Titkos helyek Rómában 1. - Bacchus szentélye a Forumon

Utoljára kilenc éve jártam Rómában. Előtte pedig hét évvel. Előtte pedig egész gyakran, az egyetemi ásatások miatt. Először 2005-ben. Húsz éve kapcsolódom ehhez a városhoz régészként, utazóként, mesemondóként. Jártam itt a férjemmel, az osztálytársaimmal, más mesemondókkal, egyszer a nagymamámmal. Voltam ásni, nyaralni, fellépni, könyvhöz információt gyűjteni. Most, az ostiai FEST konferenciát követő két napon, nézelődni, egyedül, átutazóban, rekkenő hőségben. Szívet melengető visszatérés volt.

Ez a virágárus kocsi már 20 éve is ott állt
ugyanazon a sarkon, amikor először mentem
Rómába. Azóta is megvan, és ez nagyon
boldoggá tett :)

Nem tudom, kitől származik az idézet, amit egyszer egy helyi mesélőtől hallottam: "Aki egy hetet tölt Rómában, az alaposan megismeri a várost. Aki egy hónapot tölt itt, az kicsit megismeri. Aki egy évet tölt itt, az sohasem fogja megismerni." Még nem tartok egy évnél, de átérzem a lényeget. A legtöbb híres helyen jártam már, és vannak kedvenc pontjaim is, ahová vissza-visszatérek. De akárhányszor járok a városban, nem telik el úgy nap, hogy újabb és újabb varázslatos meglepetések ne érnének. Ezúttal sem volt másképp. Anélkül, hogy részletesen leírnám mind a két napot, a következő bejegyzésekben megemlítek néhány új felfedezést, amikre sokáig emlékezni fogok.

A Forumon sokszor jártam már. Az első években, amikor meglátogattam, még kerítés sem volt körülötte, szabadon, ingyér lehetett bóklászni, és a kora reggeli órákban nem is járt arra senki. Azóta persze lett kerítés, jegyiroda, háromszori átvilágítás. Ennek ellenére nem hagyom ki soha, ha arra járok. Idén úgy esett, hogy pont délben sikerült a kapuhoz keverednem; gondoltam, keresek valami árnyas helyet, és elfogyasztom a szendvicsem szép nyugodtan. A gatya is lerohadt rólam a hőségben, mire átjutottam a beléptető kapun; unalmamban közben olvasgattam a táblákat, hogy jelmezben belépni tilos, kántálni tilos, firkálni tilos, stb. Mindenturistamennyenhaza. Amint beszabadultam a Forumra, nagy ívben kikerültem a Titus-diadalív körül torlódó tömeget, és lecsattogtam a Via Sacrán, ahol vezetett csoportok végeláthatatlan tengere hullámzott. Tudtam, mit keresek: Bacchus egykori szentélyét, Romulus templomával szemben, amiről nemrég olvastam valahol. 

Bár a szentély konkrétan a fő útvonalra néz, az út pont kikerüli, és egy kisebb ösvényen lehet felmenni hozzá. Elsőre nem is látványos, mert zöld lomb borítja az egészet. Eddig az én figyelmem is elkerülte - most viszont, hogy direkt kerestem, remek felfedezés volt. Nem csak a Forum egyik legárnyékosabb helye, hanem ráadásul tényleg alig megy fel oda valaki. Egyetlen hatalmas, virágzó lilaakác borítja a tetőt, amitől bódító illat terjengett a hűvös árnyékban, és a falban két, márvánnyal kövezett beugró is volt, ahol remekül lehetett üldögélni. Több, mint egy órát lazsáltam ott, átvészelve a déli hőséget, és az egy óra alatt nagyjából tizenöt-húsz másik ember kószált csak arra. Nem csak a virágillat, a zöld lomb és a nyugi miatt élveztem azonban az ott töltött időt. Pont úgy ültem a falmélyedésben, hogy láttam a betévedő embereket, mielőtt észrevettek volna. Láttam, ahogy felderül az arcuk a lombos szentélybe lépve, ahogy beleszagolnak a virágillatba, ahogy megcsapja őket a hűvösebb levegő, és elmosolyodnak a váratlan felfedezés örömétől. Egyik ember a másik után kukkantott be a szentélybe; legtöbbjük fotózott egyet és tovább is állt, néhányan hozzám hasonlóan leültek hűsölni egy kicsit, de senki sem maradt sokáig. Én viszont rettenetesen élveztem, hogy egy helyben ülök a virágillatban, és figyelem, mások hogyan élik meg a szentély hangulatát. Teljesen más arcukat mutatták turisták a tömegtől távol, ismeretlen helyen, a váratlan felfedezés pillanatában. Nagyon szerethető élmény volt. Legközelebb is szeretnék ott üldögélni.

Mesés napforduló Rómában

Mivel vasárnapig maradtam még Rómában, megnéztem, mit tartogat ezekre a napokra a Raccontamiunastoria mesemondó fesztivál programja. A fesztivál május-júniusban hosszú hetekig zajlik a város különböző pontjain, de eddigre már a vége felé járt; szerencsére pont sikerült elcsípnem 21-én este a nyári napfordulóra tervezett alkalmat.

Borzasztóan örülök, hogy elmentem rá.

A rendezvény este 7-kor kezdődött a Via Appia Antica elején, egy árnyas, szabadtéri színpadon. Stenszky Cilivel gyalog sétáltunk ki odáig a Colosseumtól, ami külön klassz élmény volt. Michael Harvey walesi mesemondó (akivel nem kevesebb, mint 13 éve meséltünk együtt ugyanitt) nyitotta meg az estet a Mabinogion egy részletével. Michael lenyűgöző, lendületes, jó humorú mesemondó, Paola Balbi pedig, aki olaszra tolmácsolta, remekül kiegészítette az előadását. Mabonról és az örök fiatalságról volt szó. 

Amikor a mese véget ért, mindannyian felkerekedtünk együtt (sok nemzetközi mesemondó itt maradt a konferenciáról, de olaszok is jöttek szép számmal, így nagyjából negyvenen voltunk), és nekivágtunk a szürkületben a Via Appia parknak. Árnyas fák alatt, mezőkön keresztül sétáltunk; egy pár percre megálltunk a Quo Vadis templom lépcsőin, majd bevettük magunkat a természetbe. Időről időre megálltunk és letelepedtünk mesét hallgatni - a szervezők hoztak nagy szőnyegeket, amikre ülni lehetett, és hordozható lámpákat is, hogy lássuk a mesélőket.

Az első megállónál egy ösvényen telepedtünk le; felettünk egy épület romjai között, egy nagy fa árnyékában Germana de Ruvo mesélt nekünk, akit Lorenzo Caviglia tolmácsolt angolra. A történet inkább allegória volt, mint népmese; a nap és a hold szerelméről szólt, és arról, hogyan jöttek létre a napfogyatkozások. Germana lírai előadásmódja és Lorenzo kreatív tolmácsolása együtt varázslatos élményt nyújtottak.

Tovább sétálva erdőn-mezőn idővel egy hatalmas tölgyfához értünk; kényelmesen elfértünk az árnyékában mindannyian, és a lombok alatt olyan sötét volt, hogy amikor tovább indultunk, meglepődtünk, hogy még nem ment le a nap. Itt is Paola tolmácsolt, ezúttal egy szardíniai mesemondó hölgynek (sajnos nem tudom a nevét), aki arról beszélt, az ő szülőföldjén milyen rítusokkal ünneplik a nyári napfordulót. Szó esett némán meglátogatott szent forrásokról, tűzugrásról, és sötétben csíráztatott búzáról is. Bár nem "mesét" hallottunk a szó szoros értelmében, így is elvarázsolt mindenkit az előadás. Utána megölelgettük a tölgyfát is, így indultunk tovább.

