 |
| Giuseppe Arcimboldo: A könyvtáros (1590) |
A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény szerint "A folklór kifejeződései nem részesülnek szerzői jogi védelemben" (1. §, 7.). Nincs rájuk engedélykérési vagy díjfizetési kötelezettség.
Tovább olvasva viszont:
E rendelkezés nem érinti a népművészeti ihletésű, egyéni, eredeti jellegű mű szerzőjét megillető szerzői jogi védelmet. Valamint nem terjed ki folklór alkotások még védett műfordításaira sem.
Hogy néz ki mindez a mesemondó gyakorlatban?
Íme, néhány dolog, amit érdemes szem előtt tartani:
1. Azokra a mesékre, amiket idegen nyelvből fordítottak, vonatkozik a műfordítói szerzői jog. Vagyis a fordítót megilleti engedélykérés és jogdíj akkor is, ha a mese maga népmese. (Hogy ezzel mit lehet a gyakorlatban kezdeni, ahhoz ld. a megoldásokat alább.)
2. Egyes néprajzi gyűjtők a hagyatékuk részeként levédhetik a saját gyűjtéseiket. Ilyenkor ugyanúgy engedélykérési kötelezettség lép fel, ha egy népmesét újra közzé akarunk tenni.
3. Egy csomó "népmese" valójában nem népmese. Ez jórészt abból fakad, hogy sokan nincsenek tisztában a népmese és a folklór fogalmával; Andersen meséi pl. sokszor "dán népmese" címszó alatt szerepelnek könyvekben, pedig valójában műmesék (de mivel régiek, a "köztulajdon" kategóriába esnek, ld. 4. pont). Sőt, olyat is gyakran hallani szerzőktől, hogy "írtam egy népmesét" (ilyenkor általában tündérmesékre gondolnak). A múlt században szokás volt népmeseként eladni novellákat, csak a romantikus hangulat kedvéért; különösen sok hamis "kínai népmesébe" és "indián bölcsességbe" szoktam belefutni a kutatásaim során.
4. A szerzői jog egy idő után lejár, amikor is az irodalmi alkotások és műfordítások is köztulajdonba kerülnek. Ez Magyarországon a szerző halála után 70 évvel következik be (ismeretlen szerző esetén a kiadástól számított 70 év). Más országokban is hasonló szabályok vannak érvényben, de előfordulnak kivételes esetek is, mint pl. Pán Péter.
5. Angol nyelvterületen a mesemondók "signature story"-ként emlegetik azokat a népmeséket, amelyeket egy előadó olyan mértékben a magáévá alakított, újramesélt, hogy gyakorlatilag a saját verziójának számít. Ez kitölti a fent említett "egyéni, eredeti jellegű mű" fogalmát. Ezek tulajdonképpen már "folklór ihletésű" műalkotásnak számítanak, így vonatkozik rájuk szerzői jog.
Ha jogilag szürke zóna is, a legtöbb mesemondó nem veszi szívesen, ha szóról szóra visszahallja valaki mástól a saját különleges, hosszú idő alatt kicsiszolt verzióját. A jó hír: ha simán és egyszerűen megkérdezi valaki, a legtöbb mesemondó értékeli az udvariasságot, és vidáman engedélyt ad a mesélésre (esetleg azt kéri, említsük meg, kitől kaptuk a mesét, amire a legtöbb fellépésen akad lehetőség). Én is azért adok ki mesegyűjteményeket, hogy másokhoz is eljussanak a kedvenc meséim, csupán annyit szoktam kérni, hogy aki teheti, jelölje meg a forrást, és ne terjessze a meséket írott, nyomtatott formában. És akkor még ápoltuk a jó szakmai kapcsolatokat is.
Mit lehet tenni az ilyen esetekben?
1. Ha biztosra akarsz menni: kérj engedélyt! Ha él a szerző/fordító/gyűjtő, akkor tőle. Ha nem él, akkor a könyv kiadójától. Szerencsére az Internet világa jelentősen megkönnyíti ezt a folyamatot.
Amikor a legutóbbi kötetemhez kutattam meséket, találtam egyet, ami semmilyen más forrásból nem volt elérhető, és annyira egyéni és egyedi volt, hogy nem éreztem etikusnak egyszerűen lemásolni. Sajnos egy rövid Google keresés megmutatta, hogy a szerző néhány éve elhunyt, a kiadó pedig megszűnt. Tovább piszkáltam hát a világhálót, és kiderítettem, hogy a szerző lánya társszerzőként szerepel néhány könyvük címlapján. A lányt sem találtam semmiféle közösségi médián, de szerepelt a neve az Angol Írószövetség tagjai között, így aztán írtam egy emailt az Írószövetségnek, kérdezve, hogy megkaphatnám-e a hölgy elérhetőségét. Nagyon kedvesen visszaírtak, hogy ezt a GDPR nem teszi lehetővé, de ha elküldöm nekik az üzenetem, kinyomtatják, és postára adják neki. Ez meg is történt... és nem sokkal később válasz-email érkezett, benne az írott engedéllyel.
2. Nyomozd vissza a mesét a lehető legkorábbi forrásáig! Ha szerencséd van, találsz olyan verziót, amiről már elmúlt a szerzői/fordítói jog. Köszönhetően az Internetnek ezek sokszor már ingyen elérhetők online archívumokból. De a nyomozás során jó eséllyel legalábbis kiderül, valóban népmese-e a történet, vagy valaki csak annak nézte.
Vagy kiderül, hogy sokkal királyabb sztori volt, mielőtt kicenzúrázták a gyerekkönyvekhez. Sok ilyennel találkoztam már. A másik hasznos dolog, ami ki szokott bukni ilyenkor, az, hogy a szovjet mesegyűjtemények történetei közül mennyit írtak át "rendszerbarát" verzióba (pl. eleve gyanús, amikor inuit mesében a sámánok hazug csalóként vannak feltüntetve).
3. Amerikai mesemondó körökben gyakorlat, hogy akkor számít egy népmese a sajátodnak, ha három különböző variánsból nézted össze. Vagyis ha lenyomozod egy népmese három verzióját, és összeválogatod belőlük azt, ami neked a leginkább tetszik, és újrameséled a saját szavaiddal, akkor, ta-da, rögtön van egy saját, egyéni és egyedi verziód!
A mesemondás, amellett hogy hagyomány, a mai világban előadóművészeti műfaj és szakma is. Ahhoz, hogy komolyan vegyék az emberek, muszáj, hogy a mesemondók is komolyan gondoljanak rá, tiszteletben tartsák egymás és az elődeik munkáját, és felelősséggel kezeljék a forrásaikat. Ez így mind nagyon szigorúan hangzik, de a gyakorlatban sokkal egyszerűbb - sőt, a mesék forrásainak kutatása végtelenül izgalmas és szórakoztató is tud lenni.
Jó mesélést! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése