Az istennő hangja

A mai napon szerencsénk volt teljes életnagyságban megismerkedni az amerikai mesemondás egy újabb legendás alakjával: Laura Simms érkezett bentlakó mesemondónak a Központba.

Futólag már többször találkoztam a hölggyel, és természetesen hallani mindannyian hallottunk róla; negyvenhét éve űzi a mesemondás mesterségét, és valahányszor a "nagy nevek" listája említésre kerül, ő mindig köztük van. A Fesztivál tízéves évfordulójára készült videón mint ifjú reménység szerepelt, aki teljes beleéléssel, éteri hangon mesélte a fóka-feleség legendáját. Az évek során Laura neve eggyé vált egy jól elkülöníthető mesemondói stílussal, amit sokan csak úgy emlegetnek, "az istennő hangja". Nem ő volt az első, és nem is ő az egyetlen, aki színes, lebegő sálakba burkolva suhan színpadra és bársonyos hangon dalolja-susogja el a világ ősi, szívszorító és szívmelengető történeteit... de az biztos, hogy ő tette híressé a műfajt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak fenntartásaim az előadás előtt. Mindig így van ez, ha az ember hosszú évek legendái, pletykái és sztorijai után végre élőben is találkozik egy hírességgel: az elvárások vagy túl nagyok ahhoz, hogy a hús-vér személy felnőjön hozzájuk, vagy az ember túl nagy gyanakvással áll hozzá az élő legendához. Én ezúttal az utóbbi táborba tartoztam; személyes véleményem az volt, az "istennő hang" gyakran esik túlzásokba, és jóslástan-tanárnő szerű hatást eredményez. Laura nagyvilági, elegáns, New York-i hölgy, ízig-vérig díva; nem lehetett előre tudni, mennyire lesz szerethető.

Most pedig fel kell kötnöm a szoknyámat és nőiesen bevallanom, hogy az istennő teljesen levett a lábamról.

Az egy dolog, ugye, hogy Laura elképesztő egy nő, és ő akarok lenni, amikor megnövök. A világ majdnem minden országában lépett már fel; múlt héten Brazíliában volt, jövő héten Haitire megy, közben beugrik egy kicsit Bhutánba is, és mindenhol ünneplik, mint mesemondó mestert. Meg is érdemli. Ehhez hozzáfűzném azt is, hogy azt issza, amit prédikál: számtalan humanitárius szervezettel dolgozik, menekülttáborokba látogat, gyerekkatonáknak segít új életet kezdeni az államokban, és egyéb fontos és jó dolgokat támogat teljes mellszélességgel és a saját, nem elhanyagolható lendületével. Többet ért el a pályafutása alatt, mint mások egész életükben, és mindezt a mesemondáson át.

Az istennő ezen kívül pici, kócos, és selypít. Amikor mosolyog, összeráncolja az orrát, és a kezei egy pillanatra sem állnak meg mesélés közben; szivárványszínű ruhákat hord, egy váza pipacsot cipel fel a színpadra, és tárt karokkal ölel a keblére mindenkit, aki osztozik a mesélés iránti lelkesedésében. Az istennő-hang jelen van, de egyáltalán nem esik túlzásokba, sőt; amikor fenyeget az elúszás veszélye, hirtelen mindig felbukkan egy poén, egy kikacsintás, egy odavetett megjegyzés, amitől vicces, emberi, szerethető lesz az egész előadás. Laura nem színész; Laura mesemondó. Magához szorítja a meséit, mint egy plüssállatot, és csillogó szemekkel kínálja őket körbe a közönségnek, nézzétek, hát nem szeretni való?! A népmeséket, amiket mond, személyes sztorikkal tűzdeli meg az élményeiről a világ különféle országaiban, és főleg a rendkívüli emberekről, akikkel szerencséje volt találkozni. Az előadás címe: "Rejoice, regardless" ami talán úgy lenne fordítható, hogy "Örvendj, mindenek ellenére". És örvendünk, akkor is, amikor egy-egy sztori könnyeket csal a hallgatók szemébe.

Az előadás után ott maradtunk az osztállyal beszélgetni egyet. Aki gyakorlati tanácsokra várt, annak csalódnia kellett: Laura sokkal többet dolgozik érzésből és gyakorlatból, mint meggondolásból. Hogyan csinálod a gesztusokat? Látom magam előtt a képeket. Hogyan rakod össze a történetet? Ami megszólít, azt megjegyeztem. Hogyan gyakorolsz? Mesélek. Végtelenül szimpatikus a hozzáállása a mesemondói léthez.

Kissé meglepetten és nagyon elégedetten jöttem haza. Eddig Laura Simms csak egy név volt, amit mindenki tisztelettel emleget; de most már személy is társult a névhez, egy mosolygós, kislányosan lelkesedő, mélységesen bölcs hölgy személye. Az istennő-hang megmaradt. A végén még megszeretjük...

A mesemondás márpedig menő!

Főleg, ha Neil Gaiman van a színpadon.
(Aki nem tudja, ki az a Neil Gaiman, az most hagyja abba az olvasást, masírozzon el a legközelebbi könyvesboltba, és kérdezze meg. Szívesen.)

Felvirradt végre a várva várt nap: megérkezett a campusra az Unchained Turné! A mesemondás lerázta láncait, és teljes jenki mellszélességgel vágott neki a két hetes déli körútnak, hogy elvigye a Moth mesemondói stílusát minden völgybe, kis- és nagyvárosba, és természetesen az egyetemi campusokra is. Már kora reggel lázasan készülődtünk Cathy szobatársammal a nagy napra; Cathy filozófiája az, hogy a mesemondás egyszer még megköszöni nekünk, hogy csinosak vagyunk, és ezzel nem tudtam vitába szállni. Hamupipőke hozzánk képest sötétben öltözött.
Amikor megérkeztünk az egyetemi színházteremhez, már javában kanyargott a sor; mindenki Gaiman könyveket szorongatott (mi is), és izgatottan várta a kapunyitást. Most aztán igazán megérte mesemondónak lenni: öt perccel később a Nagyfőnök robbant ki az ajtón, és megkérdezte tőlünk, segítenénk-e megetetni a mesemondókat. Lehet erre nemet mondani?! Mire észbe kaptunk, már az öltözőben voltunk a Moth turné nagyjaival körülvéve, akik mind hihetetlenül kedvesek és barátságosak voltak (becsületemre legyen mondva, nem kezdtem el nyüszíteni mint egy kiskutya amikor Neil kezet rázott velünk, csak a térdeim gyengültek el egy kicsit...) Közösen osontunk ki a hátsó ajtón, hogy elkerüljük a tömegeket, és körbesétáltuk az épületet, hogy bejussunk az emeleti ebédlőbe. Sikerült egy félreeső asztalt találni, ahol mindenki nyugodtan ehetett, és közben nézhettük Neilt amint a tálcájával mászkált az ebédlőben, és senki sem vette észre, hogy kicsoda (mert aki tudta, az már mind a földszinten állt a sorban). Az asztal körül barátságos társalgás folyt mesemondásról, a turnéról, és főleg Cathyt meg engem kérdezgettek, hogy milyen is ifjú mesemondónak lenni. A mesemondók (és írók) nagyon barátságos emberek, abszolút nem éreztük magunkat kényelmetlenül. Az ebéd végeztével közösen sétáltunk vissza a színházba; menet közben Neil Magyarországról beszélgetett velem, meg az élményeiről, amikor legutóbb ott járt. Lépten-nyomon meg kellett állni vele, mert rajongó lányok ugráltak elő a bokrokból és autogramokat követeltek, amiket ő kedves mosollyal és végtelen türelemmel osztogatott. Mire visszaértünk a színházba, már ideje is volt elkezdeni a műsort, úgyhogy mindenkit betereltünk a hátsó ajtón, mi meg gyorsan lecsaptunk a maradék székekre a nézőtéren. Nem volt belőlük sok, tömve volt a ház.

A műsor, be kell vallanom férfiasan, zseniális volt. Ha még emlékeztek rá, a legutóbbi Moth élményem kétes eredményekkel zárult; a mai viszont száz százalékban a hihetetlenül király kategóriába került besorolásra. Először az Unchained zenekar foglalta el a színpadot, ami két személyből állt, egy sok hangszeren polip módjára játszó srácból és egy reszelős hangú, nagyon jópofa csajból. A kezdő szám után Peter Aguero foglalta el a színpadot, aki a fent linkelt bejegyzésben házigazdaként szerepel. Róla azt kell tudni, hogy hatalmas, medveszerű fickó, aki kívül csupa tüske, profánság és pofátlanság, de valójában kenyérre lehet kenni, és végtelenül szeretni való. Ezúttal megint csak ő volt a házigazda, és ugyanúgy veszekedett a közönséggel, mint ahogy emlékeztem rá, de közben észrevétlenül elérte azt is, hogy mindenki remekül érezze magát.
Az első fellépő egy Dawn Fraser nevű fekete csaj volt, aki arról mesélt, hogyan próbálta megtalálni az identitását különböző fehér és fekete közösségekben. Ez így marha komolyan hangzik, de valójában vicces volt és jópofa; a sztori nagy részét az tette ki, hogyan kergette az őrületbe az anyukája által befogadott pulikutya, amíg végül már azt hitte, a fekete rasztás állatka feketébbnek hiszi magát nála. Ezt persze én külön élveztem.
A második mesemondó maga Peter volt, aki arról mesélt, milyen nehezen tudott csak egyetemista korában randizni, mert egyáltalán nem volt önbizalma. Ez megint csak unalmasan hangzik, de a végére szívmelengető, mulatságos sztori kerekedett belőle arról, hogyan jött össze a feleségével, amikor úgy döntött, a lehető legcikibb csajozós taktikákhoz folyamodik majd...
És végül, de határozottan nem utolsó sorban, sőt, elsősorban, Neil Gaiman is felkerült a színpadra egy sztori erejéig. Attól a pillanattól fogva, hogy a mikrofonhoz állt, totál őszinte volt minden mondata. Eddig a pontig nem nagyon tudtuk, mit takar a turné címe (unchained annyit tesz, láncától megszabadult vagy láncok nélküli). Ő aztán azzal kezdte, hogy összefűzött egy régi sztorit arról, hogyan szoktatják láncokhoz az elefántokat a cirkuszban, majd a saját életéből egy darabot, amikor elvált és egyedül élt, és egy személyes sztorit arról, hogyan mentett meg egy nagy barna kóbor kutyát, ami egész életében egy méter láncon élt (és akiből hosszas mosdatás után Neil jól ismert nagy fehér kutyája lett). Szerény véleményem szerint bárki, aki egy óriási csatakos kóbor kutyát betuszkol egy bogárhátúba, rossz ember nem lehet. Ennyi.

Az előadás végeztével Neilt elrabolták a rajongók, mi pedig benn maradtunk a teremben workshopra. A résztvevők száma természetesen ezen a ponton drasztikusan megcsappant, de lendületet nem veszítettünk; Peter, Dawn és a Moth alapítója foglalták el a színpadot, hogy a mesemondásról beszélgessünk velük egy röpke másfél órát. Nagyon szimpatikus volt, ahogyan a Moth mesélők hozzáálltak a témához. Eleinte azt hittem, nem sok közös lesz bennünk; ők kizárólag személyes sztorikban utaznak, az én érdeklődési köröm meg a legendákhoz áll közelebb, de amikor a lényeghez értünk, rá kellett jönnöm, tulajdonképpen talán eddig ők mondták a mesemondói létről a legtöbb okosat. Először is arról beszéltünk, hogy az érzelmek hogyan teszik a személyes sztorikat tartalmasabbá, mint a stand up comedy - lehet, hogy a sztori maga csak neked érdekes, de ha mond valamit alapvető emberi tapasztalatokról vagy érzésekről, akkor mindenki más is magával vihet belőle valamit. A legfontosabb gondolat szerintem az volt, amikor Peter közölte velünk, hogy a mesemondó felelőssége a történet; az, hogy milyen reakciókat vált majd ki, a közönség dolga. Ha azzal a céllal állsz ki a színpadra, hogy valamilyen hatást szeretnél elérni, nagy eséllyel csalódni fogsz. Te csak foglalkozz a történettel, a többi majd jön magától. Igazat szólt.

