Majmok vs Démonok: Rámájana kiállítás az Ázsiai Művészeti Múzeumban

A mesemondó számára semmi sem lehetetlen: Még az sem, hogy péntek kora reggel visszacaplasson az öböl túlsó partjáról San Francisco belvárosába, hogy elcsípje az aznap megnyitott Rámájana kiállítást.
Mindenféle tényezőknek köszönhetően egy jó órával nyitás előtt érkeztem; a hátralévő időt a múzeum lépcsőin üldögélve töltöttem, miközben lassan kisebbfajta tömeg gyűlt össze a kapuk előtt. Bár a hivatalos, látványos, színes-szagos nyitó ünnepély csak vasárnap lesz, a kiállítás péntek reggeltől megtekinthető volt.

Meg is lett tekintve. Alaposan.

Mesemondó mesterem, Cathryn, és az Eposznap másik "bejáró" résztvevője, Margaret társaságában, három óra alatt sikerült végigérni az egész Rámájanán. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb kiállítás volt, amit valaha láttam. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehetett fényképezni, mert vizuálisan lenyűgöző volt mind az öt terem, és a tárgyak is, amiket összeválogattak.
A Rámájana hosszú és komplex történet, rengeteg szereplővel és kulturális rétegek tucatjaival. Hatalmas kihívás volt a szervezők számára, hogy érthetően mutassák be, anélkül, hogy túlzottan leegyszerűsítenék - kötéltáncra hasonlító módon kellett egyensúlyozniuk, hogy meglegyen a megfelelő mennyiségű információ, ne vesszenek el a látogatók, kronologikus sorrendben haladjon a történet, és még élvezhető is legyen az egész. Sikerült.

A kiállítás első, legnagyobb részlege megismertette a látogatókat az eposz történetével. Az ajtón belépve rögtön egy 10 perces videó fogadott minket, melyben szakértők beszéltek szenvedélyes lelkesedéssel az eposz jelentőségéről, miközben részleteket láthattunk Rámájana-előadásokból Indiából, Thaiföldről, Baliról, és egyéb helyekről. A videó után kezdődtek maguk a kiállítótermek, melyeken áthaladva szépen fokozatosan bontakozott ki a történet, Ráma száműzetésétől Szíta tűzpróbájáig. Nem csak tárgyakon keresztül meséltek - volt persze rengeteg miniatúra, festmény, dombormű, sőt, mesemondó tekercsek és falikárpitok is - hanem minden sarokban voltak kézbe vehető füzetecskék is, melyek felsorolták, ki kicsoda (ha belezavarodna az ember), és jelezték, hol tartunk éppen a történetben. Ami a legjobban megfogott az egészben, azok a feliratok voltak. Általánosságban véve haknis vagyok a múzeumi feliratokra: Pont az nem szokott rajtuk lenni, ami leginkább érdekli az embert. Sokszor hiányzik vagy a lelőhely, a kultúra, az évszázad, vagy a tárgy pontos megnevezése ("szobor" - kösz :P ), és mivel felmérések szerint az átlag látogató 2-3 másodpercet (!) tölt el egy tárgy megnézésével, a legtöbb tábla nem különösebben erőlteti meg magát, ami a leírásokat illeti. A Rámájana szervezőiben azonban kellemesen csalódnom kellett. Minden tárgy mellett megjelölték a származási helyet, címet, dátumot, stb., és ráadásul részletes információt mellékeltek arról is, mit érdemes nézni rajtuk, mi az a fura kék izé a sarokban, és hogy az eposznak melyik jelenetét ábrázolják. Mivel az egyes mozzanatokat megörökítő képek és más alkotások mindig egy helyen csoportosultak, az ember egymás mellett láthatta, hogyan képzelték el az adott jelenetet a középkori Indiában, a 19. századi Burmában, vagy esetleg ötven évvel ezelőtt Thaiföldön. A táblácskák részletesen elmagyarázták, melyik figurában kit kell felismerni, miért érdekes az adott koncepció más forrásokhoz képest, és még nagyítók is lógtak a falon, amikkel közelebbről megvizsgálhatta az ember a miniatúrák apró részleteit. És ha még ez sem lett volna elég, legalább fél tucat képernyőt is elhelyeztek a kiállításban, amiken rövid videókat nézhettünk: Jeleneteket egy 1980-as indiai Rámájana TV sorozatból, a 2008-as filmből, egy 1990-es japán rajzfilm-változatból, és több színpadi előadásból, Kambodzsától Jáváig. Az első szakaszon végigérve a szervezők még egy igen csinos vázlatot is készítettek nekünk, színes vonalakkal jelölve az egyes szereplők útját a történetben:

A következő három terem három szereplőt mutatott be részletesen: Szítát (Ráma elrabolt feleségét), Hanumánt (a hűséges majom-harcost), és Ravanát (a démont, aki Szítát elrabolta). Mindegyik kiállítás tárgyak széles skáláját tartalmazta: Festményeket, szobrokat, árnybábokat, maszkokat, hímzéseket, sőt, fotókat is régebbi színpadi előadásokról. Arra törekedtek, hogy mindegyiküknek a lehető legtöbb arcát mutassák be (szó szerint); mivel Rámát, a főszereplőt, az első szakaszon alaposan megismertük, neki nem szenteltek külön termet, de nyilvánvalóan lépten-nyomon felbukkant a többi háromban. Ráma helyett az utolsó teremben videón láthattuk az eposz különböző befejezéseit (mert változattól függően többféleképpen végződik a történet), és néhány festmény és dombormű társaságban elolvashattuk, mi lett az egyes szereplők további sorsa. Ez volt a kiállítás legkisebb terme, de szépen és kereken lezárta az egész élményt. 

A könyvesboltban sikerült megállnom, hogy ne vásároljam meg a kiállítás színes-szagos katalógusát csillagászati összegért (egyébként belenéztem, és az is szépnek és igényesnek tűnt). A Rámájanát sajnos már mesélték egyszer Eposznapon, pár évvel ezelőtt, különben ennek apropóján mindenképpen javasoltam volna... kedvem lett újraolvasni az egészet. 

Így kell kiállítást rendezni. Csillagos ötös. Aki teheti (nyugati parti magyarok, figyelem!), mindenképpen nézze meg. 

San Francisco, második nap: Ázsiától a tengerig

Második nap reggel már nyitáskor sorakoztam az Ázsiai Művészeti Múzeum ajtajában, mint egy rendes kis Hermione Granger. Nagy bánatomra csak ott tudtam meg, hogy a Ramayana kiállítás, amivel ki van plakátolva a város, csak pénteken nyílik, úgyhogy csak a csukott ajtó üvegén keresztül bámulhattam be a terembe, mint árvák egy Dickens regényben (ahogyan Martin Freeman mondotta volt). Persze azért nem keseredtem el teljesen: Az állandó kiállításban is bőven volt mit látni.

Netsuke polipka

A múzeumnak három emelete van; a felső kettőt az állandó gyűjtemény foglalja el, az alsót pedig az időszaki kiállítások. A termek ország avagy kultúra, azon belül pedig időrend szerint sorakoznak, és mivel egyetlen összefüggő körfolyosót alkotnak, kényelmesen át lehetett suhanni rajtuk. Kicsit fájt a szívem, hogy a perzsákra csak egy szoba jutott, cserébe viszont volt sok csinos indiai istenség, indonéz báb, meg kínai hímzés, és örök kedvenceim, a japán apró faragványok (netsuke) is. 

Majmok vs démon

A múzeum idén ünnepli ötvenedik évfordulóját - ennek örömére megjelöltek ötven tárgyat, amiket a múzeum dolgozói és támogatói a kedvencüknek tartanak, és mindegyik mellé odaírták, mit szeret benne az adott illető. Jópofa élmény volt böngészni őket. A kínai kiállítás felénél belefutottam egy mesemondóba is, aki egy csoport kisiskolásnak mesélt - élőszóban! (Amikor legutóbb találkoztam múzeumi "mesemondással" a Metropolitanben, a néni egy képeskönyvből olvasott fel, laaaaasssan és tagoltan). Kiderült, hogy a múzeum épp mesemondó napot tart; mászkálás közben több gyerekcsoportba is belefutottam, akiket a múzeum önkéntesei (khm) szórakoztattak mindenféle népmesékkel a szobrok és tárolók között ülve. Mielőtt elhagytam a múzeumot, megdicsértem őket az információs pultnál. Ja, és benéztem a múzeum shopba is, nyilván, és egy kötetnyi kínai sárkányos népmesével lettem gazdagabb (visszafogtam magam). 

A múzeum és egy gyors ebéd után felpattantam a kihagyhatatlan San Francisco-i villamosra (a fene se tudja, mi a "cable car" magyar megfelelője, ez esetben szívem szerint hullámtrolinak fordítanám). A városközponttól az öböl partjáig jár a kicsi kocsi, és bár egy cseppet aggasztó, hogy egy szó szerinti kézifék áll csak köztünk és a tengerbe robogás között, nagyon jópofa utazás volt. Pláne, hogy ingyen tettem meg: Amint felszálltam, rám telepedett fél tucat német turista, és bár én készen álltam a fizetésre, a kaller láthatóan feltételezte, hogy hozzájuk tartozom, és nem jött oda jegyet kezelni. Egyszer végre kapóra jött a sváb származásom... 

A kocsi az öböl látogatóközpontjánál tett le, ahová rögtön be is tértem, és megtekintettem egy csinos, és méltatlanul látogatómentes, kiállítást San Francisco kikötőjének történelméről. Ily módon kedvet kapva a tengerészethez, jegyet váltottam a kikötőbe, ami hivatalosan nemzeti parknak minősül, és mindenféle történelmi hajócsodák ringatóznak benne - többek között egy 19. századi vitorlás is. 

