Az év olvasós kihívása: Polihisztorképző 2022.

Évek óta aktív tagja vagyok a moly.hu közösségi oldalnak, és különösen szeretem a mindenféle olvasós kihívásokat, amiket hirdetnek rajta. Tavaly találkoztam először a Polihisztorképző kihívással: itt az a feladat, hogy 12 előre megadott témakörben kell elolvasni egy-egy nonfiction (tudományos/ismeretterjesztő vagy életrajzi) könyvet egy év leforgása alatt. Mivel amúgy is nagyon szeretem ezt a műfajt, rögtön ráharaptam; sikeresen végigcsináltam tavaly és idén is. Sikerült minden témához olyan olvasmányokat választanom, amik elvarázsoltak, és ráadásul rengeteget tanultam is belőlük: a kihívás kiérdemelte a nevét. Bónusz, hogy elég sok témát össze tudtam kapcsolni a híres nők élete iránti érdeklődésemmel.

Bár az egyes olvasmányokról a Molyon részletes beszámolókat is írtam, arra gondoltam, készítek egy blogbejegyzést is az elmúlt két év élményeiről. Könyvajánlóként, hátha mások is kedvet kapnak egyik-másik kötethez. (A 2023-as Polihisztorképző kihívást itt találjátok, lehet csatlakozni).

A részletes beszámolóim linkjeit a könyvcímekre kattintva találjátok. Itt csak röviden idézek belőlük.

A 2022-es év listája

1. Halál, tanatológia: Mark Mirabello: A traveler's guide to the afterlife

Ez a kötet valójában nem útikönyv, inkább büfé. Túlvilági lehetőségek büféje. Egyvalami világos belőle: akármit hiszel, vagy szeretnél hinni a túlvilágról, azt valaki valahol már biztosan hitte. A könyv fejezetei rövid részekre oszlanak, és a világ minden tájáról sorolnak fel érdekes hiedelmeket, hagyományokat arról, mi következik a halál után. Erénye, hogy egyenlően kezeli az összeset – jelen időben beszél az ókori egyiptomi vallásról, kitér a 19. századi spiritisztákra, és közbeszúr néhány gyakorlati tanácsot is paranormális jelenségek nyomozóinak. A végeredmény színes, de némileg eklektikus és kaotikus. Viszont azt meg kell adni, hogy a majdnem 1000 felhasznált forrást gondosan, mondatonként lehivatkozza.

2. Tudomány és technológia a mindennapokban: Alexandra Horowitz: On looking

Az alapötlet zseniális: a szerző körbesétál egy városrészt tízszer, tíz különböző szakember társaságában, és megfigyeli, mennyire más dolgokat vesznek észre, látnak meg séta közben a társai. A megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után (pl. nem ugyanazt az utat járta végig mindenkivel, ami szerintem kihagyott ziccer), de még így is nagyon izgalmas könyv született belőle. A tíz szakember érdekes sort alkot: geológus, tipográfus, művész, entomológus, biológus, orvos, várostervező mérnök, hangtechnikus, egy vak hölgy, és egy kutya. Minden fejezet elején rövid ismertetőt kapunk az illetőről, majd elindulunk a városi sétára, melynek során tapasztalunk és tanulunk dolgokat.

3. Uralkodóházak: Anita Anand: Sophia

Két uralkodóház sorsa fonódik össze: Viktória királynőé és gyerekeié, valamint az utolsó pandzsábi maharadzsáé és az ő gyermekeié. Duleep Singh maharadzsát gyermekkorában fosztották meg a trónjától a brit hódítók, majd Angliába vitték és „angol úriembert” kíséreltek meg nevelni belőle. A gyerekei fiatalon árván maradtak, és onnantól egymásra voltak utalva. A könyv Sophia Duleep Singh életét járja végig, de nagyon bőséges történelmi kontextust is ad hozzá. A hercegnő nagyapjától indítja a történetet, sokat megtudunk India brit gyarmatosításáról és Pandzsáb kultúrájáról is. Sophia maga igazából az apja halála után válik önálló személlyé, majd szüfrazsetté és aktivistává, de mellette párhuzamosan követhetjük a testvérei életét is: Catherine-ét, aki beleszeretett német nevelőnőjébe, és egész életét egy német kisvárosban, a világtól elvonulva élte le vele; vagy Bambáét (magyar szemmel fura név), aki idővel visszatért Indiába, és felvette azt a pandzsábi identitást, amit a hódítók elvettek az apjától – élete végéig „Pandzsáb Királynőjének” címezve magát.

4. Az orvostudomány története: Joe Starita: A warrior of the people

Susan La Flesche Picotte az első amerikai őslakos orvos volt, aki hivatalos „nyugati” orvosi diplomát szerzett. Az 1880-as évek végén. Nőként is az egyik legkorábbi. A könyv részletesen kitér arra, mivel kellett megküzdenie, hogy egyáltalán tanulni engedjék, hogy diplomát szerezhessen, hogy praktizálhasson, és hogy megélhessen a munkájáról. Pillanatfelvétel a kötet a viktoriánus kor orvostörténetéről női szemszögből. És omaha indián szemszögből. Mindkettő borzasztóan érdekes perspektíva. Bónusz: Susan osztálytársai között voltak Japán, Szíria, és India első „nyugati” diplomás orvosnői is – hármukról kering egy remek archív fotó az interneten.

5. Világörökség: Yimakan epics

Erről a könyvről már blogoltam korábban. Kellemest a hasznossal.

6. Vajákosság, boszorkányság, kuruzslás: Dan R. Lynch - Julie A. Kirsch: Crystal healing

Egy ásványszakértő és egy pszichológus beleállnak a „kristálygyógyászat” műfajába. És kő kövön nem marad. (Heh.) Nagyon szépen lebontott, olvasmányos könyv. Kezdi azzal, hogy geológus szemszögből végigveszi, mi a kristály, az ásvány, és a kőzet definíciója. Aztán kitér egy fejezet erejéig a legalapvetőbb tudományos kifejezésekre (hipotézis, elmélet, törvény, megcáfolhatóság, stb.). Ezek után bemutatja a kristálygyógyászat mint ezoterikus műfaj eredetét, gyökereit, és főbb módszereit. Külön fejezet foglalkozik az egész műfaj pszichológiájával, ahogy alaposabban körbejárja a placebó jelenségét, hozzá a „confirmation bias” fogalmát, és az egészet nagyon szépen orvostörténeti kontextusba helyezi (miért hajlamosak az emberek inkább bízni a kristályban, mint egy orvosban). Arról is sok szó esik, mitől ilyen hatalmas biznisz a „kristályok” árusítása, és milyen láthatatlan etikai kérdésekkel jár a bányászatuk, beszerzésük. 

Visszatérő motívum: „Ez az ásvány a természetben nem képez kristályokat. Ha kristályformát látsz belőle, azt kézzel faragták.”

7. Első világháború: Ifj. Munczy Béla világháborús frontnaplói

Ifj. Munczy Béla híres muzsikus családba született, az apja és a nagybátyja bejárták Európát és Amerikát, mindenféle hercegeknek és uralkodóknak muzsikáltak, tele voltak velük az újságok. Béla maga is Bécsbe járt zenét tanulni – amíg ki nem tört az első világháború, és 1916 tavaszán bevitték a 20 éves srácot katonának az olasz frontra. Maguk a naplók, amiket kis füzetekbe körmölt 1916 tavasza és 1918 februárja között, nagyon különleges kordokumentumnak számítanak. Béla precízen leírta minden egyes áldott nap, hogy mi volt az ebéd, mi volt a vacsora, hány órát gyakorlatoztak, hány órát voltak őrségben, stb. Ettől a szöveg elsőre borzasztóan monotonnak hangzik, de ez legalább szépen visszaadja a katonaság-hangulatot. A nagy politikai eseményekről a katonák nagyrészt nem tudnak semmit, max. hogy „valami offenzíva van” meg „békét ígérnek”; az egyetlen dolog, ami eljut hozzájuk is, az az új király (IV. Károly) látogatása. Béla két dolgon aggódik folyamatosan, az egyik, hogy nem jön otthonról levele, ilyenkor mindig fél, hogy mi történt a családjával. A másik, hogy el fogja felejteni a hegedülést, és megnyomorodnak a kezei a hidegtől meg a munkától. Fadarabon gyakorolja a fogásokat, fejben komponál. Néha-néha kiemelik az árokból tiszteknek muzsikálni, de olyankor meg kiütközik a rasszizmus a katonákból…

8. Ásványtan, geológia: Victoria Finlay: Jewels

Nem ez az első drágakövekről szóló kötet, amit olvastam, de határozottan az eddigi legjobb. A fejezetek a Mohs-féle keménységi skála szerint követik egymást. Összesen kilenc fejezet foglalkozik kilencféle drágakővel: borostyán, gagát, gyöngy, opál, peridot, smaragd, zafír, rubint, gyémánt. És annak ellenére, hogy a legtöbb embernek pont ezek jutnak eszébe, ha a „drágakő” kifejezést hallja, a szerző minden fejezetben tudott egy csomó új és izgalmas dolgot mondani. Ez volt a könyv legnagyobb erőssége: bár minden fejezet rengeteg írott forrásból és tudományos információból táplálkozik, a szerző az egyszerű kutatásnál jóval nagyobb fába vágta a fejszéjét. Személyesen ment el különböző izgalmas helyekre, találkozott érdekes emberekkel, és első kézből nézte meg, kutatta fel, írta le a legizgalmasabb sztorikat. Minden egyes fejezet egy újabb kalandos utazás, amit végig kísérhetünk. Volt szovjet borostyánbányáktól amerikai indián rezervátumon át Mogok hírhedt rubintbányáiig, Victoria Finlay bejutott egy csomó olyan helyre, aminek egyszerű turista a közelébe sem mehet (vagy eszébe se jutna, hogy menjen).