A workshop részeként kiválasztottak egy személyt a nézőtérről, aki előadhatta a saját személyes sztoriját a színpadon. A választás Cathyre esett, aki királynőként vonult fel a színpadra, és lenyomott egy öt perces, visítósan jópofa sztorit egy francia balerináról, aki egy évig a szobatársa volt, és kilós kiszerelésben vásárolta az óvszereket. Szénné röhögte magát mindenki, Cathyt pedig a mesemondók nagyon megdicsérték (miután szétboncolták a sztoriját ízekre). Cathy persze ragyogott, és egy Oscar-díj átadói pillanatban bemondta a mikrofonba, hogy itt ül a szobatársa az első sorban, mire én csak annyit tudtam visítani, hogy "én egy MÁSIK szobatárs vagyok!!!". Mindenki dőlt a nevetéstől.

A műsor csak akkor ért véget amikor a szervező erőszakkal levonszolta a három főkolompost a színpadról, mert öt percük volt elhagyni a parkolót, hogy odaérjenek az esti fellépésükre. Gyors búcsúzkodás következett, nagy ölelések Petertől, névjegykártya-csere meg hasonlók. Neil eddigre már régen felszívódott, így aztán végül a könyveinket nem sikerült aláíratni, de ez nem nagyon törte le a lelkesedésünket. Remek nap volt, és még sokáig fogjuk visítva emlegetni.

Az igazi férfi szoknyát hord

És a turkálással még nem ért véget a hétvége: előttünk állt a teljes vasárnap, amit a szép napsütéses idő ürügyén egy másik szabadtéri eseményre fordítottunk. Meglátogattuk az idei Sycamore Shoals Kelta Fesztivált.
Elöljáróban el kell mondani, hogy ezen a környéken mindenki kelta. De legalábbis annak vallja magát. Az Appalache telepeseinek döntő többsége skót és ír bevándorlók közül került ki az elmúlt háromszáz évben (ez a meséikből is látszik), és sok család vagy tartja még a hagyományt, vagy visszakereste a gyökereit, amikor már nem voltak az írek kitiltva a tisztességes éttermekből.

Ebből kifolyólag a kelta fesztivál a környéken különösen nagy népszerűségnek örvend. Tulajdonképpen egy óriási kirakodóvásárt kell elképzelni, ami inkább skótnak, mint írnek bizonyult. A sátrak legtöbbjét skót klánok tették ki, akik nagy összetartozásban képviseltették magukat, és segítséget nyújtottak mindenkinek, aki a saját családi gyökerei után kívánt kutakodni. Ez nagyon jó mókának bizonyult; a vezetéknevedből visszakerested a klánodat, onnan a származási helyedet, címeredet, családi mottódat, és azt, milyen kockás kiltet szabad viselned. És ha már a kilteknél tartunk: a fesztivál közönségének jó kétharmada kiltet viselt, aminek én egyáltalán nem voltam ellenére. Volt persze néhány borzalmas fantasy-középkori jelmez is, de a legtöbb kosztümös emberke egészen autentikusan nézett ki.

A vásárosokról ugyanezt már nem nagyon lehetett elmondani; "kelta" fesztivál lévén volt egy rakat boszorkányos stand, hastáncosok minden mennyiségben, filmekből másolt fegyverek, meg a szokásos nyári vásári kavalkád. De lehetett azért szép dolgokat is látni, például egy csomó remek kutyát, kicsi sztoikus skót terriereket meg gigantikus skót masztiffokat, utóbbit szívesen hazavittem volna, de túl sok gyerek ült a hátán. Voltak terelőkutyák is, meg terelni való, frissen nyírt birkák, terelést viszont nem láttunk, mert kutyák és birkák békés egyetértésben kókadoztak az árnyékban. Az egyik sátorban ír zenét játszott négy fiatal lány; szívből jött.

A fesztivál legjobb része természetesen a lovagi torna volt. Két gigantikus lovon ült két alaposan felpáncélozott úriember, és a háttérben szaladgáló tündérek és turisták ellenére ők viszont tényleg autentikusak voltak. A ló nyomott egy tonnát, a páncél hatvannyolc kilót, az úriember valamivel többet, nem kellett közel állnunk a kerítéshez, hogy remegjen a föld a lábunk alatt. Mivel időben érkeztünk, volt alkalmam megnézni, hogy szerelik fel a lovagokat és a lovakat. A show meg volt tervezve szépen, a kopjatörés viszont élesbe ment; látszott is rajta, mert szálltak a szilánkok mindenfelé, de a nyeregből szerencsére senki nem esett le.

Az egyik lovag egy fiatalabb úriember volt, a másik (mi az ő rajongói közé szorultunk) egy daliás kiállású hatvanas. A torna elején mindketten kaptak egy-egy szál rózsát, amit át kellett nyújtaniuk egy hölgynek a közönségben. A fiatal lovag gáláns bókok közepette adta a virágot az egyik rajongónak; az idősebb fel-alá léptetett a sor előtt egy ideig, aztán szólt a bíráknak, hogy igazságtalanul van a tömeg elosztva, mert minden szép hölgy az ő oldalára került. Megszerettük.
Nekem az egész műsorban természetesen a kikiáltó volt a kedvencem, Lovagregény után szabadon; amíg a lovagok kopját cseréltek meg fel- és leszereltek, ő szórakoztatta a közönséget, és jól is csinálta nagyon. Emlékeztetett minket, hogy egy egy tonnás ló sokat eszik, meg arra is, hogy tartsd a szemed a gyerekeden, hogy ha netán kirepül egy kopjaszilánk a közönségbe, magad elé tudd kapni.

Természetesen olyan messze semmi nem repült, bár a pockok többször is megpróbáltak bemászni a pályára, szerencsére senkinek sem esett baja. Vidám középkori hangulattal feltöltekezve jöttünk el, miután daliás lovagunk csúnyán kikapott az ifjabb generációtól.
Egy délutánra nagyon megérte kimenni a kelták közé. Mindenki lelkesen ünnepelte ír/skót gyökereit, szólt a zene, és lehetett turkálni mindenféle kelta és kelta jellegű cuccok között. A többiről a képek magukért beszélnek.

Össznépi turkáló

Új környékünk érdekes, ám annál szórakoztatóbb módon ünnepli az iskolaév kezdetét: a környező összes utca egyszerre tartott egész napos garázsvásárt. Ilyenkor mindenki kirakja az előkertbe az összes kacatot, amitől meg akar szabadulni, mindenki más, köztük mi is, meg azzal tölti a napját hogy fel-alá bóklászik és kincsek után turkál. Általában egy-egy ház külön szokott ilyesmit rendezni, költözés előtt, vagy ha kis készpénzre van szükségük; de amikor öt-hat utca egyszerre rámol ki a porosodó dobozokból, akkor aztán van egész napra nézni- és vásárolni való kacat.
A szorgosabbja már péntek délután kipakolt; Cathy szobatárssal és Gini szomszédasszonnyal közösen lesétáltunk körülnézni, hátha van valami, amire lecsapni érdemes. Mindenkinek meglett a maga öröme: Cathy színes lepedőket vásárolt a készülő rongyszőnyegéhez, meg a kedvenc filmjeit DVD-n potom száz forintnak megfelelő áron; Gini régi, szépre dekorált pléh sütidobozokat vadászott; én ékszerek és kitűzők között turkáltam, és megmentettem egy élénkzöld plüss békát az elhagyott játékok dobozából. A hosszas mászkálás végeztével betértünk a helyi (ír) fagyi- és dohányboltba egy milkshake-re, és diadalmasan vonultunk haza esti mozizásra.

Szombat reggel aztán beindult a környéken a nagyüzem. Hirtelen minden békés kis kertvárosi utca megtelt lassan cirkáló kocsikkal, amik a nap előrehaladtával egyre jobban megteltek kincsekkel (tetőre közözött szék, asztal, mosógép, csomagtartóból kilógó hangfalak). Az élelmesebbje kis kerekes kocsikkal járta az utcákat, vagy a babakocsit módosította az alkalomra. Az egész kertváros nyüzsgő sétálóutcává változott, és azok a családok, akiknek nem volt eladni való kacatja, limonádét és sütit árultak az utca szélén. Kicsik és nagyok mind szorgosan reklámozták a portékájukat, és széles mosollyal invitálták a járókelőket, hogy nézzenek körül a kertben.

Nézni pedig volt mit. Ruhák, étkészletek, patchwork takarók, hintaszékek, babakocsik, CDk és DVDk, játékok, számítógép-alkatrészek, plüssállatok, kalapok, cipők, kések, ékszerek, teáskannák, könyvek, dobozok, pipák, kártyapaklik, játékautók, jelmezek, autóalkatrészek, szobrok, porcelánok, festmények, fényképek, képeslapok, biciklik, bútorok, háztartási gépek, tükrök, utcatáblák, pénzérmék, napozó kisbabák fűre terített pokrócokon, esernyők, sótartók, papírsárkányok, kitűzők, műanyag zombik, Halloweek dekorációk, selyemvirágok, kanapék, csillárok, állólámpák, hangszórók, baseball-labdák, focilabdák, kosárlabdák, mosdókagylók, mozaikok, mappák, jegyzetfüzetek, játékbabák, varrógépek, görkorcsolyák, laposüvegek, fiolák, mérlegek, táskák, hangszerek, kisteherautók, fejszék, játékpuskák, horgászbotok, polgárháborús kitüntetések, baseball-kártyák, foci-kártyák, pokémon kártyák, gyertyatartók, gyertyák, szentképek, rendszámtáblák, kulcsok, köszörűkövek, szivarok, rugdalózók, tolldíszek, ceruzák, fonalak, meg toronyóra lánc nélkül.

Szombat reggel egyedül sétáltam le az eső előtti napsütésben, és bóklásztam végig a Fenyőfa utcát. Rögtön az utca elején az egyik asztalon egy otthagyhatatlan kincset találtam: egy életnagyságú plüss bobtail kutyát, ami hivatalosan párnaként funkcionál. Miután megvettem potom áron (a lány, aki árulta, az egyik mesemondó tanítványom volt), a gigantikus plüssel a hónom alatt bóklásztam tovább, ami a diófa óta a legjobb kiegészítőnek bizonyult a ruhatáramban. Az emberek egyik fele azt hitte, igazi, és nagy ívben elkerült; a másik felük vagy visítva ugrott egyet, vagy szélesen vigyorogva dicsérte a kutyát, és minden gyerek halálos irigységgel nézett utánam. Amikor hazajöttem, még Cathy is sikkantott egyet, és már épp magyarázta, miért nem tudunk etetni egy ekkora állatot, mire rájött, hogy plüssből van. Hehe.
A kutyával a hónom alatt futottam bele a srácokba is, akik természetesen egy láda Star Wars figura felett dugták éppen össze a fejüket (de aztán megállapították, hogy mind az új filmekből van, és így a tíz centet sem érik meg). Négyesben bóklásztunk hát tovább, és hamar kialakult a rendszer, mely szerint én csillogó dolgok és könyvek között turkáltam, amíg ők antik késekről és autóalkatrészekről vitatkoztak az eladókkal. A nap vétele végül egy hatalmas ládányi Pokémon kártya lett, amitől egy idősebb néni akart húsz dolcsiért megszabadulni. Végtelen izgalomba hozta a nerdöket, mert néhány lap ennél jóval többért adható el az ebayen, így aztán hazafelé menet a sofőr kivételével az egész bagázs lapokat válogatott a hátsó ülésen. Mindenkinek megvolt a napi sikerélmény.
Az érdekes az egész (nagyon amerikai) élményben az, hogy egyáltalán nem volt lomtalanítás hangulata. A legtöbb kacat teljesen használható volt, az emberek vígan fizettek értük egy-két dollárt, és ott volt a város apraja-nagyja, egyáltalán nem szégyellve, hogy mások kacatosában turkál. A limonádé, süti, hot-dog, fagyi, és a nyári meleg pedig egészen jópofa kirakodóvásár-hangulatot eredményezett, amiben vígan elszöszölt az ember egy egész napon át. Ahogyan Cathy a végén megjegyezte, ez az Amerika élmény, nem a Starbucks.

