... gyűlnek a fejünk felett. Könyörgöm, még nincs is február, de már minden piros meg rózsaszin szivecskékkel van kitapétázva... és már kerülget is a hányinger.
Utálom a Valentin-napot. Teljes szivből.
A tetejébe mindennek itt az I love you-t ugyancsak tágan értelmezik, és már egy hónappal Február 14 előtt mindenki mindenkit összevissza ölelget és csókolgat és midnenkinek elmondja hogy őt mennyire nagyon szereti.
Pfuj.
(Félreértések elkerülése végett: akkor is utáltam a Valentin-napot amikor volt pasim. Nem az irigység beszél belőlem.)
(Az egyetlen Valentine akit elviselek a Vincent keresztnévre hallgat XD *kacsint Katira, sokszor*)
Azt hiszem ezen ünnep egyetlen célja és értelme hogy mindenki a lehető legpocsékabbul érezze magát aki kimarad az általános szeretetáradatból... (Jonesborough-ban volt egy fickó aki visszaemlékezett rá, hogy általános iskolában volt egy osztálytársa aki soha nem kapott Valentin-napi lapot a suliban, a többiek meg kidobálták az övéiket, és a kislány délután a kukában turkált hogy legyen mit hazavinnie. No comment.)
Előre látom a nagy bolyhos rózsaszin sziveket szorongató csirliderek áradatát a campuson. Pfuj.
(Különben is általános csirliderutálatban vagyok mert megint nem szólnak hozzám)
Szeressük egymást gyerekek.
2008. január 31., csütörtök
2008. január 28., hétfő
A beszélő dobok esete a zenetanárral
(Szavazzatok, szavazzatok. Mesékre. Január 19. Kérdések baaaaalra <<<<--- És aki már szavazott arra a felszólitás nem vonatkozik, szóval tartsátok kordában a többi énetek, kösz ;)
Ma volt az első hivatalos Bevezetés a Világzenébe órám (fel is készültem jókislány módjára, még a CDt is meghallgattam a könyv első két fejezetéhez, bár a pekingi opera szopránja kis hiján maradandó érzelmi és hallószervi károsodást okozott...).
Tanár úr egy szines afrikai köntösben érkezett, a nyakában lógó dobot verve, és hozzá énekelt is (ettől aztán mindjárt jókedvem kerekedett). Ezek után elmagyarázta, hogyan használják Afrikában a dobot beszédre, és hogy ő mit mondott éppen (na ettől már megint elkezdtek rózsaszinű szivecskékké alakulni a pupilláim). A bevezető óra tehát az első tiz perc után menthetetlenül elúszott afrikai folklórba (megtudtam például, hogy a ruha minden csikja más és más közmondást jelenit meg minták formájában, valamint hogy Ghánában a gyerekek a születésük napjáról kapják a nevüket, tehát most már azt is tudom, hogy Anansi szerdán született mint én, Aso meg csütörtökön). Ezek után tanár úr feltette a kérdést, ki tudja, mit jelent az, hogy griot. Na itt már szedtem elő a szemceruzát, hogy felirjam a szemhéjamra az Indiana Jones-os I love you-t... XD (Igen, én mondtam el az osztálynak, mi az a griot) Ezt követően lantot pengető és történeteket mondó griot-kat néztünk az óra hátralévő részében (én pedig tócsává olvadtam a pad alá). Ezt követte némi ritmustapsolás és ugrálás, és amikor belefáradtunk, befejezésképp megtanultunk egy afrikai dalt négy szólamban (gyönyörű gyönyörű, ha megtalálom idelinkelem).
Hát oda meg vissza vagyok a gyönyörtől.
Na jó, azt hiszem megint nem voltam elég világos (azt hiszem ha igy folytatom a mindenféle szubkultúrákból hozott utalásaim és hasonlataim egy főre fogják szűkiteni a blog kompatibilis olvasóközönségét... rám :D ). Minden, amivel az órán foglalkoztunk (a dobok, a nevek, a ruhák, a dalok és a mesmeondók) a ghánai Ashanti kultúrából jött - az pedig kedvenc pók-tricksterem, Ananse bölcsője...:) (puszi a hasára)
Ha nem értitek, az se baj, csak lelkesedjetek :D
Ma volt az első hivatalos Bevezetés a Világzenébe órám (fel is készültem jókislány módjára, még a CDt is meghallgattam a könyv első két fejezetéhez, bár a pekingi opera szopránja kis hiján maradandó érzelmi és hallószervi károsodást okozott...).
Tanár úr egy szines afrikai köntösben érkezett, a nyakában lógó dobot verve, és hozzá énekelt is (ettől aztán mindjárt jókedvem kerekedett). Ezek után elmagyarázta, hogyan használják Afrikában a dobot beszédre, és hogy ő mit mondott éppen (na ettől már megint elkezdtek rózsaszinű szivecskékké alakulni a pupilláim). A bevezető óra tehát az első tiz perc után menthetetlenül elúszott afrikai folklórba (megtudtam például, hogy a ruha minden csikja más és más közmondást jelenit meg minták formájában, valamint hogy Ghánában a gyerekek a születésük napjáról kapják a nevüket, tehát most már azt is tudom, hogy Anansi szerdán született mint én, Aso meg csütörtökön). Ezek után tanár úr feltette a kérdést, ki tudja, mit jelent az, hogy griot. Na itt már szedtem elő a szemceruzát, hogy felirjam a szemhéjamra az Indiana Jones-os I love you-t... XD (Igen, én mondtam el az osztálynak, mi az a griot) Ezt követően lantot pengető és történeteket mondó griot-kat néztünk az óra hátralévő részében (én pedig tócsává olvadtam a pad alá). Ezt követte némi ritmustapsolás és ugrálás, és amikor belefáradtunk, befejezésképp megtanultunk egy afrikai dalt négy szólamban (gyönyörű gyönyörű, ha megtalálom idelinkelem).
Hát oda meg vissza vagyok a gyönyörtől.
Na jó, azt hiszem megint nem voltam elég világos (azt hiszem ha igy folytatom a mindenféle szubkultúrákból hozott utalásaim és hasonlataim egy főre fogják szűkiteni a blog kompatibilis olvasóközönségét... rám :D ). Minden, amivel az órán foglalkoztunk (a dobok, a nevek, a ruhák, a dalok és a mesmeondók) a ghánai Ashanti kultúrából jött - az pedig kedvenc pók-tricksterem, Ananse bölcsője...:) (puszi a hasára)
Ha nem értitek, az se baj, csak lelkesedjetek :D
Derült égből Hillary, avagy West Wing testközelből
(Szavazzatok, szavazzatok. Nem Hillary-re, hanem a mesékre, tudjátok;)
Tegnap jött a meglepi értesités, hogy Amerika imádott Hillary-je beugrik Harfordba némi kampányolást csapni - ráadásul ide, az utca túloldalán lévő gimnázium tornatermébe. Akármennyire hidegen hagy is a politika, ez azért még nekem is olyan mókának tűnt, amit nem lehet kihagyni; a többiek hasonló véleményen voltak, úgyhogy diszes magyar delegciónk hajnalok hajnalán kivakarta magát az ágyból, és bőséges reggeli után elkocogott sorba állni.
(Mig el nem felejtem: Kata vagy ezer darab csodás fotót készitett az eseményről, sőt videózott is, szóval hamarosan majd az ő blogján csodálhatjátok a vizuális kiegészitést).
A sorban aztán annak rendje-módja szerint mindenünk be- és lefagyott, de semmi baj, az élmény megér egy kis áldozatot. Osztogattak nekünk zöld cetliket, melyeken be kellett ikszelni, mivel vagyunk hajlandóak önként és dalolva hozzájárulni a kampányhoz (a vicc a dologban az volt, hogy cetli nélkül nem engedtek be - mi üresen hagytuk), és kaptunk matricát is, Vote for Hillary! felirattal (a kitűzőért már fizetni kellett volna, pedig azok sokkal kreativabbak voltak: a kedvenceim a Bill Clinton - America's First Gentleman, a Hillary Rocks! és a Wonder Woman-nek photoshoppolt Hillary voltak - no kidding).
Volt persze megfelelő körités is, sajtóautók, rendőrök, meg egy szál zakóban, arcára fagyott (szó szerint, valószinűleg) mosollyal flangáló kampányfőnökök akik boldog-boldogtalant vállon veregettek. Néhány szórólapos anti-propagandát osztogatott (dinasztiaellenes jelszavakkal, persze név nélkül). Amint beljebb kerültünk az ajtón, rendőr bácsik túrták fel a táskáinkat (Toby: "nálam csak tankönyvek vannak!" "Miért, milyen órád lesz utána?" "Arab nyelvtan..." dang) és még egy szomorú szemű kutyus is megszimatolt.
A tornaterem zsúfolásig megtelt; sikerült jó helyet találnunk magunknak, távol ugyan Hillarytől, de remek kilátással, és közel a kijárathoz. A hangszórókból zene szólt, a hátunk mögött egy rakat gimnazista ugrált és lóbálta a kiosztott Hillary - A smart choice feliratú transzparenseket. Volt egy jelentős méretű sajtóemelvény is, szemben a pulpitussal, és öltönyös bácsik mindenfelé, madzaggal a fülükben.
Az első jó fél óra a bemelegitéssel ment el; sajnos érteni nem nagyon értettük a szöveget a zaj meg a visszhang miatt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a tömeggel együtt csujjogassunk minden sikeresebb szlogen után (tudom tudom, lefizethető csőcselék vagyunk, cirkuszt és kenyeret). Mindenféle fickók vonultak fel a szószékre, és hergelték a közönséget; az a néhány dolog, ami kivehető volt, egészen mókásan hangzott (pl. a Hillary is one of us! - Hartford belvárosának 80-90 százalékos latino közösségében... vagy a Hillary! History! kántálás). Volt persze jeltolmács is, ahogy annak lenni kell.
Ezután megint zene következett, és várakoztunk egy darabig (én azzal szórakoztam hogy elképzeltem a kék függöny mögött zajló West Wing - jeleneteket) (aki nem tudja: Az Elnök emberei cimű remek sorozatról van szó).
És aztán megjelent maga Hillary, jelentős mennyiségű öltönyös és kosztümös udvartartással köritve; álldogált és mosolygott a szinpadon, miközben egy idősebb hölgy elszipogta nekünk, hogy az unokái életét gondolkodás nélkül rábizná Mrs. Clintonra (igazából egyszer sem hivták Mrs. Clintonnak egész idő alatt, valszeg tudatosan figyelnek rá). Ezután a kampányfőnök és volt iskolatárs következett (mily megható), aki megosztott velünk egy valódi titkot, miszerint a suliban mindenki arra fogadott, hogy Bill és Hilary közül az utóbbiból lesz amerikai elnök... mondott hölgy egyébként egész idő alatt a szélrózsa minden irányába mosolygott és integetett (Kata meg odavolt a gyönyörűségtől hogy mennyire jól fotózható - feltehetően kiképezték erre is, egyebek mellett).
Végül aztán kezébe kaparintotta a mikrofont; letakaritották a szinpadot, hogy szabadon mozoghasson, és fel-alá sétálgatva elkezdte a nagy beszédet.
Előadóművészként azt kell mondanom, hogy le a kalappal. (Igen igen, ismerem az összes poént a mesemondókkal és a politikusokkal kapcsolatban, kiméljetek meg tőle légyszi) Nem volt ööö meg izééé meg háááát hanem egy szépen felépitett, hangzatos szöveg a siker minden kellékével, kezdve a szivhez szóló anekdotától ("Mert amikor Bill és én még fiatalok voltunk és egy rozoga kocsival jártuk a gyönyörű Connecticut útjait...") az egészen anyagias igéretekig ("Amikor én leszek az elnök akkor majd ennyivel és ennyivel többet fognak keresni a tanárok"). Lefedte az élet minden területét, iraki háborútól ("Hazahozzuk a fiúkat") globális felmelegedésig, mindezt barátságos és meggyőző hangnemben, tűsarkúban hátrafelé.
(Nem, én nem neki szurkolok. Ha szurkolok egyáltalán valakinek. Gandalf for president!)
Ja, és volt persze Bush-alázás rendesen - itt ez is a kampály szerves részét képezi (búúúúú).
A beszéd elhangzása után kérdéseket lehetett feltenni (volt mindenféle mélyenszántó gondolat, mint például "mit fog tenni a globális felmelegedés ellen?"), majd újabb random ujjongás következett, és Hillary levonult a szinpadról. Slussz poénként felcsendült a hangszórókból a Takin' care of business cimű szám (amitől nekem aztán roppant jó kedvem lett... bár ezt most kevesen értik, mindegy) (Lukianosz theme song), és a füldugós emberkék addig nem engedtek ki minket az ajtón mig... nem tudom, mig el nem vonult a kampánykaraván, valószinüleg.
Még egy nagy amerikai élmény amit ki lehet pipálni a listán.
Képekért és videóért forduljatok Katához;)
Tegnap jött a meglepi értesités, hogy Amerika imádott Hillary-je beugrik Harfordba némi kampányolást csapni - ráadásul ide, az utca túloldalán lévő gimnázium tornatermébe. Akármennyire hidegen hagy is a politika, ez azért még nekem is olyan mókának tűnt, amit nem lehet kihagyni; a többiek hasonló véleményen voltak, úgyhogy diszes magyar delegciónk hajnalok hajnalán kivakarta magát az ágyból, és bőséges reggeli után elkocogott sorba állni.
(Mig el nem felejtem: Kata vagy ezer darab csodás fotót készitett az eseményről, sőt videózott is, szóval hamarosan majd az ő blogján csodálhatjátok a vizuális kiegészitést).
A sorban aztán annak rendje-módja szerint mindenünk be- és lefagyott, de semmi baj, az élmény megér egy kis áldozatot. Osztogattak nekünk zöld cetliket, melyeken be kellett ikszelni, mivel vagyunk hajlandóak önként és dalolva hozzájárulni a kampányhoz (a vicc a dologban az volt, hogy cetli nélkül nem engedtek be - mi üresen hagytuk), és kaptunk matricát is, Vote for Hillary! felirattal (a kitűzőért már fizetni kellett volna, pedig azok sokkal kreativabbak voltak: a kedvenceim a Bill Clinton - America's First Gentleman, a Hillary Rocks! és a Wonder Woman-nek photoshoppolt Hillary voltak - no kidding).
Volt persze megfelelő körités is, sajtóautók, rendőrök, meg egy szál zakóban, arcára fagyott (szó szerint, valószinűleg) mosollyal flangáló kampányfőnökök akik boldog-boldogtalant vállon veregettek. Néhány szórólapos anti-propagandát osztogatott (dinasztiaellenes jelszavakkal, persze név nélkül). Amint beljebb kerültünk az ajtón, rendőr bácsik túrták fel a táskáinkat (Toby: "nálam csak tankönyvek vannak!" "Miért, milyen órád lesz utána?" "Arab nyelvtan..." dang) és még egy szomorú szemű kutyus is megszimatolt.
A tornaterem zsúfolásig megtelt; sikerült jó helyet találnunk magunknak, távol ugyan Hillarytől, de remek kilátással, és közel a kijárathoz. A hangszórókból zene szólt, a hátunk mögött egy rakat gimnazista ugrált és lóbálta a kiosztott Hillary - A smart choice feliratú transzparenseket. Volt egy jelentős méretű sajtóemelvény is, szemben a pulpitussal, és öltönyös bácsik mindenfelé, madzaggal a fülükben.
Az első jó fél óra a bemelegitéssel ment el; sajnos érteni nem nagyon értettük a szöveget a zaj meg a visszhang miatt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a tömeggel együtt csujjogassunk minden sikeresebb szlogen után (tudom tudom, lefizethető csőcselék vagyunk, cirkuszt és kenyeret). Mindenféle fickók vonultak fel a szószékre, és hergelték a közönséget; az a néhány dolog, ami kivehető volt, egészen mókásan hangzott (pl. a Hillary is one of us! - Hartford belvárosának 80-90 százalékos latino közösségében... vagy a Hillary! History! kántálás). Volt persze jeltolmács is, ahogy annak lenni kell.