9. Híres nők: The memoirs of Mme Vigée le Brun

Tavasszal Párizsban jártam, és a Louvre galériájában figyeltem fel egy nagyon bájos festményre, ahol egy hölgy egy kislányt ölel. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy a festmény önarckép, magát a festőt ábrázolja a lányával. Rögtön kíváncsi lettem, ki is volt az a Madame Vigée Le Brun. Meglepetésemre nem ez volt az első alkalom, hogy megakadt a művein a szemem: már Londonban is találkoztam egy önarcképével (és akkor is megállapítottam, hogy de jó, legalább egyetlen női festőt sikerült találni a klasszikusok között). Tovább kutakodva pedig legnagyobb örömömre felfedeztem, hogy Mme Le Brun memoárt is hagyott maga után, amit kiadtak angol nyelven. A hölgy mozgalmas korban élt: a francia forradalom előtt született, és az 1840-e években halt meg, vagyis átvészelte a forradalmat, a restaurációt, és Napóleon korát is. Hamar népszerű portréfestővé vált, először az anyját és az öccsét tartotta el a keresetéből, aztán mániákus szerencsejátékos férjét is. Nagy áttörést jelentett, hogy Marie Antoinette megkedvelte Mme Le Brun-t, és több képet is készíttetett vele – ami a forradalom alatt és után nem vetett túl jó fényt a festőre. Le Brun a lányával postakocsin menekült el Párizsból (a férjét örökre hátrahagyva), és először Itáliában, aztán Oroszországban keresett menedéket. Később visszatért Párizsba, aztán három évet Londonban töltött, végül megint Párizsba költözött, ahol a lánya, a férje, és az öccse halála után csendes nyugalomban, a két unokahúga festői pályáját egyengetve töltötte az utolsó éveit.

10. Popkultúra: Douglas Wolk: All of the Marvels

A kötet szerzője leült, és elolvasott 27206 képregényt. Az összes Marvelt. (Oké, majdnem.) Aztán írt róla egy nagyon jó könyvet. Attól jót, hogy egy pillanatig sem akar teljes vagy átfogó képet nyújtani a Marvel univerzum(ok)ról, és ezt az elején le is szögezi. Bár esélyes, hogy a szerző többet tud a Marvelről, mint a nekik dolgozó írók többsége, mégsem próbál túl sok információt sűríteni a könyvbe. Inkább kószál a képregény-hegyek között, és mazsolázgat a legérdekesebb, legviccesebb részletekből. Nagyobb, tematikus fejezetekben tárgyal ismertebb sorozatokat (pl. Thor, X-men, Fantastic Four, stb.), de közben kitér kisebb témákra is (pl. amerikai elnökök, akik megjelentek a képregényekben, vagy Marvel karakterek, akik zenészek voltak).

11. Fényképészet, fotósok: Margaret Bourke-White: Portrait of myself

MBW végigélte – és végigdokumentálta – a mozgalmas 20. század első felét. Szinte együtt nőtt fel a modern fotózás történetével; a 20-as évektől egészen a holdraszállásig figyelhette, ahogy a vizuális média fejlődik körülötte. Ő pedig belevetette magát ebbe a folyamatba, és lépést tartott vele. MBW ott volt a 20. század rengeteg jelentős eseményénél. És nem csak „ott volt”, hanem beleugrott a sűrűjébe. Az első amerikai fotós volt, akit beengedtek a Szovjetunióba gyárakat fotózni – és mellesleg kiment egy kis faluba, és felkereste Sztálin anyukáját. Konkrétan egy bank lobbijában érte a Fekete Kedd. A második világháborúban az angol légierőhöz szegődött, bombázó repülőt keresztelt, majd átment velük Észak-Afrikába, és a fedélzeten volt a bombázó küldetések alatt is (az Enola Gay későbbi pilótájával). Ott volt az olasz fronton, a hadi kórházakban, és Hitler bunkerében is amikor az amerikaiak bejutottak. Konkrétan a halála előtt két órával készített interjút Gandhival, és együtt vonult a menekülőkkel Pakisztán megszületésénél. Fotózott tiltott gyémántbányákban a dél-afrikai apartheid alatt. Dokumentálta a koreai háborút, a gerillákra vadászó koreai rendőrök oldalán. Ez a nő tényleg nyakig benne volt a történelemben, és fotókat is készített, hogy megmutassa a világnak.

12. Kariba-tó: Eric Robbins - Donald Legge: Animal Dunkirk

1958 végén elkészült a Zambézi folyását elzáró Kariba-gát, és elkezdett a mögötte húzódó völgy feltöltődni: születőben volt a Kariba-tó, a világ máig legnagyobb ember alkotta tava. A gát elkészülte előtt a gyarmati hatóságok már kitelepítettek közel 57.000 őslakost, de az állatokra nem gondolt senki. Egészen addig, amíg meg nem állt a folyó sodra, és áradni nem kezdett a víz. A világszerte híressé vált „Noé hadművelet,” ami a szigeteken ragadt vadállatok megmentésére jött létre, konkrétan két motorcsónakot, öt britet, és körülbelül egy tucat őslakos vadászt számlált. Ők így nekifogtak, hogy megmentsenek pár ezer állatot a fulladásos haláltól. Röptében kellett kitalálniuk, hogy a fityulába lehet egy csomó halálra rémült, kiéhezett, megvadult állatot a tó gyorsan süllyedő szigeteiről átjuttatni a szárazföldre. Tették pedig ezt nagy lelkesedéssel, eltökéltséggel, és, őszintén szólva, döbbenetes vakmerőséggel. A „hadművelet” nagy része gyakorlatilag szó szerint abból állt, hogy lelkesen őrült vadőrök félpucéran úsztak egy krokodiloktól és mérgeskígyóktól hemzsegő tóban, és hangosan sivalkodó makikat, petymegeket, méhészborzokat (!!), földimalacokat, és egyéb egzotikus állatokat rángattak ki az áradatból a farkuknál fogva. Döbbenetes sztorikkal van tele az egész könyv. És egyben a brit gyarmatosítás hibáinak kordokumentuma is.

Aki kíváncsi a 2021-es listámra is, az itt találja, a linkekkel együtt.

Ősi mítoszok, mai tanulságok (Ázsiai kisebbségek meséi 23. - Lahu)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

49 Lahu stories
Angela Pun, Paul W. Lewis
White Lotus Press, 2002.

Ahogy a cím is mutatja, a kötetben 49 lahu mese található. A lahuk egy nagyjából egymillió fős népcsoport akiknek többsége Dél-Kínában, kisebb része pedig más délkelet-ázsiai országokban él. Nyelvük a tibeto-burmai nyelvek csoportjába tartozik.

Ez a kötet egy lahu nyelvű gyűjtemény fordítása. Az eredeti 1939-ben jelent meg, egy Ai Pun nevű baptista lelkész tollából, aki maga is mesemondó volt, és sokat tett a lahu kultúra és nyelv megőrzéséért. A fordítást a lánya kezdeményezte (aki maga is lelkész). A válogatásra láthatóan kihatott az újfajta vallási háttér, és a mesékben is kiemelt szerepet kap Isten tisztelete, de az előszó szerint a mesék és a kultúra megőrzése volt az elsődleges cél. A kötet első felében lahu eredetmondákat olvashatunk, a második felében pedig népmeséket.

Fénypontok

Az első néhány történet a világ teremtését mesélte el. Az egyik kedvenc pillanatom az volt, hogy a Teremtő, mielőtt munkához látott volna, rengeteg ideig gondolkodott (állva elnyűtt hét pár cipőt, ülve elnyűtt hét széket, fekve elnyűtt hét ágyat), hogy előre gondosan megtervezzen mindent. Még arról is szó esett, hogyan késztette forgásra a földet. A teremtést az állatok eredetével foglalkozó történetek követték; az egyik kedvencem azt magyarázta, miért dülled ki a páva ánusza táncolás közben. Egy másikban a cickány olyan szép temetési beszédet mondott, hogy mindenki megdörzsölte az orrát elismerésképpen - ettől nyúlt ki az orra.

Érdekes legenda magyarázta, miért élnek a lahuk a hegyek között: a Teremtő többször is segíteni akart nekik, hogy inkább a termékeny síkságokon éljenek, de ahányszor választani kellett (szimbolikusan), mindig a hegyeket választották (a dai nép pedig, akikről később lesz szó, a síkságot).

Kapcsolatok

A teremtés után viszály tört ki a Teremtő és egy óriás között - és ebbe a történetbe egy csomó ismerős motívumot belesűrítettek, amíg a felek először versenyeztek, majd kölcsönösen megpróbálták elpusztítani egymást. Volt kozmikus bújócska, elcsalt futóverseny, elcsalt repülési verseny, kilenc nap az égen, örök sötétség, de még özönvíz is. Végül a Teremtő csellel tudta csak megölni az óriást. A maradványait megőrölte és ágyúval kilőtte a levegőbe: ebből lettek a legyek és termeszhangyák (ez ismerős motívum volt, az ágyún kívül).

Az emberek teremtésének történetében érdekesen összefonódtak a kelet-ázsiai elemek (tökből született emberiség, zsák formájú első gyerek, állatok által felnevelt ősök) a keresztény motívumokkal (tiltott fa, kígyó, első emberpár, égig érő létra, felégetett gonosz város). Felbukkant viszont egy ismerős kisebbségi motívum is, az elveszett írásé: a Teremtő a lahuknak süteményre írva adta át az írást, amit ők megettek, így saját írásuk nincs ugyan, de a szívükben hordozzák a szavakat. (A kínaiak is elveszítették az agyagtábláikat, de ők visszamentek és kértek újat).

Állatok világába átlépő brazil, skót, togói mesékre hasonlított a halász története, akit egy sárkány levitt egy tó mélyére, hogy segítsen a lányát kibogozni egy halászhálóból. Más ismerős mesetípusok is szerepeltek a könyvben, például A buta fiú, aki ugyanúgy, mint a magyar mesékben, mindig pontosan követte az anyja utasításait, és mindent, amit hazavitt, rosszul kezelt. Volt még állatvőlegény (jelen esetben csak egy emberi fej), állatmenyasszony (Az árva, némi bújócskával kiegészítve), elcserélt aranyhajú gyerekek (a három szenvedő gyerek), és Aladdin is.

Az ügyeletes trickster a patkány volt, aki a medvét ejtette át hasonló trükkökkel, mint Törpeszarvas.

Ki a következő?

A pumi nép

MythOff Kamaszoknak: Ismét Rákosliget

Majdnem pontosan egy évvel az első rákosligeti MythOff után ismét meghívást kaptunk a Csekovszky Árpád Művelődési Háztól. Három gimnáziumi osztály érkezett egy szép péntek reggelen, hogy mítoszokkal szórakoztassuk őket. Megint négy mesemondóval vonultunk ki, Hajós Erika csapattársunk szervezésében, és 90 perces műsort adtunk. A hoppmester szerepe ezúttal Nagy Enikőre jutott. A közönség vidám és lelkes volt, láthatóan élvezték a történeteket. Megint mindenki a kedvenc mítoszaival készült, amiket utólag osztottunk be a közös témák szerint. A szavazás színes cetlikkel zajlott, amiket később a sorsoláshoz is felhasználtunk.