Country zene sör nélkül

Hartford után már hiányzott, hogy a visszafogottságáról (és remek alkoholjáról) híres Tennessee-ben is részem legyen egy valódi, hivatalos, egyetemi szervezésű biobuliban. Végül aztán eljött a nagy alkalom: az iskolaév kezdetének örömére a helyi diákönykormányzat ingyenes koncertet hirdetett, természetesen country műfajban.
(Hogy mi adta a koncert bio jellegét? Hát az, hogy még mindig Amerikában vagyunk, ahol 21 éves kor alatt csak embert ölhetsz, de inni nem szabad; a campuson pedig 21 éves kor felett sem, mert ez itt kérem egy csontszáraz campus, ha moonshinet akarsz venni, egész a szomszéd utcáig kell menni érte.)
A koncert a focipálya lágy pázsitján kapott helyet, ahol nagyjából ötszáz egyetemista gyűlt össze a lemenő nap fényében egy kis ingyenes zenehallgatásra. A körítést nem aprózták el; a profi turnészínpadon kívül felfújtak még egy három emelet magas kék kalózt is, ami nem mellesleg az egyetem kabalája, és eséllyel pályázik az állam legbénább kabalájának kétes címére (mi csak úgy ismerjük, a Hipotermiás Szárazföldi Kalóz).
Természetesen nincsen koncert előzenekar nélkül. A megtiszteltetés egy olyan bandának jutott, amely még bimbózó karrierje elején áll, és minden tagja az egyetemről származik (említettem már, hogy nálunk van a világ egyetlen bluegrass tanszéke?). A kissé zavaró nevű Twang Bangers egészen helyre előzenélést csapott, több daluk nagyon tetszett, főleg mert helyi dolgokról énekeltek, és az énekesük hangjába nem kevés dög szorult. Ezen a ponton még mint az ötszáz néző kerti székeken üldögélt, vizet és kólát szopogatott, és a kisujját se mozgatta a fejleményekre. Itt kezdett először megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy egy jó koncertélmény döntő hányadáért a sör a felelős; alkohol hiányában mindenki kissé tétova, nagyon udvarias, és teljesen langymatag volt, csak én ráztam a rövidgatyámat a hátsó sorban.
Az előmuzsika végeztével jó fél órás szünet következett, melynek során azon töprengtünk, mi értelme bemelegíteni a közönséget, ha utána hagyják kihűlni. Ám amikor végül elkezdődött a fő attrakció, hirtelen mindenki elhagyta a kerti székeket és lábra pattant: megjelent Josh Turner a színpadon.
Az úriemberről azt kell tudni, hogy az amerikai toplisták legmélyebb hangjának Guinness rekordjával büszkélkedhet, és ez elég is volt önmagában ahhoz, hogy az összes lány és a fiúk kétharmada sikítva vesse magát a színpad irányába. A hanghoz színpadra való arculat is társult (lehengerlő mosollyal), valamint egy dögös zenekar, melyben egy brit hegedűs, egy rakat déli zenész és az Asszony mint zongorista szerepelt. Volt füst, fények, köröző helikopter, kivetítők, repülő alsóneműk és minden, ami egy jó koncerthez kell... kivéve, mint már említettük, az alkoholt. Két dal között Josh bácsi meg is figyelte, hogy a tömegen úszni kívánó személy másfél métert haladt, és reméli, nem sérült meg nagyon a landoláskor.
A zene kiváló volt, a dalok szórakoztatóak, legtöbbjük a country szokásos témái körül forgott: a whiskey elfogyott, a nőm elhagyott, a kutyámat meg elütötte egy traktor, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Főleg cowboycsizmás lányok voltak terítéken, közbe-közbeszúrva egy-egy vallásos dal is arról, hogy Jézus a barátunk (emlékeztetőül: még mindig Tennessee-ben vagyunk!), és néhány pörgősebb szám is, háta mégis felbátorodik az ötszázból valaki, és esetleg mozogni kezd. A színpadról nézve a tömeg erősen hasonlíthatott a Walking Dead évadzáró jelenetére, mert még a visszatapsolás is eléggé harmatgyengére sikeredett, és nem a show minősége miatt. A záró szám már egyenesen nekünk szegezte a kérdést, hogy miért nem táncolunk, te sok elsős mafla megfelelő folyékony kezdeményezőkészség hiányában nem vette a lapot.
Ez persze nem Josh bácsi hibája volt, ő lehengerlő volt és csodásan vallásos és férfias. De hát egy olyan egyetemen, ahol a felfújható kalózkapitány kólásüveget kapott a kezébe, nehéz dolog a whiskeyről énekelni.

(A zenét és a műfajt mindenesetre melegen ajánlom mindenkinek, mi remekül mulattunk rá!)

A Dollywood élmény

Annak örömére, hogy véget ért a nyári iskola, Crista barátnőm és kis családja felpakolt engem is és elvittek egy napra Dollywoodba.

Annak, aki nem tudná: Dollywood Tennessee legnépszerűbb mega-giga-hiper-szuper vidámparkja, Dolly Parton jóvoltából, aki ideát istennő státuszban van, és elképesztő vagyonának egy részét mindenféle jótékonysági célokra költi. A parkot azért építette, hogy Gatlinburg városa ne menjen csődbe; a küldetés annyira jól sikerült, hogy a város appalache-i mini Las Vegassá avanzsált, és ilyenkor nyáron szétveti a turizmus. Már az odavezető út is színházakkal, kaszinókkal, múzeumokkal és óriási műanyag szobrokkal volt kikövezve, és vendéglátóim azon kuncogtak, ez az igazi amerikai élmény! Végtelenül szórakoztató volt nézni a mindenféle turistacsapdákat az út két oldalán.
Először az aquaparkba vonultunk be, a nagy hőségre való tekintettel; rengeteg medence és még több csúszda között lehetett válogatni. Ez az élmény nem különösebben különbözött egy átlag nyári Balatonparttól, mínusz lángos, és rengeteget kellett sorba állni, de a csúszdák nagyon mókásak voltak, főleg, amikor csőben csúsztál fél kilométert, és semmit nem lehetett látni.

Miután megszáradtunk és megebédeltünk, átvonultunk a vidámparkba, ami önmagában egy város, tele mindenféle érdekességgel. A hullámvasutakra csak egy pillantást kellett vetnem hogy tudjam, nincs az a nyálcsorgatós izlandi viking panteon, amivel engem rá lehetne venni, hogy felüljek akár egyre is. Ennek ellenére négy órát lézengtünk a parkban; zenét hallgattunk, boltokban turkáltunk, szappanbuborékot fújtunk, sasokat nézegettünk, aranyat mostunk, bámultuk az üvegfúvókat/kovácsokat, körhintáztunk, vattacukrot ettünk, tüzes karikákon átugráló kutyákat néztünk, gőzmozdonyt csodáltunk, és hasonló vásári látványosságokkal múlattuk az időt. Crista időnként megpróbált rábeszélni egy-egy utunkba kerülő hullámvasútra, de sikertelenül (ahogy Sid a lajhár mondaná, "de én élni akarok!!!"). Ennek ellenére a nap remek élmény volt, szórakoztató a maga giccses bájával és vásári komédiás hangulatával. Újabb amerikai élménnyel gazdagodtam.

A képen a park egyetlen mesemondója látható, egy kitömött keselyű formájában. Reszelős hangon mesélt appalache-i hazug meséket, a gyerekek meg a kerítésen lógva hallgatták. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek...

Mesemondó mesterkurzus: Afrika nem egy ország

Mivel az új munkahelyem még mindig készülőben van, a héten nem volt más dolgom, mint bekéredzkedni a nyári félév utolsó mesterkurzusára. A mester ezúttal Charlotte Blake Alston volt, akihez eddig csak a Cincinnati konferencián volt szerencsém, de a téma, amit hozott, már előre felkeltette az érdeklődésemet: afrikai mesemondásról és a népmesék fontosságáról ígért hasznos információkat.

Kezdtük a történetet azzal, hogy Afrika nem egy ország. Ezt persze tudta is az osztály nyolc haladó diákja, de nem árt ismételgetni. Ennek kapcsán kaptunk egy vaktérképet, és öt percet, hogy annyit bejelöljünk az 53 afrikai országból, amennyit csak tudunk. Én tizenkilenc helyes válasznál tettem le a fegyvert, és kellően szégyelltem magam. Próbáljátok ki ti is, jó móka.
A gyakorlat arra volt jó, hogy az agyunkba vésse: nincs olyan, hogy "afrikai népmese". Sajnos ha az ember ránéz egy mesegyűjteményre, nagyon sokszor pontosan így felölnek minden, Afrikából származó történetet, miközben az európai mesék ország szerint vannak megkülönböztetve (és ha figyeltétek, még az Olimpián is gyakran mondtak "afrikai sportoló"-t). Charlotte azt kívánta hangsúlyozni, hogy ha "afrikai mesét" mesélsz, mesemondó felelősséged tudni, pontosan honnan származik, melyik néptől és melyik kultúrától. Hogy a kultúrák sokféleségét demonstrálja, hozott egy hosszú listát a kontinensen beszélt nyelvekről, és mindegyiken megtanultunk köszönni és elbúcsúzni (valamint a nyelv nevét és azt, hogy hol beszélik).
Ezen túllépve elérkeztünk az igazán szaftos témákhoz. Hosszasan tárgyaltuk a mesemondás szerepét különböző afrikai kultúrákban, és azt, mennyire szerves része a mesélés a mindennapi életnek; mennyire szorosan összefonódik a tánccal és a zenével, és mennyire közösségi esemény. Ahelyett, hogy a mesemondó egy színpadon állna, legtöbbször az egybegyűltek közösen adják a ritmust, éneklik a refrént, táncolnak két történet között stb. Beszéltünk sokat a griot hagyományról is - ők elsősorban a nyugat-afrikai országok (Ghána, Szenegál stb.) hivatásos és nagyra becsült történetmondó mesterei, akik generációkon át örökítik a zene, történelem és az előadóművészet titkait. A griot hagyomány az Újvilág fekete mesemondóinak legerősebb gyökere; a ritmus, a zeneiség és a büszkeség, ami a griot státuszával jár, elkísérte a rabszolgákat és bevándorlókat az óceánon át.
És nem a zene és a ritmus volt az egyetlen, ami megtette a hosszú utat: jöttek velük a tricksterek is, csapatostul. Kitörő lelkesedésemre legalább fél napot töltöttünk azzal, hogy tricksterekről beszélgettünk; nem tudományos értelemben, hanem úgy, ahogy a bogaras barátairól beszélget az ember. Charlotte meg volt lepődve, hogy ennyi afrikai trickstert ismerek; a helyzet az, hogy Ananszi, Eshu, Zomo és a többiek velem vannak már évek óta.
A sok érdekes téma, mesehallgatás és közös zenélés-dobolás-éneklés közepette el is repült a három nap pillanatok alatt. Csütörtök este Charlott tartott nekünk két órás mesemondó koncertet a színházban, és mindenkit levett a lábáról; pénteken és szombaton délután viszont mi voltunk a középpontban.
Miközben mi afrikai mesékről tanultunk, a belvárosban nagyban zajlott az éves Umoja Fesztivál, ami az afrikai és afrikai-amerikai kultúrák ünnepe. Az utcákat lezárták, színpadokat építettek, kirakodóvásár nőtt ki a földből, zenészek ültek minden sarkon, és táncosok-gólyalábasok vonultak fel s alá. Remek móka volt, színes, zajos, és meg az eső sem esett, egy hónapja először. Ennek örömére kis csapatunk kapott egy saját színpadot, ahol mindkét délután háromórás műsort tartottunk gyerekeknek és felnőtteknek. Az alábbi válogatott fotók ezen a két délutánon készültek:

 Joshua and Michele énekelnek és zenélnek a mesék közötti szünetben (ez külön kihívás volt, mert gyakorlatilag minden utcán és utcasarkon szólt körülöttünk a zene)

 Michele balladát énekel a színpadon

 Lisa (aki egyébként hivatására nézve gyerek-lelkész) nagyon jól mutat a színpadon, sokat mocorog, élvezet fotózni

Dr. Sobol, a Nagyfőnök, úgy döntött, rappelni fog, Charlotte tiszteletére...

