Haladó hagyomány: "New trad" népmesék egy zseniális mesemondótól

Danielle Bellone, régesrégi jó barátnőm és volt osztálytársam a mesemondó programból, New Orleansból repült ide hozzánk a héten, hogy workshopokat és mesemondó előadást tartson a Nemzetközi Coming Out Day (az Előbújás Napja) alkalmából. Az egyetem LMBT irodája egész hetes rendezvénysorozattal ünnepli a másságukat felvállaló diákokat és tanárokat; mivel már évek óta nem volt érkezésem, hogy személyesen találkozzak Danielle-el, még áprilisban beadtam egy pályázatot, hogy őt hívják meg kiemelt előadónak. És lőn.

Mielőtt belevágnék a Danielle zsenialitása feletti lelkendezésbe, azt hiszem röviden el kell magyaráznom, mi is az a "new trad" mesemondás. Szerencsére a két workshopnak köszönhetően alaposan elsajátítottam a fogalmat. Íme:
"New trad" (new traditional - "új hagyományos") mesék alatt olyan újonnan megalkotott, szóbeli történeteket értünk, melyek hagyományos népmesei elemekből (varázslat, állat-segítők, hármas ismétlődés, sárkányok, stb.) épülnek fel, és olyan témákról szólnak, melyek a hagyományos népmesékben nem (vagy csak ritkán) bukkannak fel. Megalkotásuk után a "new trad" mesék, ideális esetben, bekerülnek a szájhagyományba, és valódi népmeseként terjednek tovább, színesítve a hagyományos történetek palettáját, és csiszolódva a nép ajkán.

Naszóval.

Danielle "new trad" mesékből írta a szakdolgozatát, és azóta is aktívan foglalkozik velük. Két nap alatt két workshopot tartott - vagyis ugyanazt a workshopot kétszer, csütörtökön kifejeztten LMBT+ diákoknak, pénteken pedig bárkinek, aki arra tévedt. Bár a rendezvény hivatalosan a Coming Out Week keretei között zajlott, a mesemondás és a közönség is jóval túlterjedt az LMBT témakörén. Egy másfél órás workshop alatt megtanultuk, miért is jó a mesemondás (az alapoktól kell kezdeni, ugye), majd arról beszélgettünk, mik azok a témák, amik rendszerint nem bukkannak fel népmesékben, vagy ha igen, akkor rosszul, negatívan vannak ábrázolva. Nyilván itt az LMBT+ reprezentáció merült fel először (Danielle elmesélt egy példamesét is, egy saját maga által alkotott leszbikus teremtéstörténetet), de sok egyéb "tabu" téma is került a listára: Férfi-női barátság, vetélés, a technológia előnyei avagy hátrányai, örökbefogadás (mint pozitívum - olyan sztorik ahol az örökbefogadott gyerek nem tér vissza az "igazi" családjához a happy end részeként), fogyatékosság (és hogy lehet-e egy mesehős boldog anélkül, hogy mágikus módon visszanőne a lába), klímaváltozás, sőt, még a diákhitel is. Miután elmerengtünk rajta, mi minden hiányzik gyermekkorunk (egyébként remek és méltán szeretett) tündérmeséiből, Danielle bemutatta nekünk a "new trad" fogalmát (ld. fenn), és részletekbe menően elmagyarázta, melyik eleme miért fontos. A workshop utolsó fél órájában pedig gyakorlatba ültettük az elméletet: Csoportokra oszlottunk, és mindenki választott egy témát, amiről mesélni szerettünk volna. Mindkét alkalommal zseniális eredmények születtek.
A csütörtöki workshopon a bőrszínt és a női barátságot választottuk témának, és arról költöttünk mesét, hogyan versengett két lány (egy világos és egy sötét bőrű) az idők kezdetén, hogy belőlük lehessen a Hold - és mivel mindenben egyformán jók voltak, a végén a barátságuk győzött a versengés felett, és összekapaszkodva, körbe-körbe táncolva alkotják a Hold világos és sötét oldalát - egy füst alatt feltalálva az időszámítást is. Pénteken a diákhitelt választottuk témának (ami Amerikában nagyon nyomasztó probléma), és arról meséltünk, hogy egy messzi-messzi varázskóiskolában a diákok azzal fizettek minden bűbáj megtanulásáért, hogy egy időre kővé váltak, és gazdag emberek oszlopcsarnokait díszítették... míg olyan veszély nem szakadt az országra, hogy mindegyikükre szükség lett volna. Ahhoz képest, hogy Danielle és én voltunk csak tapasztalt mesemondók a teremben, zseniális ötletek röpködtek jobbra-balra a csoportok között, és mindenki lelkesen vetette bele magát a mesealkotásba.

Hogy ne maradjunk példa nélkül sem, csütörtök este Danielle mesemondó koncertet is tartott "A better way out: An evening of queer storytelling" ("Van jobb kiút: Mesemondó est a másságról") címmel. "Másság" alatt ez esetben nem csak LMBT+ történeteket kellett érteni, hanem sok egyéb, a szokásostól eltérő mesét is. Kezdetnek Danielle gyönyörű, lírai verzióját hallhattuk Daphné és Apollón mítoszára (melyben Apollón pontosan annyira szimpatikus, amennyire egy erőszaktevőnek lennie kell, cserébe viszont Daphé szerelmes a szél egyik nimfájába). Másodikként, eloszlatva az emelkedett hangulatot, egy személyes sztori következett arról, hogyan lehet (avagy nem lehet) kimagyarázni egy helyzetet, amikor a hangyairtó bácsi megjegyzéseket tesz az elöl hagyott vibrátorra (nyilván dőltünk a röhögéstől). A vidámság után meghallgattuk Hamupipőke egy rövidke, költői változatát, melyben Hamupipőke az édesanyja fájának ágait használta fel, hogy gerincet növesszen magának (szó szerint), és nyíltan megmondja a hercegnek, mit szeretne tőle. Ez egy hosszabb "new trad" tündérmeséhez, a Vadak Asszonyához vezetett, melyben egy vadász (hosszas kalandok során) megtanulta, hogy az erdőben lakó tündért az igaz szerelem nevében nem "háziasítani," hanem elfogadni kell. Ezek után egy slam vers következett arról, miért nem jó Csipkerózsikának lenni; a sort pedig a fentebb már említett leszbikus "new trad" teremtésmítosz, Soli és Panna zárta. Ez utóbbi nagy kedvencem lett; háromszor hallottam a három nap alatt, és minden egyes alkalommal lenyűgözött a nyelvezete, a látványvilága, és a csodás, finom szimbolika, ami az egész történetet átszövi (szó szerint - a világegyetem egy szövőszéken készül). Nagyon bájos történet, tele mindenféle állatokkal, színekkel és illatokkal, és azon kívül, hogy két egymásba szerelmes lány teremti meg a világot, tulajdonképpen semmiféle "politizáló" vonzata vagy íze sincs. Cserébe viszont az egyik kedvenc mesém, amit Danielle előadásában valaha hallottam.

Bár mindhárom rendezvény szerény (hét-nyolc fős) közönséggel zajlott le, minden percük kincs volt. Az LMBT+ iroda a végére döbbent rá, hogy micsoda lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy nem promotálták az eseményt rendesen (jórészt önerőből szerveztem végig), és utólag lelkendeztek körbe, ígérve, hogy Danielle-t mindenképpen visszahívják majd. A résztvevők mind felvillanyzova távoztak, és egy lány még a pénteki munkáját is lemondta a koncert után, hogy eljöhessen a workshopra. Én három boldog napot tölthettem az egyik legjobb, régen látott barátnőmmel, Danielle pedig (amellett hogy pénzt keresett, mert Amerikában ugye megfizetik az ilyesmit), promotálta a workshopjait és a meséit is. Remélem, sok konferenciára meghívják majd. A "new trad" mesemondás bimbózó műfaj, keven ismerik és kevesen űzik, de nagyon nagy szükség van rá. Főleg olyan kiváló, minőségi formában, ahogyan Danielle csinálja.

Mindenkinek ajánlom, hogy kövesse figyelemmel.

Feminista Magyar Népmesék 38. - A szegény asszony és a farkas

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminchét mese itt olvasható.

A szegény asszony és a farkas

A történet

Egy szegény özvegyasszony seprűt kötni jár az erdőbe, abból tartja el a rengeteg gyerekét. Egy nap farkassal találkozik, aki azonnal fel akarja falni; a szegény asszony azzal menti ki magát, hogy ő már öreg és csontos, inkább elhozná a gyerekeit maga helyett, egye meg a farkas azokat. Amikor másnap visszatér a pereputtyal, előre szól a gyerekeknek, hogy jó hangosan követeljenek maguknak farkashúst - a farkas pedig rémülten elmenekül a vérengző gyerekek elől. Futás közben találkozik egy rókával, aki kineveti a hiszékenységéért, és javasolja, hogy térjenek vissza együtt megenni a gyerekeket. Amikor azonban az asszony meglátja az állatokat, elkezdi hangosan szidni a farkast, hogy csak egy rókát hozott, pedig kettőt ígért. Erre megrémül a róka is, és mindkét állat eliszkol az erdőbe. Az özvegyasszony és a gyermekei békében hazatérnek. 

Mitől feminista?

Egy okos, bátor egyedülálló anyuka története, aki lélekjelenlétének és gyors eszének köszönhetően legyőzi a ragadozót, ami az ő és a gyerekei életére tör. Nem csak tervezni tud előre, hanem rögtönöz is, ha arra van szükség. Külön szeretem, hogy bevonja a tervbe a gyerekeit is. 

Amit érdemes átgondolni

Mesemondóként oda kell figyelnie az embernek, mit hangsúlyoz ki: Azt, hogy mennyire nehéz és gyötrelmes egy özvegyasszony élete, vagy azt, hogy milyen keményen dolgozik az anya, hogy eltartsa a gyerekeit, és hogy mi mindenre képes a megóvásukért. 

A mese különböző változataiban vagy már eleve vele vannak a gyerekek, amikor felbukkan a farkas, vagy utólag megy haza értük. Mindkét verziónak megvan a maga logikája (az előbbiben azonnal kell cselekedni, az utóbbiban meg kell szabadulni a farkastól egyszer s mindenkorra). Ki-ki válogathat ízlés szerint. 