1. kör: Nappal és éjszaka

Ezt a kört Gregus Laci kezdte, aki Amateraszu elrejtőzésének japán mítoszát adta elő. Vele párban Nagy Enikő mesélt arról, hogyan lasszózta meg Maui a napot, és hosszabbította meg a nappalokat (egy sztori, ami a Vaianából ismerős lehet).

Szavazókérdés: Ha választhatnál, hogy bújjon el a nap és legyen hosszabb az éjszaka (Amateraszu), vagy legyen tovább világos (Maui), melyiket választanád?

A győztes: Amateraszu (minden kamasz többet akar aludni)

2. kör: A fák hatalma

Ezt a kört én nyitottam meg Erüszikhthón király mítoszával, aki kapzsiságában kivágatta Démétér szent ligetét, és ezért az istennő örök éhséggel büntette. A párom Bumberák Maja volt, aki Vejnemöjnen kalandját mesélte Antero Vipunen óriással; még zenélt és énekelt is hozzá.

Szavazókérdés: Ha gyomorbajra való gyógyszert reklámoznál, kit választanál inkább figurának az animációhoz - az Éhség istennőjét (Erüszikhthón) vagy Vejnemöjnent?

A győztes: Vejnemöjnen

Az eredményhirdetés után úgy döntöttünk, minden díjat kisorsolunk a közönség tagjai között, így összesen négy nevet húztunk a szavazócédulás dobozból. A díjak napkőből (első kör) és jádéból (második kör) készült karkötők voltak.

(A Mítoszok Csatája hírlevélre itt tudtok feliratkozni!)

Garabonciások Skóciában: Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál, 2022.

Évek óta szerettem volna eljutni a Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál színpadára, és idén végre valóra vált az álom. Kalandos út vezetett odáig: volt benne része a Ryanair-nek, a covidnak, egy csomó személyes dolognak, meg annak is, hogy vízumot kellett kiváltanom, és a három hónapig húzódó brit-vogon koprodukciónak köszönhetően kis híján lecsúsztam az egész utazásról. Egészen a határon való átlépésig kétséges maradt, egyáltalán beengednek-e... de a skótok jó fejek, a fesztivál szervezői meg zseniálisak, így végül október 14-én megérkeztem (férjestül) Edinburgh-ba.

A fesztivál idei témája a "Keep it Lit" volt - őrizzük a fényt, hogy ki ne aludjon, őrizzük a mesemondás hagyományát és a reményt egy jobb jövőről. Én csak egy hétig voltam Skóciában, de a fesztivál maga két hétig tart, és mesemondók tucatjait mozgatja nem csak a Skót Mesemondó Központban (Edinburgh szívében), hanem gyakorlatilag az ország egész területén és online is.

A Mesemondó Központ maga egy csoda. Nagyon emlékeztetett Jonesborough-ra. Egy történelmi épülethez, John Knox 16. századi protestáns reformátor házához kapcsolódik. A kicsi ajtón belépve egyből egy mesemondókra szakosodott könyvesboltba kerül az ember, majd, immár legatyásodva és üres pénztárcával, továbbsétál a Haggis Box nevű kis büfén át a nagy fogadótérbe. A tér egyik falát a fesztivál alkalmából festmény-kiállítás foglalta el, a másikat pedig a Mesék Fala, ahol minden kis ablakot ki lehet nyitni, és bekukkantani a meséket ábrázoló diorámákba. Ebben a térben tartottuk 14-én a fesztivál megnyitóját, finom italokkal, vidám köszöntőkkel, és barátságos beszélgetéssel. Nagyon klassz volt megint nemzetközi mesemondó társaságban lenni.
A későbbiekben megismerkedtem az épület többi részével is. Az alagsorban található a színházterem, amit mesemondó előadásokra terveztek: 99 férőhely van benne, de nagyon otthonos és barátságos tér, mikrofon sem kell benne. A színpad alacsony, a nézőtéren pedig van "mesemondó világítás", hogy az előadó láthassa a közönséget (yessss). Emellett felszerelték minden hang-és fénytechnikával, amire csak egy színpadnak szüksége lehet. A mesélések során gyakran előkerült a "nagy szék", egy fából faragott, kellemes ülőalkalmatosság, amelyen Duncan Williamson, a híres skót traveller mesemondó neve olvasható. A későbbiekben én is üldögélhettem benne, ami nagyon boldoggá tett.

Nem Edinburgh volt azonban a fesztivál kezdete a számomra: a megnyitó utáni reggelen már vonatra is ültünk. Várt minket Aberdeen, és az Elphinstone Institute (a helyi egyetem néprajzi kutatóintézete) képviseletében Nick le Bigre, aki nem csak remek ebéddel vendégelt meg minket, hanem a városban is körbevezetett, és megmutatott mindenféle apró helyi érdekességeket. Maga az előadás az egyetemi könyvtár legfelső emeletén volt, ahonnan pazar kilátás nyílt a városra és a tengerre. A közönségben magyarok is ültek (ez egyébként általános volt a hét folyamán), és mindenki vidáman hallgatta a magyar mondákat és népmeséket. Rengeteg kérdésük is volt, aminek külön örültem. Az előadás után vacsorázni mentünk egy indiai étterembe (Skóciában brutál jó curryt főznek), majd szárnyai alá vett minket Phyll McBain, egy imádni való helyi mesemondó hölgy, és elvitt Stonehavenbe, ahol az elkövetkező két napi szállásunk várt a Station Inn nevű kis hotelben, közvetlenül a vasútállomás mellett. 

Stonehaven egy tengerparti városka, meredeken emelkedő utcákkal, és barátságos, kavicsos tengerparttal, ahol másnap reggel rögtön sétáltunk is egy jót. Phyll, aki korábbi életében taxisofőr is volt, büszkén vezetett körbe minket a környékbeli kikötőkben, és megcsodálhattuk Dunnottar kastélyát is, ami festői helyen áll. Az idő gyönyörű volt, mindenhol seregélyek meg sirályok köröztek, és mi vidáman szedegettük a színes kavicsokat a tengerparton. Délután érkeztünk meg Peterculter városkájába, ahol először egy többnyelvű mesemondó workshopon vehettünk részt (pontosabban, mivel a workshop vezetője sajnos megbetegedett, levezényeltük az egészet koprodukcióban), majd közös mesemondó swap-ba csapott át az este. A végére kevesen maradtunk, de annál jobb volt a hangulat.

Ediburgh-ba visszatérve volt egy szabad napunk, amit arra használtunk fel, hogy Lilyvel próbáltunk az előadásunkra, majd közösen elmentünk könyvesboltozni. Boldogan böngésztem órákon keresztül jobbnál jobb könyveket, és élveztem, hogy a kínálaton tükröződik egy nyitott, elfogadó, színes ország kultúrája. Természetesen be is vásároltam (végül 7 könyvvel tértem haza, de abból 3 ajándék volt), majd - szintén Lily vezetésével - jót vacsoráztunk egy apró, ám annál klasszabb afrikai kajáldában (Nile Valley Café). Másnap reggel a Skót Nemzeti Múzeummal folytattuk a sort, ami meglepő módon viszonylag kevés skót történelmet tartalmazott, cserébe annál több eklektikus kiállítást, csillagászattól a kihalt állatokig. Olyan volt, mintha egybe ömlesztettek volna egy természettudományi, egy történelmi, egy iparművészeti és egy szépművészeti múzeumot.

Október 18-án, kedd este került sor a Lost Stories című előadásunkra, amin Lily Asch és én keményen dolgoztunk hónapokon keresztül. A családjain történetét szőttük egybe népmesékkel; nagyon szép mintát adott ki a kettőnk mesemondó útja. Lily nagyszülei 56-ban menekültek Amerikába, és ő onnan költözött vissza Magyarországra néhány évvel ezelőtt; azóta Budapesten él, mint mesemondó. Az én nagyszüleim 56-ban maradtak, cserébe Amerikáig mentem mesemondást tanulni. Nagyon izgalmas projekt volt, és a végeredményt a mesemondó központ színháztermében adhattuk elő. A közönségnél kívánni sem lehetett volna lelkesebbet és barátságosabbat. Újdonság volt számomra ez a fajta mesemondás, de nagyon megkedveltem. Szeretnénk Lilyvel Magyarországon is előadni valamikor.

A saját fellépésünk után vacsoráztunk egyet, majd visszatértünk a központba a késői esti előadásra. A mesemondó nem más volt, mint Niall Moorjani, akit Lily jól ismert, én azonban még sohasem találkoztam vele. Az első pillanattól a szívembe zártam: barátságos, vidám, kedves személyiség, rettentő jó humorral. Indiai-skót származású és nembináris, és mindkét identitását beleszőtte az egész órás előadásba, mely a Fairie Tale címet viselte. Tulajdonképpen Thomas the Rhymer régi skót balladájának újragondolása volt a történet, egy utazás Tündérföldre egyes szám első személyben, egyszerre varázslatos és humoros, melynek során a tündérvilág szimbolikáján keresztül boncolgatta a mesemondó a hovatartozás, az identitás, és a gender reprezentáció témakörét. Lenyűgözött a hagyomány és a mai témák keveréke, és főleg az, hogy színpadon, mégis kötetlenül mesélve, jó hangulatban, de mély érzelmeket megélve tárta elénk Niall ezt a felejthetetlen előadást. Ez a mai mesemondásnak az a művészi színvonala, amit nemzetközi szinten tanítani kéne.

Szerda délelőtt, személyes hagyományunkhoz híven, ellátogattunk Edinburgh állatkertjébe, ami egyrészt nagyon szép, igényesen épített hely, másrészt pedig csodás kilátással büszkélkedhet. Esett ugyan az eső, de nem vészesen; cserébe láttunk pandákat, pingvineket, és egy csomó dinoszauruszt is. Szerda este ismét színpadon álltam: ezúttal az Open Hearth nevű előadáson, három másik mesemondóval, vidám és kötetlen hangulatban. Mindenki két-két mesét hozott magával; a kétórás előadás közepén kis szünetet tartottunk. Daniel Allison volt a házigazdánk (az ő könyveiért régóta rajongok, de élőben most találkoztunk először), ő az ír mitológiából hozott történeteket, aminek a könyv változatán éppen most dolgozik. Rajta kívül színpadon volt még velünk Tom Pow, egy nagyon jó humorú úriember, aki egy spanyol legendával és egy ír anekdotával szórakoztatott minket, valamint Gauri Raje indiai-skót mesemondó és antropológus, akivel mesekutatóként első pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Gauri nem kevesebb, mint nyolc nyelven beszél; egy indiai Hófehérke-változatot és egy gyönyörű orosz népmesét hozott magával. Én részemről az első körben a saját "pletykás asszonyok" verziómat meséltem A százegy ajtajú palotából (hatalmas sikere volt, a közönség dőlt a röhögéstől), a másodikban pedig az Aranyhíd, ezüsthíd mondával zártam a műsort. Igazi mesemondó hangulat volt, kényelmes székekkel, barátságos közönséggel, pislákoló (elektromos) tűzhellyel. Utána közösen átvonultunk a Waverley nevű pubba, iszogatni és beszélgetni, ahogy kollégákhoz illik.