Dr. Sobol tovább rappel, Charlotte mint beatbox szerepel, David, Joshua és Brenda pedig háttértáncosok/énekesek. A mese egyébként a Froggy went a-courting című népszerű ballada modernizált verziója.

David, hátterére nézve mérnök, hivatására nézve bohóc és mesemondó, felvette a cipőket mindenki nagy örömére

 Margo Anansziról mesél, és egyben elviszi a "legdögösebb mesemondó"  nemhivatalos címét a fesztiválon

 Joshua egy jól begyakorolt klasszikussal rukkol elő, és óriást játszik

Jómagam (én egy fél órás blokkot kaptam a műsorból, mint diplomás mesemondó, így aztán belefért Aisha az időbe, és erre ritkán van alkalmam!)

 Dr. Reed, a Nagyasszony, texasi mesékkel szórakoztatott minket

Charlotte mindkét kap megkapta az utolsó fél órát, mert azért mégiscsak mindenki őt akarta leginkább hallani. Nem tudok betelni vele mennyire zseniális a hölgy a színpadon. Megint új kedvenc mesemondóm van...

"És te mitől lettél mesemondó?..."

A szombati nappal hivatalosan lezárultak mesemondó tanulmányaim: sor került a záróvizsga-fellépésemre az egyetemi színházban. Az öt féléves klasszika-szigorlat óta nem izgultam vizsgán ennyire.

Amikor egy mesemondó diák érzi, hogy közeleg a vég, azzal a feladattal találja szembe magát, hogy önállóan meg kell szerveznie és kiviteleznie egy teljes órás mesemondó előadást. Nem mondom, hogy nem csináltam már ilyet korábban, de most történt először, hogy osztályoztak is.

Heteken keresztül rágódtam a kérdésen: milyen témát válasszak mesemondó tanulmányaim megkoronázására? Az eddigi diákok közül mindenki más és más megoldást választott. Danielle, ahogyan korábban írtam, megvillantott minden műfajt, ami csak a repertoárjában megtalálható, míg Patrick kizárólag a legjobb sztorijait hozta. Hosszas rágódás után úgy döntöttem, hallgatok a nemrég elhunyt mesemondó nagyasszony, Jackie Torrence tanácsára: "Ha nem vagy biztos benne, mit mesélj, akkor táncolj azzal, aki elhozott a bálra." És én pontosan ezt tettem: olyan történeteket válogattam, amik velem voltak már jóval az előtt, hogy tudtam volna, mi az a mesemondás.

A színházat lefoglalni nem volt egyszerű, de csak-csak sikerült; közönséget toborozni már jóval nehezebb volt így a nyári szünet közepén, de szerencsére a barátaimra most is lehetett számítani. Végül tizenöt-húsz ember gyűlt össze a nézőtéren, és Joel még a mikrofont is segített beüzemelni, hogy minden simán menjen.

A műsorom címe: Egy maréknyi gránátalma-mag. Onnan indultam, hogy ha van az embernek születésnapi fája, akkor az enyém a gránátalma, amit a nagyszüleim ültettek nekem a kertbe. Innen aztán tovább haladtam a személyes sztorik vonalán, és beszéltem kertekről, családról, meg gyümölcsökről; végül aztán csak kilyukadtam Pomona és Vertumnus mítoszánál, ami az egyik első történet volt, amit valaha meséltem. Ezek után tovább beszéltem a mesemondó utazásomról; elérkeztem a régészethez, ami nem múlt el nyomtalanul, meséltem nekik egy kicsit a Kárpát-medence történelméről és arról, hogyan jönnek a hunok a magyarokhoz, avagy fordítva. Ide szúrtam be Attila és a mutatványosok legendáját, ami ugyan jóval a hunok után íródott, de valamiért mindig is megfogta a fantáziámat, így aztán tíz sorról kibővítettem jó húsz percesre, hadd okuljon a hallgatóság. A hunok és a régészet után arról meséltem, hogyan kaptam meg az első fizetős fellépésemet a Szépművészeti Múzeumban, és ennek kapcsán elérkeztem a perui mesékhez, ahol Wayqui segítségéről megemlékezve beszúrtam a műsorba a Kék kavicsot történetét (ami most is mindenkit levett a lábáról).

A műsort Rigó Béla versével, az Óradallal zártam, amit előző éjjel sikerült angolra fordítanom, és összefűztem az angol és a magyar verziót; az egyik kedvenc versem kiskorom óta, és szerintem szépen lekerekítette az előadás végét.

A műsor végeztével már nem volt más hátra, mint megölelgetni mindenkit, aki eljött meghallgatni, és testületileg átvonulni egy szomszédos étterembe, koktélozás céljából.

Kezdem úgy érezni, hogy diplomás mesemondó vagyok.

Mesemondó Mesterkurzus - Picasso és társai

Azt hittétek, végre túl vagyunk a mesemondó kurzusok felsorolásán?
Rosszul hittétek.
Bár az utolsó kötelező órám Elizabeth kurzusa volt, attól a nyári félév még vígan zajlik tovább, és amíg el nem kezdek dolgozni, semmi sem akadályoz meg abban, hogy bejárjak a félév végi mesterkurzusokra. Az e heti kínálatot pedig a világért sem hagytam volna ki: örök kedvenc mesemondóim egyike, Dolores Hydock tartott nekünk gyorstalpalót a művészetekről.

Doloresről már áradoztam eleget a blogon ahhoz, hogy most ne akarjam ismételni magam; inkább mesélek arról, mi mindent tanított nekünk három nap alatt. Csak hogy értsétek a bejegyzés címét: egy Picasso-idézetre utal, mely szerint "Ha műkritikusok találkoznak, művészetről és ihletről beszélgetnek; ha festők találkoznak, arról, hol lehet olcsó terpentint venni." Ezen a nyomvonalon elindulva a kurzus arról szólt, mik a mesemondó szakma alapjai, milyen trükkökre épül a mesemondók mestersége, és hogyan lehet további hasznos trükköket lenyúlni más művészetek szerszámdobozából.

A három nap alatt sorra vettünk néhány művészeti ágat, és szemérmetlenül loptunk mindegyiktől. Mivel Dolores eredetileg színész, így a színházzal kezdtük a munkát, és összeválogattunk technikákat, amik egy színpadi mesemondó hasznára lehetnek. Ezzel el is telt a teljes első napunk; este Dolores két órás nagyelőadást tartott az egyetemi színházban, ahol a gyakorlatban is bemutatta, mitől döglik a légy. Az egész műsor személyes sztori volt, de ha valakitől elviselek két órát a boldog gyermekéveiről, akkor az Dolores, a maga utánozhatatlan bájával, csillogó szemű lelkesedésével, és éles humorával.

A második napon áttértünk a festészetre. Példaként Norman Rockwellt emeltük ki, aki arról híres, hogy egyetlen képen teljes történeteket képes elmondani (én se hittem, amíg nem láttam). Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy az úriember tanított is festészetet, és egy könyvében pontosan leírta, milyen lépéseken keresztül készül el egy-egy mesemondó festmény. Lépésről lépésre végigrágtuk az egészet, és megbeszéltük, hogyan lehet a festőknek szóló tanácsokat mesemondásra alkalmazni. Délután áttértünk a mozgóképekre: Pixar kisfilmeket néztünk, és aztán azt gyakoroltuk, hogyan tudjuk a mesét, amin éppen dolgozunk, két és fél percben tökéletesen elmondani. Kihívás volt, de nagyon szórakoztató.

Az utolsó nap reggele a tánc művészetével telt: Dolores, amellett, hogy színész és mesemondó és zseniális tanár, táncoktató is immár jó húsz éve. Cajun keringőt tanított nekünk, és miután kitáncoltuk magunkat, hosszú listát írtunk arról, miben hasonlít a tánc a mesemondáshoz (avagy fordítva). Meglepően sok volt a hasonlóság.

Dolores kurzusa, amellett, hogy végtelenül szórakoztató, nagyon hasznos is volt. Egyrészt, mert az alapokat nem lehet elég sokat ismételni (amikor már nem nézed a lábaidat, akkor tudsz táncolni igazán), másrészt mert megmutatta, hogy a mesemondás mint művészet nem önmagában lebeg a levegőben, hanem ezer szállal kapcsolódik más művészeti formákhoz. Ez nem azt jelenti, hogy a mesemondónak feltétlenül színész, festő, táncos stb. módjára kell viselkednie; csupán azt, hogy nem éri meg újból feltalálni a kereket, ha a többiek már megtették. És, mint mindig, most is megjegyeztük: tanulni a profiktól érdemes.

Mesemondó mesterkurzus III. - Bezár a bazár

Három hét úgy elrepül, hogy észre sem vettük; mire magunkhoz tértünk a mesék végtelen folyamából, már véget is ért a Haladó Mesemondás kurzus. Személy szerint még három napig vagyok diák - a hét végére, ha minden egyetemi szervezet és bürokrata is úgy gondolja, diplomás mesemondó leszek.

Tudom, hogy ismétlem magam, de Elizabethnél jobb tanárt kívánni sem kívánhat az ember; végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy az ő vezénylete alatt tanulhattam ezen a nyáron. Emberként és mentorként egyaránt ritka fajta: azt issza, amit prédikál, a végletekig kiáll a tanítványai mellett, és olyan mélységes igazságérzet él benne, amit kevés embernél látni. Emellett rengeteg munkát fektet a mesemondásba, amit végtelen alázattal kezel; nem tesz különbséget kétezer fős színházi nézőtér vagy ötfős kisvárosi osztály között, nem tartja nagyobbra az előadóművészetet mint a jó modort, és nem csak előadásra, hanem emberiességre is tanított bennünket. A mesemondó abban különbözik minden más művésztől, hogy elsősorban nem saját magát, hanem a mesemondást népszerűsíti; egy mesemondó sohasem jut el arra a pontra, ahol már nincs mit tanulnia. Minden év elején nézd át a repertoárod és döntsd el, mi az, amit még élvezel mesélni, és mibe untál bele; mi az, ami még igaz, számodra és hallgatóság számára, és mi az, amin változtatni kell. A mesemondó munkájához hozzátartozik az etika, az udvariasság, a komoly kutatómunka és a folyamatos tervezés. Mindenkinek vannak történetei; ne ragaszkodj egyetlen műfajhoz, próbáld ki a többit is, akkor is, ha sohasem lesznek a kedvenceid.
Ez utóbbi tanács egyébként be is vált. A három hét alatt minden héten egy más műfajba tartozó történetet kellett előadnunk; az első két héten ragaszkodtam a biztos talajhoz, és történelmi, ill. hagyományos mesét mondtam, de a harmadik hétre elengedtem a kapaszkodót. A hétfő esti soron következő Slam-en nem csak házigazda voltam, hanem versenyző is, és második helyezett lettem egy személyes sztorival, ami arról szólt, hogyan utaztam Rómába pápai audienciára. Pénteken pedig, a záró előadáson, egy családi történettel rukkoltam elő. Mindegyik előadás meglepően élvezetes élmény volt, és úgy látszott, a közönség is szereti őket, amin nem kicsit lepődtem meg, de nagyon jólesett.