A harmadik állomás egy mező szélén volt; pont úgy ültünk, hogy a mesélők háta mögött kirajzolták az erdő sötét sziluettjét a naplemente utolsó fényei. A mesemondó itt az indiai Shereen Saif volt; őt Lorenzo tolmácsolta olaszra. A történet Urvasiról szólt, egy égi táncosról, aki halandó királyba szeretett bele. Szép és humoros mese volt, amihez rengeteget hozzáadott, hogy Shereen és Lorenzo játszani kezdtek egymással, előadták az egyes jelenteket, és (mint utóbb kiderült) teljesen spontán olyan jól mozogtak együtt, mintha nem is tolmácsolást, hanem tandem mesélést láttunk volna. Nem akartuk elhinni, hogy nem gyakorolták hetek óta ezt az előadást.

A séta utolsó előtti állomása egy mezőn álló magányos kőris (?) volt. It az olasz Valentina Zocca volt a mesélő, akit az elmaradhatatlan Lorenzo tolmácsolt angolra. Az összes előadás közül az övé volt a kedvencem, pedig erős volt a mezőny. Valentina egy venetói mesét mondott egy lányról, aki a vízitündérek királynője lett, és olyan varázsitalt ivott, amitől elfelejtette a szerelmet. Bár volt egy legény, aki tetszett neki, a történet meglepően modern fordulatot vett a végén: a lány a tündérek királynője maradt, a legény meg a folyóparton épített házat, és havonta egyszer, teliholdkor találkoztak. Valentina a mesét egy olasz népdallal szőtte egybe, amitől különösen jó lett a hangulat.

Immár sötétben, a csillagok fényénél vonultunk az este utolsó helyszínére, a Via Appia mentén álló Annia Regilla mauzóleumhoz. Itt székek és szőnyegek vártak minket, gyertyák szegélyezték az utat, és még egy mesemondó állt készenlétben: a svéd Johan Theodorsson, akinek ezúttal Paola tolmácsolt. Johan a svéd nyári napfordulós szokásokról mesélt nekünk; néhány mókás körtáncot meg is tanultunk tőle. A mesék maguk páfrányvirágról, boszorkányokról, vízimanókról, és egyéb varázslatos történésekről szóltak; nagyon szórakoztató előadás volt, és hozta a napforduló bűbájos, és egyben kicsit pajzán hangulatát.

A mesélés végeztével következett az est utolsó eseménye, és egyben legnagyobb meglepetése. A programban csak annyi állt, hogy "nyári napfordulós ünnep"-ben lesz részünk - amiről azonban ott a helyszínen kiderült, hogy valójában egy teljes újpogány szertartás. Két újpogány vallású olasz hölgy, Erika Dell'Acqua és Ariel Giulia Troiano, akik egyébként táncosok is, végigvezettek bennünket egy rítuson, amelynek a lényege a közösségi élmény, a fény ünneplésre, és az aratási időre való felkészülés volt. Mindannyian kaptunk egy-egy levelet egy lombos babérágról; a hölgyek táncának végeztével mindannyian elmorzsoltuk a saját babérlevelünket, megtöltve az éjszakai levegőt babérillattal és kívánságokkal. Utána közös spirál-táncot jártunk; klassz élmény volt benne lenni zenével, tánccal, mosolygó arcokkal körülvéve. Nagyon szép rítus volt, és csodás közösségi élmény. Örülök, hogy ez is helyet kapott a programban.

Mesékkel és napfordulós élményekkel telve sétáltunk vissza a sötétben az Appia Antica elejéig, ahol az autók parkoltak. Szerencsére egy kedves mesemondó visszavitt Cilit és engem a belvárosba, hogy még elcsíphessük az utolsó metrót. Hajnali kettőkor zuhantunk ágyba. Megérte.

A tenger és a tengeren túl: Európai Mesemondó Konferencia, Róma, 2025.

 

Ismét nyár, ismét FEST (Európai Mesemondó Szövetség) konferencia. Ezúttal, 12 év után ismét, a római mesemondók (Raccontamiunastoria) szervezték, bár a város csak átutazóban volt jelen - a helyszín maga Ostia volt, közel a tengerparthoz. Nem mintha bántuk volna. Rekord mennyiségű, 130 mesemondó vett részt a konferencia három napján, tucatnyi különböző ország képviseletében.

Június 17-én érkeztünk az ostiai szállásra, amikről kiderült, hogy tulajdonképpen kemping, kicsi bungalókkal tele, ezek közül béreltek ki számunkra egy rakattal. Ennek az lett az eredménye, hogy létrejött a kemping "utcáin" egy mini mesemondó kerület, ahol minden szomszéd mosolyogva integetett vissza, és késő estig ment a beszélgetés, éneklés, szomszédolás a tornácokon és járdákon. Néhány napra megélhettük, milyen lenne olyan helyen élni, ahol az egész utcát mesemondók lakják.

Az érkezés estéjén kisétáltunk egy közeli parkba, ami a La Farfalla névre hallgatott, és egy társadalmilag tudatos, fenntartható szervezethez tartozik. A Farfalla egy nyitott kert volt sok gyümölcsfával, barátságos cicákkal, egy kis kávézóval, napernyőkkel, és a számunkra berendezett színpad-sátorral. Mindent magas mandulafenyők, eukaliptuszfák és babérbokrok vettek körbe; csak az volt a dolog szépséghibája, hogy három percenként elhúzott felettünk egy-egy alacsonyan szálló repülő, mert a Fiumicino reptér közelében voltunk. Ennek ellenére mindenki vidáman iszogatott, eszegetett, ismerkedett, egymás nyakába ugrált; megtöltötte a kertet az újra találkozás öröme.

A megnyitó nem egészen úgy sikerült, ahogy a szervezők várták. A konferencia témája az "Európa és a Világ" volt - ennek megfelelően sok, európán kívüli mesélőt is meghívtak. A megnyitó beszédet Fidaa Ataya palesztin mesemondó tartotta volna, de sajnos az egész palesztin delegáció, egy lány kivételével, Jordániában rekedt a reptérlezárások miatt. Így végül az egyetlen megérkezett palesztin lány mondott megható, szép igaz történetet egy hölgyről, aki átvészelte az utóbbi évtizedek történelmét a falujában - és akiről kiderült, hogy a lány édesanyja, aki aznap reggel hunyt el. Bennünk szakadt a levegő, hogy a lány egyáltalán meg tudott állni a színpadon. Őt egy libanoni mesélő, Sara Kassir követte, aki a saját élményeiről mesélt fiatal anyaként bombázások közepette; utána pedig egy palesztin-kanadai hölgy, Sarah Abu-Sharar következett, aki arról beszélt, milyen mesemondóként diaszpórában élni. Ezt követően a színpadon bemutatkoztak az újonnan csatlakozott mesemondó szervezetek (köztük a Hagyományok Háza) képviselői is. A megnyitót vacsora követte, majd a Raccontamiunastoria mesemondói meséltek római történeteket; eddigre már annyira elálmosodtam, hogy visszabotorkáltam a szállásra aludni. Az egész konferencián végigvonult a mediterrán szervezés ténye - amikor mi északiak már nem láttunk ki a fejünkből, az igazi buli rendszerint olyankor kezdődött.