Megint csak kevés látogatóval találkoztam; a klasszikus kocsikkal teli komphajón alig négyen lézengtek, a két vitorláson pedig teljesen egyedül voltam vagy fél órán át, nem számítva a négy karbantartót, akik nagyban kátrányozták a kötélzetet, és rajzfilmekről beszélgettek a fejem felett. A délelőtt hátralévő részét a Balclutha fedélzetén töltöttem. Idővel felbukkant egy parkőr is, ami elég mókás látvány volt, de mivel hivatalosan a hajó is nemzeti park, tuladonképpen érhető. Egy bájos francia hölgy jött vele, akiről hamar kiderült, hogy minden nap kilátogat a kikötőbe, mert egykor a németektől zsákmányolt SS Liberté fedélzetén érkezett Amerikába. Kis csoportunk teljes körű vezetést kapott a hajón, meglátogattuk a konyhát, meg a fedélközt, meg mindenféle zugokat. Mindig is szerettem a régi vitorlásokat, és ez sem okozott csalódást.

A hajónézés végeztével egy brit turista sráccal gyalogoltam tovább, mivel rájöttünk, hogy mindketten ugyanarra indultunk: A 39-es mólóhoz, fókákat nézni. Telente az oroszlánfókák pont itt szeretnek bandázni, és természetvédelmi okokból ilyenkor átengedik nekik a kikötő egy részét. Maga a móló leginkább egy víz fölé épült, három emeletes bevásárlóközpont, de a széléről remekül rá lehet látni a zajos fókatelepre. Jó ideig gyönyörködtem bennük, pedig nem sok mindent csináltak azon kívül, hogy ide-oda hengergőztek és néha leugatták egymást. 

Miután összemászkáltuk a kikötőt, úgy döntöttünk, felmászunk a közeli kilátóba is. A mászás kemény menet volt, mert az utcák bizony hullámosak, és a San Francisco-i ősz balzsamos húsz-huszonöt fokot jelent, de végül csak elértük a tornyot valahogy, és a teraszról csodás kilátás nyílt az öbölre. A fenti turistaközpontban váltak el végül útjaink; részemről lecsattogtam a dombról, felültem egy (szokványos) villamosra, és visszatértem a belvárosba harapni valamit. 

Jó nap volt.

San Francisco első nap: Fauna, flóra, könyvek, Kína

Ismét a nyugati partra látogattam az Eposznap alkalmából - ám ezúttal úgy döntöttem, átsuhanás helyett eltöltök turistaként két napot a kézifékes indulás fővárosában. San Francisco tele van mindenféle izgalmas dolgokkal, és mivel minden egyes ismerősöm mást javasolt, kénytelen voltam a magam feje után menni.

Park, múzeum, nyomokban tai chi

A reggelt a metró kitotózásával töltöttem - időbe került felfogni, hogy attól, hogy metró, még a föld felett megy (jórészt), valamint leszállásjelző van rajta, egy drót képében amit rángatni kell, majd megállás után kiugrani a szerelvényből a szembejövő forgalomba. Ily módon sikerült sértetlenül eljutnom a Golden Gate Parkig, ami a korai időpontra (reggel kilenc) való tekintettel zsúfolásig telve volt tai chit gyakorló kínai-amerikai nyugdíjasokkal és vidáman pancsoló kutyákkal. A park nagyon szép egyébként, hatalmas területet foglal magába, és egykor itt rendezték az 1898(?)as téli világkiállítást. Mára jórészt szökőkutakból, fákból, és nagy füves területekből áll. Én viszont nem sütkérezni mentem oda: A parkban található ugyanis a California Academy of Sciences, San Francisco világhíres természettudományi múzeuma.

Nyitásra érkeztem, és nagyjából négy órát töltöttem benn. Nem hatalmas múzeum, de nagyon modern, és végtelenül szórakoztató. Plusz hétköznap délelőtt volt, úgyhogy megtelt az egész kisiskolás csoportokkal, cápaúsztatóban pancsikoló totyogósokkal, meg sivalkodó karonülőkkel, akiket a szüleik leparkoltak a halacskák elé. Tudom, hogy ez sokakat idegesítene, de én állatira szeretek apróságok között múzeumozni. Mindig hall valami zseniálisat az ember. Ezúttal a kedvenc pillanatom az volt, amikor az oktató búvár megjelent a korall-medencében, mire az egyik kislány velőt rázó sikoltással elfutott... A cápák nem zavarták ennyire.

Saját tapasztalatból mondhatom, hogy a múzeum felnőttek számára is végtelenül szórakoztató. Tulajdonképpen egy múzeum, egy akvárium, egy állatkert, és egy erdei iskola kereszteződése, és mindegyikből a legjobbat hozza ki. Minden kiállítás telkesen interaktív, szinte minden megtapogatható, és több helyszínen is zajlik oktatás és kutatás egyazon épületen belül.
Csillagos ötös, mindenhol így kéne lennie.

Kardszárnyú delfin belülről

Volt természetesen T-Rex csontváz, rögtön a bejáratban (há' hogy a viharba ne lenne), meg a világ legnagyobb kékbálna-csontváza felfüggesztve, enyhén ironikus módon, a földrengéstörténeti kiállítás fölé (bár, ha menni kell, az "agyoncsapott egy kék bálna" elég epikus halálnem). Orkacsontváz is van, meg dodó, meg egy egész falnyi fókakoponya, amit valami őrült tudós hagyott a múzeumra.

Az időszaki kiállítás a természet színeiről szólt, és arról, milyen szerepeket töltenek be a színek az állat- és növényvilágban. Magasan a legjobb része az a sarok volt, ahol a gyerekek egy nagy képernyő segítségével eltáncolhatták néhány állat párzási táncait. Amikor odaértem, épp egy apró kislány próbálta követni az ágon ugráló paradicsommadarat, miközben felvételről mentek az utasítások: "Kettőt jobbra! Kettőt balra! Rázd a farktollaidat!" Az anyukával együtt dőltünk a nevetéstől.

A múzeum épületében két hatalmas gömb helyezkedik el: Az egyik a planetárium (ami sajnos ebben a hónapban zárva van), a másik pedig az Esőerdő, tulajdonképpen egy hatalmas üveggömb belül csigalépcsővel, és a világ legnagyobb esőerdő-kiállításával. Az alján egy amazonasi vízalatti világ található (amit egy üvegezett alagút segítségével alulról is megtekinthetünk), a csigalépcső pedig az aljnövényzettől egészen a fák koronájáig visz. Minden csöpögött a nedvességtől, és marha meleg volt benn, de megérte. Csodás, egzotikus pillangók repkedtek a fejünk felett, közelről láttunk mindenféle trópusi növényt, és egy méterről bámulhattam két szövőmadarak, akik éppen fészket építettek pálmarostokból. Bámultam is, vagy húsz percen át, de lefotózni nem sikerült...
A látogatás végén beültem a 3D moziba is, ahol egy srác tartott előadást az univerzumról; külön tetszett, hogy ő beszélt, élőben, és közben két iPad segítségével navigált minket a csillagok között. Összességében remek élmény volt a múzeum, és ha erre járok, biztosan benézek megint...

A múzeumot elhagyva szinte véletlenül botlottam bele a San Francisco Botanikus Kertekbe. Mivel gyönyörű, napsütéses idő volt, úgy döntöttem, benézek oda is; kellemes sétára számítottam, esetleg pár csinos virágra... de amit kaptam a belépőért, az sokkal, de sokkal több volt.

A botanikus kertek (többes számban) hatalmas területet foglalnak el, és tematikus régiókra oszlanak. Rögtön a bejáratban találtam az apró "Illatok Kertjét", melynek neve magáért beszél; egy kis tábla bátorítta a látogatókat arra, hogy fogdossák és szagolgassák nyugodtan a virágokat, leveleket és fűszernövényeket. Bár október van, és virágból kevés volt, a kertet így is bódító illat lengte be.

Kicsivel tovább sétálva a kanyargó ösvényeken rábukkantam azonnali kedvencemre, az "Ősi Növények Kertjére." Ez egy deszkákból épített kis ösvény volt, mely nagy hurokban haladt a fák, bokrok, és füvek között, és a növényvilág történetét mesélte el az idők kezdetétől napjainkig. Minden földtörténeti korhoz olyan növényeket ültettek, melyek hasonlítottak az akkoriakra - voltak természetesen ginkófák bőven, és sok páfrány, később pálmák is. Itt-ott dinoszaurusz-lábnyomokat lehetett látni a bokrok alatt, és minden korszakot csinos kis táblák jelöltek. Még egy gülüszemű stegosaurusszal is találkoztam:

A többi kert hasonlóan hangulatos volt. Volt több "cloud forest" (magas hegyi dzsungel) is, melyek remekül megélnek itt San Francisco párás-ködös éghajlatának köszönhetően. A közép-amerikai erdő épp virágzásnak indult, ami gyönyörű volt, de brossúrák ígéretei ellenére egy nyamvadt kolibrit se láttam (pedig nagyon szerettem volna). Volt egy hatalmas pozsgás-kert, egy kísértetiesen csendes vörösfenyő-erdő, japánkert bambuszokkal, és egy hatalmas terület Kalifornia őshonos növényeinek. Órákig kóvályogtam fel-alá mindenféle ösvényeken; néha leültem egy padra, és csak nézegettem a növényeket. Bár jó néhány látogató volt a kertben, hatalmas területen oszlottunk el, úgyhogy csak időnként futottam bele egy-egy üldögélő nyugdíjasba, vagy babakocsit tologató anyukába. Néhány óra leforgása alatt a kertek az új kedvenc helyemmé váltak a városban. Majd megnézem őket tavasszal is...
(Külön bónusz, hogy az ajándékboltban, ahol mindenféle csodás dolgokat lehetett kapni, vagy egy órát beszélgettem a két eladóval, akiket lenyűgözött a mesemondás gondolata. Bemutattak az egyik könyvtárosnak - mert a Kerteknek van könyvtára is - aki megígérte, hogy megkeresnek majd. Felkerült ez is a bakancslistára...)

