Mesemondó mesterkurzus III. - Bezár a bazár

Három hét úgy elrepül, hogy észre sem vettük; mire magunkhoz tértünk a mesék végtelen folyamából, már véget is ért a Haladó Mesemondás kurzus. Személy szerint még három napig vagyok diák - a hét végére, ha minden egyetemi szervezet és bürokrata is úgy gondolja, diplomás mesemondó leszek.

Tudom, hogy ismétlem magam, de Elizabethnél jobb tanárt kívánni sem kívánhat az ember; végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy az ő vezénylete alatt tanulhattam ezen a nyáron. Emberként és mentorként egyaránt ritka fajta: azt issza, amit prédikál, a végletekig kiáll a tanítványai mellett, és olyan mélységes igazságérzet él benne, amit kevés embernél látni. Emellett rengeteg munkát fektet a mesemondásba, amit végtelen alázattal kezel; nem tesz különbséget kétezer fős színházi nézőtér vagy ötfős kisvárosi osztály között, nem tartja nagyobbra az előadóművészetet mint a jó modort, és nem csak előadásra, hanem emberiességre is tanított bennünket. A mesemondó abban különbözik minden más művésztől, hogy elsősorban nem saját magát, hanem a mesemondást népszerűsíti; egy mesemondó sohasem jut el arra a pontra, ahol már nincs mit tanulnia. Minden év elején nézd át a repertoárod és döntsd el, mi az, amit még élvezel mesélni, és mibe untál bele; mi az, ami még igaz, számodra és hallgatóság számára, és mi az, amin változtatni kell. A mesemondó munkájához hozzátartozik az etika, az udvariasság, a komoly kutatómunka és a folyamatos tervezés. Mindenkinek vannak történetei; ne ragaszkodj egyetlen műfajhoz, próbáld ki a többit is, akkor is, ha sohasem lesznek a kedvenceid.
Ez utóbbi tanács egyébként be is vált. A három hét alatt minden héten egy más műfajba tartozó történetet kellett előadnunk; az első két héten ragaszkodtam a biztos talajhoz, és történelmi, ill. hagyományos mesét mondtam, de a harmadik hétre elengedtem a kapaszkodót. A hétfő esti soron következő Slam-en nem csak házigazda voltam, hanem versenyző is, és második helyezett lettem egy személyes sztorival, ami arról szólt, hogyan utaztam Rómába pápai audienciára. Pénteken pedig, a záró előadáson, egy családi történettel rukkoltam elő. Mindegyik előadás meglepően élvezetes élmény volt, és úgy látszott, a közönség is szereti őket, amin nem kicsit lepődtem meg, de nagyon jólesett.

Kis csapatunk is egészen összeszokott a három hét alatt. Hatan voltunk az osztályban, hat nagyon különböző ember, akik nagyon egymásra találtak a mesemondáson át: Joshua (az örök színész és jóga-mester), Joel (aki első látásra komoly felnőtt, de valójában csendesen csodálatos humora van), ML (aki a személyes sztorikban érzi jól magát és mindig mindent a végletekig kielemez), Susan (aki Németországban él, csodálatosan mesél népmeséket, és nagyon szerelmes), Ingrid (egyenesen Alaszkából, bár beutazta már a földgolyót, és több tucatnyi túrát vezetett az Antarktiszra), és jómagam. Rendszeres vendégünk volt a rózsaszín tündérke, Kristin Pedemonti, David a diplomás bohóc, valamint Cathy, Elizabeth legjobb barátnője, aki Ománban él és tanít, és néha hazalátogat. Kis családi körünk három nagyon intenzív hetet töltött együtt; beszélgettünk, vitatkoztunk, meséltünk, szurkoltunk egymásnak, sírtunk (szó szerint) és nevettünk (sokat), világhíres mesemondókat láttunk és hallottunk, ezer meg ezer kérdést tettünk fel, és megfogadtuk, hogy egyszer a távoli jövőben mi is olyan nagyszülők akarunk lenni, mint Elizabeth, akinek több unokája van szerte a világban, mint ő maga gondolná.

Niall de Búrca - Hódítanak az írek

A hét bentlakó mesemondója, Niall de Búrca, egyenesen Írországból érkezett, és nem kétszáz éve ám, mint a környéken lakó ír-skót alapnépesség, hanem a múlt héten, és holnap repül is haza. Írebb az írnél, és az idei évadban elvitte nálam a kedvenc mesemondó hangzatos címét. Pedig azt nem osztogatom könnyen.

Szerintem annyit is elég lenne elmondani az úriemberről, hogy kétszer is kivonultam Jonesborough-ba megnézni, egyszer az osztállyal, egyszer meg saját kezdeményezésből. Végtelenül szórakoztatóan mesél. Gyönyörű mély hangja van, csillogó szemei, és fel-alá pattog a színpadon, mint egy gumilabda, egyszer a szék tetején áll, egyszer a színpad széléről lógatja a lábát, egyszer a mellkasát veri maori módra (éveket élt Új-Zélandon), egyszer meg kényelmesen hátradől és királyi méltósággal pásztázza a közönséget a mesemondó trón magasából. De akármit csinál is, beleáll, mint kanál a pudingba; amikor középkori lovagot mesél, úgy gyökerezik le a színpadon, terpeszben, mellkasán keresztbe font karokkal, hogy elhisszük neki, hogy a teljes ír hadsereg sem tudná elmozdítani. Pillanatok alatt változik vigyori pofákat vágó tricksterből halálosan komoly bárddá, gonosz királynőből Istenné, ördögből jóságos öregasszonnyá. A szépség az egészben az, hogy egyáltalán nincs színházi háttere, ahogy otthon mondanák, ez belőle csak úgy gyün.

Egy másik dolog, amivel a szívembe lopta magát, az, hogy minden mesét úgy kezd: ha tetszik, vigyétek. Szaván is fogom, mert nem egy olyan sztorit mondott, amit ki sem tudnék verni a fejemből: honnan ered az angol nyelv, miért szeplősek a vörös hajú emberek, miért fontosabb mindennél egy jó tanár az ember életében. Sajnos azon a napon, amikor Finn Mac Cool-t mesélt, pont nem voltam ott, ami talán mindenkinek jobb is, mert ha az ő hangján hallom Finn nevét, elkezdtem volna alsóneműt dobálni a színpadra.
(Most mi van, egy mesének is lehet rajongótábora)

Niall kihozta a maximumot az Appalache-i népesség kelta gyökereiből. Előadások után kinn állt a mesemondó központ előterében, és egyenként beszélgetett mindenkivel. Megkérdezte, mi a vezetéknevük, és mi az őseik vezetékneve; azután sorra elmondta nekik, melyik név melyik klánhoz tartozik, melyik megyéből származik, és milyen legendák kötődnek hozzájuk. Volt öreg amerikai néni, akinek az őse szelki volt (fóka-asszony), az O'Brian-ek pedig Brian Boru királytól származtatják magukat. Én, mivel közel-távol egy csepp ír vér sem csörgedezik az ereimben, megálltam szépen a háttérben, és végighallgattam az egészet; olyan volt, mint egy ráadás előadás.

És ha már a kultúráknál tartunk: a magyarok sem maradtak megemlítetlenül. Az első mesében, ahol arról beszélt, milyen ajándékokat adott Isten a különböző népeknek, a közönség bekiabálhatott országokat, és ő mindegyikről tudott valamit mondani. Amikor utólag megkérdeztem, a magyarokra mit mondott volna, lelkesen elkezdett kiabálni, hogy "Lake Balaton!" A nyelvekről szóló mesében pedig, ahol azt sorolta, melyik nyelvekből milyen szavakat vettek át az angolok, a kedvemért beletette a magyarokat is, a paprika zászlaja alatt.

Előadáson kívül Niall végtelenül jó fej, kedves, totálisan hiperaktív fickó. Szerdán az egész osztály leült vele beszélgetni, és órákon keresztül el sem mozdultunk a foteleinkből. Arra bátorított minket, hogy játsszunk a történeteinkkel, csak olyasmit meséljünk, amit élvezünk, mindig tanuljunk valami újat, és ha muszáj mesélnünk, meséljünk akkor is, ha mindenki más azt mondja, nem éri meg. Látszott rajta, hogy büszke a hivatására, és tárt karokkal fogad mindenkit, aki ugyanúgy szereti a történeteket, mint ő maga.

És ha nektek is megfordult a kérdés a fejetekben: igen, már dogozunk rajta, hogy elhozzuk Niallt a Holnemvoltra.

Ezért kell a meséknek alaposan utána nézni

Megkezdődött a Haladó Mesemondás kurzus második hete, és vele az újabb feladat. Mivel a történelmi sztorit a múlt héten kilőttem, úgy döntöttem, ezen a héten a hagyományos mese kategóriában játszadozom egy kicsit. Általánosságban véve szeretem kihasználni a házi feladatokat arra, hogy olyan mesékkel foglalkozzak, amiket már régóta halogatok a teendőim listáján. Így került a heti terítékre a Fák Csatája.
A Fák Csatája (Cad Goddeu) röviden és tömören egy középkori walesi költemény, ami rengeteg homályos szimbólumból és hosszas felsorolásokból áll, de ki lehet bogozni belőle, hogy egy bizonyos varázsló életre hívta az erdőt, hogy a fák harcba vonuljanak vele az alvilág erői ellen. (Ha ti is ezen gondolkodtok: igen, Tolkien innen vette az ötletet.) Úgy döntöttem, utána nézek a sztorinak egy kicsit, és miközben embertelen walesi nevek kiejtése után bogarásztam, egyszer csak felsejlett előttem a Szent Grál: egy teljes tudományos publikáció egy nemrég felfedezett walesi kéziratról, melyben a Fák Csatájának részletes leírása is benne foglaltatik.
Teljesen felvillanyozódtam a felfedezéstől, és bogarászni kezdtem a cikket, amiben nem csak a walesi eredeti és a teljes fordítás volt benne, de egy jó hosszú tudományos elemzés is a történet helyéről a középkori walesi irodalomban. A szerző is egészen rendben volt, diploma Oxfordból ahogyan kell, és már épp vidáman dörzsölgettem a kezeimet, hogy megvan a heti menü... amikor is feltűnt, hogy gyanúsan kevés a cikkre a reakció. Tovább keresgéltem hát, és nem kellett sokáig kutatnom: a cikk ifjú szerzője vígan bevallotta több fórumon, hogy az egészet egy unalmas pillanatban ő találta ki, két sör között, búcsúajándékként a nyelvészprofesszorának. Nem volt semmiféle középkori kézirat.
A csodálatos az egészben az, hogy a kölyök nem vette félvállról a munkát: nem csak a cikk követi a tudományos publikációk formaságait, de maga a történet is tökéletesen beleilleszkedik a Mabinogionba, mind nyelvészetileg, mind pedig történet és karakterek szempontjából. Én teljesen bevettem, hogy eredeti. Mondjuk a srácnak oxfordi diplomája van walesi nyelvészetből, szóval nem is csodálkozom, ha érti a dolgát, pandúrból lesz a legjobb trickster...
Na mármost, két következtetést kell itt levonni:

1. Ha már szórakozik az ember a szerencsétlen, mesére éhes mesemondókkal, legalább vállalja fel, és akkor jóban vagyunk,

2. A meséknek igenis utána kell járni. Szerencsém, hogy könyvmoly vagyok, és utána ástam elég mélyre ahhoz, hogy ne koppanjak nagyot - sokan nem voltak ennyire kitartók. Tele van az Internet honlapokkal, amik átvették a sztorit, de nem a viccet, és halálos komolysággal taglalják a forrást és annak jelentőségét (bár a srác, becsületére váljon, utána megy minden honlapnak és odabiggyeszt egy bejegyzést, hogy ne vegyék komolyan). Aki mesemondó, az csinálja meg a házi feladatát.