18-án, a konferencia első napján szembesültünk vele, hogy az előadások helyszíne a római egyetem kihelyezett campusa lesz - ami közvetlenül a tengerparton van. Ahogy a busz lerakott minket, a mesemondók az örömtől sivalkodva rohantak le a homokos tengerpartra pancsolni, úszni, kagylókat és kavicsokat gyűjtögetni. Ez meg is adta a napnak a remek kezdő hangulatot. Brutális meleg volt, de a víz (és az egyetemi épület modern klímája) sokat enyhített rajta. 

Az első előadást, amire beültem, egy martinique-i kreol mesemondó, Valer Egouy tartotta. Arról beszélt, milyen Martinique mesemondó hagyománya, milyen alkalmai vannak a mesélésnek, és hogyan épít a mesemondó kapcsolatot a közönségével énekek, mondókák, találós kérdések és kérdés-válasz játékok segítségével. Nagyon tetszett a gondolat, hogy addig nem lehet egy közönségnek mesélni, amíg nem barátkozott velük össze a mesemondó.

A következő körben én tartottam előadást olyan eposzokról, amiknek női hőse van (ez a sorozat áprilisban futott az angol nyelvű blogomon és a Facebook oldalamon). Remekül sikerült, majdnem harmincan ültek be rá. Kiosztottam közöttük az eposzokat, és ahelyett, hogy felsoroltam volna mind a 26-ot, inkább közös beszélgetést kerekítettünk a dologból, melynek során sok izgalmas, különleges kérdés felmerült (például hogy mi a különbség a hős és a főszereplő között, vagy hogy lehet-e valaki erős női hős akkor is, ha egy ponton megmentik). A legszebb pillanat az volt, hogy kiderült, ott ül a teremben Abegael Fisher-Lang kanadai mesemondó is, a kanadai Epic Weekend egyik szervezője, és a mentorom, Cathrny Fairlee régi jó barátja. Az elkövetkező két napban rengeteget beszélgettem vele. Csodás találkozás volt. 

Az ebédszünetet megint csak a tengerparton töltöttük, olasz kajákkal és pancsolással, mielőtt visszatértünk volna az épületbe a délutáni programra. A következő workshop Mattia Di Pierro előadása volt egy Stories XFM című projektről, ami tulajdonképpen a "new trad" ("újhagyományos") mesélés témája körül forgott; egy workshop-sorozat volt, melynek keretei között a résztvevők a hagyományos mesék motívumaiból, szimbólumaiból alkothattak új, a mai világ értékrendjére, élethelyzeteire reagáló történeteket. 

A nap utolsó idősávját a Cassandra Project ifjú mesemondó foglalták el. Ez egy olyan nemzetközi európai projekt volt az elmúlt év folyamán, amelyben fiatal, kezdő mesélők vehettek részt, és mentorok segítségével, társadalmilag tudatos történetek kidolgozásával léphettek be a mesemondás világába. Tizenketten jöttek el a konferenciára, és már messziről sütött róluk a sokszínűség, a vidámság, és a GenZ életérzés. Teljes felüdülés volt látni őket a többi mesemondó között; tudni, hogy érkezik az utánpótlás, a frissítés, az új generáció a maga új nézőpontjaival. Azonnal a szívembe zártam őket. Sajnos választani kellett, melyik előadásra ül be az ember, így a tizenkettőből csak hármat hallgathattam meg - de mindhárman zseniálisak voltak. Geoffrey van der Ven (Hollandia) egy kevéssé ismert görög mítoszt, a bagoly születését szőtte egybe a szégyen témájával, és azzal, valaki hogyan próbál meg más és más lenni, hogy megvédje magát. Szívet melengető feldolgozás volt. Winter De Cock (Belgium) szintén mitológiát szőtt egybe igaz történetekkel és személyes sztorikkal: Daphné és Apollón mítoszát járta körül a nők elleni erőszak szemszögéből. Sohasem ütött még ekkorát az a történet. Végül Simen Segerberg (Norvégia) személyes sztorival készült, ami a szerelemről és főleg a szexualitásról szólt a digitális világ korában. Az volt a szép az egészben, hogy a véletlenszerűen egymás mellé tett három sztori valahogy mind a szégyenről és annak feloldásáról szólt, és a három mesélő megtalálta a közös hangot - nagyon szívet melengető módon támogatták egymást, igazi csapatként voltak jelen. Egy kicsit irigykedtem rájuk, hogy csapatként érkezhettek meg a mesemondó világba, nagyrészt pedig minden anyai ösztön kitört belőlem, látva, hogy ők ott tartanak most, ahol én húsz éve. Remélem, állandó jelenlétté válnak majd a konferenciákon!

Az első nap estéjén különleges helyen vacsoráztunk: a közeli Chigi kastély kertjében, egy 16. századi épület árnyékában, amely még most is magántulajdonban, a család kezében van. Boroztunk, dumáltunk, falatoztunk, néztük a repkedő denevéreket. Éjjel 11 körül még volt külön borkóstolás és jóga (?!) is, de addigra bennem megint eldőlt a szentlélek, úgyhogy egy német sráccal visszasétáltunk a kempingbe, és közben nagyon jót dumáltunk a mesemondásról, a sokféleségről, és a mitológiáról. Esélyes, hogy Ivo hamarosan Mítoszok Csatáját is szervez majd Németországban. (Később kiderült, hogy a borozós-jógázós csapatért se jött busz időben, úgyhogy végül a többség sétált).

A második napi program hasonlóan mozgalmasra sikerült. Az első workshop idejét ketten osztották meg maguk között. Az első Catalina Figini volt, egy argentin mesemondó aki Marokkóban kutatta a hagyományos mesemondást; a második pedig Valentina Zocca olasz mesélő, aki évente háromszor vezet mesemondó túrákat Nepálban. Mindketten sokat beszéltek a kulturális sokféleségről, a különböző népek mesemondó hagyományairól, és arról, kívülállóként hogyan lehet belépni ezekbe a kulturális közegekbe, és hogyan lehet tisztelettel viszonyulni más népek élő hagyományához. Remek előadások voltak.

A második délelőtti körben egy ciprusi hölgy, Chloe Maridou előadására ültem be, aki a cím szerint a hagyományos mesélésről készült beszélni. Ő azonban bevallottan nem mesemondó - ennek ellenére egy jó hosszú tündérmesével kezdett, A velencei herceggel, ami a Kanári királyfi mesetípus ciprusi verziója. Érdekes sztori volt, csak rettenetesen hosszú és lassú; utána pedig még mindig volt negyven perc az előadásból, amit a hölgy azzal töltött, hogy papírról felolvasta az archetípusokról szóló szakdolgozatát. Be kell vallanom, ezen a ponton már nem fogott az agyam.

Az ebéd utáni körben eredetileg Fidaa Ataya workshopjára regisztráltam, így gyakorlatilag lyukasórám keletkezett. Néhány Cassandrással, a kanadai hölggyel, Szabó Enikővel, és egy Zoe nevű floridai mesemondó-feleséggel levonultunk a tengerparti kávézóba dumálni. Zoéról kiderült, hogy amúgy etruszk koros régész (és epidemológus), és rögtön meg is volt a közös hang. Egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk mesékről, aktivizmusról, hagyományról és emberi jogokról szóló beszélgetéssel; olyannyira eldumáltuk az időt, hogy lemaradtam a FEST taggyűlésről is. Mint utóbb kiderült, volt némi feszültség a gyűlésen, de szavazásra nem került sor. Cserébe megtudtuk, hogy jövőre Stockholmban, két év múlva pedig Dublinban leszünk. Juhé!

