Feminista Magyar Népmesék 46. - Vénlányok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Be kell valljam, annyira szerettem az előző "Asszonyok a tatárok ellen" bejegyzést, hogy vissza kellett térnem egy kicsit a témához. 

Vénlányok a tatárok ellen

A történet

Több legenda is szól olyan eszes és bátor vénlányokról, akik csellel álltak ki a tatárok ellen. Az előző bejegyzésben emlegetett "táltos asszonnyal" ellentétben nekik nincsenek természetfeletti képességeik - a józan eszüket kivéve.
Az almási barlanggal kapcsolatban él a legenda, hogy az oda menekült magyarokat a tatárok megpróbálták kiéheztetni. Majdnem sikerült is, amikor az egyik vénlánynak (egyes források szerint Rebeka nevezetűnek) végül az az ötlete támadt, hogy kaparják össze a megmaradt lisztet, keverjék össze hamuval és mésztejjel, és készítsenek egy hatalmas kenyeret. A veknit aztán rúdon tolta ki a barlangból és illegette a tatárok előtt, akik, gondolván hogy a rejtőzködőket felveti az ennivaló, csalódottan odébb álltak.

Egy másik legendában a telekfalvi székelyeket menti meg egy vénlány (Sára vagy Sári) azzal, hogy rettenetes töklámpást farag, lepedőkbe csavarja magát, és kimegy vele éjjel a tatárok közé. Egyes verziók szerint az sipítja, hogy "Én vagyok a halál anyja!" és azzal fenyegeti a tatárokat, hogy elviszi őket, megeszi őket, vagy elszaggatja az életük fonalát (utóbbi esetben guzsalyt is lóbál). Külön bónusz pont, hogy van forrás, mely szerint Sára két méter magas volt. A "telekfalvi töklámpás" legendáját Orbán Balázs is megemlíti a Székelyföld leírásában, azzal együtt, hogy Sárit utána nagyon megünnepelték.

Mitől feminista?

Mindkét esetben okos, talpraesett, bátor nők mentik meg az egész közösség életét. A siker érdekében mindent kockára tesznek - Rebeka felhasználja a menekültek utolsó élelmiszer-tartalékait, Sári pedig a saját testi épségével nem törődve áll ki a tatárok elé.

Külön érdekes, hogy mindkét esetben vénleányról van szó (Orbán Balázsnál egyenesen "otthon hagyott leányzó"-ról), vagyis olyan idősebb asszonyokról, akik sohasem mentek férjhez. Ők általában nem álltak a társadalmi ranglétra magaslatain (sokszor ma is gyanakodva tekintenek rájuk), de mindkét esetben a közösség létfontosságú tagjának bizonyulnak. Nem csak azt mutatják be, hogy okosak és bátrak (vagyis méltók az elismerésre), de azt is, hogy képesek a közösség érdekében dönteni és cselekedni - vagyis attól, hogy nincs férjük és gyerekük, még egyáltalán nem embergyűlölő, megkeseredett kívülállók, hanem hasznos tagjai a társadalomnak. Mindkét mondából kiderül az is, hogy a közösség különcségük ellenére megbecsüli őket: Rebekára rábízzák a maradék élelmet, Sárit pedig megünneplik a győzelem után. Szintén szeretni való részlet, hogy mindkét karakter "vénlány", vagyis idősebb nő - szép párt alkotnak az előző bejegyzésben felsorolt, gyerekeket potyogtató hősies fiatalasszonyokkal.

Amit érdemes átgondolni

Külön szeretem az "elszaggatom életetek fonalát" fenyegetést Sári részéről - felvesz vele egyfajta mitikus karaktert, párkává változik, átlényegül valami igazán mélyen rettenetes figurává. A Halálnál csak a Halál anyja rosszabb... Mindeki vegye, ahogy akarja.

Források

Benedek E.: Erdélyi népmondák (Minderva, 1926.)
Csala tornya

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág III. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989.)
A halál anyja

Zsigmond Gy.: A népi történelemszemléletről (Néprajz és Nyelvtudomány 36, 1995, 85-102.)

Megjegyzés
A néprajzi cikk szerint vándormotívum, Orbán Balázs pedig rámutat a guzsalyos verzió kapcsolatára a görög párkákhoz és egyéb sors-fonó asszonykhoz.

Háború és béke és mocsári tyúkok és gömbhalak (Népmesék nyomában a világ körül 20. - Vanuatu)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ismét olyan kötetet sikerült kihalásznom, ami a Vanuatu Köztársaság egyetlen kicsi szigetének, Ngunának a történeteivel foglalkozik. Azokkal viszont alaposan.

Nguna Voices
Text and culture from Central Vanuatu
Ellen E. Facey
University of Calgary Press, 1988.

Ahogyan elnéztem, ez a kötet eredetileg a szerző disszertációja volt, és a bevezetőt olvasni is nagyjából olyan élmény. Bár benne volt minden információ, ami szem-szájnak ingere, a nyelvészeti értekezéstől a kutatástörténeti elemzésekig, valójában elég keveset tudtam meg Vanuatu történetéről vagy kultúrájáról. Pontosabban volt egy felvezető arról, mekkorát változtatott a szigeteken a kereszténység, de az előtte lévő időkről leginkább csak a mesék meséltek.
Ami ellenben nagyon tetszett a könyvben, az a történetek átírása volt. Mindegyik két nyelven szerepelt, először az eredetin, utána pedig angolul. Az írott szöveg aszerint volt tördelve, hogy a mesemondó milyen ritmusban adta elő - a szerző így kívánta visszaadni a szóbeli mesélés élményét. Még az egyes szavak is meg voltak nyújtva ("hosszú, hosszúúúúúú idővel ezelőtt"), vagy vastagítva a hangsúly kedvéért, és időnként szögletes zárójelben megjegyzések is szerepeltek az előadásmódról (pl. [Goromba hangon, mormolva]). Eddig még nem nagyon találkoztam ilyesmivel, de maximálisan értékeltem a gyűjtő erőfeszítéseit, hogy a meseszövegeken kívül a mesehallgatás élményét is megpróbálta átadni.

Fénypontok

Nagyon jópofa történet volt a Slit Drum (Résdob) felfedezése. A sztori szerint az idők kezdetén az emberek nem ismerték a táncot, és így az örömöt sem. Egy nap egy ember kiment a kertjébe cukornádat vádni, amikor meghallotta, hogy egy madár kopácsol a cukornád szárán. A kopácsolásra emberünk táncolni kezdett, és napokig boldogan táncolt a kertjében, míg úgy nem döntött, hogy lemásolja a madár hangszerét, és résdobot farag a nádból. Később már fákból készítettek hasonló dobokat (ld. a képen).

A tapesu névre hallgató madarat, aki ezek szerint a világ első dobosa volt, külön ki kellett keresnem - ő angolul a "lila mocsári tyúk" (purple swamphen), magyarul pedig (megmagyarázhatatlan okból) a "kék fú" névre hallgat (ld. a másik képen). Csinos tollas, egyébként.

Külön tetszett, hogy a rengeteg véres törzsi csatározás mellett több történet is szólt a megbékélésről. Az egyikben például két törzsfőnök, Mariori és Masiloa, hatalmas lakomát rendezett, amire meghívtak minden viszálykodót. Az est végén aszerint osztották új klánokba az embereket, hogy mit hoztak magukkal a lakomára - lett polip klán, meg hal klán, meg kókusz klán. Azt hiszem, ha nálunk így oldanák meg a veszekedéseket, és permanensen az "elégettem a süteményt, de hoztam kólát" klánba tartoznék...

Egy másik történetben a halak indultak háborúba egymás ellen, de a bálna még idejében helyre tette őket; a fegyverekkel viszont, mivel a csata elmaradt, nem tudtak mit kezdeni, így mindet szegény Gömbhal vállalta magára - azóta olyan tüskés és veszélyes.
A kötetet két nagyon bájos állatmese zárta - az egyikben egy teknős mentett meg egy tengerre sodródott galambot, aki később hálából a teknőst mentette meg (egy patkány segítségével) attól, hogy levest főzzenek belőle. A másik mese arról szólt, hogy segítettek a hangyák egy kotlósnak, hogy visszaszerezze a tojásait egy kígyó szorításából (a nagyobb állatok nem tudtak segíteni, mert féltek, hogy harc közben véletlenül rátaposnak a tojásokra).

