Az óvodások és a természet

Említettem már, mennyire szeretem a vidéki fellépéseket? Talán azért, mert én is vidéki vagyok, de mindig nagyon élvezem, ha kiutazhatok a nagyvárosból mesét mondani. Ezen a héten például egészen Szegedig vonatoztam, ahonnan autóval vittek tovább Zákányszékre.
Zákányszék kicsike község, ám annál barátságosabb. Sanyi, aki készségesen fuvarozott oda-vissza, menet közben elmesélte és megmutatta a környék összes érdekességét. Ez is egy olyan dolog, amit imádok a munkámban: meglátogatok olyan helyeket Magyarországon, ahol még sohasem jártam, és a házigazdáim mindig örömmel mesélnek az otthonukról. Sokkal jobb, mint turistának lenni.

Ami magát a fellépést illeti: A Zákányszéki Művelődési Ház és Könyvtár hívott meg, hogy egy környezeti nevelést célzó program keretében meséljek náluk óvodásoknak és kisiskolásoknak. A téma az ember és a természet kapcsolata volt. Mivel már bontogatja a szárnyait az idei Év Csodái programom, amelyben az év fajairól (év madara, év emlőse, év fája, stb.) szóló meséket gyűjtögetek, ezekből is vittem magammal néhányat.
A gyerekek két turnusban érkeztek: Először a nagycsoportosok és az elsősök, majd a második órában a második és a harmadik osztály. Már érkezéskor nagyon vidámak, barátságosak, és kíváncsiak voltak, és amikor megkérdezték tőlük, szeretnek-e mesét hallgatni, hangos igeeeeeen volt a felelet. Ez a korosztály még nincs teljesen rászoktatva arra, hogy csendben és illedelmesen üldögéljen, ezért sokkal aktívabban vesznek részt a mesékben, mint az idősebbek. Amikor azt mondom, "a tengerben élt egy sárkány," akkor felmorajlanak, hogy "hűűű! sáááárkáány!". Amikor a sárkány ráordít valakire, velem együtt ordítanak - majd egy kislány az első sorban megjegyzi, hogy "hát, ez azért nem volt szép tőle!" Ilyen közönség mellett a mesélést én is mindig borzasztóan élvezem; él a mese bennünk, közöttünk.

A kisebb csoportnak elvittem A foltmadár című történetet, amit egykor egy mianmari népmese alapján alkottam meg, és idén, az év madara tiszteletére, belemeséltem a gólyatöcsöt is. Vittem róla szép nagy képet, hogy lássák, és együtt beszéltük meg, mi a különbség a gólya és a gólyatöcs között (akit egyébként népiesen széki gólyának is lehet nevezni idősebb gyerekek esetében, akik már viccesnek találják a nevét). A mese interaktív, volt benne sok hadonászás, lábdobogás, nevetés, és bele kellett mesélni mindenféle állatot, ami csak a gyerekek eszébe jutott (a kányát például többször is). Másodjára (komolyabb) vizekre eveztünk, és elmeséltem nekik A Tenger Anyját, egy gröndlandi legendát arról, hi történik, ha az emberek nem tisztelik a természetet. Itt a vízi állatokon és az északi sarkkörön volt a hangsúly; a gyerekek nagyon izgatottak lettek a fókáktól, jegesmedvéktől, és főleg a sarki nyulaktól. Együtt bontogattuk a Tenger Anyjának olajtól, szeméttől összeragadt haját.

