Intenzív gyakorlat mesemondóknak: Fogadj örökbe egy iskolát!

Nem én találtam fel a spanyolviaszt, sok mesemondó ismerősöm csinálja ugyanezt. De feltűnt hogy még nem blogoltam róla, úgyhogy íme.

A hivatásos mesemondók idejük nagy részét azzal töltik hogy megpróbálják meggyőzni a világ többi részét, hogy a mesemondás szakma, és mint olyant, meg kéne fizetni. Kezdő mesemondók gyakran ajánlanak fel ingyen fellépéseket iskoláknak, könyvtáraknak és egyéb helyeknek. Reklámként. Én is ezt tettem pályafutásom kezdetén, és nem működött. Az a helyzet, hogy az emberek gyanakodnak mindennel kapcsolatban, ami ingyen van, és úgy gondolják, nem is érné meg a fizetséget, úgyhogy ez a taktika hamar visszaütött, és több sikerem volt, amikor pofátlan összegeket kértem (amikről kiderült hogy még mindig csak a töredéke volt annak amit egy zenész, bűvész, spirituális előadó stb. általában kap). Ennyit a kulisszatitkokról.

Közben azzal is meg kell küzdeni olykor, hogy egyes emberek egyenesen megsértődnek, ha pénzt kér valaki a mesemondásért. "De hát te ezt szereted csinálni ugye? Akkor nyilván eljössz ingyen is!" Mennék én, de akkor kaját miből veszek?...

Ezt mind csak azért írtam le, hogy egy kis hátteret adjak a továbbiaknak. A következő kérdés pedig az, hogy ha ennyire fontos a mesemondás mint fizetett szakma elismertetése, akkor miért is mesélne valaki rendszeresen ingyér' egy egész iskolának?...

Erre annyi válasz létezik, ahány mesemondó. Az én verzióm ez: Mesemondást nem lehet tükör előtt gyakorolni. Ebben a műfajban az egész fellépés nagyban függ a közönségtől; rendszeresen fordul elő, hogy szépen eltervezek egy műsort, aztán felmegyek a színpadra, ránézek a közönségre, és sutba dobom az egészet, mert rájövök, hogy nekik valami egészen más fog tetszeni. Szakmához tartozik. Közönség nélkül gyakorolni az ilyesmit képtelenség.

Amikor egy mesemondó "örökbe fogad" egy iskolát, tulajdonképpen ingyen fellépésekkel fizet egy gyakorlóterepért. A megállapodás abból áll, hogy minden mesélés új lesz és izgalmas, de esetenként kissé csiszolatlan - cserébe viszont az iskola rendszeresen hasznot húzhat a mesemondó tudásából, amikor csak kéznél van. Nem feltétlenül iskolában kell gyakorolni, de jó ötlet: elsősöktől gimnazistákig minden korosztályt ki lehet próbálni mint közönséget (és én a gimiseket már simán felnőttnek számolom). Mindnek megvan a maga varázsa.

Ráadásul ha az ember rendszeresen visszajár ugyanazokba az osztályokba, nem lehet elsunyulni a meséket. Vándor mesemondóként meg lehet úszni hosszú időn keresztül ugyanazzal a tíz mesével; de ha lehúz az ember egy tanévet ugyanazzal a harminc-kétszáz kölyökkel, akkor rá kell gyúrni a reperotárra. Én még a művelődési központban is olyan óvodás mesekészletet fejlesztettem ki heti egy meséléssel fél év alatt, hogy most évekig megélek belőle úgy, hogy én se unok bele. Tökéletes motiváció.

A bónusz az egészben az, hogy az ember ugyanazokhoz a kölykökhöz jár vissza. Ilyen ritkán adódik a főállású mesemondók életében: az ember annyit utazik mindenféle helyekre, és általában csak különleges alkalmakra, egy-egy fellépésre hívják meg, hogy még ha visszatér is a következő évben ugyanarra a rendezvényre, a közönsége teljesen más lesz. Ez egy ilyen műfaj. Összebarátkozni, megismerkedni egy kis csapattal és rendszeresen mesélni nekik különleges élmény. Tervezhet az ember hosszabb időre, készíthet velük kívánságlistát, mondhat hosszabb, több részes történeteket, és hasonló jó dolgok, amikre ritkán van lehetőség.

Arról nem is beszélve, hogy egy hely, ahol rendszeresen mesélhet az ember, önmagáért a mesélésért is megéri. Miután fél évet szívtam egy munkahelyen ahol nem sok lehetőség volt mesélésre, az első dolgom volt visszamenni az iskolába ahol előtte dolgoztam és megkérni őket, hogy vessenek a negyedikesek elé. Rögtön jobb kedvünk lett, nekik is meg nekem is.

Fogadj örökbe egy iskolát: a mesemondóknak legalább annyira szüksége van a közönségre, mint a közönségnek mesemondóra.

Vezetek Utamból Kotródj

(Aki nem érti a címet annak visszavonjuk a magyar igazolványát)

Az igazság pillanata következik: Elismerem, hogy sikerült három évet töltenem az Egyesült Államokban úgy, hogy sohasem ültem egyedül kocsiba.
Minden csoda véget ér egyszer - lehetett tudni eddig is, hogy az ember nem húzhatja vezetés nélkül a végtelenségig, különösen nem olyan helyen, mint Johnson City, ahol a járda ismeretlen fogalom. Csak a megfelelő ösztönzés kellett hozzá, hogy szerény tömegközlekedéshez szokott személyem a volán mögé kényszerüljön, szakavatott benszülött felügyelet nélkül.
Az ösztönzés abból fakadt, hogy sürgősen dokihoz kellett mennem, mert sikerült lebetegednem az év vége örömére. Mivel szobatárs nem tartózkodott otthon, a kocsit viszont kulcsostul hátrahagyta, és fél órám volt eljutni zárás előtt a rendelőbe (ami kocsival öt perc, gyalog ellenben fél óra), nagy levegőt vettem, és nekivágtam a nagy kalandnak. Az út során zajéó belső (és esetenként küldő) monológ nagyjából így foglalható össze:

Így ni, megyünk szépen okosan, nincsen ezzel semmi baj, tisztára olyan mint a dodzsem, gáz, fék, belejövünk mint kiskutya az ugatásba, hoppá fekvőrendőr, szépen lassan, így ni, megkerüljük a bokrokat, szomszéd kutya, helló, menj szépen el az útból, okos kutya, szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál, megkerüljük a kukákat is, különben is ki hagyta az út közepén, kitesszük az idexet, jobbra el, affene nem látok ki a bokorból, gyün valaki nem gyün, hát akkor nyomás, juhé, végig is értünk a kocsifeljárón.

Az amerikai vezetéssel (ne tessék kétségbe esni, vezettem itt már eleget, csak mindig ültek mellettem a kocsiban) általánosságban véve két baj van: egy, hogy gyakorlatilag senki sem tartja be a sebességhatárt, mert tíz mérföld túllépésig nem állít meg a rendőr, így ha negyvennel mész a negyvenes táblánál, mindenki le fog tolni az útról, mint az Odaátban a kísértetkamion. Egy ponton a visszapillantó tükrömet egyetlen hatalmas piros kombájn tette ki, aki úgy gondolta, mehetnék én többel is, én meg úgy gondoltam, hogy az előttem zötyögő kisteherautó lökhárítóján nem lenne kedvem megnyomi a Konföderációs zászlót, mert fel leszek koncolva. A másik baj azzal van, hogy indexet itten mutatóba se használ a jónép, ellenben lehet piros lámpánál jobbra kanyarodni, és balra is, ha nincs rendőr a környéken, az egyenrangú útkereszteződésnél meg annak van elsőbbsége, akinek nagyobb a kocsija és több pitbull liheg ki az anyósülés ablakán. Miután a doki kedvesen megvizsgált és felírta a gyógyszert, direkt a campuson keresztül indultam el patikába, mert ott lépten-nyomon fekvőrendőr van, azon meg eldöcögök én vidáman, arra a sportkocsi úgyse megy, mert leér az alja. (A fekvőrendőt itten komoly dolog, a déli közlekedési táblák speed hump-nak hívják, amit magyarra nagyjából "szapora mórikálásnak" lehetne lefordítani, és amerikai fülnek úgy hangzik, mintha tinédzserekről lenne szó egy iskolai parti árnyékos sarkaiban.)

Végül aztán csak elértem a patikába meg vissza anélkül hogy rám lőttek volna totojázásért ("g*ci állat mazsola" vagyok, ez van). A nap fénypontja az volt, amikor fél órát kellett várnom az antibiotikumra, nem bírtam felfogni ép ésszel, hogy most főzi-e Walter White a hátsó szobában, vagy mi van. Végül aztán kiderült hogy azért kellett várni, mert itt nem csak úgy hozzávágják az emberhez az Augmentint gyári dobozban, hanem kap az ember csinos narancssárga tubust a saját nevével, meg a figyelmeztetéssel hogy "ne igyál alkoholt és ne menj ki a napra" (ami az én esetemben azt jelenti, hogy két pirula után spontán lángra fogok lobbanni a konyhafüggönyön keresztül). Teljesen Dr. House-nak éreztem magam, esküszöm ha kiürül a doboz megtöltöm Pezzel. Ilyet is csak filmekben lát az ember.

