel. A kiállítás maga érdekes volt ugyan, de egy bizonyos mennyiség felett az ember már egyszerűen nem tud több hölgy-profilt és szigorú szemű firenzei nemest befogadni, még akkor se, ha nagyon igyekszik.
A fenn maradó nyúlfarknyi időt gondosan be kellett osztanunk: elkocogtunk a szomszéd galériába megnézni a Met vadonatúj közel-keleti állandó kiállítását. Lenyűgöző és gyönyörű. A falakon sok aprólékosan illusztrált kódexlap is látható; amikor felfedeztem, hogy a Sáhnáméból (fehér hajú perzsa herceg) és a Falnamából (színes szárnyú angyalok) egyaránt vannak itt oldalak, tapadtam az üveghez, mint a tengeri csillag, és visongtam boldogan. Itt már lehetett fotózni, ami egy idő után eszembe is jutott, úgyhogy íme pár kép:

Egy szép tőr, piros drágakőszemű sárkánnyal


Aprólékosan faragott boltívek


Elképesztően szép könyvecske:


Szép kék színek, amik élőben türkizek voltak


És a kedvencem, egy mulya tekintetű hárpia


Persze ez a galéria is megért volna önmagában jó fél napot; mivel nem volt jó fél napunk, leginkább fel-alá lézengtünk, és rácsodálkoztunk arra, ami épp az utunkba esett, nem volt nehéz, körül voltunk véve lenyűgöző dolgokkal.
Időközben elkezdték ránk zárni a múzeumot; nem tessékeltek ki senkit, de amikor elhagytunk egy-egy termet, bezárták mögöttünk az ajtót. Még így is órákba kerül, gondolom, mire összefogdosnak minden turistát. Addig is beszöktünk az egyiptomi kiállításba és végigfutottunk rajta a kifelé szállingózó tömeg ellen úszva (nagyon pórias okunk volt rá, ott van az egyetlen WC amit lokalizálni tudtunk), és közben azon gondolkodtunk, mi lesz, ha bezárnak minket a múmiák közé éjszakára.
Nem zártak be; mivel a múzeumbolt még nyitva volt, oda is vetettünk egy pillantást, és turkáltunk a méregdrága művészeti albumok között, amíg el nem jött a záróra ideje.

Így zárult a múzeumi kirándulás, de a napnak még nem volt vége. Az volt a terv ugyanis, hogy átmegyünk egy Bitter End nevű helyre pár utcával lejjebb - mesemondó versenyt hallgatni.
Bizony. Nem csak Johnson City-nek van ám Story Slam-je, hanem, meglepő módon, New York City-nek is. A The Moth nevű mesemondó mozgalom minden nagyobb amerikai városban szervez Story Slam-eket időnként. A honlapon csak annyit írtak, gyere és mesélj, beugró nyolc dolcsi, és érkezz egy órával korábban, hogy legyen helyed. Haha, gondoltuk, és odaértünk 75 perccel korábban. Egy sarokkal a Bitter End előtt kissé meglepődtünk, hogy vajon ez az őrült tömeg miért áll itt sorba, biztos valami karácsony utáni leárazás. Hát nem.
Az irdatlan hosszúságú, mintegy 300 embert számláló sor a mesemondásra várt.
Nem kaptam szikrát.
Végigkocogtunk a sor mentén a kocsmáig, hogy biztosak legyünk a dolgunkban (egy élelmes mozgó gyrosos már ki is használta a helyzetet, de elég biztosak voltunk benne, hogy nem az utcai junk food lett hirtelen ennyire népszerű) és belestünk az ablakon. Jó helyen jártunk: benn már szerelték a színpadot, állították a mikrofont, és miután az abéak minden sarkából bemértük a helységet teljes terjedelmével, gyors fejszámolást végeztünk, és arra jutottunk, nagyjából ötven embert lehet bezsúfolni oda, lapjával. Ami azt jelentette, hogy a maradék kétszázötven feleslegesen állt sorba (hacsak nem számoljuk a gyrost). És a sor a szemünk láttára nőtt tovább. Ha esetleg nem hinnétek el, lefotóztam, íme:


Sőt, le is videóztam, mert nem tudtam napirendre térni a dolog felett. Íme:


Hát, sajnos, ez a szomorú története annak, hogy nem jutottam be a Moth mesemondásra. Nem számoltunk azzal, hogy a nagy számok törvénye alapján New Yorkban még karácsony másnapján este is akad 300 olyan ember, aki mesemondást akar hallgatni, és hajlandó három órán keresztül fagyponton sorba állni érte. Ez mindenesetre felemelő tudat. Kata azt is hozzáfűzte, hogy azért ne keseredjek el, mert matematikailag Johnson City-ben tizenöt résztvevő jobb százalék, mint New Yorkban háromszáz. A matekkal ugye nem lehet vitatkozni.
Sarkon fordultunk, hazajöttünk, csináltunk vacsorát, és filmeket néztünk. Legközelebb bekészülök egy sátorral a sorban álláshoz.

