2011. november 2., szerda

Félelem és reszketés Johnson Cityben

(Mielőtt megkérdezitek: nem szívtam semmit. A denevérek totál maguktól jöttek!)

Ma megint a kis ötödikeseimmel voltam (már kezdem teljesen megszokni őket). Először is be kellett fejeznem a sztorit, amit a tűzriadó a múlt héten olyan brutális és egyben zseniális módon szakított meg; utána pedig, hogy legyen az órának tanulmányi értéke is, beszélgettünk egy kicsit róla, mitől is félelmetes egy félelmetes mese. Remek kis listát állítottunk össze, volt rajta természetesen vámpír, vérfarkas, zombi és boszorkány, valamint emberrablók, zaklatók, késelők, szemgolyók, igék és melléknevek, fekete macskák, kísértetházak, temetők, és a matek. Főleg az utóbbi. És persze mivel kórusban követelték, hogy továbbra is ijesztő történeteket meséljek, lement itt is Teig O'Kane és a hulla, és egy percig sem olt kérdés, való-e ennek a korosztálynak.

Tetszett is nekik a dolog, sőt, néhányszor sikerült őket megijeszteni (nekem is, meg a srácnak, aki négykézláb mászkált a padok alatt és belecsípett a többiek lábába a feszültebb pillanatokban). Végül azonban mégis megegyeztek abban, hogy a történet nem volt igazán horrorisztikus. Az énektanár lánya odajött hozzám óra után, és lassan és tagoltan, mint aki kisgyereknek magyaráz, azt mondta: "Mi nem megijedni akarunk, hanem rettegni."

Minden mesemondó tudja, hogy az ijesztő mesék fontosak a gyerekek fejlődéséhez. Megtapasztalják a velük járó érzelmek teljes skáláját (félelmet, ijedtséget, szorongást), de közben tudják, hogy biztonságban vannak, hiszen az egész csak egy mese. Ráadásul a mesehallgatás közben a képeket a saját képzeletük szabályozza; mind pont csak annyira lesz félelmetes, amennyit még fel tudnak dolgozni. A tíz-tizenegy évesek azért vannak annyira kiéhezve az ijesztő mesékre, mert félni már tudnak, és most tanulnak önállóan bánni a félelemmel. Hogy az épp milyen formát ölt - kísértet, vámpír, boszorkány, vagy késes gyilkos - az mindenkinek a saját képzeletén múlik.

Nagyon aranyos volt, hogy az egyik lány odajött hozzám óra után és azt mondta, arra inspiráltam, hogy mesemondó akarjon lenni. El is trappolt és kikölcsönzött egy könyvet tele kezdő mesemondóknak való mesékkel. Azt mondtam neki, ha begyakorol egyet, előadhatja órán. Nagyon örült a lehetőségnek. Én is. Ezekért a pillanatokért vagyok mesemondó.

Ami pedig a rettegést illeti, küldöm a dalt mindenkinek, aki szereti :) Így kéne nevelni minden gyereket. Ha lesz sajátom, ez lesz az altatódala.

Voltaire - Goodnight Demon Slayer

1 megjegyzés:

  1. Én a magam részéről rettegésre tudom ajánlani az izlandi népmeséket :D

    VálaszTörlés