A következő nap délelőttjén sétáltunk, megnéztük a Nemzeti Galériát, és újabb könyvesboltokat fedeztünk fel. Legnagyobb örömömre a Blackwell's gyerekosztályán kiemelt helyen pillantottam meg a Meseország mindenkié vadonatúj angol kiadását. Ebéd után visszatértem a központba, George MacPherson online workshopjára (meghívást kaptam, hogy képezzek élő közönséget a központ elvarázsolt kis könyvtárszobájában, néhány más VIP vendéggel együtt). George régi ismerősöm, az első FESt konferenciám (2009) óta rendszeresen összefutunk a világ különböző pontjain. Hagyományos skót mesemondó, aki a szájhagyomány és a skót mesék továbbadásán fáradozik. A workshop leginkább beszélgetés volt, ami két mitikus nőalak, Bride (a tavasz/nyár és fény istennője) és a Cailleach (a tél/fagy és sötétség istennője) körül forgott. Természetesen George mesélt is közben, mi pedig elbűvölve hallgattuk. Az esti előadás még mélyebbre vitt minket a legendák világába. Az Animate Lands című est Douglas Mackay mesemondó, Alastair Blayne festő, és Freya Rae zenész együttműködésével jött létre, és legnagyobb örömömre Fianna-legendákból állt. Alastair konkrétan kelta harcosnak öltözve állt a háttérben, és a mesélés egész ideje alatt ködös tájképeket festett hatalmas vásznakra (nem tudtam levenni róla a szemem). Maguk a történetek nekem már mind ismerősek voltak; gyorstalpaló volt az egész est a Fianna világába azok számára, akik még nem ismerik. Annak viszont kiváló.

Péntek reggel ismét vonatra szálltunk, Lilyvel együtt: Claire Hewitt mesemondó várt bennünket Aberfeldy városkájában, ahol magyar esten vehettünk részt. Érkezéskor kiderült, hogy a nagyjából 2500 fős településen rengeteg magyar család él. Claire csodás háziasszony volt, ebédet főzött nekünka saját konyhájában, megmutatta a könyveit, és sétált velünk egyet a csodás őszi tájon. Aberfeldy már a Highlands része, így kaphattunk Skóciának ebből a szeletéből is kóstolót. Az esti előadás a helyi moziban zajlott, amit a közösség nemrég megvásárolt, ezért most kulturális központként is működik. Süteményekkel és rágcsálni valókkal megrakott asztal várt minket, és nagyon vidám, közvetlen skót-magyar közönség, gyerekek és felnőttek egyaránt. Elsőnek levetítettek 4 epizódot a Magyar Népmesék sorozatból, angol szinkronnal. Sajnos közéjük keveredett A háromágú tölgyfa (amiben a "csúnya és buta lányt" cigányként ábrázolják) de szerencsére a vetítés után úgyis beszélgettünk a mesékről, így volt alkalmam szóba hozni, hogy a hagyomány változik, és a jó mesemondó figyel rá, hogyan meséli a történeteit, és ha kell, változtat rajtuk, és elveti a sértő, idejétmúlt részeket. A végére egész jó kis párbeszéd kerekedett belőle. Az est második felében Lily, Claire és én is meséltünk. Mivel a filmekben fiú hősök szerepeltek, elmeséltem egyensúlynak A hétlábú paripát. Nagyon tetszett mindenkinek. Utána még sokáig beszélgettünk a közönség tagjaival is, majd (a maradék sütikkel és borral megrakodva) visszavonultunk háziasszonyunk, Fiona házába, ahol még éjszakába nyúlóan cserélgettünk a meséinket. Claire megajándékozott egy helyi népmesegyűjteménnyel, és cserébe én is adtam neki magyar meséket.

Szívesen maradtam volna még Aberfeldyben pár napot, de sajnos másnap reggel indulni kellett a korai vonatra: várt két előadás Edinburg-ban, mindkettő Berger Noémi és a Hétmérföldes Játszóház szervezésében. Szombat délután magyar családok jöttek a gyerekeikkel, nagyjából ötvenen, a Garabonciásiskola című műsoromra. Igazi ajándék volt magyarul mesélni a Központban, és látni, hogy a gyerekeket mennyire lenyűgözték a történetek. És hogy a felnőttek se maradjanak ki a jóból, utána rögtön átvonultunk egy másik helyszínre, a St. Columba templom alagsorába, ahol immár angolul, Hungarian Halloween címmel meséltem a témához passzoló meséket. Itt is rengetegen voltak, főleg felnőttek, és érdekes módon főleg angol anyanyelvűek. Meséltem Rezedát, Öregasszony és a halált, és egy új mesét is a csíkszentdomokosi gyűjtésből, amin épp dolgozom. Igazi jutalomjáték volt, a téma is és a közönség is. Utána Noémi elvitt minket egy remek francia étterembe, majd visszatértünk mindannyian a Központba egy utolsó Open Hearth-ra. Ezúttal csak nézőnek. Colin Urwin (Írország), Claire McNicol (Írország-Skócia), Fran Frett Hollinrake (Orkney), és Julie Pellissier-Lush (Mi'kmaq, Kanada) álltak a színpadon. Zseniális műsort nyomtak, énekkel, humorral, szépséges történetekkel. Fran külön kiemelkedett a számomra: szentek legendáit mesélte, de annyi bájjal, és olyan sziporkázóan viccesen, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől.

Vidáman, feltöltődve, könyvekkel és mesékkel megrakodva búcsúztam Edinburgh-tól és Skóciától. A szívembe zártam a helyet és az embereket is; nagyon várom, hogy megint arrafelé járjak. A fesztivál kiválóan szervezett, színvonalas rendezvény volt, mindamellett azonban családias és barátságos is. Ami pedig különösen megfogott: az ősi és gazdag skót mesemondó hagyományhoz minden helyi mesélő nagyon egészségesen, kreatívan állt hozzá. Békében megfértek egymás mellett a hagyományos legendák, a multimédia előadások, a modern újramesélések, különféle bevándorló kultúrák, a közös swapok, és még ezerféle más műfaj. Senki sem rágódott rajta, hogy vajon az egyik autentikusabb, értékesebb-e a másiknál. Olyan volt az egész, mint a friss levegő. Nagyokat lélegeztem belőle. Ez most ki fog tartani egy darabig.

Kópék és kamaszok: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2022.

Ismét szeptember, ismét Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál. Hatodik éve adok elő ezen a fesztiválon, és ez volt az ötödik alkalom, hogy személyesen is jelen lehettem (volt egy év covid, ugye). Esőfelhők alatt indultunk útnak Budapestről, de az érkezés utáni reggelre Székelyföldön már kisütött a nap, és én boldogan vetettem bele magam a turnézásba. Idén mindenhová ugyanazt a két műsort rendelték meg: kamaszokat és kópékat.

Kedd reggel a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában kezdtem. A kiskamaszok még némileg félálomban érkeztek (én is), de hamar megegyeztünk benne, hogy a félelmetes mesékhez a reggel nyolc óra sem túl korai. Meséltem magyar népmesei horrort, japán horrort, és végül külön kérésre "vicces vikingeset" is (Thor mint menyasszony, nyilván). A közönség tudta, hogy mit szeretne.

Az iskola után egy Forma 1-es autóváltással kilőttünk Kézdire, ahol a Vigadó már évek óta a fesztivál állandó helyszínévé vált. Első körben körülbelül nyolcvan kiskamasz érkezett, akik kényelmesen elfészkelték magukat a párnákon, és vidáman hallgatták a meséket. Itt is a vikingek és a japánok voltak a sztárok; külön élveztem, hogy Jiraiya legendáját mesélve egy csoport lány a hátsó sorban gyakorlatilag táncolni kezdett a lelkesedéstől. Utánuk alsósok érkeztek, körülbelül negyvenen; nekik mindenféle mókás, tricksteres meséket mondtam. Előkerült természetesen Törpeszarvas is, de sikerült több új mesét is bemutatnom nekik.

A szerdát Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt a Székely Nemzeti Múzeum irattárában kutattam; előástam rengetek klassz mesét meg érdekes néprajzi adatot. Közben egy órára elment a belvárosban az áram, és vele a digitális katalógus is, úgyhogy analóg zajlott tovább a kutatás: levettünk dobozokat a polcról, és megnéztük, mi lapul bennük...

Szerda este az unitárius templomban adtunk elő közösen Szabó Enikővel és Kádár Annamáriával. Ez mostanra hagyománnyá vált, mindig egy-egy érdekes fogalmat járunk körül a mesék és a mesepszichológia szemszögéből. Idén a Szerendipitás (a mindennapok csodás véletlenei) volt a téma. A templomban kicsi, ám lelkes közönségünk volt, akik jókat nevettek A jószívű hordár meséjén, amit választottam. (Nekem is új kedvencem ez az iraki történet).

Csütörtökön komoly utat jártunk be: Sepsiről elmentünk Gyergyóba, onnan Marosvásárhelyre, este pedig vissza Sepsire. Nagyjából 400 kilométeres kör volt, három fellépéssel. Gyergyószentmiklóson a könyvtárban meséltem, kamaszoknak. Nagyon szeretem ezt a helyszínt, és a gyerekeket is, de évek óta nem jártam ette - mint kiderült, azért, mert 4 évvel ezelőtt horror meséket rendelt tőlem a könyvtár, és a tanárok ezt zokon vették. (Kellett nekem Teig O'Kane-t mesélni). Ez úgy derült ki, hogy a kamaszok ismét félelmetes meséket követeltek, de a könyvtáros még időben szólt, hogy hagyjuk... Helyette meséltem Jiraiya-legendát (az egyik kölyöknek Naruto manga volt a kezében, ezt a labdát le kellett ütni), északi mitológiát, Arthur-legendát, görög mitológiát (Lore Olympust olvastak a lányok), meg (külön kérésre) kínai sárkányokat is. A kamaszok szokás szerint zseniális közönség voltak. Azok a srácok, akiket a tanárok direkt szétültettek, hogy ne rendetlenkedjenek, kerekre nyílt szemekkel, pisszenés nélkül hallgatták végig az összes sztorit (kivéve, amikor megkérdeztem, tudják-e, ki az a Thor, mire az egyik felkiáltott, hogy "hát egyértelmű!"). Amikor Thort menyasszonynak öltöztették, az egyik kissrác úgy csapott a homlokára, hogy a szobán keresztül hallottam a csattanást. Nagy volt a hangulat - főleg, mert három helyett véletlenül négy osztály érkezett, így szó szerint minden talpalatnyi helyen kamaszok tolongtak.