Búcsúmesélések

Másoknál vizsgaidőszak van, nálunk pedig az év végi mesemondó koncertek ideje. Diplomázás előtt minden mesemondó diáknak ki kell állni a színparda a saját egész órás műsorával, és a legtöbb ilyen előadás májusra esik. Ezen felül pedig, mivel a vándor mesemondóknak szokása szétszéledni a nyárra, ilyenkor év végén tartjuk az utolsó közös meséléseket is. Hagyomány.
Az évad utolsó vizsgakoncertje Joshua "Fénypont" előadása volt. Ahhoz képest, hogy először adott egész órás koncertet, nagyon csinosra sikerült, pizzával ünnepeltük. A következő héten nagyfőnöknél volt vacsorával egybekötött tornácos mesélés jelenlegi és volt diákok számára. A lemenő nap fényében sütkéreztünk a hintaszékekben és a legújabb történeteinket gyakoroltuk, amik között volt Grimm, személyes sztori, és sok egyéb is. Én részemről egy új római történetet teszteltem le, az Ördög és a felesége címmel, és meglehetősen nagy sikert aratott. A sztori a Monna Onesta (avagy a székely asszony és az ördög) mesetípus egy változata, de tanulmányaim során először találtam olyan verziót, ahol nem egy férfi segítségével szabadulnak meg az asszonytól, hanem szabályos válási szerződést kötnek... Miután egy évet töltöttem a művközpontban, már viszketett a tenyerem, hogy szexről, démonokról, és egyéb teljesen politikailag inkorrekt dolgokról mesélhessek. Éljen a magyar szabadság!
Természetesen jól összeszokott kis baráti körünk is megtartotta a maga privát búcsúkoncertjét. Igaz, a csapat fele, Cathyvel az élen, már a tengerparton tartózkodik, de azért azokkal, akik még a városban vannak, tegnap éjjel kivonultunk a hegyek között lévő kilátóba, ami az elmúlt két évben szokásos zarándokhelyünkké vált. Gyönyörű teliholdas éjszaka volt, és mivel sok kilométeres körzetben gyakorlatilag nincs fényszennyezés, lubickolhattunk a holdfényben, ami elég erős volt ahhoz, hogy lássuk egymás arcát mesélés közben. Négyen voltunk: Joshua, Carolina, Travis és én. A koncertet Travis nyitotta meg egy személyes sztorival ami mellbe vágott mindenkit (valószínűleg a legsúlyosabb személyes sztori volt amit a mesemondó tanulmányaim során hallottam). Joshua, aki "spirituális történetekre" vágyott, pislogott egy darabig, úgyhogy én vettem át a szót, Ivar izlandi legendájával, amit már jó régóta nem meséltem, de úgy éreztem, most helye volt. Mire végeztem Joshua is összeszedte magát és a Fekete Hercegnő Grimm meséjével folytatta a sort. Ezt a sztorit normális körülmények között nem meséljük Amerikában, mert amikor az a megoldás egy történetre, hogy a gonosz fekete hercegnőből jó fehér hercegnő lesz, akkor azért elgondolkodik az ember, hogx meglincselik-e. A sztori a magyar gyűjteményben "János vitéz" néven ismeretes, de Petőfihez semmi köze. A mese-éjszakát carolina zárta El Dorado varázslatos legendájával, melynek keretei között elismerte, hogy az indiánok se voltak ártatlan szentek a spanyolok érkezése előtt.
Kissé átfagyva, de nagy egyetértésben ballagtunk le a kilátóból a holdfényben.

Hokiszezon

Akkor döbben rá az ember igazán, hogy egy Északival osztozik a lakáson, amikor beköszönt a hokiszezon.
Még akkor is, ha említett Északi éppenséggel lány.

A sportrajongás legendásan amerikai dolog, de ezt eddig személyesen nem tapasztaltam a saját baráti köröm jóvoltából, akiknél a nemzeti sport leginkább a Magic kártya, és jó időben a frizbi (és a focidöntőből is csaka  félidei koncertet nézik). Cathy ellenben olyan helyen nőtt fel ahol az év felében minden meg van fagyva (Trónok Harca rajongók úgy is mondhatnák, hogy a Falon Túl), és előbb tudott korcsolyázni, mint totyogni. A hokizásról már nem is beszélve. Mivel egy köpésre lakott Detroit szép városától, természetesen született Red Wings rajongó, akárcsak az egész családja; a rajongás mértékét abban lehet kifejezni, hogy a születendő unokaöcsinek már egy egész rend Red Wings rugdalózó van betárazva, és saját páholyt is vettek neki a stadionban. Azt hiszem az északiak elszántságát leginkább az a sztori hozta nekem testközelbe, amikor Cathy megemlítette, hogy az egyik volt osztálytársa a két hónapos kisbabáját a mellkasára szíjazva megy hokit játszani minden héten. Ilyen egy igaz viking anyuka.
Nos, mivel hokiszezon van, és a Red Wings versenyben a kupáért, természetesen minden meccset meg kell nézni. Cathy elmagyarázta nekem hogy ha ő személy szerint nem ül a képernyő előtt, a csapat biztosan veszíteni fog, ezért neki rajongói szent kötelessége puszta akaraterőből győzelemre segíteni a hokicsapatot. És lőn. Mivel mi nem rendelkezünk kábeltévével, Cathy szépszerével és erőszakkal rávette teljes hímnemű baráti körünket, hogy szálljanak be a buliba, és így Paul tágas alagsori férfibarlangjában nézzük a meccseket heti három-négy alkalommal. Néha úgy érzem, valami fura fordított világban kötöttem ki, főleg amikor Cathy dörgő hangon követeli öt férfitől, hogy fogják be a szájukat végre, mert nem hallja a meccset...
(Említettem már hogy Cathy egy személyben a legnőiesebb nő is akivel eddig találkoztam?...)
Múlt szerdán Sobol professzornál voltunk évzáró partin, mesemondással és sok kajával. Sajnos a parti épp meccs napjára esett, így aztán míg beszélgettünk és meséltünk Cathy SMSben kapta a híreket minden eseményről, és amikor félidő környékén végül elszabadultunk, valósággal rohant a kocsihoz. Paul vezetett, Cathy a hátsó ülésen szorongatta a korábban vásárolt sört (kannában, egyenest a sörfőzdéből), és visított hogy menjünk gyorsabban, mert a meccs végére még oda kell érni. Egy ponton megjegyeztem hogy olyan érzésem van, mintha épp szülni készülne, de hamar ki lettem javítva, hogy a gyerekszülés kismiska, Stanley Kupa meg csak egyszer van egy évben...
A hoki nem feltétlenül a kedvenc sportom, de együtt lakni egy hokirajongóval végrelenül szórakoztató.
Zárásként itt egy reklám ami szépen leírja a hoki mint sport lényegét (angolul nem értőknek: "Szálka ment a kezembe..."):

Hegyvidéki esküvő

(Nem, nem az enyém, ne tessék zöldségekbe esni)

Hát még erre is sor került így az év végén: két barátunk a játékos asztal bandájából (mindkettőt Jessie-nek hívják, az egyik fiú, a másik lány, így működik az angol nyelv) úgy döntött összeházasul mielőtt mindenki lelépne a nyári szünetre. Erről mi személy szerint az esküvő napján értesültünk, de semmi baj, kocsiba vágtuk magunkat, és nekivágtunk az Appalache-hegységnek.
Az esküvőt a Roan Mountain nevű közeli hegyen tartották, ami mellesleg nemzeti park, és ilyenkor késő tavasszal lélegzet-elállítóan gyönyörű. A kocsiút majdnem egy óra volt, de nagyon megérte. Csak egyszer tévedtünk el az erdőben, de szerencsére felbukkantak mesebeli idegenvezetőink, a koszorúslányok, és az ő segítségükkel végül csak rátaláltunk a helyszínre...
Magát a szertartást ugyan lekéstük (ember még dolgozott amikor elkezdődött), de odaértünk azért a bulira. Amikor megérkeztünk kiderült, hogy a helyszín nem egy épület, hanem egy mező az erdőben, szabadtéri padokkal és asztalokkal. A mező közepén táncolt az egész vendégsereg (ami főleg a barátiankból állt) mezitláb, élőzenére. Én rögtön vidám is voltam, mert kontratánc volt folyamatban, és az elkövetkező egy órában folytatódott is, bár az emberek nagy részének fogalma sem volt, mi történik (és a táncmester is elszúrta néha a sorrendet). A menyasszony tündérszerű fehér ruhét viselt és virágokat a hajában, a vőlegény pedig (akinek élénkvörös haja árulkodott a felmenőiről) skót szoknyát és fehér inget (az igazi férfi szoknyát hord!!!). Amikor a zenekar is kimerült és a táncosoknak is elege lett az egymásba ütközésből, átváltottuk modern zenére. Közben persze volt minden földi jó az asztalokon, és mindenkinek névre szóló dunsztosüveg, mert errefelé abból szokás inni. A menyasszonyi csokrot is a mezőn dobták el (volt kisebb kézitusa a koszorúslányok között) meg a harisnyakötőt is a fiúknak, utóbbit a vőlegény kisöccse kapta el, aki az ember nyakában ülve magaslott ki a tömegből. Ő lesz a legmenőbb kölyök az óvodában...
Csak két órát voltunk jelen az egész mulatságon, de nagyon jól éreztük magunkat, főleg mert sokkal többen voltak jelen a közös baárti körből, mint a rokonságból. Egy ilyen esküvőt én is el tudnék viselni. Főleg a kontratánccal együtt.