Kis csapatunk is egészen összeszokott a három hét alatt. Hatan voltunk az osztályban, hat nagyon különböző ember, akik nagyon egymásra találtak a mesemondáson át: Joshua (az örök színész és jóga-mester), Joel (aki első látásra komoly felnőtt, de valójában csendesen csodálatos humora van), ML (aki a személyes sztorikban érzi jól magát és mindig mindent a végletekig kielemez), Susan (aki Németországban él, csodálatosan mesél népmeséket, és nagyon szerelmes), Ingrid (egyenesen Alaszkából, bár beutazta már a földgolyót, és több tucatnyi túrát vezetett az Antarktiszra), és jómagam. Rendszeres vendégünk volt a rózsaszín tündérke, Kristin Pedemonti, David a diplomás bohóc, valamint Cathy, Elizabeth legjobb barátnője, aki Ománban él és tanít, és néha hazalátogat. Kis családi körünk három nagyon intenzív hetet töltött együtt; beszélgettünk, vitatkoztunk, meséltünk, szurkoltunk egymásnak, sírtunk (szó szerint) és nevettünk (sokat), világhíres mesemondókat láttunk és hallottunk, ezer meg ezer kérdést tettünk fel, és megfogadtuk, hogy egyszer a távoli jövőben mi is olyan nagyszülők akarunk lenni, mint Elizabeth, akinek több unokája van szerte a világban, mint ő maga gondolná.

Niall de Búrca - Hódítanak az írek

A hét bentlakó mesemondója, Niall de Búrca, egyenesen Írországból érkezett, és nem kétszáz éve ám, mint a környéken lakó ír-skót alapnépesség, hanem a múlt héten, és holnap repül is haza. Írebb az írnél, és az idei évadban elvitte nálam a kedvenc mesemondó hangzatos címét. Pedig azt nem osztogatom könnyen.

Szerintem annyit is elég lenne elmondani az úriemberről, hogy kétszer is kivonultam Jonesborough-ba megnézni, egyszer az osztállyal, egyszer meg saját kezdeményezésből. Végtelenül szórakoztatóan mesél. Gyönyörű mély hangja van, csillogó szemei, és fel-alá pattog a színpadon, mint egy gumilabda, egyszer a szék tetején áll, egyszer a színpad széléről lógatja a lábát, egyszer a mellkasát veri maori módra (éveket élt Új-Zélandon), egyszer meg kényelmesen hátradől és királyi méltósággal pásztázza a közönséget a mesemondó trón magasából. De akármit csinál is, beleáll, mint kanál a pudingba; amikor középkori lovagot mesél, úgy gyökerezik le a színpadon, terpeszben, mellkasán keresztbe font karokkal, hogy elhisszük neki, hogy a teljes ír hadsereg sem tudná elmozdítani. Pillanatok alatt változik vigyori pofákat vágó tricksterből halálosan komoly bárddá, gonosz királynőből Istenné, ördögből jóságos öregasszonnyá. A szépség az egészben az, hogy egyáltalán nincs színházi háttere, ahogy otthon mondanák, ez belőle csak úgy gyün.

Egy másik dolog, amivel a szívembe lopta magát, az, hogy minden mesét úgy kezd: ha tetszik, vigyétek. Szaván is fogom, mert nem egy olyan sztorit mondott, amit ki sem tudnék verni a fejemből: honnan ered az angol nyelv, miért szeplősek a vörös hajú emberek, miért fontosabb mindennél egy jó tanár az ember életében. Sajnos azon a napon, amikor Finn Mac Cool-t mesélt, pont nem voltam ott, ami talán mindenkinek jobb is, mert ha az ő hangján hallom Finn nevét, elkezdtem volna alsóneműt dobálni a színpadra.
(Most mi van, egy mesének is lehet rajongótábora)

Niall kihozta a maximumot az Appalache-i népesség kelta gyökereiből. Előadások után kinn állt a mesemondó központ előterében, és egyenként beszélgetett mindenkivel. Megkérdezte, mi a vezetéknevük, és mi az őseik vezetékneve; azután sorra elmondta nekik, melyik név melyik klánhoz tartozik, melyik megyéből származik, és milyen legendák kötődnek hozzájuk. Volt öreg amerikai néni, akinek az őse szelki volt (fóka-asszony), az O'Brian-ek pedig Brian Boru királytól származtatják magukat. Én, mivel közel-távol egy csepp ír vér sem csörgedezik az ereimben, megálltam szépen a háttérben, és végighallgattam az egészet; olyan volt, mint egy ráadás előadás.

És ha már a kultúráknál tartunk: a magyarok sem maradtak megemlítetlenül. Az első mesében, ahol arról beszélt, milyen ajándékokat adott Isten a különböző népeknek, a közönség bekiabálhatott országokat, és ő mindegyikről tudott valamit mondani. Amikor utólag megkérdeztem, a magyarokra mit mondott volna, lelkesen elkezdett kiabálni, hogy "Lake Balaton!" A nyelvekről szóló mesében pedig, ahol azt sorolta, melyik nyelvekből milyen szavakat vettek át az angolok, a kedvemért beletette a magyarokat is, a paprika zászlaja alatt.

Előadáson kívül Niall végtelenül jó fej, kedves, totálisan hiperaktív fickó. Szerdán az egész osztály leült vele beszélgetni, és órákon keresztül el sem mozdultunk a foteleinkből. Arra bátorított minket, hogy játsszunk a történeteinkkel, csak olyasmit meséljünk, amit élvezünk, mindig tanuljunk valami újat, és ha muszáj mesélnünk, meséljünk akkor is, ha mindenki más azt mondja, nem éri meg. Látszott rajta, hogy büszke a hivatására, és tárt karokkal fogad mindenkit, aki ugyanúgy szereti a történeteket, mint ő maga.

És ha nektek is megfordult a kérdés a fejetekben: igen, már dogozunk rajta, hogy elhozzuk Niallt a Holnemvoltra.

Ezért kell a meséknek alaposan utána nézni

Megkezdődött a Haladó Mesemondás kurzus második hete, és vele az újabb feladat. Mivel a történelmi sztorit a múlt héten kilőttem, úgy döntöttem, ezen a héten a hagyományos mese kategóriában játszadozom egy kicsit. Általánosságban véve szeretem kihasználni a házi feladatokat arra, hogy olyan mesékkel foglalkozzak, amiket már régóta halogatok a teendőim listáján. Így került a heti terítékre a Fák Csatája.
A Fák Csatája (Cad Goddeu) röviden és tömören egy középkori walesi költemény, ami rengeteg homályos szimbólumból és hosszas felsorolásokból áll, de ki lehet bogozni belőle, hogy egy bizonyos varázsló életre hívta az erdőt, hogy a fák harcba vonuljanak vele az alvilág erői ellen. (Ha ti is ezen gondolkodtok: igen, Tolkien innen vette az ötletet.) Úgy döntöttem, utána nézek a sztorinak egy kicsit, és miközben embertelen walesi nevek kiejtése után bogarásztam, egyszer csak felsejlett előttem a Szent Grál: egy teljes tudományos publikáció egy nemrég felfedezett walesi kéziratról, melyben a Fák Csatájának részletes leírása is benne foglaltatik.
Teljesen felvillanyozódtam a felfedezéstől, és bogarászni kezdtem a cikket, amiben nem csak a walesi eredeti és a teljes fordítás volt benne, de egy jó hosszú tudományos elemzés is a történet helyéről a középkori walesi irodalomban. A szerző is egészen rendben volt, diploma Oxfordból ahogyan kell, és már épp vidáman dörzsölgettem a kezeimet, hogy megvan a heti menü... amikor is feltűnt, hogy gyanúsan kevés a cikkre a reakció. Tovább keresgéltem hát, és nem kellett sokáig kutatnom: a cikk ifjú szerzője vígan bevallotta több fórumon, hogy az egészet egy unalmas pillanatban ő találta ki, két sör között, búcsúajándékként a nyelvészprofesszorának. Nem volt semmiféle középkori kézirat.
A csodálatos az egészben az, hogy a kölyök nem vette félvállról a munkát: nem csak a cikk követi a tudományos publikációk formaságait, de maga a történet is tökéletesen beleilleszkedik a Mabinogionba, mind nyelvészetileg, mind pedig történet és karakterek szempontjából. Én teljesen bevettem, hogy eredeti. Mondjuk a srácnak oxfordi diplomája van walesi nyelvészetből, szóval nem is csodálkozom, ha érti a dolgát, pandúrból lesz a legjobb trickster...
Na mármost, két következtetést kell itt levonni:

1. Ha már szórakozik az ember a szerencsétlen, mesére éhes mesemondókkal, legalább vállalja fel, és akkor jóban vagyunk,

2. A meséknek igenis utána kell járni. Szerencsém, hogy könyvmoly vagyok, és utána ástam elég mélyre ahhoz, hogy ne koppanjak nagyot - sokan nem voltak ennyire kitartók. Tele van az Internet honlapokkal, amik átvették a sztorit, de nem a viccet, és halálos komolysággal taglalják a forrást és annak jelentőségét (bár a srác, becsületére váljon, utána megy minden honlapnak és odabiggyeszt egy bejegyzést, hogy ne vegyék komolyan). Aki mesemondó, az csinálja meg a házi feladatát.

(Zárójelben megjegyzem, hogy a sztori tényleg jó. Most, hogy tudom az igazat, és a helyén tudom kezelni, még mindig elgondolkodom rajta, meséljem-e a jövőben...)

Mesemondók ha találkoznak

Hazatérve az egész napos fesztiválozásból egy rövid kitérőt tettünk egy italbolt irányába, és egy csinos üveg borral felszerelve vendégségbe indultunk a nagyfőnökhöz. Kiscsoportos foglalkozás volt: egy vendég érkezett Bhutánból, az ő tiszteletére volt a vacsora. A tanszék néhány évente közös kiruccanást tesz Bhutánba, ismerkedik a kultúrával és hasonlók, onnan a kapcsolat.
Öt vendég gyűlt össze a Jonesborough-i házban ami az utóbbi egy évben második (harmadik) otthonunk lett: Kristin és jómagam, Karma, a bhutáni vendég, Joseph Bruchac (az indián mesemondó akit emlegettem korábban) és egy családi barát. Nagyfőnök és a nagyasszony kitettek magukért, három fogásos vacsora készült, de olyan, hogy mindenki megnyalta utána az ujjait. Este hétkor érkeztünk, és éjfélkor távoztunk; a kettő között folyamatos beszélgetés zajlott az égvilágon mindenről. Meséket hasonlítgattunk össze - Karma kezdte a sort, aztán mindenkinek az eszébe jutott, hogy jé, én is ismerek egy hasonlót, és a tigrisektől szép lassan eljutottunk a Kis Gömböcig, majd a városi legendákig, végül a belize-i őserdőig ahol Kristin meséket gyűjtött, aztán Alaszkáig ahonnan az indiánok még a század elején is rendszeresen áteveztek Szibériába, aztán vissza a középkorba a vikingekhez, majd le Ghánába egy látogatásra az afrikai tricksterekkel (öt személyből hárman jártak már ott), a kátránybábu nyomában a föld körül, haza Amerikába hogy megemlékezzünk híres mesemondókról és személyes találkozásainkról velük, és mire észbe kaptunk, már mindenki pislogott a fáradtságtól. Ezek után az ajtóban álltunk egy újabb fél órát, míg végül sikerült elbúcsúzni mindenkitől (fújtunk buborékot), és hazafelé vettük az irányt.
Mesemondók, ha találkoznak. Úgy elrepült öt óra, hogy észre sem vettük. Még mindig zsong a fejem a történetektől.