Marosvásárhelyre szakadó esőben érkeztünk, és a vár kávézójában vártuk meg, hogy berendezzék a Kupolát esőhelyszínnek. Itt Kádár Annamária és a KultFeszt szervezőnek meghívására meséltem trickster-történeteket. A gyerekek azonnal rácuppantak Törpeszarvasra; a mesélés végére még a nap is kisütött (erről is akadt egy mesém), és jó hangulatban, könyveket dedikálva, gesztenyét szedegetve zártuk a délutánt. A KultFeszt bemutatta "Köss belénk!" című új programját, melynek keretei között hosszú sálat készítenek közösen - én is kötöttem hozzá pár szemet (bár a horgolás jobban megy). A délutánról kis videó is készült, itt találjátok.

Pénteken, a magyar népmese napján Csíkszeredára utaztam, a Csíki Anyák Egyesületének meghívására. Ezúttal a Csíki Mozi adott helyett a gyerekelőadásnak: nagyjából 100 gyerek töltötte meg a nézőteret, előkészítőstől ötödik osztályosig. Itt is kópés meséket kértek, és a gyerekek jókat kacarásztak mindegyik történeten. Ilyenkor mindig szembe jut, mennyire szeretem a székelyföldi gyerekközönségeket: elevenek, lelkesek, hangosak. Öröm nekik mesélni. Délután a Petőfi iskolába látogattam, ahol (Csíkszeredán először) kamaszoknak meséltem. A tanárok izgultak kissé, mit fogok kezdeni ezzel a korosztállyal, akikből kb. 60 fő zsúfolódott össze a tornaterembe, de izgalomra nem volt ok: nagyon jó hangulatú mesélés volt. A végén még vastapsot is kaptam. Itt is megszavazhatták, mit szeretnének hallani - az északi mitológia és a szerelmes mese győzött.

A népmese napját péntek este Meselánggal zártuk Kézdivásárhelyen. Tábortűz körül ülve meséltünk egymásnak. Tökéletes zárás volt. Imádok mesélni mindenhol és mindenkinek, de a pattogó tűzben még mindig van valami eredendően varázslatos, ami lenyűgözi az embert mesehallgatás közben.

Hat éve hagyomány, hogy apukám a sofőr ezeken a turnékon: együtt kirándulunk egyik helyszínről a másikra, közben zenét hallgatunk és nagyokat beszélgetünk. Ez az egy hét Székelyföldön mindig csodás élmény - szép tájak, klassz közönségek, barátságos, vendégszerető emberek, és természetesen sok-sok mesélés. Négy nap alatt több, mint 500 hallgatónak meséltem. Alig várom a jövő szeptembert...

Világszép MythOff: Mítoszok Csatája egy jó ügyért

A Mítoszok Csatája csapata ezúttal egy jó ügy mellé állt: a Világszép Alapítvány javára gyűjtöttünk adományokat a szeptember 15-i előadásunkkal, melyre a Hűvösvölgyi úton, az Alapítvány rendezvényhelyszínén került sor.

A mesemondók és a közönség is epikus csatát vívtak az elemekkel aznap este. Néhány órával kezdés előtt óriási vihar szakadt Budapestre, jégesővel, mennydörgéssel, és annyi esővel, hogy az alagsori épületben kukákkal és műanyag ládákkal fogtuk fel a beázást. Ráadásul az időjárás miatt leálltak a hűvösvölgyi villamosok is, így volt egy pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy hármasban fogunk egymásnak mesélni. Azután az utolsó pillanatban befutott egy 56-os villamos, és magával hozta a többi mesemondót, és 30 fő közönséget. Így végül, a "MythOff járat" érkezésével mégis lelkes (és elszánt) kis csapat gyűlt össze, és remek este kerekedett a dologból.

A körök témái a Világszép munkásságához kapcsolódtak, és az alábbiak szerint alakultak:

1. Kör: Különleges fiatalok

Ebben a körben először Lily Asch mesélte el nekünk Taliesin és Ceridwen walesi történetét. Lily amerikai-magyar amerikai mesemondó, aki Budapesten él, és ezúttal angolul mesélt, de hamarosan magyarul is fog majd. Párja ebben a körben Klitsie-Szabad Boglárka volt, aki a görög Pindarosz legendáját osztotta meg velünk, és még a híres Pindarosz-ódát is elénekelte.

Kérdés: Ha megénekelné valaki azt a sikeredet, amire a legbüszkébb vagy, melyik dalnokot választanád?

A győztes: Taliesin

2. Kör: Előtörténetek

Ebben a körben először Dala Dániel mesélte el a híres nart hős, Batraz születésének történetét, illetve a szüleinek, egy nart harcosnak és egy békalánynak a szerelmét. A másik sarokban Varga-Fogarasi Szilvia foglalt helyet, aki egy szibériai történetet hozott magával Ég és Föld szerelméről, és a gyerekükről, akit egy öregasszony nevelt fel.

Kérdés: Ha párterapeuta lennél, melyik összeférhetetlen párral dolgoznál szívesebben?

A győztes: A nart hős és a békalány

3. Kör: Női megmentők

Elsőként Nagy Enikő mesélte el nekünk, hogyan mentették meg az asszonyok Guam szigetét egy rettenetes haltól, amely fel akarta falni a szigetet. Másodjára én meséltem egy kínai történetet a Sárkánykirály lányáról, akit Kuanjin istennő mentett meg az emberek kegyetlenségétől.

Kérdés: Ha az egyik mitikus lényt egy korty vízzel a szádban kéne vinned egy versenyen, melyiket vinnéd szívesebben?

A győztes: A sárkánylány

A győztes mítoszok mesélői Törpeszarvas bögrét (avagy győzelmi serleget) kaptak a Világszép Alapítvány jóvoltából; további könyveket és ajándékokat pedig a nézők között sorsoltunk ki. A befolyt adományok mind a Világszép Alapítvány munkáját, és így az állami gondoskodásban élő gyerekeket támogatják.

Természetesen már készülődünk a következő csatákra is :) Kövessetek minket a Facebookon!

A hősök menők, a deduk még menőbbek (Ázsiai kisebbségek meséi 22. - Hezhe/Nanáj)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként a kínai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

The Yimakan Epics of the Hezhe Ethnic Minority of China
Liaoning People's Publishing House, 2013.
Wang Weibo

A kötetben a hezhe népcsoport énekelt/szavalt, élőszavas eposzai találhatók angol fordításban. Ezekre az eposzokra, amelyek kulturális enciklopédiaként is működnek, a yimakan szót használják, ami összefüggésben van a sámánhagyománnyal, és a történetek szereplői között is gyakran bukkannak fel nagy erejű sámánok. Az eposzok hősei a mergenek, ami igaz embert, hőst jelent. A hezhe Kína egyik legkisebb népcsoportja: mára alig húszezren vannak, és kevesen beszélik közülük az anyanyelvüket. (Nanájnak is nevezik őket, de azt nem használják magukra.)

A kötet bevezetőjéből megismerkedhetünk az eposzhagyománnyal, az eposzok kulturális kontextusával, és a fordítás folyamatával. A könyvben összesen négy eposz található. A fordítói munka 2010-ben kezdődött; az eposzokat kínai nyelvből fordították, de a munkacsoport sok időt töltött a hezhe közösségben, akik még most is őrzik az élőszavas yimakan hagyományt (minden eposznál jelzik a fordítók és az előadók nevét is). 2011 óta a hezhe yimakan mesemondó hagyomány szerepel az UNESCO szellemi kulturális örökség listáján is, mint kiemelt védelemre szoruló hagyomány.

(A kedvenc infóm a fordítói folyamatról az volt, hogy a kínai csapat angol "eposzokat", főleg Robin Hoodot olvasott, hogy kifejezéseket kölcsönözzenek belőle a kínai hős-legendák pontos fordításához. Ebből kifolyólag néha egész érdekes angol kifejezések is kerültek a szövegbe, pl. "gee whiz" vagy "kingdom come" vagy "for your revenge she's an OK assistant")

Mivel összesen négy történet szerepel a könyvben, sorra veszem őket:

Xiangsou Mergen

Xiangsou Mergen lusta fiúnak indul, de nagy erejű harcos válik belőle. Levadássza a bestiákat, amiket a bátyja menyasszonya kér nászajándékul, majd útnak indul, hogy megbosszulja rég meggyilkolt szülei halálát. Menet közben csatlakoznak hozzá más mergenek, valamint deduk, varázserővel bíró sámánasszonyok (többek között a sógornője, a menyasszonya, és a fogadott fivérei feleségei). Egy ponton meg kell küzdenie egy ellenséges mergennel és a feleségével, akik legyőzik, és egy fára függesztik az állánál fogva; egy sereg dedu azonban a segítségére siet. Mire megtalálja a szülei gyilkosait, Xinagsou-t már egy egész női szuperhős-csapat kíséri. Amíg a mergenek egymással küzdenek, a deduk hatalmas légi csatát vívnak. Xiangsou veszít ugyan, de egy istenség megjelenik és győzelemre segíti. Így végül nem kevesebb, mint hat dedu feleséggel és két teljes falu népével diadalmasan térhet haza.

Mandu Mergen

Mandu és a húga, Manchin szüleit elhurcolja az ellenség, és a két gyerek egyedül marad. A kislányt egy istenség maghoz veszi és felneveli, de Mandu egyedül nevelkedik, és teljesen elvadul. 15 év elteltével a lány, aki most már dedu, visszatér, hogy meggyógyítsa a bátyját, és segítsen neki megkeresni és megbosszulni a szüleiket. 