Borító!!!

És ha már szóba került: Íme az emlegetett könyv! Napi nyolc órát ül a mesemondó a repeciós számítógép mögött, és ez lesz belőle... 55 népmese a világ minden tájáról, szuperképességek szerint rendszerezve, láthatatlanságtól az alakváltáson át a telekinézisig (61 képesség, mert nem akart kerek számra kijönni sehogy se). Háttérinfókkal, forrásokkal, jegyzetekkel, vonatkozó modern szuperhősökkel. Angolul. A csinos címlapon a perzsa Királyok Könyve egyik illusztrációja látható, melyen sebezhetetlen hősünk, Isfandijár démoni farkasokat irt. A sztori a könyvben megtalálható (Akhilleusz sarka helyett, amit már mindenki unalomig ismer).

A könyv a McFarland kiadó gondozásában jelenik meg, egyelőre még nincs végeles dátum, de valószínűleg még az idén, nyomtatva és e-könyv formátumban is. Majd örvendezek látványosan, ha kapható.

(Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy a McFarlanddal dolgozni eddig életem egyik legjobb írói élménye. Gyakorlatilag a tenyerükön hordoznak, gördülékenyen halad minden, emailekre fél órán belül kapok választ, és mindenki nagyon kedves. Kedvem van még több mesegyűjteményt írni csak ezért...)

Visszaáll az Univerzum rendje

Vége a melónak, és el sem tudom mondani mennyire nem hiányzik. Amellett, hogy előre dolgozom az őszi iskolakezdésre, jut időm olyan dolgokat is csinálni, amik viszont már nagyon hiányoztak az elmúlt hónapokban a recepciós pult mögött.
Az egyik ilyen dolog a mesemondás.
(Csodák csodája)

Betelefonáltam az iskolába ahol tavaly heti rendszerességgel fordultam elő, hogy visszajönnék egy tiszteletkörre, ha van rám idejük. Természetesen volt. Tavaly óta a kölykök szintet léptek, úgyhogy amikor a negyedikesek könyvtári órájára mentem, a tavalyi harmadik osztály jött velem szembe, az átokrossz és imádnivaló negyedikesek meg az ötödik évfolyamot képezik. Gyakorlatilag lubickoltam a tudatban, hogy ezúttal mesélhetek akármit, ami a csövön kifér, és nem fognak a szülők vasvillával várni a bejárat előtt, hogy boszorkányokat/mágiát/beszélő állatokat emlegettem. Ennyi különbség van ugyanazon város két széle között.

A negyedikeseknek csak halványan derengett, ki vagyok, de azért hamar összerakták, hogy tőlem hallották tavaly a sárkányos meséket. Arra már nem emlékeztek, honnan jöttem, úgyhogy a könyvtáros néni megkért, beszéljek egy kicsit magyarul, hadd találgassanak. Amint befejeztem a mondókámat az egyik kisfiú majd' kiesett a székből a nagy jelentkezésben: "TEXASI VAGY UGYE?!" Miután abbahagytam a visítást, jött a többi ötlet is: voltam német, francia, japán (?!), orosz, moszkvai ("az orosz te hülye!"), török, spanyol, kanadai, de még dél-amerikai is. Éljen a kulturális sokszínűség!
Idén a hamarosan megjelenő könyvem örömére úgy döntöttem, ideje megvillantani az összegyűjtött meséket a gyakorlatban is.

Mindkét osztálynál kérdéssel indítottam: soroljatok fel annyi szuperképességet amennyi csak az eszetekbe jut.  Ez mindig jó móka, főleg kölykökkel. A negyedik osztályban a fiúk egyszerre üvöltötték, hogy HULK, ami ugyan nem szuperképesség, ellenben nagyon érdekes, hogy eddig ahány közönséggel megpróbáltam szuperhősökről beszélni, a fiúknak mindig a zöld óriás jut először az eszébe. Nem Captain America, nem Superman, még csak nem is Batman. Kíváncsi lennék a pszichológiai háttérre...
Az ötödik osztályban a kisfiú, aki először tette fel a kezét (az ötödikesek már jólneveltek) nagyon izgatottan kiabálta be az első eszébe jutó képességet: "Giling-galang tündérpor!!!" Néha már egész korán lehet sejteni a gyerekek jövőjét...
Miután sikerült egy szép hosszú listát összeállítanunk, találomra választottam képességeket róla, és belevetettem magam a mesélésbe. A negyedikeseknél Finn MacCool és az Óriások kerültek terítékre, boszorkányostul-tündérestül, utána pedig Hikoichi japán meséje arról, mi mindenre jó egy láthatatlanná tévő köpeny. Ez utóbbit a gyerekek külön élvezték, mert klasszikus trickster történet, és mindenki meg van győződve róla, hogy ő jobban csinálta volna. A Finn MacCool sztoriban az volt a legmenőbb, hogy miután az elején elsoroltam, milyen képességei vannak a hősök csapatának, a gyerekek végig találgatták, melyik feladatot ki fogja megoldani. Innen már csak egy lépés a szerepjáték.
Az ötödik osztályban Tomboso hercegnőjével indítottam, aki a mesevilág legundokabb királykisasszonya, elleben a sztori nagyon szórakoztató. Főhősünk, Jack, egy sorozat varázstárggyal rendelkezik, amiket a hercegnő sorban elcsal tőle. Amikor szegény srácot már harmadszorra vágják át, az egész osztály kórusban üvölt, hogy NE HIGGY NEKI!!! és látványosan vonyít a végeredményen. Amíg nem kezdtem el mesélni közönség előtt, sohasem gondoltam hogy ennyire fogom élvezni ezt a történtetet.
Érdekes módon ez az osztály volt az első aki az állatok beszédét is a képességek közé sorolta. Amikor megkérdeztem, mi legyen a második mesében, úgy döntöttek, legyen alakváltás és állatok nyelvén beszélés - szerencsére pont van ilyen történetem. Kicsit el kellett csapni a végét idő hiányában, de azért jól működött.

Még két hetem van feltöltekezni mesemondásból mielőtt vége a sulinak. Jövő héten a gimisekhez is megyek...

Vasember és ingyen képregények - Ünnepélyes kockulás

Az ünneplés tárgya? Vége a melónak!!! A következő munkahelyem egy egytem lesz, remélhetőleg kevesebb hisztériás nyugdíjassal. Juhé!

Az ünneplés második tárgya? Május negyedike, hivatalos Star Wars nap (May the Fourth be with you) és nemzetközi Ingyen Képregény Nap. Ennyi.

Csütörtökön felpakolt az egész nerd társaság és testületileg elvonultunk moziba a Vasember 3 éjféli premierjére (amit, a vizsgázó diákok iránti aggódó tiszteletből, este tízkor kezdtek). Az éjféli premierek hagyományaihoz híven volt nem kevés beöltözött ember a moziban, ami ebben az esetben vagy "STARK FOR PRESIDENT" pólókat jelentett, vagy ingek alól pilácsoló kék ARC-reaktor fényeket. Részemről, mivel estig melóban voltam, egy elegáns szürke kiskosztümöt, magassarkút és egy szoros kontyot, így hódolván Pepper Potts karakterének, az ember meg egy délutánt töltött a szakálla nyírásával, jól is állt neki. A film persze állati volt, nézze meg mindenki, volt benne sok meglepetés. A visongás a nézőtéren már a premierek alatt elkezdődött (már csak két hét az új Star Trek filmig, azt is éjfélkor nézzük meg, úgysem láttam még trekkiket közelről). Hajnali kettőkor keveredtünk haza, Iron Man zenét bőgetve a kocsiban hazáig.

Szombaton, május negyedikén, és másik nerd ünnepre is sor került: ingyen volt a boltokban a képregény! Persze nem az összes (szét is tépték volna egymást az emberek), de még így is volt a tévében hír arról, hogy egyesek már csütörötök óta táboroztak sorban a boltok előtt. Johnson City kisváros ilyen méretű látogatottsághoz, de azért odavonultunk Cathyvel időben nyitásra, hátha.

Jól szórakoztunk: egyrészt volt némi Big Bang Theory - utánérzés a dologban amikor két csaj besétált a képregényboltba (csak kétszer botlott el az eladó a saját lábában), másrészt pedig tényleg volt sok ingyen képregény. Mind meg volt számozva, és fejenként hármat lehetett választani (amit egyes gyakorlott nerdök úgy kerültek meg, hogy elhozták a karonülő gyermekeket is, hadd olvasson a baba Mass Effectet). Ezen felül egy dollárért kockát is lehetett dobni, és újabb képregényeket nyerni minden számért. Az új könyvek féláron voltak az egész boltban, és a bejárat előtt nagy dobozokban álltak a régebbi számok, amiket huszonöt centért vásárolhatott meg a lelkes látogató. Jó másfél órát turkáltunk a boltban, és számos szatyorral gazdagabban indultunk haza.