2011. december 24., szombat

A beszélő állatok éjszakája

Minden mesemondó nagyon jól tudja, hogy a karácsony éjszaka sok szempontból különleges. Az egyik kevésbé ismert, ám a gyerekek körében különösen népszerű skandináv hiedelem úgy tartja, karácsony éjjel az állatok emberi nyelven tudnak megszólalni; erre az egy éjszakára minden évben megkapják az emberi beszéd képességét. Egyesek úgy mesélik, az állatok éjfélkor leborulnak a Kisjézus előtt és latinul dicsőítik, és felkelnek a méhek is, hogy elzümmögjék a 99. zsoltárt. A hiedelem onnan ered, hogy a hagyomány szerint Jézus egy istállóban született, állatokkal körülvéve, pont éjfélkor; amikor a világra jött, Isten megadta az istálló összes lakójának a beszéd képességét, hogy üdvözölhessék a Megváltót. Az állatok pedig beszélni kezdtek, és csak akkor hallgattak el, amikor megérkeztek az első pásztorok.
(Jelenet: pásztorok belépnek az istállóba; dermedt csend. Szamarak ártatlanul pislognak a sarokban. Egy tehén kérődzik egyet a rend kedvéért. Egy birka gyorsan becsukja a száját. József megköszörüli a torkát. "Ööö... jó estét?")
Aki jókor van jó helyen, érdekes dolgokat hallhat karácsony éjszaka. Néhány történetben az állatok hasznos tanácsokat adnak a kiszabott rövid időn belül; mások balszerencsét hoznak arra, aki kihallgatja őket (ha nekem is évi egy éjszakám lenne beszélni, én se örülnék, hogy valaki hallgatózik). A mesének köszönhetően a világ minden táján gyerekek százai állnak lesben éjszaka a kutya/macska/hörcsög/aranyhal felett, hátha szerencséjük lesz, és szóba elegyedhetnek velük. Sohasem lehet tudni.
Itt az ideje, hogy ti is kipróbáljátok!

Kívánok mindenkinek nagyon-nagyon Békés, Boldog, és Meghitt Karácsonyt!

Egy nappal karácsony előtt...

... New York City ugyanolyan, mint bármikor máskor. Talán egy picit zsúfoltabb, arra való tekintettel, hogy mindenki itt szeret karácsonyra shoppingolni, mert az trendi.

Továbbra is tartom az álláspontomat, hogy ebben a városban négy napot lehet egy huzamban ép ésszel kihúzni; nagy szerencse, hogy épp jön a nyugis itthonülős ünnepi hétvége. Ma már egészen őrült volt a belváros; a boltok környékén enyhe pánikhangulat uralkodott, és ha van valami, amit városi tömegnél jobban utálok, akkor az az ünnep előtti utolsó pillanatban bevásárló hisztis városi tömeg. De azért ma is a nyakamba vettem a várost, hogy ne maradjak ki az élményből.

Először is visszatértem a Strand-be bogarászni még egy kicsit, és most sem távoztam üres kézzel. A zsákmány: két remek új Mark Twain könyv (mivel az egyik kedvenc íróm, szorgosan gyűjtöm a műveit, csak otthon nehéz őket beszerezni). Az egyik a Tom Sawyer folytatása (tegye fel a kezét, aki tudta, hogy van ilyen - Tom Sawyer léghajón járja be a világot, majd detektívet játszik), a másik pedig egy Tales of Wonder nevű kötet, amiben kedvenc íróm a sci-fi műfajára vetemedik (ami, mivel a kötet a 19. század második felében íródott, egyben steampunk is). Ha Mark Twain és a sci-fi találkozik, abból rossz dolog nem lehet... Ezen kívül beszereztem még egy kevéssé ismert középkori görög eposzt, ami egy bizánci-arab félvér hősről szól, aki bal kezével sárkányokat irt, miközben jobb kezével védi a családja egyik felét a másik felétől. Életemben nem hallottam róla, de nagyon érdekesnek tűnik. A negyedik szerzemény Harald király sagája, szintén az Eposzok szekcióból - az egyik kedvenc viking történetem.