Az idősebb gyerekeknek elvittem az egyik új kedvenc mesémet arról, hogyan okozott Szent Péter véletlenül globális felmelegedést. Miután egy szegény koldus arra panaszkodott, télen milyen nehéz az élete, a szent elintézte, hogy mindig nyár legyen. Ezen a ponton hosszasan ötleteltünk a gyerekekkel, miért is baj az, ha folyton forróság van. Születtek egészen remek kommentek, pl. "Elolvad az összes fagyi!", "Elpárolog a tenger!", "Mindenki napszúrást kap!", és a kedvencem: "Meggazdagodnak a naptejárusok!" A mese folyamán az történik, hogy elszaporodnak a békák, ráadásul egyre nagyobbak lesznek. Itt megint jöttek remek ötletek arra, mit lehetne kezdeni a békapopulációval - akadt, aki az úthengert javasolta, de volt olyan is, aki szerint a békákat a kedvenc ételükkel kellett volna más lakóhelyre csalogatni. Végül Szent Péter is belátta, hogy az örök forróság rossz dolog, és visszakérte az évszakokat. Egészen megmelengette a szívemet, hogy a gyerekek a végén aggódva kérdezték, mi lesz most akkor a szegény koldussal. Erre is voltak ötleteik. Nem csak a klímaváltozást oldottuk meg közösen, de a hajléktalanságot is...

A második mese, amit magammal vittem, szintén új volt: Egy lengyel népmese egy királyfi és egy hiúz barátságáról. A hiúz rögtön felkeltette a gyerekek érdeklődését: kiderült, hogy az iskolában már beszéltek az év fajairól, képről fel is ismerték az összeset, és boldogan csillogtatták a tudásukat. A hiúzos mese nagyon megfogta őket. Csavartam rajta egy kicsit, hogy amikor a hiúz (akit a királyfi szabadon enged a királyi állatkertből) háromszor segít a hősön, mindig olyan módon tegye, ami elmond valamit a valódi hiúzok tulajdonságairól is. A gyerekek már mondták előre, melyik feladatot hogyan fogja majd megoldani - elbeszélgettünk róla, milyen jól lát a hiúz, milyen magasra ugrik, vagy milyen éles a hallása. Közösen vezettük végig a királyfit és a hiúzt a mesén, ami a gyerekek számára zajos siker, számomra pedig szívmelengető mesemondói élmény volt. Köszönet mindenkinek, aki idén a hiúzt tette az Év Emlősévé. Remek évnek nézünk elébe!
A harmadik mese, ami a műsorba belefért, egy brazíliai legenda volt az amazonasi delfinekről. A történetből kiderül, hogy a saját világukban, a folyó mélyén a delfinek is emberek, ugyanúgy van otthonuk és családjuk, ugyanúgy éreznek örömet és fájdalmat, mint a szárazföldi halandók. Egy halász, aki szórakozásból lövöldözik rájuk, eljutt ebbe az elvarázsolt világba, és megtanulja, hogy az állatokat is tisztelni kell. A gyerekeket lenyűgözte a rózsaszín delfinek gondolata - többször kellett bizonygatnom, hogy igenis léteznek - és mindent tudni akartak az amazonasi vízalatti világról. Még a könyvtárból kifelé menet is azt tárgyalták, hogyan lélegeznek a delfinek, miért múlik máshogyan az idő egy elvarázsolt birodalomban, és hogyan lehetne egy amazonasi delfint lencsevégre kapni.

A műsor végén ügyeltem rá, hogy a gyerekeket a tanítók előtt is alaposan megdicsérjem. Előfordul ugyanis, hogy amit én lelkes részvételnek érzékelek, az őket aggasztja; ha a gyerekek nincsenek teljes csendben, a felnőttek félnek, hogy a mesemondónak nehezére esik a mesélés, vagy rossz élményként marad meg benne. Ezért aztán leírom itt is: imádtam a mesélés minden pillanatát. Minden nevetés, minden közbeszólás, minden váratlan ötlet, minden bekiabált állat remek volt, és élővé, izgalmassá tette a mesét. Még hazafelé menet a vonaton is az élmény hatása alatt voltam, és fel-felnevettem magamban. Mindig jó látni, ha a gyerekek ilyen nyitottan, kreatívan állnak hozzá a mesemondáshoz - és azt is, hogy a szívükön viselik az állatok és a természet sorsát.

Az Év Csodái műsor ezennel megnyitotta 2019-es évadát. Hiúz, gólyatöcs, havasi cincér, foltos szalamandra, vörös szárnyú keszeg, és a többiek. Alig várom a következő mesélést!