Az Erő legyen veletek.

Északvidék - Gőz és D&D

Eredetileg azért készültem Northlandsre mert meghívtak workshopot tartani. Amikor viszont kiderült, hogy megyek, arra gondoltunk, miért ne pályáznánk meg az egyik esti előadást, hátha nekünk adják a színpadot egy órára. Mivel Cathy és én tavaly ősz óta rendelkezünk steampunk jelmezekkel, azt találtuk ki, összerakunk egy egész estés steam sztory előadást, hogy dupla okunk legyen felkociskázni Északra.
És lőn! Az esti előadásokat sorsolásos alapon választják, és vajon mi került ki a kalapból? Dr. Aurora Lovecraft és Lady Rosetta von Almásy kalandjai a világ körül. Juhé!

Természetesen mivel a konferencia átlagéletkora ötven és hatvan között mozgott egy kezünkön meg tudtuk számolni, ki ismerte a steampunk fogalmát. Hogy reklámozzuk az esti előadást (más műsorokkal kellett versenyeznünk) teljes harci díszben mentünk ebédelni pénteken, és keltettünk is jó nagy feltűnést. A hír hamar elterjedt, hogy "a két fiatal csaj" valami új és egzotikus dolgoz művel, úgyhogy ese fél kilencre tele is lett a nézőtér.

A műsor jó hangulatban zajlott. Az alapötlet az volt, hogy mindketten előadók vagyunk az 1897-es brüsszeli világkiállításon, és egymással versenyzünk a támogatók pénzéért, amiből az következett, hogy látványosan utáltuk egymást, beledumáltunk egymás beszámolójába, és egyáltalán, repkedtek a sértések mindkét oldalról. Ennek ellenére nagyon nehéz volt nem szélesen vigyorogni egymás sztorijain... A műsor végére látványosan felfedeztük, hogy Dr. Lovecrat északi-sarki expedíciója és Lady Almásy sivatagi kutatómunkája ugyanarra a globális következtetésre jutott, így aztán a fináléban közösen folyamodtunk támogatásért, hogy elindíthassunk egy expedíciót a Föld középpontja felé. Juhé.

Az előadás sikeres volt, és amikor végül kisétáltunk a teremből fél tucat résztvevő pötyögte szorgosan a telefonján, hogy mi is az a steampunk.

Szombat délután aztán sor került a workshopomra is. Tizenhárom ember jött be, ami ideális létszám egy gyakorlati demonstrációhoz. Beszéltem egy kicsit arról mi is az a szerepjáték, és miért hasznos és jó ez a mesemondók munkájában, majd csoportokra osztottam a résztvevőket, és a gyakorlatbanis bemutattam, hogy működik a dolog. Először a saját repertoárjukban szereplő mesékből kellett kalandokat kreálniuk, majd karaktereket tervezni hozzájuk, végül pedig kis kártyákon szituációkat osztottam ki, amiket a csoportoknak közösen kellett megoldani. Végtelenül szórakoztató ötletek születtek. A kedvencem a Hét Törpe kalandozó csapata volt, akik pénzért vállalták megszökött hercegnők őrzését vagy megkeresését.

Úgy látszik, ideje volt, hogy a "fiatal generáció" elkezdje beszivárogtatni a popkultúrát a mesemondó konferenciákra...

Északvidék - Meggyüttünk a Laposra...

Az elkövetkező bejegyzések a hétvégi mesemondó konferenciáról fognak beszámolni. Cathy Jo és jómagam autóba vágtuk magunkat és felmentünk Wisconsinba hogy részt vegyünk az idei Northlands Storytelling Conference három napos őrületén. Megérte.

Az út innen oda nagyjából tizenegy óra kocsival (lehet szívrohamot kapni). Tennessee és Kentucky hegyein és dombjain keresztül megérkezik az ember Indianába, majd az elkövetkező pár száz mérföldet lapos és egyenes úton teszi meg, miközben körülötte lassan minden visszafordul télbe, a fákon nincsenek levelek, és barna az összes szántóföld. Chicago magasságában aztán elkezdünk gyárakat látni (meg forgalmat), és a rádióban megszűnik a country zene. Innen tudjuk hogy végleg a hátunk mögött hagytuk a Délvidéket.
Kilenc és fél óra után az éjszakát Chicagoban töltöttük Cathy unokatestvérénél, aki rengeteget beszélt, és elvitt minket speciális helyi pizzát enni. Vacsora után gyakorlatilag elájultunk mind a ketten, miközben a két helyi macska vadul dorombolt a bőröndjeinknek, azt gondolván hogy fiúmacska van bennük (Bob szeret a bőröndjeinkben aludni és mindent összeszőrözni). Reggel korán és frissen keltünk, hála az egy órás időeltolódásnak, és ismét úton voltunk, hogy időben érkezzünk a konferenciára.

Northlands az idén egy Lake Geneva nevű városban kapott helyet. Szégyenkezve vallom be hogy egy napomba került rádöbbenni, honnan ismerős a hely neve: Itt találták fel a Dungeons and Dragons játékot. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a szerepjátékosok Mekkája, csak épp rohadtul nincs itt semmi amihez zarándokolni lehetne, már a boltot is régen bezárták. Így aztán maradt a tudat, hogy történelmi jelentőségű helyen vagyunk, és a mesemondó konferencia folyt tovább a saját medrében.
A helyszínnel kapcsolatos másik megdöbbentő felfedezés az volt, hogy a tóparti luxus szállodát eredetileg Hefner bácsi építette nyuszifarmnak. Ezen aztán jókat derültünk a hétvége folyamán, és megállapítottuk, hogy van ízlése az öregnek. A szállásra és a kajára mindenesetre nem volt panasz.

Maga a konferencia a mesemondó összeröffenésektől megszokott barátságos hangulatban zajlott. Nagyjából százan voltunk, abból öt harmincöt év alatti (mi ketten és még három fiatalabb mesemondó). A két meghívott előadó külön örömöt okozott: az egyikük Andy volt, kedvenc őrült tricksterem, a másik pedig Syd Lieberman, a világ legcukibb mesemondó Törpapája. Rajtuk kívül persze volt még rengeteg más előadó is, hiszen a három napos program tele volt workshopokkal, koncertekkel és esti fringe előadásokkal. Volt mit tenni.

A hétvége egyik fénypontja Janice Del Negro workshopja volt, aki arról tartott három órás intenzív foglalkozást, hogyan dolgozza fel a modern média (film, tévé, könyv, képregény stb.) a klasszikus tündérmeséket. Janice végtelenül jópofa és humoros előadó, és minden vackot megnéz/elolvas, aminek a népmesékhez köze van, úgyhogy érdekes információk végtelen tárházával rendelkezik. A teremben ülők nagy része csak pislogott a filmek és könyvek említésére, de az a néhány ember, aki értette, miről van szó (köztük mi is) remekül szórakozott. A szórakozás mellett persze volt tudományos értéke is a workshopnak, többek között elmerengtünk rajta, mit hibáznak el a népmesék feldolgozásában a leggyakrabban, és hogyan lehetne jobban csinálni. Remek volt.

Egy másik érdekes workshopot két mesemondó hölgy tartott (egyikük, Barbara, foglalkozására nézve textilművész, mellesleg pedig folklorista). Arról beszéltek, hogy miben különbözik egy férfi mesehős útja egy nőétől, de hála az égnek nem ment el a dolog feminista irányba. Ahelyett hogy a férfi-nő különbségekre hegyezték volna ki az előadást, inkább arról beszéltek, hogy egy hősnek kétfajta utazása lehet, külső és belső, és minkettőt megtehetik férfi és női hősök is - gyakran egyszerre, vagy egymás után. Nagyon érdekes beszélgetés kerekedett a dologból.

Syd Lieberman workshopját sajnos lekéstük, cserébe viszont beültünk vele egy kerekasztal-beszélgetésre, ami főleg abból állt, hogy a mesemondói pályafutását boncolgattuk. Syd végtelenül kedves és aranyos, és szerintem harminc éves mesemondói pályafutása ellenére még mindig meg van lepődve rajta, hogy ennyire népszerű. Készségesen osztotta meg velünk a tapasztalatait és tanácsait, és nem kevés anekdotát tanári és mesemondói múltjáról.

A sok munka mellett természetesen volt szórakozás is... de erről majd a következő bejegyzésben számolunk be.