Források

Sebestyén Á.: Bukovinai székely népmesék I. (Tolna Megyei Tanács V.B. Könyvtára, 1981.)

3. A szegén asszon és a farkas (Györfi Rudolf)

Sebestyén Á.: Bukovinai székely népmesék II. (Tolna Megyei Tanács V.B. Könyvtára, 1981.)

28. A szegény asszony gyermekei (Fábián Ágostonné, Györfi Rudolf lánya)

A történet az AaTh 1149 (Ördöghúsra éhes gyerekek / Chilren desire ogre's flesh) típusba tartozik.

Megjegyzés

Ha jól emlékszem, olvastam egy változatát a Miért nem tudnak a fák járni? c. erdélyi cigány népmesegyűjteményben is. 

Jonesborough 2016: A szent és a profán

A vasárnap reggel a fesztivál hagyományai szerint mindig "szent mesékkel" indul - már csak azért is, mert több templom is található Jonesborough városkájában, és nem akarjuk több ezer ember kurjongatásával megzavarni az áhitatot. Tapsolás helyett a közönség integetéssel vagy a tenyerük összedörzsölésével fejezi ki a lelkesedését, bár a nevetéssel - mert a nevetés szent - így sem lehet nagyon mit kezdeni. Nem is akartunk.

A témának megfelelően a sort Geraldine Buckley nyitotta, aki egy Amerikába települt brit lelkész hölgy, nagy hanggal és nagy szívvel. Arról mesélt, milyen volt lelkészként dolgoznia az állam egyik legnagyobb férfi börtönében - milyen emberi sorsokkal, megató pillanatokkal találkozott. Geraldine jó humorú, karakán nőszemély, mentes mindenféle kenetteljességtől. Utána Elizabeth Ellis következett, aki arról mesélt, hogyan látogatott életében először zsinagógába egy barátnőjével, és hogyan merült el a midrás-történetek világában ("A zsidó hagyományban, ha valaki történeteket ír a Bibliáról, tudósnak nevezik. A keresztény hagyományban eretneknek."). Mosolyogtam, amikor elmesélte azt a történetet Mózesről és a Vörös-tengerről, amivel annak idején az első Holnemvolt Fesztivált nyitottam meg. Utána Will Hornyak következett Philemon és Baukisz történetével, majd kiosontam a sártorba és átkocogtam a szomszédba, ahol Blind Boy Paxton himnuszokat énekelt.

Az utolsó előadás, amire beültem (korán kellett visszaindulnunk Ohióba) megint csak Minton Sparks volt; a korábban már említett megosztó történettel feltette a koronát a hétvégére. Külön csodás pillanat volt, hogy egy olyan hölgy mellé sikerült leülnöm, aki 1988 óta itt volt minden egyes fesztiválon - sőt, a gyerekeit és unokáit is ezen nevelte fel. Elárulta, hogy minden évben vásárol egy extra jegyet, és otthagyja a jegyirodában, hogy ajánlják fel valakinek, akinek szüksége lehet rá. Az előadás előtti születben hosszasan beszélgettünk mesemondókról, akiket ő még hallott élőben, de én már nem; többek között J. J. Reneaux is szóba került. Szívmelengető élmény volt együtt emlékezni a fesztivál nagyjaira. Az ilyen pillanatokért szeretem igazán Jonesborough-t.

Természetesen nem lehet otthagyni a fesztivált mesélés nélkül. Mielőtt elhagytuk volna a várost, kis kitérőt tettem a Swapping Ground-ra - abba a sátorba, ahol bárki mesélhet. Egy Nart legendát meséltem apró (tíz-tizenöt fős), ám lelkes közönségnek, és meghallgattam pár másik történetet is.

Az idei fesztivál azzal a zseniális ötlettel rukkolt elő, hogy postaládákat helyeztek el a sártrak előtt: Bárki hagyhatott üzenetet, köszönetet, szerelmes levelet a mesemondóknak. A három nap alatt teleszórtam a postaládákat mindenféle fecnikre irkált rajongó kommentekkel. Persze töredékét sem adták vissza annak a rengeteg élménynek, amiben részem volt: Jonesborough önmagában álló fogalom. Felejthetetlen mesemondó fesztivál, folyton úton levő barátok találkozóhelye, napsütéses zseb-univerzum valahol túl időn, téren, és Interneten.
Jó időre feltöltekeztem lelkesedéssel.

Jonesborough 2016: Ami egy sátorba belefér

A fesztivál második, szombati napján kapnak helyet az egyes mesemondók egész órás előadásai. Ide mindenki a legjobb műsorait hozza, sokak egy nap alatt kettőt is; tömegek gyűlnek össze a városban, és ha csak egyetlen napra vásárol jegyet valaki, leginkább erre szoktak. Néha nehéz volt választani, az öt párhuzamos mesélő közül kit is hallanék szívesen.

A reggelt Barbara McBride-Smith előadásával kezdtem; a hölgyet régóta szeretem a jópofa görög mítoszai és bibliai meséi miatt, de ezúttal újat mutatott, mert személyes sztorit hozott magával. A nővéréről szólt, aki siketen született, és arról, hogyan élte megy a gyerekkorát egy halló és egy siket kislány az ötvenes-hatvanas évek Texasában. Volt benne jelbeszéd, sok humor, és rengeteg megható pillanat; Barbara megmutatta, hogy nem csak a humor mestere, de a szívünkhöz is tud szólni.

Mivel az előző napon nagyon megjött a kedvem némi kreol zenéhez és mesemondáshoz, másodjára Blind Boy Paxton előadására ültem be, aki szokásához híven felváltva zenélt, viccelődött, és sztorizott. Nehéz lenne felidézni, mi mindenről szólt az az egy óra, de minden percét élveztem, bár megizzadt szegény, mire rávette a jólnevelt fehér Tennessee közönséget, hogy mozduljanak meg a zenére...

Harmadjára Minton Sparks következett, akinek eddigre elkötelezett rajongója lettem. Itt is volt minden, aranyásásról a karneválig, ütős blues gitárral, retiküllel, és olyan szövegekkel, amik, bár csúnya szó nem frodult elő bennük, arra késztették a mellettem ülő apukát, hogy befogja a kislánya füleit. (Pedig csak tankolásról volt szó). Aki kíváncsi a hangulatra, itt láthat Mintontól egy videót:

Minton után újabb csemege következett. Bár Clare Murphy-t sokszor láttam már színpadon, pár évvel ezelőtt összeállított egy egész órás műsort Rafik Schami Damaszkuszi Éjszakák című könyve alapján amit még nem sikerült elcsípnem tőle. Szerencsére elhozta magával, és így végre volt alkalmam meghallgatni élőben, egyenesben - nagyon megérte. Utólag árulta el, hogy a rendezőket megkérte, ne írják bele a műsorfüzetbe, hogy Szíriáról szól a sztori, hogy a déli konzervatívok ne riadjanak el tőle... Amikor elindult a történet, érezni is lehetett a közönségen, hogy kényelmetlenül fészkelődnek, ám amint átcsaptunk népmesébe, rögtön feloldódott a hangulat. A történet mesék sorozata meséken belül; az igazság hatalmáról és a hazugságok sokféleségéről szól, és a befejezése sokáig függ még a levegőben, miután az ember elhagyja a sátrat...

A nap utolsó előadására ismét Elizabeth Ellist választottam. Ő Dávid király történetét mesélte el a király néhány (!) feleségének szemszögeiből; más és más színű kendőkkel jelezte, éppen melyik feleség mesél. Mélységes bibliai-történelmi tudás húzódott az előadás hátterében, és volt benne minden, a szerelemtől az árulásig; nem különösebben magasztalta fel sem Sault, sem Dávidot, sőt, Betsabé például kifejezetten sötét képet festett Dávidról (ami nem csoda, ha az ő történetét nézzük). Elizabeth végtelen empátiával viseltet női sorsok iránt, még a Biblia és több ezer év távlatából is. Mint minden alkalom, amikor színpadra lép, ez is lenyűgöző és felejthetetlen volt. 

A szombati napra ennyi jutott - öt világszínvonalú mesemondó már így is majdhogynem több, mint amennyit egy nap alatt be tud fogadni az ember. Sokáig fogom még emészteni mindegyik történetet. 

Jonesborough 2016: Itt van újra

Az ősz is, meg a Fesztivál is. Jonesborough-ba menni minden mesemondónak olyan, mintha hazatérnénk. Tennessee útjain kanyarogva a hegyek között visszaidéztem az első utazást, kilenc évvel ezelőtt, akkor még buszon; életem első mesemondó fesztiválja volt, és hetekig nem józanodtam ki a csodálatból. Azóta persze többször volt szerencsém részt venni a fesztiválon, amíg az ETSU-ra jártam, de három éve most volt alkalmam először visszalátogatni Ohióból is. Ezúttal nem csak új történetek és új kalandok, hanem kedves ismerősök, barátok, volt osztálytársak és kollégák is vártak.

A fesztivál első, pénteki napja "kóstolóval" zajlik: Óránként két mesemondó osztozik minden sátor színpadán, hogy harminc percnyi ízelítőt adjanak a meséikből és a stílusukból. A kóstolgatást ismerős ízekkel kezdtem: Andy Offut Irwin, kedvenc tricksterem, és Clare Murphy, a MythOff alapító nagyasszonya nyitották a fesztivált. Andy ellőtt egy kevéssé burkolt poént a közelgő választásokról majd arról mesélt, hogyan idomított békákat gyerekkorában. Clare hozta az ír mesevilág varázslatát a tündérek bábaasszonyával és három nővérrel, akik bolondot csináltak a férjeikből. Dovie konferálta fel mind a kettejüket, úgyhogy az előadás végeztével egyszerre volt alkalmam három kedvenc mesemondóm és jó barátom nyakába ugrani.
(Ilyenkor leginkább csak erre van idő: Visít, integet, ölelget, mosolyog, vált két szót, továbbáll. A fesztivál kemény meló minden fellépőnek)

Balra a sínek, középen a sátor

A második órában Ingrid Nixont hallgattam meg (lásd az előző bejegyzést), aki egy gyerekkori sztorival és egy hazug mesével rukkolt elő. Az utóbbinak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy a tizenöt percből jó tizenkettőig simán elhittem neki, hogy megtörtént esetet mesél. Ingrid ezen a reggelen rögtön át is esett a tűzkeresztségen: A sztorija közepén megérkezett a jó öreg Jonesborough-i vonat, és mivel közvetlenül a sínek mellett voltunk, és tehervagonokról volt szó, jó öt percen keresztül kellett küzdenie a hangerővel. Az óra második feléről ellógtam, és meglátogattam az ETSU és a National Storytelling Network sátrát; megújítottam a tagságomat, felvettem pár tucatot a Storytelling Magazine régebbi, ingyenes számaiból, és elbeszélgettem néhány régi ismerőssel (többek között egy olyan mesemondóval is, akivel utoljára 2007-ben Connecticutban találkoztam, és simán emlékezett rám) (én is rá, gyönyörű kék szemei vannak).