Ezután megint zene következett, és várakoztunk egy darabig (én azzal szórakoztam hogy elképzeltem a kék függöny mögött zajló West Wing - jeleneteket) (aki nem tudja: Az Elnök emberei cimű remek sorozatról van szó).
És aztán megjelent maga Hillary, jelentős mennyiségű öltönyös és kosztümös udvartartással köritve; álldogált és mosolygott a szinpadon, miközben egy idősebb hölgy elszipogta nekünk, hogy az unokái életét gondolkodás nélkül rábizná Mrs. Clintonra (igazából egyszer sem hivták Mrs. Clintonnak egész idő alatt, valszeg tudatosan figyelnek rá). Ezután a kampányfőnök és volt iskolatárs következett (mily megható), aki megosztott velünk egy valódi titkot, miszerint a suliban mindenki arra fogadott, hogy Bill és Hilary közül az utóbbiból lesz amerikai elnök... mondott hölgy egyébként egész idő alatt a szélrózsa minden irányába mosolygott és integetett (Kata meg odavolt a gyönyörűségtől hogy mennyire jól fotózható - feltehetően kiképezték erre is, egyebek mellett).
Végül aztán kezébe kaparintotta a mikrofont; letakaritották a szinpadot, hogy szabadon mozoghasson, és fel-alá sétálgatva elkezdte a nagy beszédet.
Előadóművészként azt kell mondanom, hogy le a kalappal. (Igen igen, ismerem az összes poént a mesemondókkal és a politikusokkal kapcsolatban, kiméljetek meg tőle légyszi) Nem volt ööö meg izééé meg háááát hanem egy szépen felépitett, hangzatos szöveg a siker minden kellékével, kezdve a szivhez szóló anekdotától ("Mert amikor Bill és én még fiatalok voltunk és egy rozoga kocsival jártuk a gyönyörű Connecticut útjait...") az egészen anyagias igéretekig ("Amikor én leszek az elnök akkor majd ennyivel és ennyivel többet fognak keresni a tanárok"). Lefedte az élet minden területét, iraki háborútól ("Hazahozzuk a fiúkat") globális felmelegedésig, mindezt barátságos és meggyőző hangnemben, tűsarkúban hátrafelé.
(Nem, én nem neki szurkolok. Ha szurkolok egyáltalán valakinek. Gandalf for president!)
Ja, és volt persze Bush-alázás rendesen - itt ez is a kampály szerves részét képezi (búúúúú).
A beszéd elhangzása után kérdéseket lehetett feltenni (volt mindenféle mélyenszántó gondolat, mint például "mit fog tenni a globális felmelegedés ellen?"), majd újabb random ujjongás következett, és Hillary levonult a szinpadról. Slussz poénként felcsendült a hangszórókból a Takin' care of business cimű szám (amitől nekem aztán roppant jó kedvem lett... bár ezt most kevesen értik, mindegy) (Lukianosz theme song), és a füldugós emberkék addig nem engedtek ki minket az ajtón mig... nem tudom, mig el nem vonult a kampánykaraván, valószinüleg.
Még egy nagy amerikai élmény amit ki lehet pipálni a listán.
Képekért és videóért forduljatok Katához;)
Na ez azért már...
(Tudjátok: szavazzatok, szavazzatok. Részletek Január 19, Közvélemény-kutatás cimszó alatt, szavazás baaaalra <<<<----)
Szóval én tényleg, tényleg türelmes vagyok az amcsikkal. Más kultúra, más szokások, más törvények; nem lehet véleményt alkotni róla amig benne nem élt az ember, amig át nem érzi teljesen, miről is van itt szó. És minél több időt töltök itt, annál biztosabb vagyok benne, hogy velük kapcsolatban legalább annyi az ostoba és téves sztereotipia, mint amennyi állitólag nekik van rólunk (beats magyar nyelvtan).
De azért vannak dolgok amik már nálam is kicsapják a biztositékot.
Politikáról, gazdaságról és egyebekről nem vitatkozom... de ha valamihez értek, akkor az a mesemondás... és most épp erről van szó.
Helyzet a következő:
X.Y. mesemondó amerikai népmesékből állit össze programot általános iskolások (értsd: 6-10 évesek) részére (mielőtt megkérdeznétek: igen, van olyan, hogy amerikai népmese. Nagy részük persze Európából származik... úgy hivják őket, hogy Jack tales, és csak hogy egy hires példát mondjak, az égig érő paszuly közéjük tartozik).
Szóval, X.Y. a következő lapot osztja szét a gyerekeknek fellépés előtt egy héttel, hogy vigyék haza és irassák alá a szüleikkel:
"X.Y. mesemondó ebben és ebben az iskolában ekkor és ekkor készül a gyermekek részére amerikai népmesékből összeállitott programot előadni. A mesék a népszerű Jack tales műfajba tartoznak, melyek főhőse Jack, aki néha lusta és néha ügyetlen, de legtöbbször bátor és barátságos és furfangos, vagyis az úgynevezett trickster kategóriába tartozik. A mesék tanulsága az, hogy a jó mindig elnyeri jutalmát, és többet ésszel, mint erővel.
A program során elhangzó mesékben szó esik megölt boszorkányokról és lefejezett óriásokról, ezért kérjük aláirásukkal erősitsék meg, hogy gyermekeik a fent emlitett meséket meghallgathatják."
Öt percig pislogtam a képernyőre, mire rebootolt az agyam.
Nem találok szavakat.
Szóval én tényleg, tényleg türelmes vagyok az amcsikkal. Más kultúra, más szokások, más törvények; nem lehet véleményt alkotni róla amig benne nem élt az ember, amig át nem érzi teljesen, miről is van itt szó. És minél több időt töltök itt, annál biztosabb vagyok benne, hogy velük kapcsolatban legalább annyi az ostoba és téves sztereotipia, mint amennyi állitólag nekik van rólunk (beats magyar nyelvtan).
De azért vannak dolgok amik már nálam is kicsapják a biztositékot.
Politikáról, gazdaságról és egyebekről nem vitatkozom... de ha valamihez értek, akkor az a mesemondás... és most épp erről van szó.
Helyzet a következő:
X.Y. mesemondó amerikai népmesékből állit össze programot általános iskolások (értsd: 6-10 évesek) részére (mielőtt megkérdeznétek: igen, van olyan, hogy amerikai népmese. Nagy részük persze Európából származik... úgy hivják őket, hogy Jack tales, és csak hogy egy hires példát mondjak, az égig érő paszuly közéjük tartozik).
Szóval, X.Y. a következő lapot osztja szét a gyerekeknek fellépés előtt egy héttel, hogy vigyék haza és irassák alá a szüleikkel:
"X.Y. mesemondó ebben és ebben az iskolában ekkor és ekkor készül a gyermekek részére amerikai népmesékből összeállitott programot előadni. A mesék a népszerű Jack tales műfajba tartoznak, melyek főhőse Jack, aki néha lusta és néha ügyetlen, de legtöbbször bátor és barátságos és furfangos, vagyis az úgynevezett trickster kategóriába tartozik. A mesék tanulsága az, hogy a jó mindig elnyeri jutalmát, és többet ésszel, mint erővel.
A program során elhangzó mesékben szó esik megölt boszorkányokról és lefejezett óriásokról, ezért kérjük aláirásukkal erősitsék meg, hogy gyermekeik a fent emlitett meséket meghallgathatják."
Öt percig pislogtam a képernyőre, mire rebootolt az agyam.
Nem találok szavakat.
Argentin depresszió
Azt hiszem alábecsültem az ibero-amerikai filmművészetet amikor vállalkoztam erre a spanyolórára... Nagyon nagyon alá. Nagyon. (Úgy értem, nagyon).
Tanárnőről kiderült hogy argentin; ez körülbelül be is határolja a tananyagot, ahogy eddig elnézem... (és nem, nem ússzuk meg az Evitával). Múlt hét szerdán két dokumentumfilmet ültünk végig a diktatúra alatt eltűnt gyerekek és anyák sorsáról; ez meg is adta az alaphangulatot (főleg amikor egy vemhes csiga sebességével fogalmaztam róla egy két oldalas beszámolót...).
A keddi órára való film ma estére lett kitűzve; ezúttal valódi filmről volt szó, La historia oficial, laza két óra (ugyanaz a téma a másik oldalról; egy anya nyomozni kezd, honnan is hozta a férje annak idején az örökbefogadott kislányukat... hát persze kiderül hogy egyenest a kinzókamrából, surprise surprise...) (volt benne egy nagy dózis depresszió és némi brutalitás - amikor a nőnek rázárták az ujjaira az ajtót, azért mindannyian sikoltottunk egyet...)
Úgy döntöttem, vagány leszek, előre dolgozom és megnézem a csütörtöki filmet is ma este, egy füst alatt... a második opusz felénél már nem tűnt olyan jó ötletnek, de akkor már nem volt visszaút... Tangos: el exilio de Gardel szintén van vagy két óra, nagyon művészi, nagyon szimbolikus, és azt hiszem mentálisan és érzelmileg egyaránt megadta a kegyelemdöfést...
Mire vége lett ennek a szépséges és mélységes négy órás vasárnap esti maratonnak, úgy éreztem, hogy akkor én most keresek egy konnektort és... ehem, szóval értitek.
(Valamelyik anime-fan keressen már nekem egy képet a pontszemű Havocról, mert az visszaadná a jelenlegi életérzést...;)
Azt hiszem megingott a kezdeti lelkesedésem...
(Persze nem adom azért fel, hiszen hasznos meg érdekes meg minden, de azért egyelőre nem akarok belegondolni, hogy Almodóvar lesz a félév legderűsebb témája...XD )
Befordultam.
És akkor eltűntek a dolgok, és hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok, és senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötő állvány, amihez hozzá voltak erősítve...
Na jóéjszakát XD
Tanárnőről kiderült hogy argentin; ez körülbelül be is határolja a tananyagot, ahogy eddig elnézem... (és nem, nem ússzuk meg az Evitával). Múlt hét szerdán két dokumentumfilmet ültünk végig a diktatúra alatt eltűnt gyerekek és anyák sorsáról; ez meg is adta az alaphangulatot (főleg amikor egy vemhes csiga sebességével fogalmaztam róla egy két oldalas beszámolót...).
A keddi órára való film ma estére lett kitűzve; ezúttal valódi filmről volt szó, La historia oficial, laza két óra (ugyanaz a téma a másik oldalról; egy anya nyomozni kezd, honnan is hozta a férje annak idején az örökbefogadott kislányukat... hát persze kiderül hogy egyenest a kinzókamrából, surprise surprise...) (volt benne egy nagy dózis depresszió és némi brutalitás - amikor a nőnek rázárták az ujjaira az ajtót, azért mindannyian sikoltottunk egyet...)
Úgy döntöttem, vagány leszek, előre dolgozom és megnézem a csütörtöki filmet is ma este, egy füst alatt... a második opusz felénél már nem tűnt olyan jó ötletnek, de akkor már nem volt visszaút... Tangos: el exilio de Gardel szintén van vagy két óra, nagyon művészi, nagyon szimbolikus, és azt hiszem mentálisan és érzelmileg egyaránt megadta a kegyelemdöfést...
Mire vége lett ennek a szépséges és mélységes négy órás vasárnap esti maratonnak, úgy éreztem, hogy akkor én most keresek egy konnektort és... ehem, szóval értitek.
(Valamelyik anime-fan keressen már nekem egy képet a pontszemű Havocról, mert az visszaadná a jelenlegi életérzést...;)
Azt hiszem megingott a kezdeti lelkesedésem...
(Persze nem adom azért fel, hiszen hasznos meg érdekes meg minden, de azért egyelőre nem akarok belegondolni, hogy Almodóvar lesz a félév legderűsebb témája...XD )
Befordultam.
És akkor eltűntek a dolgok, és hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok, és senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötő állvány, amihez hozzá voltak erősítve...
Na jóéjszakát XD
2008. január 26., szombat
Nem az én napom
Hát ma valahogy semmi sem jön össze... Kezdődött a dolog azzal, hogy éjjel sikerült életem legrosszabb rémálmait összehoznom, megfejelve a ténnyel, hogy tudtam hogy álmodom, mégsem tudtam feléredni (és persze pont most nem volt felhúzva az ébresztőóra, szóval 10 órát aludtam...).
Mindezek után nagy nagy lelkesedéssel felkészültem a délutáni mesemondásra (a rend kedvéért meg kell jegyezni hogy a banda kérte hogy legyen, én csak jövő szombaton akartam kezdeni) - és jó szokásom szerint egy órát töltöttem a Gallows Hill-en tökegyedül (remélem mind a hat embernek, akik biztosra igérték hogy eljönnek, van halotti bizonyitványa - a "valszeg megyek"-ekekkel már nem is foglalkozom).
A második kör az Anime klub volt, ami természetesen kettőnkből állt (sebaj, önkényesen eldöntöttük hogy mit fog nézni a csapat ebben a félévben, aki nem volt itt, magára vessen). Szidtuk egy darabig az emberiséget úgy általában, azután szépen hazaballagott ki-ki a saját szobájába...
Még csak délután négy, de már most elegem van ebből a napból.
Mindezek után nagy nagy lelkesedéssel felkészültem a délutáni mesemondásra (a rend kedvéért meg kell jegyezni hogy a banda kérte hogy legyen, én csak jövő szombaton akartam kezdeni) - és jó szokásom szerint egy órát töltöttem a Gallows Hill-en tökegyedül (remélem mind a hat embernek, akik biztosra igérték hogy eljönnek, van halotti bizonyitványa - a "valszeg megyek"-ekekkel már nem is foglalkozom).
A második kör az Anime klub volt, ami természetesen kettőnkből állt (sebaj, önkényesen eldöntöttük hogy mit fog nézni a csapat ebben a félévben, aki nem volt itt, magára vessen). Szidtuk egy darabig az emberiséget úgy általában, azután szépen hazaballagott ki-ki a saját szobájába...
Még csak délután négy, de már most elegem van ebből a napból.
2008. január 25., péntek
Néhány szó a szavazás állásáról
Csak szeretném megköszönni mindenkinek a remek javaslatokat!
A Juli-rigó féle Istenhegyi székely leányon erősen gondolkodom... a Kőmives Kelemen se volt rossz ötlet, sőt, hirtelen felindulásból irtam is belőle egy eléggé ütős, gótikus-horrorisztikus angol verziót... köszönet Áginak Szent Lászlóért, a kurkászós jelenet nekem is a szivem csücske... (action. romance. "Húgocskám, rántsd le!" tu-dum, tu-dum).
Wiz: nagyon nagyon egyetértek a javaslattal :) Az exponenciálisan növekvő sárkányfejszám és a kastélyok nemesfémértéke nekem is közel áll a szivemhez... meg aztán mégiscsak hungarikum:) (ezért tettem a Fehérlófiát a listára)
És persze köszönet minden névtelennek aki szavazott! (egyeseket be tudtam azonositani, mások után még nyomozok, és aki esetleg többször kattintott, annak minden énjének köszönöm a jó szándékot;)
Csak igy tovább!
A Juli-rigó féle Istenhegyi székely leányon erősen gondolkodom... a Kőmives Kelemen se volt rossz ötlet, sőt, hirtelen felindulásból irtam is belőle egy eléggé ütős, gótikus-horrorisztikus angol verziót... köszönet Áginak Szent Lászlóért, a kurkászós jelenet nekem is a szivem csücske... (action. romance. "Húgocskám, rántsd le!" tu-dum, tu-dum).