A parkból kikeveredve elfogyasztottam egy késői ebédet egy helyi indiai étteremben, és miután jólesően kiégettem a torkomat, visszametróztam a belvárosba. Mivel még csak délután volt, elidultam felkeresni a város híres "történelmi" könyvesboltját, a City Lights-ot. A sétaút a kínai negyeden keresztül vezetett, amit amúgy is meg szerettem volna látogatni, így aztán kényelmes tempóban tettem meg az egész utat oda-vissza.

Chinatown olyan, amilyennek egy Chinatownt képzel az ember. Minden kínaiul van (beleértve a bankok feliratait is, ami végtelenül szórakoztató), van persze sok bolt mindenféle csecsebecsékkel, utcai zenész bácsikák hagyományos kínai hangszerekkel, meg lámpaoszlopok sárkányokkal. Több boltba benéztem csak a hecc kedvéért; érdekes módon a kínai-amerikai eladók mind bájosak és udvariasak voltak, míg a fehérek borzasztóan tukmáltak mindent. A séta jó néhány utcán keresztül tartott, és mindig volt valami érdekes felfedeznivaló; mivel épp a Majom éve van, tele volt minden Majomkirállyal, aminek külön örültem (esélyes, hogy a jövő évi Eposznap a Nyugati Utazásról fog szólni).

Végül sikerült elkeverednem a City Lights-ig. A könyvesbolt legendás, és jó okkal az: Bár nem olyan hatalmas, mint mondjuk egy Alexandra, különleges hangulata van. Új és antikvár könyveket is árulnak, és sokuk fel van cetlizve: Az eladók maguk választják ki a kedvenceiket, és kézzel írt kommenteket ragasztanak a polcra arról, miért ajánlják az adott kötetet (ezt egyébként megfigyeltem egy másik híres boltban, a Green Apple Books-ban is, ahová a parkból kifeléjövet ugrottam be). A kategóriákat is sokra értékeltem: Nem csak hogy volt a boltnak Mitológia/Folklór szekciója, de ráadásul egy egész szekrényt foglalt magába, amit lelkesen böngésztem vagy fél órán át. A mellékelt képen látható, hogy egyéb, kevéssé szokványos kategóriákkal is találkozhatott az ember...

Mire visszasétáltam a kínai negyeden át, már este felé járt az idő. Nem gondoltam, hogy ilyen sok minden fog beleférni az első napba...

Feminista Magyar Népmesék 39. - A Tátoskirály lyánya

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harmincnyolc mese itt olvasható.

Mára egy olyan mesét hoztam, ami hamarosan megjelenik angol nyelven az új könyvemben is! Kedvenc mesemondóm, Pályuk Anna hagyatékából. 

A Tátoskirály lyánya

A történet

Egy nagy hatalmú táltos királynak egyetlen lánya, és nagy bánata van: A királylánynak hiányzik egy keze és egy lába, és ezért senki sem akarja feleségül venni. Bár a lány folyton nyugtatja az apját, hogy ha nem akad vő, akkor is lesz kire hagyni az országát (khm), a király csak nem nyugszik bele a helyzetbe. Egy öreg dajka megsúgja neki, hogy a tengerben él egy hal, ami évente egyszer jelenik meg, és teljesít egy kívánságot - a király kiköltözik tehát a tengerpartra, és várja a halat. Már majdnem letelik az egy év, amikor észreveszi, hogy valaki elrabolta a lányát, és épp menekülőben van vele; utánuk fut és a saját kezével öli meg a rablót. Ebben a pillanatban megjelenik a hal is, ifjú képében, de megtagadja a királytól a kívánságot, mert vér tapad a kezéhez. Minden marad a régiben.
Egy nap egy csodás kosár ereszkedik alá a fellegekből, benne egy jóképű fiatal legénnyel, aki nem más, mint a Felhők Királya. A két fiatal egymásba szeret, de a táltoskirály csak akkor adja áldását rájuk, ha az udvarában maradnak - nem akarja elengedni egyetlen leányát hazulról. A Felhők Királya eleinte tiltakozik, de túl szerelmes ahhoz, hogy nemet mondjon. A két fiatal boldogan él a Táltoskirály udvarában, és egy kisfiuk is születik... ám hamatosan szárazság köszönt az országra, mert a Felhők Királya nem kormányozhatja a saját birodalmát, amíg távol van. Hosszas vitatkozás után a király és a királyné visszatérnek a felhők közé, és a Táltoskirálynál hagyják a kisfiukat - ám nem sokkal később a fiú is követi a szüleit, és eltűnik egy bárányfelhőben. A Táltoskirály mélységes bánatba esik - amikor egy katona megkérdi, mi bántja, kiönti a szívét, majd meghal.
A temetésen felbukkan a Táltoskirály lánya, immár a Felhők Királynéja, a fiával együtt, és életre kelti az apját. Ezen túl a család sűrűn látogatja egymást, és békében élnek; amikor a fiú és a nagyapja véletelnül özönvizet idéznek a királyságra, a királyné felitatja a vizet a kötényével. Felnőve a fiúból is Táltoskirály lesz, és mindannyian boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Mitől feminista?

Kép innen

Adott egy királykisasszony, akinek testi fogyatékossága van, és a saját apja is úgy hiszi róla, hogy sohasem fog "kelleni" senkinek. A fogyatékosság a mese végére sem tűnik el, ám a királykisasszonyból királyné, mégpedig a fellegek és viharok nagy hatalmú úrnője lesz.
Az "intersectional feminism" a feminizmus egy olyan (szofisztikáltabb) formája, mely nem csak a nők nemi identitását, hanem a személyük más elemeit is figyelembe véve foglalkozik kulturális és társadalmi kérdésekkel. Ez esetben például a nőiség és a fogyatékosság keresztmetszete alkotja a mese kezdőpontját: A királynak nincs fia, "csak" lánya van, és ráadásul a királykisasszony hiányzó végtagjai (vélt) akadályt jelentenek abban, hogy férfi örököst hozzon a házhoz. A probléma tehát kétrétű, és mindkét eleme befolyásolja a történet kimenetelét.
Fontos mozzanat a mesében, hogy a királykisasszony nem "gyógyul meg" mágikus módon (mint oly sok más mesében, ahol a fizikai hiány valamiféle metafizikai hiány szimbóluma). Ehelyett a történet végére bebizonyosodik, hogy a vélt hátrány, a végtagok hiánya, egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy megtalálja élete szerelmét, gyereket neveljen, avagy királynéként uralkodjon a felhők felett. A mese magától értetődő módon egyszerűen "elfelejti" a kéz és a láb hiányát, amint megjelenik egy kérő, akit ez nem zavar.
Érdekes ellentét a Felhők Királya és a Táltoskirály hozzáállása a királykisasszony helyzetéhez. A Táltoskirály, a nagy hatalmú, uralkodó apa, mindenáron meg akarja oldani a helyzetet a lánya helyett, és jobban kétségbe van esve miatta, mint maga a lány. Eleve "leírja" a lányt azzal, hogy senkinek sem fog kelleni, mert nem tökéletes. A Felhők Királya ellenben nem csak fittyet hány arra, hogy hány keze avagy lába van a lánynak, de ráadásul képes a saját királyságát is feláldozni érte, hogy együtt lehessenek. Hosszú távon az apa követelése, a lányához való túlságosan féltő ragaszkodása okozza a bajt; amint elengedi a lányt, hogy királyné lehessen a saját országában, a földön is véget ér a szárazság.
A Táltoskirály, bár sok ponton elég ellenszenves figura, valójában nem teljesen negatív személyiség. Nagyon szereti például az unokáját, és ragaszkodik is hozzá; az ember egészen megsajnálja, amikor egyedül marad, és csak egy random katonának jut eszébe megkérdezni, hogy mi nyomja a szívét. A mese végére ő is boldog lesz, amint a család megtalálja a módját, hogy egyensúlyt teremtsenek ég és föld között.

Amit érdemes átgondolni
Sajnos a magyarban nincs jó szinonima a "fogyatékosságra" ami nem jelöl hiányt vagy hátrányt, vagy kevésbé hangzik durván. Maga a mese nem is kívánja meg, hogy bármilyen cetlit ragasszunk a királylányra; a helyzet, szimbolikus módon, magáért beszél.

Forrás

Kovács Á.: Felsőtiszai népmesék (Alföldi Magvető Kiadó, 1956).
Mesélte: Pályuk Anna

Megjegyzés
Más változata nem ismert.

Hetedhétfő: Egyszer ezeregy

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

Eheti témánk: "Ha pénzre, időre, és szervezésre való tekintet nélkül megvalósíthatnád álmaid fellépését, mit/hol/kinek/miért mesélnél?"

Azt hiszem, az éne setemben a fő kérdés nem az, hogy mit, hanem az, hogy mennyit.