Jay és Néma Bob elveszik a szüzességem, avagy Rocky Horror a Füvezés Világnapján

Újabb klasszikus amerikai élményt zsebeltem be (mostanában gyűjtöm az ilyeneket, a múlt héten például élőben hallhattam a főnökömet amikor azt magyarázta miért logikusabb a teremtés az evolúciónál). Griffin, kedvenc kalandmesterem, a családja többi tagjával együtt, szerepelt a Rocky Horror Show helyi produkciójában, így aztán természetesen nem lehetett kihagyni a szombat esti előadást. Pláne, mert a 4/20 (a füvezés világnapja) alkalmából külön meglepetéssel is készült a rendező.
Egy RHS élő előadás különleges kulturális élmény, és a rajongók általában bele is adnak apait-anyait. Akinek még sohasem volt korábban része benne (mint én), az "szűznek" számít, és az ajtóban irgalmatlanul fel is matricázzák, hogy mindenki jól láthassa (így aztán az egész előadást nagy színes V betűkkel a homlokunkon ültük végig). A legtöbb néző eleve jelmezben érkezett, lányok jórészt szexi szobalánynak/nővérkének/vámpírnak öltözve, a fiúk pedig bátorságukhoz mérten tollas boákkal vagy forrónaciban és neccharisnyában. Részemről egyik se történt meg, mert melóból estem oda az előadásra, és a művközpontban ferdén néznek a harisnyatartóra....
A jelmezeken felül kellékeket is osztottak nagy mennyiségben: voltak újságok, buborékfújók, kártyák, zseblámpák, és popcorn, többek között. Az elő előadások (de sokszor még a mozivetítések is) a közönség aktív részvételével zajlanak. Nekem természetesen lövésem se volt róla, mibe csöppentem bele, de szerencsére a Van Camp família hamar a segítségemre sietett. Innen már olyan volt, mint a templomban, csak a szemem sarkából kellett lesni, mit csinálnak a többiek.
A show a szokásos mederben folyt, sok énekléssel; az egyetlen bökkenő az volt, hogy a hangosítás bemondta az unalmast, szóval az összes színésznek torokból kellett kitöltetni az (amúgy nem nagy) teret, ami néha sikerült, néha meg nem, de azért megtettek minden tőlük telhetőt. A jelmezek zseniálisak voltak, főleg a háttértáncosoké - az előadás után Van Camp anyuka segített nekem kinyomozni honnan szedték a fűzőket. Rocky egy végtelenül gizda srác volt, ami külön poént adott a sztorihoz, mert mindenki úgy viselkedett körülötte, mintha férfiisten lett volna. Ami hiányzott Rockyról izomban, azt bepótolták a csajok mellben (a legtöbbjüket szerintem cipőkanállal rakták bele a fűzőbe) és Frank-N-Furter cipősarokban (a show végére az én lábaim fájtak szimpátiából).

Az est legmókásabb része azonban gyökeres eltért az eredetitől: félúton menet közben megjelent Jay és Néma Bob, akik nemes egyszerűséggel megverték, majd szigszalaggal gúzsba kötötték a narrátort, és átvették az irányítást a műsor hátralévő része felett. Innentől kezdve visítva gurultunk a földön, miközben a két próféta (aki nem érti a poént, indítson azonnal Dogmát nézni) a háttérből kommentálta a sztorit, pénzt dugdosott a háttértáncosok fűzőjébe, füves cigit (nem volt valódi) osztogatott a közönségnek, és egyáltalán, botrányosan felkavarta az amúgy is botrányos előadást.
Azt kell mondanom, remekül szórakoztunk. Volt éneklés, táncolás, sok nevetés meg visongás, és az est végére azt is elértük, hogy levakarhattuk a homlokunkról a matricát.

Mítoszok csatája - vissza a gyökerekhez

Ismét egy új hónap, ismét MythOff USA. Mivel (bizonyos keretek között) a szervezőknek szabad keze van a verseny alakításában, megint kipróbáltunk valami újat: mind a nyolc résztvevő mesemondó a saját kultúrájából választott történetet.
Amerikában ez külön vicces ötlet, mivel a legtöbb amcsi mesemondó enyhén szólva is keverék. Mesemondó körökben ez annyit tesz, van miből válogatniuk: amíg én vér szerint magyar, német és szláv mítoszokra szorítkoztam, addig előttük gyakorlatilag nyitva állt egész Európa.
És természetesen nem minden mesemondó volt amerikai.

A rendezvényre ezúttal egy újabb bárban került sor, amit a tulaj kedvesen és előzékenyen a rendelkezésünkre bocsátott. Fogalma se volt róla, mi az a mesemondás, de türelmesen segédkezett az előkészületekben, és amint elkezdődött a verseny, feszült figyelemmel hallgatott végig minden történetet a bárpultra könyökölve. A végére teljesen megtérítettük.

Nyolc mesemondó versenyzett négy kategóriában, az alábbi felállásban:

Isteni Bölcsesség - Míg Joshua Taliesin legendáját mesélte a Bölcsesség Italáról, addig Paul egyenesen a Bibliáig nyúlt vissza (bátor húzás Délen mitológiának nevezni a Bibliát, féltünk is egy kicsit hogy meglincselik), és elmesélte hogy bár enni tilos volt a Tudás Fájáról, az elszívását nem tiltotta meg senki. Ezt is megtekertük.

Eget Rengető Szerelem - Travis barátunk saját indián gyökereit kutatva talált rá egy nagyon szép, Rómeó és Júlia történetét idéző legendára (ami, mivel a családoknak kicsivel több esze volt, nem végződik tragédiában). Sam, aki egyenesen Iránból érkezett, egy perzsa mítoszt mesélt, amitől egészen elolvadtunk. Szívem csücske.

Égi büntetés - Carolina egy dél-amerikai mítoszt mesélt az Élet Fájáról (amit ez esetben nem szívott el senki) és arról, hogy vesztettük el. A másik sarokban én szálltam harcba, Attilával és az Isten Kardjával, amin jókat derült mindenki, bár fogalmam sincs, miért. A perzsa küldöttség külön szerette.

Szerelmi sokszögek és édes bosszú - Viking vs viking csatába torkollt az est utolsó köre: Meg a Niebelung-énekből hozott egy darabot, Cathy Jo meg Loki, Thor és Sif hármasáról mesélt. Nehéz volt eldönteni, melyiket élveztük jobban.

Még egy MythOff van hátra a félév végéig. Ha csak fele olyan jó lesz, mint ez volt, már megérte belevágni... :)

Húsvéti mise síppal, dobbal, nagyképernyővel

Húsvét vasárnap alkalmából Cathy és én meghívást kaptunk Trae barátunktól reggeli misére. Mivel mindketten katolikus lejányokként nevelkedtünk, eddig nem volt részünk valódi déli protestáns istentiszteletben - így természetesen igent mondtunk az alkalomra. Cathy kissé aggódott hogy esetleg kígyókkal lesz dolgunk, vagy, még rosszabb, tapsolni kell majd a templomban. Ez utóbbi félelme hamar valósággá vált.
A templom hatalmas modern épület volt még nagyobb parkolóval, amit már fél órával az istentisztelet előtt dugig megtöltöttek a családi járművek és a felügyeletlenül szaladgáló, felszalagozott óvodások. Becsületére legyen mondva a felekezetnek minden gyereket gondosan felcímkéztek; a kis kabátok és kardigánok hátán tenyérnyi matricák ékeskedtek a gyermek és a szülők nevével és a vészhelyzet esetén hívandó telefonszámokkal. Mise alatt a gyerekeknek külön lelkész tartott foglalkozást a tornateremben.
(Igen, van a templomnak tornaterme. Ép testben ép lélek. Ez itt az inspirációs keresztény birkózóbajnokságok hazája, kérem.)
A templom nagytermében párnázott székek végtelen sorai fogadtak bennünket, amiket csak időnként szakított meg egy-egy kameraállvány. A nézőtéren emberek százai gyülekeztek színes tavaszi ruhákban és virágos kalapokban; mosolyogva ráztak kezet ismerőssel és vendéggel egyaránt, boldog húsvétot kívántak egymásnak, fotózkodtak a dekorációnak szánt liliomok előtt, és egyáltalán nagyon vígan voltak. A terem egyik végében szabályos színpad terpeszkedett amit három lépcsőfok választott el a hívektől. A színpadon egy teljes zenekar kapott helyet, a kongadoboktól az elektromos gitárokon keresztül a szintetizátorig, valamint egy sor mikrofon és egy kisebb pódium. A színpad mögött három óriási kivetítő ismételte a fontosabb tudnivalókat, mint például kapcsold ki a telefonod, ne hozz be ételt és kávét, és hogy a tíz éven aluli gyermekek a tornateremben elhelyezhetők. Ennek ellenére rengeteg gyerek és kisbaba tobzódott a tömegben, és senkinek nem volt ellenvetése. Öt perccel kezdés előtt elindult a képernyőkön a visszaszámlálás, mire mindenki gyorsan megtalálta a helyét, és mi is felkészültünk lelkiekben a húsvéti spirituális élményre.
Az istentisztelet első fél órája kizárólag zenéből állt. A zenekar és kórus a gospel, a rock és a popzene háromszögén belül mozgott. Amint elhangzottak az első dal nyitó akkordjai a tömeg egy emberként ugrott talpra. Eleinte csak tapsoltak és integettek, de hamarosan táncolni is elkezdett mindenki, aki meg nem tudott, az egy helyben ugrált fel és le. És nem csak a gyerekek meg a tinédzserek, hanem a tisztességben megőszült nyugdíjasok is! A hangulat hamar magával ragadott minket is, és az elkövetkező fél órát tapsolással és táncolással töltöttük. Ezek után rövid szünet következett, mindenkit üdvözöltek a templomban, majd átadták a színpadot egy hölgynek, aki azonnal neki is állt hangerővel és energiával lebontani a mennyezetet. Az egy dolog, hogy a gospel jó dolog, az meg egy másik, hogy én fehér hölgyből ilyen hangot kijönni még nem hallottam, pláne nem élőben, Tennessee alsói vidéki vasárnapi istentisztelet közben. Hű. Valahányszor a zene hangosabb lett, vagy hosszabb kitartott hangok hangzottak el, több tucat hívő ugrott talpra, mintha a zene emelte volna fel őket izomból, és a tenyerüket az ég felé emelve mutatták, mennyire magával ragadta őket az élmény. Pislogtam.
Az ének és zene végeztével kifáradva rogytunk le a székekre, a színpadot pedig átadták a beszédesebb fellépőknek. Ez már amerikai tévéből jóval ismertebb élmény volt, bár élőben nem kevésbé meglepő. Először egy jól öltözött fiatal házaspár kapta meg a mikrofont, akik imát mondtak az egybegyűltekért, és a férj hosszasan megköszönte a közösség támogatását a drogokkal vívott harcához. Miután mindketten tanúságot tettek a hit ereje mellett, felbukkant végül a lelkész is, egy fehér hajú, öltönyös úriember, aki igét hirdetett a szószékről. Kedves, mosolygós, közvetlen ember volt, de fél órás prédikációjába annyi energia szorult, mint máshol egy egész rock koncertbe. A remény erejéről beszélt ószövetségi példázatokon keresztül és arról, hogyan tud a legkilátástalanabb helyzet is megváltozni a legváratlanabb pillanatban. A prédikációban sok humor volt, sok meggyőző erő, sok közvetlenség, és rengeteg körbe-körbe szaladgálás. Az energikusabb részeknél megint csak talpra ugráltak itt-ott a lelkesebb hívek és hangos hallelujákat kiabáltak bele a beszédbe a kezeiket lengetve. Engem mind a prédikáció, mind pedig maga az élmény végtelenül szórakoztatott.
A prédikáció után már csak egy rövid közös ima volt hátra, és mehetett útjára a gyülekezet. A lelkész körbeszaladt és az ajtóban vár minket; egyenként kezet fogott minden távozóval és boldog húsvétot kívánt. Vigyorgós ünnepi hangulatban hagytuk el a templomot.
Katolikus vagy sem, meg kell állapítanom, hogy a vallásos ünneplés összes módja közül valószínűleg még mindig a zene áll a legközelebb a szívemhez.