Mandu útközben megküzd más hősökkel; kivel barátságot köt, kit megöl, de dedu testvéreiket jórészt mind feleségül veszi. Útközben egy öregasszony megvendégeli a csapatot, és figyelmezteti őket, hogy a közelben él két rettenetes harcos négy nagy hatalmú feleséggel (ők hurcolták el annak idején a szülőket). Hőseink természetesen nem rettennek vissza. Az öregasszony olyan ruhákat ad nekik, ami minden sérüléstől megvédi őket. A varázslatos öltözék segítségével Mandu megöli az egyik ellenfelét, és megölné a másikat is, de egy dedu közéjük vetődik és meggyőzi a mergent, hogy hajtson térdet Mandu előtt. A deduk győzködésére Mandu békét köt a hőssel, és megható jelenetben rátalál az anyjára (az apja sajnos nem érhette ezt meg). Mandunak immár három felesége van, Manchin dedu pedig feleségül megy az egyik fogadott fivérhez. Az eposz hazatéréssel és hosszadalmas, ünnepi sámánszertartással zárul.

Mangemu Mergen

Hősünket egyedül neveli az apja. Amikor Mangemu ötéves, banditák támadnak a falura. A harc előtt az apja elviszi a fiút egy távoli völgybe, és jó barátjára, Kuomukulu Mafára bízza, hogy nevelje fel. Mire hazaér, a faluját felégette az ellenség; ő maga kiáll a banditák vezére ellen, és majdnem le is győzi, de a vezér felesége (aki dedu) végez vele. Mangemut felneveli Kuomukulu Mafa, aki régen nagy harcos és sámán volt. Amikor legénnyé serdül, átadja neki a sámánerejét és tudását, és sámánkabáttal, egy táltos paripával, és három varázslatos nyílvesszővel bocsátja útra. 

Útközben Mangemu is találkozik és megküzd különböző hősökkel és dedukkal. Egy deduval még íjászversenybe is bonyolódik. Ő Haohang Dedu, akinek a kezét a hős mindenféle próbák kiállásával (és maga a lány segítségével) elnyeri. Csatlakozik hozzá egy fiatal íjász is, Yiwae Mergen, valamit egy varázslatos kést is szerez egy szörny megölése után. A banditák falujába érve Mangemu megöli a vezért, de a vezér felesége tőrbe csalja őt is és Yiwae Mergent is, bezárva őket egy házba. Haohang Dedu azonban berobbantja a ház falát és kiszabadítja a mergeneket. Újabb csata következik, ahol még Kuomukulu Mafa is előbukkan a föld alól, és végül hőseink közös győzelmet aratnak banditák és ellenséges deduk felett. Hazatérve újjáépítik a rég lerombolt falut, és feláldozzák a banditákat a halottak emlékére.

Muduli Mergen

A négy eposz közül ez volt a kedvencem. 

Muhasen Mergen és Chandu Dedu fiatal sámán házaspár, akik egy kis faluban élnek a hegyek között. Egy nap Muhasent megszólítja az istensége, és hívja, hogy költözzön délre, egy bőségesen termőföldre. Az egész falu hajókra száll és útnak indul. Hosszú idő után egy folyó partján elhagyott falut találnak, amit felújítanak. Hamarosan több másik család is csatlakozik hozzájuk. Húsz év elteltével Muhasen egy hatalmas törzs vezére, és két gyereke is születik: Munduli és Mukeqin, egy fiú és egy lány. Egy nap azonban három harcos érkezik egy másik faluból, akik a saját törzsükbe akarják olvasztani Muhasen népét. Harc tör ki, és Muhasen Mergent megölik. Chandu Dedut és mindenki mást az állataikkal és tulajdonukkal együtt elhajt a három harcos magával. Chandu elrejti a kisfiát egy védelmező sámántükörbe, Mukeqin pedig elbújik a konyhai holmik között. A lány egyedül marad, és tizenhét éves koráig gondoskodik magáról. Akkor aztán megjelenik egy ember a banditák falujából, és el akarja hurcolni a lányt; erre megmozdul a tükör, és kipattan belőle a 15 éves Muduli Mergen. Megöli a banditát, megmenti a nővérét, és a rabszolgákat, akik a bandita hajójában eveztek, meghívja, hogy maradjanak a faluban. Néhány nappal később tíz harcos és a nővére kíséretében Muduli elindul megbosszulni az apja halálát (és megmenteni az anyját).

Muduli szokás szerint itt is találkozik egy sor mergennel, akiket vagy megöl, vagy testvérévé fogad, és egy sor deduval is, akiket feleségül vesz. A mellkasán lógó sámántükör segíti a harcban. Egy ponton egy ellenséges mergen lesből nyakon lövi Mudulit, aki meghal. Az alvilág felé sétáló szellemét azonban véletlenül megpillantja egy nagy hatalmú sámánasszony, Zhenggen Dedu, aki egy másik halottat kísér a túlvilágra, és Mudulit visszaviszi a testébe. Utána természetesen összeházasodnak. 

További kalandok után végül megérkeznek a három ellenséges mergen falujába, és nagy csatában együtt legyőzik őket is és a feleségeiket is. A falu ünnepet ül, Muduli és a nővére megtalálják az anyjukat, és meghívnak mindenkit, költözzenek ők is haza a falujukba. Közben Muduli találkozik egy másik daliás, sötét bőrű mergennel, akihez hozzáadja a nővérét. Innen már csak a hazaút van hátra: egy év elteltével Muduli hazatér a kíséretével, újjáépíti az otthonát, megkeresi és eltemeti az apja maradványait, és hatalmas ünnepet ül, majd boldogan élnek mind míg meg nem halnak.

Összességében azt lehet mondani, hogy az eposzok szerkezetében sok volt a hasonlóság: árván maradt hős, aki a szüleit megbosszulni/megkeresni indul útnak. Útközben barátokat és ellenségeket is szerez, valamint egy rakat dedut, akik vagy a feleségei, vagy a segítői lesznek. Nekem ebben a mitikus világban a deduk tetszettek a legjobban; mindnek megvolt a maga jelleme, ereje, és izgalmas pillanata. Az alap szerkezetet minden eposz máshogyan díszítette ki, és sok emlékezetes jelenet volt mindegyikben. Örülök, hogy elolvastam őket.

Ki a következő?

Az oroqenek

Világszép Mesetábor: Varázslatos Átváltozások

Ismét nyár, ismét Világszép táborok Paloznakon. Beköltözünk a Meseközpontba, és létrejön körülöttünk egy buborék: kinn hagyunk minden aggasztó, szomorú, szorongós dolgot, és az első nap reggelén átlépünk egy mesevilágba. Ahogy nem ér el minket a külvilág a tábor végéig, úgy sokszor kifelé sem látszik semmi abból a rengeteg varázslatos pillanatból, amiket a táborokban megélünk a gyerekekkel együtt. Ezért szoktam blogolni minden évben, hogy egy kis bepillantást engedjek a Világszép Alapítvány munkájába. A tavalyi táborról itt, korábbiakról pedig itt és itt olvashattok.

(Megjegyzés: gyermekvédelmi és GDPR okokból nem teszünk ki olyan fotót, amin a gyerek felismerhető, hacsak nincs rá külön gyámi engedélyünk. A mosolyokat oda kell képzelni.)

Az idei Mesetábor témája az Átváltozások volt. Tizennégy gyerek, nyolc felnőtt táboroztató, és három nevelő alkotta a tábor csapatát, valamint természetesen Edit és Bandi, a Meseközpont házigazdái. A gyerekek 7-11 évesek voltak, és több budapesti gyermekotthonból valamint nevelőszülőktől érkeztek; voltak közöttünk olyanok, akik először látták Paloznakot (sőt, a Balatont is), míg mások már sok éve rutinos táborozónak számítanak. A Varázskertbe belépve elkezdtek ismerkedni a mesés átváltozások különböző fajtáival, hogy a hét végére maguk is megtanuljanak átváltozni bármivé, amivé csak szeretnének.

A hét folyamán nyolc mesei szereplő bőrébe bújtunk, hogy segítsük őket ezen az úton. Az érkezés napján a gyerekek megismerkedhettek Grigrivel, egy dominikai népmese hősével, aki különböző állatokká tud alakulni és megment egy királylányt egy tüskés szörnyetegtől. Grigri a hét hátralévő részben drámajáték-foglalkozásokkal várta a gyerekeket, ahol beöltözhettek bárminek, és trükkös, átváltozós-eltűnős fotókat, videókat készíthettek magukról. Mellette még velünk volt Lungnü, a kínai mesék Sárkánylánya, akivel a Fabrikában varázskalapokat, lámpásokat, karkötőket és varázserőt adó köveket ragaszthattak, festhettek, csomózhattak a fiatalok, valamint Róka koma, akivel mozgásos, sportos foglalkozásokon vehettek részt. 

A gyerekeket három kicsi csapatra osztottuk; mindegyik csapatot egy-két segítő kísérte egyik foglalkozásról a másikra. Velünk volt Paini, a Ginkótündér, valamit Bazsarózsa kisasszony (mindketten a kínai mesevilágból); Blanca Flor, a Rózsa és Ibolya dominikai verziójából; és a maláj Farkashercegnő (jómagam), aki az eddigi kedvenc variációm volt a Kalapvári kisasszony mesetípusára. (Sikerült bolyhos farkasfüleket is vásárolnom magamnak, amik nagy népszerűségre tettek szert a gyerekek körében.) A tábort Ariel vezette, a francia tündérmesék Koboldhercege - avagy jelen esetben hercegnője. Minden reggel és minden este elhangzott egy-egy mese; a gyerekek folyton azon versenyeztek, vajon ki találja ki először, melyikünkkel fognak találkozni a történetben.

Nagyon klassz tábor volt. A sok játékon és alkotáson kívül természetesen most is megvoltak Paloznak hagyományosan szép pillanatai: fügét zabáltunk a fügefáról, meglátogattuk Bandival a madárházat, hintáztunk, homokoztunk, fociztunk, játszottunk a cukormókusokkal és a kecskékkel, és délutánonként lesétáltunk a csopaki standra fürdeni. A Balcsi sajnos éppen húsz fokos volt, és a levegő se sokkal melegebb, de ez a gyerekeket nem akadályozta meg abban, hogy minden óvatos győzködésünk ellenére ("nem kell ám bemennünk, ha nagyon hideg!") belevessék magukat a vízbe. A strandon jégkása és uzsonna is járt mindenkinek, miközben a parton ülve néztük a közelben úszkáló kiskacsákat. A hosszú sétákat a Meseközpont és a strand között pedig vidáman kitöltöttük, ki-ki a maga "felnőttje" társaságában - énekléssel, beszélgetéssel, mesemondással. Négy-öt mesét is végig tudtam mondani, mire felmásztunk a hegyre. Esténként, a mese előtt, míg lezajlott a fürdés, egy-egy órát énekeltünk gitárral a Mesenappaliban. (A Grund volt az idei sláger.) 