(Zárójelben megjegyzem, hogy a sztori tényleg jó. Most, hogy tudom az igazat, és a helyén tudom kezelni, még mindig elgondolkodom rajta, meséljem-e a jövőben...)

Mesemondók ha találkoznak

Hazatérve az egész napos fesztiválozásból egy rövid kitérőt tettünk egy italbolt irányába, és egy csinos üveg borral felszerelve vendégségbe indultunk a nagyfőnökhöz. Kiscsoportos foglalkozás volt: egy vendég érkezett Bhutánból, az ő tiszteletére volt a vacsora. A tanszék néhány évente közös kiruccanást tesz Bhutánba, ismerkedik a kultúrával és hasonlók, onnan a kapcsolat.
Öt vendég gyűlt össze a Jonesborough-i házban ami az utóbbi egy évben második (harmadik) otthonunk lett: Kristin és jómagam, Karma, a bhutáni vendég, Joseph Bruchac (az indián mesemondó akit emlegettem korábban) és egy családi barát. Nagyfőnök és a nagyasszony kitettek magukért, három fogásos vacsora készült, de olyan, hogy mindenki megnyalta utána az ujjait. Este hétkor érkeztünk, és éjfélkor távoztunk; a kettő között folyamatos beszélgetés zajlott az égvilágon mindenről. Meséket hasonlítgattunk össze - Karma kezdte a sort, aztán mindenkinek az eszébe jutott, hogy jé, én is ismerek egy hasonlót, és a tigrisektől szép lassan eljutottunk a Kis Gömböcig, majd a városi legendákig, végül a belize-i őserdőig ahol Kristin meséket gyűjtött, aztán Alaszkáig ahonnan az indiánok még a század elején is rendszeresen áteveztek Szibériába, aztán vissza a középkorba a vikingekhez, majd le Ghánába egy látogatásra az afrikai tricksterekkel (öt személyből hárman jártak már ott), a kátránybábu nyomában a föld körül, haza Amerikába hogy megemlékezzünk híres mesemondókról és személyes találkozásainkról velük, és mire észbe kaptunk, már mindenki pislogott a fáradtságtól. Ezek után az ajtóban álltunk egy újabb fél órát, míg végül sikerült elbúcsúzni mindenkitől (fújtunk buborékot), és hazafelé vettük az irányt.
Mesemondók, ha találkoznak. Úgy elrepült öt óra, hogy észre sem vettük. Még mindig zsong a fejem a történetektől.

Derült égből fesztivál

Ilyesmi is csak akkor történik, amikor Kristin Pedemonti a környéken van. Betöréses emberrablás, szombat reggel kilenc óra, szappanbuborékokat fújva robogunk North Carolina irányába. Egész napos mesemondó fesztivál, tíz dolcsi. A hülyének is megéri.
Az út maga lenyűgözően gyönyörűséges volt. A cserokí nemzeti őserdőn keresztül kanyargott egy óránál is tovább, jobbra-balra zöld füves völgyek, legelésző tehenek és piros tetős farmházikók pettyezték a tájat, amikor épp megszakadt az áthatolhatatlan vadon zöld homlokfala. A mobilszolgáltatókat már az elején magunk mögött hagytuk, és elmerültünk a nagy zöld nyugalomban, amíg egyszer csak ki nem bukkantunk egy icipici, ha-pislogsz-lemaradtál városkában. A város parkjában egy csörgedező patak mellett nagy fehér sátor állt: a tizennegyedik éves Toe River Mesemondó Fesztivál színhelye.
Épp időben érkeztünk: a mesemondás reggel tízkor kezdődik, és non stop (!) tart egészen délután négyig. helyet foglaltunk az összecsukható székeken amik alatt illatos szénát hintettek szét a szervezők, és átadtuk magunkat a mesehallgatás gyönyörűségének. Elsőként David Novakot volt szerencsénk hallani, aki szokása szerint elbűvölt minket a legendákkal összeszőtt személyes sztorijaival arról, hogy talált rá a bátyjával tinédzser korukban egy rég összeomlott, tündérmese témájú vidámparkra. A műsor végét még megfejelte egy Piroska-variációval; nincs mókásabb, mint egy ötvenes éveiben járó férfit nézni amint kis piros fejkendőben fel-alá szökdécsel a színpadon, és egy személyben farkas, favágó, nagymama és Piroska, attól függően, hogyan tekeri magára a kendőt. Zseniális, de hát tőle ezt már megszoktuk.
Michael Reno Harrell ellenben számomra teljesen új jelenség volt, és szerelem első látásra. Száz százalékig helyi termék, zenész, aki csak az utóbbi pár évben öltötte magára a mesemondó nevet, amikor rászóltak, hogy nem kéne fél órákat szövegelni két dal között. Szénné vinnyogtuk magunkat a sztorijain és az előadásmódon egyaránt, a zene pedig egyenesen a csontjaiból jött, és az Appalache hegyeiben rezonált. Hozzá kétszer is szerencsénk volt a nap folyamán, és mind a kétszer a szívünkbe lopta magát. Duplán.
Kim Weitkamp szintén nem volt újdonság, bár én most hallottam először egész órás programot csinálni. Zenélt, énekelt, mesélt; női mesemondótól totál szokatlan módon kétszer is megvezette a közönséget, két teljes Münchausen-történettel, és az utolsó pillanatig megvette mindenki, amit mondott, amíg szép lassan le nem esett, hogy szórakozik velünk. A személyes sztoriként előadott horgász-anekdotát a kifordított óriásharcsáról a férfi közönség sohasem fogja neki megbocsátani....
Suzi Whaples-hez már votl szerencsém futólag fenn Északon; nagy meglepetésemre (lehet, hogy a nagy távolság miatt) szóról szóra ugyanazt a programot tolta le, mint ott. Volt benne történet, ami másodjára is szórakoztató volt, de mivel az ő stílusa nagyon közel áll a stand-up comedyhez, sok poént már tudtam előre.
Becky Stone képviselte a helyi mesemondókat; ő volt az egyetlen, akiről korábban egyáltalán nem hallottam. Az előadása egyik feléről le is maradtunk, mert Kim, Kristin, Joshua és én elvonultunk egy röpke süti-ebédre a helyi cukrászdába, ami éppen most nyitott meg, és ingyen kóstolót ajánlott. Amikor visszaértünk (közben hol szakadt, hol meg elállt az eső, de végig kellemes meleg volt), Becky uralta a színpadot, és a hegyekben száz évente történő pusztító árvizekről mesélt. Nagyon lendületes, látványos, hatásos mesemondói stílusa van. Nekem bejött.
Ezzel a nem mindennapi mesteri programmal szolgált nekünk a fesztivál. A közönség soraiban nagyjából száz-kétszáz ember fordult meg egy nap alatt, főleg az idősebb korosztályból, bár meglepően sok volt a gyerek is. Megölelgettük Kimet, beszélgettünk egy kicsit a mesélőkkel és a szervezőkkel, majd elindultunk hazafelé a hegyeken át. Még nem volt vége a napnak.

Mesemondó mesterkurzus - Tanulni a profiktól érdemes

Ééés elkezdődött a nyár fő attrakciója, a három hetes Haladó Mesemondás kurzusunk (napi négy órában), amit nem más tart, mint a mesemondás nagyasszonya, istennője és csípős nyelvű nagymamája, az egyszeri és utánozhatatlan Elizabeth Ellis. Egyszer már volt szerencsém mesemondásról okulni tőle, és azóta is idézem a szavait úton és útfélen. Most, négy évvel később, az a szerencse ért, hogy a nagyasszony tartja a nyári haladó kurzust, ami a tanszék minden diákjának kötelező, előbb avagy utóbb.

Elizabeth óráin nincs mellébeszélés, tőle sem meg tőlünk sem. Hatan vagyunk a csoportban összesen, három lány és három fiú, és Elizabeth királynőként trónol a kör közepén, minden felesleges hadonászás, vetítés, írás és szaladgálás nélkül. Beszélgetünk. Témák vetődnek fel, amiket aztán közösen megtárgyalunk; kezdtük a hagyományos történeteknél, aztán elvetődtünk a népmesék újszerű feldolgozásáig. Elizabeth néha előzetes figyelmeztetés nélkül átúszik társalgásból mesemondásba; olyan Rumpelstiltskin-változattal rukkolt elő, hogy mindannyiunknak elfacsarodott a szíve. "Én ne tudnám, hogy mi volt a neve, amikor az életemet mentette meg?..." Olyanok voltunk, mint akit fejbe vertek.

Nem csak mesékről van szó; hosszasan vitatjuk azt is, mit jelent mesemondónak lenni. Elhangzanak olyan gyöngyszemek, mint például "ha választanod kell aközött, hogy zseniális legyél, vagy könnyű legyen veled együtt dolgozni, mindig válaszd az utóbbit", vagy "sohasem leszel jobb mesemondó mint amennyire tisztességes ember vagy", esetleg "mindig lesznek közöttünk kretének." Jegyeket veszünk a szerdai Bentlakó Mesemondó koncertre; Elizabeth félbehajtja a húszdollárost, "az arcát sem akarjuk látni, egy szörnyeteg volt." Tudniillik Andrew Jackson, az Egyesült Államok elnöke, aki a Könnyek Útjáért volt felelős, és a képe ott díszeleg a pénzen. 

Elizabeth meghajt minket, de kegyetlenül; halomban állnak a házi feladatok. Megkérdezzük, hány oldal legyen a koncert értékelése; Elizabeth sztoriban tör ki, Lord Byront idéz, közli, hogy annyit ér neki az oldalszám meg a betűtípus, mint "a semmi elfonnyadt csücske", lényeg, hogy mondjunk valami értelmeset és egyedit. Mondunk. Minden nap le vagyunk ültetve mesélni; "sohasem elég nagy a repertoárod, jó mesemondó holtig tanul". Dögönyözzük a meséinket, meg egymásét is. Harald király sagáján dolgozom. Megtanulunk programot összeállítani; hogyan legyen íve, hogyan kövessék egymást a különböző típusú történetek. Haha, Aha!, Aaa, Ámen. És ha csak egy mesére van időm? Ha előtted, utánad más mesemondó van a színpadon, tartozol mindenkinek annyival, magadnak, a közönségnek, a kollégáidnak, a szervezőknek, hogy a két mese közé szépen beilleszted a magadét, hogy ne törjön meg az ív. A mesemondás is csapatjáték, nem lehet egymást túlharsogni. Ha öröm veled dolgozni, lesz munkád. Mesemondóból nem lesz díva.