Kapcsolatok

Itt is találkoztam "túlvilági feleség" mesével - jelen esetben egy halból vált szépséges leány, akit egy halász vitt haza (és aztán a disznóólban rejtegetett a feleségei elől). A lány végül visszament a tengerbe, de előtte még megajándékozta a halászt némi varázserővel. Megint csak előkerült az a mozzanat is, amikor alvó emberek ébrenlétet színleltek azzal, hogy valami csillogó fehér holmit tettek a szemhéjukra - itt épp kókuszdarabokat használtak - hogy egy szörnyeteg (itt egy öreg emberevő) ne falja fel őket álmukban.
Itt is nagyon szép történet szólt a lélek utazásáról a túlvilágra - egy tenger fölé nyúló fáról ugrott a lélek a hatodik hullám vizébe, és a hullámok alatti világba költözött.

Hova tovább?
A Fidzsi-szigetekre. Melanéziában az lesz az utolsó megálló.

Feminista Magyar Népmesék 45. - Margit

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

A mai mese kicsit rendhagyó módon nem pozitív, felemelő üzenete, hanem realisztikus világlátása miatt került be a sorozatba.

Margit

A történet

Magyar Népmesék, A kerek kő

Egy szegénységben élő házaspárnak hét év alatt tizenhárom gyereke születik (mindig ikrek, állítja a mesemondó). Szegények, de boldogok együtt; a férj minden nap dolgozni megy, a feleség, akit Margitnak hívnak, pedig vigyáz a porontyokra. Egy nap, amint kinn ül a ház előtt a napsütésben, és játszik a gyerekekkel, egy öregasszony arra jár, és leteremti Margitot azzal, hogy túl sok gyereke van. Margit állítja, hogy ő így boldog, és szereti a gyerekeit, de az öregasszony tovább kárál, hogy túl sok a gyerek, szégyellje magát, milyen pocsék felelőtlen asszony ő, stb. Szórja a pénzt a sok gyerekre, majd meg fogja bánni, mondja az anyóka, és végül odébbáll. Margit szégyenében visszamegy a házba, és este panaszolja a férjének, mi történt.

A következő évben esős tavaszra hatalmas szárazság következik; minden kihal a földeken. A szegény családok éheznek; Margit családjának sohasem volt annyi élelme, hogy félretegyenek belőle, és hamarosan mindenük elfogy. A férj elindul azokhoz a gazdag családokhoz, akiknek eddig dolgozott, hogy munkát vagy kölcsönt kérjen tőlük - de minden gazdag háznál elutasítják. Mint kiderül, azért, mert az öregasszony telekárálta vele a falut, hogy milyen felelőtlen egy család ők, hogy Margit nagyképű, és hogy túl sok gyerekük van, vessenek magukra. 

A férj végül a városba indul munkát keresni, de senkinek sincs pénze rá, hogy munkásokat fizessen. Végül kényszerből ellop egy aranyórát az órás boltjából, zálogba teszi, és kenyeret vesz a családnak. Annyira gyötri a bűntudat, hogy másnap eladja a téli kabátját (amit eddig Margit nem engedett eladni, mert mi lesz, ha télen dolgozni kell), és visszaváltja az aranyórát. A papot kéri meg, hogy vigye vissza a nevében, mert szégyelli magát. A pap épp időben érkezik, mert az órás az inasát veri - meg az inas anyját is, a biztonság kedvéért, hogy miért nevelte lopásra a fiát. A pap visszaadja az órát, az órás megelégszik vele.

És itt vége van a történetnek. 

Mitől feminista?

Ha feminista meseként akarjuk olvasni ezt a történetet, akkor leginkább a tanmese kategóriájába kéne sorolni. Azért válogattam be, mert sok olyan (brutálisan őszinte) pillanat van benne, ami felett emberek hajlamosak még ma is szemet hunyni.

Kezdjük rögtön ott, hogy adott egy rosszmájú vénasszony, aki nem csak elítéli Margitot azért, hogy mennyi gyereket vállalt, de ráadásul ellene is fordítja az egész közösséget, beteljesítve a saját jóslatát. Ez tipikus eset ma is - ha "túl kevés" a gyereked, önző vagy, ha "túl sok", akkor felelőtlen, innen nem lehet nyerni. Margit saját állítása szerint boldog így, a férjével megélnek, ha szerényen is (amíg be nem üt a szárazság). A kívülállónak viszont muszáj belekotyognia a helyzetbe - úgy tesz, mint aki aggódik a családért, hogy majd nem lesz mit enniük, de amikor tényleg bajba kerülnek nem segít, sőt, tesz róla, hogy ne kapjanak mástól sem segítséget. Az álszentség iskolapéldája. (Hozzáteszem zárójelben, hogy az ítélkezés akkor is hamis lenne, ha Margit történetesen nem akart volna ennyi gyereket - ha egy szegénységben élő nőnek nincs lehetősége fogamzásgátláshoz jutni, az nem azt jelenti, hogy a férje nem követeli meg "asszonyi kötelessége" teljesítését, az abortusz pedig ugye bűn, ahogy a válás is, tehát sok nőnek történelmi időkben nem volt kiút, és sajnos vannak, akiknek ma sincsen.)

Szintén tipikus jelenség a mese végén, hogy a "tolvaj" inas anyjának is elcsattan egy pofon - azért, mert "rosszul nevelte" a gyerekét. A "hát nincs ennek a gyereknek anyja?" álságos aggodalom gyakori jelenség; akármit csinál a gyerek, nagy eséllyel az anyán csattan a harag, tudatosan vagy tudat alatt. Távolból mindenki szereti azonnal eldönteni, hogy biztos nem lett volna a kölökből bűnöző, ha az a lusta anyja minden este friss főtt ételt tett volna az asztalra, mint Bezzeganyád annak idején... 

Bezzegék a múlt századból

A Bezzeganyázásról remek összefoglalót olvashattok itt. Tulajdonképpen ez az egyik oka annak, hogy beválogattam ezt a mesét: Az utóbbi időben nagyon kering az Interneten a "bezzeg nagyanyáink" érzület - vagy, jelen témához kapcsolódva, a "bezzegrégen", mely szerint bezzeg régen bizony közösség volt, és az emberek figyeltek egymásra, és mindenki ismert mindenkit, nem úgy mint a mai fiatalok az okostelefonnal. Csak éppen a népi mesemondók életéből és történeteiből azonnal látszik, hogy sohasem volt a házasság és az élet idilli és szépséges csak azért, mert nem létezett még telefon és gonosz feministák. 

Ami ezt a mesét végeredményben feministává teszi, az az, hogy minkét viselkedést (gyerekek számai miatti ítélkezés, anyapofozás) egyértelműen elítéli, és negatívunként mutajta be.

Szintén érdemes elidőzni egy kicsit a mese második felénél, ahol a helyzet és a szegénység tolvajlásba kényszeríti a férjet. Korábban már volt szó a sorozatban a "csak dolgozz keményen és sikerrel jársz majd" mítoszáról. Ezt Margit meséje is elég realisztikusan mutatja be. Egyrészt megjelenik benne a "spórolni az tud, akinek van pénze" jelenség - hiába akarna a család félretenni, ha nincs felesleg. Másrészt pedig a férj végigjár minden lehetőséget,faluban és városban egyaránt, mielőtt tolvajláshoz folyamodna - nem azért lop, mert lusta vagy gonosz, hanem azért, mert sehol sem kap munkát vagy segítséget. Ezzel persze nem azt mondom, hogy ez minden esetben így van, de a mese rámutat, hogy sokszor árnyaltabb a kép, mint azt a kívülről (felülről) ítélkezők gondolnák. 

Amit érdemes átgondolni

És igen, tegyünk egy tiszteletkört akörül is, hogy a "gonosz" ebben a mesében szintén nő. Sokszor mutatnak rá a feministákkal vitatkozó források, hogy "de hát a nők is elítélnek más nőket!" És ez így is van. Egyrészt egyetlen feminista sem állítja, hogy a nők között nincsenek szemét alakok - a feminizmus nagyobb, társadalmi méretű problémákkal foglalkozik elsősoban, és nem azzal, hogy "minden nő szent és ártatlan" (höh). Másrészt pedig létezik egy olyan fogalom, hogy "internalized oppression" ("befogadott elnyomás"?), ami azt jelenti, hogy valamilyen társadalmi nyomás alatt élő emberek gyakran úgy tudnak csak megbirkózni a helyzetükkel, hogy meggyőzik magukat róla (avagy a társadalom/média meggyőzi őket), hogy az így van jól. A mese esetében pl. elképzelhetjük, hogy Vénasszony egész életében hallgatta, hogy "légy felelős feleség, tudjad, hol a határ, ne legyél olyan, mint a Mári a szomszédban, nézzed meg, hány gyereke van, micsoda ribanc", és később ezt ismételte ő is (illetve esetleg attól érezte magát felsőbbrendű asszonynak a közösség szemében, hogy Margitba bele tudott rúgni). 

Források

Dégh L.: Hungarian folktales: The art of Zsuzsanna Palkó (University Press of Mississippi, 1996.)