Derült égből fesztivál

Ilyesmi is csak akkor történik, amikor Kristin Pedemonti a környéken van. Betöréses emberrablás, szombat reggel kilenc óra, szappanbuborékokat fújva robogunk North Carolina irányába. Egész napos mesemondó fesztivál, tíz dolcsi. A hülyének is megéri.
Az út maga lenyűgözően gyönyörűséges volt. A cserokí nemzeti őserdőn keresztül kanyargott egy óránál is tovább, jobbra-balra zöld füves völgyek, legelésző tehenek és piros tetős farmházikók pettyezték a tájat, amikor épp megszakadt az áthatolhatatlan vadon zöld homlokfala. A mobilszolgáltatókat már az elején magunk mögött hagytuk, és elmerültünk a nagy zöld nyugalomban, amíg egyszer csak ki nem bukkantunk egy icipici, ha-pislogsz-lemaradtál városkában. A város parkjában egy csörgedező patak mellett nagy fehér sátor állt: a tizennegyedik éves Toe River Mesemondó Fesztivál színhelye.
Épp időben érkeztünk: a mesemondás reggel tízkor kezdődik, és non stop (!) tart egészen délután négyig. helyet foglaltunk az összecsukható székeken amik alatt illatos szénát hintettek szét a szervezők, és átadtuk magunkat a mesehallgatás gyönyörűségének. Elsőként David Novakot volt szerencsénk hallani, aki szokása szerint elbűvölt minket a legendákkal összeszőtt személyes sztorijaival arról, hogy talált rá a bátyjával tinédzser korukban egy rég összeomlott, tündérmese témájú vidámparkra. A műsor végét még megfejelte egy Piroska-variációval; nincs mókásabb, mint egy ötvenes éveiben járó férfit nézni amint kis piros fejkendőben fel-alá szökdécsel a színpadon, és egy személyben farkas, favágó, nagymama és Piroska, attól függően, hogyan tekeri magára a kendőt. Zseniális, de hát tőle ezt már megszoktuk.
Michael Reno Harrell ellenben számomra teljesen új jelenség volt, és szerelem első látásra. Száz százalékig helyi termék, zenész, aki csak az utóbbi pár évben öltötte magára a mesemondó nevet, amikor rászóltak, hogy nem kéne fél órákat szövegelni két dal között. Szénné vinnyogtuk magunkat a sztorijain és az előadásmódon egyaránt, a zene pedig egyenesen a csontjaiból jött, és az Appalache hegyeiben rezonált. Hozzá kétszer is szerencsénk volt a nap folyamán, és mind a kétszer a szívünkbe lopta magát. Duplán.
Kim Weitkamp szintén nem volt újdonság, bár én most hallottam először egész órás programot csinálni. Zenélt, énekelt, mesélt; női mesemondótól totál szokatlan módon kétszer is megvezette a közönséget, két teljes Münchausen-történettel, és az utolsó pillanatig megvette mindenki, amit mondott, amíg szép lassan le nem esett, hogy szórakozik velünk. A személyes sztoriként előadott horgász-anekdotát a kifordított óriásharcsáról a férfi közönség sohasem fogja neki megbocsátani....
Suzi Whaples-hez már votl szerencsém futólag fenn Északon; nagy meglepetésemre (lehet, hogy a nagy távolság miatt) szóról szóra ugyanazt a programot tolta le, mint ott. Volt benne történet, ami másodjára is szórakoztató volt, de mivel az ő stílusa nagyon közel áll a stand-up comedyhez, sok poént már tudtam előre.
Becky Stone képviselte a helyi mesemondókat; ő volt az egyetlen, akiről korábban egyáltalán nem hallottam. Az előadása egyik feléről le is maradtunk, mert Kim, Kristin, Joshua és én elvonultunk egy röpke süti-ebédre a helyi cukrászdába, ami éppen most nyitott meg, és ingyen kóstolót ajánlott. Amikor visszaértünk (közben hol szakadt, hol meg elállt az eső, de végig kellemes meleg volt), Becky uralta a színpadot, és a hegyekben száz évente történő pusztító árvizekről mesélt. Nagyon lendületes, látványos, hatásos mesemondói stílusa van. Nekem bejött.
Ezzel a nem mindennapi mesteri programmal szolgált nekünk a fesztivál. A közönség soraiban nagyjából száz-kétszáz ember fordult meg egy nap alatt, főleg az idősebb korosztályból, bár meglepően sok volt a gyerek is. Megölelgettük Kimet, beszélgettünk egy kicsit a mesélőkkel és a szervezőkkel, majd elindultunk hazafelé a hegyeken át. Még nem volt vége a napnak.

Mesemondó mesterkurzus - Tanulni a profiktól érdemes

Ééés elkezdődött a nyár fő attrakciója, a három hetes Haladó Mesemondás kurzusunk (napi négy órában), amit nem más tart, mint a mesemondás nagyasszonya, istennője és csípős nyelvű nagymamája, az egyszeri és utánozhatatlan Elizabeth Ellis. Egyszer már volt szerencsém mesemondásról okulni tőle, és azóta is idézem a szavait úton és útfélen. Most, négy évvel később, az a szerencse ért, hogy a nagyasszony tartja a nyári haladó kurzust, ami a tanszék minden diákjának kötelező, előbb avagy utóbb.

Elizabeth óráin nincs mellébeszélés, tőle sem meg tőlünk sem. Hatan vagyunk a csoportban összesen, három lány és három fiú, és Elizabeth királynőként trónol a kör közepén, minden felesleges hadonászás, vetítés, írás és szaladgálás nélkül. Beszélgetünk. Témák vetődnek fel, amiket aztán közösen megtárgyalunk; kezdtük a hagyományos történeteknél, aztán elvetődtünk a népmesék újszerű feldolgozásáig. Elizabeth néha előzetes figyelmeztetés nélkül átúszik társalgásból mesemondásba; olyan Rumpelstiltskin-változattal rukkolt elő, hogy mindannyiunknak elfacsarodott a szíve. "Én ne tudnám, hogy mi volt a neve, amikor az életemet mentette meg?..." Olyanok voltunk, mint akit fejbe vertek.

Nem csak mesékről van szó; hosszasan vitatjuk azt is, mit jelent mesemondónak lenni. Elhangzanak olyan gyöngyszemek, mint például "ha választanod kell aközött, hogy zseniális legyél, vagy könnyű legyen veled együtt dolgozni, mindig válaszd az utóbbit", vagy "sohasem leszel jobb mesemondó mint amennyire tisztességes ember vagy", esetleg "mindig lesznek közöttünk kretének." Jegyeket veszünk a szerdai Bentlakó Mesemondó koncertre; Elizabeth félbehajtja a húszdollárost, "az arcát sem akarjuk látni, egy szörnyeteg volt." Tudniillik Andrew Jackson, az Egyesült Államok elnöke, aki a Könnyek Útjáért volt felelős, és a képe ott díszeleg a pénzen. 

Elizabeth meghajt minket, de kegyetlenül; halomban állnak a házi feladatok. Megkérdezzük, hány oldal legyen a koncert értékelése; Elizabeth sztoriban tör ki, Lord Byront idéz, közli, hogy annyit ér neki az oldalszám meg a betűtípus, mint "a semmi elfonnyadt csücske", lényeg, hogy mondjunk valami értelmeset és egyedit. Mondunk. Minden nap le vagyunk ültetve mesélni; "sohasem elég nagy a repertoárod, jó mesemondó holtig tanul". Dögönyözzük a meséinket, meg egymásét is. Harald király sagáján dolgozom. Megtanulunk programot összeállítani; hogyan legyen íve, hogyan kövessék egymást a különböző típusú történetek. Haha, Aha!, Aaa, Ámen. És ha csak egy mesére van időm? Ha előtted, utánad más mesemondó van a színpadon, tartozol mindenkinek annyival, magadnak, a közönségnek, a kollégáidnak, a szervezőknek, hogy a két mese közé szépen beilleszted a magadét, hogy ne törjön meg az ív. A mesemondás is csapatjáték, nem lehet egymást túlharsogni. Ha öröm veled dolgozni, lesz munkád. Mesemondóból nem lesz díva.

Elmegyünk együtt megnézni a Bentlakó Mesemondót. Joseph Bruchac van színpadon, abenaki indián mesemondó; útközben derül ki róla, hogy félig szlovák is, mellesleg. Koncert után ott maradunk beszélgetni; feltehetjük az összes kérdésünket, Elizabeth szuszog a háttérből, "látom ám, hogy nem kérdeztél!" Kiderül, hogy annak idején ő harcolta ki, hogy kijöjjön az osztály minden héten; nagyfőnök nem szerette az ötletet, de a nagyasszonnyal épeszű ember nem ellenkezik. Tanulni a profiktól érdemes.

Mesemondó mesterkurzus I. - Hogyan zökkentsük ki a hallgatót

Hivatalosan is megkezdődött a nyári félév!

A szezon első kurzusa egy intenzív 3 napos workshop volt, amit szívem csücske David Novak tartott. Ő még mindig úgy él az emlékezetemben, mint akit fejen állva láttam először mesélni, és valahányszor belebotlom, sohasem okoz csalódást. Rendszeresen tart nyári órákat a tanszékünkön mint meghívott előadó; az idén a téma a "Meglepetés szintaxisa" volt, ami sokkal érdekesebb, mint aminek hangzik (és egy pillanatig sem volt szó nyelvészetről!).

Az intenzív kurzus lényege az volt, hogyan kell "masszírozni" egy történetet (én külön szeretem ezt a kifejezést, pláne, hogy az egyik elhangzott mese miatt úgy jelenik meg lelki szemeim előtt, mint egy kicsi rózsaszín malac amit dögönyözni kell). Mindenki hozott magával egy sztorit amin dolgozni szeretett volna a három nap alatt (nekem ez Pietro Baillardo, a tűzvarázsló volt), és David segített nekünk átrágni, hogyan kell megtartani a közönség figyelmét meglepetések, váratlan fordulatok, kontrasztok, szünetek, meglepő szóhasználat, hangulatváltások, és seregnyi más technika segítségével. Ez így elég összetettnek hangzik, de pont az volt benne a kedvencem, hogy David előre szólt: "Művészek vagytok. Először hozzátok meg a döntést, aztán lehet elemezni, miért így döntöttetek". Ettől aztán minden tudományos tanár kéket-zöldet látott, de be kellett vallani, hogy Davidnek igaza volt. 

A mesék masszírozása kiterjedt teljes mesemondó programokra is, és ez volt az egészben a kedvenc részem: az összes mesemondó közül, akiket eddig hallottam színpadon, David fűzte össze a legszebben a történeteit. Az ő műsorai mindig szabadon áramlanak mítosztól személyes sztoriig, biológiai tényektől népmesékig és vissza, valami láthatatlan fonal mentén, ami vissza-visszatér minden történetben, amikor a legkevésbé várnád. Ezt tanította nekünk is egy teljes napon keresztül, egy olyan technika segítségével, amit úgy hívunk, "a mesemondó iránytűje": kiteszed magad elé a mese címét egy papíron, és aztán elkezded köré rakosgatni azokat a történeteket, amik valamilyen módon kapcsolódnak hozzá. Az asszociációk mentén egész messzire el lehet jutni; amikor aztán van egy halom történeted, kiválogatod azokat, amik a legnagyobb változatosságot, legszebb ívet, legváratlanabb fordulatokat adják, és így áll össze az egész órás/estés műsorod. Az én csoportom egy finn népmeséből indult, és egy olyan programmal rukkol elő, ami különböző bőrök levedléséről és felvételéről szólt, és arról, milyen szerepeket veszünk fel vagy vedlünk le életünk során (népmeséket, mítoszokon és személyes sztorikon át). Borzasztóan érdekes gyakorlat volt. Hogy illusztráljuk a mesék összefűzését, az osztály minden tagja (12 ember) kiállt mesélni, és amikor a történet olyan részhez ért, ami valaki másnak az emlékezetébe idézett egy történetet, felváltottuk egymást. Mivel az előttem szóló farkasokat és mézet emlegetett, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a viking vérfarkasos sztorimat mesélem, és jó ideig nem is váltott fel senki.