Az utolsó esti vacsorát együtt költöttük el, ott a tengerparton. A vacsora végeztével ezúttal nem bor-, hanem olívaolaj-kóstolásra került sor, amit a szervezők mediterrán mesemondók meséivel fűszereztek. Minden résztvevő hozott olajat a saját országából, és egy mese mellett kínálta körbe. Sajnos a kóstoláshoz illő kenyér elég hamar elfogyott, kis pohárból lehajtani az olívaolajat, mint a pálinkát, meg mégsem pannon gyomornak való, de amit sikerült megkóstolni az elején, az mind nagyon finom volt. Egy olasz hölgy előadást tartott nekünk az olajfák és az olajtermelés történelméről és hasznáról. Utána egy tunéziai mesemondó adott elő egy tunéziai mesét fürdőben elrejtett kincsekről, majd spanyol mesélők meséltek (zseniális, pörgős tandemben) az olajfavirágról (ez a mi Jávorfácskánk helyi verziója), utána a libanoni hölgy mesélt egy történetet egy nőről, aki új nevet választott magának, Dijana Horvátországból egy Pirosmalac-verziót mesélt zseniálisan viccesen, végül pedig a ciprusi hölgy mesélte Adonisz mítoszát. Eddigre már a hasunk is tele volt, meg későre is járt, így visszarohantunk a buszhoz. A buszon és a kemping ajtajában mindenki feltorlódott, bőszen búcsúzkodva, mert másnap hajnalban indultunk a reptérre - már csak azért is, mert időközben Rómában beütött a közlekedési sztrájk, és senki sem tudta, hogy jut haza. A búcsúzás ellenére a mesemondó-kerületben még hajnali háromig ment az utcabál. Ezt én már csak álmomban hallottam.

A történet nem ér véget: még két napot töltöttem Rómában, és részt vettem egy nyári napfordulós mesemondó sétán is. Ezekről majd a következő bejegyzésben! 

Mítoszok Csatája: Ti kértétek!

Április 3-án megint Mítoszok Csatája volt a Premier Kultcaféban. Mivel nem tudtuk, milyen témával rukkoljunk elő, úgy döntöttünk, válogatunk azok közül a javaslatok közül, amiket a közönség dobott be korábbi alkalmak során a szavazólapokon. Mindig van egy csomó izgalmas ötlet, amik túlságosan egyediek ahhoz, hogy egy egész estet szervezzünk köréjük - így született meg cserébe a "Ti kértétek!" MythOff, amelyre mindannyian egyéni témákkal készültünk. Az est hoppmestere ezúttal Dala Dani volt.

1. kör: Gasztronómia

Ebben a körben meséltem én - María Cacao istennő fülöp-szigeteki mítoszát hoztam magammal, ami nagyon izgalmas sztori, és rengeteg érdekes dolgot tanultam a kutatómunkám során (a bedobott téma a csokoládé volt). A párom Nagy Enikő volt a teacserje születésének indiai-kínai mítoszával (az ő témája hivatalosan a szem volt).

Szavazókérdés: Melyik történetből készítenél szívesebben filmet vagy sorozatot?

A győztes: María Cacao

2. kör: Tiltott szerelem

Ebben a körben Dala Dani mesélt egy újabb nart legendát Satana születéséről, és tiltott házasságáról a féltestvérével, Urizmaggal (téma a testvér + szerelem). A második mesélő különleges előadással rukkolt elő: Lily Asch a MythOff történetében először nem angolul, hanem magyarul mesélt! A közönség rajongott érte. Sleipnir születésének északi mítoszát hoztam magával (téma: lovak + gender).

Szavazókérdés: Ha pletykalapod lenne, melyik sztoriból csinálnál címlapsztorit?

A győztes: Sleipnir!

3. kör: Görög mítoszok

Ebben a körben Klitsie-Szabad Bogi mesélte Dionüszosz és Ampelosz mítoszát (düh és áldás), utána pedig Stenszky Cecília hozta el nekünk Philoktétész történetét (lábak). Mindkettő megható és magával ragadó előadás volt.

Szavazókérdés: Melyik állatot szereznéd be szívesebben az állatkerted számára?

A győztes: Dionüszosz és Ampelosz bikája

Amíg önkénteseink a szavazatokat számlálták, addig a közönség tehetett fel kérdéseket a mesemondóknak. Sok remek kérdés érkezett, és még néhány kisebb plusz sztorit is sikerült belecsempészni a válaszokba. A győztes mítoszok mesélői (és a közönség szerencsés tagjai) csokit, teát, sarokreszelőt, és lovacskás kulcstartót kaptak.

Nagyon izgalmas volt a közönség javasolta témák közül válogatni, és a szavazólapokon ezúttal is sok további klassz ötletet kaptunk. Meglátjuk, mit hozunk ki belőlük legközelebb!

Mítoszok Csatája: Harc és szerelem

Idén sem maradt a Valentin-nap Mítoszok Csatája nélkül. Korábbi alkalmakon megszavaztattuk a közönséget, milyen témának örülnének, így született meg végül a Harc és Szerelem est. Ezúttal is sokan jöttek el, hogy meghallgassák a mítoszokat, és nagyon jó hangulatú előadás kerekedett belőle. Az est házigazdája Varga-Fogarasi Szilvia volt. (Aki sokszor elmondta, hogy iratkozzatok fel a hírlevélre, így én is elmondom!)

A körök a következőképp alakultak:

1. kör: A szerelem ereje

Bumberák Maja nyitotta meg a sort Pügmalión mítoszával; vele párban Gregus László a Rámájnából hozott egy részletet Ráma és Szítá szerelméről.

A szavazókérdés: Melyik szerelmespárt kérnéd fel nászutak reklámozására?

A győztes: Ráma és Szítá

2. kör: A szerelem, ami a halálból is visszahoz

Itt először Stenszky Cecília mesélt, aki Laodameia és Próteszilaosz tragikus történetét mondta el nekünk megrendítően szépen. Utána Klitsie-Szabad Boglárka lépett színpadra egy lendületes melanéziai mítosszal, amelyben egy Menga nevű férfi visszahozta a feleségét a halottak országából.

A szavazókérdés: Melyik mítoszra alapoznál temetkezési vállalatot?

A győztes: A melanéziai mítosz

3. kör: Ír hősök és a szerelem

Ezt a kört én nyitottam meg Caoilte mac Ronan meggyógyításának történetével; az estet pedig Dala György Dániel zárta Cú Chulainn és Scathach legendájával.

A szavazókérdés: Melyik történetből választanál reklámszlogent inkább?

A győztes: Cú Chulainn

Ezúttal is volt lehetőség ötleteket, témákat írni a szavazócetlikre, méghozzá nem is akármilyen célból: a következő MythOffra készülünk vele. Áprilisban tartunk egy olyan alkalmat, ahol minden mesélő a közönség javaslatai közül választ témát magának. Elsősorban olyan témát, ami túl szűk vagy túl konkrét (esetleg túl fura) ahhoz, hogy egész est legyen belőle, de valamiért megmozgatja egyikünk fantáziáját. Gyertek el, és meglátjátok, mire esett a választás!