A Strand-ből ily módon feltöltekezve hosszabb gyalogútra indultam: felsétáltam a hetedik sugárúton a 14. utcától a 40. utcáig (pontosabban a Union Square-től a Times Square-ig). Jó hosszas gyaloglás volt, út közben egy rövidebb ebédszünettel megszakítva. A McDonaldsba sikerült beülnöm, nem utolsó sorban az ingyen Wifi miatt, hogy tudjak az otthoniakkal beszélni. Amikor befejeztem a csicsergést, a mellettem ülő bácsi felnézett, és megkérdezte, hogy én meg ki fia-borja vagyok ezzel az istentelen idegen nyelvvel. Mondtam, hogy magyar, mire a bácsi arca mélységes sajnálkozással telt meg: "Ó, szegény. Hallom, problémák vannak odahaza. Meg nacionalisták. Benne volt a New York Times-ban."
Országimázsra még van mit gyúrnunk.

Túlélési tipp New York-hoz: ne kérdezd meg egy sportboltban, hogy van-e Baltimore Ravens mezük. Úgy fognak rád nézni, mint a texasi láncfűrészes gyilkosra.
(Aki néz amerikai focit, az érti)

A hetedik sugárutat Fashion Avenue néven is emlegetik, nem véletlenül; ha nagyon sikkes dolgokat akarsz venni nagyon, nagyon, nagyon drágán, ide kell utazni (és itt található a Fashion Institute of Technology nevű menő iskola is). Mivel nem külföldi cserediákok pénzére szabták a dolgot, végül a Marshalls nevű helyen kötöttem ki, ami arról híres, hogy tavalyi márkás cuccokat lehet venni olcsón. Vásároltam magamnak egy türkizkék télikabátot; a ma reggeli hideg eszembe juttatta, hogy nem szeretnék megfagyni a télen.
Könyvekkel és kabáttal leterhelve andalogtam tovább a Times Square felé. A tömeg egyre sűrűbb és egyre türelmetlenebb lett; két utcával a tér alatt már egészen elviselhetetlen volt, mész vagy meghalsz jellegű. Félreálltam és kifújtam magam a Midtown Comics barátságos épületében, majd elsodródtam a sugárúttól; sajnos pont a nagy színházak és múzeumok között sikerült elindulnom, ami a tömeg sűrűségén nem sokat segített. Benéztem a Madam Tussaud meg a szomszédos freak-show múzeum ajtaján, de mindegyik túl drága volt, meg későre is járt már; inkább metróra ültem, ahol már csak lerogyni volt erőm, és visszatértem a WTC-hez, hogy bevárjam Katát. A sarkon egy Amish Market nevű helyen sikerült letáboroznom, aminek finom amish sütijei és remek amish Wifije volt. Mindkettőből részesültem; most pedig itthon ülök, és kezdem megint érezni a lábaimat. Most legalább a jövő hétig távol maradok a belvárostól.

2011. december 23., péntek

Elfoglaljuk a Wall Street-et

Ma csak a WTC-ig zakatoltam be a városba. Először megjártam egy gigantikus Barnes & Noble könyvesboltot, de egy szendvicsen kívül (ebédidőre értem be) nem vettem semmit, mert szégyenletesen hiányzott belőle minden könyv ami érdekelt volna. A röpke ebéd végeztével vettem egy hátra arcot, és lesétáltam a Broadwayen a Wall Street környékére. Csodás napsütéses idő volt (nem lesz ideát fehér karácsony, én már látom; bár a tegnap éjjelből ítélve jégeső formájában még kaphatunk hideget), és mivel a dolgozó embereknek munkaidő van, nem is volt nagy a tömeg.
Először is lefotóztam a bikát, ami az Occupy mozgalomra való tekintettel körbe van vonva kordonnal, de ez nem akadályozza meg abban, hogy turisták tömegeit vonzza, akik a testi épségüket kockáztatva álldogálnak az úttesten a kocsik között, és csattogtatják a digitális fényképezőgépeket. Én csak az út túloldaláról fotóztam: bika, karácsonyi koszorúval és turistákkal körítve.
A bikánál sokkal mókásabb volt a Wall Street tövében üldögélő bácsi, akit szintén lefotóztam. Meanwhile on Wall Street jeligére. Nyilván nem ő a 99%, vagy errefelé a csövesek is szivarral és iPaddel járnak.