A másik mókás dolog az volt, hogy David jó ideig dolgozott a Disney berkeiben, így aztán nem kevés példát hozott mesemondási technikákra Disney filmekből. Mielőtt bárki vetni kezdené magára a keresztet, hozzáteszem, hogy a példák nagyon jól passzoltak a témáinkhoz. Én például személy szerint azt sem tudtam, hogy az öreg Walt mesemondó volt; a rajzolást nagyon korán abbahagyta, és onnantól kezdve történeteket mesélt a stábjának, amikből aztán néha egy-egy film is született (a Hófehérkét például állítólag három órában adta elő a rajzolóknak, és mint tudjuk, az lett a stúdió első egész estés filmsikere, hatalmas bevétellel, ami azét is külön nagy szó, mert akkoriban még néhány centbe került a mozijegy...). Filmrészleteket nézve azon rágódtunk, hogyan használják a Disney alkotói az általunk is vitatott mesemondói technikákat (rétegek, szimbólumok, kontrasztok stb.) vizuális formában, és közben sok minden érdekes dolgot megtudtunk a stúdió történetéről is. 

David még egy külön koncerttel is megörvendeztetett bennünket az egyetemi színházban; sajnos reklám hiányában nagyon kevés volt a néző, de nem bántuk, annál több jutott nekünk. Gilgamestől Rómeó és Júliáig, floridai gyerekkortól indián legendákig volt a turmixban minden, és tátott szájjal ültünk két órán keresztül. Aki tud, az tud.

David egyébként kenyérre kenhető, borzasztóan jó fej fickó, akinek sokkal de sokkal híresebbnek kéne lennie, mint amennyire most híres. Mesemondó körökben persze hatalmas név, de ha engem kérdeztek, ott van a világ nagy előadói között. Nem mellesleg mitológia-rajongó, ami remek beszélgetésekhez vezetett ebéd és vacsora közben, és egy-egy jó történetért úgy tud lelkesedni, mint gyerek a cukorkás boltban. A három nap végére teljesen kinyuvadtunk a munkától; de sokkal okosabbak lettünk, mint előtte. És határozottan jobb mesemondók.

NSC utolsó nap - Egy csodálatos barátság kezdete

A mesemondók az a fajta, akik kihasználják a rendelkezésre álló időt az utolsó cseppig. Vasárnap, a konferencia utolsó napján, még egy teljes napi program várt ránk, és bár az emberek már délelőtt elkezdtek hazaszállingózni, a többség egész a végsőkig ott maradt.
Reggel reggelivel kezdtünk (palacsinta, gyümölcs, kááááávéééé, és három mesemondó nerd), majd workshop következett. A workshop témája a mentorálás volt: az NSN-nek van egy mentorprogramja, melynek keretein belül tapasztalt, nagy nevű mesemondók vesznek a szárnyuk alá fiatal és lelkes kezdőket, hogy kitanítsák őket a mesemondó mesterségre. Az előadást négyen tartották, Lyn Ford, Alton Chung (az NSN idei elnöke), valamint Dovie és a tanítványa, Adam. Utóbbi hihetetlen egy páros; Dovie saját bevallása szerint ötször pattintotta le a "fehér srácot", míg végül elvállalta a mentor szerepét, és nem is találhattak volna jobban egymásra. A mentorálás lényege ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben, nem az, hogy az ifjú jedi megtanulja a mestere történeteit és stílusát, sőt. A lényeg az, hogy a mester segítsen a tanítványnak megtalálni a saját történeteit, a saját hangját, a saját stílusát. A páros azt is elmesélte, hogy még egyszer sem fordult elő, hogy a tanítvány konkrét mesével fordult volna a mesteréhez, vagy hogy kikérte volna a véleményét egy előadásról - a kapcsolat ennél sokkal mélyebb és összetettebb, és főképp hosszú beszélgetésekből (és nem kevés sütés-főzésből) áll. Ha mesemondó akar lenni valaki, az nem csak a hangtechnikáról és a színpadi jelenlétről szól; fel kell fedezni azt is, miért mesél valaki, és miért választja, szereti, kutatja pont azokat a meséket, amik a legjobban érdeklik. Ezen elrágódtunk egy darabig; mindenesetre nagyon jó volt hallani, hogy zajlik ilyesmi is az NSN soraiban.
A workshop után mindenki átvonult a nagy előadóba, ahol Bill Harley tartott záró beszédet. Nagyon lényegre törő, alapos beszéd volt, majdnem egy óráig tartott; leginkább a mesemondás jövőjét vitatta. Leszögezte azt, amit nem lehet eleget hangsúlyozni: a mesemondás nem nagy színpadi műfaj. Fesztiválozni nyilván klassz dolog, és élvezzük is nagyon, amikor tömegek hallgatnak minket; de a mesélésnek nem ez a természetes eleme, és nem ez fog behozni új közönségeket. Azt is elmondta, hogy ha azt akarjuk, ne haljon ki a műfaj, ideje felkötni a gatyánkat, és tökéletesíteni a tudásunkat; egy rossz mesemondó az egész műfajnak rossz hírét kelti, egy csapat kiváló mesemondó viszont meg tudja váltani a világot. Sok olyasmit mondott ki, amit ideje volt kimondani.
A beszéd végeztével énekeltünk-táncoltunk egyet az egész hétvége örömére, majd csoportos fotózkodás következett, végül bőséges ebéd, és amikor mindenki jól lakott, és a konferencia lezárult, még ott maradhattunk egy két órás mesemondó előadásra. Nyolc zseniális fellépő váltotta egymást a színpadon: Jim May, Elizabeth Ellis, Charlotte Blake Alston, Carol Birch, Laura Simms, Bobby Norfolk, Kevin Kling, és Bill Harley. Hallottunk személyes sztorikat, népmeséket, és legutolsóként Charlotte zseniális rap-és-ének verzióját John Henry legendájáról, amivel a végén mindenki együtt kántálta a refrént, és állva tapsoltunk a végén.
Ily módon feltéve az i-re a pontot, könnyes búcsúzkodás következett, és elkezdtek hazafelé szállingózni az emberek a világ négy sarkába. Mi is útra keltünk; öt órás vezetés várt ránk Kentucky gyönyörű hegyein keresztül haza Johnson City-be. Végigbeszélgettük az öt órát, természetesen; mire hazaértem, éjfél körül, teljesen elment a hangom.
Megérte.

NSC harmadik nap - Világ nerdjei egyesüljetek

A harmadik nap már komoly intravénás kávéadaggal kezdődött; Terrie meg én átkocogtunk a szomszéd étterembe palacsintát reggelizni. Nagyon összeszoktunk már, és még rengeteg dolog van, amit meg kell vitatnunk!
A reggeli első workshop fesztiválszervezésről szólt; két amerikai fesztivál, a Timpanogos és a Mohegan szervezői beszéltek arról, hogyan és mitől működik vagy nem működik egy mesemondó rendezvény. Volt szó szponzorokról, fellépők kiválasztásáról, reklámról, és minden egyéb szörnyen hasznos dologról, alig győztem jegyzetelni. A Timpanogos fesztivál és konferencia az egyik legjobban szervezett rendezvény ahol valaha jártam, úgyhogy ittam minden szavukat. Úgy tűnik, Jonesborough csődjelentése miatt a nagy színpadi mesemondás súlypontja Utah-ba fog áthelyeződni. Nem biztos, hogy rosszul járnánk.
A workshopról kisétálva szembe találtam magam Kevin Cordival, akinek az a szerencsés helyzet jutott ki ezen a hétvégén, hogy két fiatal vörös csaj vetette magát visítva a karjai közé, és az elkövetkező másfél napban nem is engedtük el. Kevin mesemondó, tanár, szerepjátékos, képregény-rajongó, író, nerd, borzasztóan jó arc, és ősszel vele együtt fogok előadni egy folklór konferencián a mesemondás és a szerepjáték összefüggéseiről. Most találkoztam vele először élőben. Annyi mindent kellet megbeszélnünk, hogy lezöttyentünk a legközelebb eső kávéasztalhoz, és fel sem álltunk két órán keresztül. Beindult az ötletelés, ipari méretekben. Határ a csillagos ég és a San Diego Comic-Con.
Ebéd előtt még egy órás előadás várt ránk, amire mindenki összegyűlt a nagyteremben: Kevin Kling tartott beszédet a mesemondásról, és minden egyéb számunkra fontos dologról. Kevin író, mesemondó, zseni, és nagyon jó humora van; az előadás egyik felében fuldokoltunk a nevetéstől, a másikban pedig szorgosan jegyzeteltük minden szavát. Mivel Kevin egyébként testi fogyatékkal él (nem tudja mozgatni a karjait), sokat beszélt arról is, hogyan illeszkedik ő a társadalomba, és hogyan segít neki (és másoknak) a mesemondás abban, hogy hallassák a hangjukat. Nagyon érdekes előadás volt, le a kalappal. Még egy mesemondó, akiről sokat hallottam már, de most hallottam először élőben.
Az ebédet ugyan kihagytuk, de a délutáni workshopokat nem. Az elsőt Sara Armstrong tartotta egy "az én hősöm projekt" nevű kezdeményezésről, melynek keretei között történeteket gyűjtenek mindennapi hősökről film, írás vagy kép formájában, és egy honlapon gyűjtik őket össze. Minden évben rendeznek egy rövidfilm-fesztivált, és sok oktatási segédanyagot is készítenek iskolák részére. Megnéztünk néhány rövidfilmet; nagyon jópofák, érdekesek és elgondolkodtatók voltak. Nézzetek rá a honlapra, érdemes.
A délután második felében végre személyesen is találkoztam Margaret Read McDonald-dal, aki egy nagyon nagy név a mesemondó világban, rengeteg mesét gyűjtött és publikált, folyamatosan utazik és tanít a világ körül, és civilben egy tündéri, pici, gömbölyű, fehér hajú néni. Az Ohio folyó völgyéből származó népmeséket hozott magával, és megtanította őket nekünk; a legtöbbjük gyerekeknek való, de nagyon jópofa, és sok bennük a játék amit együtt lehet csinálni. A workshop végén még felmerült a fordítás kérdése a mesékkel kapcsolatban, és az, hogyan mesél valaki külföldön (az európai mesemondók egyfolytában ezt rágják, de az amcsiknál ritkán merül fel). Margaret megkért, hogy álljak ki mellé, és rögtönöztünk egy angol-magyar tandem mesélést, ami nagyon jópofára sikerült, bár a magyar részt nyilván nem értette senki. Ezek után már egyszerű volt bemutatkozni a hölgynek és elbeszélgetni vele a nemzetközi mesemondásról; nem lehetetlen, hogy nálunk is látogatást tesz majd a közeljövőben...
A délutáni móka végeztével vacsora következett, majd ünnepélyes díjátadó melynek keretei között minden USA régióból választottak egy-egy kivételes személyt aki sokat tett a mesemondásért 2011-ben. Az egyik Oracle díj a Storytell levelezőlista 600 tagjának jutott, ami azért klassz, mert ebben benne foglaltatok én is - ők voltak az elsők, akik elkezdtek engem tanítani a profi mesemondásra hat évvel ezelőtt. Juhé!
És mivel még mindig nem ért véget az este, testületileg átvonultunk egy kisebb előadóba az általunk választott esti mesére (hehe), ami ezúttal Lincoln életéről szólt, Jon Spelman előadásában. Tolsztoj írt egy újságcikket arról, hogy még a kaukázusi barbárok is azt kérték tőle, Lincolnról meséljen nekik; erre lett aztán felfűzve az egész előadás, ami nagyon érdekes volt, sokat tanultam az amerikai történelemről és Lincolról, bár a vámpírok ezúttal kimaradtak, hehe.
Természetesen, lévén a konferencia utolsó estéje, alvásról szó sem volt: Terrie, én és a két Kevin áttettük székhelyünket a hotel bárjába, ahol ivászat mellett sztoriztunk hajnali kettőig. Volt sok nevetés, sok kézzel-lábbal magyarázás, és felfedeztük azt is, hogy Terrie és én mindketten hagyományőrzéssel kezdtünk (én az MTA-nál, ő meg a keltáknál), ami aztán még több sztorizásba torkollt. Hajnali kettő felé kidőlt a díszes társaság; előre tudtuk, hogy a reggel fájni fog...