Elmegyünk együtt megnézni a Bentlakó Mesemondót. Joseph Bruchac van színpadon, abenaki indián mesemondó; útközben derül ki róla, hogy félig szlovák is, mellesleg. Koncert után ott maradunk beszélgetni; feltehetjük az összes kérdésünket, Elizabeth szuszog a háttérből, "látom ám, hogy nem kérdeztél!" Kiderül, hogy annak idején ő harcolta ki, hogy kijöjjön az osztály minden héten; nagyfőnök nem szerette az ötletet, de a nagyasszonnyal épeszű ember nem ellenkezik. Tanulni a profiktól érdemes.

Mesemondó mesterkurzus I. - Hogyan zökkentsük ki a hallgatót

Hivatalosan is megkezdődött a nyári félév!

A szezon első kurzusa egy intenzív 3 napos workshop volt, amit szívem csücske David Novak tartott. Ő még mindig úgy él az emlékezetemben, mint akit fejen állva láttam először mesélni, és valahányszor belebotlom, sohasem okoz csalódást. Rendszeresen tart nyári órákat a tanszékünkön mint meghívott előadó; az idén a téma a "Meglepetés szintaxisa" volt, ami sokkal érdekesebb, mint aminek hangzik (és egy pillanatig sem volt szó nyelvészetről!).

Az intenzív kurzus lényege az volt, hogyan kell "masszírozni" egy történetet (én külön szeretem ezt a kifejezést, pláne, hogy az egyik elhangzott mese miatt úgy jelenik meg lelki szemeim előtt, mint egy kicsi rózsaszín malac amit dögönyözni kell). Mindenki hozott magával egy sztorit amin dolgozni szeretett volna a három nap alatt (nekem ez Pietro Baillardo, a tűzvarázsló volt), és David segített nekünk átrágni, hogyan kell megtartani a közönség figyelmét meglepetések, váratlan fordulatok, kontrasztok, szünetek, meglepő szóhasználat, hangulatváltások, és seregnyi más technika segítségével. Ez így elég összetettnek hangzik, de pont az volt benne a kedvencem, hogy David előre szólt: "Művészek vagytok. Először hozzátok meg a döntést, aztán lehet elemezni, miért így döntöttetek". Ettől aztán minden tudományos tanár kéket-zöldet látott, de be kellett vallani, hogy Davidnek igaza volt. 

A mesék masszírozása kiterjedt teljes mesemondó programokra is, és ez volt az egészben a kedvenc részem: az összes mesemondó közül, akiket eddig hallottam színpadon, David fűzte össze a legszebben a történeteit. Az ő műsorai mindig szabadon áramlanak mítosztól személyes sztoriig, biológiai tényektől népmesékig és vissza, valami láthatatlan fonal mentén, ami vissza-visszatér minden történetben, amikor a legkevésbé várnád. Ezt tanította nekünk is egy teljes napon keresztül, egy olyan technika segítségével, amit úgy hívunk, "a mesemondó iránytűje": kiteszed magad elé a mese címét egy papíron, és aztán elkezded köré rakosgatni azokat a történeteket, amik valamilyen módon kapcsolódnak hozzá. Az asszociációk mentén egész messzire el lehet jutni; amikor aztán van egy halom történeted, kiválogatod azokat, amik a legnagyobb változatosságot, legszebb ívet, legváratlanabb fordulatokat adják, és így áll össze az egész órás/estés műsorod. Az én csoportom egy finn népmeséből indult, és egy olyan programmal rukkol elő, ami különböző bőrök levedléséről és felvételéről szólt, és arról, milyen szerepeket veszünk fel vagy vedlünk le életünk során (népmeséket, mítoszokon és személyes sztorikon át). Borzasztóan érdekes gyakorlat volt. Hogy illusztráljuk a mesék összefűzését, az osztály minden tagja (12 ember) kiállt mesélni, és amikor a történet olyan részhez ért, ami valaki másnak az emlékezetébe idézett egy történetet, felváltottuk egymást. Mivel az előttem szóló farkasokat és mézet emlegetett, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a viking vérfarkasos sztorimat mesélem, és jó ideig nem is váltott fel senki.

A másik mókás dolog az volt, hogy David jó ideig dolgozott a Disney berkeiben, így aztán nem kevés példát hozott mesemondási technikákra Disney filmekből. Mielőtt bárki vetni kezdené magára a keresztet, hozzáteszem, hogy a példák nagyon jól passzoltak a témáinkhoz. Én például személy szerint azt sem tudtam, hogy az öreg Walt mesemondó volt; a rajzolást nagyon korán abbahagyta, és onnantól kezdve történeteket mesélt a stábjának, amikből aztán néha egy-egy film is született (a Hófehérkét például állítólag három órában adta elő a rajzolóknak, és mint tudjuk, az lett a stúdió első egész estés filmsikere, hatalmas bevétellel, ami azét is külön nagy szó, mert akkoriban még néhány centbe került a mozijegy...). Filmrészleteket nézve azon rágódtunk, hogyan használják a Disney alkotói az általunk is vitatott mesemondói technikákat (rétegek, szimbólumok, kontrasztok stb.) vizuális formában, és közben sok minden érdekes dolgot megtudtunk a stúdió történetéről is. 

David még egy külön koncerttel is megörvendeztetett bennünket az egyetemi színházban; sajnos reklám hiányában nagyon kevés volt a néző, de nem bántuk, annál több jutott nekünk. Gilgamestől Rómeó és Júliáig, floridai gyerekkortól indián legendákig volt a turmixban minden, és tátott szájjal ültünk két órán keresztül. Aki tud, az tud.

David egyébként kenyérre kenhető, borzasztóan jó fej fickó, akinek sokkal de sokkal híresebbnek kéne lennie, mint amennyire most híres. Mesemondó körökben persze hatalmas név, de ha engem kérdeztek, ott van a világ nagy előadói között. Nem mellesleg mitológia-rajongó, ami remek beszélgetésekhez vezetett ebéd és vacsora közben, és egy-egy jó történetért úgy tud lelkesedni, mint gyerek a cukorkás boltban. A három nap végére teljesen kinyuvadtunk a munkától; de sokkal okosabbak lettünk, mint előtte. És határozottan jobb mesemondók.

NSC utolsó nap - Egy csodálatos barátság kezdete

A mesemondók az a fajta, akik kihasználják a rendelkezésre álló időt az utolsó cseppig. Vasárnap, a konferencia utolsó napján, még egy teljes napi program várt ránk, és bár az emberek már délelőtt elkezdtek hazaszállingózni, a többség egész a végsőkig ott maradt.
Reggel reggelivel kezdtünk (palacsinta, gyümölcs, kááááávéééé, és három mesemondó nerd), majd workshop következett. A workshop témája a mentorálás volt: az NSN-nek van egy mentorprogramja, melynek keretein belül tapasztalt, nagy nevű mesemondók vesznek a szárnyuk alá fiatal és lelkes kezdőket, hogy kitanítsák őket a mesemondó mesterségre. Az előadást négyen tartották, Lyn Ford, Alton Chung (az NSN idei elnöke), valamint Dovie és a tanítványa, Adam. Utóbbi hihetetlen egy páros; Dovie saját bevallása szerint ötször pattintotta le a "fehér srácot", míg végül elvállalta a mentor szerepét, és nem is találhattak volna jobban egymásra. A mentorálás lényege ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben, nem az, hogy az ifjú jedi megtanulja a mestere történeteit és stílusát, sőt. A lényeg az, hogy a mester segítsen a tanítványnak megtalálni a saját történeteit, a saját hangját, a saját stílusát. A páros azt is elmesélte, hogy még egyszer sem fordult elő, hogy a tanítvány konkrét mesével fordult volna a mesteréhez, vagy hogy kikérte volna a véleményét egy előadásról - a kapcsolat ennél sokkal mélyebb és összetettebb, és főképp hosszú beszélgetésekből (és nem kevés sütés-főzésből) áll. Ha mesemondó akar lenni valaki, az nem csak a hangtechnikáról és a színpadi jelenlétről szól; fel kell fedezni azt is, miért mesél valaki, és miért választja, szereti, kutatja pont azokat a meséket, amik a legjobban érdeklik. Ezen elrágódtunk egy darabig; mindenesetre nagyon jó volt hallani, hogy zajlik ilyesmi is az NSN soraiban.
A workshop után mindenki átvonult a nagy előadóba, ahol Bill Harley tartott záró beszédet. Nagyon lényegre törő, alapos beszéd volt, majdnem egy óráig tartott; leginkább a mesemondás jövőjét vitatta. Leszögezte azt, amit nem lehet eleget hangsúlyozni: a mesemondás nem nagy színpadi műfaj. Fesztiválozni nyilván klassz dolog, és élvezzük is nagyon, amikor tömegek hallgatnak minket; de a mesélésnek nem ez a természetes eleme, és nem ez fog behozni új közönségeket. Azt is elmondta, hogy ha azt akarjuk, ne haljon ki a műfaj, ideje felkötni a gatyánkat, és tökéletesíteni a tudásunkat; egy rossz mesemondó az egész műfajnak rossz hírét kelti, egy csapat kiváló mesemondó viszont meg tudja váltani a világot. Sok olyasmit mondott ki, amit ideje volt kimondani.
A beszéd végeztével énekeltünk-táncoltunk egyet az egész hétvége örömére, majd csoportos fotózkodás következett, végül bőséges ebéd, és amikor mindenki jól lakott, és a konferencia lezárult, még ott maradhattunk egy két órás mesemondó előadásra. Nyolc zseniális fellépő váltotta egymást a színpadon: Jim May, Elizabeth Ellis, Charlotte Blake Alston, Carol Birch, Laura Simms, Bobby Norfolk, Kevin Kling, és Bill Harley. Hallottunk személyes sztorikat, népmeséket, és legutolsóként Charlotte zseniális rap-és-ének verzióját John Henry legendájáról, amivel a végén mindenki együtt kántálta a refrént, és állva tapsoltunk a végén.
Ily módon feltéve az i-re a pontot, könnyes búcsúzkodás következett, és elkezdtek hazafelé szállingózni az emberek a világ négy sarkába. Mi is útra keltünk; öt órás vezetés várt ránk Kentucky gyönyörű hegyein keresztül haza Johnson City-be. Végigbeszélgettük az öt órát, természetesen; mire hazaértem, éjfél körül, teljesen elment a hangom.
Megérte.