A mesét 1950-ben gyűjtötték Palkó Zsuzsanna kakasdi mesemondótól. Állítása szerint László Márton mesemondótól tanulta. 

Megjegyzés

Nem klasszikus népmese-típus, de öröklődött a szájhagyományon át - főleg azért, mert mind mesélőnek, mint hallgatóságnak volt személyes tapasztalata hasonló nehéz helyzetekkel.

Emberevő mesemondók, barátságos cápák (Népmesék nyomában a világ körül 19. - Salamon-szigetek)

A karácsonyi szünet után ma visszatér a Népmesék nyomában a világ körül! Majdnem pontosan egy éve kezdtem el a sorozatot... Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Azok kedvéért, akik szeretik "Óceániát" mint kultúrát egy kalap alá vennni (*köh*Disney*köh*), elmondom, hogy ebben a kötetben olyan mesék vannak, amiket a Malaita szigetének északkeleti csücskében élő Baegu törzstől gyűjtöttek. A nagyjából 4000 négyzetkilométeres szigeten több, mint tíz különböző törzs él, mind külön nyelvet beszél, és a kultúrájuk is más. A Salamon-szigetekhez hivatalosan hat nagyobb, és közel 900 kisebb sziget tartozik. Gondolj erre legközelebb, amikor egy sci-fi regényben minden bolygónak homogén kultúrája van.

Solomon island folktales from Malaita
Kay Bauman
Rutlege Books, 1998.

Kay Bauman a hatvanas években utazott antropológus férjével és két kisgyerekével a Salamon-szigetekre, ahol egy évig éltek a dzsungelben Malaita hegyei és a bennszülöttek között. Kay megtanulta a helyiek nyelvét, és meséket kezdett gyűjteni tőlük, annak ellenére, hogy semmiféje néprajzi vagy antropológiai végzettsége nem volt. A Baegu legendákat általában éjszakákon keresztül kántálták a mesemondók, de Kay kedvéért elmondták őket rövidítve is, így kerültek ebbe a karcsú (90-egynéhány oldalas) kis kötetbe.
Alapvetően igényes kiadás volt, bár akadtak vele problémák. Bauman pl. minden mesénél megjegyzi a vonatkozó Thompson mesemotívumokat is - csak épp a számot nem írja hozzájuk... A kelleténél jobban idegesített az is, hogy a mesékhez tartozó kommentek mindig a mese előtt találhatók, és egyrészt elspoilerezték a történeteket, másrészt pedig nehéz volt úgy megérteni őket, hogy magát a sztorit még nem olvastam el. Erre figyelhetett volna valaki.
Külön érdekes volt, hogy a mesemondókról is kaptunk egy kis ismertetőt és életrajzot (mindannyian férfiak voltak, a nők nem mesélhettek a törzsben); többek között az is kiderült, hogy egyikük gyerekkorában még evett emberhúst a nagypapával...

Fénypontok

Azt kell mondanom, hogy a nők ritkán jártak jól ezekben a mesékben; legjobb esetben szerelmi bájitallal csábították el őket, de a bántalmazás és az öngyilkosság sem volt ritka. Egy, pontosabban kettő, kivétel volt az egész kötetben: Két nagyon remek legenda szólt egy közeli szigeten élő, női harcosokból álló törzsről. Az elsőben két, szellemek által elrabolt feleség kiszabadítására vállalkoztak (miután mindenki más kudarcot vallott), és zseniális módon végre is hajtották a mentőakciót bátor vezérük, Riina vezénylete alatt; a másodikban bosszúhadjáratot indítottak egy törzs ellen, akik megölték egy rokonukat. Mindkét történet elég véres volt, de legalább a női harcosok jöttek ki belőle jól... Riina egyébként szerepelt már a híres-hírhedt Rejected Princesses blogon is, itt találjátok.
Érdekes történet szólt a banán és a cukornád eredetéről. Ebben egy menyasszony nem volt hajlandó lefeküdni újdonsült férjével, amiért is a férj megverte őt. A feleség erre a szellemek világába menekült, és velük táncolt, mulatott, amíg két férfi vissza nem csalogatta onnan. A szellemek ajándékul adták neki a banánt és a cukornádat. Amikor a férje ismét megverte őt, az asszony a föld alá süllyedt, és visszament a szellemekhez.
Nagyon szép pillanat volt egy egyébként nem túl bájos mesében az, amikor egy lányt eltemettek, és egy életadó fa gyökerei fonták körbe. A gyökerekből szivárgó életadó víz életre keltette a lányt, aki a föld repedésein keresztül egy föld alatti folyóhoz érkezett, és onnan úszott vissza a napvilágra.

Nagyon sok mesében szerepelt a menyasszonyváltság fogalma; a lányokat "vásárolták" feleségnek lánykérés helyett, és az ár legtöbbször kagylópénzben és delfinfogban volt megadva (pl. "tíz füzér piros kagylópénz, és ezer delfinfog"). Utóbbi esetben porpoise-ról, avagy disznódelfinről volt szó; a baloldali képen látható egy törzsfőnök egy ilyen nyakékkel. A mesékben szereplő összegeket látva sajnáltam a helyi delfinpopulációt...
Nem ebből a könyvből származik ugyan, de muszáj megjegyeznem, hogy az egyik kedvenc mitikus lényem is a Salamon-szigetekről származik, és az illusztris Búngurunguru névre hallgat. Íme.

Kapcsolatok

Szinte már mondani sem kell, hogy megint csak volt legenda a kókuszdió eredetéről, és megint csak egy eltemetett férfi testéből nőtt ki (ezúttal a bételdióval és a szágópálmával együtt). Több európai mesére, legendára is emlékeztetett az a történet, amikor elszabadult egy család óriási disznója, és az egész törzs szigetről szigetre kergette az állatot, menet közben nevet adva mindenféle helyeknek.

Hova tovább?
A Vanuatu Köztársaságba.

Feminista Magyar Népmesék 44. - Az aranyhajú kertészbojtár

Az új évvel visszatér a Feminista Magyar Népmesék is! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző negyvenkét mese itt olvasható.

Az évet az egyik kedvenc magyar tündérmese-típusommal nyitjuk.

Az aranyhajú kertészbojtár

A történet

Legkisebb fiú (királyfi, vagy szegény ember fia) valamilyen rossz körülmény elől menekülve összebarátkozik egy táltos lóval, aki messzi földre repíti őt. Néhány esetben megállnak egy varázslatos kertben vagy kútnál is, ahol a víztől a fiúnak színarannyá válik a haja (avagy Szűz Mária házában szolgál, és "térgyig érő arany haja" lesz jutalomból). A ló tanácsára a fiú arany haját fejkendő alá rejtve kertésznek áll be egy király udvarába. A legkisebb királykisasszonynak megtetszik, és a lány mindenféle indokokkal otthon marad egy-egy napra (amíg az udvartartás templomba vagy mulatságba megy), hogy kettesben beszélhessen a fiúval.
Egy idő után eljön a nap, amikor a három királylány férjet választ magának - a szokás szerint aranyalmát dobnak a választottjuknak (néhány esetben az aranyalmákat a kertészbojtártól csalták el, máshol pedig virág-bokréta van alma helyett). A legkisebb királylány addig nem hajlandó a labdát dobni senkinek, amíg a kertészfiút is be nem hívják, és őt választja férjül. A királyi apa megharagszik, és elűzi a legkisebb lányt férjestül, lakjanak az istállóban/tyúkólban/egyéb alantas helyen. A pár azonban így is boldog.
Egy idő után ellenség tör az országra, amit a király és két idősebb veje nem tud legyőzni. A kertészbojtár a lova segítségével réz-ezüst-arany-gyémánt öltözetre és csodakardra tesz szert, és háromszor visszaveri az ellenséget. A harmadik győzelem után fény derül rá, ki a titkozatos vitéz (néhány esetben úgy, hogy a fiú megsérül, és a király saját kendőjével kötözi be), az öreg király elszégyelli magát, és visszafogadja a lányát férjestül.

Mitől feminista?

A mese több érdekes mozzanatot is tartalmaz, amiket érdemes feminista szempontból megvizsgálni.
A mese legtöbb verziójában a hős valamiféle bántalmazás elől menekül el otthonról (fivérei meg akarják gyilkolni, az anyja és az anya szeretője el akarja tenni láb alól, apja kitagadja, családja ördöngös molnárhoz / sárkányhoz adta szolgálatba, stb.). Valahányszor a médiában szó esik az erőszakról és azok áldozatairól, valaki mindig rámutat, hogy nem csak nőket ér családon belüli bántalmazás, hanem fiúkat és férfiakat is. Természetesen fontos foglalkozni a férfi áldozatokkal és az ő útjukkal - jó, hogy van olyan mese, ahol a férfi hős kiindulási pontja egy ilyen helyzet, és az abból való megmenekülés, visszatérés, felépülés, hőssé válás.