A mesemondók életének nagy része utazással telik. Megérkezünk, berendezkedünk, megismerkedünk, mesélünk, pakolunk, és távozunk. Minél többet van úton az ember, annál inkább megtanulja értékelni azokat a közönségeket, akikhez rendszeresen visszatér. Pályafutáson során volt lehetőségem néhány helyre huzamosabb ideig befészkelni magam; minden ilyen élményre nagy szeretettel tekintek vissza. Összebarátkozni a hallgatókkal, gyökeret ereszteni, együtt izgulni végig számtalan kalandot, együtt emlékezni korábbi történetekre, vagy tervezgetni, miről mesélek majd legközelebb - közönségből közösség, rajtaütésszerű mesemondásból rendszeres hazatérés. Még akkor is, ha az adott mesemondó imád utazni (mint én), az ilyen lehetőségeket érdemes megragadni.

Ha pénz, idő, érdeklődés, satöbbi satöbbi nem lenne akadály, ez lenne az én "álomfellépésem": Végigmesélni ezeregy éjszakát. Vagy legalábbis estét. Napról napra, hétről hétre, esőben-napsütésben-hóban-kánikulában, valami kényelmes, hangulatos helyen. Mondjuk egy nagy jurtában. Vagy egy hatalmas mesemondó ágyon üldögélve. Esetleg egy kastélyban, vagy egy múzeum egyik kiállítótermében, éjszakánként. Pizsamában. Ugyanazoknak az embereknek, akik nap nap után visszatérnek. Egyetlen mesét sem ismételve. Kényelmesen engedve, hogy a hosszabb történetek egy-egy esténél tovább tartsanak. Seherezádé élőben, egyenesben. Ezeregyszer egyszer volt...

Kép innen

***

Látogassátok meg a többi mesemondót is!

Lovranits Júlia
Varga-Fogarasi Szilvia

Haladó hagyomány: "New trad" népmesék egy zseniális mesemondótól

Danielle Bellone, régesrégi jó barátnőm és volt osztálytársam a mesemondó programból, New Orleansból repült ide hozzánk a héten, hogy workshopokat és mesemondó előadást tartson a Nemzetközi Coming Out Day (az Előbújás Napja) alkalmából. Az egyetem LMBT irodája egész hetes rendezvénysorozattal ünnepli a másságukat felvállaló diákokat és tanárokat; mivel már évek óta nem volt érkezésem, hogy személyesen találkozzak Danielle-el, még áprilisban beadtam egy pályázatot, hogy őt hívják meg kiemelt előadónak. És lőn.

Mielőtt belevágnék a Danielle zsenialitása feletti lelkendezésbe, azt hiszem röviden el kell magyaráznom, mi is az a "new trad" mesemondás. Szerencsére a két workshopnak köszönhetően alaposan elsajátítottam a fogalmat. Íme:
"New trad" (new traditional - "új hagyományos") mesék alatt olyan újonnan megalkotott, szóbeli történeteket értünk, melyek hagyományos népmesei elemekből (varázslat, állat-segítők, hármas ismétlődés, sárkányok, stb.) épülnek fel, és olyan témákról szólnak, melyek a hagyományos népmesékben nem (vagy csak ritkán) bukkannak fel. Megalkotásuk után a "new trad" mesék, ideális esetben, bekerülnek a szájhagyományba, és valódi népmeseként terjednek tovább, színesítve a hagyományos történetek palettáját, és csiszolódva a nép ajkán.

Naszóval.

Danielle "new trad" mesékből írta a szakdolgozatát, és azóta is aktívan foglalkozik velük. Két nap alatt két workshopot tartott - vagyis ugyanazt a workshopot kétszer, csütörtökön kifejeztten LMBT+ diákoknak, pénteken pedig bárkinek, aki arra tévedt. Bár a rendezvény hivatalosan a Coming Out Week keretei között zajlott, a mesemondás és a közönség is jóval túlterjedt az LMBT témakörén. Egy másfél órás workshop alatt megtanultuk, miért is jó a mesemondás (az alapoktól kell kezdeni, ugye), majd arról beszélgettünk, mik azok a témák, amik rendszerint nem bukkannak fel népmesékben, vagy ha igen, akkor rosszul, negatívan vannak ábrázolva. Nyilván itt az LMBT+ reprezentáció merült fel először (Danielle elmesélt egy példamesét is, egy saját maga által alkotott leszbikus teremtéstörténetet), de sok egyéb "tabu" téma is került a listára: Férfi-női barátság, vetélés, a technológia előnyei avagy hátrányai, örökbefogadás (mint pozitívum - olyan sztorik ahol az örökbefogadott gyerek nem tér vissza az "igazi" családjához a happy end részeként), fogyatékosság (és hogy lehet-e egy mesehős boldog anélkül, hogy mágikus módon visszanőne a lába), klímaváltozás, sőt, még a diákhitel is. Miután elmerengtünk rajta, mi minden hiányzik gyermekkorunk (egyébként remek és méltán szeretett) tündérmeséiből, Danielle bemutatta nekünk a "new trad" fogalmát (ld. fenn), és részletekbe menően elmagyarázta, melyik eleme miért fontos. A workshop utolsó fél órájában pedig gyakorlatba ültettük az elméletet: Csoportokra oszlottunk, és mindenki választott egy témát, amiről mesélni szerettünk volna. Mindkét alkalommal zseniális eredmények születtek.
A csütörtöki workshopon a bőrszínt és a női barátságot választottuk témának, és arról költöttünk mesét, hogyan versengett két lány (egy világos és egy sötét bőrű) az idők kezdetén, hogy belőlük lehessen a Hold - és mivel mindenben egyformán jók voltak, a végén a barátságuk győzött a versengés felett, és összekapaszkodva, körbe-körbe táncolva alkotják a Hold világos és sötét oldalát - egy füst alatt feltalálva az időszámítást is. Pénteken a diákhitelt választottuk témának (ami Amerikában nagyon nyomasztó probléma), és arról meséltünk, hogy egy messzi-messzi varázskóiskolában a diákok azzal fizettek minden bűbáj megtanulásáért, hogy egy időre kővé váltak, és gazdag emberek oszlopcsarnokait díszítették... míg olyan veszély nem szakadt az országra, hogy mindegyikükre szükség lett volna. Ahhoz képest, hogy Danielle és én voltunk csak tapasztalt mesemondók a teremben, zseniális ötletek röpködtek jobbra-balra a csoportok között, és mindenki lelkesen vetette bele magát a mesealkotásba.

Hogy ne maradjunk példa nélkül sem, csütörtök este Danielle mesemondó koncertet is tartott "A better way out: An evening of queer storytelling" ("Van jobb kiút: Mesemondó est a másságról") címmel. "Másság" alatt ez esetben nem csak LMBT+ történeteket kellett érteni, hanem sok egyéb, a szokásostól eltérő mesét is. Kezdetnek Danielle gyönyörű, lírai verzióját hallhattuk Daphné és Apollón mítoszára (melyben Apollón pontosan annyira szimpatikus, amennyire egy erőszaktevőnek lennie kell, cserébe viszont Daphé szerelmes a szél egyik nimfájába). Másodikként, eloszlatva az emelkedett hangulatot, egy személyes sztori következett arról, hogyan lehet (avagy nem lehet) kimagyarázni egy helyzetet, amikor a hangyairtó bácsi megjegyzéseket tesz az elöl hagyott vibrátorra (nyilván dőltünk a röhögéstől). A vidámság után meghallgattuk Hamupipőke egy rövidke, költői változatát, melyben Hamupipőke az édesanyja fájának ágait használta fel, hogy gerincet növesszen magának (szó szerint), és nyíltan megmondja a hercegnek, mit szeretne tőle. Ez egy hosszabb "new trad" tündérmeséhez, a Vadak Asszonyához vezetett, melyben egy vadász (hosszas kalandok során) megtanulta, hogy az erdőben lakó tündért az igaz szerelem nevében nem "háziasítani," hanem elfogadni kell. Ezek után egy slam vers következett arról, miért nem jó Csipkerózsikának lenni; a sort pedig a fentebb már említett leszbikus "new trad" teremtésmítosz, Soli és Panna zárta. Ez utóbbi nagy kedvencem lett; háromszor hallottam a három nap alatt, és minden egyes alkalommal lenyűgözött a nyelvezete, a látványvilága, és a csodás, finom szimbolika, ami az egész történetet átszövi (szó szerint - a világegyetem egy szövőszéken készül). Nagyon bájos történet, tele mindenféle állatokkal, színekkel és illatokkal, és azon kívül, hogy két egymásba szerelmes lány teremti meg a világot, tulajdonképpen semmiféle "politizáló" vonzata vagy íze sincs. Cserébe viszont az egyik kedvenc mesém, amit Danielle előadásában valaha hallottam.

Bár mindhárom rendezvény szerény (hét-nyolc fős) közönséggel zajlott le, minden percük kincs volt. Az LMBT+ iroda a végére döbbent rá, hogy micsoda lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy nem promotálták az eseményt rendesen (jórészt önerőből szerveztem végig), és utólag lelkendeztek körbe, ígérve, hogy Danielle-t mindenképpen visszahívják majd. A résztvevők mind felvillanyzova távoztak, és egy lány még a pénteki munkáját is lemondta a koncert után, hogy eljöhessen a workshopra. Én három boldog napot tölthettem az egyik legjobb, régen látott barátnőmmel, Danielle pedig (amellett hogy pénzt keresett, mert Amerikában ugye megfizetik az ilyesmit), promotálta a workshopjait és a meséit is. Remélem, sok konferenciára meghívják majd. A "new trad" mesemondás bimbózó műfaj, keven ismerik és kevesen űzik, de nagyon nagy szükség van rá. Főleg olyan kiváló, minőségi formában, ahogyan Danielle csinálja.