Meglátogatjuk Batmant!

Lusta, esős-napos vasárnapunk van. Ennek alkalmából a srácok kitalálták hogy menjünk el barlangászni, és lőn.

Nagyjából félórányi autóútra vannak tőlünk a bristoli barlangok. Nyitva vannak egész évben, de ilyenkor még nincs turistaszezon, szóval amikor hármasban beállítottunk az ajándékboltba, három lustálkodó idegenvezető közül válogathattunk. A választás az egyik fiatal srácra esett aki nagy vígan kalauzolt minket az erdőn át a barlang bejáratához. Privát túrát kapunk mivel más turista közel-távol nem akadt. 

A túra első felében cseppkövek között bolyongtunk és csodáltuk a barlang ősi szikla-alakzatait. Megtudtuk, hogy a felfedezők idejében a cserokí indiánok használták a barlangrendszert arra hogy észrevétlenül közlekedjenek, később pedig az illegális moonshine-t készítő élelmes helyiek költöztek be, mert állandó a hőmérséklet, és van természetes vízforrás. (Tudod, hogy Tennessee-ben vagy, amikor az ajándékboltban kapható a moonshine-ról elnevezett, amúgy nagyon csinos pöttyös ásvány). 

A túra felénél megcsodáltuk a barlang egyetlen denevérét, egy "csirkefalat" típusú nagyjából háromcentis kis tüneményt, aki az egyik oldalfalon hibernálta magát. Itt persze rögtön el kellett sütni egy Batman poént, mire a srácnak felderült az arca. A következő fél órát a köveken ülve töltöttük miközben ő arról mesélt, hogy nőtt fel a barlangokban (nem nemzeti park, magánkézben van, egy család üzemelteti) és hogyan karcolta kilencéves korában a Batman emblémát a falra. Innen egyenes út vezetett további sztorikhoz, mint például amikor tavaly behoztak egy osztálynyi elsőst egy szülinapi buliból, és úgy alakult, hogy a srác (aki természetesen örök Batman rajongó) meggyőzte az osztályt hogy ez itt valóban Batman rejtekhelye, és hogy ő maga Robin. A gyerekeknek életre szóló élmény volt, neki meg jó szórakozás; a hír hamar elterjedt, úgyhogy mostanában pár hetente elő kell vennie a kreativitását és gyerekeket vezet körbe feledhetetlen titkos Batman-túrákon. Civil ruhában persze, és időközben Nightwinggé léptette elő magát, Robin sem maradhat örökké az ember.

(Ha gyerekeim lesznek ide hozom őket)

A túra második felét vígan beszélgetve tettük meg hidakon, lépcsőkön és mindenféle búvóhelyeken át. A srác mesélt róla milyen turistákkal volt dolga az utóbbi időben. Számomra a legdöbbenetesebb tény az volt, hogy sok turistának nem szabad megemlíteni, hogy a cseppkő egy centit nő százötven évente, mert nem jön ki a matek, hiszen a Teremtés csak négyezer éve történt, és akkor aztán van üvöltözés a hitetlen pogányával, aki biztos még az evolúcióban is hisz. 

(Én eddig azt se tudtam hogy az itteni haverjaim közül EGY se tanulta az evolúciót biológia órán a suliban. Soha. Üdv Tennessee-ben...)

A túra nagyjából egy óráig tartott, és a végére egész szépen összespanoltunk az idegenvezetővel. A visszafele úton már nagyrészt Batmanről és egyéb képregényekről volt szó, meg ő mesélt a gyerekkoráról a barlangokban, és azokról a részekről amik nincsenek nyitva látogatók részére. 

Tanulság: Ha már vezetőt bérel az ember, akkor béreljen olyat, aki ott nőtt fel. Jó választás volt.

Derült égből ír farkas

A tavasz első napjával megérkezett a napsütés, a madárcsicsergés, a rügyező fák, és az ötven kilós ír farkasok.
Épp azon pötyörésztem a Facebook népes közönségével (nyugi van, recepción dolgozom) hogy mennyire szeretnék egy ír farkast ha nagy leszek és lesz önálló házam meg etetésre elverhető vagyonom, amikor is az egyik kolléganőm azzal robbant be az irodába, hogy "Ki engedte meg a nyugdíjasoknak hogy kutyát hozzanak az épületbe?!"
Na mármost nekem jó két éve akut kutyahiányom van, amin nem segít hogy egy félbolond macskával élek egy lakásban, így aztán rögtön fel is kaptam a fejem. Mivel a legtöbb kollégám nem tudja megkülönböztetni a vakvezető kutyát a pincsitől, rákérdeztem, hogy nem terápiás kutyáról van-e szó, mire azt a választ kaptam, hogy "Na ja, de EKKORA?!?!"
Erre klasszikust kell idéznem:

Megkérdeztem a csajt, hogy mégis milyen típusú szörnyeteget látott a másik recepción, mire vállat vont, hogy "Valami farkas."
A következő háromszáz métert a körfolyosón rohanva tettem meg, és csikorgó fékezéssel érkeztem a nyugdíjasok kellemes hangulatú szalonjába, ahol is a kandallóban lobogó tűz előtt, ahogyan a történelmi filmek nagy könyvében meg vagyon írva, ott hevert egy valódi, hús-vér ír farkas. A gazdi láthatta az arcomon, hogy ezen a ponton már egy szőrös pulóvernek is megvakarnám a füle tövét, így aztán vigyorgott egyet és bólintott, hogy lehet tutujgatni.
Az elkövetkező fél óra munkaidőt azzal töltöttem, hogy a borjú nagyságú kutyust hentergettem a padlón, amit ő csendes békességgel tűrt, és közben a gazdával beszélgettem az ír farkas tartás gyönyöreiről. Kiderült, hogy szuszu valóban terápiás kutya, nyugdíjasokat meg veteránokat vidítanak vele, és ifjabb korában dajkakutya volt egy óvodában. Olyan nyugodt volt hogy eldőlt ha megbökte az ember. A gazdi állítása szerint csak egyszer gurult dühbe, amikor a vele együtt nevelt kisebb kutyát két kóbor rotweiler megtámadta - amire farkasunk azzal reagált, hogy csendes nyugalommal feldobta az egyik rotit a levegőbe, majd elkapta, letette, és nem volt több kérdés.
Azt is megtudtam, hogy az ír farkas kölykök két kilósan születnek, és utána hetente nőnek még kettőt, amíg el nem érik a szárazföldi bálna kategóriáját. Amikor megállnak a növésben már nem esznek többet mint más hasonló kaliberű állatok, ami egyrészt jó hír, másrészt viszont még mindig képes lenne egy közepes méretű vállalkozást csődbe vinni. Továbbiakban megtudtam, hogy egy ír farkas képes olyan erővel csóválni a farkát, hogy eltöri a szekrény vagy az asztal sarkán, és akkor műteni kell. Kiskutyát szerezni se olcsó mulatság: az áruk (legalábbis ideát) nagyjából száz és kétszáz ezer forint között mozog. Tyű.
Mindeközben én szorgosan dögönyöztem a kutyát aki beletörődött a sorsába, és amikor megunta a vakarászást, nagy kegyesen lábra cihelődött és arrébb ment, és meg követtem. A háttérben a recepciós kisasszonyok azon csiviteltek hogy közel merjenek-e menni hozzá, amit én külön viccesnek találtam, mert egy neurotikus tacskótól én speciel jobban félek mint a behemótoktól. Végül aztán csak vissza kellett mennem dolgozni, de előtte lecsaptam a gazdi telefonszámára, hogy a jövőben ír farkas-hiányom támadna, tudjak rá elsősegélyt hívni.
Nincs olyan munkahelyi depresszió amit ötven kiló tömény kutyaszeretet ne tudna kikúrálni.