Külön imádtam, hogy egy ponton néhányan a gyerekek közül spontán elkezdték eljátszani az esti mesét. Ezen a többiek nagyon jót derültek, így (kontrollált keretek között) visszatérő elemévé vált a mesélésnek, hogy egy-két kis előadó eljátszotta, ami éppen történik. Az utolsó este még azt is meg kellett ígérnem, hogy másnap, ha gyorsan összepakolnak, lesz még időnk külön mesélésre.

És ekkor valami igazán varázslatos dolog történt.

A tábor utolsó reggelén, miután elhangzott a záródal és megtörtént a búcsúzás, két fiú kérte, hogy mondjam el újra az esti mesét, hadd adják elő még egyszer. A többiek odaültek nézőnek a kerti kis színpadhoz, és lelkesen megtapsolták a produkciót. Pakolás után ismét kértek, hogy meséljünk, így előre mentem a színpadhoz, és vártam. Már épp azt hittem, más dolguk akadt, amikor szállingózni kezdett a közönség. Jegyekkel a kezükben. Kiderült, hogy az egyik srác spontán nekiállt plakátot rajzolni, és jegyeket is készített - simát és VIP-t - mindenkinek, ültetési renddel együtt. Az egyik kislány jött, kezében a listával, ellenőrizte a jegyeket, és mindenkit a helyére vezetett a nézőtéren. Csak ámultunk és bámultunk: ezt mind teljesen maguktól találták ki. Amikor összegyűlt a közönség, előkerült a négy színész is, akiket az ügyes is stage manager igazgatott, és pedig leültem a színpad sarkába, és mesélni kezdtem. Törpeszarvast, nyilván. Az előadás teljes egészében rögtönzés volt, de olyan flottul ment, mintha gyakoroltuk volna. Voltak nagy nevetések, mókás megszólalások, és rengeteg taps. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne veszítsem el a mese fonalát, annyira lenyűgözött, ami a színpadon történt; a színészek sokszor előre kitalálták, merre tart a történet, és maguktól vitték tovább. Utána még egy mesét elő kellett adni, a nagy sikerre való tekintettel (A három bátor legény című sztorit választottam). Amikor véget ért az előadás, a színészek autogramot osztottak a sorban álló rajongóknak, aláírták a plakátot, sőt, ingyen ölelést is kaptunk tőlük.

Tíz centivel a föld felett lebegve zártuk a tábort. A legszebb ajándék volt ez az előadás, amit valaha kívánhattam volna.

Mesélő Városok 5. - Visszatérés a Mesemaratonra

A finálé következik. 

Két hét próbálás után végül búcsút intettünk Sigüenzának, és egy csütörtöki napon autós karavánt képezve átvonultunk Guadalajarába. Este ötre érkeztünk, és nem tétlenkedtünk sokat: ledobtuk a cuccainkat a hotelben, és siettünk a színházba, hogy legyen esélyünk próbálni a színpadon, mielőtt megkezdődik a fesztivál. A Teatro Moderno ugyanis a Mesemaraton ideje alatt az a helyszín, ahol az egész órás előadások zajlanak; ezekre külön jegyet kell venni, és köszönhetően a maraton 30 éves történetének és töretlen népszerűségének, ezek a jegyek gyorsan el is szoktak fogyni mind egy szálig. 

Míg Sigüenzában végig kellemes 27-28 fok volt, Guadalajarában igaz, rekkenő nyári hőség fogadott minket. Szerencsére a színházban jobb idő volt, de így is megszenvedtünk a fel-alá szaladgálással. A próba után siettünk át a városházára, ahol már várt minket egy nagyon kedves, barátságos polgármester (és egy rakat sajtós). A városháza egyik dísztermében gyűltünk össze, ahol ünnepélyesen aláírásra került az Európai Mesemondó Városok Hálózatának alapító okirata.

A formaságok után kiültünk egy étterem teraszára iszogatni egy kicsit a vacsora előtt. A teraszon kiállítást rendeztek az eddigi 30 Mesemaraton plakátjaiból; fotózkodtunk velük lelkesen. Itt kezdett el tudatosulni bennem, hogy visszatértem: tíz év után ismét Guadalajarában vagyok. Nagyon klassz érzés volt.

Péntek délelőtt ismét próbáltunk a színházban; Pepito ragaszkodott hozzá, hogy délután is próbálnunk kéne, de végül olyan bánatos kiskutyaszemeket meresztettünk rá, hogy szabadon engedett minket ebéd után. Így aztán öt órakor volt lehetőségünk összegyűlni a palota udvarában, a fesztivál központi helyszínén, a nyitó előadásra. A 30. Mesemaratont nem más, mint Guadalajara polgármestere nyitotta meg, egy rövid beszéddel és egy szép hosszú ukrán népmesével. Utóbbit teljesen fejből, szórakoztatóan adta elő; a hős neve a tenyerére volt írva, hogy ne felejtse el izgalmában. Mindannyiunknak a szívébe lopta magát. Őt mindenféle iskolás csoportok követték a színpadon, és kimaxolták az élőszavas mesemondás cukiságfaktorát.

Amikor belefáradtunk a mesehallgatásba, kisétáltunk a palota kertjébe kirakodóvásározni. A Maratonnak ugyanis hagyományos velejárója a könyvvásár (amire két hete fentem a fogam). Idén valamivel kevesebben voltak, mint az utolsó látogatásomkor, de így is bezsebeltem jó néhány népmesegyűjteményt. Mire leapadt a pénztárcánk és kifőtt az agyunk, ideje volt meginni egy esti limonádét, és belemerülni a Maraton programjába. Susana javaslatára az egyik helyi gimnázium belső udvarába vonultunk át, ahol a "Hallatlan Mesemondók" névre keresztelt esti műsor zajlott. Itt olyan mesélők lépnek fel, akik, bár profi előadók, a fesztiválon nem szerepeltek még; kollégák és szervezők ezen a kisebb színpadon tudják megtekinteni őket. A szakmabeliek, úgy tűnt, velünk együtt mind a "friss húsra" voltak kíváncsiak, mert az udvaron üldögélő közönségnek közel a felét profi mesemondók tették ki. Olyan hangulat volt, mint egy gimnáziumi osztályban; hangosan örültünk egymásnak, és még hangosabban szurkoltunk a fellépő mesélőknek.

Összesen hat mesemondó volt műsoron: három családi, három pedig felnőtt közönségnek szóló, egyenként húsz perces műsorral. Mi a családi műsor közepén landoltunk, így mindhárom felnőtt előadót volt szerencsénk meghallgatni. Mindhárman zseniálisak voltak. Andrea Oyamburu egy szép, tragikus szerelmes történetet mesélt az Afrikából érkező menekültekről, utána pedig, éles váltással, egy erotikus szösszenetet egy nőről és az ő legtitkosabb vágyairól (és belső kritikusáról). Carlos Rebolo személyes sztorikkal örvendeztetett meg minket; volt közöttünk olyan, amin könnyesre röhögtük magunkat, és olyan is, amin simán csak könnyeztünk. Tőle egyébként tanultam egy zseniális szót is: achifanfano, ami annyit tesz,  csecsebese, féltett kincs, amit elajándékozni vagy eladni nem, csak elcserélni lehet. A sort Sandra Rossi, egy argentin mesemondó zárta, aki látványosan magasra tette a lécet. Ő is személyes sztorit hozott, az első általános iskolás szerelme történetét, de ahogy előadta, az valami fergeteges volt. Kis híján összepisiltem magam a röhögéstől, de közben sok ponton meg is hatódtam - egy igazán jó személyes sztori ismérvei. Mesélés után még jó darabig lógtunk a gimi udvarán (ami egyébiránt régen szintén palota volt), és beszélgettünk sok kedves, régen látott ismerős mesemondóval.

(Mivel a spanyolok néhány éve kiléptek az Európai Mesemondó Szövetségből, jó ideje nem volt alkalmam találkozni velük. Hiányoztak, és nagy szeretettel üdvözöltek. Ilyenkor az egész város olyan, mint egy családi összejövetel mesemondóknak: minden sarkon lelkesen beszélgető mesélőkbe botlik az ember, kisebb csoportok eltorlaszolják a hotel bejáratát, ahol összefutottak, és amennyi szabadtéri kávézó van a főutcán, mindnek mesemondók ülnek az összes asztalánál.)

Szombat reggel megint próbáltunk a színházban - lenyomtuk ismét az egész 90 perces műsort, gyakorlásból, bár menet közben kiszorultunk a folyosóra. Ismét hosszas könyörgésbe került meggyőzni Pepitót, hogy délután már nincs szükségünk próbára - így aztán beülhettünk megnézni az előttünk lévő előadásokat. A kettő között, ebédszületben felvettem a nyúlcipőt, és elmentem egy egyetemi könyvesboltba, ahol fél tucat remek kötetet vadásztam össze.

Ami a színházat illeti: három előadás volt előttünk. Kis szépséghibája a dolognak, hogy mindegyikre külön jegyet kellett váltanunk, és előadások között mindenkit kitereltek az utcára, ahol újra sorba kellett állni, és újra belépni. (Ráadásul teltház volt, ugye.). Megérte. Az első Pepe Maestro mesemondó és Nono García gitárművész műsora volt. Pepe költői, rövid kis meséket adott elő, Nono pedig nosztalgikus dallamokat játszott, amikre a helyi közönség énekelt is. Plusz pontot kapnak, mert a színpadot kezdéskor váratlanul elárasztották a legyek, így szegény művészek egy látványosan kavargó légy-felhőben voltak kénytelenek állni a sarat. Elsütöttek róla néhány poént, a szervezők pedig lóhalálában elnyargaltak a sarki boltba légyirtót vásárolni. Mire Eugenia Manzanera, a következő előadó színre lépett, a légyprobléma megoldódott. Eugenia volt a másik mesemondó a fesztiválon, aki teljesen levett a lábamról. Ismertem már korábbról, de ez az előadása mindent vitt. Egy nagyon finoman, nőiesen humoros sztori volt egy középkori apácáról, aki felfedezi a saját szexualitását mindenféle egzotikus gyümölcsök és hagyományos sütemények segítségével. Soha többé nem fogok ugyanúgy tekinteni se az apácákra, se az egzotikus gyümölcsökre... de a sztori tényleg inkább bájos volt, egyáltalán nem trágár.