A harmadik órában sikerült elcsípnem Elizabeth Ellist, mindannyiunk imádott mesemondó istennőjét, aki arról mesélt, hogyan szökött meg vénlány nagynénje annak idején a falu orvosával. Elizabethet Blind Boy Paxton követte (róla is írtam az előző bejegyzésben) aki azonnal levett a lábamról; indián dédszüleiről, kreol nagymamájáról, és a Louisiana-i zenei világról sztorizott. Őket követte Clare még egyszer (Clareből sohasem elég), egy indiai népmesével és egy gyönyörű történettel arról, hogyan született a reggeli köd, majd Dan Keding, akit horvát nagymamája képzett ki hagyományos mesemondónak, és kilenc generáció óta az első fiú volt a családban, akinek kijutott ez a megtiszteltetés (nem lévén lány testvére). Ő is népmeséket hozott magával, és azt is bevallotta, hogy célja a világ minden országából begyűjteni egy-egy történetet (ismerős? :) )

A vacsora előtti utolsó órában volt szerencsém megismerni Minton Sparks-ot (ld. előző bejegyzés), aki eldalolta, hogy az újságban lehozott halálozási rovat túl kegyesen bánik néhányakkal, és hogy egy anyának joga van cigizni, miközben benzinkúton dolgozik hogy eltartsa a két gyerekét (yep). Utána Antonio Sacre következett, aki annyira shiny happy, amennyire Minton cinikus; a gyerekei mókázásairól mesélt, meg a kubai családja karácsony estéiről. Ahhoz képest, hogy Antonio boldogan emlékszik vissza a hetvenes évekre, a fesztivál többsége még mindig úgy gondol rá, mint "arra a helyes kölyökre." Cserébe itt sikerült belefutnom Adam Booth-ba is, aki tényleg "kölyök", mesemondói léptékkel (egyidősek vagyunk), és a múlt héten írt nagyon kedves ajánlást a tavasszal megjelenő könyvemhez. Adam emcee-ként volt jelen, a többieket konferálta fel, de sokszor hallottam már mesélni és nagyon csípem a stílusát.

A vacsorát (melyet Heidi barátnőm közeli házában költöttem el) esti mesélés követte: Bár nap közben esett némi elő, elég meleg és száraz volt az este ahhoz, hogy kimerészkedjek a parkba kísértet-történeteket hallgatni. Előrelátó módon vittem magammal egy szemeteszsákot, hogy ne ázzak fel, és a rendezvény szponzora jóvoltából forró csokit és fánkot is kaptunk. Az öreg fűzfa alatt üldögélve, pár lépésre a kunyhótól, ahol egyszer egy hónapon keresztül laktam, belemerültem a közösségi hátborzongatásba.

A park és a fűzfa nappal

Carol Birch egy orosz népmesét hozott egy gonosz papról, aki kecskebőrbe bújva próbált néhány jobbágyot megfosztani a vagyonától - amíg rá nem nőtt a kecskebőr... David Novak egy gyermekkori kísértet-élményéről mesélt, és nagyon elegánsan beleszőtt néhány gondolatot arról, miért hiszünk a kísértetekben, és hogyan gondolkodunk róluk. Antonio Sacre olyan klasszikusokat idézett meg, mint a chupacabra és a Síró Asszony (utóbbit kreatívan összekombinálta Bloody Mary legendájával). Ingrid Nixon egy ír mesét hozott Mary Culhaine-ről, aki egy nagyon beszédes hulladémont kénytelen cipelni a hátán, Will Hornyak pedig (akit most hallottam először) Eddie Lenihan ír tündéres népmese-gyűjteményéből hozott egy hátborzongató sztorit arról, hogy mi lesz annak a sorsa, aki rosszat szól a tündérekre. Ez utóbbinak egyrészt örültem, mert már a könyv olvasásakor is megakadt rajta a szemem (elég gusztustalan vége van), másrészt pedig borzongtam egy kicsit tőle, hogy Will ír akcentussal adta elő az egészet.

A kísértetmesékkel le is zárult a fesztivál első napja. Méltó befejezése volt egy nagyszerű, egész napos kóstolónak... Másnap pedig következtek a főételek.

Jonesborough 2016: Akikbe szerelmes lettem

Mivel előfordulhat, hogy egy időre ez lesz az utolsó év, amit Amerikában töltök, úgy döntöttem kiszívom az élet velejét és leutazom Jonesborough-ba a mesemondó fesztiválra (A mesemondó fesztiválra - a National Storytelling Festival hangulatáról és történetéről részletesen írtam a könyvemben). Még jegyet is vettem, hogy ne kelljen az önkéntesek időbeosztásával bajlódnom, és nyugodtan élvezhessem a három nap tömény mesemondást.
Az elkövetkező pár bejegyzésben részletesen beszámolok majd a hétvége eseményeiről; mielőtt azonban nekivágnék a sportközvetítésnek, ki szerettem volna emelni néhány mesemondót, akikkel idén találkoztam először, és azonnal beléjük is szerettem. Íme:

Jerron "Blind Boy" Paxton
Először, "Új Hang"-ként járt a fesztiválon, és a közönség vegyes érzelmekkel fogadta. Jonesborough veteránjai nagyon vaskalaposak azzal kapcsolatban, mi számít "igazi" mesemondásnak és mi nem, és persze rögtön el is indult a pusmogás, hogy "psmpsmpsm zenéééészt hívtak meg egy rendes mesemondó helyett!" Pffft. Blind Boy Paxton valóban zenész, méghozzá nem is akármilyen: Kreol családból származó bendzsó- és hegedűművész, akinek generációk óta a vérében van a muzsika és a sztorizás is. Ha engem kérdeztek, annál nincs valódibb mesemondás, mint amikor a srác a színpadon hangolgatja a hegedűjét és közben a nagyanyjáról sztorizgat kellemes déli akcentussal, majd egyszerre csak átcsap egy vonatrablókról szóló balladába. Végtelenül jópofa volt, remek poénokkal, fülbemászó zenével, és nem kevés kommenttel arról, mi számít "igazi" amerikai kultúrának. Mert a kreolnál amerikaibb nem nagyon lehet valaki...

Minton Sparks
Na ő az, akibe halálosan belezúgtam három nap alatt. Amikor az elegáns szőke hölgy kiállt a színpadra a csinos kis kardigánjában és a retiküljét lóbálva, azt hittem, te jó ég, kapunk még egy "az én csodaszép déli gyermekkorom" típusú mesemondót. Aztán Minton kinyitott a száját, és könyörtelenül felmosta a padlót a déli idillel.
A hölgy slam költő, énekes és dalszerző, táncos, és zseniális, megismételhetetlen storyteller. Kapott hideget-meleget a déli életstílus, a nőket molesztáló vándor prédikátorok, a bugyijukat rocksztároknak dobáló nagymamák, az újságokban felmagasztalt matrónák akiket alig élt túl a családjuk, a gazdag pasikra vadászó túlélők, és minden, ami a csövön kifért. Mindez tökéletes nyelvi humorral, olyan tempóban, hogy gyakran elsüvített a nézők feje felett, és öt perccel később hasaltunk el; néha átúszva dalba, táncolva és prédikálva, egy (nagyon jó fej) profi blues gitáros kíséretével. Nehéz leírni a műfajt, mert önmaga definciója; de úgy kellett Jonesborough-nak, mint egy korty víz a sivatagban. Vasárnap reggel, közvetlenül a reggeli "Sacred Stories" áhitat után, Minton nemes eleganciával dobott egy sztorit két leszbikus prostituált gyönyörű szerelméről, megjegyezve, hogy nincs olyan bekezdés a Bibliában, ami elítélheti őket. A jobb oldalamon ülő bajuszos urat a gutaütés kerülgette, a bal oldalamon ülő ősz hajú hölgy pedig a kendőjét lengette és azt kiabálta, hogy "Jól van, kislány!" Hát ennyi. Megvettem, kilóra.

Ingrid Nixon
Ő nem volt új a számomra, mégis ideírom a listára, mert az osztálytársam volt az ETSU mesemondó szakon, és idén debütált "Új Hang"-ként a nagy színpadon. Ingrid eredetileg erdész volt, és túrákat vezetett mindenféle vadregényes tájakon; pár éve mesemondással is foglalkozik, főleg személyes és hazug sztori témában, bár egy Grimm albuma is megjelent. Ingrid végtelenül bájos hölgy, ártatlan mosollyal, és ezért a hazug meséit általában az utolsó csattaóig el szoktam hinni... úgy tűnt, a közönség is szerette, és jó volt látni a hétvége folyamán különböző szerepekben. Grimmet még nem hallottam tőle, de be fogom pótolni.

Természetesen az új arcok mellett felbukkant rengeteg régi ismerős is; róluk a későbbi bejegyzésekben mesélek majd.

Hetedhétfő: Mesemondó szuperszemüveg

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok.

Eheti témánk: "Miben alakította át a mesemondás az életed?"

Huszonhárom éve hordok szemüveget. Tíz éve vagyok mesemondó. Amióta mesélni kezdtem, két szemüvegem van: Egy, ami korrigálja a rövidlátásomat ("I literally can't see my hands in front of my face"), és egy, amivel átlátok téren és időn.

Ha az ember elég ideje foglalkozik mesemondással, nem csak helyeket, tárgyakat, embereket lát, de történeteket is. Amióta mesélni kezdtem...