Wiz: nagyon nagyon egyetértek a javaslattal :) Az exponenciálisan növekvő sárkányfejszám és a kastélyok nemesfémértéke nekem is közel áll a szivemhez... meg aztán mégiscsak hungarikum:) (ezért tettem a Fehérlófiát a listára)
És persze köszönet minden névtelennek aki szavazott! (egyeseket be tudtam azonositani, mások után még nyomozok, és aki esetleg többször kattintott, annak minden énjének köszönöm a jó szándékot;)
Csak igy tovább!
Tavaszi szemeszter No. 4 - Fene nagy függetlenség
(Na, azt hittétek hogy elfelejtem? Rosszul hittétek! Tehát: szavazás még mindig él, kérdések balra láthatók, információk Január 19, vagy katt ide. Aki nem szavazott még az szégyellje össze magát)
Senkinek nem tűnt fel, hogy a beszámolóim alapján három kurzussal lógatom a lábam? (Nem mintha nem lenne már igy is sok a jóból... de hát minimum négy kötelező, és aki esetleg finnyogni akarna, hogy ez milyen kevés, az olvassa el a házi feladatok listáját még egyszer)
Pedig van ám negyedik is; úgy hivják, hogy Independent Study. Ilyen rendszer odahaza nincs (vagyis Kata szerint épp most vezették be... mindegy, azért elújságolom). Abból áll, hogy megtervezel egy saját, féléves kutatási projectet, megkérsz egy tanárt hogy mentoráljon, és kreditet kapsz érte. A poén a dologban az, hogy bármivel foglalkozhatsz, ha van tanár aki elfogadja; második poén, hogy a tanárnak egyáltalán nem kell értenie az adott szakterülethez. Ő ugyanis nem arra van, hogy elmondja az információt (az egyetemisták ideát is mind tudnak már olvasni egyedül), hanem hogy felügyelje, hogy haladsz, elolvassa a beszámolókat és irományokat, segitsen megszervezni egy kutatást, megtervezni a belőle születő dolgozatot, és úgy általánosságban véve elbirálja a folyamatot és a kész munkát egyaránt.
Hosszas (kis hiján 5 perces) töprengés utánúgy döntöttem, felkeresem az antropológia tanszéket és meggyőzöm őket, hogy engedjenek mesemondással foglalkozni...
Az eredmény: Mesemondók szerepe a hagyományos társadalmakban, kutatási project. Nem titkolt célom, hogy kreditet kapjak a könyvtár fél év alatti totális korámolásáért...
3 kisebb részre osztottuk (mint gyerek a cukorkásboltban, tudom tudom); most már csak el kéne végre dönteni, mi legyen az a három. Kettőt már tudok:
1. Griot hagyomány Nyugat-Afrikában (griot-nak hivják az afrikai bárdokat - zenészek, történészek mesemondók és a többi)
2. Ir bárdok (sok sok kicsi szivecske ide) (igen, tinédzserkorom első plátói szerelme Osszián volt) (nem a zenekar, a dalnok :P )
A harmadikkal bajban vagyok; először úgy gondoltunk összehasonlitásképp a magyar lehetne a legmegfelelőbb, de rájöttem hogy források hiján vagyok, meg hát mégiscsak inkább azzal foglalkozzon az ember, amivel odahaza nem tud. Jelen pillanatban a kinai mesemondó iskolák felé hajlok (mert náluk ilyen is van ám)...
Az a mókás a dologban, hogy össze kell állitanom a saját órarendemet, és rá kell vennem magam a tanulásra... mert senki nem teszi meg helyettem:) Úgyhogy nyitottam kis füzetet a jegyzeteknek, és rajzoltam bele csinos syllabust is, hétről hétre. Most már csak hátra kell dőlni és elkezdeni az olvasást...
Szeretem ezt a fene nagy függetlenséget.
Senkinek nem tűnt fel, hogy a beszámolóim alapján három kurzussal lógatom a lábam? (Nem mintha nem lenne már igy is sok a jóból... de hát minimum négy kötelező, és aki esetleg finnyogni akarna, hogy ez milyen kevés, az olvassa el a házi feladatok listáját még egyszer)
Pedig van ám negyedik is; úgy hivják, hogy Independent Study. Ilyen rendszer odahaza nincs (vagyis Kata szerint épp most vezették be... mindegy, azért elújságolom). Abból áll, hogy megtervezel egy saját, féléves kutatási projectet, megkérsz egy tanárt hogy mentoráljon, és kreditet kapsz érte. A poén a dologban az, hogy bármivel foglalkozhatsz, ha van tanár aki elfogadja; második poén, hogy a tanárnak egyáltalán nem kell értenie az adott szakterülethez. Ő ugyanis nem arra van, hogy elmondja az információt (az egyetemisták ideát is mind tudnak már olvasni egyedül), hanem hogy felügyelje, hogy haladsz, elolvassa a beszámolókat és irományokat, segitsen megszervezni egy kutatást, megtervezni a belőle születő dolgozatot, és úgy általánosságban véve elbirálja a folyamatot és a kész munkát egyaránt.
Hosszas (kis hiján 5 perces) töprengés utánúgy döntöttem, felkeresem az antropológia tanszéket és meggyőzöm őket, hogy engedjenek mesemondással foglalkozni...
Az eredmény: Mesemondók szerepe a hagyományos társadalmakban, kutatási project. Nem titkolt célom, hogy kreditet kapjak a könyvtár fél év alatti totális korámolásáért...
3 kisebb részre osztottuk (mint gyerek a cukorkásboltban, tudom tudom); most már csak el kéne végre dönteni, mi legyen az a három. Kettőt már tudok:
1. Griot hagyomány Nyugat-Afrikában (griot-nak hivják az afrikai bárdokat - zenészek, történészek mesemondók és a többi)
2. Ir bárdok (sok sok kicsi szivecske ide) (igen, tinédzserkorom első plátói szerelme Osszián volt) (nem a zenekar, a dalnok :P )
A harmadikkal bajban vagyok; először úgy gondoltunk összehasonlitásképp a magyar lehetne a legmegfelelőbb, de rájöttem hogy források hiján vagyok, meg hát mégiscsak inkább azzal foglalkozzon az ember, amivel odahaza nem tud. Jelen pillanatban a kinai mesemondó iskolák felé hajlok (mert náluk ilyen is van ám)...
Az a mókás a dologban, hogy össze kell állitanom a saját órarendemet, és rá kell vennem magam a tanulásra... mert senki nem teszi meg helyettem:) Úgyhogy nyitottam kis füzetet a jegyzeteknek, és rajzoltam bele csinos syllabust is, hétről hétre. Most már csak hátra kell dőlni és elkezdeni az olvasást...
Szeretem ezt a fene nagy függetlenséget.
2008. január 24., csütörtök
Tavaszi szemeszter No. 3 - Muzikális déja vu
Na, kedvenc sportoló főemlőseim megint befizettek egy potya kurzusra - legalábbis azt hitték... a tegnap esti intelligens társaság után már épp kezdtem hiányolni őket.
Amikor jókislány módjára elsőként bekocogtam a Bevezetés a Világzenébe cimű óra tantermébe (hamisitatlan zenetanszék hangulat, jobbról lelkesebb-mint-kifinomult dobolás, balról egy megkinzott zongora segélykiáltásai), azt hittem, nyert ügyem van - egészen addig amig tanárúr közölte velem, hogy huszadik helyen vagyok a várólistán. Nyilván nem én voltam az egyetlen, aki az óra cime hallatán potya kreditek ábrándjait dédelgette...
Nah, a terem meg is telt, három teljes sportcsapattal és a hozzájuk tartozó csirilderekkel, engem meg evett a düh és a fene, hogy miattuk szorultam a várólistára, amikor engem esetleg még érdekelne is amit tanulni fogunk (esetleg? Megveszek érte. Már megvettem a könyvet is). Ment nagyban a kérődzés meg a hajdobálás meg egymás vállának paskolása, én meg az egyetlen fegyverhez folyamodtam, ami bármiféle reménnyel kecsegtetett: átálltam pedál fokozatba.
A tömeg egészen addig tartott, amig ki nem osztották a féléves tantervet, házi feladatokkal és mindenféle szabályzattal. Akkor aztán elkerekedtek a szemek és cigányútra mentek a rágógumik... (három beadandó dolgozat, öt teszt, év végi vizsga, csoportos nagy project). Az osztály fele se szó, se beszéd felállt, visszaadta a tantervet, és elhagyta a fedélzetet. Tanárúr vigyorgott; ennyivel is könnyeb dolga van...
Beveztő óra volt, beszélgetés a zenéről általában, mindenféle tévhitek eloszlatása a kurzussal kapcsolatban, meg csoportos ötletelés arról, mi is tulajdonképpen a különbség zene és zaj között. Tettem róla, hogy jókor szóljak be okos dolgokat, és intelligens tekintettel kövessem a társalgást (hát igen, dekoltázsom nincs amit villogtatni lehetne, de azért néha-néha győz az ész;)
A végredemény az lett, hogy bekerültem az órára :) Legalábbis nagyon úgy tűnik.
És ami a teritékre kerül majd: népek zenéiről általában; kultúrák zenéi: Afrika, Latin-Amerika, Távol-Kelet, Egyiptom, amerikai indiánok, ir zene, plusz a szabadon választott projectek témái. Jövő csütörtökön egy indián koncertre megyünk :)
Hülye főemlősök nem tudják mit hagynak ki, és ennek csak örülni tudok.
Amikor jókislány módjára elsőként bekocogtam a Bevezetés a Világzenébe cimű óra tantermébe (hamisitatlan zenetanszék hangulat, jobbról lelkesebb-mint-kifinomult dobolás, balról egy megkinzott zongora segélykiáltásai), azt hittem, nyert ügyem van - egészen addig amig tanárúr közölte velem, hogy huszadik helyen vagyok a várólistán. Nyilván nem én voltam az egyetlen, aki az óra cime hallatán potya kreditek ábrándjait dédelgette...
Nah, a terem meg is telt, három teljes sportcsapattal és a hozzájuk tartozó csirilderekkel, engem meg evett a düh és a fene, hogy miattuk szorultam a várólistára, amikor engem esetleg még érdekelne is amit tanulni fogunk (esetleg? Megveszek érte. Már megvettem a könyvet is). Ment nagyban a kérődzés meg a hajdobálás meg egymás vállának paskolása, én meg az egyetlen fegyverhez folyamodtam, ami bármiféle reménnyel kecsegtetett: átálltam pedál fokozatba.
A tömeg egészen addig tartott, amig ki nem osztották a féléves tantervet, házi feladatokkal és mindenféle szabályzattal. Akkor aztán elkerekedtek a szemek és cigányútra mentek a rágógumik... (három beadandó dolgozat, öt teszt, év végi vizsga, csoportos nagy project). Az osztály fele se szó, se beszéd felállt, visszaadta a tantervet, és elhagyta a fedélzetet. Tanárúr vigyorgott; ennyivel is könnyeb dolga van...
Beveztő óra volt, beszélgetés a zenéről általában, mindenféle tévhitek eloszlatása a kurzussal kapcsolatban, meg csoportos ötletelés arról, mi is tulajdonképpen a különbség zene és zaj között. Tettem róla, hogy jókor szóljak be okos dolgokat, és intelligens tekintettel kövessem a társalgást (hát igen, dekoltázsom nincs amit villogtatni lehetne, de azért néha-néha győz az ész;)
A végredemény az lett, hogy bekerültem az órára :) Legalábbis nagyon úgy tűnik.
És ami a teritékre kerül majd: népek zenéiről általában; kultúrák zenéi: Afrika, Latin-Amerika, Távol-Kelet, Egyiptom, amerikai indiánok, ir zene, plusz a szabadon választott projectek témái. Jövő csütörtökön egy indián koncertre megyünk :)
Hülye főemlősök nem tudják mit hagynak ki, és ennek csak örülni tudok.
2008. január 23., szerda
Tavaszi szemeszter No. 2 - Mindenki húgocskája
(Szavazás még mindig zajlik; a kérdések innen balra láthatók, további információkért lásd Január 19, vagy katt ide. Igen, most ezt egy hónapig minden bejegyzés elejére ki fogom irni, mert az emberek bambák. Tisztelet a kivételnek. Kacsint kacsint.)
Csak olyan ütődött freakek vesznek fel esti órát, mint én. Főleg, ha az az esti óra tulajdonképpen három óra egy huzamban, és fél tizkor van vége.
Azt hiszem, megint megütöttem a főnyereményt.
Mint kiderült, a kurzus elsősorban graduate diákoknak szól, vagyis végre egyszer nem én vagyok a rangidős, sőt; kis csoportunk minden tagja már teljesen felnőtt, dolgozó meg családos meg minden, szóval már a bemutatkozó körben kiderült, hogy én leszek itt mindenki hugicája. Az is kiderült, hogy én voltam az egyetlen egyemista, aki élt a lehetőséggel, hogy undergraduate diákoknak is meghirdették az órát. Igy aztán a hangulat is más, körbeülős, falatozós (kapunk kaját meg innivalót), barátian beszélgetős, egyelőre úgy tűnik, jó kis csapat lesz belőlünk. Mindenki a múzeumi munka meg a történelem és oktatás más-más területéről érkezett; kezdenek kibotnakozni a feladatkörök, meg hogy ki mivel tud majd hozzájárulni az órai munkához. Nagyon-nagyon izgalmas.
Maga a tanárnő egyenesen imádnivaló. Nagydarab, szögletes, száraz humorú és cinikus, első látásra valódi sárkány; azután kiderül, hogy tud ő vigyorogni is, ha akar, és pár évtized után, amit a Museum of Natural History-ban töltött, érti is a dolgát. Az óra cime Múzeumi Kiállitások; én csak úgy nevezném, hogy "A Kiállitások Sötét Oldala, avagy Minden, Amit A Múzeumi Munkáról Nem Akartál Tudni, De Tudnod Kell a Túléléshez.
Egy szó: HASZNOS. Igy, csupa nagybetűvel.
Mert itt aztán szó lesz bizniszről, pályázatokról, szervezésről, tervezésről, problémákról és katasztrófákról, tárgyalásról, egyezkedésről, némi verekedésről, kezdésről, befejezésről és újrakezdésről, sikerről és balsikerről, és igen, pénzről és kapcsolatokról és azok kihasználásáról, és mindenről ami visszarángatja a képzett tudósokat a kegyetlen és véres valóságba.
Ime a terv:
... minden órára mindenki keres egy cikket vagy hirt, ami múzeumokkal foglalkozik (lehetőleg naprakészet), melyeket felolvasunk és megtárgyalunk (és összegyűjtünk, hogy év végén csinos kis összefoglalót irhassunk a múzeumok világában megfigyelhető tendenciákról)
... minden órára fejezeteket kell elolvasni megadott könyvekből (hogy egy kis elmélet is legyen a dologban; valamint hogy legyen mit megtárgyalni és megrágni az órán)
... mindenki köteles beszámolót irni egy meglátogatott kiállitásról - majd még egyet, év végén, ugyanarról a kiállitásról, egy második látogatás és a közben tanultak tükrében.
... mindenkinek kell irnia egy cikket egy olyan múzeumi területről, mely a lexikon méretű kötelező olvasmányban nem szerepel elég hangsúlyosan - majd leszűkiteni a cikket egy vázlattá és egy összefoglalóvá, és átadni a könyv szerzőjének, aki vendégelőadónk lesz egy alkalommal, és most készül a második kiadásra.