NSC harmadik nap - Világ nerdjei egyesüljetek

A harmadik nap már komoly intravénás kávéadaggal kezdődött; Terrie meg én átkocogtunk a szomszéd étterembe palacsintát reggelizni. Nagyon összeszoktunk már, és még rengeteg dolog van, amit meg kell vitatnunk!
A reggeli első workshop fesztiválszervezésről szólt; két amerikai fesztivál, a Timpanogos és a Mohegan szervezői beszéltek arról, hogyan és mitől működik vagy nem működik egy mesemondó rendezvény. Volt szó szponzorokról, fellépők kiválasztásáról, reklámról, és minden egyéb szörnyen hasznos dologról, alig győztem jegyzetelni. A Timpanogos fesztivál és konferencia az egyik legjobban szervezett rendezvény ahol valaha jártam, úgyhogy ittam minden szavukat. Úgy tűnik, Jonesborough csődjelentése miatt a nagy színpadi mesemondás súlypontja Utah-ba fog áthelyeződni. Nem biztos, hogy rosszul járnánk.
A workshopról kisétálva szembe találtam magam Kevin Cordival, akinek az a szerencsés helyzet jutott ki ezen a hétvégén, hogy két fiatal vörös csaj vetette magát visítva a karjai közé, és az elkövetkező másfél napban nem is engedtük el. Kevin mesemondó, tanár, szerepjátékos, képregény-rajongó, író, nerd, borzasztóan jó arc, és ősszel vele együtt fogok előadni egy folklór konferencián a mesemondás és a szerepjáték összefüggéseiről. Most találkoztam vele először élőben. Annyi mindent kellet megbeszélnünk, hogy lezöttyentünk a legközelebb eső kávéasztalhoz, és fel sem álltunk két órán keresztül. Beindult az ötletelés, ipari méretekben. Határ a csillagos ég és a San Diego Comic-Con.
Ebéd előtt még egy órás előadás várt ránk, amire mindenki összegyűlt a nagyteremben: Kevin Kling tartott beszédet a mesemondásról, és minden egyéb számunkra fontos dologról. Kevin író, mesemondó, zseni, és nagyon jó humora van; az előadás egyik felében fuldokoltunk a nevetéstől, a másikban pedig szorgosan jegyzeteltük minden szavát. Mivel Kevin egyébként testi fogyatékkal él (nem tudja mozgatni a karjait), sokat beszélt arról is, hogyan illeszkedik ő a társadalomba, és hogyan segít neki (és másoknak) a mesemondás abban, hogy hallassák a hangjukat. Nagyon érdekes előadás volt, le a kalappal. Még egy mesemondó, akiről sokat hallottam már, de most hallottam először élőben.
Az ebédet ugyan kihagytuk, de a délutáni workshopokat nem. Az elsőt Sara Armstrong tartotta egy "az én hősöm projekt" nevű kezdeményezésről, melynek keretei között történeteket gyűjtenek mindennapi hősökről film, írás vagy kép formájában, és egy honlapon gyűjtik őket össze. Minden évben rendeznek egy rövidfilm-fesztivált, és sok oktatási segédanyagot is készítenek iskolák részére. Megnéztünk néhány rövidfilmet; nagyon jópofák, érdekesek és elgondolkodtatók voltak. Nézzetek rá a honlapra, érdemes.
A délután második felében végre személyesen is találkoztam Margaret Read McDonald-dal, aki egy nagyon nagy név a mesemondó világban, rengeteg mesét gyűjtött és publikált, folyamatosan utazik és tanít a világ körül, és civilben egy tündéri, pici, gömbölyű, fehér hajú néni. Az Ohio folyó völgyéből származó népmeséket hozott magával, és megtanította őket nekünk; a legtöbbjük gyerekeknek való, de nagyon jópofa, és sok bennük a játék amit együtt lehet csinálni. A workshop végén még felmerült a fordítás kérdése a mesékkel kapcsolatban, és az, hogyan mesél valaki külföldön (az európai mesemondók egyfolytában ezt rágják, de az amcsiknál ritkán merül fel). Margaret megkért, hogy álljak ki mellé, és rögtönöztünk egy angol-magyar tandem mesélést, ami nagyon jópofára sikerült, bár a magyar részt nyilván nem értette senki. Ezek után már egyszerű volt bemutatkozni a hölgynek és elbeszélgetni vele a nemzetközi mesemondásról; nem lehetetlen, hogy nálunk is látogatást tesz majd a közeljövőben...
A délutáni móka végeztével vacsora következett, majd ünnepélyes díjátadó melynek keretei között minden USA régióból választottak egy-egy kivételes személyt aki sokat tett a mesemondásért 2011-ben. Az egyik Oracle díj a Storytell levelezőlista 600 tagjának jutott, ami azért klassz, mert ebben benne foglaltatok én is - ők voltak az elsők, akik elkezdtek engem tanítani a profi mesemondásra hat évvel ezelőtt. Juhé!
És mivel még mindig nem ért véget az este, testületileg átvonultunk egy kisebb előadóba az általunk választott esti mesére (hehe), ami ezúttal Lincoln életéről szólt, Jon Spelman előadásában. Tolsztoj írt egy újságcikket arról, hogy még a kaukázusi barbárok is azt kérték tőle, Lincolnról meséljen nekik; erre lett aztán felfűzve az egész előadás, ami nagyon érdekes volt, sokat tanultam az amerikai történelemről és Lincolról, bár a vámpírok ezúttal kimaradtak, hehe.
Természetesen, lévén a konferencia utolsó estéje, alvásról szó sem volt: Terrie, én és a két Kevin áttettük székhelyünket a hotel bárjába, ahol ivászat mellett sztoriztunk hajnali kettőig. Volt sok nevetés, sok kézzel-lábbal magyarázás, és felfedeztük azt is, hogy Terrie és én mindketten hagyományőrzéssel kezdtünk (én az MTA-nál, ő meg a keltáknál), ami aztán még több sztorizásba torkollt. Hajnali kettő felé kidőlt a díszes társaság; előre tudtuk, hogy a reggel fájni fog...

NSC második nap – Vissza a gyökerekhez

Ma reggel is sikerült korán kezdeni: hogy a fiatalok energiáját a messzemenőkig kihasználják, reggel hétre hirdettek reggelit a konferencia szervezői a 35 év alatt résztvevőknek (mind a kilencnek). A jó hír, hogy a kaja ingyen volt, a rossz hír, hogy az első vödör kávé után sikerült csak magunkhoz térni. Egyébként remek kis társaság, Terrie-n és rajtam kívül ott volt még Rachel aki harminckét éves kora ellenére tizennyolc éve mesemondó (korán kezdte a szakmát), egy hagyományos Appalache-i mesemondó srác, és egy fiatalanyuka-különítmény Utah-ból. Elbeszélgettünk a mesemondás jelenéről és jövőjéről, és a társalgás hamar vad ötletelésbe torkollt, amit csak az szakított félbe, hogy felkeltek az elődök is, és ideje volt megnyitni a konferenciát (a konferenciát egyébként már két napja nyitják megfele, hamarosan elkezdhetik majd zárni is).

Nyitásként először Susan O’Halloran tartott nekünk nagycsoportos foglalkozást annak érdekében, hogy mindenki megismerkedhessen a mellette ülő újonnan érkezett résztvevőkkel. Én egy fickó mellett ültem, aki most adott ki egy könyvet arról, hogyan lehet a mesemondást használni nagyvállalatokon belül. Az ismerkedés végeztével színpadra vonult egy sor nagyon híres mesemondó, azzal a céllal, hogy felidézzék számunkra az országos mesemondó konferencia és fesztivál színes történetét. Mert a mesemondóknak is megvan ám a saját mitológiája; és ha Brother Blue, Kathryn Windham, Jackie Torrence és a többi nagy elhunyt előd istennek számít, akkor a színpadon lévő csoport legalábbis jó úton volt a félisten státusz felé. A legtöbbjük úgy él az én generációm fejében mint fiatal, csillogó szemű előadók a régi fesztiváli videókon, színes hippi ruhákban és tele mesékkel. Connie Regan-Blake volt az első, aki az elmúlt év ronda Mesemondó Központ vs. Mesemondó Szervezet vitái ellenére végtelen tisztelettel és kedvességgel beszélt a Mesemondó Központról (az egyértelműség kedvéért: ezt a konferenciát az NSN, a Mesemondó Szervezet szervezte). Utána sorra színpadra lépett Beth Horner, Laura Simms, Charlotte Blake Alston, Jim May, Dr. Sobol is, akik mind elmesélték a saját élményeiket a mesemondás az elmúlt negyven évben lezajlott hőskoráról. Nagyon érdekes volt azok szájából hallani, akik megélték a kezdeteket, mert az én osztályom ezeket a történeteket már könyvekben olvasta. 

A sok nosztalgia után, utolsóként színpadra kúszott Willy Claflin is, ezúttal Maynard Jávorszarvas nélkül, és bejelentette, hogy ő tulajdonképpen most egy hologram 2032-ből az Amerikai Mesemondó Fesztiválról, ami épp abban az évben 18 éves, és már nem csak amerikai, hanem egyben Intergalaktikus is. Majd előhúzott a zsebéből egy kis mosolygó műanyag csörgőt, bemutatta, mint a szomszéd galaxis képviselőjét, csörgött vele egy darabig a mikrofonba, majd megköszönte neki a részvételt, és belevágott abba, hogy elmondja az elmúlt (azaz eljövendő) 18 év történetét. Willy ugyanis nem beszél (csörög) ám a levegőbe: levédte az Amerikai Mesemondó Fesztivál nevet és honlapot, és igenis, úgy néz ki, Jonesborough-nak vetélytársa született. Meglátjuk, mi lesz ebből…

A nosztalgiakör után eloszlott a tömeg, mindenki mehetett a kiválasztott kiscsoportos foglalkozására. Én személy szerint a Tündérmese Swapon lyukadtam ki, amit szívem csücske Megan Hicks és bűntársa, Mary Grace Ketner követtek el. Tele volt a kalap nevekkel, és csak hat emberre volt idő, de az én nevembe sikerült belehúzniuk, így aztán kiállhattam a színpadra, és kaptam tíz percet egy tündérmesére. Mivel a blogon, ahonnan az egész Tündérmese Swap ötlet indult (Fairy Tale Lobby), felmerült korábban Zál és Rúdábé története Rapunzellel kapcsolatban, letekertem a sztorit tíz perc alatt, kiemelve a legjobb részeket, és annak ellenére, hogy a Reader’s Digest verziót kellett leadnom belőle, szerintem eddig ez volt a legjobb mesélésem ezzel a történettel. Én nagyon élveztem, a közönség meg el volt ájulva tőle. Ki kell dogoznom ezt a sztorit teljes hosszában, úgy nézem, nagyjából fél órás lesz ha elkészül.

A swap után csoportosan elkocogtunk ebédelni, és közben jót beszélgettünk. Csatlakozott hozzánk Lois is, ugyanaz a sárkányos mesemondó nő aki négy éve a Northlands konferencián kirobbantotta a dobhártyámat amikor felismert és felvisított. Idén megúsztam a visítást, de azért nagyon örült nekem. A swapon egyébként egy orosz történetet mesélt arról, hogyan is született meg Baba Jaga.