... Máshogy utazom: Olyan helyeket szeretek meglátogatni, amiknek története van (minél izgalmasabb, annál jobb) - vagy fordítva, előre elolvasok minden sztorit onnan, ahová készülök. Átrepülök a Kanári-szigetek felett, és kilesek az ablakon, hátha felbukkan egy nyolcadik sziget, a legendás San Borondón, a végtelen óceánon. Megállok egy piszkos római sikátorban, és megemlékezem Roland lovagról. Ír mesemondóknak csak annyit kell mondania, hogy a jövő évi konferencia Tara és Emain Macha között lesz, és már pakolom is a bőröndjeimet.

... Máshogy nézek tévét: Régi történeteket látok az újak mögött. Egy időben blogoltam is róluk. Árgus szemekkel figyelem, mik azok a motívumok, amik újra és újra felbukkannak, és valamiért még mindig izgatják az emberek fantáziáját.
(Valamint személyes sértésnek veszem, hogy Disney élőszereplős Dumbóval meg Oroszlánkirállyal [?!?!] bohóckodik, ahelyett, hogy felfedeznének maguknak néhány zseniális, nem agyoncsépelt népmesét.)

... Máshogy olvasok: Rengeteg mítoszt, legendát, népmesét, hagyományos történetet; várólistám van olyan kötetekről, amik jövőre jelennek csak meg (mint például az Izraeli Népmese Archívum 50. évfodulós gyűjteménye). Szörnyen válogatós vagyok, ha adaptációkról van szó: Falhoz vagdosom A Harag és a Hajnal-t, ahol Seherezádé kibőgi magának az ezeregy éjszakát mesélés helyett, de ugrálok az ágyon az örömtől, amikor Marissa Meyer telerakja a Holdbéli Krónikákat Grimm-idézetekkel.

... Máshogy ismerkedek: A moldovai lány a chicagói bevándorlási hivatal irodájában döbbenten kérdezi, hogy lehet, hogy hallottam már az országáról (mondom neki, hogy van egy moldovai népmesegyűjtemény a polcomon). Egy indiai sráccal százötven kilométert beszélgetünk egy Greyhound buszon, miután megtudja, hogy olvastam a Ramayanát. Egy vörös szakállú skót füvesember régi skót királyok legendáival szórakoztat, miközben hat órát dekkolunk a Knoxville-i vasútállomáson. Vonatra ülök és felzakatolok Budapestere a Balatonról, amikor megtudom, hogy nálunk van átutazóban egy szingapúri mesemondó. Nem hagynám ki a világért sem.

Amerre néz az ember, meséket lát. Árvácskák a virágládában - nemrég fordítottam róluk egy népmesét az új könyvemhez. Algériai osztálytárs - elbeszélgetünk Aisháról, kedvenc berber hősnőmről. Hétvégi kiruccanás Borostyánkő várához Burgenlandban - Almássy Lászlóra gondolok, akiről egy amerikai fesztiválon meséltem el, hogyan fedezte fel Zerzura elveszett oázisát.

Ha elég mesét ivott magába, a mesemondónál tartós kettős látás alakulhat ki. Nem panaszkodom.

***

A többi mesemondó mai bejegyzéseit itt olvashatjátok:

Varga-Foragarasi Szilvia
Lovranits Júlia

Feminista Magyar Népmesék 37. - A három vásárfia

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminchat mese itt olvasható.

A három vásárfia

A történet

Háron fiútestvér elindul szerencsét próbálni. Egy keresztútnál elválnak, és egy év múlva találkoznak ismét, ki-ki azzal, amit megszolgált. A legkisebb fiú egy olyan nagyító üveggel (távcső?) amibe belenézve mindent meg lehet látni, ami az országban történik. A középső egy köpennyel, amit felvéve a gondolatnál is sebesebben ott teremhet az ember, ahol csak akar; a legidősebb pedig egy üvegcse szagos vízzel, ami a holtakat is fel tudja támasztani. Amint egymásnak mutogatják a kincseiket, a legkisebb belenéz a nagyítóba, és meglátja, hogy a király lánya halva fekszik. A köpeny segítségével mindhárom fivér rögtön a királyi udvarban terem, és a szagos vízzel felélesztik a királykisasszonyt... Majd azonnal összeverekednek azon, hogy melyikük érdemli meg feleségül. Az, aki észrevette, az, aki odavitte őket, vagy az, aki feltámasztotta?
Mivel a kérdést senki sem tudja eldönteni, a királynak az a zseniális ötlete támad, hogy kérdezzék meg a lányát. A lány, mivel a legkisebb fiú tetszik neki, úgy dönt, hogy se a víz, se a köpeny nem ért volna semmit, ha nem veszik észre, hogy halott. Ebbe mindenki belenyugszik, és a legkisebb fiú feleségül veszi a királykisasszonyt.

Mitől feminista?
Ez a történet igazából azon a ponton válik feministává, amikor a döntést a királykisasszony kezébe adják. Egészen addig a történet főként arról szól, melyik fiú "érdemli meg" leginkább a lányt, akit közös erővel támasztottak fel. Népmesékben megszokott motívum, hogy a király lánya, vagy a megmentett hölgy, egy személyben jutalomként is szolgál bizonyos hőstettekért, vagy maga a megmentés ténye jogosítja fel a férfi hőst arra, hogy feleségül vegye. Ebben a mesében azonban a "megoldhatatlan dilemma" váratlan fordulatot vesz: A lány dönt a saját sorsa (és házassága) felől, és azt a fiút választja, akik tetszik neki.
Feminista szempontból a döntés szabadsága kulcsfontosságú dolog. Nem csak a népmesékben, de sokszor a való világban is szívósan kitartó hiedelem, hogy egy férfi "megérdemelhet" egy nőt (avagy fordítva, bár ritkábban): Ha elegendő mennyiségű ebédet fizet ki, elég koktélt rendel, elég ajándékot halmoz fel a küszöbön, elég rózsát küld, vagy elég kitartóan áll az ablak alatt a magnóval, akkor előbb-utóbb "kiérdemel" egy randit, egy csókot, esetleg egy egész kapcsolatot - a nőnek pedig "kötelessége megtenni ennyit," cserébe az odafigyelésért. A tény azonban az, hogy az emberi kapcsolatok nem pontgyűjtő akció alapján működnek. Nincs olyan, hogy bárki bárkit "kiérdemel". Akkor sem, ha megmenti az életét. Hálát igen, köszönetet igen, udvarias köszönő gesztust vagy akár ajándékot is - de kapcsolatot, intimitást, érzelmi közelséget nem lehet kikövetelni. Azt csak adni lehet, önként.
A királykisasszony tehát a saját kezébe veszi a sorsát, és azt a fiút választja, aki megtetszett neki. A "logikus" érvelést már utólag magyarázza hozzá, nyilván azért, hogy mindenki megnyugodjon a döntésében (pedig nem lenne kötelessége). Külön tetszik, hogy pont a távcsöves fiúra esett a választása: Van valami szimbolikus abban is, hogy egy problémát csak akkor lehet megoldani, ha valaki észreveszi, hogy létezik. 

Amit érdemes átgondolni

Ez a mese eredetileg dilemma-történet, és Magyarországon kívük sok hagyományban (főleg a Közel-Keleten) nagyon népszerű. Eredeti formájában nincs megoldása: A mesemondó megkérdezi a közönséget, szerintük melyik fiú "érdemli meg" leginkább a királykisasszonyt. Néhány esetben a mese (avagy a mesében szereplő lány) az alapján dönt, melyik tárgy volt a "leghasznosabb" - ilyenkor általában a feltámasztó varázsszer tulajdonosa győz. Egy zsidó változatban ezt azzal magyarázzák, hogy ő volt az egyetlen, aki feláldozta a kincse egy darabját (egy szeletet a varázslatos almából) a lány megmentéséért, míg a távcsőnek vagy a köpenynek nem lett kára az akcióból. Olyan változattal is találkoztam már, ahol a lány úgy döntött, mindhárom fiúhoz feleségül megy, és három férjjel élt boldogan.
Amikor megkérdezem a közönségeimet, szerintük mi a megoldás a dilemmára, sokszor hallom azt, hogy "kérdezzék meg a lányt!!" Fábián Ágostonné, a fenti verzió mesélője, ugyanígy gondolkodott, és kedve szerint alakította a történetet. A másik két magyar verzió hagyományosabb mederben zajlik: Az egyikben a varázsvessző tulajdonosa "nyer" (Dömötör Ákos: Sarkadi népmesék), a másikban pedig a varázslatos narancsot feláldozó legkisebb királyfi (Erdélyi János: Népdalok és mondák II.).

Forrás
Sebestyén Á.: Bukovinai székely népmesék II. (Tolna Megyei Tanács V.B. Könyvtára, 1981.)
Mesélte: Fábián Ágostonné

A mese az AaTh 653A típusba tartozik. A magyar hagyományan ritka, a Népmesekatalógus csak 3 változatát említi.

Megjegyzés
Külön szeretem ebben a mesetípusban, hogy a halottat feltámasztó dolog majdnem minden esetben más. Találkozik az ember gránátalmával, aranyalmával, varázsvesszővel, szagos vízzel, meg pár tucat egyéb dologgal is. Ízlés szerint lehet válogatni.

Fehérlófia és a krokodilok (Népmesék nyomában a világ körül 12. - Kelet-Timor)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Két közepes kötet után ismét igazi kincsre bukkantam a Krokodil-szigeten.

Timor
Legends and poems from the land of the sleeping crocodile
Cliff Morris
H.C. Morris, 1984.

Kicsike, ám annál értékesebb kötet. Kétnyelvű kiadás tükörfordításban, így tulajdonképpen csak száz-egynéhány oldal volt (a tetum nyelvű részt nyilván nem olvastam el, bár néha belepillantottam, és mókás volt összehasonlítani az angol szöveggel). A történeteket mind a szigeten kívül gyűjtötték olyan emberektől, akik Kelet-Timorban születtek és nőttek fel, majd máshová (Ausztráliába, Portugáliába) vándoroltak. Külön értékeltem, hogy a mesék előtt mindig volt egy rövidke bevezető a mesemondóról is. Az angol szöveg döcögött néha, és nem mindig tudtam követni, mi történik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az eredeti lejegyzésnek, vagy a fordításnak volt-e köszönhető. A könyv elejében rövid, páros versecskék vannak, leginkább közmondásoknak tűnnek, és hála az égnek mindegyikhez volt magyarázat is (különben sohasem tudtam volna meg, hogy a "galamb csuklik a dzsungelben, megmarad a gyümölcs" arra vonatkozik, amikor valaki kicsinységek miatt szorong).