... minden óra társalgását másvalaki fogja vezetni mint moderátor - a moderátor feladata előre felkészülni témákkal és kérdésekkel, és fenntartani a rendet az osztályban
... mindezen kisebb feladatok mellett mindenkinek lesz a félév során egy szabadon választott fő projectje (dobpergés dobpergés) melynek során ki kell választani egy adott múzeum egy adott kiállitását, és terepmunkát kell végezni: ki kell deriteni, lépésről lépésre, mozzanatról mozzanatra, hogyan jött létre a kiállitás. Kinek az ötlete volt, hogyan készültek rá, mit kellett elintézni, milyen csoportok osztoztak a munkán, hogyan tervezték meg, hogyan valósitották meg, hogyan finanszirozták, és a többi. Ki kell menni terepre, meginterjúvolni a múzeum dolgozóit, bezörgetni az irodákba, szervezők után koslatni, archivumokat nézni végig, megvesztegetni a takaritó nénit, és ha kidobnak az ajtón (márpedig ki fognak dobni, közölte tanárnő kaján vigyorral, mindenkit kidobnak), visszamászni az ablakon. A jegyzeteket és a kutatás végeredményét egy 20 oldalas összefoglalóban félév végén be kell szolgáltatni, csinos csomagolásban, masnival átkötve.
Csak hogy kedvet csináljon nekünk a dologhoz, tanárnő kinyomtatta múzeumi pályafutása legemlékezetesebb idézeteit és aranyköpéseit a kiállitások szervezésével kapcsolatban (ne feledjük, a Museum of Natural History-ról van itt szó...) Vidám kuncogással töltöttük az utolsó háromnegyed órát. Képzeljetek el valami ilyesmit...
"Szóval, fél óra múlva nyit a kiállitás, tehát valahol az elkövetkező öt percben szükség lenne arra a táblácskára az ecuadori aranyszoborhoz. Mivel én elég keveset tudok róla, azt ajánlom, régész úr, kezdj beszélni. Van valakinek egy darab papirja?..."
"Nem nem nem, nem teszek ki egy darab fekete mellet sem, ha nem tehetem ki a középkorú fehéret" (afrikai-modern fotókiállitás szervezésénél...)
"Ha ezt a restaurátorok meglátják, le fognak petézni... nah, ennyit az olcsó világitásról." (érdekesség: a 'le fognak petézni' itt szó szerint 'they will have kittens'... ma is tanultam valamit)
"Nem, nem, nem, ide már több tárgyat nem lehet bezsúfolni, nem érdekel, mennyire szorosan kötődik a kiállitás témájához... bár, ha jobban belegondolok, ha esetleg oldalra forditanánk azt a szobrot ott..." (a megszállottak)
"Hát, vétettünk néhány hibát. Mi is tudjuk, a riporterek is tudják, a látogatók is tudják. Reméljük, besétál majd valaki és megmondja hogy a kutyafog nyaklánc az tulajdonképpen disznófog..." (és lőn) (komolyan)
"Tudom, hogy minden kiállitás más, de ezt legutóbb nem igy csináltuk!" (no comment)
"Van négy vietnámi szakértőnk akik eldöntik, hogyan kell kidekorálni egy családi oltárt. Ez olyan, mintha négy keresztényt megkérdeznél, döntsék el, milyen egy tökéletes karácsonyfa..."
Gyostalpaló Múzeumokhoz.
Azt hiszem imádni fogom ezt az órát.
Csak olyan ütődött freakek vesznek fel esti órát, mint én. Főleg, ha az az esti óra tulajdonképpen három óra egy huzamban, és fél tizkor van vége.
Azt hiszem, megint megütöttem a főnyereményt.
Mint kiderült, a kurzus elsősorban graduate diákoknak szól, vagyis végre egyszer nem én vagyok a rangidős, sőt; kis csoportunk minden tagja már teljesen felnőtt, dolgozó meg családos meg minden, szóval már a bemutatkozó körben kiderült, hogy én leszek itt mindenki hugicája. Az is kiderült, hogy én voltam az egyetlen egyemista, aki élt a lehetőséggel, hogy undergraduate diákoknak is meghirdették az órát. Igy aztán a hangulat is más, körbeülős, falatozós (kapunk kaját meg innivalót), barátian beszélgetős, egyelőre úgy tűnik, jó kis csapat lesz belőlünk. Mindenki a múzeumi munka meg a történelem és oktatás más-más területéről érkezett; kezdenek kibotnakozni a feladatkörök, meg hogy ki mivel tud majd hozzájárulni az órai munkához. Nagyon-nagyon izgalmas.
Maga a tanárnő egyenesen imádnivaló. Nagydarab, szögletes, száraz humorú és cinikus, első látásra valódi sárkány; azután kiderül, hogy tud ő vigyorogni is, ha akar, és pár évtized után, amit a Museum of Natural History-ban töltött, érti is a dolgát. Az óra cime Múzeumi Kiállitások; én csak úgy nevezném, hogy "A Kiállitások Sötét Oldala, avagy Minden, Amit A Múzeumi Munkáról Nem Akartál Tudni, De Tudnod Kell a Túléléshez.
Egy szó: HASZNOS. Igy, csupa nagybetűvel.
Mert itt aztán szó lesz bizniszről, pályázatokról, szervezésről, tervezésről, problémákról és katasztrófákról, tárgyalásról, egyezkedésről, némi verekedésről, kezdésről, befejezésről és újrakezdésről, sikerről és balsikerről, és igen, pénzről és kapcsolatokról és azok kihasználásáról, és mindenről ami visszarángatja a képzett tudósokat a kegyetlen és véres valóságba.
Ime a terv:
... minden órára mindenki keres egy cikket vagy hirt, ami múzeumokkal foglalkozik (lehetőleg naprakészet), melyeket felolvasunk és megtárgyalunk (és összegyűjtünk, hogy év végén csinos kis összefoglalót irhassunk a múzeumok világában megfigyelhető tendenciákról)
... minden órára fejezeteket kell elolvasni megadott könyvekből (hogy egy kis elmélet is legyen a dologban; valamint hogy legyen mit megtárgyalni és megrágni az órán)
... mindenki köteles beszámolót irni egy meglátogatott kiállitásról - majd még egyet, év végén, ugyanarról a kiállitásról, egy második látogatás és a közben tanultak tükrében.
... mindenkinek kell irnia egy cikket egy olyan múzeumi területről, mely a lexikon méretű kötelező olvasmányban nem szerepel elég hangsúlyosan - majd leszűkiteni a cikket egy vázlattá és egy összefoglalóvá, és átadni a könyv szerzőjének, aki vendégelőadónk lesz egy alkalommal, és most készül a második kiadásra.
... minden óra társalgását másvalaki fogja vezetni mint moderátor - a moderátor feladata előre felkészülni témákkal és kérdésekkel, és fenntartani a rendet az osztályban
... mindezen kisebb feladatok mellett mindenkinek lesz a félév során egy szabadon választott fő projectje (dobpergés dobpergés) melynek során ki kell választani egy adott múzeum egy adott kiállitását, és terepmunkát kell végezni: ki kell deriteni, lépésről lépésre, mozzanatról mozzanatra, hogyan jött létre a kiállitás. Kinek az ötlete volt, hogyan készültek rá, mit kellett elintézni, milyen csoportok osztoztak a munkán, hogyan tervezték meg, hogyan valósitották meg, hogyan finanszirozták, és a többi. Ki kell menni terepre, meginterjúvolni a múzeum dolgozóit, bezörgetni az irodákba, szervezők után koslatni, archivumokat nézni végig, megvesztegetni a takaritó nénit, és ha kidobnak az ajtón (márpedig ki fognak dobni, közölte tanárnő kaján vigyorral, mindenkit kidobnak), visszamászni az ablakon. A jegyzeteket és a kutatás végeredményét egy 20 oldalas összefoglalóban félév végén be kell szolgáltatni, csinos csomagolásban, masnival átkötve.
Csak hogy kedvet csináljon nekünk a dologhoz, tanárnő kinyomtatta múzeumi pályafutása legemlékezetesebb idézeteit és aranyköpéseit a kiállitások szervezésével kapcsolatban (ne feledjük, a Museum of Natural History-ról van itt szó...) Vidám kuncogással töltöttük az utolsó háromnegyed órát. Képzeljetek el valami ilyesmit...
"Szóval, fél óra múlva nyit a kiállitás, tehát valahol az elkövetkező öt percben szükség lenne arra a táblácskára az ecuadori aranyszoborhoz. Mivel én elég keveset tudok róla, azt ajánlom, régész úr, kezdj beszélni. Van valakinek egy darab papirja?..."
"Nem nem nem, nem teszek ki egy darab fekete mellet sem, ha nem tehetem ki a középkorú fehéret" (afrikai-modern fotókiállitás szervezésénél...)
"Ha ezt a restaurátorok meglátják, le fognak petézni... nah, ennyit az olcsó világitásról." (érdekesség: a 'le fognak petézni' itt szó szerint 'they will have kittens'... ma is tanultam valamit)
"Nem, nem, nem, ide már több tárgyat nem lehet bezsúfolni, nem érdekel, mennyire szorosan kötődik a kiállitás témájához... bár, ha jobban belegondolok, ha esetleg oldalra forditanánk azt a szobrot ott..." (a megszállottak)
"Hát, vétettünk néhány hibát. Mi is tudjuk, a riporterek is tudják, a látogatók is tudják. Reméljük, besétál majd valaki és megmondja hogy a kutyafog nyaklánc az tulajdonképpen disznófog..." (és lőn) (komolyan)
"Tudom, hogy minden kiállitás más, de ezt legutóbb nem igy csináltuk!" (no comment)
"Van négy vietnámi szakértőnk akik eldöntik, hogyan kell kidekorálni egy családi oltárt. Ez olyan, mintha négy keresztényt megkérdeznél, döntsék el, milyen egy tökéletes karácsonyfa..."
Gyostalpaló Múzeumokhoz.
Azt hiszem imádni fogom ezt az órát.
Tavaszi szemeszter No. 1 - Spanyol nagykanállal
(Szavazás még mindig zajlik; a kérdések innen balra láthatók, további információkért lásd Január 19, vagy katt ide. Igen, most ezt egy hónapig minden bejegyzés elejére ki fogom irni, mert az emberek bambák. Tisztelet a kivételnek. Kacsint kacsint.)
Dobpergés, dopergés. Megkezdődtek a tavaszi órák.
Az előttünk álló félév kegyetlen lesz. Véres lesz. Zúzós lesz. Halálos, zsúfolt, irgalmatlan, és nyárig már csak kettőt alszunk.
És minden percét élvezni fogom :)
A szemeimet dörzsölgetve tébláboltam a terem előtti folyosón a többi diákkal együtt, akik még mind a tegnap esti buli nyomait viselték, és panaszkodtak, hogy micsoda kegyetlen univerzum az olyan, ahol reggel 11:20kor kezdődnek az órák. (*lebukuk és kicselezi a felé hajigált tárgyakat*)
Néztem nagyot amikor bekocogott Vargas, a squash-csapat gyöngye (ne akarjátok tudni, mit keres egy spanyol anyanyelvű egyén egy spanyol nyelvkurzuson... na jó, megmondom, potya kreditet). Végül aztán rajta kivül tizenöt lány gyűlt össze a teremben...
És elkezdődött a nyelvkurzus, amerikai módra. Öveket becsatolni, mindenki kapaszkodjon.
(Mivel az óra hivatalos cime Ibero-Amerikai Film és Társalgás, a félév alapját a megnézett filmek képezik majd. Emellett persze az elsődleges cél, hogy feljődjön a spanyoltudásunk. Mármint azoknak, akiknek nem az anyanyelvük ugye... szerencsére hamar sikerült felmérnem, hogy nem a sor végén kullogok... haha, az a 95 epizód spanyol Naruto megtette a magáét... *összeborzong az emlékek hatására* :)
Szóval, ime a félévi teendők listája. Minden órára...
... megnézni a feladott filmet (bizony, órán kivül, közösen a könyvtárban)
... irni egy rövid elemzést a filmmel kapcsolatban (és nem szabad az eseményeket összefoglalni) (igen, spanyolul)
... válaszolni a Blackboardon feladott kérdésekre
... listát irni a filmmel kapcsolatos lehetséges társalgási témákról
... felkészülni az órán való részvételre, és aktivan részt venni a társalgásban (igen, spanyolul)
Ehhez jön még két szóbeli vizsga és két hosszabb beadandó dolgozat.
(Ja, és mindenki szives figyelmét felhivom a tényre, hogy tanárnő egy nyikkantást nem szólalt meg angolul egész idő alatt.)
A mozihoz meg persze jön még a történelmi háttér; csütörtökre például az argentinai diktatúráról nézünk két dokumentumfilmet. (Emlitettem hogy az óra kétszer van egy héten?)
Hát igen, mindenki felkötheti a gatyáját. De ha átvészeljük a félévet, olyan de olyan pengék leszünk spanyolból, hogy csak na...
(És nem, egy árva nyelvtani tesztet sem fogunk kitölteni. Ugye milyen hülyék ezek az amcsik?)
Dobpergés, dopergés. Megkezdődtek a tavaszi órák.
Az előttünk álló félév kegyetlen lesz. Véres lesz. Zúzós lesz. Halálos, zsúfolt, irgalmatlan, és nyárig már csak kettőt alszunk.
És minden percét élvezni fogom :)
A szemeimet dörzsölgetve tébláboltam a terem előtti folyosón a többi diákkal együtt, akik még mind a tegnap esti buli nyomait viselték, és panaszkodtak, hogy micsoda kegyetlen univerzum az olyan, ahol reggel 11:20kor kezdődnek az órák. (*lebukuk és kicselezi a felé hajigált tárgyakat*)
Néztem nagyot amikor bekocogott Vargas, a squash-csapat gyöngye (ne akarjátok tudni, mit keres egy spanyol anyanyelvű egyén egy spanyol nyelvkurzuson... na jó, megmondom, potya kreditet). Végül aztán rajta kivül tizenöt lány gyűlt össze a teremben...
És elkezdődött a nyelvkurzus, amerikai módra. Öveket becsatolni, mindenki kapaszkodjon.
(Mivel az óra hivatalos cime Ibero-Amerikai Film és Társalgás, a félév alapját a megnézett filmek képezik majd. Emellett persze az elsődleges cél, hogy feljődjön a spanyoltudásunk. Mármint azoknak, akiknek nem az anyanyelvük ugye... szerencsére hamar sikerült felmérnem, hogy nem a sor végén kullogok... haha, az a 95 epizód spanyol Naruto megtette a magáét... *összeborzong az emlékek hatására* :)
Szóval, ime a félévi teendők listája. Minden órára...
... megnézni a feladott filmet (bizony, órán kivül, közösen a könyvtárban)
... irni egy rövid elemzést a filmmel kapcsolatban (és nem szabad az eseményeket összefoglalni) (igen, spanyolul)
... válaszolni a Blackboardon feladott kérdésekre
... listát irni a filmmel kapcsolatos lehetséges társalgási témákról
... felkészülni az órán való részvételre, és aktivan részt venni a társalgásban (igen, spanyolul)
Ehhez jön még két szóbeli vizsga és két hosszabb beadandó dolgozat.
(Ja, és mindenki szives figyelmét felhivom a tényre, hogy tanárnő egy nyikkantást nem szólalt meg angolul egész idő alatt.)
A mozihoz meg persze jön még a történelmi háttér; csütörtökre például az argentinai diktatúráról nézünk két dokumentumfilmet. (Emlitettem hogy az óra kétszer van egy héten?)
Hát igen, mindenki felkötheti a gatyáját. De ha átvészeljük a félévet, olyan de olyan pengék leszünk spanyolból, hogy csak na...
(És nem, egy árva nyelvtani tesztet sem fogunk kitölteni. Ugye milyen hülyék ezek az amcsik?)
2008. január 22., kedd
Mesemondók telihold alatt
(Szavazás még mindig zajlik; akik már választottak, azoknak nagyon köszönöm, és elárulom, hogy elég érdekesen alakulnak az eredmények, majd ha lezárult a móka ki is elemzem őket, csak hogy tudjátok. És köszönet az új és épitő jellegű javaslatokért is, mint például Kőmives Kelemen.)
Immár a negyedik Hither and Yon találkozó; el se hiszem. A mai este azzal a felismeréssel indult, hogy valahogy sikerült már megint a telihold éjszakájára időzitenünk (készitsétek azokat az ezüst töltényeket).