Mindenkinek ajánlom, hogy kövesse figyelemmel.

Feminista Magyar Népmesék 38. - A szegény asszony és a farkas

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminchét mese itt olvasható.

A szegény asszony és a farkas

A történet

Egy szegény özvegyasszony seprűt kötni jár az erdőbe, abból tartja el a rengeteg gyerekét. Egy nap farkassal találkozik, aki azonnal fel akarja falni; a szegény asszony azzal menti ki magát, hogy ő már öreg és csontos, inkább elhozná a gyerekeit maga helyett, egye meg a farkas azokat. Amikor másnap visszatér a pereputtyal, előre szól a gyerekeknek, hogy jó hangosan követeljenek maguknak farkashúst - a farkas pedig rémülten elmenekül a vérengző gyerekek elől. Futás közben találkozik egy rókával, aki kineveti a hiszékenységéért, és javasolja, hogy térjenek vissza együtt megenni a gyerekeket. Amikor azonban az asszony meglátja az állatokat, elkezdi hangosan szidni a farkast, hogy csak egy rókát hozott, pedig kettőt ígért. Erre megrémül a róka is, és mindkét állat eliszkol az erdőbe. Az özvegyasszony és a gyermekei békében hazatérnek. 

Mitől feminista?

Egy okos, bátor egyedülálló anyuka története, aki lélekjelenlétének és gyors eszének köszönhetően legyőzi a ragadozót, ami az ő és a gyerekei életére tör. Nem csak tervezni tud előre, hanem rögtönöz is, ha arra van szükség. Külön szeretem, hogy bevonja a tervbe a gyerekeit is. 

Amit érdemes átgondolni

Mesemondóként oda kell figyelnie az embernek, mit hangsúlyoz ki: Azt, hogy mennyire nehéz és gyötrelmes egy özvegyasszony élete, vagy azt, hogy milyen keményen dolgozik az anya, hogy eltartsa a gyerekeit, és hogy mi mindenre képes a megóvásukért. 

A mese különböző változataiban vagy már eleve vele vannak a gyerekek, amikor felbukkan a farkas, vagy utólag megy haza értük. Mindkét verziónak megvan a maga logikája (az előbbiben azonnal kell cselekedni, az utóbbiban meg kell szabadulni a farkastól egyszer s mindenkorra). Ki-ki válogathat ízlés szerint. 

Források

Sebestyén Á.: Bukovinai székely népmesék I. (Tolna Megyei Tanács V.B. Könyvtára, 1981.)

3. A szegén asszon és a farkas (Györfi Rudolf)

Sebestyén Á.: Bukovinai székely népmesék II. (Tolna Megyei Tanács V.B. Könyvtára, 1981.)

28. A szegény asszony gyermekei (Fábián Ágostonné, Györfi Rudolf lánya)

A történet az AaTh 1149 (Ördöghúsra éhes gyerekek / Chilren desire ogre's flesh) típusba tartozik.

Megjegyzés

Ha jól emlékszem, olvastam egy változatát a Miért nem tudnak a fák járni? c. erdélyi cigány népmesegyűjteményben is. 

Jonesborough 2016: A szent és a profán

A vasárnap reggel a fesztivál hagyományai szerint mindig "szent mesékkel" indul - már csak azért is, mert több templom is található Jonesborough városkájában, és nem akarjuk több ezer ember kurjongatásával megzavarni az áhitatot. Tapsolás helyett a közönség integetéssel vagy a tenyerük összedörzsölésével fejezi ki a lelkesedését, bár a nevetéssel - mert a nevetés szent - így sem lehet nagyon mit kezdeni. Nem is akartunk.

A témának megfelelően a sort Geraldine Buckley nyitotta, aki egy Amerikába települt brit lelkész hölgy, nagy hanggal és nagy szívvel. Arról mesélt, milyen volt lelkészként dolgoznia az állam egyik legnagyobb férfi börtönében - milyen emberi sorsokkal, megató pillanatokkal találkozott. Geraldine jó humorú, karakán nőszemély, mentes mindenféle kenetteljességtől. Utána Elizabeth Ellis következett, aki arról mesélt, hogyan látogatott életében először zsinagógába egy barátnőjével, és hogyan merült el a midrás-történetek világában ("A zsidó hagyományban, ha valaki történeteket ír a Bibliáról, tudósnak nevezik. A keresztény hagyományban eretneknek."). Mosolyogtam, amikor elmesélte azt a történetet Mózesről és a Vörös-tengerről, amivel annak idején az első Holnemvolt Fesztivált nyitottam meg. Utána Will Hornyak következett Philemon és Baukisz történetével, majd kiosontam a sártorba és átkocogtam a szomszédba, ahol Blind Boy Paxton himnuszokat énekelt.

Az utolsó előadás, amire beültem (korán kellett visszaindulnunk Ohióba) megint csak Minton Sparks volt; a korábban már említett megosztó történettel feltette a koronát a hétvégére. Külön csodás pillanat volt, hogy egy olyan hölgy mellé sikerült leülnöm, aki 1988 óta itt volt minden egyes fesztiválon - sőt, a gyerekeit és unokáit is ezen nevelte fel. Elárulta, hogy minden évben vásárol egy extra jegyet, és otthagyja a jegyirodában, hogy ajánlják fel valakinek, akinek szüksége lehet rá. Az előadás előtti születben hosszasan beszélgettünk mesemondókról, akiket ő még hallott élőben, de én már nem; többek között J. J. Reneaux is szóba került. Szívmelengető élmény volt együtt emlékezni a fesztivál nagyjaira. Az ilyen pillanatokért szeretem igazán Jonesborough-t.

Természetesen nem lehet otthagyni a fesztivált mesélés nélkül. Mielőtt elhagytuk volna a várost, kis kitérőt tettem a Swapping Ground-ra - abba a sátorba, ahol bárki mesélhet. Egy Nart legendát meséltem apró (tíz-tizenöt fős), ám lelkes közönségnek, és meghallgattam pár másik történetet is.

Az idei fesztivál azzal a zseniális ötlettel rukkolt elő, hogy postaládákat helyeztek el a sártrak előtt: Bárki hagyhatott üzenetet, köszönetet, szerelmes levelet a mesemondóknak. A három nap alatt teleszórtam a postaládákat mindenféle fecnikre irkált rajongó kommentekkel. Persze töredékét sem adták vissza annak a rengeteg élménynek, amiben részem volt: Jonesborough önmagában álló fogalom. Felejthetetlen mesemondó fesztivál, folyton úton levő barátok találkozóhelye, napsütéses zseb-univerzum valahol túl időn, téren, és Interneten.
Jó időre feltöltekeztem lelkesedéssel.

Jonesborough 2016: Ami egy sátorba belefér

A fesztivál második, szombati napján kapnak helyet az egyes mesemondók egész órás előadásai. Ide mindenki a legjobb műsorait hozza, sokak egy nap alatt kettőt is; tömegek gyűlnek össze a városban, és ha csak egyetlen napra vásárol jegyet valaki, leginkább erre szoktak. Néha nehéz volt választani, az öt párhuzamos mesélő közül kit is hallanék szívesen.

A reggelt Barbara McBride-Smith előadásával kezdtem; a hölgyet régóta szeretem a jópofa görög mítoszai és bibliai meséi miatt, de ezúttal újat mutatott, mert személyes sztorit hozott magával. A nővéréről szólt, aki siketen született, és arról, hogyan élte megy a gyerekkorát egy halló és egy siket kislány az ötvenes-hatvanas évek Texasában. Volt benne jelbeszéd, sok humor, és rengeteg megható pillanat; Barbara megmutatta, hogy nem csak a humor mestere, de a szívünkhöz is tud szólni.

Mivel az előző napon nagyon megjött a kedvem némi kreol zenéhez és mesemondáshoz, másodjára Blind Boy Paxton előadására ültem be, aki szokásához híven felváltva zenélt, viccelődött, és sztorizott. Nehéz lenne felidézni, mi mindenről szólt az az egy óra, de minden percét élveztem, bár megizzadt szegény, mire rávette a jólnevelt fehér Tennessee közönséget, hogy mozduljanak meg a zenére...

Harmadjára Minton Sparks következett, akinek eddigre elkötelezett rajongója lettem. Itt is volt minden, aranyásásról a karneválig, ütős blues gitárral, retiküllel, és olyan szövegekkel, amik, bár csúnya szó nem frodult elő bennük, arra késztették a mellettem ülő apukát, hogy befogja a kislánya füleit. (Pedig csak tankolásról volt szó). Aki kíváncsi a hangulatra, itt láthat Mintontól egy videót:

Minton után újabb csemege következett. Bár Clare Murphy-t sokszor láttam már színpadon, pár évvel ezelőtt összeállított egy egész órás műsort Rafik Schami Damaszkuszi Éjszakák című könyve alapján amit még nem sikerült elcsípnem tőle. Szerencsére elhozta magával, és így végre volt alkalmam meghallgatni élőben, egyenesben - nagyon megérte. Utólag árulta el, hogy a rendezőket megkérte, ne írják bele a műsorfüzetbe, hogy Szíriáról szól a sztori, hogy a déli konzervatívok ne riadjanak el tőle... Amikor elindult a történet, érezni is lehetett a közönségen, hogy kényelmetlenül fészkelődnek, ám amint átcsaptunk népmesébe, rögtön feloldódott a hangulat. A történet mesék sorozata meséken belül; az igazság hatalmáról és a hazugságok sokféleségéről szól, és a befejezése sokáig függ még a levegőben, miután az ember elhagyja a sátrat...