338 fülbemászó

Hatodik éve folytatom a kísérletet: minden reggel leírom, milyen dal van a fülembe ragadva, amikor felébredek. Ez az én saját belső, dallamtapadásos verzióm a Spotify Wrapped-re...

2018: 306 reggelen ébredtem zenével, 150 különböző szám szerepelt (bejegyzés itt)

2019: 316 reggel, 137 szám (bejegyzés itt)

2020: 346 reggel, 149 szám (bejegyzés itt)

2021: 312 reggel, 124 szám (bejegyzés itt)

2022: 313 reggel, 129 szám (bejegyzés itt)

2023: 290 reggel, 140 szám (bejegyzés itt)

Az idei év elég izgalmasra sikerült. Összesen 338 reggelen ébredtem úgy, hogy zene ment a fejemben; ezalatt 145 különböző szám képviseltette magát. Idén azonban valami olyasmi is történt, amire eddig nem volt példa: egyetlen soundtrack gyakorlatilag leuralta az egész évemet.

Az előző bejegyzésben emlegettem már a Hazbin Hotel című sorozatot. Nos, azt kell mondanom, hogy zene terén maradandót alkotott. Ébren is nagyon szeretem a dalokat, sokat hallgattam és dúdoltam őket, Úgy tűnik, ezúttal volt korreláció ébrenlét és alvás között. Három szempontból is jelentős lett az album:

1. Ez az első album, aminek minden egyes száma felkerült a dallamtapadás-listára, és mindegyik egynél többször

2. A soundtrack összesen 103 reggelemért, vagyis majdnem az egész év egyharmadáért volt felelős önmagában

3. Mindegyik szám (egy kivétellel) a top 10-ben végzett

Az viszont továbbra is igaz, hogy nincs összefüggés aközött, melyik szám a kedvencem, és melyikkel ébredek a legtöbbször. (Mondjuk itt mindegyiket eléggé szerettem). Hogy ne az egész bejegyzés csak róluk szóljon, különveszem őket. Szóval:

Idén a legtöbbet "beragadt" zene, 14 reggellel, a Hazbin Hotel fináléja volt (spoiler!)

Utána következett a You didn't know (13 reggel), Ready for this (10 reggel), Respectless (7), Poison (7), Hell is forever (7), Whatever it takes (6), Loser baby (6), Out for love (5), Happy day in Hell (5), Addicted (5), Welcome to Heaven (4), Stayed gone (4), Hell's greatest dad (4), Sorry (4), More than anything (2). Azt kell mondanom, érdekes módon azok a számok ragadnak be a leginkább amikben sok a tempó- és dallamváltás. Ébren egyébként magasan a Loser baby a kedvencem.

Na, akkor most lássuk a többieket, akiknek sikerült a Hazbin mellé még felkapaszkodni a listára:

Shut up and dance (9 reggel)

Ezt a számot egy utcai zenésztől hallottuk a Széll Kálmán téren, és akkorát bulizunk rá a gyerekkel, hogy utána otthon is meg kellett hallgatni. Be is ragadt rendesen, de nem bánom, mert vidám szám.

The ballad of the witches' road (7 reggel)

Ezt valójában jóval többet hallgattam, de mivel csak novemberben ismerkedtem meg vele, nem volt esélye magasabbra mászni a listán. Az idei év egyik nagy kedvence.

How far I'll go (7 reggel)

Nem az eredeti, bár régebben az is sokat előfordult a listán, hanem egy rock cover, ami mókás volt.

Bye bye bye (6 reggel)

Ez Deadpool hiábja volt.

Head above water (6 reggel)

Ezt egy ismerős osztotta meg, és a vallásos felhangok ellenére nagyon hallgattatta magát.

Bitter (6 reggel)

Ez a Rookie hibája volt. A Rookie meg a covidé.

Aranyapám (6 reggel)

Ezt a rádióból hallottam, és volt valami a hangban meg a ritmusban amitől nem lehetett szabadulni. Az első magyar dal, ami felkerült a toplistára...

Steal my thunder (5 reggel)

Ez meg a Twisters-ből jött. A film egyébként tök jó volt, és az egész soundtracket remekül összerakták.

Tele a szívem (5 reggel)

A második magyar dal, ami felkerült a toplistára. Jártomban-keltemben nagyon szeretem hallgatni.

Slay (5 reggel)

Bonnie McKee remek, sokkal többet hallgattam, mint amennyit beragadt.

Idén egyébként megemelkedett a gyerekdalok száma is, de szerencsére nem vészesen. Összesen 17 reggelt töltöttem mindenféle angol és magyar dalocskákkal, de csak 2 (!) Baby Shark volt benne. Mondjuk segít, hogy a gyerek két kedvenc száma a Jolene és a Rehab.

És akkor jöjjön az év egyreggeles "blast from the past" randomsága:

Mindenkinek kellemes zenehallgatást és dallamtapadást kívánok a jövő évre is! :)

2024: Az év díjnyertes (szerintem) sorozatai

Folytatom az évértékelőket: következzenek a tévésorozatok! Az idei év a tavalyihoz képest erős javulást mutatott sorozatok terén. Körülbelül ugyanannyit néztem (szám szerint 65-öt), bár nem mindegyiket fejeztem be. Cserébe viszont valahogy sokkal több jó sztori, emlékezetes folytatás, és új kedvenc került a listára, mint az elmúlt években.

Lássuk a teljes mértékben szubjektív és kitalált díjakat:

Az Év Abszolút Kedvence

Agatha All Along

A Marvel megugrotta a lehetetlent, és a WandaVision után nem csak méltó folytatást kreált, hanem egy nagyon kerek, önmagában szerethető, okosan felépített sztorit is. Meg egy soundtracket, amit nem lehet megunni. Az egész queer witchy found family vibe nagyon a helyén volt, és a 7. epizód önmagában megérdemel minden díjat. Egyszerre szeretném, ha lenne folytatása, és azt is, hogy megálljon így önmagában. Meglátjuk.

Az Év Méltatlanul Elkaszált Sorozata

Brothers Sun

Amilyen gyorsan jött év elején a Netflixen, olyan gyorsan le is varrták. Pedig abszolút néztem volna még. Michelle Yeoh mondjuk részemről a telefonkönyvet is olvashatná, de itt nagyot villantott a maffia-anyu szerepében (meg persze voltak remek verekedések is). A két másik főszereplő is jó karaktereket, érdekes pillanatokat hozott. Főleg az idősebb tesó volt nagyon szerethető. Mivel elég magas volt a nézettsége és a pontszáma, senki se érti, miért kaszálták el. Mondjuk a hülye Netflix egyre gyakrabban csinál ilyesmit.

Az Év Bűnös Soundtrackje

Hazbin Hotel

Erről a sorozatról még sok szó esik majd a következő bejegyzésemben, ahol a fülbemászó dallamokat fogom összesíteni... De amellett, hogy összehozta az év soundtrackjét, sztoriban és karakterekben is remek volt. Klasszikusan az a sorozat, amiről hónapokig győzködnek az ismerősök, hogy na de nézzed már, jó lesz az. Nagyon húzódoztam tőle, de amikor végre nekiálltam, letekertem egyben az egészet. Nagyon 18-as karikás, de nagyon, nagyon szerethető is. Ez is hozza azt a "found family of misfits" toposzt, ami mindig meg tud venni kilóra.

