Vér és varázslat (Népmesék nyomában a világ körül 152. - Madagaszkár)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Rafara, ​a Víz Lánya 
Madagaszkári népmesék
Jeanne de Longchamps
Európa, 1960.

Ez a kötet egy francia nyelven kiadott gyűjtemény magyar fordítása, melyet Jeanne de Longchamps és a férje állítottak össze madagaszkári tartózkodásuk során. Tizenhét madagaszkári népmesét tartalmaz. A bevezető költői szavakkal ecseteli a sziget tájait és mesemondó hagyományait (bár erős sejtésem, hogy néhol félre lett fordítva). Minden mese előtt rövid, szintén költői szöveg mutatja be a történet származási helyét. A könyv végén Dégh Linda utószava ismerteti Madagaszkár történetét, kultúráit, és mesemondó hagyományait, valamint a mesékhez tartoznak jegyzetek, típusmutató, és szószedet is.

Fénypontok

Az egyik nagy kedvencem volt a könyvben Beanriake, a tengerész meséje, aki hajózásra született, és megmentett két királylányt egy lakatlan szigetről.
Nagyon érdekes volt Ivorombé, a lúd asszonyság meséje. Amikor nem várt, de szeretett szépséges lánya megszökött egy férfival, dühében üldözte őket, megnyúzta a lányát, kivette a szemeit. Amikor azonban a bánatában síró lány könnyei elérték a házát, megbánta a tetteit, visszaadta a bőrt és a szemeket, és segített neki megtalálni a boldogságát.
Ifara és Ikoto meséjében két testvér szökött el otthonról, a szüleik kegyetlensége elől: a lány félig fából volt, és sántított, a fiúnak pedig olyan nagy volt a hasa, hogy csak kúszni tudott. Mindenféle kalandokon mentek keresztül, míg végül megöltek egy szörnyet, és rátették a kezüket a kincseire.
Valahol szívhez szóló volt Revere, a nagy táncos története, aki ökröket lopott, és úgy bukott le, hogy muszáj volt táncra perdülnie, ha tapsoltak. Még a halálbüntetésbe is belenyugodott, ha előtte még utoljára jól kitáncolhatta magát.

Kapcsolatok

A halála után is tovább éneklő madár, Ancali gyereke, itt is addig énekelt, amíg már a vadász gyomrában volt - mire végre felbukkantak a szülei, a csőrükkel kivágták a gyomrot, és megmentették a gyereküket. "Ki a legerősebb" típusú mese volt Ibotitié, azonban nem ért körbe, mint ezek a történetek általában, hanem oda futott ki, hogy a teremtő istenség, Andriamanitra, mindennél erősebb. Klassz volt a varázslatos menekülés Bibiolo és a ravasz fiúk történetében, ahol a menekülő fiúk nem hátradobáltak dolgokat, hanem szépen megkértek növényeket, hogy állják útját a szörnyetegnek, utána pedig ennivalót szórtak széjjel, amit a szörny nem akart elpazarolni.

Alapvetően nem szeretem az aranyhajú ikrek mesetípusát (amikor a királyné gyerekeit kiskutyákra cserélik, a király meg megbünteti érte), de Ravohimena király meséje nagyon szép változat volt. A királynét nem a férje űzte el, hanem a gonosz asszonyok változtatták makivá (nem lett volna igazi a madagaszkári kötet legalább egy maki nélkül). A férje elindult megkeresni, és mindenféle kalandokon ment keresztül, míg végül egy erdei ember segítségével a nyomára bukkant.
Ízisz és Ozirisz mítoszához hasonlított Andrianuranurana története, akit csellel vett rá a sógora, hogy feküdjön koporsóba. A felesége sokáig kereste, míg végül a férfi nagy kígyóvá változott, felfalta a gyilkosait, és ismét ember lett belőle.
Az ügyeletes trickster ezúttal két jóbarát volt, Ikotofeci és Imahaka, akik a legnagyobb egyetértésben, csodásan összedolgozva járatták a bolondját boldog-boldogtalannal... egészen addig, amíg egy öregasszony túl nem járt az eszükön, és rájuk nem gyújtott egy házat (egy egész fejezet szólt a csínytevéseikről). Icihitananco meséjében felbukkant a kátránybábu is: itt egy állattá változott fiút fogtak el mézzel bekent, csábító asszonyfigurával, ám megúszta a dolgot, mert azt hazudta, hogy őt csak elégetni lehet, és a tűz megolvasztotta a viaszt a bábun.

Hova tovább?
Tanzániába!