A nap utolsó előadására ismét Elizabeth Ellist választottam. Ő Dávid király történetét mesélte el a király néhány (!) feleségének szemszögeiből; más és más színű kendőkkel jelezte, éppen melyik feleség mesél. Mélységes bibliai-történelmi tudás húzódott az előadás hátterében, és volt benne minden, a szerelemtől az árulásig; nem különösebben magasztalta fel sem Sault, sem Dávidot, sőt, Betsabé például kifejezetten sötét képet festett Dávidról (ami nem csoda, ha az ő történetét nézzük). Elizabeth végtelen empátiával viseltet női sorsok iránt, még a Biblia és több ezer év távlatából is. Mint minden alkalom, amikor színpadra lép, ez is lenyűgöző és felejthetetlen volt. 

A szombati napra ennyi jutott - öt világszínvonalú mesemondó már így is majdhogynem több, mint amennyit egy nap alatt be tud fogadni az ember. Sokáig fogom még emészteni mindegyik történetet. 

Jonesborough 2016: Itt van újra

Az ősz is, meg a Fesztivál is. Jonesborough-ba menni minden mesemondónak olyan, mintha hazatérnénk. Tennessee útjain kanyarogva a hegyek között visszaidéztem az első utazást, kilenc évvel ezelőtt, akkor még buszon; életem első mesemondó fesztiválja volt, és hetekig nem józanodtam ki a csodálatból. Azóta persze többször volt szerencsém részt venni a fesztiválon, amíg az ETSU-ra jártam, de három éve most volt alkalmam először visszalátogatni Ohióból is. Ezúttal nem csak új történetek és új kalandok, hanem kedves ismerősök, barátok, volt osztálytársak és kollégák is vártak.

A fesztivál első, pénteki napja "kóstolóval" zajlik: Óránként két mesemondó osztozik minden sátor színpadán, hogy harminc percnyi ízelítőt adjanak a meséikből és a stílusukból. A kóstolgatást ismerős ízekkel kezdtem: Andy Offut Irwin, kedvenc tricksterem, és Clare Murphy, a MythOff alapító nagyasszonya nyitották a fesztivált. Andy ellőtt egy kevéssé burkolt poént a közelgő választásokról majd arról mesélt, hogyan idomított békákat gyerekkorában. Clare hozta az ír mesevilág varázslatát a tündérek bábaasszonyával és három nővérrel, akik bolondot csináltak a férjeikből. Dovie konferálta fel mind a kettejüket, úgyhogy az előadás végeztével egyszerre volt alkalmam három kedvenc mesemondóm és jó barátom nyakába ugrani.
(Ilyenkor leginkább csak erre van idő: Visít, integet, ölelget, mosolyog, vált két szót, továbbáll. A fesztivál kemény meló minden fellépőnek)

Balra a sínek, középen a sátor

A második órában Ingrid Nixont hallgattam meg (lásd az előző bejegyzést), aki egy gyerekkori sztorival és egy hazug mesével rukkolt elő. Az utóbbinak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy a tizenöt percből jó tizenkettőig simán elhittem neki, hogy megtörtént esetet mesél. Ingrid ezen a reggelen rögtön át is esett a tűzkeresztségen: A sztorija közepén megérkezett a jó öreg Jonesborough-i vonat, és mivel közvetlenül a sínek mellett voltunk, és tehervagonokról volt szó, jó öt percen keresztül kellett küzdenie a hangerővel. Az óra második feléről ellógtam, és meglátogattam az ETSU és a National Storytelling Network sátrát; megújítottam a tagságomat, felvettem pár tucatot a Storytelling Magazine régebbi, ingyenes számaiból, és elbeszélgettem néhány régi ismerőssel (többek között egy olyan mesemondóval is, akivel utoljára 2007-ben Connecticutban találkoztam, és simán emlékezett rám) (én is rá, gyönyörű kék szemei vannak).

A harmadik órában sikerült elcsípnem Elizabeth Ellist, mindannyiunk imádott mesemondó istennőjét, aki arról mesélt, hogyan szökött meg vénlány nagynénje annak idején a falu orvosával. Elizabethet Blind Boy Paxton követte (róla is írtam az előző bejegyzésben) aki azonnal levett a lábamról; indián dédszüleiről, kreol nagymamájáról, és a Louisiana-i zenei világról sztorizott. Őket követte Clare még egyszer (Clareből sohasem elég), egy indiai népmesével és egy gyönyörű történettel arról, hogyan született a reggeli köd, majd Dan Keding, akit horvát nagymamája képzett ki hagyományos mesemondónak, és kilenc generáció óta az első fiú volt a családban, akinek kijutott ez a megtiszteltetés (nem lévén lány testvére). Ő is népmeséket hozott magával, és azt is bevallotta, hogy célja a világ minden országából begyűjteni egy-egy történetet (ismerős? :) )

A vacsora előtti utolsó órában volt szerencsém megismerni Minton Sparks-ot (ld. előző bejegyzés), aki eldalolta, hogy az újságban lehozott halálozási rovat túl kegyesen bánik néhányakkal, és hogy egy anyának joga van cigizni, miközben benzinkúton dolgozik hogy eltartsa a két gyerekét (yep). Utána Antonio Sacre következett, aki annyira shiny happy, amennyire Minton cinikus; a gyerekei mókázásairól mesélt, meg a kubai családja karácsony estéiről. Ahhoz képest, hogy Antonio boldogan emlékszik vissza a hetvenes évekre, a fesztivál többsége még mindig úgy gondol rá, mint "arra a helyes kölyökre." Cserébe itt sikerült belefutnom Adam Booth-ba is, aki tényleg "kölyök", mesemondói léptékkel (egyidősek vagyunk), és a múlt héten írt nagyon kedves ajánlást a tavasszal megjelenő könyvemhez. Adam emcee-ként volt jelen, a többieket konferálta fel, de sokszor hallottam már mesélni és nagyon csípem a stílusát.

A vacsorát (melyet Heidi barátnőm közeli házában költöttem el) esti mesélés követte: Bár nap közben esett némi elő, elég meleg és száraz volt az este ahhoz, hogy kimerészkedjek a parkba kísértet-történeteket hallgatni. Előrelátó módon vittem magammal egy szemeteszsákot, hogy ne ázzak fel, és a rendezvény szponzora jóvoltából forró csokit és fánkot is kaptunk. Az öreg fűzfa alatt üldögélve, pár lépésre a kunyhótól, ahol egyszer egy hónapon keresztül laktam, belemerültem a közösségi hátborzongatásba.

A park és a fűzfa nappal

Carol Birch egy orosz népmesét hozott egy gonosz papról, aki kecskebőrbe bújva próbált néhány jobbágyot megfosztani a vagyonától - amíg rá nem nőtt a kecskebőr... David Novak egy gyermekkori kísértet-élményéről mesélt, és nagyon elegánsan beleszőtt néhány gondolatot arról, miért hiszünk a kísértetekben, és hogyan gondolkodunk róluk. Antonio Sacre olyan klasszikusokat idézett meg, mint a chupacabra és a Síró Asszony (utóbbit kreatívan összekombinálta Bloody Mary legendájával). Ingrid Nixon egy ír mesét hozott Mary Culhaine-ről, aki egy nagyon beszédes hulladémont kénytelen cipelni a hátán, Will Hornyak pedig (akit most hallottam először) Eddie Lenihan ír tündéres népmese-gyűjteményéből hozott egy hátborzongató sztorit arról, hogy mi lesz annak a sorsa, aki rosszat szól a tündérekre. Ez utóbbinak egyrészt örültem, mert már a könyv olvasásakor is megakadt rajta a szemem (elég gusztustalan vége van), másrészt pedig borzongtam egy kicsit tőle, hogy Will ír akcentussal adta elő az egészet.

A kísértetmesékkel le is zárult a fesztivál első napja. Méltó befejezése volt egy nagyszerű, egész napos kóstolónak... Másnap pedig következtek a főételek.

Jonesborough 2016: Akikbe szerelmes lettem

Mivel előfordulhat, hogy egy időre ez lesz az utolsó év, amit Amerikában töltök, úgy döntöttem kiszívom az élet velejét és leutazom Jonesborough-ba a mesemondó fesztiválra (A mesemondó fesztiválra - a National Storytelling Festival hangulatáról és történetéről részletesen írtam a könyvemben). Még jegyet is vettem, hogy ne kelljen az önkéntesek időbeosztásával bajlódnom, és nyugodtan élvezhessem a három nap tömény mesemondást.
Az elkövetkező pár bejegyzésben részletesen beszámolok majd a hétvége eseményeiről; mielőtt azonban nekivágnék a sportközvetítésnek, ki szerettem volna emelni néhány mesemondót, akikkel idén találkoztam először, és azonnal beléjük is szerettem. Íme:

Jerron "Blind Boy" Paxton
Először, "Új Hang"-ként járt a fesztiválon, és a közönség vegyes érzelmekkel fogadta. Jonesborough veteránjai nagyon vaskalaposak azzal kapcsolatban, mi számít "igazi" mesemondásnak és mi nem, és persze rögtön el is indult a pusmogás, hogy "psmpsmpsm zenéééészt hívtak meg egy rendes mesemondó helyett!" Pffft. Blind Boy Paxton valóban zenész, méghozzá nem is akármilyen: Kreol családból származó bendzsó- és hegedűművész, akinek generációk óta a vérében van a muzsika és a sztorizás is. Ha engem kérdeztek, annál nincs valódibb mesemondás, mint amikor a srác a színpadon hangolgatja a hegedűjét és közben a nagyanyjáról sztorizgat kellemes déli akcentussal, majd egyszerre csak átcsap egy vonatrablókról szóló balladába. Végtelenül jópofa volt, remek poénokkal, fülbemászó zenével, és nem kevés kommenttel arról, mi számít "igazi" amerikai kultúrának. Mert a kreolnál amerikaibb nem nagyon lehet valaki...