Mielőtt belevágnék a történetekbe, megmutatom, hol van Kelet-Timor, mert sokáig én sem tudtam. Itt van:

Kapcsolatok
A legmókásabb kapcsolat, amit találtam, a Joao, a szerencsejátékos című mesében bukkant fel (az angol szövegben John volt, de csakazértse fogom Jancsinak fordítani). Itt a hőst egy hatalmas sasmadár repítette fel egy óriás kastélyába, és repülés közben vízzel és hússal kellett táplálnia a madarat; amikor a hús elfogyott, a saját lábából vágott le egy darabot, de a sas később visszaragasztotta. Ismerős, ugye? A mese többi része is klasszikus tündérmeséket idézett, melyben Joaonak az óriás lánya segített megoldani mindenféle lehetetlen feladatot, majd együtt menekültek el, és változtak mindenféle dolgokká, hogy az üldözőik ne ismerjék meg őket. Annak ellenére, hogy a mesetípus ismerős volt, szép helyi színezetet öltött - az egyik "lehetetlen" feladat például az volt, hogy a fiúnak szezonon kívül kellett érett mangót találnia. A Szent machete című mese is európai mesékre hajazott; itt három óriás segítette a hatalmas erejű főhőst, és ők élesztették fel, miután az ellenségei gonosz módon végeztek vele. A nálunk megszokott vér-és-víz helyett itt elszáradó narancsfák jelezték, hogy messzi földön meghalt valaki... Volt a kötetben továbbá egy kelet-timori Hamupipőke (A nap lánya) és egy Terülj, terülj asztalkám (Bui Kiak és Mau Kiak) is.

Sejtem, hogy azért volt több "nyugati" mesetípus is a gyűjteményben, mert Timor sokáig portugál gyarmat volt. Ennek ellenére mindegyik történet látványosan hasonult a sziget flórájához, faunájához, és hiedelmeihez. Voltak természetesen állatférjek, ezúttal egy kígyó és egy angolna is. Érdekes, de a délkelet-ázsiai mesékben megfigyeltem, hogy a kígyó(állat)bőr elégetése sokszor végleges megoldás az alakváltás problémájára, míg sok európai történetben hibaként jelenik meg, ami után az asszonynak vezekelnie kell, hogy visszakapja a(z immár ember formájú) férjét.
Találtam verziót egy japán történetre is, amit annak idején a saját mesegyűjteményembe is belefoglaltam: A beteg királykisasszony című mesében egy fiú elveszíti a horgot, amit a bátyjától kért kölcsön, és leszáll a tenger alatti világba, hogy megkeresse. Végül a Tengeri Király lányának a szájába akadva leli meg, és ki is piszkálja onnan.

Fénypontok

A kötet címét magyarázó történet szerint Timor szigete eredetileg egy kölyök-krokodil volt, akit egy emberfiú mentett meg a biztos haláltól, és így hálából szigetté változott. A krokodilok egyébként több legendában is jótevőkként vagy ősökként jelentek meg, és mindenféle hiedelmek szóltak arról, hogy csak akkor támadnak emberre, ha valaki valami gonoszat tesz.
Egészen megható volt a Bui Iku című mese, melyben egy lányt a hat fivére bezárt egy mangófára épített házba, és csak a legfiatalabb fiú látogatta szeretettel. Amikor a lány egy égi hercegtől teherbe esett, az öt idősebb testvér az öccsük tiltakozása és mentési kísérlete ellenére meggyilkolta; az égi szerető azonban életre keltette a lányt, és a csillagok között született fiuk visszatért a földre, hogy bosszút álljon az öt gonosz testvéren, és megjutalmazza a jóságosat.
Két legenda is szólt arról, hogyan érkezett el a kereszténység Timor szigetére. Mindkettőt a bennszlöttek szemszögéből írták le, ami külön lenyűgöző volt. Mindkettő szerint a fehér emberek "szent embere" azzal fenyegetőzött, hogy elvontatja az egész szigetet Portugáliába, ha nem hódolnak be; még horgonyt is akasztott a szárazföldbe, és úgy tett, mintha a hajó vontatásra készen állna. Erre megrendült a föld, és mindenki sietve a keresztény hitre tért... Bár a végeredmény pozitívumként volt beállítva, azért erősen átütött a történeteken a gyarmatosítás fájdalma is.

Rövid, ám annál érdekesebb volt az a kis történet, amely úgy indult, mint annyi más "asszonyrablós" mese: Egy fiú megleste a Nap hét lányát, amint fürdőztek, majd megpróbálta a legkisebbet elrabolni és hazavinni feleségnek. A naptündér azonban nem hagyta magát: Először felrepült a támadóval az égbe, hogy megperzselje, majd kikötötte egy hegy tetejére, és hagyta meghalni. Bumm.

Hova tovább?
Pápua Új-Guineába. Az egyetlen mesegyűjtemény, amit találtam, kétszer ötszáz oldal, szóval ott el fogok időzni egy darabig...

Népmese Napja: Hová lettek a tündérek?

A mai nappal, a Népmese Napja alkalmából, új mesemondói körblogolást avatunk! Hétfőtől (október 3.) kezdve hetente jelentkezünk majd blogbejegyzésekkel egy-egy mesés, mesemondós témában. A sorozat címe Hetedhétfő, mivel terveink szerint hét héten keresztül fog tartani. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

A mai napi bemutatkozó bejegyzés témája: A magyar népmesék tündérvilága.

A sok-sok tündéres és szórványosan felbukkanó törpés-manós mese közül valahogy mindig is vonzott egy bizonyos típus: Azok a mondák, legendák, és hagyományok, melyek megmagyarázzák, manapság miért nincsenek tündérek. A legtöbb történet szerint volt idő, amikor tündérek és emberek együtt, vagy legalábbis egymás mellett éltek a földön - de ez az idő elmúlt, valamilyen okból, és ma már csak az emlékeinkben (és meséinkben) él. Az alábbiakban felsorolok néhány mesét, amelyek megmagyarázzák, mi is volt az az esemény, ami véget vetett a földi tündérvilágnak.

(Forrásokat linkeltem a címekhez)

Tündérrózsa
Timaffy László közli több helyen is a tündérrózsa szigetközi legendáját. A tündérek békében élnek a halászokkal és aranyászokkal a folyók vidékén, mígnem egyszer "megromlik a világ," az emberek gyűlölködni kezdenek, és Tündér Ilona úgy dönt, egész népével elköltözik "más vidékre." Tündér Rózsa maradni szeretne, de csak úgy teheti meg, ha virággá válzotik; azóta szépséges vízi virágként figyeli az embereket.

A tündértó titka
Szintén Timaffy közli a cikolai Tündértó meséjét, miszerint régen tündérek éltek ott, vízalatti kristálypalotában. Amikor megromlott a világ, és az emberek gyilkolni kezdték egymást, a tündérek elmentek "messzire". Mivel azonban a szigetközi embereket szerették, ajándékul hátrahagyták az aranyhajukat (ebből lett az arany a folyókban) és a varázslatot, ami megszépít minden lányt, ha egy bizonyos éjszakán fürdik a tóban.

Bálványosvár
(Backáról nem találtam képet)

Backa vára
Benedek Elek meséli a mezőségi Backa várának legendáját. A várat tündérek építették, benne laktak sokáig, békében a síkságon lakon emberekkel... egészen addig amíg az emberek templomokat nem kezdtek építeni. A harangzúgás zavarta a tündéreket, és amikor az emberek kérésre sem hagyták abba a harangozást, a tündérek sereggel jöttek le a várból, és lerombolták a templomokat. Hamarosan azonban elapadt Backa kútja, és a szomjas tündérek az emberektől kértek vizet. Az emberek nem adtak nekik, így a tündéreknek el kellett vonulniuk új otthont keresni.

Macskarév
Ipolyi Arnold gyűjtött egy csallóközi mondát, mely szerint régen "szép aranyhajú tündérlányok" jártak át a Macskaréven a mogyorósi uraság kertjébe. Éjjelente megterítettek egy fűzfa alatt, és aki akart, velük lakomázhatott, vagy felszedhette a lábuk nyomán hulló aranyport. A jó világnak akkor szakadt vége, amikor egy vendég "rácsúnyított" a tündérek asztalára. A macskarévi révész másnap arany patkót talált a kompjában, azzal ki lett fizetve, a tündérek pedig örökre eltűntek. ("Mogyorós" itt valószínűleg a Pozsonypüspöki közelében lévő Mogyoróspuszta).

Tündérek Útja
Egy másik csallóközi legenda (szintén Ipolyitól) szerint a tündérek a vizekben laktak, aranyos-gyémántos ragyogó palotában, és uralták a vizeket egészen a tengerig. Amikor az emberek kapzsik és gorombák lettek, és egyre több aranyat követeltek a tündérektől, Ilona és népe az égbe költöztek; a Tejút a "Tündérek Útja," és a Tejút szigetén (a Hattyú farkánál) áll Tündér Ilona palotája. A monda szerint a királynő néha vissza-visszatér a földre hattyú vagy öregasszony képében, és keresi, vannak-e még igaz emberek; ha találkozik eggyel, a tündérek is visszatérnek majd.
(A mesének van egy Timaffy-féle változata is, csak épp nem találom a könyvet)

Miért nem lakik a földön tündér?
Örök kedvenc mesemondóm, Pályuk Anna egyik varázslatos, ám sötét hangvételű története. Egyes szám első személyben mondja el, hogyan indult el, hogy választ kapjon a kérdésre: Hová lettek a tündérek? Egy titokzatos, apró öregember meséli el neki, hogy a tündéreket az emberek vadászták le és irtották ki, bosszúból mivel éjjelente betegséget hoztak a gyerekeikre. A mese végén azonban újabb kérdés merül fel: Ki volt a titokzatos öregember, és hogyan tudott két vég vásznat megszőni és leszállítani mire Anna hazaért?...