Szent László és a "fejbenézés"
Székelyderzs

Külön szeretem a mesében, hogy a szerelmi szál a kezdetektől fogva a királykisasszony önálló döntésén alapul. Ő "nézi ki" magának a kertészfiút, ő marad otthon, hogy beszélhessen vele. Vannak olyan változatok, ahol a legkisebb királylány lejön a kertbe, a fiú az ölébe hajtja a fejét, és a lány fésülgeti - ami után elhatározzák, hogy összeházasodnak. Ezért azért érdekes, mert a tündérmesék szimbolikájában ez a bensőséges "fejbenézés" (fésülés, tetvészés) gyakran a szexuális kapcsolatot jelképezi (lásd még: Szent László és a kunoktól megmentett leány). Magyarán szólva a királykisasszony gond nélkül lefekszik (de legalábbis intim kapcsolatot létesít) a kertészfiúval, még a lánykérés előtt. A lánykérés pedig ez esetben inkább fiúkérés: A tündérmesék világának egyik leghaladóbb gondolkodású királysága szó szerint a lányok kezébe adja a döntést, kihez szeretnének férjhez menni. Az aranyalmákat/labákat nem vaktában hajigálják, hanem minden lány kinézi magának, kit szeretne férjül - sőt, a legkisebb királylány követelésére még a cselédeket és szolgákat is beállítják a sorba, hogy tényleg bárkit választhasson (kedvencem a Merényi-féle verzió, ahol olyan lendülettel vágja az almát a kertészhez, hogy kis híján hókon találja vele...).
A szabad választás persze nem azt jelenti, hogy a király különösebben örül a döntésnek. Sőt. Néhány változatban a királyi apa egészen brutális módon reagál legkisebb lánya választására. Merényinél például a hajánál fogva vonszolja végig a palotán, lerugdossa a lépcsőn, és közli, hogy neki nem gyereke... Ez az egészen plasztikus leírás olyan jeleneteket idéz az ember elé, amik sajnos a mai világban is rendszeresen megtörténnek, hogyha a gyerek választása nem egyezik a szülők várakozásaival (vallás, bőrszín, szexuális beállítottság, stb. miatt). A mese egyértelműen rossznak és elítélendőnek bélyegzti ezt a fajta reakciót.

Ezzel kapcsolatban az is érdekes mozzanat, hogy sok változatban a kertészbojtár, legalábbis az udvartartás szemében, alantas munkája mellett több okból sem "ideális" választás: "Bolond" (Nemtudomka), rongyos, avagy "cigánypurdénak" van öltözve. A királylányt viszont mindez egyáltalán nem zavarja. Szintén a Merényi által közölt változat festi le a legszebben a fiú és a királylány szerelmét, miután kidobták őket a várból: "Szedett Jancsi egy kalap érett gyümölcsöt, csermolyás kenyerök ugyis volt, leültek egymás mellé párosan... s ott megtartották a lakodalmat kettecskén; minden falatot a szerelem mézével, csókkal édesitgettek. Minden falat után, melyet egymás szájába raktak, megcsókolták egymást, mondván: Ne, ez itt a tyukhúsleves vékony metéttel, - ne, ez a fekete leves, ez a barát füle, baraczklekvárral, - ne, ez a tejfeles káposzta, dagadóval, - ez itt a pulyka pecsenye és ez itt végre a menyasszonykalács." Ritkán látni népmesékben ilyen egyenlő, szeretetteljes kapcsolatot kérő és királykisasszony között.
Szintén megfontolandó jelenet, ahol a legkisebb lány bizonyítékkal megy a várba, hogy az ő férje a titokzatos hős - általában az anyja engedi be először, vagy nem is akarja beengedni, mert fél a férjétől. Komoly ellentétek feszülnek a gondoskodó anya és az apa haragjától való félelem között. Megint csak meglepően realisztikus mozzanat egy szimbólumokkal teli tündérmesétől.

Amit érdemes átgondolni

Megint elmondom, mert nem lehet elégszer ismételni, hogy az erőszak puszta megjelenése nem tesz egy mesét szexistává - addig, amíg az erőszak egyértelműen elítélendő tettként van beállítva, mint ebben a történetben is.
A fent felsorolt részleteket sok különböző verzióból mazsoláztam össze (ld. a Forrásokat). Minden szövegben voltak érdekes mozzanatok, és olyanok is, amiket kihagynék inkább; szerencsére ez annyira népszerű mesetípus, hogy bőven van miből válogatni. Nem szeretem például azt a gyakori mozzanatot, hogy a kertészfiú a család távollétében széttiporja, kitépi a kerti virágokat (amit csak a királylány lát, de ő megvédi a fiút). Szeretem inkább gondos kertészként elképzelni; külön tetszenek azok a verziók, ahol szépséges bokrétákat köt a királylányoknak. Egyes külföldi változatokban elpusztítja, de újjá is éleszti a kertet, ami szebb lesz, mint volt (ennek is megvan a maga szimbolikája). A magyar szövegek között ezzel eddig nem találkoztam.

Források

Benedek E.: Magyar Mese- és Mondavilág II. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1988.)
A cigánypurdé
Dobos I.: Egy somogyi parasztcsalád meséi (Akadémiai Kiadó, 1962.)
Kalmár Imréné meséi 3., 4.,
Tapsonyi Gyula meséi 1.
Erdélyi J.: Magyar népmesék (Heckenast Gusztáv, 1855.)
Nemtudomka
Erdész S.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.)
Vót egy szegény árva kisfiú...
Kálmány L.: Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye (Athenaeum, 1914.)
Vasember
Kálmány L.: Koszorúk az Alföld vad virágaiból (Réthy Lipót, 1877.)
A ronygyos kertész
Merényi L.: Eredeti magyar népmesék (Heckenast Gusztáv, 1861.)
Az aranyhajú kertészbojtár
Steiner Zs.: Az aranyhaju királyfi (Magyar Nyelvőr, 1872.)

A mese az ATU 314 típusba tartozik (Aranyhajú kertészbojtár / The Golden-Haired).

Megjegyzés
Világszerte ismert meseípus, az ATU katalógus rengeteg változtatát jegyzi. Én a Merényi-féle verziót szoktam mesélni; mivel a spanyol király udvarában játszódik, meséltem Spanyolországban is, ahol nagy sikere volt.

Az év könyvekben - 2016

A tavalyi bejegyzéshez hasonlóan idén is összeszedtem az év olvasmányélményeit. A Goodreads és a Moly.hu statisztikái szerint idén kicsivel több, mint 100 könyvet olvastam el (nem számítva a disszertációhoz felhasznált irdatlan mennyiségű szakkönyvet). Ez nagyjából húszezer oldalt jelent, bár meg kell jegyezni, hogy a reális oldalszám nyilván kisebb, az illusztrációk és a kétnyelvű kiadványok miatt.

És akkor most lássuk a fénypontokat:

Népmesék, mítoszok, legendák

Idén januárban indult útjára a Népmesék nyomában a világ körül blogsorozatom. Az év során tizennyolc bejegyzést ért meg, de mivel előre olvastam, valójában 26 könyvet faltam be hozzá az év folyamán (tegnap fejeztem be Ausztráliát). A blogbejegyzések előre meg vannak már írva, csak publikálásra várnak.

Mivel a nyár nagy részét a következő könyvem írásával töltöttem - magyar népmeséket fordítottam angolra - sok magyar népmesés kötet is felkerült az olvasmánylistára, referencia gyanánt (és kutatásként a Feminista Magyar Népmesék blogsorozathoz). Összesen 14 ilyen könyvet olvastam ki. 

Kiemelkedő volt a nem-blogoláshoz olvasott gyűjtemények között George MacPherson skót hagyományos mesemondó sorozata (Highland Myths and Legends, Celtic Sea Stories, The Old Grey Magician), amely nem csak tele volt zseniális, varázslatos skót népmesékkel, de ráadásul egy csomó olyan történetet is tartalmazott, melyek fényében más, ismertebb legendák új értelmet nyertek. George maga gyűjtötte a történeteket hosszú és lenyűgöző mesemondó pályafutása során, a huszadik század korai éveitől kezdve. 