Az Év Leginkább Méltatlanul Lehúzott Sorozata

True Detective 4: Night Country

Akárki akármit mond, ez az évad marha jó volt. Sokan nyafogtak miatta vagy azért, mert nők voltak a főszereplők (pedig Jodie Foster abszolúte hozta a lerobbant, kiégett detektív figuráját), vagy azért mert nem értették a sztoriban az utalásokat. Mondjuk tény, hogy úgy volt a leginkább élvezhető, ha az ember ismerte hozzá Szedna legendáját, de nekem mint mesemondónak pont ezért jött be nagyon. És sok remek színészt is összeszedtek hozzá. Megugrotta az első évad színvonalát.

Az Év Legjobb Anakronisztikus Harci Koreográfiái

Renegade Nell

Valamiért nekem személyes kedvenc műfajom a "történelmi dráma jó sok anakronisztikus verekedéssel". A Nevers-t is ezért szerettem. Renegade Nell ráadásul ad hozzá egy végtelenül jópofa és szerethető főszereplőt (a Derry Girls-ből szalajtott Louisa Harland alakításában), némi mágiát, remek mellékszereplőket, és sok izgalmat. De ami megvett kilóra, az tényleg a sok, hosszú szoknyában vagy 18. századi katonai ruhában végrehajtott csihi-puhi volt, és hozzá Nell karizmatikus egyénisége. Szerencsére ezt megújították egy második évadra is.

Az Év Legjobban Összerakott Sztorija

Interior Chinatown

Tudom, hogy könyv alapján készült, de esküszöm ez a sztori képernyőn ütött igazán nagyot. A készítők minden apró részletre odafigyeltek. Attól a ponttól, hogy az ember elkezdi kapizsgálni, mi benne a csavar, ezek a részletek még mókásabbá és izgalmasabbá válnak. Sokszor hangosa felröhögtem akár egy-egy fény- vagy jelmezváltozáson is. Emellett pedig a sztori nagyon mélyre megy olyan kérdésekben, mint az identitás, a rasszizmus, vagy a kulturális kisajátítás, anélkül hogy a néző szájába rágná a válaszokat.

Az Év Legjobb Indokolatlanul Szerethető Akciósorozata

Reacher

Ha ez a sorozat csak az akart volna lenni, ami, megtehette volna. Vannak benne menő akciójelenetek meg egy csupa izom főhős. De valahogy mégis sikerült többet kihozni belőle - leginkább azért, mert teljes mellszélességgel beleálltak egy végtelenített Chuck Norris viccbe. És csesszék meg, működik. Tisztára szerethető lett a karakter, aki fapofával mond bődületes baromságokat ("What's your favorite flower?" "Snapdragon. Cool name, hard to kill."), és gyakorlatilag félisteni erővel tarol végig a rosszfiúkon. Nekem ennyi teljesen elég volt a boldogsághoz.

Az Év Legjobb Frissítése Egy Fáradt Klisén

Elsbeth

Elsbeth Tascioni karaktere már a Good Wife-ban és a Good Fight-ban is a kedvencem volt, ezért izgatottan vártam a saját spinoff sorozatát. Nem okozott csalódást. Az ember lassan telítődik a "zseni de seggfej" típusú karakterekkel, kiégett nyomozókkal és megcsömörlött rendőrökkel. Elsbeth ezzel szemben beleállt az ellenkezőjébe: ő teljesen önazonosan és iróniamentesen kedves, empatikus és cuki. És emellett hozza a Columbo-féle "ó csak még egy ártatlan kérdés" formátumot. Nagyon, nagyon szerethető, és simán elvisz egy sorozatot a hátán.

Az Év Legjobb Kathy Bates-e

Matlock

Igazából nem vártam sokat ettől a sorozattól, de Kathy Bates megint az a kategória, aki a telefonkönyvet is olvashatná. Emellett viszont a sztori is kellemes meglepetés volt, egy megfelelően komplex karakterrel és jó sok ügyvédi intrikával. Inkább nyomozós sorozat, mint courtroom drama, de hősnőnk, az előzőhöz hasonlóan, simán elviszi a hátán. Emellett pedig érdekes kommentár is az idősebb nők szerepéről a munka világában.

Az év legjobb folytatódó sorozatai

Ezeket nem méltatnám egyesével, csak megjegyzem, hogy még mindig mennek és még mindig érdemes nézni őket.

For All Mankind - Az év űrbéli szakszervezete

The Bear - Az év anya-lánya epizódja  ("Ice Chips", ez is megérdemelne minden díjat)

Only Murders in the Building - Az év csapatmunkája

Good Omens - Az év méltó folytatása

The Boys - Az év "a rajongóknak végre leesett miről szól a sorozat" pillanata

Szégyenfal

Nem lenne teljes egy sorozatokról szóló bejegyzés anélkül, hogy szidjuk egy kicsit azokat amik nem sikerültek fényesen. Íme, a személyes szégyenfalam az idei évből (*fedezékbe vonul*).

Buccaneers - Amikor a Victoria's Secret rendezi a Bridgertont

Bridgerton 3 - Amikor a Bridgerton megint romantizálja a báltalmazást

KAOS - Amikor az egész görög panteonból csak négy istenre futja a büdzsé

Pop Star Academy - Ez igazából dokumentumsorozatnak jó, csak borzasztóan feldühített amiről szólt

Outer Banks - A év méltatlanul felesleges szereplőgyilkossága

Emily in Paris - Emily körül valójában minden férfi udvarló vállalhatatlan és unalmas, Róma pedig kollektíve forog a sírjában

Umbrella Academy - Az év szörnyű sorozatzárása elvarratlan, logikátlan és összecsapott szálakkal

Those about to die - Nagyon akartam, hogy jó legyen, de sajnos a Róma szintjét ez sem ugrotta meg

Nektek mik voltak az idei év emlékezetes sorozatai?

2024: Az év legjobb könyvei

Szokás szerint megint összesítem az idei év olvasmányait. Nem volt könnyű évem, sokszor elúsztam sok mindennel; ennek ellenére az olvasás, akár ebéd közben, akár elalvás előtt, mindig segített kicsit helyrerázni a lelkemet. Szerencsére idén is sok remek könyv került a kezembe, így van miből szemezgetni.

A moly.hu statisztikája szerint 94 könyvet olvastam ki az idén, majdnem 17.000 oldal értékben. Ez kicsit kevesebb, mint tavaly vagy tavalyelőtt, cserébe viszont jó jel is: tudatosan igyekszem nyugodtabban, nem versenyből vagy kihívásból olvasgatni. 

(Megjegyzés: újévi tervem, hogy lejövök a Facebookról, szóval aki aktívan szeretne látni közösségi médián, az keressen a Molyon vagy a Mastodonon)

Lássuk hát az év kiemelkedő könyveit:

Nonfiction

Idén is a tudományos-ismeretterjesztő műfajban olvastam a legtöbbet, és nem csak a Polihisztorképző kihívásnak köszönhetően (bár azt is sikerült végigvinni, és még rá is húztam egy Polihisztor Pluszt). Az idei nagy kedvenceim mind ebből a merítésből kerültek ki.