A "tündérek elmennek" típusú mondák sok helyen megtalálhatók az európai néphagyományban. Szép, kerek változataik vannak például Írországban és az Egyesült Királyságban; Tolkien ezekre építette a saját történeteit, amikor arról írt, hogyan hagyták el a tündék Középföldét.

***

A többi tündéres, manós bejegyzést itt találjátok:

Varga-Foragasi Szilvia
Lovranits Júlia

Feminista Magyar Népmesék 36. - Mónár Julcsa megmenti a király fiát

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harmincöt mese itt olvasható.

A mai nappal véget ér az Ámi Lajos meséi közül válogatott sorozat. Ismét egy Julcsával, ismét betyárokkal. 

Mónár Julcsa

Első világháborús
molnárlány Angliából

A történet
Mónár Julcsa, a király kedvenc lisztesmolnárának lánya, tizenkét évesen elárvul, és átveszi a malom vezetését. Olyan erősre nő meg, hogy öt mázsa lisztet elvisz a hátán, és a király külön figyelmet szentel neki, még taníttatni is akarja - többek között bokszolásra is. Egy nap a király fiát, Ferit, betyárok rabolják el amint hazafelé tart az iskolából; négy hónapig keresik égen-földön, de nem találja senki. Julcsa, aki Ferivel egyidős, tizenhét-tizennyolc éves, a király elé járul; azt kívánja, adjon neki az uralkodó egy húszlövetű revolvert. A király sajnálkozva mondja, hogy olyan nincsen neki, de Julcsa kedvéért csináltat egyet.
Julcsához már egy ideje jár egy nagyon jóképű, titokzatos udvarló; azt állítja magáról, Nevetlen faluból való, de a molnárlány erősen gyanakszik. Az egyik éjjeli találkájuk alkalmával fonalat köt a fiú gubájára, és a fonal mentén követi, amíg egy erdei betyárbarlanghoz nem érnek. Julcsa megvárja, míg a betyárok elmennek, majd beóvakodik a barlangba; nem csak a betyárok kincsét találja meg, hanem a négy hónapja keresett Feri királyfit is, vasra verve. A barlang belső szobájában pedig holttesteket talál, kivéreztetve és besózva - a betyárok láthatóan emberhúson élnek, amit Feri is megerősít, mert őt hónapok óta hizlalják már kukoricán. Julcsa az asztal alá bújik amikor visszatérnek a rablók egy lánnyal, akit ott helyben le is fejeznek és fel is dolgoznak. Amikor elmennek új zsákmányt keresni, Julcsa kiszabadítja a királyfit, felmarkolja a kincset, és meglóg a barlangból. A királyfi azonban annyira gyenge a több hónapos raboskodás után, hogy végül Julcsának kell a hátán vinnie őt is és a kincses zsákot is. Először egy gazda pajtájában bújnak el az őket üldöző betyárok elől, majd egy szalmával megrakott szekéren menekülnek vissza a várba. Julcsa elmondja az egész történetet a királynak (itt a mese szövege gyakorlatilag megismétlődik), Feri királyfi pedig feleségül kéri a lányt, aki megmentette őt.

Mitől feminista?
Adott egy erős női főhős, ráadásul olyan lány, aki átlépi a "nőiesség" határait, és ezzel láthatóan a mese egyetlen szereplőjének sincs problémája. Tizenkét évesen átveszi a malmot, és nagyon tehetséges abban, amit csinál - úgy őröl, mint senki más, és a király el is ismeri ezt. Maga az uralkodó ajánlja fel a bivalyerős lánynak, hogy kitaníttatja; nem hímezni vagy táncolni, hanem akár bokszolni is. Amikor Julcsa meglehetősen "nőietlen" módon azzal rukkol elő, hogy saját revolvert szeretne, a király nem finnyog, nem tiltakozik - hanem csináltat neki egyet.
Megint csak jó látni, hogy van olyan mese is, amelyben a lány menti meg a királyfit, és nem fordítva. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden mesében így kéne lennie - mesemondóként nagyon tudok élvezni egy-egy klassz királylánymegmentős sztorit is, csupán annak örülök, hogy akad példa mindkét oldalon.
Különösen érdekes pillanat, hogy Julcsához, hajadon létére, egy nagyon jóképű idegen jár éjszakánként, akinek még a nevét sem tudja - és egyáltalán nem szégyenkezik miatta. Az aggasztja inkább, hogy vajon hol is van az a Nevetlen falu; a malomba érkezőktől folyton kérdezgeti, hallottak-e róla, mert a szeretője oda valósi. Julcsát láthatóan cseppet sem hozza zavarba, hogy idegenek előtt beismerje, szeretője van. Sőt:
"Mónár Julcsa nem is szabadkozott, ment, a fiatalember magáho szorította és a fiatalember is űt megcsókolta, de ű is a fiatalembert."

Julcsa tudja, mit akar, és nem szégyenkezik miatta, hogy meg is kapja. Annál viszont okosabb, hogy vakon bízzon a legényben; nem altatja el a gyanúját azzal, hogy a szeretőben kötelező megbíznia. Amikor gyanút fog, a dolog végére jár - és nem csak a betyárok kincsét szerzi meg, de kiszabadítja a királyfit is, akinek magától nem lenne ereje elmenekülni. Nem azért, mert királyfi, hanem azért, mert négy hónapja le van láncolva hizlalásra - ami a mesének elég realisztikus pontja, egyébként. Julcsa nem csak az erejével (a hátán viszi Ferit), hanem a gyakorlatias gondolkodásával is menti meg mindkettejük életét. Pontosan tudja, hová bújjanak, és ügyes tervet eszel ki, hogy épségben vissza is érjenek a királyi várba.

Amit érdemes átgondolni
Érdekes, hogy Julcsa nem használja a mese során a húszlövetű revolvert. Nála van, és gondol is rá, amikor bemegy a barlanga, hogy ha hagytak hátra őrszemet a betyárok, azt le fogja lőni - ennek ellenére a pisztoly nem sül el, akkor sem, amikor Julcsa szeme láttára ölnek meg egy másik lányt. A mese végéről hiányzik (bár kimondatlanul ott van) a betyárok bűnhődése is. Amikor Julcsa és Feri menekülnek, még látják a betyárokat visszatérni két újabb lánnyal; ez már nem része Ámi Lajos meséjének, de el tudom képzelni, hogy egy felmenő sereggel még időben érkeztek volna, hogy megmentsék a lányokat.

Források

Ámi L. - Erdész S. - Ortutay Gy.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.)
Mesélte: Ámi Lajos, 1959 januárjában.

Megjegyzés
A könyv szerint a mese az AaTH 955 (Rablóvőlegény / Robber bridegroom) mesetípusba tartozik, és valóban hiányzik a végéről a rablók megbüntetése. Sok hasonlóságot mutat a Kékszakállú herceggel is.

Miért nincsenek Borneón tigrisek? (Népmesék nyomában a világ körül 11. - Indonézia)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Elsőre nem úgy terveztem, hogy ezt a könyvet fogom olvasni Indonéziához; még a nyáron kaptam ajándékba egy kedves barátnőmtől Kiss Márta Sziklavirág című csodaszép könyvét, és azt terveztem itt értékelni. Sajnos végülis annyira ínycsiklandó volt a könyv, hogy elolvastam mielőtt ideértem volna; itt olvashatjátok róla az értékelést. Mindenkinek szeretettel ajánlom.

Indonesian legends & folk tales
told by Adéle de Leeuw
Thomas Nelson & Sons, 1961.

A könyvnek erősen jót tett volna egy térkép, vagy legalább egy forrásjegyzék. Néhány mesében megemlítették ugyan, hogy Indonéziának épp melyik szigetén járunk, de részletes földrajzi tudás nélkül nehéz volt mindet beazonosítani. Egy intró sem ártott volna, mert így semmit sem tudtam meg sem az íróról, sem arról, honnan jöttek a mesék, vagy mennyit változtatott rajtuk. De legalább a könyv végén fityegett egy "indonéz szavak jegyzéke"...

Kapcsolatok
Sok nép meséiből visszaköszönt az a láncmese, amelyben egy bóbiskoló vadász előre eltervezte, hogyan gazdagszik meg a zsákmányából - és annyira beleélte magát az ábrándozásba, hogy elszalasztotta a vadat. Amerikai mesemondóktól hallottam már korábban a Tűz, Víz, és Becsület meséjét, melyben a három jóbarát külön utakra indul; a Tűz és a Víz megtalálják egymást, de a Becsületet, miután elvesztették, soha többé nem lelik meg (az amcsiknál azt hiszem Szorgalom, Együttérzés, és Becsület voltak). Skótoktól hallottam az egész Európában népszerű pókos mesét; ezúttal az ellenségei elől menekülő Mohamed prófétát védte meg egy pók azzal, hogy friss hálót szőtt a barlang bejáratába, mintha évek óta nem járt volna ott senki.

Volt természetesen ismét Törpeszarvas, hazai terepen, krokodilszámlálással, tigris-átveréssel, világvégével együtt. Bruneiből volt ismerős (valszeg nem véletlenül) az a mese, ami megmagyarázza, miért nincsenek Tigrisek Borneón (azért, mert Kancsil elijesztette őket) (nyilván). Egy tiszteletkörre még felbukkant Hanumán is, aki az indiai mitológiából ismerős.