Jó dolgok és újdonságok

Az év egyik legnagyobb sikere a szememben Rachel Manija Brown és Sherwood Smith regénysorozata volt, Stranger ill. Hostage címmel (a harmadik rész, Rebel, őszre jelent volna meg, de sajnos csúszásban van). Sokáig tudnék áradozni róla; dióhéjban annyit, hogy olyan disztópiás, mutánsos westernről van szó, ahol a sokféleség magától értetődő, és nem az képezi a konfliktusok fő forrását. Üdítő volt látni, hogy egy magányos token meleg/latino/fekete/ázsiai szereplő helyett az egész gárda sokszínű, soknyelvű, sokféle beállítottságú, sokféle jellemű, és árnyaltan kidolgozott karakterekből állt. Plusz hatalmas bónusz pontot kapott a könyv azért, ahogyan megoldotta a szokásos tinédzser szerelmi háromszöget... A két író hölgy lendületes, izgalmas, részletesen kidolgozott világot alkotott mindenféle jópofa mutáns állatokkal, élvezhető prózával, és dicséretes reprezentációval, amit nem dörgöltek az ember orra alá. Mindenkinek nagyon ajánlom. 

Egy másik sorozat, ami nagyon megfogott, Ugron Zsolna két történelmi regénye volt (Erdélyi menyegző, A nádor asszonyai). Nagyon tetszett a nyelvezetük, és szívesen merültem el a részletes leírásokban is (tudom, hogy ez utóbbi nem mindenkinek az esete, de én nagyon szeretem őket). Sokat utána kellett olvasnom annak, hogy mi "igaz" a történetekből és mi nem, de ezt is a könyvek javára írom, mert sikerült felkelteniük az érdeklődésem egy olyan korszak iránt, amiről eddig nem nagyon olvastam. A szerző sok empátiával ír asszonysorsokról, és képes olyan szereplőket is megszerettetni az emberrel, akik eleinte ellenszenvesek (avagy fordítva). Alig várom, hogy olvashassam nyáron a következő részt. 

Idén jelent meg az El Ministerio del Tiempo-hoz, kevenc spanyol tévésorozatomhoz kapcsolódó első regény is, El tiempo es el que es (Az idő az, ami). Három olyan epizód történetét foglalta magába, amiket pénz vagy idő hiányában a sorozat nem tudott képernyőre vinni - ám mindhárom történet beleillett a tévében látott időrendbe, és utaltak is rájuk oda-vissza (ezt hívják transmedia storytelling-nek). Nagyon szórakzotató olvasmány volt, remélem, lesz még belőle. A spanyolok remekül kezelik az időutazást és a saját történelmüket. 

Némi non-fiction

Hosszas várakozás után a nyáron beszereztem Nyáry Krisztián Igazi hősök című könyvét, és egy szuszra ki is olvastam. Nagyon mélyen megérintett, azóta is sokat gondolkodom rajta (meg néha sírtam is egy kicsit). Külön lenyűgözött, hogy a hősök mennyire sokfélék voltak - a könyv nagyon erősen árnyalta annak a képzetét, hogy kit nevezünk "hazafinak" vagy "igaz magyarnak." Tanítani kéne gimnáziumban. Szégyen, hogy a könyvben szereplő emberek nagy részéről sohasem hallottam még. 

Szintén hosszas kerülgetés után szántam rá magam az idén Adrienne Mayor Az ókor régészei c. könyvének elolvasására - és kellemesen csalódtam benne. Aggódtam, hogy valami féltudományos mű, rengeteg spekulációval - de helyette egy alaposan jegyzetet, forrásokkal ellátott, spekulációkkal óvatosan bánó tudományos kötetet kaptam, ami érdekes és izgalmas dolgokat vetett fel azzal kapcsolatban, mit gondoltak görög és római elődeink a földből kiforduló ősemlős- és dinoszaurusz-csontokról. Nagyon tetszett; lendületből rögtön elolvastam a második, amerikai indián hagyományokkal foglalkozó részét is (The first fossil hunters). 

Képregények

Idén újult erővel tértem vissza a képregényolvasáshoz is. Az év fénypontja toronymagasan a Saga című sorozat volt, amit már régóta ajánlgatott mindenki, és végül beadtam a derekam. Megérte; azonnal felkerült kedvenc képregényeim (és kedvenc olvasmányaim) örökös toplistájára. A top háromba biztosan. 

Kedvenc sorozataim körül a Ms. Marvel és a Hawkeye képregények újabb köteteit szereztem (és faltam) be az idén; mindkettő továbbra is nagyon szerethető, szép és részletes látványvilágú, izgalmas, és helyenként nagyon elgondolkodtató. Remélem, sokáig kitartanak még. Fájó szívvel mondtam búcsút a Fables sorozatnak (na, ők vannak a toplista tetején) az utolsó, 150. kötettel. 

Végül pedig, bár nem egészen képregény, ide sorolom az év egy másik kiemelkedő olvasmányélményét, a Dinotopia sorozatot is (A land apart from time, The world beneath, First flight, Journey to Chandara). Tudom, hogy későn érkezem, mert a könyveknek évtizedes rajongótábora van már, de én valamiért csak az idén találkoztam velük először - ami nagy kár, mert gyerekkori énem teljesen beléjük habarodott volna. A könyvek egy olyan világot tárnak fel, ahol emberek együtt élnek dinoszauruszokkal egy elveszett kontinensen. Két kötet úgy van felépítve, mint egy 19. századi útinapló - jegyzetekkel, térképekkel, napi feljegyzésekkel, és rengeteg, rengeteg csodálatos, színes illusztrációval (néhol kicsit a Mesél az erdő stílusára emlékeztetett). A szerző aprólékosan kiépíti, majd be is mutatja a kontinens különböző részeinek kultúráit, és a dinotópiai közösségek mindennapi életének részleteit (onnan kezdve, hogy hogy néz ki belülről egy dinoszaurusz-keltető, egészen odáig, hogy milyen eszközökkel takarítják az utcákról a dinoszaurusz-trágyát). Külön tetszett, hogy a szerző rengeteg féle emberi kultúrát kombinált össze (mivel a kontinenst hajótöröttek találhatják csak meg), és a szereplők is nagyon sokfélék voltak. 

Ami rossz volt 

(de legalábbis nem nyűgözött le)

A film miatt olvastam el Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit, de nem győzött meg (bár a film még így is jobb X-men volt, mint az új X-men filmek). Úgy éreztem, hogy erőltetetten gótikus és misztikus akart lenni, de kevés volt mögötte a tartalom ("Nézd! Fura fotók! Hú!"). Lehet, hogy a folytatások erősebbek, de az első kötet nem győzött meg, hogy tovább olvassak. 

Hasonlóan csalódás volt a Second Mango című regény - főleg azért, mert maga az alapötlet nagyon bájos volt, és nagyon szerettem volna, ha jól van megírva (trópusi fantasy világ, zsidó szokásokra alapozva a szokásos kelta-keresztény helyett, egy leszbikus királynővel aki feleséget keresni indul el a nagyvilágba). Sajnos a szöveg és a történetvezetés sikeresen lerombolta a szerethető alapötletet. 

Hasonlóan nagyon, nagyon akartam szeretni a Rejected Princesses könyvkiadását is. Minden okom megvolt rá, hogy imádjam a könyvet - mennyire jópofa már, hogy olyan női sztorikat gyűjt össze, akikből sohasem lenne Disney hercegnő, mert túl véresek, vagányak, árnyaltak, vagy egyébiránt alkalmatlanok a cukormázra (és aztán megrajzolja mindet Disney stílusban). Sok olyan nőt vonultat fel, akikről érdemes tudni, és teszi ezt olvasmányos, emészthető formában, alapos kutatással a háttérben... Az egyetlen dolog, ami megtorpedózta a szememben a könyvet, az a stílusa volt. Nem bírtam az erőltetetten poénkodó szöveget, ami néhol annyira kúl akart lenni, hogy belerondított egyébként érdekes, szívszorító, vagy elgondolkodtató történetekbe is. Amúgy érdemes elolvasni, maguk a történetek miatt, de nem lett a kedvencem. 

2016, könyvek szempontjából, eléggé jó év volt. Reméljük, 2017 még ennél is jobb lesz...

Lamantinok karácsonyra

Nagyon régóta szerettem volna élőben látni lamantint (horgolni már kiválóan tudom őket), és mivel Floridába utazni lamantin-nézőbe elég drága mulatság, azt kértem karácsonyra, kiránduljunk el a közeli Columbus állatkertjébe. Mert ott vannak lamantinok. A Jézuska úgy döntött, jól viselkedtem az idén, és karácsony másnapján útra keltünk a híres Columbus Zoo felé.