Ezúttal kicsinyke volt a társaság; összesen öten gyűltünk össze, és Misa, az óriás uszkár, akin sikerült kiélnem mindenféle kutyaimádó hajlamomat (szerintem kopasz foltot vakargattam a füle tövébe szegénynek) (miért van az, hogy a legtöbb mesemondó inkább macskát tart? Fel nem foghatom.) Rágcsa azért volt bőséggel, finom jázminos tea is, és persze a mesék.
A mai termés: egy mese egy patchwork-készitő néniről és egy mániákus játékgyűjtő királyról (akinek a kastélya kisértetiesen Howl Vándorló Palotáját juttatta az eszembe) (ami jólesett); egy afrikai történet egy kovácsról és egy vas báburól, ami lélegzett és vérzett, ha megvágták (vagány nagyon); a Tudás Fájának egy leveléről, amit az Édenkertből elsodort a szélvihar (tulképp nem erről szólt a történet, csak nagyon tetszett ez a mozzanat); és egy alaszkai fácskáról, aki megtanult járni, és szép lassan emberré változott (ajánlom mindenki figyelmébe, hogy az emberré válás utolsó mozzanata a horkolás volt... azt hiszem én vagyok az evolúció csúcsa) (igen, horkolok, és akkor mi van?!). Jómagam a Sóvár-legendával járultam hozzá az estéhez (ami elég jól sikerült, ahhoz képest hogy megint szinkronforditottam saját magam, és el is gondolkodtatta a hallgatókat rednesen).
Utólag összegezve megállapitottuk, hogy ez a gőgös és irigy királyok és királynők estéje volt, és elégedettek voltunk, hogy szándék nélkül is ilyen tematikusak birunk lenni.
Na ennyi, mentem aludni, mert lefordulok a székről, és holnap... ma... suli van.
Készüljetek az új óráimról való áradozásra. Na jóéjt.
(Jujj, nekem csak most esett le az "épitő jellegű" poén szegény Kelemennel. Mindenkitől alázatosan elnézést kérek és megbocsátásért könyörgök, remélve hogy a világ mentális szinvonala nem szenvedett maradandó károsodást. Igen, ideát is késő van.)
Immár a negyedik Hither and Yon találkozó; el se hiszem. A mai este azzal a felismeréssel indult, hogy valahogy sikerült már megint a telihold éjszakájára időzitenünk (készitsétek azokat az ezüst töltényeket).
Ezúttal kicsinyke volt a társaság; összesen öten gyűltünk össze, és Misa, az óriás uszkár, akin sikerült kiélnem mindenféle kutyaimádó hajlamomat (szerintem kopasz foltot vakargattam a füle tövébe szegénynek) (miért van az, hogy a legtöbb mesemondó inkább macskát tart? Fel nem foghatom.) Rágcsa azért volt bőséggel, finom jázminos tea is, és persze a mesék.
A mai termés: egy mese egy patchwork-készitő néniről és egy mániákus játékgyűjtő királyról (akinek a kastélya kisértetiesen Howl Vándorló Palotáját juttatta az eszembe) (ami jólesett); egy afrikai történet egy kovácsról és egy vas báburól, ami lélegzett és vérzett, ha megvágták (vagány nagyon); a Tudás Fájának egy leveléről, amit az Édenkertből elsodort a szélvihar (tulképp nem erről szólt a történet, csak nagyon tetszett ez a mozzanat); és egy alaszkai fácskáról, aki megtanult járni, és szép lassan emberré változott (ajánlom mindenki figyelmébe, hogy az emberré válás utolsó mozzanata a horkolás volt... azt hiszem én vagyok az evolúció csúcsa) (igen, horkolok, és akkor mi van?!). Jómagam a Sóvár-legendával járultam hozzá az estéhez (ami elég jól sikerült, ahhoz képest hogy megint szinkronforditottam saját magam, és el is gondolkodtatta a hallgatókat rednesen).
Utólag összegezve megállapitottuk, hogy ez a gőgös és irigy királyok és királynők estéje volt, és elégedettek voltunk, hogy szándék nélkül is ilyen tematikusak birunk lenni.
Na ennyi, mentem aludni, mert lefordulok a székről, és holnap... ma... suli van.
Készüljetek az új óráimról való áradozásra. Na jóéjt.
(Jujj, nekem csak most esett le az "épitő jellegű" poén szegény Kelemennel. Mindenkitől alázatosan elnézést kérek és megbocsátásért könyörgök, remélve hogy a világ mentális szinvonala nem szenvedett maradandó károsodást. Igen, ideát is késő van.)
2008. január 19., szombat
Közvélemény-kutatás
Kihasználom az utolsó szabad hétvégémet, és teljes erőbedobással lazsálok, lustálkodom, dögledezem és a tetejébe lógatom a lábam... csak hogy lássátok, mennyi időm van (meg mert nagyon sejtem a közelgő viharfelhőket, amik a konferenciák kezdetével majd szépen összetorlódnak a fejem felett), hát összedobtam egy kis közvélemény-kutatást, hogy úgy nézzen ki, mintha dolgoznék azon, amin dolgoznom kéne (legalább az egyiken a sok közül).
Tehát.
Három konferencián kell majd előadnom ugyanazt (vagy kb. ugyanazt) az előadást a magyar népmesékről és mesemondásról. 90 perc áll rendelkezésemre; mivel ez tulajdonképpen egy showcase, nagy százalékban az időt az előadott mesék fogják kitölteni, némi plusz információval (és a közönség kérdéseire való válaszolással).
Ideje lenne nekiállni a forditásnak és a gyakorlásnak, de sajnos a bőség zavarában még mindig nem döntöttem el, mi is kerüljön bele a végleges programba. Öt (meglehetősen rövidre szabott) mesében kell minél jobb izelitőt adnom a magyar népmese- és legendavilágból.
Kettőt már tudok (egy a garabonciásos mesém - már csak azért is, mert Land of Dragin Riders cimen fut a program XD hát igen, marketing az marketing... és hé, előbb voltunk mint Eragon!) (a másik egy mese-bevezető-formula-szerű-izé, úgy hivják hogy a bús királyfi története, és egyszerűen csak szeretem na :)
Az alábbiakban gondolkodom:
Egy darab tündéres történet
1. A Tündértó Titka (szigetközi mese; Ágnes, a többiek által kigúnyolt csúnyácska lány éjszaka kiszökik a "tündértóhoz", hogy megfürödjön benne és megszépüljön; sajnos úszni nem tud, és kis hiján belefullad, szerencsére egy bizonyos Pista még időben kimenti - arra jótékony homály borul, hogy mit keresett ő a tónál éjszaka ;) - és nem tudni, a tündérek tehetnek-e róla vagy sem, de ő szépnek látja a lányt... a többit tudjátok) (kacsint kacsint az Arrabonásokra;)
2. A Hany tündére (szintén Szigetköz; édes-bús szerelmi történet egy halandó halászról és egy mocsári tündérről, akik csak nyaranta lehetnek együtt; télen a halásznak halandó menyasszonya lesz, és a következő tavasszal a megbántott tündér lehúzza a mélybe - belőlük születnek a lidércfények)
3. A tündérrózsa legendája (még egyszer Szigetköz; mese arról, hogyan hagyták el a tündérek a mi világunkat, és hogyan változott tavirózsává az egyetlen közülük, aki itt maradt)
4. Backa vára (Erdély; szintén a tündérek eltűnésével kapcsolatos - a harangok szava kiűzi őket a várukból, és miután elvesztik a harcot az emberek ellen, szép csendesen elvonulnak)
Egy darab várlegenda
1. Beckó vára (kiskori kedvencem! Az eszes udvari bolond, a gonosz Stibor vajda, a sziklára épitett vár és a sors bosszúja a megölt ártatlanokért...)
2. Bátorkő (Mátyás király rossz útra tért udvari bolondja, akinek valami nagyon ötletes dologgal kell előrukkolnia, ha meg akarja úszni a kivégzést... harc, szerelem, intrika, happy end:)
3. Rezi (az ágyhoz kötött, lebénult várkisasszony, a kitartó lovag, egy különös jóslat és a meleg vizű gyógyitó források története...)
4. Sóvár (a Szombathy-féle várlegendás könyvből; Opál, "az avarok utolsó királynője", a sóból épült vár, egy bátor vitéz, egy varázserejű kard, harc a gonosz erői és a tündérek között... hmmm, nem dolgozta már fel valaki ezt a témát?...:)
5. Eger? (Egri csillagok tömöritett gyorstalpaló XD )
A továbbiak aztán végképp nem tiszták... sokminden megfordult a fejemben...
1. Egy Mátyás-mese (szivem szerint vagy a Ki a kanalát meg nem eszi... sztorit mesélném, vagy Mátyás király "halálát" az alvó lovagokkal akik várják a hegy alatt hogy felébressze őket valaki...)
2. Egy cigány mese (*fedezéket keres az emberiség ostobább része elől*) (egyszerűen csak imádom a cigány meséket)
3. Fehérlófia (komolyan meg kéne csonkitani szegénykét, mert önmagában elég hosszú...)
4. Helka és Kelén (szintén tömöritett verzióban)
5. Balatoni kecskekörmök legendája (csak mert szeretem a Balatont)
6. A Csodaszarvas
7. Egy magyar szent-legenda (Szent Erzsébet a rózsákkal, csak mert őt szeretem, vagy Szent László és a kun harca - action, romance, desire XD )
8. Ajándok mátkasága (ez egy Szerb Antal-novella; szerintem a leggyönyörűbb mind között; egy halandó lány és egy garabonciás diák szerelme)
9. Valami egész véres és brutális, hogy lesokkoljam vele az amerikai közönséget (gonosz vigyor) (például amikor a kis hercegnőt megölik a nővérei a piros szoknyáért, és begyömöszölik a holttestét egy hegedűbe, ami azután az ő hangján kezd énekelni...:D)
10. Bármi más... (tudom hogy olyan sok mindent kihagytam... ezért mondom, hogy a bőség zavarában szenvedek... ott van például a Csillagszemű Juhász a szőrdisznókkal...:D )
Szóval, szépen felteszem ide a blogra a közvélemény-kutatást, aztán lehet szavazgatni (és ha valakinek korszakalkotó ötlete, véleménye, javaslata, fenyegetése, óhaja-sóhaja van, akkor azt is szivesen veszem a megjegyzések cimszó alatt)
Azt hiszem ugyanezt a kört kiteszem az angol blogra, és kiváncsi leszek, mennyire fognak eltérni a statisztikák...:D (nem ér oda is szavazni! magyar szavazóknak magyar blog ;)
Naugye hogy nem lazsálok :)
De aztán tessék ám szavazni!
Tehát.
Három konferencián kell majd előadnom ugyanazt (vagy kb. ugyanazt) az előadást a magyar népmesékről és mesemondásról. 90 perc áll rendelkezésemre; mivel ez tulajdonképpen egy showcase, nagy százalékban az időt az előadott mesék fogják kitölteni, némi plusz információval (és a közönség kérdéseire való válaszolással).
Ideje lenne nekiállni a forditásnak és a gyakorlásnak, de sajnos a bőség zavarában még mindig nem döntöttem el, mi is kerüljön bele a végleges programba. Öt (meglehetősen rövidre szabott) mesében kell minél jobb izelitőt adnom a magyar népmese- és legendavilágból.
Kettőt már tudok (egy a garabonciásos mesém - már csak azért is, mert Land of Dragin Riders cimen fut a program XD hát igen, marketing az marketing... és hé, előbb voltunk mint Eragon!) (a másik egy mese-bevezető-formula-szerű-izé, úgy hivják hogy a bús királyfi története, és egyszerűen csak szeretem na :)
Az alábbiakban gondolkodom:
Egy darab tündéres történet
1. A Tündértó Titka (szigetközi mese; Ágnes, a többiek által kigúnyolt csúnyácska lány éjszaka kiszökik a "tündértóhoz", hogy megfürödjön benne és megszépüljön; sajnos úszni nem tud, és kis hiján belefullad, szerencsére egy bizonyos Pista még időben kimenti - arra jótékony homály borul, hogy mit keresett ő a tónál éjszaka ;) - és nem tudni, a tündérek tehetnek-e róla vagy sem, de ő szépnek látja a lányt... a többit tudjátok) (kacsint kacsint az Arrabonásokra;)
2. A Hany tündére (szintén Szigetköz; édes-bús szerelmi történet egy halandó halászról és egy mocsári tündérről, akik csak nyaranta lehetnek együtt; télen a halásznak halandó menyasszonya lesz, és a következő tavasszal a megbántott tündér lehúzza a mélybe - belőlük születnek a lidércfények)
3. A tündérrózsa legendája (még egyszer Szigetköz; mese arról, hogyan hagyták el a tündérek a mi világunkat, és hogyan változott tavirózsává az egyetlen közülük, aki itt maradt)
4. Backa vára (Erdély; szintén a tündérek eltűnésével kapcsolatos - a harangok szava kiűzi őket a várukból, és miután elvesztik a harcot az emberek ellen, szép csendesen elvonulnak)
Egy darab várlegenda
1. Beckó vára (kiskori kedvencem! Az eszes udvari bolond, a gonosz Stibor vajda, a sziklára épitett vár és a sors bosszúja a megölt ártatlanokért...)
2. Bátorkő (Mátyás király rossz útra tért udvari bolondja, akinek valami nagyon ötletes dologgal kell előrukkolnia, ha meg akarja úszni a kivégzést... harc, szerelem, intrika, happy end:)
3. Rezi (az ágyhoz kötött, lebénult várkisasszony, a kitartó lovag, egy különös jóslat és a meleg vizű gyógyitó források története...)
4. Sóvár (a Szombathy-féle várlegendás könyvből; Opál, "az avarok utolsó királynője", a sóból épült vár, egy bátor vitéz, egy varázserejű kard, harc a gonosz erői és a tündérek között... hmmm, nem dolgozta már fel valaki ezt a témát?...:)
5. Eger? (Egri csillagok tömöritett gyorstalpaló XD )
A továbbiak aztán végképp nem tiszták... sokminden megfordult a fejemben...
1. Egy Mátyás-mese (szivem szerint vagy a Ki a kanalát meg nem eszi... sztorit mesélném, vagy Mátyás király "halálát" az alvó lovagokkal akik várják a hegy alatt hogy felébressze őket valaki...)
2. Egy cigány mese (*fedezéket keres az emberiség ostobább része elől*) (egyszerűen csak imádom a cigány meséket)
3. Fehérlófia (komolyan meg kéne csonkitani szegénykét, mert önmagában elég hosszú...)
4. Helka és Kelén (szintén tömöritett verzióban)
5. Balatoni kecskekörmök legendája (csak mert szeretem a Balatont)
6. A Csodaszarvas
7. Egy magyar szent-legenda (Szent Erzsébet a rózsákkal, csak mert őt szeretem, vagy Szent László és a kun harca - action, romance, desire XD )
8. Ajándok mátkasága (ez egy Szerb Antal-novella; szerintem a leggyönyörűbb mind között; egy halandó lány és egy garabonciás diák szerelme)
9. Valami egész véres és brutális, hogy lesokkoljam vele az amerikai közönséget (gonosz vigyor) (például amikor a kis hercegnőt megölik a nővérei a piros szoknyáért, és begyömöszölik a holttestét egy hegedűbe, ami azután az ő hangján kezd énekelni...:D)
10. Bármi más... (tudom hogy olyan sok mindent kihagytam... ezért mondom, hogy a bőség zavarában szenvedek... ott van például a Csillagszemű Juhász a szőrdisznókkal...:D )
Szóval, szépen felteszem ide a blogra a közvélemény-kutatást, aztán lehet szavazgatni (és ha valakinek korszakalkotó ötlete, véleménye, javaslata, fenyegetése, óhaja-sóhaja van, akkor azt is szivesen veszem a megjegyzések cimszó alatt)
Azt hiszem ugyanezt a kört kiteszem az angol blogra, és kiváncsi leszek, mennyire fognak eltérni a statisztikák...:D (nem ér oda is szavazni! magyar szavazóknak magyar blog ;)
Naugye hogy nem lazsálok :)
De aztán tessék ám szavazni!