Fénypontok

Két kedvenc történetem volt a könyvben. Az egyik a Gyermekek tengere címet viselte, és egy fiúról szólt, aki megette a tenger istennőjének szánt áldozatot, ezért fecskefészek-gyűjtés közben az apját elragadta a tenger. A fiú egy kísértet segítségével, gyíkká változva indult el megmenteni - és nem csak az apját hozta vissza a polipok karmai (csápjai) közül, hanem a saját hibáját is sikerült jóvátennie. A másik történet, Polaman szent halai, egy páriájól szólt, aki egy marék varázserejű hallal vágott neki a dzsungelnek; útközben találkozott egy brahman nővel, akit a családja el akart égetni a férje halotti máglyáján, így elmenekült. A két bolyongó egymásba szeretett, és nem csak a dzsungelt sikerült együtt túlélniük, de a végén még csodát is tettek.
Eléggé ütős volt az a sztori, amelyben a Kolera, a Halál, és a Félelem együtt utazott, és betértek egy városba; míg a Kolera csak négyszáz embert vitt el, a Félelembe több, mint ezren haltak bele. Volt egy nagyon bájos mese egy dolgos fiúról, akiről azt híresztelték, hogy rossz szelleme van, és rontást hoz a rizsföldekre; végül egy anyóka fogadta be, és ketten együtt gondoztak egy apró rizsföldet, amíg az égiek meg nem jutalmazták őket az egymáshoz való kedvességükért. Szintén megható volt az a szerelmi történet, melyben nem csak a száműzött herceg és kedvese váltak fává, illetve forrássá, hanem a herceg öccse is, aki nem akarta elárulni a fivérét, utánuk ment a száműzetésbe, és madárrá vált.
Voltak szépséges apróbb részletek is, mint például az Esők Királya, aki szivárványszín palotában lakik, vagy a csodafa, amely selyem leveleket és fülbevaló-virágokat termett. Régészként külön értékeltem azt a sztorit, amikor egy isteni fazekas mágikus edényei egy vihartól megrémülve elmenekültek, és beásták magukat a föld alá, hogy senki ne találja meg őket... a mesemondó szerint ilyen különleges agyagedényt találni a földben szerencsét hoz. A régészeknek biztosan.

Hova tovább?
Kelet-Timorba. És igen, sikerült hozzá könyvet szereznem. Kétnyelvűt. Kíváncsi leszek...

Feminista Magyar Népmesék 35. - Bátori Gábor vs Bátori Julcsa

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminchárom mese itt olvasható.

Folytatódik a sorozat Ámi Lajos egy újabb meséjével.

Bátori Gábor amikor Bátori Julcsával összetanálkozott

A történet

Bátori Julcsa, foglalkozására nézve rablófővezér, éppen a városba tart felderíteni a terepet a következő rabláshoz amikor az úton összetalálkozik Bátori Gáborral, aki leszólítja, mert szép:

- Hogy vagy, kinek hínak, te jány? Míg ilyen jányra nem akadt a szemem, mihóta a világot járom!
- Hát te világjárta ember vagy? Hogy hínak tégedet?
- Éngemet bizony Bátori Gábornak hínak!
- Nahát akor névrokonok vagyunk! Akkor áldjon a jóisten, én megyek magamnak, te pedig eridj az utadon!

Természetesen Bátori Gábor nem lenne Bátori Gábor, ha a közérthető "kopj le" ellenére ne firtatná tovább a dolgot. Hamar rájön, hogy a hírhedt Bátori Julcsa rablóvezérrel van dolga, és miután közli, hogy neki negyvenkét centi embere van ám, rögtön meg is invitálja Julcsát a barlangjába. Julcsa erre közli, hogy van neki hatvannégy embere és saját barlangja, és köszöni szépen, de nem kér a Gáboréból. Azt ellenben szívesen megvitatná, mint vezér a vezérrel, hogy hová készülnek rabolni az éjjel, mert ciki lenne, ha egy helyre mennének. Az udvarias ajánlatot figyelmen kívül hagyva (mégsem fog egy nővel szakmázni, ugye), Gábor inkább javasolja, hogy Julcsa menjen hozzá feleségül. Julcsa erre közli, hogy van neki olyan főlegénye, akinek Gábor a csizmáját sem pucolhatná ki, százszorta szebb Gábornál. Gábor persze erre rögtön elősorol minden grófkisasszonyt, aki boldog lett volna, hogy őt csókolgathatja - és amikor Julcsa válasza továbbra is határozott "nem," ily módon reagál:

- Na hisz, Julcsa, ha te ezt a szavad vissza nem vonod, én bizony tégedet, hiába rablófővezér vagy, hát én tégedet azonnal lemészárollak itt az út közepén!

Julcsa áll a kihívás elébe, és a két rablóvezér nekifog verekedni. "Hét évig" birkóznak, de Gábor sehogyan sem bír Julcsával, egy karcolást sem tud rajta ejteni. A patthelyzet akkor ér véget, amikor felbukkannak Julcsa emberei, akik a vezérük keresésére indultak. Bátori Gábort összekötözve viszik haza a barlangjukba, ahol a rablósegédvezető, Julcsa vőlegénye, már rég siratja a menyasszonyát. Miután a szerelmesek boldogan egymásra találnak, úgy döntenek, megkegyelmeznek Gábor életének, és elmennek megnézni a barlagját, hogy igazat mondott-e magáról. A másik barlangban ott találják Gábor (időközben negyvenkettőről huszonnégy főre csökkent) embereit, akik siratják a vezetőjüket. Gábor közli, hogy mostantól a két banda egyesül, mégpedig Bátori Julcsa parancsnoksága alatt. Az emberei eleinte húzódoznak, hogy azért nő alatt mégsem illik szolgálni, de Bátori Gábor közli, hogy ő nem bírt a nővel, egy karcolást se ejtett rajta hét év alatt, ő a fővezér, és punktum. A két betyárbanda egyesül, jót mulatnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

"ÁLLJ! KI A FŐVERÉB?!"

Mitől feminista?

Női szemmel tipikus élethelyzet tárul a szemünk elé a mese nyitó jelenetében:
"Szép vagy!" "Köszönöm! Hogy hívnak?" "Bátori Gábor." "Jé, egyforma nevünk van. Érdekes. Szia!" "Hé!" "Mit akarsz?" "Van szép kocsim. Feljössz hozzám?" "Nem." "De mégis, gyere fel!" "Van barátom." "Na és? Engem nem zavar, ha téged sem!" "Hagyj békén." "Fogadjunk, hogy jobb vagyok a pasidnál!" "Nem." "Hülye p**a. Akkor megöllek."
Nyilván az utolsó mozzanat extrém eset... de sajnos az utóbbi években több is előfordult belőle, és még látványosabb a szám, ha beleszámoljuk azokat az eseteket is, amikor a visszautasítás másféle - nem halálos, de súlyos testi, érzelmi, vagy verbális - erőszakot váltott ki a nyomuló félből. Az egyik legmegrázóbb eset a 2014-es UC Santa Barbara lövöldözés volt, amelyet egy elkényeztetett gazdag kölyök hajtott végre azután, hogy néhány lány nem volt hajlandó randira menni vele (ezt a lövöldözés előtti kiáltványában részletesen tárgyalta, a lányokat okolva a gyilkosságokért). És olyan esetekben is, amikor "viszonylag" egyszerűen fogadja valaki az elutasítást, elkeserítően sokszor kap az ember olyan válaszokat a "kösz, nem"-re, mint például "hülye k*va", "mivan, már ismerkedni sem szabad?!", "úgysem dugnálak meg," vagy nemes egyszerűséggel a klasszikus "szűzk*va". A legtöbb nő előbb vagy utóbb sajnos belefut legalább egy ilyen helyzetbe (és aki szerint túlzok, annak ajánlom a #YesAllWomen Twitter mozgalmat). Elég sok Bátori Gábor rohangál a világban, akik az elutasításra csak aggresszióval képesek reagálni.

Bátori Julcsa állja a sarat. Nem csak rablóvezér a saját erejéből, saját bandával, hűséges követőkkel, és egy "rablósegédvezér" vőlegénnyel, de abban is biztos, hogy Bátori Gábort le tudja győzni. A verekedés évekig tart, és azzal zárul, hogy Gábor elismeri: Julcsa az erősebb, ő a méltó vezér az erdei rablók számára. Sőt, amikor ezt belátja, nem csak saját maga áll Julcsa szolgálatába, de az összes emberét is meggyőzi róla, hogy Julcsa a jobb vezér kettejük közül. Ez pedig mesei szempontból nagyon fontos mozzanat: Nem csak a nő fizikai erejét ismeri el, hanem azt is, hogy vezetésre termett, és annak érdekében, hogy a rablóknak a legjobb vezére legyen, átengedi neki a hatalmat - és erről meggyőzi a csapatában lévő többi férfit is. Olyan társadalmakban, ahol a "vezető" pozíció a mai napig férfias dologként van beállítva, fontos, hogy a nők vezető képességeit is kihangsúlyozzuk.

Amit érdemes átgondolni

Két kritikát látok előre felbukkanni az Internet messzelátó kristálygömbjében:

1. "Okéoké, hogy nem akart hozzámenni, de nem lehetett volna udvariasabban elutasítani Gábort?" 
Ez olyasmi, ami a való életben is sokszor felmerül: "Szia! Meghívhatlak egy italra?" "Kösz, de van barátom." "Baszki, már barátkozni se lehet?!" Avagy: "Szia!" "Nem." "Most miért kell bunkónak lenni?!" Mindkét esetben a nőket éri kritika azért, mert nem bájosan, türelmesen, és udvariasan koptatják le az illetőt. Nyilván vannak a kommunikációnak alapvető udvariassági szabályai. A probléma az, hogy valahol középtájt van az igazság: A "húzz a búsba" nyilván nem jó reakció egy udvarias "meghívhatlak?"-ra, cserébe viszont senki sem tartozik senkinek azzal, hogy udvariasságból elfogadja az italt, ha előre tudja, hogy nem fogja érdekelni, ami utána következik. Sok nő egyébként is eleve csak azért futja le (az arcára fagyott mosollyal) a tiszteletköröket, mert attól tart, hogy egy határozott "nem"-re ijesztő reakciót kapna.
A mese szempontjából ez ott jelenik meg, ahol Julcsa próbálja udvarias és szakszerű mederben tartani a társalgást: Gábor utazásáról kérdez, és felajánlja, hogy tárgyaljanak, mint vezér a vezérrel. Amikor Gábor ennek ellenére a házasság kérdésén rugózik, akkor lépte át a "már ismerkedni sem lehet?!" határvonalát.