Ebéd után újabb kiscsoportok vártak ránk. Elsőként betévedtem egyre, ami a skót vándor mesemondókról szólt, név szerint Duncan Williamsonról, akitől nagyjából háromezer mesét gyűjtöttek be a folkloristák, és sokan ideát még ismerték személyesen is, amíg meg nem halt pár évvel ezelőtt. A nő aki az előadást tartotta leginkább a mesemondókkal kapcsolatos személyes élményeiről mesélt, és arról, hogyan éltek és élnek ma a skót vándorok, és milyen szerepet tölt be a mesemondás az életükben. Kicsit zenélt és éneket is, de leginkább magnóról játszott meséket és balladákat. Ebéd uránra pont jó előadás volt, hátra lehetett dőlni és elmerülni a hallgatásban.

A délután fénypontja a „Hagyományos mesék a modern világban” előadás volt, ami a kiscsoport kategória ellenére megtöltött egy előadótermet több mint száz emberrel.  Nem is csoda, négy hatalmas név sorakozott a cím alatt: Dovie Thomason (blogomon sokszor Galamb Nagyiként szerepel), Charlotte Blake Alston (a fekete mesemondók képviseletében), valamint Laura Simms és Diane Wolkstein, a New York City díva-különítmény, mindketten híresek arról hogy hagyományos történeteket mesélnek és gyűjtenek a világ minden tájáról. Diane magas és vékony, és tökéletes nyugalomban álldogált fél lábon miközben barátságosan pislogott mindenkire (ki gondolta volna, hogy a legutóbbi nagy projektje a Majomkirály…), Laura pedig alacsony, dundi és színes sálakba csavarva suhan mindenhová a folyosókon. Ők négyen arról beszéltek, milyen szerepet töltenek be a hagyományos történetek az ő saját közösségeikben, és mit a szélesebb mesemondó közönség életében; hogy miért van szükség rájuk és hogy miért hiányoznak nagyon sok mesemondó rendezvényről. Most európai fejjel úgy gondolná az ember, hogy ez tipikus amerikai probléma, de a kérdés ennél jóval összetettebb; el is rágódtunk rajta egy jó darabig, és nagyon jó kérdések merültek fel olyan szokásos témákról, mint az indián mesék mesélése vagy a hátrányos helyzetű népcsoportok történeteinek „másolása”, egészen addig, amíg odakinn ki nem tört a vihar és be nem vágta az egyik ablakot, minek köszönhetően feloszlott a tömeg. Én még kóvályogtam egy sort a „nagyok” között, mindenkivel váltottam kedves és lelkes szavakat, aztán elkocogtam a „fiatal” különítménnyel a szomszéd bárba vacsorázni. A pincérek a rájuk szakadt két tucat ázott mesemondó láttán nem volt a helyzet magaslatán, de azért csak sikerült másfél óra alatt jóllaknunk, és még épp időben visszaérni az esti Slamre. A slamet kedvenc Kim Weitkamp-ünk vezényelte le, és minden nagy NSN régióból húzott egy mesemondó nevet; mivel a „nemzetközi” szatyorban csak hárman voltunk, és abból kettőt (Terrie-t és engem) úgy félemlítettek be a bejáratnál, nagyon izgultunk, hogy Renée-re essen a választás. Egyszerűen nem volt személyes sztorink amivel ringbe szállhattunk volna. És lőn. Renée zseniális volt, egyébként, kanadai a csaj és arról mesélt, hogy töltött egy éjszakát a Quebec-i jégszállodában.  Nem ő nyert, pedig megérdemelte volna. Mindenesetre mindenki nagyon jól érezte magát.

A slam után bejött egy számunkra teljesen ismeretlen fószer, akiről kiderül, hogy író, és Cincinnati város történelméről mesélt; az előadásból az derült ki, hogy két testvér, akik egyébként az ük-nagybátyjai, hogyan váltotta meg a világot innen a húszas években azáltal, hogy forradalmasították a rádiózást, az autógyártást, a hűtőszekrényeket, és még vagy fél tucat dolgot, amit nem tudtam követni. Nagyon klassz történelmi téma volt, de a fickó nem volt mesemondó.

Éééés még mindig nem volt vége a napnak. Tízkor elkezdődtek az esti (éjszakai) előadások – nem tudom miért kínozzák a mesemondókat azzal, hogy este tízkor kell teljes lendülettel fellépniük. Az én választásom egy borneói eposzra esett – és egyáltalán nem bántam meg. Egy apró, fehér hajú hölgy álldogált mezítláb a szőnyegen, egy zsinóros mikrofont húzott maga után amitől olyan volt a hangja mint egy régi rádió, de a sztori, amit mesélt, és főleg ahogyan mesélte, mindenkit ledöntött a lábáról. Életemben nem hallottam még borneói mesét, nem hogy eposzt, és Regina olyan végtelen tisztelettel, alázattal, laza humorral és pontos részletességgel mesélte, hogy meg kellett emelnem előtte a kalapom. Különösen, mert ő nem bennszülött, bár a történetet a bennszülöttek engedélyével meséli, a nézőtéren meg ott ült Dovie az Első Népek képviseletében. Regina lenyűgöző volt, teljes átéléssel adta át az emberi érzelmeket, az előadás előtti és utáni beszélgetésekből pedig az is kiderült, hogy halálosan rajong a sztoriért, és minden sorát imádja. Így kell mesélni. Az különösen tetszett, hogy benne hagyta az előadásban azokat a részleteket is, amik a mi számunkra furák, viccesek vagy értelmetlenek, és rábízta a történet ritmusára és hangulatára, hogy megértsük és elhelyezzük őket. Például amikor valakire azt mondták, hogy olyan a feje, mint egy virág, az jól hangzott, de hamar rájöttük az arcjátékból, hogy azt érzik alatta, hogy az illető ronda mint a bűn. Engem teljesen lenyűgözött a történet is meg az előadás is; Regina felkerült a kedvenc előadóim listájára. Civilben végtelenül aranyos, mosolygós kis nő, aki totál meglepődött, hogy ennyire nagy sikere volt.

Újabb hét órám van aludni. Még két nap van hátra a konferenciából.

NSC első nap - Így mulat egy mesemondó

Ma reggel belecsaptunk a lecsóba: kilenckor kezdtük a konferencia első háromórás kerekasztal-beszélgetését a Fesztiválszervezők csoporttal. Itt már sok volt az ismerős arc; ott volt Mary és Charles Kentuckyból, Jane Utah-ból és még vagy fél tucat olyan ember, akiknél jártam már fellépni. Három órát rágódtunk a fesztiválszervezés alapvető kérdésein, és meg nem győztem derülni rajta, mennyire más volt ez a társalgás, mint ugyanez a téma két hete európai kiadásban. Az amcsiknál pénzszerzésről szinte egyáltalán nem volt szó (nem azért, mert van nekik, hanem azért, mert már letettek róla), cserébe rengeteget szöszöltünk azzal, hogyan választ az ember bizottsági tagokat és hogyan fogalmazza meg a fesztivál küldetését jogi formában. Egy idő után elkezdtünk azon rágódni, hogyan lehet behozni fiatalabb közönségeket is, ami megint csak mókás téma volt, mivel én voltam az egyetlen negyvenöt alatti a csoportban. Persze ettől még rengeteg jó ötlet elhangzott, és a közbeeső kávészünetekben egy csomó új emberrel volt alkalmam megismerkedni és összebarátkozni. Gyűjtöttem hasznos kontaktokat.
Délben véget ért a beszélgetés; elfogyasztottunk egy gyors süti-és-gyümölcs ebédet, és már vágtattunk is tovább az öt órás délutáni intenzívre. Az én csoportomat Sherry Norfolk és Jane Stenson vezették, és a mesemondás iskolai alkalmazásairól volt benne szó. Öt óra alatt végigvettünk minden évfolyamot elsőtől gimnáziumig, és átrágtuk, általában mit tanulnak ebben az életkorban, és hogy hogyan lehet mindehhez mesékkel kapcsolódni. Több játékot magunk is kipróbáltunk, listákat írtunk különböző problémákkal foglalkozó mesékből, és elrágódtunk az oktatás és a mesemondás különös kapcsolatán. Kimerítő, de nagyon hasznos műhelymunka volt, két zseniálisan jó előadóval: Sherry totál hiperaktív, cigánykereket hány és hülye hangokon beszél, Jane pedig bájosan mosolygó, kimért hölgy, aki szeret történelmi sztorikat mesélni.
Este hatra már kopogott a szemünk az éhségtől; Terrievel átvonultunk a szomszéd étterembe egy kiadós vacsorára, ami épp időben fejeztünk be ahhoz, hogy átérjünk az esti gálára, ami a konferencia hivatalos megnyitója volt. Baba Jamal helyett, aki sajnos kórházba került, egy sor másik mesemondó lépett fel, közöttük Lyn Ford, aki egy csodálatos Zulu történettel rukkolt elő egy asszonyról, aki meséket keresett a gyerekeinek. Susan O'Halloran, akiről az ősszel írtam már egyszer, magára vállalta, hogy összeszoktatja a társaságot, így aztán az elkövetkező egy órában fel-alá botladoztunk a székek között és egymás nyakába ugráltunk, alaposan kidolgozott terv szerint persze. Felbukkant Michal, a lengyel srác, legnagyobb meglepetésemre, közvetlenül mögötte Megan Hicks, mindenki Jótündér Keresztanyja, és Heather Forest, az egyik kedvenc mesemondóm, akinek a szemei még mindig ijesztően jégkékek, cserébe a haja hófehér lett mióta utoljára láttam, most már végképp úgy néz ki mint egy mesebeli lény.
A gála második órájában MaryGay Ducey mondott köszöntő beszédet (olyan az egész konferencia, mintha direkt minden kedvenc mesemondómat egy helyre gyűjtötték volna; ma este láttam Maynard jávorszarvast is elsétálni a folyosón). MaryGayt többek között azért is szeretem, mert kimondja, amit gondol, és kihív mindenkit maga ellen csak azért, hogy gondolkodásra kényszerítse a többieket is. Felhozta a témát, hogy a kedves Országos Mesemondó Szervezet nézzen magába, mert alig van kisebbségi mesemondónk, alig van latino, fekete, ázsiai-amerikai, hogy a melegekről ne is beszéljünk. A közönség többsége döbbenten ült néma csendben, de néhányan azért zajosan lelkesedtünk, amitől még nagyobb lett a csend. Hehe.
A nagy lelkizés után késő esti vigalom következett; sok jó program közül lehetett választani, én végül Mary Hamilton "Hamupipőke a világ körül" előadásán lyukadtam ki, amire már régóta kíváncsi voltam nagyon. A késői óra ellenére tele volt a terem, és senki sem bánta meg, hogy holnap (ma) reggel szenvedni fog, mert a mesék zseniálisak voltak. Az est fő története a címadó darab volt, aminek során Mary 11 különböző országból, négy kontinensről származó Hamupipőke-változatokból fűzött össze egyetlen történetet csinos mozaikban, nagyon elbűvölt minket. A műsor végéhez még hozzáfűzte a Szegény ember szőlője népmese norvég változatát (ami tulajdonképpen egy fiú Hamupipőke történet), amin rengeteget kuncogtunk, és egészen új fénybe helyezte a királykisasszony figuráját, aki nézi a sok érte versengő királyfit, és rémesen unja magát egész idő alatt.
Most támolyogtam vissza a szobába; holnap reggel hétkor "reggeli 35 éven aluliaknak". Remélem lesz hozzá kávé.