2008. január 16., szerda
Le a kalappal - a tanárok előtt
Most, egy héttel az új félév kezdete előtt, össznépileg még egyszer rajongok egy sort az itteni tanáraimért.
Elkezdtem nyári gyakorlatok után keresgélni (hátha nem sikerül bekönyörögni magam a Storytelling Center-be), találtam is mindenféle érdekest (jó szokásom szerint olyan helyekkel kezdem ahová földi halandó nem kerül be - Metropolitan Museum of Art, Museum of Natural History, és a Smithsonian Intézet - igen, ahol Dr. Bones dolgozik, hehe...). Sajna az elsőt majdnem sikerült is lecsúsznom, pénteken van a határidő, úgyhogy megkezdődött a papirok után való rohangálás, és olyan akadályok leküzdése, mint magyar nyelvű kurzuslista, tanári ajánlás, vagy kedvenc tanulmányi tanácsadóm csirkeagya. Bár határozottan ez utóbbi vette el a legtöbb évet az életemből, azért az ajánlásokkal is meggyűlt a bajom - még mindig téli szünet van, tanár egy szál se a campuson, a mentorom akinek meg a dolga lenne ilyesmit irni most ment szülési szabadságra. Tegnap este aztán kinomban kiküldtem egy emailt minden volt tanáromnak hogy hátha, hátha sikerül ajánlást szereznem péntek előt...
Ma reggelre mindannyian válaszoltak. És a maga módján mindegyikük el is intézte, hogy megkapjam az ajánlást péntekig. Nem hittem a szememnek.
(Lelkesedés itt kezdődik) Soká éljenek a kedvenc tanáraim! Kis mosolygós Indiana Jones az antropológia tanszékről; vidám és hangos Kalandmesterünk; az ártatlan zseni az ókorosoktól a glóriával a feje felett; és persze cinikus öreg professzorunk az angol tanszék tornyában. Éljen, éljen, éljen. (Lelkesedés vége)
(Ja, és éljen gyönyörű és kedves kathak-tanárnőnk is, akinek ugyan nem irtam, mert ő csak meghivott előadó a suliban, de azért szeretjük őt is)
Elkezdtem nyári gyakorlatok után keresgélni (hátha nem sikerül bekönyörögni magam a Storytelling Center-be), találtam is mindenféle érdekest (jó szokásom szerint olyan helyekkel kezdem ahová földi halandó nem kerül be - Metropolitan Museum of Art, Museum of Natural History, és a Smithsonian Intézet - igen, ahol Dr. Bones dolgozik, hehe...). Sajna az elsőt majdnem sikerült is lecsúsznom, pénteken van a határidő, úgyhogy megkezdődött a papirok után való rohangálás, és olyan akadályok leküzdése, mint magyar nyelvű kurzuslista, tanári ajánlás, vagy kedvenc tanulmányi tanácsadóm csirkeagya. Bár határozottan ez utóbbi vette el a legtöbb évet az életemből, azért az ajánlásokkal is meggyűlt a bajom - még mindig téli szünet van, tanár egy szál se a campuson, a mentorom akinek meg a dolga lenne ilyesmit irni most ment szülési szabadságra. Tegnap este aztán kinomban kiküldtem egy emailt minden volt tanáromnak hogy hátha, hátha sikerül ajánlást szereznem péntek előt...
Ma reggelre mindannyian válaszoltak. És a maga módján mindegyikük el is intézte, hogy megkapjam az ajánlást péntekig. Nem hittem a szememnek.
(Lelkesedés itt kezdődik) Soká éljenek a kedvenc tanáraim! Kis mosolygós Indiana Jones az antropológia tanszékről; vidám és hangos Kalandmesterünk; az ártatlan zseni az ókorosoktól a glóriával a feje felett; és persze cinikus öreg professzorunk az angol tanszék tornyában. Éljen, éljen, éljen. (Lelkesedés vége)
(Ja, és éljen gyönyörű és kedves kathak-tanárnőnk is, akinek ugyan nem irtam, mert ő csak meghivott előadó a suliban, de azért szeretjük őt is)
2008. január 15., kedd
Újabb kör a könyvtárban
Ez a könyvtár engem a sirba fog vinni. Egyszerűen túl sok. Hát hogy őrizze meg az ember a józan eszét, amikor faltól falig olyan könyvek sorakoznak a polcokon, amiket leszivesebben azonnal ott helyben kiolvasna?...
Ma végre (egy hét után) kirobbantottam magam a szobámból, és visszatértem a külvilágba (postaládát csekkolni, iratokért rohangálni meg hasonlók). Úgy határoztam, már elég közel van a jövő félév ahhoz, hogy előre dolgozzam egy kicsit a mesemondókról szóló tanulmányom ügyében.
Teljesen esélytelen. A katalógusban az első random keresőszavak is olyan eredményeket hoztak, hogy mire észbe kaptam, a Watkinson Library-ben üldögéltem (ez az egyetem régi könyv- és iratgyűjteménye) és egy 1763-as könyvet olvastam az ir bárdokról, amit egy 17. századi könyv követett, The Secret Commonwealth of Elves, Fauns and Fairies (szerintem a könyvtárosok már teljesen hülyének néztek, olyan arccal ültem ott egész ebédidő alatt, mint gyerek a cukorkásboltban...)
Azután persze vesztemre odavetődtem a lexikonokhoz is... ötszáz oldalas trickster-lexikon... Nemlétező Városok Kódexe... komplett sárkányanatómia... (néha körbenéztem, mikor sétál be az ajtón Dumbledore... vagy, még jobb, hogy is hivták a könyvtárosnőt a Roxfortban?...)
Képzeld el, hogy egy teljesen üres emeleti olvasóteremben állsz; a polcok között félhomály van, és a papir összetéveszthetelen illata, és az ablakokon a havas külvilág fehér fénye szűrődik be; csend van, mélységes könyvtárcsend, és aztán leemeled a könyvet a polcról, A Három Királyság Története, hatalmas régi kötet, fekete alapon vörös kinai jelekkel; kinyitod, az első oldal egy térkép, vékony hártyával takarva, és azután lapozol, és olvasni kezdesz. "Itt kezdődik a Három Királyság története. Megosztott földekből birodalom születik; és minden erős birodalomnak egyszer szét kell hullnia..." És a szavak visszhangzanak a fejedben, és úgy érzed mintha valami húzna befelé a könyv világába... Huh, futkos a hideg a hátamon.
(Igen, igen, mint a Végtelen Történet. Nincs is annál jobb.)
Sikerült azért "normális" referenciaanyagot is vadásznom (első körben az afrikai griot mesemondó hagyomány lesz a téma, most van hozzá 3 könyvem, plusz egy modern kinai mesemondó iskolákról szóló kötetet nem tudtam ott hagyni...)
Mindig csak a szórakozás.
Olvas olvas olvas (2010-ben jelentkezem, amint elértem a könyvtár túlsó sarkát :P egyes könyveket boritótól boritóig olvas az ember, én it azt hiszem inkább faltól falig fogok...)
Ma végre (egy hét után) kirobbantottam magam a szobámból, és visszatértem a külvilágba (postaládát csekkolni, iratokért rohangálni meg hasonlók). Úgy határoztam, már elég közel van a jövő félév ahhoz, hogy előre dolgozzam egy kicsit a mesemondókról szóló tanulmányom ügyében.
Teljesen esélytelen. A katalógusban az első random keresőszavak is olyan eredményeket hoztak, hogy mire észbe kaptam, a Watkinson Library-ben üldögéltem (ez az egyetem régi könyv- és iratgyűjteménye) és egy 1763-as könyvet olvastam az ir bárdokról, amit egy 17. századi könyv követett, The Secret Commonwealth of Elves, Fauns and Fairies (szerintem a könyvtárosok már teljesen hülyének néztek, olyan arccal ültem ott egész ebédidő alatt, mint gyerek a cukorkásboltban...)
Azután persze vesztemre odavetődtem a lexikonokhoz is... ötszáz oldalas trickster-lexikon... Nemlétező Városok Kódexe... komplett sárkányanatómia... (néha körbenéztem, mikor sétál be az ajtón Dumbledore... vagy, még jobb, hogy is hivták a könyvtárosnőt a Roxfortban?...)
Képzeld el, hogy egy teljesen üres emeleti olvasóteremben állsz; a polcok között félhomály van, és a papir összetéveszthetelen illata, és az ablakokon a havas külvilág fehér fénye szűrődik be; csend van, mélységes könyvtárcsend, és aztán leemeled a könyvet a polcról, A Három Királyság Története, hatalmas régi kötet, fekete alapon vörös kinai jelekkel; kinyitod, az első oldal egy térkép, vékony hártyával takarva, és azután lapozol, és olvasni kezdesz. "Itt kezdődik a Három Királyság története. Megosztott földekből birodalom születik; és minden erős birodalomnak egyszer szét kell hullnia..." És a szavak visszhangzanak a fejedben, és úgy érzed mintha valami húzna befelé a könyv világába... Huh, futkos a hideg a hátamon.
(Igen, igen, mint a Végtelen Történet. Nincs is annál jobb.)
Sikerült azért "normális" referenciaanyagot is vadásznom (első körben az afrikai griot mesemondó hagyomány lesz a téma, most van hozzá 3 könyvem, plusz egy modern kinai mesemondó iskolákról szóló kötetet nem tudtam ott hagyni...)
Mindig csak a szórakozás.
Olvas olvas olvas (2010-ben jelentkezem, amint elértem a könyvtár túlsó sarkát :P egyes könyveket boritótól boritóig olvas az ember, én it azt hiszem inkább faltól falig fogok...)
2008. január 11., péntek
Hová lettem?
Azért nem irok blogot, mert nem történik semmi. De tényleg semmi. Alszom délig, eszem, olvasok, irok, filmet nézek, gitározok (ugyan nem mindig ebben a sorrendben és nem egyenlő mennyiségben). Odakinn itéletidő van, szakad az eső, villámlik, mennydörög.
Ha lesz kedvem, majd untatlak titeket mindenféle eszmefuttatásokkal az élet értelméről és egyébként, de most inkább irok valami hasznosat. (Ennyire még nem bloggeresedtem meg)
Különben is, mindenki tudja, hogy a válasz 42.
Ha lesz kedvem, majd untatlak titeket mindenféle eszmefuttatásokkal az élet értelméről és egyébként, de most inkább irok valami hasznosat. (Ennyire még nem bloggeresedtem meg)
Különben is, mindenki tudja, hogy a válasz 42.
2008. január 8., kedd
Ime a beigért képek
(Teljesen összevissza, leginkább forditott sorrendben, de annyi baj legyen...)
A kézművesek házikója
Baloldalt a gazdag kereskedő háza, jobboldalt egy másik régi épület; a kézművesház ajtajából fotózva (a két kert összeért) háttérben látható a kikötő (nyomokban)
A kereskedő háza elölnézetből (Derby House)
Az 1700as évek beli utca a kikötő felől. Az oszlopos-tornácos nagy épület a vámház.
A Friendship
A vámház
A Friendship glóriával
Raktár a kikötőben, háttérben a Friendship
A Friendship orra
A kikötő a fedélzetről nézve
Hajókötelek
A kormány és a tat
A hajóorvos
A Boszorkánymúzeum
A Friendship
A Derby House megint
Én és a rakomány
Captain Csenge Zalka, yay :D
A kézművesek házikója
Baloldalt a gazdag kereskedő háza, jobboldalt egy másik régi épület; a kézművesház ajtajából fotózva (a két kert összeért) háttérben látható a kikötő (nyomokban)
A kereskedő háza elölnézetből (Derby House)
Az 1700as évek beli utca a kikötő felől. Az oszlopos-tornácos nagy épület a vámház.
A Friendship
A vámház
A Friendship glóriával
Raktár a kikötőben, háttérben a Friendship
A Friendship orra
A kikötő a fedélzetről nézve
Hajókötelek
A kormány és a tat
A hajóorvos
A Boszorkánymúzeum
A Friendship
A Derby House megint
Én és a rakomány
Captain Csenge Zalka, yay :D
Boston Reloaded 6 - Bizonyos sztereotipiák
Na, már kezdtetek frászt kapni ugye, hogy megjártam Salemet és semmit sem irok a boszorkányokról? Haha. Ez csak azért van (a salemiek szerint legalábbis) mert nem vagytok képesek túllépni a sztereotipiákon. De mivel az előző leirásom mindenféle hajókról és kikötőkről megfelelően hosszúra sikeredett (és valszeg senki nem is fogja elolvasni, hehe), most engedek nektek egy kis bűnös sztereotip csemegét.
Mivel már nem sok időnk volt a hazaindulásig, a kikötő-túra végeztével átbattyogtunk a Boszorkánymúzeumba (ami tulajdonképpen egy az ötből... de ez volt csak nyitva) (haha, Salem lakosságának valami 80%-a boszorkány... úgy értem, hivatalosan boszorkány, wicca-hivő, vagy mittomén) (de komolyan, miért költöznek boszorkányok egy olyan városba, ami a boszorkányüldözésről hires?) (és mellesleg nem is voltak soha boszorkányai) (és mellesleg meg sem égettek senkit, csak felakasztották őket) (Csak). Elég csinos kis épület, tornyai vannak, úgy néz ki mint egy elátkozott templom. És valójában nem is múzeum volt, hanem valamiféle bemutatóterem.
Betereltek minket egy terem közepére, és leültettek egy pirosan világitó pentagrammába a padlón (ez ellen szerepjátékos ösztöneim erősen tiltakoztak), azután ránk zárták az ajtót. Körös-körül a hires hisztéria történetének jelentei voltak berendezve; sorra kivilágitották őket, miközben egy hang elmesélte, mi is történt valójában (nem fogom elismételni; Google it). Szépen felépitett előadás volt, eléggé borzongató (főleg mert a Sátánnal kezdett), lehetett utána elmélkedni az emberi természet sötét oldalán.
A kiállitás második része a "boszorkány" szóval kapcsolatos koncepciókat mutatta be - eléggé wicca-mázas megközelitésben. Természetesen a történelem folyamán minden boszorkány tökéletesen ártalmatlan, mély bölcsességgel és tudással megáldott, pogány Teréz anyára emlékeztető tudós füvesasszony volt, aki mélységesen tisztelte az ősi Földanyát, és a légynek sem tudott volna ártani (Most komolyan. Valljátok be, ti is ismertek olyan néniket a faluban, akik képesek lennének tűket szurkálni egy bábuba...) (az, hogy a tűkkel nem tudtak ártani, nem azt jelenti, hogy nem próbálták meg...). Szóval végigsuhantunk ezen a nagy "sajnáljuk a boszorkányokat mert ők olyan rendesek" kiállitáson, meghallgattuk, ahogy két modern wicca-hivő élethű szobrai elpanaszolták, milyen rossz előitéletek vannak velük szemben, amiken túl kell lépni, mert ők csak az ősi vallást követik, és nem öltöznek mindig úgy, mint Arwen a Gyűrűk Urából, csak ünnepnapokon.
Na jó, stop.