2. "Ahá! Szóval a feministák tényleg azt akarják, hogy a férfiak szolgálják őket!"
Nem, nem akarják. Csupán azt szeretnénk - és ez tükröződik a mesében is - hogy ha egy (vezető) pozícióra egy férfi és egy női jelölt közül a nő az alkalmasabb, akkor ismerjék el az alkalmasságát, és ne tagadják meg tőle a pozíciót csak azért, mert nő. Julcsa harcban bizonyítja, hogy elég erős, és az emberei felbukkanása bizonyítja, hogy elég jó vezető ahhoz, hogy hűségesek legyenek hozzá. A két Bátori közül ő a jobb vezér. Gábor nem azért hódol be neki, mert nő; hanem azért, mert erősebb.

Források

Ámi L. - Erdész S. - Ortutay Gy.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.)
Mesélte: Ámi Lajos, 1959 januárjában.

A mesének nincs saját típusa, a gyűjtő szerint ponyvai hatást mutat, mint Ámi más betyártörténetei is.

Megjegyzés

A történet erős hasonlóságokat mutat Ámi Lajos egy korábban említett meséjével. 

Könnyed körséta hétezer szigeten (Népmesék nyomában a világ körül 10. - Fülöp-szigetek)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ezen a héten a Fülöp-szigeteken tettem könnyed körutazást. 

Tales from the 7,000 Isles
Popular Philippine Folktales
A.R. Guillermo & Nimfa M. Rodeheaver
Read Me Books, 1996.

Az biztos, hogy a világ körüli utazásnak nem ez lesz az egyik fénypontja. Bájos kötet, sok színes illusztrációval (amik között vannak egészen szépek, meg néhány egészen ciki is), ráadásul karcsú, húsz mese van benne 87 oldalon - de nem hagyott bennem mély nyomokat. Nem volt kimondottan rossz sem, egyébként, bár gyanakodva olvastam egy-két mesét, mert a szerzők a saját bevallásuk szerint átírtak párat, hogy "drámaibbak" legyenek. Bár mindkét szerző filippínó származású amerikai, azért jó lett volna tudni, mi az, amibe belenyúltak. Volt rövid beveztő, ami főleg a szigetek állat- és növényvilágáról szólt; említették, hogy a nagyobb törzsek meséiből válogattak, de a történeteknél nem volt elkülönítve, melyik honnan származik. Minden névhez lábjegyzetet fűztek a kiejtéssel és sokszor a jelentéssel is, bár legtöbbször ezek annyiban merültek ki, hogy megismételték az állat nevét ("És akkor megjelent Dikya, a medúza." Lábjegyzet: "Dikya = Medúza"). Szóval mesemondói szemmel kevés volt az infó, de sejtem, hogy inkább könnyed olvasmányélménynek szánták.

Kapcsolatok
Na, ebből volt bőségesen. Igazából kevés mese okozott önmagában meglepetést. Volt például bivallyal versenyt futó teknős (a Nyúl és a tekős mintájára), szárnyaitól megfosztott tündér-feleség (avagy csillag-lány), sőt, egy verzió Aladdin történetére is, ami annyira közel állt az Ezeregyéjszakához, hogy kíváncsi lettem, milyen úton-módon keveredett a Fülöp-szigetekre. Volt arra a kedvelt mesére is változat, ahol egy majom szívét (avagy ez esetben máját) kívánják tengeri állatok, de amikor a vízbe sikerül csalogatniuk az áldozatot, a majom meggyőzi őket, hogy az adott szervet otthon felejtette. Eddig japán és más távol-keleti verzióiban ismertem.

Fénypontok

Ezekből viszonylag kevés akadt, és főleg a kötet elején, a mitikus történetek között helyezkedtek el. A kedvencem az az, egyébként teljesen konfliktusmentes, mese volt, amelyben a különböző növénycsaládok követeket küldtek a Nagy Szellemhez, hogy határozza meg, hol éljenek. Érdekes volt benne megfigyelni, hogyan csoportosította a népi gondolkodás a fontos növényeket: A keményfák és örökzöldek követe a mahagóni volt, a füveké a bambusz, a gyümölcsfáké a mangó, a takarmányoké és zöldségeké a rizs, a magas és csonthéjas termésű fáké pedig a kókuszpálma, akit mindenek közül a leghasznosabbnak találtak. Hasonlóan érdekes volt a Mitől sós a tenger? története is, amelyben egy mitikus hős só-téglákból akart a szerelmének várat építeni egy másik szigeten, és menet közben szakadt le a híd a só súlya alatt. Volt a könyvben egy rövidke verzió a Fülöp-szigetek egyik nagy verses eposzára, az Ibong Adarna csodamadár történetére is; de miután olvastam az eredetit, a kétoldalas sűrített verzió nem különösebben kötött le. Főleg, mert a szivárványszín csodamadarat sikerült egyszerűen "fülemülének" fordítani...

Hova tovább?
Indonéziába! Most, hogy már ennyire körülrágcsáltam...

Feminista Magyar Népmesék 34. - Mónár Julcsa és a Veresszemű Király

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminchárom mese itt olvasható.

Megint Ámi Lajostól hoztam mesét a hétre, és biztos, hogy a jövőben is fogok még tőle válogatni. 

A Veresszemű Király meg akart házasodni

A történet

A Veresszemű Király (akinek nem tudni, milyen felindulásból veres a szeme, talán allergiás) szeretne megházasodni, és ki is nézi magának a tökéletes feleséget: A lányt, aki a szomszédos kútra jár, mert olyan "borzasztóan széles fara" van, meg szép kerek arca és kék szeme. De hiába kajtat utána, nem találja sehol; végül jutalmat ígér egy embernek, ha előkeríti a lányt. A lány elő is kerül, és a király azonnal szerelmet vall neki; Mónár Julcsa azonban húzódozik, mondván, hogy neki szörnyű nagy titka van. Végül bevallja a királynak négyszemközt: Nagyon szegény szülők gyermeke, ezért "rossz társaságban forgott" - elígérték egy betyárvezér menyasszonyának, a vezér pedig megfenyegette, hogy megöli, ha bárkinek elárulja. Most már a király kezében van az élete.
A király nem sokat rágódik a dolgon: A katonáival kiirttatja az erdei rablókat, majd feleségül veszi Julcsát. Igen ám, de egy betyár elmenekül, és bosszút esküszik. Hosszú ideig próbál a királyné közelébe férkőzni, lesi, figyeli, de sehogyan sem tud elég közel jutni hozzá, hogy megölje. Julcsa hírét veszi, hogy valaki a vesztére tör, és imigyen szól:

- Hallod-é, kedves uram! Én neked mondok egyet! Én felőtözök betyárnak, osztán bemegyek abba a ballangba, mert én nem félek attul a betyártul, hogy megöl éngemet. Én bejelentem magamat, hogy én betyár vagyok, és elpusztítom!

A király a feleségével tart; mindketten betyárnak álcázzák magukat, és bejutnak a titkos rejtekhelyre. Az utolsó megmaradt betyár először gyanakszik a két idegenre, de Julcsa okos válaszai hamar eloszlatják a kételyeit. Amikor aztán a fegyverét letéve a spájzba megy, hogy ételt hozzon, Julcsa és a király az ajtó két oldalán várják, és a pisztolyaikkal "úgy célozva, hogy egymást meg ne lűjék," lepuffantják az utolsó gonosztevőt.

Mitől feminista?
Érdekes, ismert mesetípusba nem tartozó történet. Egyrészt nagyon szeretem a nyitó jelenetét; jó látni, hogy a sok világszép nádszálkisasszony mellett a kerek arcú, "széles farú" leányokon is megakadhat egy uralkodó szeme. Másrészt pedig szerintem ez a mese valahol a múltbeli, fájdalmas titkok feldolgozásáról is szól.

Mókás mozzanat az, amikor a király Julcsát keresteti: Egy ember kapásból felajánlja, hogy szívesen összekötözi és leszállítja a lányt, amikor legközelebb a kútra jön vízért, mire a király letorkollja: "Te, hisz olyat azért már csak ne tegyél vele, megkösd a kut oldaláho'? Hát mit tanáltál már ki illyen goromba dógokat! Nem ugy kell avval elintézni!" Jó látni, hogy a kézenfekvő, ám erőszakos megoldás helyett maga a (férfi) uralkodó áll ki egy másik férfi ellenében a lánnyal való méltányos bánásmódért. Hasonló az a jelenet is, amikor Julcsa megtagadja, hogy egyből a király színe elé vigyék, és követeli, hogy a király őt hívassa be (mintha vendég lenne, és nem portéka).
A mese legklasszabb része (szerintem) az, amikor maga Julcsa indul el véget vetni az életére törő betyárnak - a király pedig vele tart, de nem mint hős megmentő, hanem mint egyenrangú partner. Nem próbálja meg helyette megoldani a problémát, vagy eltussolni a múltat; inkább segít, követi a felesége tervét, és a végén ketten együtt (egymásra vigyázva) puffantják le a gonosztevőt.
A sztori maga ott fordul meg, hogy a király elnyeri Julcsa bizalmát, aki ezért elárulja neki, hogy szegénysége miatt "rossz társaságba" keveredett. A király ezt nem rója fel neki, sőt; végig szeretettel és tisztelettel fordul Julcsa irányába a sajnálat helyett. Pontosan tudja, milyen komoly dolog, hogy a titok elárulásával Julcsa a kezébe tette az életét. Julcsa pedig bátor - nem csak azért, mert szembe mer nézni a betyárral, de azért is, mert meg mert bízni valakiben annyira, hogy elárulja a titkát.

Amit érdemes átgondolni
Amikor Julcsa először említi, hogy "rossz társaságba" keveredett, a király kissé aggódva kérdezi, hogy a "lányságát" elvették-e. Nehéz megállapítani, hogy azon aggódik-e, megerőszakolták-e a lányt, vagy pedig azon, hogy szűz-e a leendő felesége. Nyilván az előbbi értelmezés inkább feminista, az utóbbi inkább szexista vonalon mozog, de leginkább a mesemondó (és hallgató) képzeletére van bízva.

Források

Ámi L. - Erdész S. - Ortutay Gy.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.) 
Mesélte: Ámi Lajos, 1959. Más változata nem ismert.

Megjegyzés
Ámi Lajos szerette a Mónár Julcsa nevű, betyárokkal kekeckedő női főhősöket. Két hasonló meséje is van, amikre a későbbiekben visszatérek majd.