NSC – A nulladik nap éjszakáján

Mire lemásztam a hallba a délutáni szunyókálás után, már elkezdtem jelentkezni az első mesemondók a környéken. A sarokban felállított pultnál kedves mosollyal fogadtak a szervezők; átadták a belépőmet és a hozzá tartozó regisztrációs csomagot, programfüzettel, jegyekkel és minden földi jóval, többek között egy ingyen könyvvel is. Kaptam kis csillagot a kitűzőmre, ami azt jelenti, hogy először járok a konferencián, aztán indulhattam is azonnal ismerős mesemondók nyakába ugrálni. Sok rég látott ismerős arc volt a növekvő tömegben, legtöbbjüket négy éve láttam utoljára; mindenki nagy örömmel borult a nyakamba, meg egymás nyakába, és mindenki kézről kézre járt. A nagy meglepetés akkor ért, amikor besétált teljes életnagyságban Terrie Howey, vagyis a Vörös Főnix, aki a Grimm projekt óta az egyik kedvenc mesemondóm, de brit, és fogalmam sem volt róla, hogy jön a konferenciára, úgyhogy az első két perben csak hápogni tudtam. Azonnal egymásra találtunk, annyi kellett hozzá, hogy vörös haja van és Joker és Harley Quinn csukák voltak rajta, és már meg is volt a közös nevező az elkövetkező másfél órára. A lelkes nerdülést csak az szakította meg, hogy ideje volt leballagni a színházterembe az esti előadásra. Még két-három nyakbaugrás után sikerült is helyet foglalnom a nézőtéren.

Az esti előadás fellépője egy színtársulat volt Chicagóból, akik egy népmesékből, mítoszokból és legendákból felépített mesemondó műsort hoztak magukkal. A társulat három lányból és David Novak fiából állt, és annyira királyok voltak, hogy majdnem lebontották az épületet. Tátott szájjal hallgattam végig az egész műsort, gyönyörűen ki volt találva és elő volt adva. Teremtésmítoszokkal kezdték, külön-külön a világról, a fényről és az emberekről; aztán következtek a világvége-mítoszok, és végül történetek arról, mi lesz a világvége után. Volt szó az égből aláhullott asszonyról; arról, hogyan lopta el Holló az égitesteket; egy indián történet arról, hogyan találkoztak először a férfiak és a nők; volt Ragnarök és ami utána jön, volt a Mesemondó Szikla, volt egy japán történet a patkányok vándorlásáról, egy amerikai rabszolga-történet a repülő emberekről, egy másik indián történet a világ pusztulása után a föld alól előkúszó emberekről, voltak mesék fákról, óriásokról akik attól pusztultak ki hogy az istenek megáldották őket, és az öregasszonyról aki elhozza majd a világvégét. Remekül összeállított műsor volt, lélegzetelállító előadásban. Állva tapsoltunk a végén.

Az előadás után persze volt rengeteg kérdés, és egy egész jó kis beszélgetés kerekedett a végére; jó volt látni hogy egy rakat fiatal színész épp felfedezi magának a mesemondást mint műfajt, és hogy milyen lelkesen magyarázták, mennyire más ez, mint a színészet.

Az előadás után megint legyökereztünk Terrievel beszélgetni az ajtóban; mire elváltunk és elindultam csokoládét vadászni, belefutottam Dellába és a családjába, akik épp egy lovas hintót vadásztak a szálloda előtt, így aztán együtt mentünk el kocsikázni, és megnéztük az éjszakai várost a gyönyörű fényekkel, kísértetházakkal és múlt századi épületeivel együtt.

Csíny letudva az első napra; holnap kezdődnek a valód programok.

Cincinnati Országos Mesemondó Konferencia (NSC) – Nulladik nap

Hajnali háromkor zötyögtünk be Cincinnatibe. Della, az egyik osztálytársam ajánlotta fel, hogy utazzak vele a konfeenciára, úgyis csak öt óra az autóút Johnson Cityből idáig; az egy hetes elfoglaltságra való tekintettel jött velünk Della ötéves kisfia is, és a hozzá tartozó (hímnemű) bébisintér. Éjjel érkeztünk, és megcsodáltuk a folyó felett a város fényeit; az épület láttán pedig leesett az állunk, mert én személy szerint ekkora szállodát nem láttam még belülről, gyakorlatilag egy kisebbfajta város, fedett udvarral a közepén.  Hajnali négyre azt is sikerült kitotózni, kinek hol a szobája, és hogy beköltözhetünk-e az éjszakai érkezés ellenére; mindenki nagyon kedves és udvarias volt velünk, aztán arccal zuhantam az ágyba, villanyoltás. Délelőtt tizenegy fele sikerült kikászálódnom az ágyból; épp a zuhany alatt álltam, amikor megszólalt a tűzriadó, ebben legalább nincs különbség kollégium és szálloda között. Az utcára kitódulva sikerült összefutnom az első mesemondókkal is, akik korán érkeztek; mivel ma még nem nagyon volt tennivalóm, és nem voltam feliratkozva semmilyen programra, fogtam egy buszt és elindultam csavarogni a belvárosba.

(Aki azt hiszi, hogy ezen a ponton még mindig egy szál törülközőbe voltam csavarva, az szégyellje magát. Jelentem, felöltöztem, mielőtt menekültem volna. Különben sem égett semmi.)

A belvárosba menet elbuszoztam a Bengals stadion és a baseball-stadion mellett; utóbbiban épp meccs volt (amire a bébisintér el is vitte a kölyköt), így aztán rajzottak mindenfelé a pirosba és fehérbe öltözött szurkolók nagy tömegekben. Én személy szerint a főtér felé vettem az irányt, ahol leszálltam a buszról, és elindultam az orrom után.

A belvárosról azt tudom mondani, hogy nagyon modern és nagyon tiszta. Egy csomó hatalmas épület egymás mellett, főleg bankok meg irodaházak; fél órát köröztem mire sikerült olyan kajáldát találni amire nem megy rá az összes pénzem. Egy vonalban haladva először is megcsodáltam egy csomó műanyag disznót, amik színesre festve pózolnak minden utcasarkon (mint Budapesten a tehenek), majd rábukkantam a városi könyvtárra, ami a felirat szerint a legrégebbi nyilvános könyvtár Amerikában. Ide természetesen be kellett kukkantani; találtam is magyar zászlót rögtön, ami akár olasz is lehetett volna, de nem az volt, főleg, mert Nagy-Britannia és India között helyezkedett el az ábécében. A könyvtár boltjában turkáltam egy sort a leárazott könyvek között, majd tovább vonultam élelmet vadászni. Egy szendviccsel később, mivel térképem még mindig nem volt, elindultam keresztbe (azelőtt hosszába mentem), és a Taft Múzeumnál lyukadtam ki, ami a város művészeti múzeuma, és kíváncsiságból be is mentem.

Nem bántam meg. Bár először azt hittem, hogy valakinek a magánlakásába sétáltam be, majd pedig azt, hogy totál kihalt az egész, végül mégiscsak megtaláltam a recepciót, ahol egy nagyon kedves néni fogadott. Amilyen kicsi és eldugott a múzeum, annál csodálatosabb volt belül: maga a kétszáz éves épület is a kiállítás részét képezte, teljesen bebútorozott bordó-arany kárpitos szobákkal, csillárokkal, tűzhelyekkel, és minden mással, ami szem-szájnak ingere. Az emeleti galériában francia festészet kiállítás volt éppen, a 16. századtól az impresszionistákig. Alig lézengett benne néhány ember, pedig több híres képet is felismertem, és nagyon otthonos, barátságos volt az egész. Egy csomó csinos képet megcsodáltam, mint például Hallé Szent család című alkotását, ami szerintem az egyik legcukibb Szent Család, amit valaha láttam. Tovább bolyongva a ház folyosóin találkoztam egy sereg kínai porcelánnal: voltak főnixek, sárkányok, unikornisok, szivárványszín tollú sólymok és hősök a nagy kínai legendákból (itt is játszhattam volna sárkányvadászatot, mint a Metben, ha lehetett volna fotózni). Volt középkori és reneszánsz gyűjtemény, jó sok festmény, többek között Whistler meg Turner képek (utóbbinak élőben gyönyörű színei vannak), és egy híres elefántcsont Madonna is a középkorból, amit éppen egy idegenvezető méltatott egy csoport ámuló turistának. Megálltam meghallgatni, mit mond – arról beszélt, hogy csak három ilyen elefántcsont szobor van a világon, és a Louvre elismerte, hogy ez közöttük a legszebb – és nem bántam meg, mert a kötelező szöveg után belevágott egy teljesen oda nem tartozó, de nagyon érdekes történetbe VII. Lajos francia király szívéről, amit néhány évvel ezelőtt temettek újra. Mindent egybevetve a Taft nagyon kellemes élmény volt.

A múzeumból kikászálódva visszasétáltam a főtérre, elcsíptem egy buszt a piros ruhában őrjöngő tömeggel együtt, és visszakocogtam a szállodába. Lassacskán szállingózni kezdtek a mesemondók.

Mítoszok csatája

Éééés igen! Eljött a pillanat, hogy sima slam helyett valami mással kísérletezzünk: MythOff-ot rendeztünk Misty kocsmájában. Kissé az utolsó pillanatban lett összedobva, de annál nagyobbat szólt, így aztán biztos, hogy nem ez lesz az utolsó.
(Az ötletet egyébként a Mythoff szüleitől, a sokat emlegetett Clare-től és Love-től vettük át, akik féltő gonddal figyelték, mit csinálunk vele, így aztán fel volt téve a mérce jó magasra)
Íme az est harcosai:

1. Kör: Szerelem Tragédia Nélkül (Görögök vs Rómaiak)
A görög sarokban: Joshua, aki Philemon és Baukisz mítoszát hozta magával és mesélte nagy beleéléssel, szívhez szólóan.
A római sarokban: jómagam, Pomona és Vertumnus mítoszával, ami még mindig az egyik kedvenc történetem, egészen kicsi korom óta, és legalább van alkalmam benne latinul idézni Ovidiustól, hogy ne mondja senki, hogy nem volt haszna a régész diplomának.