1. Nem állitom hogy a történelmi boszorkányüldözések jogosak vagy helyesek lettek volna, sőt. Mélyen elitélendőnek tartom őket, és úgy gondolom, hogy az emberi történelem egyik legsötétebb korszakát képezik. Viszont
2. Igen, elfogult vagyok a wiccásokkal kapcsolatban, mert egy olyan "ősi vallást" követnek, ami ebben a formában sohasem létezett. Felőlem kövessék - csak ne mondják, hogy ősi... vagy mondják, hogy ősi - csak akkor ne keverjenek kelta istennőket görög istenekkel és egyéb. És ne állitsák, hogy az egész világnak ugyanaz volt az ősvallása... (mert őkori görögök és rómaiak és amerikai indiánok kart karba öltve dőlnének a röhögéstől). Nem, még mindig nem szeretek politikailag korrekt lenni (tény viszont, hogy jobb szerelésük van, mint a Magyar Boszorkánytalálkozónak... keressetek rá az Interneten ;)
(3. Mellesleg hiányoltam a M.A.G.U.S.-féle ultra-szexi-nagyon-gonosz boszikat, mint negyedik koncepciót. Ha van modern vámpir, akkor van modern boszi is, igy a helyes. Nekem legalábbis előbb ugranak be a vörös bársonyba csomagolt Nicole Kidman-utánzatok, vagy akármi, mint a fekete ruhás vén banya... ez Chapman bácsi lelkén szárad)
Miután ily módon kiokosodtunk a bűnös és elitélendő sztereotipiák felől, tettünk egy gyors kört az ajándékboltban, ahol csúcsos sapkákat, seprűket és fekete plüssmacskákat lehetett vásárolni mindenféle méretben és formában.
No comment.
Mivel már nem sok időnk volt a hazaindulásig, a kikötő-túra végeztével átbattyogtunk a Boszorkánymúzeumba (ami tulajdonképpen egy az ötből... de ez volt csak nyitva) (haha, Salem lakosságának valami 80%-a boszorkány... úgy értem, hivatalosan boszorkány, wicca-hivő, vagy mittomén) (de komolyan, miért költöznek boszorkányok egy olyan városba, ami a boszorkányüldözésről hires?) (és mellesleg nem is voltak soha boszorkányai) (és mellesleg meg sem égettek senkit, csak felakasztották őket) (Csak). Elég csinos kis épület, tornyai vannak, úgy néz ki mint egy elátkozott templom. És valójában nem is múzeum volt, hanem valamiféle bemutatóterem.
Betereltek minket egy terem közepére, és leültettek egy pirosan világitó pentagrammába a padlón (ez ellen szerepjátékos ösztöneim erősen tiltakoztak), azután ránk zárták az ajtót. Körös-körül a hires hisztéria történetének jelentei voltak berendezve; sorra kivilágitották őket, miközben egy hang elmesélte, mi is történt valójában (nem fogom elismételni; Google it). Szépen felépitett előadás volt, eléggé borzongató (főleg mert a Sátánnal kezdett), lehetett utána elmélkedni az emberi természet sötét oldalán.
A kiállitás második része a "boszorkány" szóval kapcsolatos koncepciókat mutatta be - eléggé wicca-mázas megközelitésben. Természetesen a történelem folyamán minden boszorkány tökéletesen ártalmatlan, mély bölcsességgel és tudással megáldott, pogány Teréz anyára emlékeztető tudós füvesasszony volt, aki mélységesen tisztelte az ősi Földanyát, és a légynek sem tudott volna ártani (Most komolyan. Valljátok be, ti is ismertek olyan néniket a faluban, akik képesek lennének tűket szurkálni egy bábuba...) (az, hogy a tűkkel nem tudtak ártani, nem azt jelenti, hogy nem próbálták meg...). Szóval végigsuhantunk ezen a nagy "sajnáljuk a boszorkányokat mert ők olyan rendesek" kiállitáson, meghallgattuk, ahogy két modern wicca-hivő élethű szobrai elpanaszolták, milyen rossz előitéletek vannak velük szemben, amiken túl kell lépni, mert ők csak az ősi vallást követik, és nem öltöznek mindig úgy, mint Arwen a Gyűrűk Urából, csak ünnepnapokon.
Na jó, stop.
1. Nem állitom hogy a történelmi boszorkányüldözések jogosak vagy helyesek lettek volna, sőt. Mélyen elitélendőnek tartom őket, és úgy gondolom, hogy az emberi történelem egyik legsötétebb korszakát képezik. Viszont
2. Igen, elfogult vagyok a wiccásokkal kapcsolatban, mert egy olyan "ősi vallást" követnek, ami ebben a formában sohasem létezett. Felőlem kövessék - csak ne mondják, hogy ősi... vagy mondják, hogy ősi - csak akkor ne keverjenek kelta istennőket görög istenekkel és egyéb. És ne állitsák, hogy az egész világnak ugyanaz volt az ősvallása... (mert őkori görögök és rómaiak és amerikai indiánok kart karba öltve dőlnének a röhögéstől). Nem, még mindig nem szeretek politikailag korrekt lenni (tény viszont, hogy jobb szerelésük van, mint a Magyar Boszorkánytalálkozónak... keressetek rá az Interneten ;)
(3. Mellesleg hiányoltam a M.A.G.U.S.-féle ultra-szexi-nagyon-gonosz boszikat, mint negyedik koncepciót. Ha van modern vámpir, akkor van modern boszi is, igy a helyes. Nekem legalábbis előbb ugranak be a vörös bársonyba csomagolt Nicole Kidman-utánzatok, vagy akármi, mint a fekete ruhás vén banya... ez Chapman bácsi lelkén szárad)
Miután ily módon kiokosodtunk a bűnös és elitélendő sztereotipiák felől, tettünk egy gyors kört az ajándékboltban, ahol csúcsos sapkákat, seprűket és fekete plüssmacskákat lehetett vásárolni mindenféle méretben és formában.
No comment.
Boston Reloaded 5 - Mellesleg boszorkányok
Kirándulásunk utolsó reggelén bepakoltunk a kocsiba, és úgy döntöttünk, Boston maradék, felfedezetlen 99%-át meghagyjuk a legközelebbi alkalomra. És a verőfényes napsütésben elindultunk Salem felé.
(És csak egyszer tévedtünk el) (na jó, egy és félszer. Másodszorra kiderült, hogy az elvétett irány volt a helyes)
Na mármost, amint egy turista megérkezik a kicsiny ám barátságos városka központjába, a látogatóközpont kedves dolgozói azonnal győzködni kezdik egy nagyon fontos dolgoról:
Salem nem csak a boszorkányokról szól!
Pedig de.
Kissé nehéz úgy végigsétálni bármelyik utcán, hogy a boszorkányok valamilyen formában ne lennének jelen. Ami azért különösem vicces, mert Salemben sohasem voltak boszorkányok - az egész hires történet tulajdonképpen egy tömeghisztéria története. Később erre még visszatérünk.
Hozzá kell tenni, hogy a szervezők azért jó munkát végeztek a figyelemeltereléssel: a központban megnéztünk egy filmet Salem múltjáról, és le voltunk nyűgözve (Lethan: "Amerikai álom!" én: "Hajók!!! Nagy hajók!!!" haha). Salem hatalmas és forgalmas kereskedelmi kikötő volt az 1700-as években - annyira, hogy sok keleti országban azt hitték, Salem az ország, amihez az USA tartozik. Volt mindenféle érdekesség hajókról, tengerészekről, kikötőkről és kereskedelmről... és amikor kijöttünk a moziból, elárulták azt is, hogy a kikötőben áll egy valódi nagy vitorlás! (kicsit furcsán néztek rám a sikoltásra...)
Lesétáltunk a kikötőbe, egy gyanús rózsaszin csikot követve (mint kiderült, a város népszerű turistaútvonalát jelölte), és épp időben érkeztünk egy másik, kicsi, féból készült és bódészerű központba - épp időben, hogy csatlakozhassunk a hajó fedélzetére induló csoporthoz. Már a bódéban is volt minden, ami szem-szájnak ingere: hajózási térképek, könyvek, kicsi hajómodellek, iránytűk és szextánsok, hajónaplók üveg mögött, és régi tengerészeti toborzóplakátok másolatai a falakon. A parkőr (valami megfoghatatlan módon az egész kikötő egy természetvédelmi parkhoz vagy ilyesmihez tartozik - kulturális örökség része, alighanem) kiterelt minket a hátsó ajtón - és az öböl félig befagyott, szikrázó vizén ott tornyosult előttünk a Friendship, teljes életnagyságban.
A Friendship of Salem egy 1700as évek beli háromárbocos kereskedőhajó élethű és mérethű másolata. Hajózási mértékkel mérve nem túl nagy, de gyönyörű darab, bármilyen kapitány elégedett lehetett vele annak idején. Én pedig Nirvána-közeli állapotban bámultam, tátott szájjal (és nem felejtettem el fotózni sem, haha). Idegenvezetőnk a fedélzetre terelt minket; minden szép volt és friss és jól karbantartott; a vitorlák ugyan le voltak szedve a télre való tekintettel, de a hajó attól még hajó maradt, sőt. Megcsodáltuk a kormányt (amit nem lehet vagány Johnny Depp-es módon megpörgetni, de nem ám - tulajdonképp egy hatalmas botkormány van a kerékhez kötve, igy csak két bizonyos pont között mozog, nem körbe-körbe), a fedélzetet, az orrdiszt és az ágyúk helyét (kizárólag kalózok elleni védekezésre, természetesen), azután lementünk a fedélközbe, ami az eredeti állapotokkal ellentétben világos volt és friss faillatot árasztott; a kapitány szobájába is ellátogattunk, és beszélgettünk egy darabig a tengerészek életéről a hajón, meg az árukról amiket a Friendship szállitott (előbbin mindenki undorkodott, utóbbi rajtam kivül senkit sem érdekelt... főleg nem a három kölyköt, akiknek valami egészen borzasztó, Mikiegér-fülekkel kombinált kalózkendő volt a Superman-sapka tetejére húzva... átfutott az agyamon a kérdés, hogy miféle beteg szülői elme állt elő ezzel az ötlettel, miközben szemügyre vettem a finoman kidolgozott részleteket, például a kalóz-fülbevalót a Mikiegér-fülekben... fő az igényesség).
Nem nagyon akaródzott elszakadnom a hajótól, de egy idő után muszáj volt; a túrához tartozott még az eredeti, 1700as évek beli vámépület bejárása is, aminek ugyancsak különleges, történelmi hangulata volt. Benn állt a mérleg, az iroda a pecsétekkel és a nyomtatványokkal, az emeleti szobák további irodákkal, és egy külön helyiség rögtönzött aprócska múzeummal, ahol egykor Hawthorne irodája volt (a fickó, aki a Skarlát Betűt irta, itt dolgozott egy ideig). Tulajdonképpen nem volt benne semmi nagyon különleges - de remekül visszaadta a kikötő hétköznapi életőt, és ezért felért sok "valódi" múzeummal.
Délután egy másik csoporthoz is csatlakoztunk (szintén benne volt a jegyben) - vagyis csatlakoztunk volna, ha le nem késtük volna a csatlakozást (ebédelni mentünk és útközben találtunk egy kalózmúzeumot - ami sajnos tavaszig zárva van). Igy kettesben sétáltunk át a kikötőből a meglátogatandó házig (tulajdonképpen az egész utca úgy ahogy van megmaradt az 1700as évekből; a legtöbb épület látogatható is). Egy idősebb, némileg Mr. Bean-re hajazó parkőr kocogott utánunk, és miután eredménytelen kisérletet tett a csoport felkutatására, úgy döntött, hogy maga fog minket körbevezetni. Na ez aztán külön jó móka volt. Az utolsó váltás lehettünk, mert nem siette el; vidáman csillogó szemekkel tárt elénk minden részletet és adatot és dátumot és érdekes sztorit meg pletykát, ami az utóbbi háromszáz évben Salem kikötőjéről összegyűlt.
Az első ház, amit meglátogattunk, a város egykori leggazdagabb kereskedőcsaládjának otthona volt (lásd a fotókat később) a világ minden tájáról összehordott kincsekkel, és hamisitatlan nem england-i takarákossággal (a gyerekszobát teadobozok papirjával tapétázták ki...). Elias Derby a város legendás alakja (én már a felemás szemeinél padlót fogtam) - zseni volt a maga nemében, és azt is tudta, hogyan kell más zseniket felbérelni (egy olyan korban, ahol a kapitányok átlag életkora 19 év volt, és 30 évesen legtöbben már vissza is vonultak) (volt egy kapitánya, aki megtanitotta az egész, mellesleg irástudatlan, legénységet navigálni - utána aztán azzal villogtak az angoloknak, hogy a hajószakáccsal számoltattak egyetemi hajózási matematikát...). Észre sem vettük, és repült az idő (mesmeondók egymás közt, ha; az öreg ugyancsak jól mesélt) - meglátogattunk egy másik házat is, ahol kézművescsaládok laktak annak idején, és nemrég tárták fel a szeméttombját (éljenek a jó kis szemétdombok) (a hatvanas évekig lakott volt).
Tettünk egy kiruccanást a vámház hátuljában lévő raktába is, ahol összehordták - kiállitás céljából - a kor összes fontos kereskedelmi áruját, tükröktől borig és fűszerekig. Végül elbúcsúztunk kedvenc idegenvezetőnktől, és visszasétáltunk a városba (addig bámultam a Friendship-et, mig el nem tűnt a házak mögött).
Kit érdekelnek a boszorkányok?
(És csak egyszer tévedtünk el) (na jó, egy és félszer. Másodszorra kiderült, hogy az elvétett irány volt a helyes)
Na mármost, amint egy turista megérkezik a kicsiny ám barátságos városka központjába, a látogatóközpont kedves dolgozói azonnal győzködni kezdik egy nagyon fontos dolgoról:
Salem nem csak a boszorkányokról szól!
Pedig de.
Kissé nehéz úgy végigsétálni bármelyik utcán, hogy a boszorkányok valamilyen formában ne lennének jelen. Ami azért különösem vicces, mert Salemben sohasem voltak boszorkányok - az egész hires történet tulajdonképpen egy tömeghisztéria története. Később erre még visszatérünk.
Hozzá kell tenni, hogy a szervezők azért jó munkát végeztek a figyelemeltereléssel: a központban megnéztünk egy filmet Salem múltjáról, és le voltunk nyűgözve (Lethan: "Amerikai álom!" én: "Hajók!!! Nagy hajók!!!" haha). Salem hatalmas és forgalmas kereskedelmi kikötő volt az 1700-as években - annyira, hogy sok keleti országban azt hitték, Salem az ország, amihez az USA tartozik. Volt mindenféle érdekesség hajókról, tengerészekről, kikötőkről és kereskedelmről... és amikor kijöttünk a moziból, elárulták azt is, hogy a kikötőben áll egy valódi nagy vitorlás! (kicsit furcsán néztek rám a sikoltásra...)
Lesétáltunk a kikötőbe, egy gyanús rózsaszin csikot követve (mint kiderült, a város népszerű turistaútvonalát jelölte), és épp időben érkeztünk egy másik, kicsi, féból készült és bódészerű központba - épp időben, hogy csatlakozhassunk a hajó fedélzetére induló csoporthoz. Már a bódéban is volt minden, ami szem-szájnak ingere: hajózási térképek, könyvek, kicsi hajómodellek, iránytűk és szextánsok, hajónaplók üveg mögött, és régi tengerészeti toborzóplakátok másolatai a falakon. A parkőr (valami megfoghatatlan módon az egész kikötő egy természetvédelmi parkhoz vagy ilyesmihez tartozik - kulturális örökség része, alighanem) kiterelt minket a hátsó ajtón - és az öböl félig befagyott, szikrázó vizén ott tornyosult előttünk a Friendship, teljes életnagyságban.