Minton Sparks
Na ő az, akibe halálosan belezúgtam három nap alatt. Amikor az elegáns szőke hölgy kiállt a színpadra a csinos kis kardigánjában és a retiküljét lóbálva, azt hittem, te jó ég, kapunk még egy "az én csodaszép déli gyermekkorom" típusú mesemondót. Aztán Minton kinyitott a száját, és könyörtelenül felmosta a padlót a déli idillel.
A hölgy slam költő, énekes és dalszerző, táncos, és zseniális, megismételhetetlen storyteller. Kapott hideget-meleget a déli életstílus, a nőket molesztáló vándor prédikátorok, a bugyijukat rocksztároknak dobáló nagymamák, az újságokban felmagasztalt matrónák akiket alig élt túl a családjuk, a gazdag pasikra vadászó túlélők, és minden, ami a csövön kifért. Mindez tökéletes nyelvi humorral, olyan tempóban, hogy gyakran elsüvített a nézők feje felett, és öt perccel később hasaltunk el; néha átúszva dalba, táncolva és prédikálva, egy (nagyon jó fej) profi blues gitáros kíséretével. Nehéz leírni a műfajt, mert önmaga definciója; de úgy kellett Jonesborough-nak, mint egy korty víz a sivatagban. Vasárnap reggel, közvetlenül a reggeli "Sacred Stories" áhitat után, Minton nemes eleganciával dobott egy sztorit két leszbikus prostituált gyönyörű szerelméről, megjegyezve, hogy nincs olyan bekezdés a Bibliában, ami elítélheti őket. A jobb oldalamon ülő bajuszos urat a gutaütés kerülgette, a bal oldalamon ülő ősz hajú hölgy pedig a kendőjét lengette és azt kiabálta, hogy "Jól van, kislány!" Hát ennyi. Megvettem, kilóra.

Ingrid Nixon
Ő nem volt új a számomra, mégis ideírom a listára, mert az osztálytársam volt az ETSU mesemondó szakon, és idén debütált "Új Hang"-ként a nagy színpadon. Ingrid eredetileg erdész volt, és túrákat vezetett mindenféle vadregényes tájakon; pár éve mesemondással is foglalkozik, főleg személyes és hazug sztori témában, bár egy Grimm albuma is megjelent. Ingrid végtelenül bájos hölgy, ártatlan mosollyal, és ezért a hazug meséit általában az utolsó csattaóig el szoktam hinni... úgy tűnt, a közönség is szerette, és jó volt látni a hétvége folyamán különböző szerepekben. Grimmet még nem hallottam tőle, de be fogom pótolni.

Természetesen az új arcok mellett felbukkant rengeteg régi ismerős is; róluk a későbbi bejegyzésekben mesélek majd.

Hetedhétfő: Mesemondó szuperszemüveg

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok.

Eheti témánk: "Miben alakította át a mesemondás az életed?"

Huszonhárom éve hordok szemüveget. Tíz éve vagyok mesemondó. Amióta mesélni kezdtem, két szemüvegem van: Egy, ami korrigálja a rövidlátásomat ("I literally can't see my hands in front of my face"), és egy, amivel átlátok téren és időn.

Ha az ember elég ideje foglalkozik mesemondással, nem csak helyeket, tárgyakat, embereket lát, de történeteket is. Amióta mesélni kezdtem...

... Máshogy utazom: Olyan helyeket szeretek meglátogatni, amiknek története van (minél izgalmasabb, annál jobb) - vagy fordítva, előre elolvasok minden sztorit onnan, ahová készülök. Átrepülök a Kanári-szigetek felett, és kilesek az ablakon, hátha felbukkan egy nyolcadik sziget, a legendás San Borondón, a végtelen óceánon. Megállok egy piszkos római sikátorban, és megemlékezem Roland lovagról. Ír mesemondóknak csak annyit kell mondania, hogy a jövő évi konferencia Tara és Emain Macha között lesz, és már pakolom is a bőröndjeimet.

... Máshogy nézek tévét: Régi történeteket látok az újak mögött. Egy időben blogoltam is róluk. Árgus szemekkel figyelem, mik azok a motívumok, amik újra és újra felbukkannak, és valamiért még mindig izgatják az emberek fantáziáját.
(Valamint személyes sértésnek veszem, hogy Disney élőszereplős Dumbóval meg Oroszlánkirállyal [?!?!] bohóckodik, ahelyett, hogy felfedeznének maguknak néhány zseniális, nem agyoncsépelt népmesét.)

... Máshogy olvasok: Rengeteg mítoszt, legendát, népmesét, hagyományos történetet; várólistám van olyan kötetekről, amik jövőre jelennek csak meg (mint például az Izraeli Népmese Archívum 50. évfodulós gyűjteménye). Szörnyen válogatós vagyok, ha adaptációkról van szó: Falhoz vagdosom A Harag és a Hajnal-t, ahol Seherezádé kibőgi magának az ezeregy éjszakát mesélés helyett, de ugrálok az ágyon az örömtől, amikor Marissa Meyer telerakja a Holdbéli Krónikákat Grimm-idézetekkel.

... Máshogy ismerkedek: A moldovai lány a chicagói bevándorlási hivatal irodájában döbbenten kérdezi, hogy lehet, hogy hallottam már az országáról (mondom neki, hogy van egy moldovai népmesegyűjtemény a polcomon). Egy indiai sráccal százötven kilométert beszélgetünk egy Greyhound buszon, miután megtudja, hogy olvastam a Ramayanát. Egy vörös szakállú skót füvesember régi skót királyok legendáival szórakoztat, miközben hat órát dekkolunk a Knoxville-i vasútállomáson. Vonatra ülök és felzakatolok Budapestere a Balatonról, amikor megtudom, hogy nálunk van átutazóban egy szingapúri mesemondó. Nem hagynám ki a világért sem.

Amerre néz az ember, meséket lát. Árvácskák a virágládában - nemrég fordítottam róluk egy népmesét az új könyvemhez. Algériai osztálytárs - elbeszélgetünk Aisháról, kedvenc berber hősnőmről. Hétvégi kiruccanás Borostyánkő várához Burgenlandban - Almássy Lászlóra gondolok, akiről egy amerikai fesztiválon meséltem el, hogyan fedezte fel Zerzura elveszett oázisát.

Ha elég mesét ivott magába, a mesemondónál tartós kettős látás alakulhat ki. Nem panaszkodom.

***

A többi mesemondó mai bejegyzéseit itt olvashatjátok:

Varga-Foragarasi Szilvia
Lovranits Júlia

Feminista Magyar Népmesék 37. - A három vásárfia

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminchat mese itt olvasható.

A három vásárfia

A történet

Háron fiútestvér elindul szerencsét próbálni. Egy keresztútnál elválnak, és egy év múlva találkoznak ismét, ki-ki azzal, amit megszolgált. A legkisebb fiú egy olyan nagyító üveggel (távcső?) amibe belenézve mindent meg lehet látni, ami az országban történik. A középső egy köpennyel, amit felvéve a gondolatnál is sebesebben ott teremhet az ember, ahol csak akar; a legidősebb pedig egy üvegcse szagos vízzel, ami a holtakat is fel tudja támasztani. Amint egymásnak mutogatják a kincseiket, a legkisebb belenéz a nagyítóba, és meglátja, hogy a király lánya halva fekszik. A köpeny segítségével mindhárom fivér rögtön a királyi udvarban terem, és a szagos vízzel felélesztik a királykisasszonyt... Majd azonnal összeverekednek azon, hogy melyikük érdemli meg feleségül. Az, aki észrevette, az, aki odavitte őket, vagy az, aki feltámasztotta?
Mivel a kérdést senki sem tudja eldönteni, a királynak az a zseniális ötlete támad, hogy kérdezzék meg a lányát. A lány, mivel a legkisebb fiú tetszik neki, úgy dönt, hogy se a víz, se a köpeny nem ért volna semmit, ha nem veszik észre, hogy halott. Ebbe mindenki belenyugszik, és a legkisebb fiú feleségül veszi a királykisasszonyt.

Mitől feminista?
Ez a történet igazából azon a ponton válik feministává, amikor a döntést a királykisasszony kezébe adják. Egészen addig a történet főként arról szól, melyik fiú "érdemli meg" leginkább a lányt, akit közös erővel támasztottak fel. Népmesékben megszokott motívum, hogy a király lánya, vagy a megmentett hölgy, egy személyben jutalomként is szolgál bizonyos hőstettekért, vagy maga a megmentés ténye jogosítja fel a férfi hőst arra, hogy feleségül vegye. Ebben a mesében azonban a "megoldhatatlan dilemma" váratlan fordulatot vesz: A lány dönt a saját sorsa (és házassága) felől, és azt a fiút választja, akik tetszik neki.
Feminista szempontból a döntés szabadsága kulcsfontosságú dolog. Nem csak a népmesékben, de sokszor a való világban is szívósan kitartó hiedelem, hogy egy férfi "megérdemelhet" egy nőt (avagy fordítva, bár ritkábban): Ha elegendő mennyiségű ebédet fizet ki, elég koktélt rendel, elég ajándékot halmoz fel a küszöbön, elég rózsát küld, vagy elég kitartóan áll az ablak alatt a magnóval, akkor előbb-utóbb "kiérdemel" egy randit, egy csókot, esetleg egy egész kapcsolatot - a nőnek pedig "kötelessége megtenni ennyit," cserébe az odafigyelésért. A tény azonban az, hogy az emberi kapcsolatok nem pontgyűjtő akció alapján működnek. Nincs olyan, hogy bárki bárkit "kiérdemel". Akkor sem, ha megmenti az életét. Hálát igen, köszönetet igen, udvarias köszönő gesztust vagy akár ajándékot is - de kapcsolatot, intimitást, érzelmi közelséget nem lehet kikövetelni. Azt csak adni lehet, önként.
A királykisasszony tehát a saját kezébe veszi a sorsát, és azt a fiút választja, aki megtetszett neki. A "logikus" érvelést már utólag magyarázza hozzá, nyilván azért, hogy mindenki megnyugodjon a döntésében (pedig nem lenne kötelessége). Külön tetszik, hogy pont a távcsöves fiúra esett a választása: Van valami szimbolikus abban is, hogy egy problémát csak akkor lehet megoldani, ha valaki észreveszi, hogy létezik. 