2. Kör: Furfangosságok (Egyiptom vs Maori)
Az egyiptomi sarokban: Joel, aki Ra és Szekhmet történetét adta elő, a sör feltalálásáról. Rögtön utána sörözési szünetet is tartottunk jól.
A maroi sarokban: Danielle (aki ezt a kört eredetileg úgy akarta elnevezni, hogy "ha nem vagy biztos a dolgodban, villants valakinek"), és az Asszonyok és a Bálna története, ami mindenki számára teljesen új volt, és egy jó csomó ugrálás volt benne. Danielle még mindig zseniális mesélő.

3. Kör: Öröklött Gonosz (Írek vs Vikingek)
Az ír sarokban: Dr. Sobol, aki lelkesen adta elő az ír istenek csatáját és azt, hogyan dobta ki Lugh Balor gonosz szemét egy parittyával, a gyerekek (akiknek egyébként nem lett volna szabad ott lenniük) különösen élvezték.
A viking sarokban: Cathy, akit ismerek egy éve, de mesélni nem hallottam még. Teljesen lesöpört a lábamból, engem is meg mindenki mást. Fenrir megláncolását mesélte, rengeteg humoros kiszólással és nagyváros eleganciával.

A mesék között sörözés, beszélgetés és egyéb szórakoztató események zajlottak. Eljöttek sokan a szerepjátékos csapatból, és láthatóan nagyon jól érezték magukat (főleg mert mindenki játszik errefelé Porontyot, épp tegnap futamodtunk meg csoportosan és hősiesen egy azték félisten elől). A közönség szavazott minden körben a győztesre; pénzjutalom ugyan nem járt, mert nem tudtuk ennyi felé elosztani a begyűjtött adományokat, így aztán végül odaadtuk Mistynek az egész összeget, és megelégedtünk a dicsőséggel. Az első kategóriát a rómaiak nyerték (ezt nektek, görögök!), a második döntetlen lett (ami azt jelenti, hogy Danielle és Joel megint egymás torkának fognak menni a következő Mythoffon), a harmadikat pedig a vikingek nyerték elsöprő fölénnyel. Természetesen.

Mindenki nagyon élvezte a mítoszmesélést, és sokan mondták az eredményhirdetés után, hogy ha megint rendezünk ilyet, szívesen eljönnek újra. Úgy tűnik, mégsem csak személyes sztorikkal lehet megfogni a fiatal közönségeket. Sőt.

Közjáték: Carol Birch és a könyvtárak varázsa

Mivel addig sem áll meg ideát az élet, amíg időt szakítok bepötyögni a guadalajarai eseményeket, közbe kell szúrnom, hogy ma megint elzarándokoltunk Bentlakó Mesemondót hallgatni Jonesborough-ba.

Az eheti fellépő Carol Birch volt, akiről eddig még nem hallottam azon kívül, hogy olvastunk egy könyvet amit ő szerkesztett, de tudtam róla, hogy nagy név a mesemondó szakmában, meg aztán legalább egyszer meg kell nézni mindenkit. Dr. Sobol elárulta róla, hogy irodalmi történeteket, novellákat mesél, amit ritkán hall az ember, és kíváncsi voltam, tényleg lesz-e olyan a novella-szavalás, mintha élő mese lenne. Be kell vallanom, előítéletekkel ültem be az előadásra...
... és Carol teljes lendülettel lesöpört a lábamról.

Amikor besétáltunk a színházterembe, azt kellett megállapítanunk, hogy totális telt ház van; bejött a városba valami nyugdíjas turistacsoport, és elfoglalt minden helyet. A nézőtér tetején ott álldogált maga Carol, egy bájos, elegáns kis hölgy, aki egyenként kezet fogott minden érkezővel, és váltott velük néhány kedves szót. Tőlem megkérdezte, honnan jöttem, és amikor mondtam, hogy Magyarországról, elújságolta, hogy nemrég járt Budapesten, és gyönyörű a város, csak az zavarta, hogy az idegenvezető folyton a gazdaságról panaszkodott. Erről ennyit.

Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a székekben, elkezdődött az előadás. Carol kedves mosollyal és sok humorral mutatkozott be; kiderült róla, hogy harmincöt évig könyvtáros volt, imád olvasni, és szereti elmesélni másoknak, amit olvasott - minden szavából sütött a könyvek iránti rajongás és szeretet. A mi kedvünkért ma két történetet hozott magával, mindkettőt a nemrég elhunyt író, Ray Bradbury tollából, bár ez esetben egyik sem volt science-fiction. Az egyik a könyvtárakról szólt, a könyvtárba járás élményéről, és arról, hogy egy fiatalember hazalátogatott a könyvtárba ahová kiskorában járt. Humoros, kedves történet volt, egy-egy ponton könnyeket csalt a szemünkbe, de nem volt sziruposan romantikus. A második történet egy családi sztori volt arról, hogyan próbálták meg nagyi konyháját modernizálni, ami végül az étel rovására ment - mindenkinek jobb, ha a fűszerek nincsenek felcímkézve, és a só a cukortartóban marad.

Carol mesélői stílusa lenyűgöző. Örömét leli a szavakban és az ötletes kifejezésekben, és kézzel-lábbal, teljes beleéléssel adja elő a történeteket, és az ember egy pillanatig sem érzi úgy, hogy írott szöveget hallgat. Ezt nehéz így elhinni valakinek aki színészek által előadott monológokon nőtt fel, de az a helyzet, hogy ha nem tudtam volna, hogy nem a saját sztorija, elejétől végéig elhittem volna, hogy a saját szavaival mesél a saját életéről. Közben meg-megállt, magyarázott, beszélgetett a közönséggel, lemászott a színpadról és odaadta az üveg vizét valakinek aki köhögőrohamot kapott a nézőtéren, aztán visszamászott és folytatta történetet tovább. Néha kiszólt, hogy mivel vagy mivel nem ért egyet, és olyan ügyesen tette, hogy gyakran észre sem vettük, hogy ez nem tartozik a történetbe.

Kellemes meglepetés volt, remélem, lesz még alkalmam hallani.

Egy rakat mesemondó

Na hát akkor, ahogyan ígértem: íme a mesemondók seregszemléje Guadalajarából, abban a sorrendben, ahogyan meséltünk a konferencián (ami ugyan ábécésorrend volt, de spanyolul). Csak hogy lássátok, milyen színes a felhozatal, és hogy többen vagyunk, mint sokan gondolják...
(Akinek túl hosszú, az ne olvassa)

Németország
Martin Ellrodt nagyon szimpatikus, világjáró úriember, öt nyelven beszél, közöttük folyékonyan angolul és spanyolul is. A konferencián egy nürnbergi legendát adott elő, ami néhányunknak Tone tavalyi fellépéséről ismerős lehet, a Halottak miséje mesetípusból - de természetesen jó mesemondóhoz illően ő sziklaszilárdan kiállt a véleménye mellett, miszerint a nürnbergi történet az eredeti.

Ausztria
Karin Tscholl (vagy ahogy mi ismerjük, Wolle Anyó) nekem már ismerős volt a tavalyi FEST konferenciáról (ahol ő képviselte az osztrákokat). Nagyon kedves, mosolygós nő, és szorgosan megtanult spanyolul, hogy itt mesélhessen. Egy nagyon fura osztrák népmesét hozott magával, ahol nők szaladgáltak levágott fejükkel a hónuk alatt és tojások beszéltek a szegény főhőshöz. Hát, ha a szervezők misztikumot akartak, megkapták.

Belgium
Serap Güven Belgiumot képviselte, de származására nézve török; nagyon pici, nagyon elegáns nő, aki leginkább franciául, németül és angolul kommunikált, de csak franciául mesélt. A sztori zseniális volt; fogta a brüsszeli pisilő kisfiú híres szobrát, és felsorolta az összes legendát arról, mikor és kire pisilt rá a kisfiú, a 8. századtól mostanáig. Közben volt szó alkimistákról, akik az emberi vizeletben látták az életelixír forrását, aranycsinálásról, és minden egyéb brüsszeli érdekességről is. Megtanultuk, hogy a belgák szeretnek pisilni.

Bulgária
A bolgárokat egy házaspár képviselte, akik Angliából érkeztek, és a hölgy, Moni Sheehan, bolgár származású (a férj skót). Főállású mesemondóként azzal foglalkoznak hogy bolgár meséket kutatnak és fordítanak angolra, és terjesztik őket a világon mindenfelé. A sztori gyönyörű volt, egy bolgár epikus éneket ültettek át élőszóba; fel lehetett ismerni a sok ismétlődésről és a hagyományos formulákról. Egy nagy bolgár hős harcáról szólt egy ismeretlen női harcos ellen, akiről a végén kiderült, hogy három szíve van... és itt véget is ért a történet, ami véget nem érő találgatást eredményezett a mesemondók között.

Ciprus
Ciprus szigetét az Angliában élő Heleni Achilleos képviselte, aki úgy döntött, marad a klasszikusoknál: ha Ciprus, akkor Aphrodité, azon belül is a születés mítosza, így aztán kaptunk egy kis ízelítőt az élőszóban előadott görög mitológiából. Jó volt.

Dánia
Számomra ő volt a fesztivál egyik fénypontja. Vigga Bro egy apró, fehér hajú, ragyogó mosolyú hölgy, csodás mély hanggal és csípős humorral. Ott lopta be magát a szívembe, amikor a Csontváz Asszony történetét mesélte, amit minden mesemondó ismer Clarissa Pinkola Estés érfelvágós, misztikus előadásában. Vigga közölte velünk, hogy ő dán, és pontosan tudja, hogy a grönlandiaknak (ahonnan a mese származik) van humora, így aztán előadta nekünk a sztorit úgy, ahogy azt mesélni kell, humorral, pörgősen, és happy enddel, és ahelyett, hogy a női lélek meghurcoltatását ecsetelte volna, inkább a férfi hősre helyezte a hangsúlyt, aminek a történet szempontjából sokkal több értelme van. Le a kalappal.

Szlovákia
A szlovákokat nem mesemondó, hanem egy fiatal nyelvészdoktor képviselte, Bohdan Ulašin személyében, aki anyanyelvként beszéli a spanyolt, és mellette borzasztóan jó fej is. Hozott szlovák népmeséket, némelyik ismerős volt, mások teljesen újak - azzal foglalkozik hogy spanyolra fordítja őket. Volt egy ami nagyon megfogott, a Fémek Királyának országáról szólt a hegyek alatti barlangokban. Ahhoz képest, hogy nem mesemondó, egyáltalán nem mesélt rosszul a színpadon.

Szlovénia
Spela Frlic egy alternatív rádión kezdte a mesemondást. Magas, elegáns, halk szavú csaj, a meséi ellenben annál brutálisabbak voltak: Jancsi és Juliska szlovén verziójában boszorkány helyett rabló szerepelt, aki elcsábította a lányt és együtt a fiútestvér ellen fordultak, aki a végén medvékkel és farkasokkal tépette szét mindkettejüket. Ezen a ponton megállapítottuk, hogy a kelet-európai blokk összes meséjében meghal valaki (és ez alól a magyar műsor se volt kivétel).