A harmadik előadást (egy zenés műsort) sajnos ki kellett hagynunk, mert már készültünk a saját fellépésünkre a színfalak mögött. Kicsit izgultunk, mert a hely szűkösebb volt, mint Sigüenzában, és a takarás se volt tökéletes (Bohdannak egy ponton sikerült izomból lefejelni az egyik reflektort). Ennek ellenére az előadás nagyon jól sikerült. Kívánni sem lehetett volna jobb közönséget, mint a guadalajarai teltház: tapsoltak, ujjongtak, velünk énekeltek, minden kérdésre kórusban válaszoltak. Felmerült bennem, ami már korábban is, hogy tehettünk volna több interakciót a műsorba, mert egy kicsit elvesztegettük ezt a remek hangulatot.

Este kilenckor álltunk színpadra, és tizenegy körül keveredtünk ki a színházból, sok gratuláció és vidám éneklés közepette. Ezzel azonban még korántsem ért véget a nap, sőt. Átszaladunk a könyvtárba, ahol büfévacsora várta a fellépőket: a hangulatosan megvilágított belső kertben ott tobzódott a fesztivál minden mesemondója. Iszogattunk, kicsi szendvicsekkel és gyümölccsel tömtük a fejünket, és szusszantuk egy rövidet, de már indulni is kellett tovább: éjfélre voltunk kiírva a Maraton fő színpadára mesélni.

Annyira azért nem ellett volna sietnünk: a maraton az első 30 óra után már erős csúszásban volt, és végül csak hajnali kettőkor kerültünk színpadra. Én általában éjfél körül már magyarul sem tudok, nem hogy spanyolul mondjak mesét, de a helyi hangulat engem is elsodort. A Maraton mindig éjjel állítja színpadra a profi mesélőket, hogy legyen közönség. És volt is. Hajnali kettő és három között zsúfolásig tele volt a palotaudvar éber, vidám, lelkes hallgatókkal. Ez az éjszaka a fesztivál szíve-lelke. Amikor megérkeztünk, épp a Monucuentos nevű műsor mesélői álltak színpadon (ez az az előadás-sorozat, ami a fesztivál ideje alatt Guadalajara különböző történelmi épületeiben zajlik). Mindenki egy-egy mesével készült, és egyikük jobb volt, mint a másik. Alicia Merino gyönyörű, lírai stílusban mesélte a Halál látogatását Szamarkandban; Mario Cosculluela bábokkal adott elő egy bájos kis anekdotát a párkeresésről. Pep Bruno azt a varázsgyűrű-mesét mesélte, amit A kalóz királylányba is beválogattam, zseniálisan humoros és akciófilmbe illően verzióban. Egy mexikói hölgy, akinek nem csíptem el a nevét, egy csodás történetet hozott, ami mókás személyes sztoriként indult, de átcsapott egy Coyote-legendába. Cristina Verbena meséjére már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon élveztem. (Hajnal felé már nem fogott az agyam olyan jól). Amikor mi kerültünk sorra, egyesével mentünk fel a színpadra egy-egy mesére, majd a végén közösen előadtuk a műsorunk záró meséjét több nyelven. Részemről a Csodacsirkét meséltem spanyolul, és itt végre volt lehetőségem játszani a közönséggel. Nagyon jól vették a kanyart, nevettek, tapsoltak, és mondogatták, hogy "mit? mit? mit?". Hajnali három volt, de teljesen felpörgetett az élmény. Utólag többen megdicsérték a sztorit.

A nagy éjszakázás után már csak a záró nap volt hátra. Reggel összegyűltünk a palota egyik termében egy rövid kerekasztal-beszélgetésre; a közönségben csak néhány karikás szemű mesemondó üldögélt, de nagyon klassz kis beszélgetés kerekedett a projektről, az élményeinkről, és a mesemondásról úgy általában. Tulajdonképpen ezzel zárult számunkra a fesztivál. A legtöbben, akik nem rögtön a reptérre indultak, ebéd után visszazuhantak az ágyba aludni. Este közös limonádéval, beszélgetéssel, és vacsival zártunk a hétvégét azokkal, akik még ott maradtak.

Hihetetlen élmény volt pontosan tíz év után visszatérni Guadalajarába. A Mesemaraton továbbra is a világ egyik legjobb mesemondó fesztiválja. Fürdőztem a mesékben, a mesemondó társaságban, és a spanyol nyelv szépségeiben. Remélem, nem kell majd újabb tíz évet várnom, amíg ismét erre járok...

Mesélő Városok 4. - Két iskola és egy menekültszállás

Hogy a sűrű próbarend közben se unatkozzunk, lehetőségünk nyílt néhány kisebb fellépésre a sigüenzai tartózkodás alatt. 

Az első előadásra a helyi menekültszálláson került sor. Ezt egy Accem nevű civil szervezet működteti, akik nagy szeretettel (és bőséges vacsorával) vártak minket egy szép nyári estén, a középkori kőfalak mögött megbúvó szálláson. Nagyjából 40-50 gyerek és felnőtt gyűlt össze az udvarban. Mi egy rövid, több nyelven előadott mesével készültünk, majd mindannyian népdalokat énekeltünk a színpadi előadás programjából. A közönség lelkesen tapsolt nekünk, de igazán akkor kezdtek csak feloldódni, amikor Clara előállt egy több szólamú afrikai népdallal, amit betanított az egész közönségnek. Az volt a királyság, hogy voltak a közönségben, akik ismerték a dalt. Utána pedig mi magunk váltunk hallgatókká: két afganisztáni srác állt elő, és elmeséltek egy népmesét - először, ahogy ők mondták, perzsául, utána pedig angol fordításban. Nagy meglepetésünkre a mesében a farkast kiáltó fiú egy változatát ismertük fel. Utána egy srác, aki Burkina Fasoból érkezett, felolvasott egy helyi legendát, ami egy harcos királynőről szólt, és mindenkinek elnyerte a tetszését.

Az igazi buli azonban a mesélés után kezdődött. A hivatalos műsor végeztével elvegyültünk a tömegben, mindenki beszélgetett mindenkivel, miközben feltálalták a vacsorát. Valaki hangfalat hozott, és zenét tett be. Nem kellett sok idő, és eluralkodott a táncos hangulat. Először az afganisztáni srácok álltak bele a táncba, aztán csatlakozott hozzájuk egy kameruni srác is, és szépen lassan a többiek. Táncoltunk spanyol zenére, afgán zenére, afrikai zenékre, és nagyjából mindenre, ami a csövön kifért. Tanultunk néhány perzsa táncot, amiknek nagy része abból állt, hogy körbe-körbe táncoltunk, míg valaki ki nem ugrott középre, hogy megcsillogtassa a tánctudományát. Nagyon nagy hangulat kerekedett, sötétedésig tartott a parti, vidáman sétáltunk haza.

A szállás lakóival a két hét folyamán gyakran találkoztunk az utcákon vagy a főtéren; mindig kedvesen mosolyogva köszöntek nekünk. Eljöttek az előadásunk sigüenzai premierjére is, ami külön megható volt, mert több mese is az otthonkeresésről, menekülésről szólt (pl. az Aranyhíd, amit én meséltem). Volt a csapatban egy afgán család két kiskamasz lánnyal és egy kisfiúval, akikkel nagyon jókat beszélgettünk. Ők is ott voltak a premieren, és utána megölelgettek mindenkit. 

Sigüenzának összesen két gimnáziuma van, és mind a kettőben jártunk. Az első (állami) suli az előző bejegyzésben emlegetett Ifjúról volt elnevezve - ez volt a Martín Vázquez de Arce Gimnázium. (Legjobb név egy sulinak.) Itt az iskola színháztermébe vonultunk be két-három osztálynyi kamasszal. Helyben találtuk ki, mit akarunk mesélni; mivel mind angolosok voltak, vállaltam, hogy mesélek nekik angolul, mert ezt mindenki izgalmas ötletnek találta. Eleinte eléggé gyanakodva méregettek minket, még a soknyelvű kezdő mese és éneklés után is, így elmeséltem nekik Sir Gawain házasságát, hadd kuncogjanak meg szavazgassanak. Bejött, és abszolút siker volt. Utánam mesélt Antonio is egy afrikai mesét, és Bohdan egy szlovák városi legendát egy kísértet-lányról. Mindegyik tetszett a kölyköknek. Utána Pepita visszakérdezett, emlékeznek-e a mesékre; az enyémet egy vagány srác egy az egyben visszamondta. Sajons utána Pepito elkövette azt a hibát, hogy ki akarta kérdezni a másik két mesét is, ami nem talált túl lelkes fogadtatásra. Végül még énekeltünk meg játszottunk velük kicsit, és elköszöntünk. Azzal a jó érzéssel jöttem el az iskolából, hogy a kamaszok tulajdonképpen ugyanúgy működnek a világ minden táján...

A másik gimi, ahová elmentünk mesélni, a katolikus Sagrada Familia (becenevén SaFa) volt. Itt is a színházteremben meséltünk, bár ide csak egy kisebb csoport, nagyjából egy osztálynyi gyerek jött el, meg a tanárok és apácák közül páran. Itt is énekkel és több nyelvű mesével kezdtünk, amit hasonló gyanakvással fogadtak, mint a másik suliban. Itt is angolul meséltem, ami viszont tetszett nekik és a tanároknak is. Hogy a meseválasztáshoz mit szóltak, azt sosem fogom megtudni - Az ördög és a gezerigók meséjét választottam, hirtelen felindulásból - de úgy tűnt, a kölykök élvezték. Utánam Julien csapta le a magas labdát, aki Ádám és Éva történetének egy afrikai változatát mondta el (ahol valójában Ádám kóstolta meg az almát először, csak ráfogta Évára). Végül Bodham elmesélte itt is a kísértet-sztoriját, majd ismét színpadra álltunk mindannyian Gonsuke történetével. Az utóbbit, költőisége ellenére, a fiatalok elég gyakorlatiasan vették: "Akkor meghalt szegény, ugye?" 

Az előadás végén kicsit beszélgettünk velük a mesemondásról, mint műfajról, és arról, hogyan működnek a mesék. Utána kimentünk fotózkodni az udvarra, és még dumáltunk kicsit az igazgatóval is, aki nagyon jó fejnek tűnt. Később ő is lejött az előadásunk premierjére.

Örülök, hogy volt alkalmunk ellátogatni ezekre a helyekre. A sok színpadi próba közben (nekem még mindig nagyon fura közönség nélkül próbálni) jólesett, hogy élő embereknek mesélhettünk. Ráadásul többek között kamaszoknak, akik változatlanul a kedvenceim.