Ilyenkor télen az állatkert egy része zárva tart (Afrikát és Ausztráliát csak részben lehet látogatni, gondolom a többiek fáznak), de így is volt bőven látnivaló. Valami fura frontnak köszönhetően két kemény mínuszokkal teli nap között valahogy kifogtunk egyet, amikor majdnem húsz fok volt, így kényelmesen sétálhattunk egész nap, és az állatok is elég aktívnak bizonyultak. Először természetesen magukat a lamantinokat kellett megtekinteni, akik saját házban laknak (sőt, saját ajándékboltjuk is van, ahol azonnal be is szereztem egy méretes plüss lamantint) (pontosabban kaptam karácsonyra). Minden példány menekült, vagyis nem fogságban születtek és nem szórakoztatás céljából fogták be őket; a két kicsi árván maradt miután az anyjukat elütötte egy motorcsónak, a foltosnak pedig a farkát rongálta meg egy propeller. Az évek során az állatkert több lamantint is rehabilitált már, de páran, mint például foltoska, sohasem kerülhetnek vissza a vadonba.

Persze azonnal hátat fordítottak a fényképezőgépnek
(pedig nem fürge állatok)

A nevekből látható, hogy a névadásért felelős dolgozók eléggé
kockák (a másik kettő Jedi és Junebug)

A lamantin nózi a legjobb nózi, fogni is lehet vele

A lamantin lényege: Vízben lebeg és salátát kajál

Én mindenesetre nagyon boldog voltam a karácsonyi ajándékkal

Plüss lamantin és bronz lamantin

Persze más állatok se maradtak ki a karácsonyból
Ez a kígyó például dobozt kapott

Láttunk repülő rókákat

A majomházban nagyban zajlott a kurkászás

Wolverine barátunk pedig éppen ebédelt

Annak ellenére, hogy a nyári állatok téli álmot aludtak, azért bőven akadt mit nézni, el is repült vagy négy-öt óra, mire észbe kaptunk. A karácsonyi kiruccanás második felében meglátogattuk a Book Loft-ot, Columbus híres, harminckét szobás könyvesboltját, ahol új könyveket lehet vadászni potom áron, ha elég időt tölt benne az ember (nincs karácsony könyv nélkül, ugye). A kört a város legfelkapottabb német éttermében zártuk, kolbásszal és káposztával, a (nem viccelek) Kossuth utcában.

Kellemes, lamantinos karácsony volt.

Tanulságos mesék a karácsonyfa alá

(Eltelt a karácsony, kezdem behozni az ünnepi lemaradásaimat.)

A farmon történt mesélésen kívül csak egy fellépésem volt az év vége előtt - egy közeli egyetem, a Lourdes University kért fel, hogy meséljek szokásos félévzáró gálájukon a "lifelong learning" program diákjainak. Ez a program havi rendszerességgel szervez előadásokat és tanfolyamokat nyugdíjasoknak, akik szeretnének új dolgokat tanulni, vagy új tudományterületeket felfedezni. A gála egy kulturális előadásból, ebédből, és az én egyórás műsoromból állt; nagyjából nyolcvanan ültek a közönségben, jóllakottan és kíváncsi mosollyal az arcukon.

A kérés az volt, hogy a mesék valamilyen formában tanuláshoz, tanításhoz kapcsolódjanak. Jó kihívás volt, és bonyolultabb, mint első hallásra tűnhet; úgy döntöttem, felfűzöm Elizabeth Ellis klasszikus Haha-Aha!-Aaah-Ámen rendszerére, hogy szép, kerek egész legyen belőle. Így született meg Stories by the wayside (Történetek az út mentén) című új mesemondó programom, mely végül az alábbi történetekből állt össze:
Az ember, aki a szerencséjét kereste (Ezen dolgoztam a legtöbbet; olyan mesetípus, ami a világon szinte mindenhol létezik, de majd' minden verziójában más vége, más állomásai, és sokszor más tanulságai is vannak. Elolvastam pár tucat mesét a típusból, és összeraktam belőlük a saját - kicsit hosszabb és színesebb - verziómat. Remekül működött, és a hallgatóság jókat derült rajta).
A mester és egy csésze víz (Ez egy pár perces, nyúlfarknyi tanmese, amit a nyáron tanultam gey Budapestre látogató szingapúri mesemondótól. Arról szól, miért fontos, hogy meséken keresztül tanítsuk az embereket.)
A szegények kertje (Kazah népmese arról, hogy egy fiú elkölti minden, kertészetre szánt pénzét, hogy megmentsen egy sereg befogott madarat. A madarak cserébe varázslatos kertet ültetnek neki, ami gyümölccsel lát el minden szegény embert.)
Anait királynő (Az egyik nagy kedvenc mesém, Örményországból, és az egyik első, amit annak idején angolról magyarra fordítottam. Egy szegény lányról szól, aki addig nem megy feleségül a királyfihoz, amígy az el nem sajátít valamilyen mesterséget - ami később kapóra is jön, hogy megentse az ifjú király életét. Jó volt visszatérni a meséhez; ennek is elolvastam néhány különféle változatát, míg kézre nem állt a meséléshez.)
A kétperces sárkány (Jó volt lezárásnak - csattanós és vicces egyszerre.)

Az előadás remekül sikerült, a közönség érdeklődő és lelkes volt, és a mesék majdnem pontosan kitettek egy órát. Az egyetlen zökkenő a kazah mesénél történt - először is többen zavart arcot vágtak az elején Kazahsztán említésénél (nem tudom, hogy a -sztán akasztotta-e meg őket, vagy csak azt hitték-e eddig, hogy az egy kitalált ország), majd volt egy kisebb felhördülés, amikor a mesében szereplő kán, hallván a szegények varázslatos kertjéről, kijelentette, hogy "építsük falat köréje, és a szegényeket ne engedjük be!" (Alighanem azt hitték, hogy Tudodkin, az új elnökjelöltön poénkodom, pedig nem én politizáltam, az eredeti mesében is így van...). Mókás volt, mert csak utólag esett le, mire reagáltak, ember segítségével, aki a közönségben ült, és testközelből figyelte meg a reakciókat. Én megnyugodtam benne, hogy ha ez a legnagyobb bajuk az előadással, akkor jól végeztem a munkámat. Akinek meg nem inge, ugye.

Akár megrendelik újra ezt a műsort a jövőben, akár nem, mindenképpen érdemes volt összerakni. Lett belőle egy remek saját verzióm a szerencsekereső mesére, és Anait királynőt is sikerült újra meglátogatnom...

Mesemondás malacólban

A "fura helyek, ahol meséltem" egyre bővülő listájára december tizedikével felkerült az illusztris fialtató kutrica tétel is (megnéztem, magyarul imigyen fordítódik a farrowing house, vagyis az a kunyhó, ahol az anyakocák lemalacolnak). Malac ugyan szerencsére egy sem volt benne, volt viszont cserébe fűtés, amit több okból is nagyon tudtam értékelni - egyrészt, mert itt az ohiói befagyott pokolban jelenleg farkasordító hideg van, másrészt pedig, mert jelmezben voltam: Egy 1930-as évekbeli bevándorlót személyesítettem meg, témához illő virágmintás otthonkában.
(Fotók hamarosan)

A helyszín a város szélén található Carter Történelmi Farm volt (a megyei múzeum kihelyezett része), az alkalom pedig a szokásos évi Ünnepi Hagyományok Napja. Az volt a feladatom, hogy karácsonyi népmeséket kutassak fel és adjak elő mindazokból a kultúrákból, ahonnan jelentős számú bevándorló érkezett Bowling Green környékére a 20. század elején (amikor a farmot létesítették). A lista, amit a múzeum összeírt nekem, jó pár tételből állt: Fel kellett készülnöm angol, ír, skót, holland, német, lengyel, magyar, skandináv, Appalache-i, és magyar mesékből is. Jó projekt volt, elszöszöltem vele egy darabig; végül mindegyik kultúrához sikerült legalább kettő (egy gyerekbarát és egy felnőttesebb) karácsonyi népmesét előásnom.

A kép a farm egy korábbi rendezvényén
készült, de a háttérben látható a kutrica

Maga a rendezvény több helyszínen zajlott. A farmhoz tartozó történelmi lakóházban (igen, errefelé az 1930-as lakóház "történelmi", ne tessék röhögni) volt karácsonyfadísz-készítés, élő zene, élő Mikulás, sütemény, forralt bor (pontosabban forralt cider, hogy a gyerekek is ihassák), meg általános ünnepi hangulat. A szántóföldek túlsó végében volt egy sátor, ahol tűzzel és forró levessel / csokival várták a látogatókat, akiket aztán erdei túrára vittek (nem tudom, hányan kockáztatták meg a túrát a kemény mínuszokban, én nem jutottam el odáig). A harmadik helyszín voltam én, a kézműves kunyhóvá alakított kutricában.
(Milyen jó szó már. Kutrica, kutrica, kutrica.)