Észtország
Piret Päär egy csendes, mesemondó hagyományban felnőtt kis hölgy, aki minden meséjét úgy kezdte, hogy ez egy igaz családi történet, aztán mindig kísértetekbe és egyéb természetfeletti lényekbe torkollott, és senki sem bánta. Angolul mesélt, így aztán az észt nyelvet nem sikerült hallani, de a sztorik nagyon jó voltak.

Finnország
Markus Luukkonen nagyon finn, és nagyon cuki. Ment mint a motoregér egész héten, mindenhol ott volt, mindenkivel beszélgetett, mindenkire mosolygott. A konferencián a Kalevala elejét mesélte el, félig finnül, félig angolul, természetesen a finn fele verhetetlen volt, mindig is akartam Vejnemöjnenről az eredeti nyelven hallani. Olyan hangja volt, hogy beleremegett a plafon is. Utólag bevallotta, hogy nem sokszor mesél hagyományos történeteket. Ahhoz képest jól csinálta.

Franciaország


Daniel L'Hommond eléggé megfoghatatlan jelenség volt: az egész konferencián csak akkor lehetett elcsípni amikor színpadon állt, különben csak elvétve bukkant fel a folyamatosan nyüzsgő mesemondók között. Erdei asszonyokról mesélt, akik elcsalják a vándort az ösvényről és halálra táncoltatják. Nem az egyetlen ilyen sztori volt a három nap alatt.

Görögország
Sylvia Venizelea már ismerős volt korábbról is, a nagy görög mesemondó fesztivál egyik szervezője, és a FEST-en belül egy ideje ő képviseli a görögöket. Nagyon csinos nő, és nagyon szépen mesél. A konferencián, hivatkozva az "Európa rejtélyei" címre, Europé elrablását mesélte el; hát igen, amikor a címben két szóból kettő görög eredetű, akkor a görög mesemondóknak bizony előnye van.

Hollandia
Christina Millet-tel különösen jól sikerült összebarátkoznom: előbb érkeztünk meg, mint mindenki más, és az első napot jórészt együtt töltöttük, a városban mászkálva és mesemondásról beszélgetve. A hölgy spanyol, de harminc éve Hollandiában él. A konferenciára egy boszorkány-történetet hozott, ahol a boszorkányok jók, a fesztiválra pedig a Bolygó Hollandi legendáját, amit lenyűgöző erővel adott elő a nagy színpadon. Szívembe zártam.

Magyarország
Én. A Szépen szóló pelikánmadár nagy sikert aratott; valamiért mindenki a madáron akadt fenn, ami azért érdekes, mert a gyerekeket a madár szokta érdekelni a legkevésbé. Utána hosszasan válaszolgattam kérdésekre arról, mi is volt a madár, és hogy került oda, és hogy miért éppen pelikán. Ma kaptam üzenetet az egyik spanyol-angol mesemondótól, hogy elmesélte otthon a lányának a történetet, és a lánya azzal aludt e, hogy "olyan akarok lenni, mint az a királylány". Siker.

Írország
Írországot természetesen itt is a verhetetlen, utánozhatatlan, imádni való Clare Murphy képviselte. A sztori a tündérek bábaasszonyáról szólt, és szokás szerint csodásan elő volt adva, humorral, misztikummal, játékossággal és kellő komolysággal. A rossz hír: nem tud jönni idén a Holnemvoltra. A jó hír: rendületlenül fűzöm tovább, hátha egyszer elcsípjük; őt mindenkinek látnia kell.

Izland
Izlandot, mivel a mesemondóik nem tudtak eljönni, egy saga-kutató képviselte, Emily Lethbridge vidám és mosolygós (és brit) személyében. Ő azzal foglalkozik hogy fel-alá zötyög Izlandon egy régi mentőautóban, és meglátogatja az összes saga helyszíneit. Mesélni életében először mesélt színpadon, egy bálnává változtatott férfiról; zseniális történet volt, Emily pedig a végére nagyon bele is jött a mesélésbe. A végén még elcsábítjuk és szakmát változtat...

Olaszország
Az olaszoktól meglepő módon nem a szokásos csapat érkezett, hanem Roberto Anglisani, egy idősebb, de nagyon energikus úriember, aki tipikus olasz módon kézzel-lábbal mesélt, és annyit hadonászott, hogy lefotózni is képtelenség volt. Klasszikus olasz népmesét mesélt, de nagyon sok modern humorral, keverve az olasz és a spanyol nyelvet.

Lettország
Guntis Pakalns egy hórihorgas, mindig mosolygó úriember, aki lettül mesélt, méghozzá a saját dialektusában. Nagyon jó meséket hozott, többek között a Vámpírhercegnő egy változatát is, amit én nemrég találtam meg magyar verzióban. Azt kell mondanom, nem sok hasonlóságot fedeztem fel a magyar és a lett nyelv között, de jó volt hallgatni.

Liechtenstein
Liechtenstein apró kis államát nem mesemondó, hanem színész képviselte, Andy Konrad személyében, és senki sem panaszkodott. Megálltam egy egész héten keresztül Lovagregény-poénok nélkül, bár nem volt egyszerű. Egy egyszemélyes színházi előadást hozott magával, ami egy középkori boszorkány-legendán alapult, és zseniálisan elő is adta, és annak ellenére, hogy egy mukkot se értettünk a liechtensteini dialektusból, senki sem olvasta a feliratot; maga az előadás lendülete, a gesztusok és az arckifejezések elegek voltak ahhoz, hogy mindenkit lekössenek.

Litvánia
Gražina Kadžytė széles mosolyú, lendületes hölgy, litván mesegyűjtő és mesemondó. Fel-alá táncolt a színpadon, illegette magát, és közben medvékről mesélt, mert a régi litván hiedelemvilágban a medve szent állat volt. A sztori egyébként nagyon hasonlított egy norvég meséhez, amit gyakran szoktam mesélni, így aztán jó volt hallani, hogy más változata is van.

Luxemburg
Luxemburgot eredeti mesélő híján egy spanyol író-mesemondó, Xabier Puente Docampo képviselte, aki a konferencia hagyományai szerint mindig oda ugrik be ahol szükség van rá. Egy középkori legendát hozott Luxemburg egyik kastélyáról. Róla már a konferencia elején megállapítottuk, hogy író, mielőtt megmondták volna; bírta a spanyol nyelvet, gyönyörűen, választékosan mesélt.

Málta
Marlene Mifsud Chircop eredetileg folklorista, de a családja nagy mesemondó múltra tekint vissza. Értelmes, sok nyelven beszélő, hihetetlenül tanult nő, akivel órákig el lehet beszélgetni gyakorlatilag bármilyen témáról. Máltai kísértettörténeteket és helyi legendákat hozott, és nagy részletességgel, máltai nyelven adta elő őket. A nyelv egyébként mindenkinek kognitív disszonanciát okozott, mert egyáltalán nem hasonlított semmilyen mediterrán nyelvre. Marlene elmagyarázta hogy az arabon alapul.

Norvégia
Heidi Dahlsveen volt az egyik nagy kedvencem az újonnan megismert mesemondók között. Harsány hangú, karakán nőszemély, aki életvidám norvég meséket hozott teherbe eső trollokról és egyéb, abszolút nem gyereknek való témáról, amiket úgy adott elő, hogy fetrengett az egész közönség. Általában nem vagyok oda az erotikus népmesékért, de Heidi stílusa teljesen magával ragadott. Felvettem kívánságlistára a Holnemvolta. 

Lengyelország
A lengyel úriember, Michal Malinowski, a lengyel Mesemondó Múzeum alapítója. Nagyon barátságos fickó, akin messziről látszik, hogy szívvel-lélekkel rajong a mesékért. Nemrég adott ki Amerikában egy lengyel népmese-gyűjteményt, és azon dolgozik, hogy minél több emberhez eljussanak a lengyel népmesék. Sokat beszélgettünk az egy hét alatt; biztos, hogy fogtok még hallani róla. A konferencián a páfrányvirág mágikus erejéről mesélt, de hozott történetet például a baziliszkuszról is...

Portugália
Luís Correila Carmelo már régi ismerős, de a mese amit magával hozott új volt és nagyon tetszett. A klasszikus állat-feleség mesetípus volt (amikor a hattyúlánynak ellopják a tollait vagy a fókának a bőrét), de itt állattá változó lány helyett egy faun-lány volt a tettes. A mese a szokásos véget érte, a feleség visszatért a vadonba, és vitte magával a pici faunjait is. Luís nagyon szép zenével és énekkel kísérte a meséit.

Nagy-Britannia
David Ambrose-t ismeri már mindenki, mint a rossz pénzt, ő Európa legöregebb mesemondó fesztiváljának, a walesi Beyond the Border fesztiválnak az igazgatója. Szűkebb hazájára, Wales-re való tekintettel Arthur királyról szóló történeteket hozott. A konferencián Taliesin legendáját mesélte, amit annál nagyobb élvezettel hallgattam, mert Taliesin volt az egyik legelső történet, amit még gimnazista koromban magyarra fordítottam és elkezdtem mesélni. David természetesen mesterien mesél, és nagyon jó humorral.

Csehország
A csehek küldötte, Petr Janecek, néprajzkutató, aki életében először mesélt színpadon, de hamar belejött, mint kiskutya az ugatásba. Egy zseniális városi legendát hozott magával ami szerte Európában megtalálható, de a cseheknél különösen népszerű; egy maszkos szuperhősről szól aki a szovjetek ellen harcolt, és egész épületeket át tudott ugrani. Petr és én képviseltük a nerd különítményt a mesemondó világban.

Románia
A román mesemondó szintén nyelvész volt, és a másik személy, akit csak hébe-hóba lehetett elcsípni a konferencia ideje alatt. Egyébként a látványosan román José Luis Garrosa Gudé névre hallgatott. Egy hátborzongató vámpírlegendát hozott (mert mi mást), és bájos mosollyal adta elő, amitől végigfutott az ember hátán a hideg. Sajnos nem volt érkezésem sokat beszélgetni vele, pedig szerettem volna jobban kikérdezni.

Svédország
A svéd küldött valójában helyi lány volt, és spanyol, de nagyon szépen mesélt (amellett hogy ő maga is ijesztően gyönyörű); ő hozta a fesztivál egyetlen irodalmi történetét, és színházi pontossággal adta elő. A téma is nagyon svéd volt, az első öt perc után mindenki a kardjába akart dőlni a depressziótól. Kicsit sajnáltam hogy kedvenc svéd mesemondóim közül senki sem bukkant fel.

Spanyolország
A fesztiválon utolsóként Estrella Ortiz, az egyik helyi mesemondó rukkolt elő spanyol mesékkel. Látszott rajta, hogy gyerekekhez van szokva, és főleg kicsiknek mesél; aranyos történetei voltak, de egyik sem döntött le minket a lábunkról. A spanyol előadásból elmaradt a misztikum.












A felsoroltakon kívül persze még számos és számtalan mesemondó keringett Guadalajarában a fesztivál alatt; de róluk majd később ejtünk szót.