Becoming Dangerous: Witchy femmes, queer conjurers, and magical rebels (ed. Katie West & Jasmine Elliott)

A címmel ellentétben ez az esszégyűjtemény nem csak ezotériával és boszorkánysággal foglalkozott, hanem csodálatos olvasmány volt az élet minden területéről. A rövid, személyes írásokat az kötötte össze, hogy minden szerző valamilyen módon a rítus szerepére reflektált a saját életében. Ez a rítus azonban - bár néhol szó szerint vették - gyakorlatilag bármi lehetett: rendszeres selfie-k egy arcműtétből való felgyógyulás után, lakástakarítás egy szakítás után, vagy akár a felkészülés a heti látogatásra a terapeutához. Amilyen sokszínűek az esszék, ugyanolyan sokszínűek a szerzők is: van közöttük queer és ciszheteró, pogány és keresztény, fehér, fekete, indián, amerikai, európai, ázsiai, fogyatékkal élő, és még sorolhatnám. Még olyan írások is kerültek a kötetbe, amelyek magát a kötet koncepcióját kritizálták. Mélyen elgondolkodtató, sokrétű, és lenyűgöző olvasmány volt. Az egyik idei nagy kedvencem.

Helena Attlee: The land where lemons grow: The story of Italy and its citrus fruit

Az év elején még nem gondoltam volna, hogy egyszer egy olyan könyvről fogok áradozni, ami citrusfélékről szól. De megteszem (köszi, Polihisztorképző). A könyv szerzője (aki kertészeti kirándulásokat vezet) fejezetenként Olaszország egy-egy részére és egy-egy citrusfajtára fókuszál, és érdekesebbnél érdekesebb témákat ás elő. Szó estik a citromok és a szicíliai maffia kapcsolatáról, Ivrea narancsdobáló fesztiváljáról, a reneszánsz citrusgyűjtemények utódairól, a bergamotról és a parfümiparról, és arról is, milyen szerepet játszik a "tökéletes citron" az ortodox zsidó kultúrában. Olvasmányos, végtelenül érdekes, és határozottan ínycsiklandozó könyv. Még receptek is vannak benne.

Samantha Weinberg: A fish caught in time: The search for the coelacanth

Valahonnan derengett ez a bojtosúszós hal történet: azt hitték kihalt, és aztán találtak élő példányt. A könyvet olvasva azonban rá kellett döbbennem, hogy a sztori ennél jóval összetettebb - és jóval izgalmasabb. A 30-as években kezdődik egy véletlenül kifogott példánnyal, egy talpraesett dél-afrikai múzeumi kurátorral (a hölgy élete is külön sztori, róla kapta a latin nevét a hal), és egy teljesen megszállott halkutatóval. Végigkövethetjük az évtizedes hajszát egy újabb példány után, a tartósítás nehézségeit, őrült karácsonyi repülőutakat a Comore-szigetekre karizmatikus hajóskapitányok nyomán, és eljutunk egészen a 90-es évekig, amikor sikerült végre a halat a természetes közegében is lencsevégre kapni. Teljesen beleszerettem a végére ezekbe a fura, ősi halakba.

Jonathan Cott: The search for Omm Sety: A story of eternal love

Egy brit kislány 3 évesen legurult a lépcsőn, és halottnak lett nyilvánítva. Kevés idővel később magához tért, de valami végérvényesen megváltozott a fejében: egy másik életre emlékezett egy másik világban. Ahogy nőtt, kiderült, hogy meggyőződése szerint előző életében az ókori Egyiptomban élt, és I. Szeti fáraó szeretője volt. Ez az emlék annyira befészkelte magát a tudatába, hogy feltette rá az egész életét: megtanult hieroglifákat olvasni, feleségül ment egy egyiptomi férfihoz, és Egyiptomba költözött, hogy ásatásokon segédkezzen. A régészek, bár elsőre őrültnek tartották, hamar rájöttek hogy a tárgyi tudása lenyűgöző, és sok tudományos publikáció elkészítésében segédkezett. Idős korában Abüdoszba költözött, előző életének színhelyére, és haláláig ott is élt, Szeti templomának hivatalos idegenvezetőjeként. Akár hiszünk az előző életekben, akár nem, a könyv soraiból egy izgalmas, kíváncsi, jó humorú, talpraesett nő története bontakozik ki, aki egész életét az ókori Egyiptom világának szentelte.

April White: The divorce colony: How women revolutionalized marriage and found freedom on the American frontier

A 19. század végén Dél-Dakota állam arról volt híres, hogy nagyon könnyű volt elválni benne. 90 nap tartózkodás után bárki helyi lakosként adhatta be a válókeresetét. Ennek örömére Sioux Falls városa gyakorlatilag a válásból élt: a város legnagyobb szállodája válásra váró emberek (főleg nők) kis kolóniája lett. Mindenki hozta magával a saját történetét, családi szenvedéseit, reményeit (és néha a titkárnak álcázott szeretőjét is). Közben pedig a tényleges helyi lakosok annyira nem örültek annak, hogy városuk hírhedt lett a válásturizmus "erkölcsi fertőjéről", és próbáltak minden módon visszavágni... A könyv szerzője aprólékos nyomozómunkával és remek történetmesélő készséggel tárja elénk a szálloda lakóinak összefonódó történetét, és a válás jogának, társadalmi szerepének alakulását a századfordulós Egyesült Államokban. Csodás HBO sorozatot lehetne forgatni belőle.

Lawrence Anthony: Babylon's Ark: The incredible wartime rescue of the Baghdad Zoo

Egy héttel azután, hogy amerikai csapatok elfoglalták Bagdadot, beficegett a háborús övezetbe egy dél-afrikai állatvédő, hogy megkérdezze, mi a helyzet az állatkerttel. Mindenki teljesen őrültnek nézte. Az állatkert körül aktív lövöldözés zajlott, ami mozdítható volt, azt fosztogatók elvitték, ami ehető volt, azt megették. Csak néhány nagyvad sínylődött még a ketrecekben, víz, élelem, és takarítás nélkül. Lawrence Anthony viszont eltökélte, hogy megmenti őket. A könyv ennek a mentésnek a története, kézzel cipelt vizesvödröktől kezdve dzsippel kergetett struccokig, Szaddam Husszein ménesének felkutatásától traumatizált oroszlánok befogásáig. Anthony és a helyi állatkerti dolgozók hősiessége, találékonysága, és helyzeti humora elérte, hogy az állatok túléljék a harcokat, és az állatkert talpra tudjon állni. Izgalmas, és mélyen empatikus olvasmány emberekről az embertelenségben.

Wendy Moore: No man's land: The trailblazing women who ran Britain's most extraordinary military hospital during World War I

És ha már háborús övezet: itt egy remek könyv női orvosokról az első világháborúban. 1914-ben, a háború kezdetén a nők és főleg a női orvosok helyzete elkeserítő volt Nagy-Britanniában: még mindig küzdöttek a szavazati jogért (hőseink is harcos, börtönviselt szüfrazsettek voltak), nem járhattak a legtöbb orvosi egyetemre, és ha sikerült is képesítést szerezniük, csak nőkön és gyerekeken praktizálhattak. Aztán jött a háború. Két orvosnő, Dr. Flora Murray és Dr. Louisa Garrett Anderson, Párizsba vonultak egy rakat más orvosnővel és nővérrel együtt, hogy hadi kórházat állítsanak fel - amelyben csak nők dolgoztak. A könyv végigköveti a párizsi és a későbbi londoni "asszonykórház" történetét, amelyek sebesült katonák ezreit látták el, és megdöntöttek minden kételyt azzal kapcsolatban, hogy a nők is lehetnek orvosok, kórházvezetők, és a hadsereg egyenrangú tagjai. A szerző kiemeli sok, a kórházban dolgozó orvos és ápoló személyes történetét levelezésük és naplóik alapján, és izgalmas képet fest a mindennapjaikról a legvéresebb csaták hátterében. Mellette pedig képet kapunk arról is, hogyan sokkolta le - és alakította át - az első világháború mérhetetlen pusztítása a teljes brit katonai egészségügyi gépezetet.