A napi első célpontom a Smithsonian New York-i indián múzeuma volt, azon a kis téren, ahol annak idején megvásárolták a város területét a gonosz fehérek 24 dollárért. A régi vámház épületében található. Így néz ki most:

És így nézett ki régen, az összehasonlítás kedvéért:

A múzeum maga egy grandiózus épület, de meglepően kevés benne a tartalom: három kiállítást jártam végig egy óra alatt, és ki is fogytam a néznivalókból. Az a három viszont elsőrangú volt, ahogy az elvárható a Smithsoniantől. Az egyik a Pueblo indiánok történetéről szólt a 19. század közepétől napjainkig; volt rengeteg régi fotó, és minden felirat többes szám első személyben volt fogalmazva, az indiánok szemszögéből. Innen folyosó vezetett a múzeum állandó kiállításáig (Infinity of Nations), ami egyetlen hatalmas gyűjtemény ruhákkal, fegyverekkel, szobrokkal, edényekkel, és mindenféle érdekes csecsebecsével, földrajzi elhelyezkedés szerint, Patagóniától az inuitokig. Ma különösen lusta voltam fotózni; ízelítőnek itt egy halacskás edény és egy meglepően európai menyasszonyi ruha, ami mögött egy érdekes történet van egy new york-i indián lányról.


A harmadik kiállítás modern művészet volt, annyira nem hozott lázba; találtam még egy eldugott sarokban egy pici szobát is, ami a New York City-ben élő indiánokat mutatta be egy kislány szemszögéből; szó volt többek között az építőmunkásokról is, akik a felhőkarcolókon dolgoztak. Belestem a könyvtárba is (meglepődtem, mert először azt hittem, múzeubolt, csak aztán vettem észre, hogy könyvtári címke van a könyveken... és nem kellett előre se kutatási engedély, se külön belépő). Összeszedtem egy ölre való színes szórólapot, amikben további érdekességeket olvastam a helyi indián törzsek életéről és történetéről, és megtapogattam egy bölénybőrt, aminek meglepően puha szőrméje volt. Ezek után megtaláltam a valódi múzeumboltot is, ami hasonlóan nagy kínálattal rendelkezett könyvekből. Végül csak egyet vettem; már találkoztam vele két évvel ezelőtt is Washingtonban, de nem vettem meg, és azóta motoszkált az agyamban. Naplókból és egyéb történelmi forrásokból összeállított kis kötet; tíz olyan nőnek az emlékiratai, akik foglyok voltak különböző indián törzseknél. A legkorábbi a 17., a legkésőbbi a 19. századból származik, és leírják a harcokat, emberrablásokat, az indián táborok életét, és a megmenekülést is. Kíváncsi leszek rá.

A múzeumot végigjárva tovább sétáltam a metróig: Katával és barátaival moziba készültünk menni, és bár még volt két órám, ideje volt elkezdeni felfelé csorogni Manhattanen keresztül. Ehhez először lesétáltam a kikötőig, hogy metróállomást találjak; a kikötőben utcai mutatványosok szórakoztatták a közönséget, akiket mindig szívesen nézek és hallgatok. Most épp öt fekete srác ugrált és pörgött a nézők gyűrűjében, és néha-néha elsütöttek egy-egy meglepően rasszista viccet a saját rovásukra; Katával már négy éve is megtapasztaltuk, hogy ez itt a show része, kíváncsi vagyok, szociológusok mit szólnának hozzá.

A metró eldöcögött velem a Macy's-ig; jó háromnegyed órával korábban érkeztem a kelleténél, úgyhogy egyrészt megálltam az aluljáróban utcai zenészeket hallgatni (itt csak a legjobbak élnek meg), másrészt pedig bóklásztam egy kicsit a környéken. Visszakeveredtem a szerepjáték-boltig, ahol már jártam korábban; most a körbeszaladás helyett volt időm böngészni az eldugottabb polcokon, és találtam is mindenféle nagyon érdekes dolgot, a réges-régi "Szerepjáték" nevű szerepjáték-kezdeményektől kezdve a vadiúj agyszüleményekig, amik között volt a Supernatural-től a Doctor Who-n keresztül a Trónok Harcáig minden. Botrányos módon régi World of Darkness-t egyáltalán nem árultak, és az eladó sem volt túl készséges a dologgal kapcsolatban; a többi vevő viszont annál inkább, a bolt jó fej nerdökkel volt tele. Végül nem vettem semmit, de sokat okultam a felhozatallal kapcsolatban. A mozi felé sétálva betértem egy képregényboltba is (ha már nerd, legyen kövér), és beújítottam a Fables karácsonyi külön kiadását, meg egy új X-men sorozat elejét.
Katával és kínai kollégáival a mozi előtt talákoztunk; szereztünk olcsó jegyeket a Sherlock Holmes második részére. Mindannyian jól szórakoztunk; akárki akármit mond, nekem tetszett a film. Mire végeztünk, már csak fel kellett ülni a metróra és jönni haza; így is tíz óra lett, mire hazaértünk. Megyek is aludni.