Manók a bölcsiben

Mivel a munkahelyem az utóbbi időben a tavaszi szünet örömére hanyagolja a főállású mesemondóját (minő meglepetés), úgy gondoltam, ideje más helyeken keresni közönséget. Vasárnap Szent Patrik napja van, és mivel itt a környéken mindenki ír, vagy legalábbis annak vallja (issza) magát, meghívtak a helyi bölcsibe/oviba ír manós napot tartani.
Nagy volt a kísértés hogy eredeti ír tündérmeséket vigyek, de két csoportnyi bömbölő óvodás senkinek nem hiányzik, úgyhogy inkább válogattam olyanokat amik nem ijesztenek mindenkit halálra. Nem volt egyszerű.
Az első csoport a Tücskökből és a Szitakötőkből állt, és kedélyesen elbeszélgettünk velük a leprikónok mibenlétéről. Mint kiderült egész héten leprikón-csapdákat terveztek és építettek a gyerekek (most akkor én nem ölhetek sárkányt, de ők játszhatnak Prérifarkast ártatlan képzeletbeli lényeken?), az óvónők meg titokban lábnyomokat ragasztgattak mindenhová, amik elrejtett csokitallérokhoz vezettek.
(Az én óvodám miért nem csinált ilyet?)
Ennek örömére elmeséltem a gyerekeknek Paddy O'Hara és a leprikón történetét, és megtárgyaltuk hogyan kerülheti el az ember hogy az aprónép átverje és arany nélkül maradjon. Másodjára hozzáfűztem a témához Lushmore (magyarul Görbe és a tündérek néven fut) meséjét leprikónra igazítva, amit a gyerekek végtelenül élveztek még akkor is, ha pont nekem sikerült elszúrni benne az éneket.
A második csoport a Kabócákból és Katicákból állt (ami így magyarul sokkal jobban hangzik), utóbbiak bölcsisek voltak, előbbiek nagycsoportosok, úgyhogy szép széles skálán mozgott a hallgatóság. Ők már a bemutatkozásnál jó arcok voltak, miután elmondtam nekik ki vagyok és honnan jöttem az egyik kislány feje felett megjelent a villanykörte: "Te az óvóbácsi barátnője vagy!!!" mire minden kislány szeme egyszerre csillant fel hogy "Hűűűűű" (én meg majdnem lefordultam a székről). Nagyon lelkesek voltak, mindent mondtak és csináltak velem együtt, még azt is amit nem kellett volna, amitől egy idő után az a szórakoztató érzésem támadt, hogy egy sokszoros tükörbe mesélek. Két mese után még követeltek egy harmadikat is, és utána is úgy kellett őket kicipelni az osztályteremből.
Megvolt a kellő káprázat a hétre.

Szuperhősök egymás közt

Azért jó Cathyvel egy lakásban élni, mert mindig történik valami szórakoztató. Ha más nem, hát partit szervezünk. Kicsit megkésve ugyan, de a farsangra való tekintettel a hétvégére meghirdettünk egy szuperhős estét, amikor is barátaink és üzletfeleink kötelesek voltak a saját maguk által kitalált (!) szuperhősökként megjelenni.

Cathy már három hétre előre belevetette magát a szervezésbe. Dekorációkat tervezett, meghívókat küldött ki, Facebook eseményt kreált, és természetese tervezte a saját jelmezét. Úgy döntöttünk, titokban gonosz karaktereket kreálunk magunknak, hogy amikor a sok szuperhős megérkezik a partira, alaposan meglepődjenek. Így született meg Lady Amethyst (a ravasz cselszövő aki egy érintéssel bárkit drágakővé tud változtatni) és a Szarka (a hivatásos tolvaj akinek természetfeletti hatalma van a drágakövek felett) verhetetlen kettőse. Hetekig válogattuk a jelmezekhez való kellékeket.
Közben a lakás maga sem maradt érintetlenül. Először is Cathy elment a helyi italboltba és elkunyerált tőlük minden üres dobozt, amiket aztán egymásra ragasztott és befestett, így kreálva a képek hátterében látható felhőkarcolókat. Utána képeket gyűjtöttünk a képregényvilág híres gonoszairól (a Jokertől Emma Frostig), bekereteztük őket, és elhelyeztük a lakás különböző pontjain. Közéjük került a Csipkerózsika boszorkánya is (mint minden idők legstílusosabb Disney gonosza) valamint Taylor Swift, aki a csapat közös véleménye szerint egy szipirtyó.

A nagyszoba dekorációjának kulcsfontosságú darabja volt az a beton vízköpő amit Cathy a srácokkal cipeltetett le a padlásról, és csillogó gyöngysorokkal dekorált. Ezek után már csak a fekete fonalból készült pókháló volt hátra, amit a bejárati ajtó elé fontunk, hogy akárki bejön, át kelljen másznia rajta.
Készen álltunk a vendégek fogadására.
A csapat megint csak kitett magáért. Először is megérkezett egy hivatásos zombivadász a szomszédból, majd nem sokkal utána egy 18. századi francia-kanadai vámpírvadász. Erre következett Doctor Feelgood ezredes katonai kabátban, majd az Afrikai Duó, Szerengeti Kapitány és a Kenya Kölyök, akik vicces módon két fehér srác voltak színes állatmintás ruhákban (szerencse hogy privát parti voltunk különben kaptak volna a fejükre a nagy amerikai egyenlőségtől). Őket követte a Vörös Pók, elegáns köpenyben, kalapban és álarcban, egyenesen a hétvégi Scion játékainkból, majd két-három egyén akik azt állították, vannak szuperképességeik, de jelmezzel nem nagyon bajlódtak. Végül még besétált egy lila-fekete femme fatale is a DC univerzumból, és teljes volt a létszám.
Természetesen nincsen parti játék nélkül. Az egyik egész estés feladat az volt, hogy a résztvevőknek fel kellett ismerniük a háttérben játszott dalokat - aki a legtöbbet elcsípte, a végén nyereményben részesült. A másik játékhoz felfújtunk harminc darab fekete-lila lufit, és mindegyikbe tettünk egy cetlit egy feladattal. A csapatnak az összes lufit egyszerre kellett a levegőben tartania; aki hagyott egyet leesni annak ki kellett pukkasztania, és végrehajtani a feladatot. Olyan dolgok voltak a listán mint pl. "Vágj öt szuperhős pózt tíz másodperc alatt" vagy "Emelj a fejed fölé egy épületet" esetleg "Énekeld el a saját szuperhős indulód". Ez a játék külön vicces volt, és nem is hagytuk abba, amíg mind a harminc lufi ki nem pukkadt.
Az este jó néhány kör maffia játékkal és hosszas beszélgetéssel zárult. Valamikor kora hajnalban küldtünk haza mindenkit, amikor már jó fáradtak voltunk, és egyszerűen bedőltünk az ágyba.
Büszke vagyok a Szarka jelmezemre, szerintem megtartom, jó lesz mesemondáshoz.
Cathy már szervezi a következő jelmezbált.

A jó boszorkány esete a csillámporral

A szokásos havi családi este keretein belül a művelődési központ úgy döntött, Óz napot tartunk. A klasszikus film vetítését játszóház, rengeteg cukorka és nem kevés dekoráció előzte meg. Főnökasszony kibérelt egy rend jelmezt (nagyrészt méretre való tekintet nélkül) és leosztotta a vonatkozó szerepeket.

Én lettem a jó boszorkány.

A jelmez szörnyen rózsaszín tüllből készült, és már mellben nagyon bő volt, legalább földig ért. Kívül ezüst csillámporból szórt csillagok borították az egészet, melynek következtében bőséges csillámcsíkot húztam magam után amerre csak jártam az épületben. Úgy döntöttem, hogy ha már lúd, legyen kövér, és felvettem a jelmezt délután kettőkor. Mivel továbbra is én felügyelem a recepciót este hatra már minden széket és felületet bőséges csillámpor borított. Végtelenül szórakoztató volt Glindaként üldögélni a pult mögött és figyelni az emberek reakcióját. Sok felnőtt egyszerűen nem vett tudomást a ruháról, míg mások tudni akarták, miért viselem; a gyerekek kerekre nyílt szemekkel lelkesen bámultak. Voltam tündér, királykisasszony, királynő, angyal, Csipkerózsika, Hófehérke, Hamupipőke, és gyakorlatilag minden, csak jó boszorkány nem. A kedvencem az a tinédzser srác volt aki megállt a pultnál és rám kacsintott. "Elvesztettél egy fogadást, mi?..."

Pfft.