Richard Hamblyn: The invention of clouds: How an amateur meteorologist forged the language of the skies

Még egy érdekesség, ezúttal a meteorológia történetéből: mióta használjuk a felhőkre a ma már megszokott tudományos neveket? Ki volt az a fiatalember, aki egyetlen előadással megreformálta a felhők kutatását? Hogyan fogadták a cirrusok és cumulusok rendszerét mások, és hogyan próbálták ellehetetleníteni? A könyvből nem csak Luke Howard kora 19. századi élete tárul elénk, hanem a meteorológia, mint tudomány története is, valamint az, hogyan hatottak a 18. század légköri jelenségei az európai történelemre. Amióta elolvastam, teljesen más szemmel nézem a felhőket is.

These Roma are Queer (szerk. Nagy M. Boldizsár)

Valahol a fiction és a nonfiction határán mozog, de ide biggyesztem a listához. A kötet az Ame Panzh és a Leányvállalat közös pop-up kiállításához született, de kereskedelmi forgalomba nem került. Olyan esszék, novellák, írások sorakoznak benne, amelyek elbeszélői, írói, és/vagy főszereplői magyar queer roma emberek. Van, ahol a szerző szorosan együttműködött egy ilyen személlyel, máshol magukról vallanak; sokféle stílus és történetmesélő eszköz megjelenik a könyvben, de végeredményben mindegyik történet mélyen személyes, őszinte, és bemutatja a magyar társadalom egy alulreprezentált és különlegesen színes metszetét. Sok, sok ilyen kellene még. Tény, hogy mondanivalójában és koncepciójában is fontos kötet, de emellett olvasmányként, irodalmi alkotásként is nagyon magas színvonalú.

Népmesék és mítoszok

Herba Mythica (szerk. Xanthe Gresham-Knight)

Az év egyik leggyönyörűbb könyve, szövegében és megjelenésében egyaránt. Lenyűgöző volt kézbe venni már csak az illusztrációk miatt is. Sok tehetséges, ismert mesemondó adott egy-egy történetet a kötethez, amelyek mind egy-egy gyógynövényhez, fához, virághoz, gyümölcshöz kapcsolódtak. A népmesék és mítoszok mellett mindig szerepeltek gyakorlati információk is a növényekről, valamint receptek és praktikák, és források is a szimbólumok jelentőségéhez. Maguk a történetek csodás érzékkel, szépséges nyelvezettel meséltettek újra; több olyan mítosz is szerepelt például a kötetben, amiket ismertem már, de sohasem tekintettem még rájuk az adott szemszögből. Szívmelengető kötet, érdemes nyomtatott formában beszerezni.

Tom Muir: Scottish Folk Tales of Coast and Sea

Egy "coast and sea" sorozat első része, mely Nagy-Britannia és Írország tengeri és part menti legendáit gyűjti csokorba. Tom Muir tökéletes választás volt szerzőnek: nemcsak mesteri mesemondó, hanem remek író és gondos kutató is. Sok olyan történetet válogatott be a kötetbe, amelyek számomra ismeretlenek voltak, vagy új módon közelítettek meg ismert mesetípusokat. Sokféle forrásból idéz, de minden történetet olvasmányosan, élvezetesen mesél újra, így a kötet simán szórakozásból is olvasható - amellett, hogy megidézi Skócia változatos kultúráját és a tengerrel való bonyolult kapcsolatát. Biztosan el fogom olvasni a többi könyvet is.

Theresa Fuller: Eating the liver of the Earth: Mousedeer Tales

Ki ne szeretne egy egész, közel 600 oldalas kötetet, amiben csak Törpeszarvas-mesék vannak? Theresa Fuller korábbi népmese-gyűjteményeit is nagyon szerettem, de ezzel aztán végképp belopta magát a szívembe. Kancsil, faltól falig. Sok új mesét is találtam benne, amiknek nagyon örültem, de az ismerősek is teljesen új köntösbe öltöztek. A szerző csodás érzékkel és jó humorral színezi ki őket, elidőzik a leírásokon, belesző valós információkat a dzsungel élővilágáról minden mesébe, és rengeteg eredeti szót, kifejezést helyez el a szövegekben, amitől még ízesebb olvasmány lesz az egész. Törpeszarvas alapmű. Minden Kancsil-rajongónak csak ajánlani tudom. (Megjegyzés: nem gyerekkönyv! Olvassátok előre.)

The Complete Norwegian Folktales and Legends of Asbjørnsen & Moe (Annotated edition) (ford. Simon Roy Hughes)

Mesemondóként tartoztam magamnak azzal, hogy elolvassam ezt az alapművet, amely legalább akkora hatással volt az európai mesegyűjtésre és a népmesék kánonjára, mint a Grimm-féle gyűjtemény. Szerencsére Simon Roy Hughes nem csak a teljes gyűjteményt fordította angolra fáradságos munkával (három kötetben), hanem az összes, hozzá tartozó eredeti jegyzetet is, amelyek több száz oldalnyi érdekes információt és további mesevariánsokat tartalmaznak. Ezek most először jelentek meg angolul. A kötetben sok ismerős történet szerepel, de sok új, váratlan kedvencre is bukkantam, amelyek valamiért méltatlanul elkerülték eddig a fordítók és válogatók figyelmét. Mesemondás iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány.

Gyerekkönyvek

Idén második alkalommal ismét van lehetőségem gyerekkönyveket is válogatni a listára :) A teljesség igénye nélkül.

Emily Hughes: Wild

Gyönyörű, lenyűgözően színes és részletes képeskönyv megszelídíthetetlen, megfésülhetetlen gyerekeknek.

Kyle & Derek Sullivan: Hush now, Banshee! A not-so-quiet counting book

Egy kis banshee számolni tanul és barátokat keres, de valahogy mindenkit megzavar a hangerejével. Nagyon mókás olvasmány, sokszor ismételhető, a számolást is lehet vele gyakorolni, és a tetejébe a látványvilága is bájos. Hasonlóan ajánlom meleg szívvel a sorozat többi részét is (Goodnight, Krampus! és Get Dressed, Sasquatch!)

Ulrich Hub: Meet at the Ark at eight!

És ha már sorozatok: Ulrich Hub nem tud hibázni. Idősebb gyerekeknek való könyv, szóval a saját örömömre olvastam (mint a többit is a sorozatból), de végtelenül bájos, vicces, és szívhez szóló. Kettő helyett három pingvin szökik fel Noé bárkájára. Senkit sem hagyunk hátra. Ennyi.

Jonathan Emmett & Vanessa Cabban: Ide nekem a holdat!

Nem tudok ellenállni a bájosan illusztrált gyerekkönyveknek. Ennek se tudtam (és ennek is több része van). Az összes állat végtelenül cuki benne, és a történet is amilyen egyszerű, olyan kedves és sokszor ismételhető.

Nektek mik voltak idén a kedvenc olvasmányaitok? :)