Az első körben, rögtön a kezdés után egy rakás nagyon zsizsik gyerekkel volt dolgom. Először a Ködkaput meséltem, ami tavaly óta az egyik nagy karácsonyi kedvencem, angol népmese, vannak benne tündérek meg beszélő állatok, a gyerekeknek nagyon bejött. Másodjára, mivel két lelkes kisfiú ült az első sorban, a Jégország királyát meséltem el. Ennek a végére már kissé fel-alá hengeredtek a gyerekek a padokon, úgyhogy a mese végeztével szélnek is eresztettem őket - fesztiválos környezetbenn amúgy is fél óta a figyelési maximum.
A második mesélésre a nap végén, zárás előtt került sor. Eddigre a nagyon apró gyerekek már hazamentek, úgyhogy eleinte felnőtt közönségem volt; később betévedt egy-két tinédzser meg kiskamasz is, de összességében sokkal nyugisabb volt a hangulat. A felnőttek lelkesen sorolták, hogy nekik milyen felmenőik vannak (és döbbenetes módon egyetlen angol sem volt közöttük). Elsőként Rübezahl almáit meséltem, ami az egyik kedvenc német karácsonyi mesém; másodjára Almafa Apót, ami angol mese ugyan, de cserébe szó van benne a forralt almaborról és a hozzá kapcsolódó karácsonyi szokásokról. Harmadjára két hölgy kérte, hogy meséljek holland karácsonyi mesét - itt egy új történetet vettem elő, amelyben egy házsártos gazda karácsony éjjel is dolgozik a földjein, és ezért büntetésből felrepül a Holdba (ahol azóta is láthatóak a körvonalai). Az eredeti népmese "Istenkáromlás" címmel futott a gyűjteményben, mint elrettentő példa azoknak, akik nem ülik meg az ünnepet, de kis színezéssel egészen remek sztori kerekedett belőle.

A hideg ellenére a rendezvény és a mesélés is jó hangulatban telt. Külön bónusz, hogy másnap reggelre leszakadt a városra fél méter hó, úgyhogy hivatalosan is megünnepeltük az ősz utolsó napját...

A kagylók mindenre jók (Népmesék nyomában a világ körül 18. - Nauru)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Nauru szigetével végül búcsút intünk Mikronéziának, és egyben a 2016-os évnek is: A következő bejegyzés január 7-én várható!

Legends, traditions, and tales of Nauru
A transcript of a series of lectures delivered by Native Teachers
Timothy Detudamo
University of the South Pacific, 2008.

Ennek a könyvnek elkelt volna egy Bevezető, meg egy tisztességes szószedet. Utóbbi volt ugyan, de olyan mérhetetlenül hasznos definíciókat tartalmazott, mint pl. "egy bizonyos típusú fegyver" (ebből volt vagy hat), vagy "egy bizonyos típusú hal" (kösz). A mesékbe ékelt dalokat vagy rigmusokat egyáltalán nem fordították le. Kíváncsi lettem volna arra is, kitől gyűjtötték a meséket, vagy mikor, vagy hogyan... de sajnos nem derült ki. Ami hasznos volt, az a könyv közepén a Legendák és a Mesék fejezetek közé ékelt Életmód fejezet volt, ami leírta a naurui mindennapi élet alapvető mozzanatait. Ezek legalább abban segítettek, hogy a történetek egyes részeit jobban megértse az ember; olyan érdekes dolgokat is megtanultam belőle, mint például hogy Naurun a fogmosás nagyon komoly dolog, minden étkezés előtt vagy után az emberek levonulnak a tengerpartra sós vízzel fogat tisztítani...

Fénypontok

Nauru madártávlatból

Nagyon szépségesnek találtam a naurui teremtésmítoszt. A világ egy kagylóból született, aminek a felső héját óriások emelték fel égboltozatnak. Szerepelt egy égig érő fa is, amire felmászva az egyik istenség leveleket és gallyakat rázott a tengerbe - ezekből lettek a szigetek. Amelyik levél színével felfelé esett a vízbe, az termékeny földdé vált, ami viszont a fonákjával felfelé, azon nincs édesvíz és nem él meg semmi...
Érdekesen gondolkodott az újjászületésről Itijo és Araiman legendája. A halottakat egy nagy kagylóba helyezték; három nappal később kisbaba formájában ismét életre kelt az eltemetett (akit a felesége nevelt fel). Amikor a feleség megunta a rendszeres babázást, és felnőttként akarta visszakapni a férjét, túl sokáig hagyta a kagylóban; azóta nem működik a varázslat...
A túlvilágról is különleges képzeteik voltak a nauruiaknak. A halál után a lélek egy sziklakapun ment keresztül; ha életében bűnt követett el, a sziklák összelapították. Ha valamelyik tabu ellen vétett, a kapun túl egy hibiszkuszfa kapta el az ágaival, és lógatta fejjel lefelé.
Az egyik kedvenc mesém a kötetben Eakeno története volt: Egy istenség szemet vetett egy csinos, ám boldog házasságban élő lányra, és horgászbottal pecázta ki magának a hölgyeményt (a horgot az égből eresztett alá, mindenféle ajándékokkal). Az elrabolt lánynak végül a férje, egy rák, és két kanári segített megmenekülni.
Cápákkal is elég sokat találkoztam a kötetben - volt egy anya, akinek mind a négy fia cápává változott, és egy híres harcos is, Oenani, akinek négy sor éles foga volt. Fregattmadarak is akadtak szép számmal, de bavigációs jel helyett főleg zsákmányként.

Kapcsolatok

Naurun találkoztam a "kezdetben az emberek nem tudtak szülni" mesetípus eddigi legjobb változatával (úgy látom, ez a motívum elég elterjedt egész Óceániában, kíváncsi vagyok, mi lehet az alapja). Deragoe története egy fiatal világjáróról szólt, akit egy istennő segített az útján, míg el nem jutott Nauru szigetére, ahol az asszonyok nem tudtak szülni (pontosabban minden várandós nőn két öregasszony cápafogakkal hajtott végre császármetszést). A kalandos utazás végén Deragoe feleségül vett egy helyi lányt, és a szülés mellett mellesleg főzni is megtanította a bennszülötteket.
Egy másik gyakori motívum, ami ismét visszaköszönt, az a trükk volt, amikor valaki kagylókat tesz a szemhéjára, hogy a sötétben úgy tűnjön, mintha ébren lenne, így tévesztve meg az emberevő szörnyeteget (ez esetben boszorkányt), aki álmában akarja megenni.
Pandóra mítoszához volt hasonló az a történet, ahol az első istenség lezárt kosarakat hagyott hátra az óriásoknak, akik azonban kíváncsiságból egymás után kibontották mind a hármat; az első kettőben élelem volt és kincsek, ám a harmadikból mindenféle bajok és betegségek szakadtak az emberiségre. Természetesen itt is volt legenda a kókuszdió születéséről; a kókuszpálma itt is egy eltemetett férfi (harcos) sírjából fakadt.

Nagyon szimpatikus volt az égigérő paszuly naurui verziója (Egigu Fája). Itt egy lány mászott fel az égbe, és találkozott az égitestek öreganyjával, aki egy kagylóba rejtette a fiai elől. A lány végül a Holdhoz ment feleségül, és a hold foltjain látszik, ahogy a férje magához öleli őt.
(A meséből még bélyeg-sorozat is készült, lásd balra)

Hova tovább?
A Salamon-szigetekre. Pápua Új-Guinea után ismét visszatérünk Melanéziába.

Kiribati tündérmesék (Népmesék nyomában a világ körül 17. - Kiribati)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK vadonatúj Facebook oldalán is! Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Előre megjegyztem, hogy Kiribati nem egy sziget, hanem egy sok kis szigetből álló ország.

Tales of Kiribati
Iango Mai Kiribati / Stories from Kiribati
Peter Kanere Koru, Ginette Sullivan
Institute of Pacific Studies of the University of the South Pacific, 1986.

Ismét egy rövidke kötetet sikerült csak beszereznem - mindössze kilencven oldalas, vagyis annak is inkább csak a fele, mert az előzőekhez hasonlóan ez is kétnyelvű kiadvány. Összesen nyolc mese található benne, három mesemondótól. Mindhárman nők, egyébként, és nem csak a fényképük szerepelt a tőlük gyűjtött mesék előtt, hanem egy-egy rövid életrajz is; amennyire rövidke a könyv, annyira igényes kiadás. Minden oldalon a bal hasáb kiribatiul (?), a jobb hasáb pedig angolul van, és a szöveget itt-ott rajzolt illusztrációk és fekete-fehér fényképek szakítják meg, bemutatva a szigetek kultúrájának jellegzetes elemeit.