NSC második nap – Vissza a gyökerekhez

Ma reggel is sikerült korán kezdeni: hogy a fiatalok energiáját a messzemenőkig kihasználják, reggel hétre hirdettek reggelit a konferencia szervezői a 35 év alatt résztvevőknek (mind a kilencnek). A jó hír, hogy a kaja ingyen volt, a rossz hír, hogy az első vödör kávé után sikerült csak magunkhoz térni. Egyébként remek kis társaság, Terrie-n és rajtam kívül ott volt még Rachel aki harminckét éves kora ellenére tizennyolc éve mesemondó (korán kezdte a szakmát), egy hagyományos Appalache-i mesemondó srác, és egy fiatalanyuka-különítmény Utah-ból. Elbeszélgettünk a mesemondás jelenéről és jövőjéről, és a társalgás hamar vad ötletelésbe torkollt, amit csak az szakított félbe, hogy felkeltek az elődök is, és ideje volt megnyitni a konferenciát (a konferenciát egyébként már két napja nyitják megfele, hamarosan elkezdhetik majd zárni is).

Nyitásként először Susan O’Halloran tartott nekünk nagycsoportos foglalkozást annak érdekében, hogy mindenki megismerkedhessen a mellette ülő újonnan érkezett résztvevőkkel. Én egy fickó mellett ültem, aki most adott ki egy könyvet arról, hogyan lehet a mesemondást használni nagyvállalatokon belül. Az ismerkedés végeztével színpadra vonult egy sor nagyon híres mesemondó, azzal a céllal, hogy felidézzék számunkra az országos mesemondó konferencia és fesztivál színes történetét. Mert a mesemondóknak is megvan ám a saját mitológiája; és ha Brother Blue, Kathryn Windham, Jackie Torrence és a többi nagy elhunyt előd istennek számít, akkor a színpadon lévő csoport legalábbis jó úton volt a félisten státusz felé. A legtöbbjük úgy él az én generációm fejében mint fiatal, csillogó szemű előadók a régi fesztiváli videókon, színes hippi ruhákban és tele mesékkel. Connie Regan-Blake volt az első, aki az elmúlt év ronda Mesemondó Központ vs. Mesemondó Szervezet vitái ellenére végtelen tisztelettel és kedvességgel beszélt a Mesemondó Központról (az egyértelműség kedvéért: ezt a konferenciát az NSN, a Mesemondó Szervezet szervezte). Utána sorra színpadra lépett Beth Horner, Laura Simms, Charlotte Blake Alston, Jim May, Dr. Sobol is, akik mind elmesélték a saját élményeiket a mesemondás az elmúlt negyven évben lezajlott hőskoráról. Nagyon érdekes volt azok szájából hallani, akik megélték a kezdeteket, mert az én osztályom ezeket a történeteket már könyvekben olvasta. 

A sok nosztalgia után, utolsóként színpadra kúszott Willy Claflin is, ezúttal Maynard Jávorszarvas nélkül, és bejelentette, hogy ő tulajdonképpen most egy hologram 2032-ből az Amerikai Mesemondó Fesztiválról, ami épp abban az évben 18 éves, és már nem csak amerikai, hanem egyben Intergalaktikus is. Majd előhúzott a zsebéből egy kis mosolygó műanyag csörgőt, bemutatta, mint a szomszéd galaxis képviselőjét, csörgött vele egy darabig a mikrofonba, majd megköszönte neki a részvételt, és belevágott abba, hogy elmondja az elmúlt (azaz eljövendő) 18 év történetét. Willy ugyanis nem beszél (csörög) ám a levegőbe: levédte az Amerikai Mesemondó Fesztivál nevet és honlapot, és igenis, úgy néz ki, Jonesborough-nak vetélytársa született. Meglátjuk, mi lesz ebből…

A nosztalgiakör után eloszlott a tömeg, mindenki mehetett a kiválasztott kiscsoportos foglalkozására. Én személy szerint a Tündérmese Swapon lyukadtam ki, amit szívem csücske Megan Hicks és bűntársa, Mary Grace Ketner követtek el. Tele volt a kalap nevekkel, és csak hat emberre volt idő, de az én nevembe sikerült belehúzniuk, így aztán kiállhattam a színpadra, és kaptam tíz percet egy tündérmesére. Mivel a blogon, ahonnan az egész Tündérmese Swap ötlet indult (Fairy Tale Lobby), felmerült korábban Zál és Rúdábé története Rapunzellel kapcsolatban, letekertem a sztorit tíz perc alatt, kiemelve a legjobb részeket, és annak ellenére, hogy a Reader’s Digest verziót kellett leadnom belőle, szerintem eddig ez volt a legjobb mesélésem ezzel a történettel. Én nagyon élveztem, a közönség meg el volt ájulva tőle. Ki kell dogoznom ezt a sztorit teljes hosszában, úgy nézem, nagyjából fél órás lesz ha elkészül.

A swap után csoportosan elkocogtunk ebédelni, és közben jót beszélgettünk. Csatlakozott hozzánk Lois is, ugyanaz a sárkányos mesemondó nő aki négy éve a Northlands konferencián kirobbantotta a dobhártyámat amikor felismert és felvisított. Idén megúsztam a visítást, de azért nagyon örült nekem. A swapon egyébként egy orosz történetet mesélt arról, hogyan is született meg Baba Jaga.

Ebéd után újabb kiscsoportok vártak ránk. Elsőként betévedtem egyre, ami a skót vándor mesemondókról szólt, név szerint Duncan Williamsonról, akitől nagyjából háromezer mesét gyűjtöttek be a folkloristák, és sokan ideát még ismerték személyesen is, amíg meg nem halt pár évvel ezelőtt. A nő aki az előadást tartotta leginkább a mesemondókkal kapcsolatos személyes élményeiről mesélt, és arról, hogyan éltek és élnek ma a skót vándorok, és milyen szerepet tölt be a mesemondás az életükben. Kicsit zenélt és éneket is, de leginkább magnóról játszott meséket és balladákat. Ebéd uránra pont jó előadás volt, hátra lehetett dőlni és elmerülni a hallgatásban.

A délután fénypontja a „Hagyományos mesék a modern világban” előadás volt, ami a kiscsoport kategória ellenére megtöltött egy előadótermet több mint száz emberrel.  Nem is csoda, négy hatalmas név sorakozott a cím alatt: Dovie Thomason (blogomon sokszor Galamb Nagyiként szerepel), Charlotte Blake Alston (a fekete mesemondók képviseletében), valamint Laura Simms és Diane Wolkstein, a New York City díva-különítmény, mindketten híresek arról hogy hagyományos történeteket mesélnek és gyűjtenek a világ minden tájáról. Diane magas és vékony, és tökéletes nyugalomban álldogált fél lábon miközben barátságosan pislogott mindenkire (ki gondolta volna, hogy a legutóbbi nagy projektje a Majomkirály…), Laura pedig alacsony, dundi és színes sálakba csavarva suhan mindenhová a folyosókon. Ők négyen arról beszéltek, milyen szerepet töltenek be a hagyományos történetek az ő saját közösségeikben, és mit a szélesebb mesemondó közönség életében; hogy miért van szükség rájuk és hogy miért hiányoznak nagyon sok mesemondó rendezvényről. Most európai fejjel úgy gondolná az ember, hogy ez tipikus amerikai probléma, de a kérdés ennél jóval összetettebb; el is rágódtunk rajta egy jó darabig, és nagyon jó kérdések merültek fel olyan szokásos témákról, mint az indián mesék mesélése vagy a hátrányos helyzetű népcsoportok történeteinek „másolása”, egészen addig, amíg odakinn ki nem tört a vihar és be nem vágta az egyik ablakot, minek köszönhetően feloszlott a tömeg. Én még kóvályogtam egy sort a „nagyok” között, mindenkivel váltottam kedves és lelkes szavakat, aztán elkocogtam a „fiatal” különítménnyel a szomszéd bárba vacsorázni. A pincérek a rájuk szakadt két tucat ázott mesemondó láttán nem volt a helyzet magaslatán, de azért csak sikerült másfél óra alatt jóllaknunk, és még épp időben visszaérni az esti Slamre. A slamet kedvenc Kim Weitkamp-ünk vezényelte le, és minden nagy NSN régióból húzott egy mesemondó nevet; mivel a „nemzetközi” szatyorban csak hárman voltunk, és abból kettőt (Terrie-t és engem) úgy félemlítettek be a bejáratnál, nagyon izgultunk, hogy Renée-re essen a választás. Egyszerűen nem volt személyes sztorink amivel ringbe szállhattunk volna. És lőn. Renée zseniális volt, egyébként, kanadai a csaj és arról mesélt, hogy töltött egy éjszakát a Quebec-i jégszállodában.  Nem ő nyert, pedig megérdemelte volna. Mindenesetre mindenki nagyon jól érezte magát.

A slam után bejött egy számunkra teljesen ismeretlen fószer, akiről kiderül, hogy író, és Cincinnati város történelméről mesélt; az előadásból az derült ki, hogy két testvér, akik egyébként az ük-nagybátyjai, hogyan váltotta meg a világot innen a húszas években azáltal, hogy forradalmasították a rádiózást, az autógyártást, a hűtőszekrényeket, és még vagy fél tucat dolgot, amit nem tudtam követni. Nagyon klassz történelmi téma volt, de a fickó nem volt mesemondó.

Éééés még mindig nem volt vége a napnak. Tízkor elkezdődtek az esti (éjszakai) előadások – nem tudom miért kínozzák a mesemondókat azzal, hogy este tízkor kell teljes lendülettel fellépniük. Az én választásom egy borneói eposzra esett – és egyáltalán nem bántam meg. Egy apró, fehér hajú hölgy álldogált mezítláb a szőnyegen, egy zsinóros mikrofont húzott maga után amitől olyan volt a hangja mint egy régi rádió, de a sztori, amit mesélt, és főleg ahogyan mesélte, mindenkit ledöntött a lábáról. Életemben nem hallottam még borneói mesét, nem hogy eposzt, és Regina olyan végtelen tisztelettel, alázattal, laza humorral és pontos részletességgel mesélte, hogy meg kellett emelnem előtte a kalapom. Különösen, mert ő nem bennszülött, bár a történetet a bennszülöttek engedélyével meséli, a nézőtéren meg ott ült Dovie az Első Népek képviseletében. Regina lenyűgöző volt, teljes átéléssel adta át az emberi érzelmeket, az előadás előtti és utáni beszélgetésekből pedig az is kiderült, hogy halálosan rajong a sztoriért, és minden sorát imádja. Így kell mesélni. Az különösen tetszett, hogy benne hagyta az előadásban azokat a részleteket is, amik a mi számunkra furák, viccesek vagy értelmetlenek, és rábízta a történet ritmusára és hangulatára, hogy megértsük és elhelyezzük őket. Például amikor valakire azt mondták, hogy olyan a feje, mint egy virág, az jól hangzott, de hamar rájöttük az arcjátékból, hogy azt érzik alatta, hogy az illető ronda mint a bűn. Engem teljesen lenyűgözött a történet is meg az előadás is; Regina felkerült a kedvenc előadóim listájára. Civilben végtelenül aranyos, mosolygós kis nő, aki totál meglepődött, hogy ennyire nagy sikere volt.

Újabb hét órám van aludni. Még két nap van hátra a konferenciából.