Amit érdemes átgondolni

Ez a mese eredetileg dilemma-történet, és Magyarországon kívük sok hagyományban (főleg a Közel-Keleten) nagyon népszerű. Eredeti formájában nincs megoldása: A mesemondó megkérdezi a közönséget, szerintük melyik fiú "érdemli meg" leginkább a királykisasszonyt. Néhány esetben a mese (avagy a mesében szereplő lány) az alapján dönt, melyik tárgy volt a "leghasznosabb" - ilyenkor általában a feltámasztó varázsszer tulajdonosa győz. Egy zsidó változatban ezt azzal magyarázzák, hogy ő volt az egyetlen, aki feláldozta a kincse egy darabját (egy szeletet a varázslatos almából) a lány megmentéséért, míg a távcsőnek vagy a köpenynek nem lett kára az akcióból. Olyan változattal is találkoztam már, ahol a lány úgy döntött, mindhárom fiúhoz feleségül megy, és három férjjel élt boldogan.
Amikor megkérdezem a közönségeimet, szerintük mi a megoldás a dilemmára, sokszor hallom azt, hogy "kérdezzék meg a lányt!!" Fábián Ágostonné, a fenti verzió mesélője, ugyanígy gondolkodott, és kedve szerint alakította a történetet. A másik két magyar verzió hagyományosabb mederben zajlik: Az egyikben a varázsvessző tulajdonosa "nyer" (Dömötör Ákos: Sarkadi népmesék), a másikban pedig a varázslatos narancsot feláldozó legkisebb királyfi (Erdélyi János: Népdalok és mondák II.).

Forrás
Sebestyén Á.: Bukovinai székely népmesék II. (Tolna Megyei Tanács V.B. Könyvtára, 1981.)
Mesélte: Fábián Ágostonné

A mese az AaTh 653A típusba tartozik. A magyar hagyományan ritka, a Népmesekatalógus csak 3 változatát említi.

Megjegyzés
Külön szeretem ebben a mesetípusban, hogy a halottat feltámasztó dolog majdnem minden esetben más. Találkozik az ember gránátalmával, aranyalmával, varázsvesszővel, szagos vízzel, meg pár tucat egyéb dologgal is. Ízlés szerint lehet válogatni.

Fehérlófia és a krokodilok (Népmesék nyomában a világ körül 12. - Kelet-Timor)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Két közepes kötet után ismét igazi kincsre bukkantam a Krokodil-szigeten.

Timor
Legends and poems from the land of the sleeping crocodile
Cliff Morris
H.C. Morris, 1984.

Kicsike, ám annál értékesebb kötet. Kétnyelvű kiadás tükörfordításban, így tulajdonképpen csak száz-egynéhány oldal volt (a tetum nyelvű részt nyilván nem olvastam el, bár néha belepillantottam, és mókás volt összehasonlítani az angol szöveggel). A történeteket mind a szigeten kívül gyűjtötték olyan emberektől, akik Kelet-Timorban születtek és nőttek fel, majd máshová (Ausztráliába, Portugáliába) vándoroltak. Külön értékeltem, hogy a mesék előtt mindig volt egy rövidke bevezető a mesemondóról is. Az angol szöveg döcögött néha, és nem mindig tudtam követni, mi történik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az eredeti lejegyzésnek, vagy a fordításnak volt-e köszönhető. A könyv elejében rövid, páros versecskék vannak, leginkább közmondásoknak tűnnek, és hála az égnek mindegyikhez volt magyarázat is (különben sohasem tudtam volna meg, hogy a "galamb csuklik a dzsungelben, megmarad a gyümölcs" arra vonatkozik, amikor valaki kicsinységek miatt szorong).

Mielőtt belevágnék a történetekbe, megmutatom, hol van Kelet-Timor, mert sokáig én sem tudtam. Itt van:

Kapcsolatok
A legmókásabb kapcsolat, amit találtam, a Joao, a szerencsejátékos című mesében bukkant fel (az angol szövegben John volt, de csakazértse fogom Jancsinak fordítani). Itt a hőst egy hatalmas sasmadár repítette fel egy óriás kastélyába, és repülés közben vízzel és hússal kellett táplálnia a madarat; amikor a hús elfogyott, a saját lábából vágott le egy darabot, de a sas később visszaragasztotta. Ismerős, ugye? A mese többi része is klasszikus tündérmeséket idézett, melyben Joaonak az óriás lánya segített megoldani mindenféle lehetetlen feladatot, majd együtt menekültek el, és változtak mindenféle dolgokká, hogy az üldözőik ne ismerjék meg őket. Annak ellenére, hogy a mesetípus ismerős volt, szép helyi színezetet öltött - az egyik "lehetetlen" feladat például az volt, hogy a fiúnak szezonon kívül kellett érett mangót találnia. A Szent machete című mese is európai mesékre hajazott; itt három óriás segítette a hatalmas erejű főhőst, és ők élesztették fel, miután az ellenségei gonosz módon végeztek vele. A nálunk megszokott vér-és-víz helyett itt elszáradó narancsfák jelezték, hogy messzi földön meghalt valaki... Volt a kötetben továbbá egy kelet-timori Hamupipőke (A nap lánya) és egy Terülj, terülj asztalkám (Bui Kiak és Mau Kiak) is.

Sejtem, hogy azért volt több "nyugati" mesetípus is a gyűjteményben, mert Timor sokáig portugál gyarmat volt. Ennek ellenére mindegyik történet látványosan hasonult a sziget flórájához, faunájához, és hiedelmeihez. Voltak természetesen állatférjek, ezúttal egy kígyó és egy angolna is. Érdekes, de a délkelet-ázsiai mesékben megfigyeltem, hogy a kígyó(állat)bőr elégetése sokszor végleges megoldás az alakváltás problémájára, míg sok európai történetben hibaként jelenik meg, ami után az asszonynak vezekelnie kell, hogy visszakapja a(z immár ember formájú) férjét.
Találtam verziót egy japán történetre is, amit annak idején a saját mesegyűjteményembe is belefoglaltam: A beteg királykisasszony című mesében egy fiú elveszíti a horgot, amit a bátyjától kért kölcsön, és leszáll a tenger alatti világba, hogy megkeresse. Végül a Tengeri Király lányának a szájába akadva leli meg, és ki is piszkálja onnan.

Fénypontok

A kötet címét magyarázó történet szerint Timor szigete eredetileg egy kölyök-krokodil volt, akit egy emberfiú mentett meg a biztos haláltól, és így hálából szigetté változott. A krokodilok egyébként több legendában is jótevőkként vagy ősökként jelentek meg, és mindenféle hiedelmek szóltak arról, hogy csak akkor támadnak emberre, ha valaki valami gonoszat tesz.
Egészen megható volt a Bui Iku című mese, melyben egy lányt a hat fivére bezárt egy mangófára épített házba, és csak a legfiatalabb fiú látogatta szeretettel. Amikor a lány egy égi hercegtől teherbe esett, az öt idősebb testvér az öccsük tiltakozása és mentési kísérlete ellenére meggyilkolta; az égi szerető azonban életre keltette a lányt, és a csillagok között született fiuk visszatért a földre, hogy bosszút álljon az öt gonosz testvéren, és megjutalmazza a jóságosat.
Két legenda is szólt arról, hogyan érkezett el a kereszténység Timor szigetére. Mindkettőt a bennszlöttek szemszögéből írták le, ami külön lenyűgöző volt. Mindkettő szerint a fehér emberek "szent embere" azzal fenyegetőzött, hogy elvontatja az egész szigetet Portugáliába, ha nem hódolnak be; még horgonyt is akasztott a szárazföldbe, és úgy tett, mintha a hajó vontatásra készen állna. Erre megrendült a föld, és mindenki sietve a keresztény hitre tért... Bár a végeredmény pozitívumként volt beállítva, azért erősen átütött a történeteken a gyarmatosítás fájdalma is.

Rövid, ám annál érdekesebb volt az a kis történet, amely úgy indult, mint annyi más "asszonyrablós" mese: Egy fiú megleste a Nap hét lányát, amint fürdőztek, majd megpróbálta a legkisebbet elrabolni és hazavinni feleségnek. A naptündér azonban nem hagyta magát: Először felrepült a támadóval az égbe, hogy megperzselje, majd kikötötte egy hegy tetejére, és hagyta meghalni. Bumm.

Hova tovább?
Pápua Új-Guineába. Az egyetlen mesegyűjtemény, amit találtam, kétszer ötszáz oldal, szóval ott el fogok időzni egy darabig...