Fénypontok

Két kedvenc mesém volt a nyolcból. Az egyik a Kinibura és az Oroszlánok névre hallgatott, és egy fiúról szólt, akit oroszlánok fogadtak örökbe és neveltek fel. Különösen tetszett benne az a rész, amikor a vadonból visszatérő hétéves fiút a húga tanította meg beszélni. Az oroszlánok továbbra is segítették a nevelt fiukat, sőt, az egész családját, mindenféle mágikus módokon.

Kiribati címere

A másik mese, ami bejött, az Atutababa és a három nővér című volt, melyben Atutababa, egy gonosz boszorkány, csapdába csalt három lányt (mindhármukat Ikuikunak hívták: Első Ikuiku, Középső Ikuiku, és Utolsó Ikuiku). A lányoknak mindenféle kalandok árán sikerült csak megmenekülnie az emberevő banyától. Egyszer például egy fára másztak fel előle - és miközben a banya vágta a fát, a lányok a lombok közül pisiltek lefele, hogy a fa növekedjen és gyógyuljon vágás közben. Máskor meg egy hatalmas kócsag (már megint a kócsagok...) mentette meg a lányokat. Kalandos történet volt, és talán az egyetlen, amin nem éreztem európai beütést.
(Egyébként a könyv borítóján is ez a mese látható)

Kapcsolatok

Pawpaw gyümölcs

A legtöbb történeten érezni lehetett némi európai avagy amerikai hatást. Voltak bennük például oroszlánok, medvék, gyémánt gyűrűk, és égbe nyúló paloták... Volt egy "vitéz szabólegény" változat, ahol egy legény két óriást tett lóvá a szokásos trükkökkel (kőből vízfacsarás, stb.), meg egy "mágikus menekülés" is (ami népszerűnek tűnik a világnak ezen sarkában). Utóbbi annak ellenére, hogy a szokásos "Rózsa és Ibolya" formát követte, eléggé helyi ízű volt - a fiúra kiszabott egyik feladat például az volt, hogy verjen le egy papaját a király fájáról, de nem sikerült neki, mert egy hatalmas százlábú kuksolt a gyümölcsön. Ebben a mesében egyébként ördög vagy démon helyett a Kártyák Királya, valamiféle mitikus, játszani szerető szellemlény volt a főgonosz.

Hova tovább?
Nauru szigetére.

Vitorlással mesétől meséig (Népmesék nyomában a világ körül 16. - Marshall-szigetek)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Továbbra is Mikronézia szigetvilágában kalandozom. 

Stories from the Marshall Islands
Bwebwenato Jan Aelon Kein
Jack A. Tobin
University of Hawaii Press, 2002.

Eddig ez volt talán a kihívás legnehezebb olvasmánya. Nem mintha különösebben hosszú lett volna (az oldalszám csalóka, mert sok mese két nyelven, angolul és marshalliul (?) is benne van a kötetben), cserébe viszont a végleteking tudományos igényű. Kilencven népmese, mítosz, és legenda található benne, és mindegyikhez bőséges lábjegyzetek, kommentek, zárójelek és zárójeleken belüli szögletes zárójelek tartoznak. Rengeteg nyelvészeti információt zsúfolt a szerző magukba a meseszövegekbe, ami néha érdekes (pl. az ég színe napkeltekor és naplementekor: mel), máskor viszont kifejezetten zavaró. Ennek ellenére rengeteget tanultam a könyvből a Marshall-szigetek kultúrájáról, történelméről, szokásairól, valamint - megint csak - flórájáról és faunájáról is.

Fénypontok

Vitorlás, fregattmadárral

Nagyon tetszettek a hajózással, navigálással kapcsolatos legendák. Az egyik például arról szólt, hogy egy Loktanur nevű asszonynak tizenkét fia volt, akik versenyt eveztek egy közeli szigetig. A tizenegy legidősebb fiú nem akarta magával vinni az anyját, mert nagy batyut hurcolt magával, és féltek, hogy lelassítja őket. A legkisebb fiú hívta csak meg a fedélzetre - és ekkor kiderült, hogy a batyu valójában a világ első árboca és vitorlája. A mese részletesen leírja, hogyan szerelték össze, és hogyan tanította meg az anya vitorlázni a legkisebb fiát, aki természetesen ezek után minden bátyját maga mögött hagyta.
Egy másik legendának a navigálás kezdeteiről szintén női főhőse volt, Litarmelu nevezetű, akit egy titokzatos hajóban érkező titokzatos férfiak tanítottak meg tájékozódni a tengeren. A mese hosszú volt, és abból állt, hogy a lányt csukott szemmel vontatták fel-alá a szigetek között, majd néha felébresztették, és meg kellett állapítania, hol vannak éppen - a hullámokból, a víz állásáből, színéből, stb. A nagyon részletes és érdekes történet célja eredetileg az volt, hogy továbbadja a tájékozódási pontokról szóló évszázados tudást. Egyébként több ilyen történet (ikid - mese-ének) is volt a kötetben, amik felsoroltak minden apróságot, amit a tengerjáró népek megfigyelnek - itt ugrálnak a delfinek a vízből, itt fészkelnek a fregattamadarak, itt van egy polip formájú szikla, stb.
Volt egy nagyon érdekes töréntelmi legenda is, ami a bennszülöttel oldaláról mesélte el egy 1883-ban megfeneklett amerikai hajó történetét. Külön jó volt, hogy a szerző mellékelte a hajónaplót a történet másik felével... (a találkozás egyébként, az amerikai tengerészek pánikolása ellenére, barátságosan zajlott).

A fregattmadár fontos
navigációs jel

Több verzióban is szerepelt a könyvben egy Apály című történet, melyben két asszony megsütött egy polipot - mire a polip gigantikus méretű anyja előjött a tengerből bosszút állni, de a két asszony kemény küzdelemben legyőzte és feldarabolta. Érdekes volt az a mese is, ahol egy démon felvette egy asszony alakját, és a férjnek el kelett döntenie, a két egyforma feleség közül melyik az igazi... az érdekes az volt a sztoriban, hogy (egyértelmű jelek ellenére, pl. a démon nem tudott tüzet rakni) rosszul választott, és az igazi feleség sokáig száműzetésben élt, míg ki nem derült az igazság.
Nagyon tetszett a kezdő teremtésmítoszban az a mozzanat, amikor két istenség a teremtés után hosszas munkával színesre tetoválta az összes élőlényt. Mindig mondogatják, hogy az eszkimóknak mennyi szava van a hóra - ugyanebből a teremtésmítoszból most megtanultam, hogy a Marshall-szigeteken a kókuszpálma és a kókuszdió minden egyes növekedési fázisára más nevet használnak. Természetesen itt is volt helyi trickster, Etao nevezetű.

Kapcsolatok

Maui november óta
már Disney hős is

A legérdekesebb kapcsolat, amit a könyvben találtam, nem hasonlóság volt, hanem egyenesen látogatás: Egy legenda arról szólt, hogyan látogatta meg Maui, a híres-neves polinéz trickster, a Marshall-szigeteket, hogyan versenyzett helyi varázslókkal... és végül hogyan ölték meg. Ritkán látok olyat, hogy egy nép trickstere felbukkanna egy másik nép meséiben. Nyilván volt kulturális eszmecsere a sok tengerész között az évszázadok során (meg gondolom az sem véletlen, hogy itt Maui húzza a rövidebbet). Természetesen a marshalliaknak is megvolt a maga "tenger alól szigeteket halászó" legendája, úgyhogy nem maga Maui volt az egyetlen polinéz kapcsolat.
Ebben a könyvben is volt egy "varázslatos menekülés" jelenet az Anidep legendája című mesében (anidep egyébként nem név, hanem egy labdajáték). Itt a menekülő lány kókuszdiókat dobált hátra a válla felett, amikből hangyák özönlöttek ki. Mivel a démon nagyon szerette a hangyákat, mindig megállt egyenként összecsipegetni őket... (mint a magyar boszorkányok a mákkal, vagy a kelta tündérek a sóval).
A fiú, aki találkozott Jebróval című mesében egy halászfiú összefut a Fiastyúk (Jebro) csónakjával a tengeren (hét egyforma halász ül benne), és ajándékba kapja tőlük az örök élet titkát - amit nem mondhat el senkinek. Amikor megszegi a parancsot, látványosan megöregszik, és porrá omlik össze. Sok hasonló mese létezik szerte a világon.
A Maldív-szigeteki mesegyűjteményben találkoztam történetekkel, melyekben egy démon-asszony egyik szigettől a másikig tudta nyújtani a nyakát, hogy embereket faljon fel - itt is volt egy hasonló (Az asszony Kole szigetéről), ahol a saját fiai menekültek a démon elől, miközben darabokat harapott ki a szigetekből.
Volt emellett egy teljesen random, fára mászó polip is az egyik mesében ami ezt a városi legendát juttatta az eszembe.

Hova tovább?
A Kiribati Köztársaságba.