Este hatra aztán végül mindenki más is belerázta magát a jelmezébe, és érkezni kezdtek a gyerekek. Rózsaszín vattacukornak lenni jó dolog, azt minden gyerek imádja, úgyhogy volt sok fotózkodás meg ölelgetés. Előrelátó módon vittem magammal egy csokor szappanbuborék-fújó üvegecskét is, amik hamar elárasztották a folyosót buborékkal és lelkesen visongó gyerekekkel.

A gonosz boszorkány nem volt ennyire szerencsés. Mivel tetőtől talpig zöldre volt festve és egy hosszú fekete köpenyt viselt, minden gyerek sikítva futott előle. Több apróság harsány és vigasztalhatatlan bömbölésben tört ki a láttára, és sokan nem voltak hajlandóak bemenni a moziterembe sem. A sikító és bőgő gyerekek sorfala között végül is vissza kellett vonulnia az irodába. A madárijesztő és az oroszlán jobban jártak, Dorothyt különösebben nem szerette senki.

Miután mindenki lefotózkodott mindenkivel és mindenki megkapta a kellő adag cukrot és pattogatott kukoricát, végre elkezdődhetett a film, és meg levedlettem a jelmezt és mehettem haza. Ott ahol a tüll a bőrömhöz ért a csuklóm körül piros karikák maradtak, és mindenem viszketett a csillámportól. Most, két nappal később, még mindig csillámban úszik minden amihez hozzáérek, beleértve a macskát, a szobatársat és a pasit is. Buli.

Ennyit a jó boszorkányokról.

Con, con, konferencia

Na végre, magyar billentyűzet. ÍÍÍÍÍÍÍÍ

Szóval.

Lementünk a hétvégén a Laposra. A Lapos alatt Ohio állam értendő, ami, meglepő és eredeti módon, tök lapos. Nekem ez csak jól jött, mivel a nyolc és fél órás út éjfél és hajnal fél három közötti szakaszát én vezettem, autópályán, esőben, maguk mögött vidám ködfelhőt húzó kamionokat kerülgetve. Életemben nem voltam még ennyire vallásos (meg az ember sem), de megúsztuk a dolgot karcolás nélkül.
(Amerikában így jár az aki betartja a sebességhatárt. Nem illik.)

Az úti cél ezúttal Bowling Green egyetemvároskája volt. Előadni hívtak meg az idei Ray Browne Popkultúra Konferenciára. Mivel ide is beadtam idén a PhD jelentkezést gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal és alapos pofavizitet tartok az ország leghíresebb popkultúra tanszékén.
És még azt hittétek a mesemondásnál már nem találok furábbat, mi?!

A konferencia péntek este kezdődött az egyetem hallgató központjában, büfével és kötetlen ismerkedéssel. Emberrel természetesen négy és fél perc valamint egy emelet leforgása alatt találtuk mely a helyi szerepjáték-klubot, melynek két-három tucat tagja egy társasjátékokkal, kártyákkal és szabálykönyvekkel tömött klubszobában ülésezett (mert mi mást csinál az ember péntek este). Gondosan el voltak különítve a folyosó másik végén pattogatott kukoricát ropogtató anime klubtól, hogy senkit ne zavarjon a zaj. (Ezen a ponton elgondolkodtam rajta hogy szagmintákat hagyok a sarkokban, így buzdítva a fejlett szaglószervű tanszékvezetők tudatalattiját arra a felismerése, hogy nekem feltétlenül itt kell PhDznom).

Magára a konferencia-megnyitóra nagyjából két tucat ember gyúlt össze, főleg előadók; időközben pár száz kilométerre tőlük a keleti parton az évszázad hóvihara tombolt, úgyhogy sokan a reptereken rekedtek. Az a pár szerencsés aki időben odaért a büfére hamar lefutotta a kötelező tiszteletköröket, majd lelkesen belevágott a kockulásba. Miután professzorok és diákok megtárgyalták az olyan végtelenül életbe vágó kérdéseket, mint például hogy kinek ki a kedvenc Doktora, ki hol találkozott Neil Gaimennel, és ki melyik szervét adná el egy ComicCon belépőért, eljött végre a megnyitó előadás ideje. Egy dokumentumfilmet néztünk meg ami a fekete szuperhősök szerepéről szólt a képregénytörténelemben, és ebbe természetesen mindenki osztatlan figyelemmel vetette bele magát. A film után hosszas társalgás következett arról, a DC vagy a Marvel rasszista-e jobban, illetve hogy javult-e a helyzet az elmúlt tíz évben. Végtelenül élveztem öltönyös-nyakkendős professzorokkal vitatkozni úgy, hogy nem kellett elmagyarázni nekik, melyik képregényre gondolunk éppen.

A konferencia az elkövetkező két napon hasonló hangnemben folytatódott. Szombat reggel megtartottam én is az előadásomat, amiben a szakdolgozati témámat dolgoztam fel. Külön vicces volt, hogy amikor megkérdeztem az elején, hányan vannak tisztában a szerepjáték fogalmával, mindenki feltette a kezét. Ilyen se történt velem a folklór konferencián... Az előadás jól sikerült, voltak okos kérdések, bár kissé rosszul éreztem magam, hogy nem idéztem annyi tudományos forrást mint a többiek. Na bumm.
A többi előadás hasonlóan szórakoztató volt. Volt szó az égvilágon mindenről: fanfiction, online szerepjáték, zombik, dokumentumfilmek, még több fanfiction, Szürke ötven árnyalata, Justin Bieber, Sherlock Holmes, Avengers, X-men, ami a csövön kifért. Nehéz volt eldönteni, mikor melyik előadásra üljünk be. Bár a témák mind a popkultúra aktuális világából származtak, az előadásmód változatlanul tudományos volt, és minden panel nagyon érdekes elméleti kérdéseket vetett fel az anyaggal kapcsolatban.
A két vezető előadó szintén zseniális beszédeket tartott. Az egyikük, Dr. Brendan Bailey, mellesleg zombiszakértő, arról beszélt, hogy a mai világban hogyan változik meg a tanárok szerepe, miután már nem ők a tudás egyedüli birtokosai. Dr. Thomas Malaby a játéktervezés és játékfejlesztés gyakorlati és elméleti hasznáról beszélt. Összességében nagyon sok okosat hallottunk a három nap alatt.
Természetesen nincs konferencia buli nélkül. A szombat este közös karaoke-élménybe torkollt a helyi Grumpy Dave's nevezetű vendéglátóipari egységben, ahol előző este a helyi agytröszt megnyerte a kvíz-estet, és most módjukban állt behajtani öt pint ingyen sört a tulajdonoson. Az Indiana-ból jött folklorista különítmény különösen jól bírta az öklömnyi rántott hagymával kiegyensúlyozott ivászatot. Közben becsöppent egy musical szakos osztály is, akik aztán nekiálltak torokból lebontani az épületet. Nagy volt a hangulat.

Néhány új barátra is szert tettem a három nap alatt, köztük egy Becky nevű csajra, akiről szeretem azt hinni, hogy szegről-végről rokon. Mindenki marha jó fej volt, természetesen, nerdök egymás közt különösen közvetlenek tudnak lenni. Ha nem is vesznek fel PhD-ra, akkor is felbukkanok majd még ezen a környéken.

Ki mondta hogy egy konferencián nem lehet jól mulatni?!

Kedd esti mulatás

Az új félév kezdetével rászoktunk egy újabb hagyományteremtő műfajra: kedd esténként kedélyes közös tévézést tartunk. Nem mintha amúgy is nem folyamatosan egymás nyakán lógna kis csapatunk, de hát ugye közös mókából sohasem elég.
A kedd estéknek osztatlan kedvencünk adta meg az apropóját: elindult a RuPaul's Drag Race ötödik évada. Annak, aki nem ismerné a valóságshow-k eme hangulatos mellékutcáját: az "Amerika következő topmodellje" verseny nőimitátoroknak tervezett változatáról van szó. Magas színvonalú előadóművész urak/hölgyek versenyeznek azért hogy a színpad következő csillagává váljanak (és kognitív disszonanciát okozzanak minden férfi nézőnek). Minden héten más kategóriában kell divatbemutatót kreálniuk, sokszor olyan elmés alapanyagokból mint függöny, tapéta, turkált ruha, vagy épp szemétkosár. Női szemmel nem kevéssé frusztráló nézni hogy tizenkét férfi jobban varr, öltözik és sminkel mint én valaha is fogok, de egyben végtelenül szórakoztató is.
Csak a hangulat kedvéért álljon itt a múlt heti összeröffenés leírása: Joshua és Travis egymás mellett terpeszkednek a kanapén, miközben én egy babzsákon heverek a lábaiknál. Mindhárman sört kortyolunk és pizzát eszünk a dobozból amit öt perce hozott fel a futár, és nagy lelkesedéssel kommenteljük a képernyőn bemutatott ruhákat és sminkeket, valamint a hölgyek között kibontakozó versenydrámát. Közben Cathy, csapatunk legnőiesebb tagja, a háttérben egyik kezében sörrel, másik kezében egy kalapáccsal könyvespolcot szerel össze.
Aki nem látta még, nézzen bele: RuPaul végtelenül szórakoztató műsor, tesztoszteronnal túlfűtött baráti összejövetelek kiegyensúlyozására tökéletesen alkalmas.