A Friendship of Salem egy 1700as évek beli háromárbocos kereskedőhajó élethű és mérethű másolata. Hajózási mértékkel mérve nem túl nagy, de gyönyörű darab, bármilyen kapitány elégedett lehetett vele annak idején. Én pedig Nirvána-közeli állapotban bámultam, tátott szájjal (és nem felejtettem el fotózni sem, haha). Idegenvezetőnk a fedélzetre terelt minket; minden szép volt és friss és jól karbantartott; a vitorlák ugyan le voltak szedve a télre való tekintettel, de a hajó attól még hajó maradt, sőt. Megcsodáltuk a kormányt (amit nem lehet vagány Johnny Depp-es módon megpörgetni, de nem ám - tulajdonképp egy hatalmas botkormány van a kerékhez kötve, igy csak két bizonyos pont között mozog, nem körbe-körbe), a fedélzetet, az orrdiszt és az ágyúk helyét (kizárólag kalózok elleni védekezésre, természetesen), azután lementünk a fedélközbe, ami az eredeti állapotokkal ellentétben világos volt és friss faillatot árasztott; a kapitány szobájába is ellátogattunk, és beszélgettünk egy darabig a tengerészek életéről a hajón, meg az árukról amiket a Friendship szállitott (előbbin mindenki undorkodott, utóbbi rajtam kivül senkit sem érdekelt... főleg nem a három kölyköt, akiknek valami egészen borzasztó, Mikiegér-fülekkel kombinált kalózkendő volt a Superman-sapka tetejére húzva... átfutott az agyamon a kérdés, hogy miféle beteg szülői elme állt elő ezzel az ötlettel, miközben szemügyre vettem a finoman kidolgozott részleteket, például a kalóz-fülbevalót a Mikiegér-fülekben... fő az igényesség).
Nem nagyon akaródzott elszakadnom a hajótól, de egy idő után muszáj volt; a túrához tartozott még az eredeti, 1700as évek beli vámépület bejárása is, aminek ugyancsak különleges, történelmi hangulata volt. Benn állt a mérleg, az iroda a pecsétekkel és a nyomtatványokkal, az emeleti szobák további irodákkal, és egy külön helyiség rögtönzött aprócska múzeummal, ahol egykor Hawthorne irodája volt (a fickó, aki a Skarlát Betűt irta, itt dolgozott egy ideig). Tulajdonképpen nem volt benne semmi nagyon különleges - de remekül visszaadta a kikötő hétköznapi életőt, és ezért felért sok "valódi" múzeummal.
Délután egy másik csoporthoz is csatlakoztunk (szintén benne volt a jegyben) - vagyis csatlakoztunk volna, ha le nem késtük volna a csatlakozást (ebédelni mentünk és útközben találtunk egy kalózmúzeumot - ami sajnos tavaszig zárva van). Igy kettesben sétáltunk át a kikötőből a meglátogatandó házig (tulajdonképpen az egész utca úgy ahogy van megmaradt az 1700as évekből; a legtöbb épület látogatható is). Egy idősebb, némileg Mr. Bean-re hajazó parkőr kocogott utánunk, és miután eredménytelen kisérletet tett a csoport felkutatására, úgy döntött, hogy maga fog minket körbevezetni. Na ez aztán külön jó móka volt. Az utolsó váltás lehettünk, mert nem siette el; vidáman csillogó szemekkel tárt elénk minden részletet és adatot és dátumot és érdekes sztorit meg pletykát, ami az utóbbi háromszáz évben Salem kikötőjéről összegyűlt.
Az első ház, amit meglátogattunk, a város egykori leggazdagabb kereskedőcsaládjának otthona volt (lásd a fotókat később) a világ minden tájáról összehordott kincsekkel, és hamisitatlan nem england-i takarákossággal (a gyerekszobát teadobozok papirjával tapétázták ki...). Elias Derby a város legendás alakja (én már a felemás szemeinél padlót fogtam) - zseni volt a maga nemében, és azt is tudta, hogyan kell más zseniket felbérelni (egy olyan korban, ahol a kapitányok átlag életkora 19 év volt, és 30 évesen legtöbben már vissza is vonultak) (volt egy kapitánya, aki megtanitotta az egész, mellesleg irástudatlan, legénységet navigálni - utána aztán azzal villogtak az angoloknak, hogy a hajószakáccsal számoltattak egyetemi hajózási matematikát...). Észre sem vettük, és repült az idő (mesmeondók egymás közt, ha; az öreg ugyancsak jól mesélt) - meglátogattunk egy másik házat is, ahol kézművescsaládok laktak annak idején, és nemrég tárták fel a szeméttombját (éljenek a jó kis szemétdombok) (a hatvanas évekig lakott volt).
Tettünk egy kiruccanást a vámház hátuljában lévő raktába is, ahol összehordták - kiállitás céljából - a kor összes fontos kereskedelmi áruját, tükröktől borig és fűszerekig. Végül elbúcsúztunk kedvenc idegenvezetőnktől, és visszasétáltunk a városba (addig bámultam a Friendship-et, mig el nem tűnt a házak mögött).
Kit érdekelnek a boszorkányok?
2008. január 7., hétfő
Boston Reloaded 4 - Hupikék... izé
(Nah, az előbbi röpke intermezzo után, Gyula barackkompótjával a hasamban, vissza a bostoni élményekhez)
Bostonban van egy kedves kis bódé a Quincy Market mellett a belvárosban, ami arra szakosodott, hogy féláron ad el jegyeket mindenféle koncertekre és elóadásokra (az utolsó pillanatban). Kora reggel ott kezdtük a napunkat; mivel akkor már tudtuk, hogy (elsősorban az én kedvemért) a Szépművészetiben fogunk lézengeni... hát, izé, jó sokáig, úgy döntöttem, hogy Lethan válasszon esti programot. Ő pedig állitotta, hogy mindenki aki valaho Bostonban járt, esküszik, hogy van egy előadás, amit nem lehet kihagyni.
Úgy hivják, hogy Blue Man Group.
Ez tulajdonképp valamiféle underground szabadúszó szinház, ami a város egyik fő nevezetességévé nőtte ki magát (és a jegyek árából itélve nem kis summát keres vele).
Most pedig megkisérlem elmagyarázni, miért is volt olyan klassz a péntek esti előadás.
Mert ha egyszerűen azt mondanám, hogy kopasz, kékre festett embereket néztünk, akik csöveken doboltak és más embereket festettek kékre, hogy aztán falhoz csapkodják őket, és közben wécépapirral árasztották el a nézőteret, akkor mindenki azt hinné, hogy elment az eszem (és még megvádolnának vele, hogy szivtam valamit a friss és ropogós bostoni levegőn kivül).
Pedig... hát igen, tulajdonképpen ez az igazság. De azért járjuk körül egy kissé jobban.
A Blue Man Group hivatásos szinészekből és zenészekből, elsősorban dobosokból áll. A műsor pedig valamiféle stand-up comedy-be oltott rock-koncertbe oltott cirkuszi mutatványozásba oltott Monthy Python live performance... vagy valami hasonló. Vagy nem. Mindenesetre másfél órán keresztül fetrengtünk a röhögéstől.
Volt abban minden; a legtöbb "számról" leritt hogy unatkozó szinészek szórakozni kezdtek azzal ami épp a kezük ügyébe esett (no pun intended) - a legtöbbet én is szivesen kipróbáltam volna; mint amikor például szinesre festett vizet öntöttek a dobokra, és zenélés közben szép nagy szökőkutak csaptak fel róluk (ritmusra). Vagy amikor mindenféle csöveken doboltak, és a zene azzal változott, hogy széthúzták vagy összetolták őket... és persze volt a háttérben egy rockbanda, akik igen igen dögös zenét nyomtak. És volt zsonglőrködés, és idétlenkedés, némi komédia, lenyűgöző vizuális effektek (mint pl. a képernyőre vetitett pálcikaember, aki egyszercsak lemászott a képernyőről és mászkálni kezdett a szinpadon - és kiderült hogy egy fekete ruhás fickó volt akinek a ruhájára volt varrva a villogó körvonal...) (vagy a kameracső amit kivittek a közönségbe és egy képernyőn mutogatták az embereket... azután egyszerre csak azt láttuk a képen, hogy a cső lement valakinek a torkán, a gyomráig...) (vagy amikor porszivóztak a szinpadon, és egyszerre csak leszivták a háttérben lévő klasszikus festményekről az embereket...) Hihetetlenül ötletes és élvezetes és mindemellett nagyon fárasztó humorú show volt. Minden percét élveztük.
Ami a vécépapirban úszást illeti: már sokadszorra másztak ki a közönségbe, amikor egyszercsak felugrottak a székek háttámláira, és a fejünk felett megrántottak egy rakat lelógó szalagot; az odarögzitett gurigák pedig pögögni kezdtek, és pillanatokon belül a nézőteret a galériáig elárasztotta a papir (mi a galérián ültünk, úgyhogy remek kilátásunk nyilt a dologra). Az emberek húzták és gyűrték és tépték és az egész helység egy hatalmas, papirszalagokból, karokból és egyéb testrészekből álló gordiuszi csomóvá alakult - roppant murisan nézett ki, és benne lenni is jópofa volt (goofing off, ahogy az angolok mondanák - céltalan hülyülés). Mi is kaptunk papirt a nyakunkba rendesen, azután túrtuk át a korláton a lentieknek. Nagy visongatás és nevetés közepette.
Ami a festést illeti: volt a kék emberkéknek egy-két keresetlen célzása a modern művészetekre. Úgy döntöttek, feltalálják a sajátjukat, és az alkotás mély lelki fájdalmát és vivódását úgy kivánják visszaadni, hogy embereket festenek be és csapják őket a vászonhoz. Amit meg is tettek egy közönségből előrángatott nézővel (hozzá kell tenni, hogy előtte kezeslábast húztak rá és sisakot nyomtak a fejébe - de attól még felkötötték a lábainál fogva, és nekielnditették a vászonnak, ahol nagyon muris nyomot hagyott. Ezt persze csak videón követtük; amikor visszakozták, már egy puding volt a fején).
Az előadás fontos részét képezték azok a pirosan világitó csikok amiken szöveget szoktak kivetiteni. Meg is tették; mindenféle random megjegyzéseket meg utasitásokat közvetitettek a nézőknek, mint péládul a legújabb internetes röviditéseket (a kedvencem: YTIWBIEWSSA - You Think I'm a Wizard But I'm an Elf With Shape Shifting Abilities - roppant hasznos, elhihetitek nekem...)
És végül, de nem utolsó sorban: doboltak ezek aztán az égvilágon mindenen...
Láthatóan legalább annyira élvezték a showt, mint mi, ha nem jobban...
Egy biztos: ha kiadnák CDn a zenét amit ott csináltak (valszeg részben rögtönöztek) - ott lennék a sorban hogy megvegyem.
(Ott van a honlapjukon a minta, hallgassatok bele;)
Bostonban van egy kedves kis bódé a Quincy Market mellett a belvárosban, ami arra szakosodott, hogy féláron ad el jegyeket mindenféle koncertekre és elóadásokra (az utolsó pillanatban). Kora reggel ott kezdtük a napunkat; mivel akkor már tudtuk, hogy (elsősorban az én kedvemért) a Szépművészetiben fogunk lézengeni... hát, izé, jó sokáig, úgy döntöttem, hogy Lethan válasszon esti programot. Ő pedig állitotta, hogy mindenki aki valaho Bostonban járt, esküszik, hogy van egy előadás, amit nem lehet kihagyni.
Úgy hivják, hogy Blue Man Group.
Ez tulajdonképp valamiféle underground szabadúszó szinház, ami a város egyik fő nevezetességévé nőtte ki magát (és a jegyek árából itélve nem kis summát keres vele).
Most pedig megkisérlem elmagyarázni, miért is volt olyan klassz a péntek esti előadás.
Mert ha egyszerűen azt mondanám, hogy kopasz, kékre festett embereket néztünk, akik csöveken doboltak és más embereket festettek kékre, hogy aztán falhoz csapkodják őket, és közben wécépapirral árasztották el a nézőteret, akkor mindenki azt hinné, hogy elment az eszem (és még megvádolnának vele, hogy szivtam valamit a friss és ropogós bostoni levegőn kivül).
Pedig... hát igen, tulajdonképpen ez az igazság. De azért járjuk körül egy kissé jobban.
A Blue Man Group hivatásos szinészekből és zenészekből, elsősorban dobosokból áll. A műsor pedig valamiféle stand-up comedy-be oltott rock-koncertbe oltott cirkuszi mutatványozásba oltott Monthy Python live performance... vagy valami hasonló. Vagy nem. Mindenesetre másfél órán keresztül fetrengtünk a röhögéstől.
Volt abban minden; a legtöbb "számról" leritt hogy unatkozó szinészek szórakozni kezdtek azzal ami épp a kezük ügyébe esett (no pun intended) - a legtöbbet én is szivesen kipróbáltam volna; mint amikor például szinesre festett vizet öntöttek a dobokra, és zenélés közben szép nagy szökőkutak csaptak fel róluk (ritmusra). Vagy amikor mindenféle csöveken doboltak, és a zene azzal változott, hogy széthúzták vagy összetolták őket... és persze volt a háttérben egy rockbanda, akik igen igen dögös zenét nyomtak. És volt zsonglőrködés, és idétlenkedés, némi komédia, lenyűgöző vizuális effektek (mint pl. a képernyőre vetitett pálcikaember, aki egyszercsak lemászott a képernyőről és mászkálni kezdett a szinpadon - és kiderült hogy egy fekete ruhás fickó volt akinek a ruhájára volt varrva a villogó körvonal...) (vagy a kameracső amit kivittek a közönségbe és egy képernyőn mutogatták az embereket... azután egyszerre csak azt láttuk a képen, hogy a cső lement valakinek a torkán, a gyomráig...) (vagy amikor porszivóztak a szinpadon, és egyszerre csak leszivták a háttérben lévő klasszikus festményekről az embereket...) Hihetetlenül ötletes és élvezetes és mindemellett nagyon fárasztó humorú show volt. Minden percét élveztük.
Ami a vécépapirban úszást illeti: már sokadszorra másztak ki a közönségbe, amikor egyszercsak felugrottak a székek háttámláira, és a fejünk felett megrántottak egy rakat lelógó szalagot; az odarögzitett gurigák pedig pögögni kezdtek, és pillanatokon belül a nézőteret a galériáig elárasztotta a papir (mi a galérián ültünk, úgyhogy remek kilátásunk nyilt a dologra). Az emberek húzták és gyűrték és tépték és az egész helység egy hatalmas, papirszalagokból, karokból és egyéb testrészekből álló gordiuszi csomóvá alakult - roppant murisan nézett ki, és benne lenni is jópofa volt (goofing off, ahogy az angolok mondanák - céltalan hülyülés). Mi is kaptunk papirt a nyakunkba rendesen, azután túrtuk át a korláton a lentieknek. Nagy visongatás és nevetés közepette.
Ami a festést illeti: volt a kék emberkéknek egy-két keresetlen célzása a modern művészetekre. Úgy döntöttek, feltalálják a sajátjukat, és az alkotás mély lelki fájdalmát és vivódását úgy kivánják visszaadni, hogy embereket festenek be és csapják őket a vászonhoz. Amit meg is tettek egy közönségből előrángatott nézővel (hozzá kell tenni, hogy előtte kezeslábast húztak rá és sisakot nyomtak a fejébe - de attól még felkötötték a lábainál fogva, és nekielnditették a vászonnak, ahol nagyon muris nyomot hagyott. Ezt persze csak videón követtük; amikor visszakozták, már egy puding volt a fején).
Az előadás fontos részét képezték azok a pirosan világitó csikok amiken szöveget szoktak kivetiteni. Meg is tették; mindenféle random megjegyzéseket meg utasitásokat közvetitettek a nézőknek, mint péládul a legújabb internetes röviditéseket (a kedvencem: YTIWBIEWSSA - You Think I'm a Wizard But I'm an Elf With Shape Shifting Abilities - roppant hasznos, elhihetitek nekem...)
És végül, de nem utolsó sorban: doboltak ezek aztán az égvilágon mindenen...
Láthatóan legalább annyira élvezték a showt, mint mi, ha nem jobban...
Egy biztos: ha kiadnák CDn a zenét amit ott csináltak (valszeg részben rögtönöztek) - ott lennék a sorban hogy megvegyem.
(Ott van a honlapjukon a minta, hallgassatok bele;)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
