Epres limonádé és spagetti western

Az SCA lovagoktól nem csak azt tudtam meg, hogy Amerikában él és virul a középkor, hanem azt is, hol lehet péntek este társasjátékra bukkanni. Így történt, hogy egy nappal a táncolós móka után ismét a Grounds for Thought-ban kötöttem ki. Mivel korán érkeztem, vettem magamnak epres limonádét (ami itt valódi eperszörpből és limonádéból készül) és jó fél órát bolyongtam a könyvespolcok között. Az egyik sarokban rábukkantam egy asztalra ahol már nagyban zajlott a Magic parti, csak úgy repültek a kártyák; azután hamarosan befutott Liz, az előző napról már ismert íjász csaj, és bemutatott az egész társaságnak. Összetoltunk néhány asztalt, és miközben beszélgettünk és ismerkedtünk, leosztottuk a lapokat a következő játékhoz.
Hat órát ültünk az antikváriumban, este öttől tizenegyig - még szerencse, hogy volt kéznél kávé és kaja. A hat óra alatt négy új játékot tanultam meg. Az első a World War Z kártyaváltozata volt, ahol vígan hajigáltunk zombikat egymásra, majd átváltottunk Bang!-re, ami tulajdonképpen a maffia nevű ősrégi járék spagetti western kártyaváltozata. Időközben befutott a vörös hajú pereputty is, alkalomhoz öltözve fűzőben-csizmában, és a játék arra ment ki, hogy a sheriff asszonyt próbáltuk kinyuvasztani vagy életben tartani, ki-ki titkos szerepe szerint. Mivel eddigre már tízen ültünk az asztal körül, a játék alaposan elhúzódott, és végül nekem sikerült megnyerni. lelőttem a sheriffet. A helyettes már halott volt.
A vadnyugat után két csoportra oszlott a társaság, és én a csajokkat átvonultam egy másik asztalhoz horror-társast játszani (Betrayal in the House on the Hill). Ebben a játékban egy kockákból lassanként felépülő kísértetházat kell felfedezni, amíg valaki bele nem fut egy ómenbe; amint ez megtörténik, random kapunk egy eseményt egy kártyáról, és elkezdődik a futás és a visítás. A játékosok közül egy árulóvá válik, és ebben az "egy mindenki ellen" szituációban kell megpróbálni élve kijutni a házból. Sajnos a mi árulónk a csapat leggyakorlottabb játékosa, a hirtelenszőke és nagyon karakán Heather lett, aki a pokolból megidézett démonaival egyenként letarolta az egész társaságot, és fölényes győzelmet aratott (bár a "félelmetes kislány" karakter elég sokáig bírta, és majdnem sikerült megvernie az összes démont. Én a "őrült professzor" voltam.) Játék közben nagyokat nevettünk, és Heather, aki szereti, ha kihívás a győzelem, végig segített nekünk megoldani a feladatokat...
A horror végeztével megint csapatot váltottam, és átültem a fiúkhoz Resistance-t játszani, ami megint csak a maffia egyik kártyaváltozata; elég egyszerű játék, de azt hiszem, az est folyamán ezt élveztem a legjobban. Az örök bizalmatlanság játéka, melynek során három hős és két áruló volt közöttünk, akik megpróbálták egymást eltenni láb alól. Öt kört játszottunk, és minden kör nagy fuldoklós röhögésekbe, cizellált összeesküvés-elméletekbe és nagy kiabálásokba fulladt ("Te nem bízol meg bennem?!?! Nézz már rá, a szeme se áll jól..."). A játék alapvetően logikán és kombináción alapul - és egymás könyörtelen manipulálásán.
Amikor végül kirugdostak minket a boltból, mindenki hazaszállingózott; de előtte még megtudtam, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz a csapat, akikbe februárban a konferencia alatt belebotlottunk, amikor először a campuson jártam. Jövő héttől megint az egyetemen játszunk majd. Kicsit sajnálom, a könyvesbolt remek helyszín volt.

Nemzetközi dezorientáció

Péntekre még egy nyolc órás nemzetközi orientációt hirdettek az újonnan érkezett diákoknak. Süteménnyel, üdítővel és végtelenül sok információval vártak minket, ahogy letelepedtünka  bálteremben (az is van) elhelyezett kerek asztalok köré, tisztességes nemzetközi diákok módjára: egy asztal kínai lány, egy asztal kínai fiú, egy asztal indiai fiú, egy asztal arab fiú, egy asztal koreai vegyes, és a maradék. Én megint a maláj-mexikói kettős mellett kötöttem ki, és vidám kis csapatunk egy újabb taggal is gazdagodott: egy török lánnyal, aki széles mosollyal borult a nyakamba, és halál boldog volt, hogy még egy európaival találkozik. Hamar túltettük magunkat az Egri csillagok szindrómán, és megegyeztünk abban, hogy ötszáz éve mindenki utált mindenkit, ezen ma már nem akadunk fenn. Ezek után, mivel a lány nemzetközi tanító néni, hosszas időt töltöttünk azon hogy török mesékről beszélgettünk, meg régészetről, meg mindenféle fontos és érdekes dologról.
Maga az orientáció a hasonló események esetlen bájával zajlott. Bár az egész önkéntes-gárda nemzetközi diákokból állt, a főnök természetesen egy szőke amerikai nő volt, aki lelkesen ám kicsit cukormázasan próbálta beleverni a jetlages társaságba az egyetemi szellemiséget reggel kilenc körül. Megtudtuk például, hogy péntekenként mindenki köteles a campuson az egyetem színeiben (narancssárga és barna) pompázni, valamint azt is megtanultuk, hogy BG az egyetlen olyan egyetem aminek vagy egy fiú és egy lány kabalája is (fiú sólyom, lány sólyom, mely utóbbit a masnijáról lehet felismerni). Az egyik indiai srác fején egy Indiana University baseball-sapka volt, amit a hölgy azonall kiszúrt és harsány méltatlankodással rángatta ki a srácot a színpadra, ahol ünnepélyes keretek között elvették tőle a sapkát és megajándékozták egy narancssárgával. A mellettem ülő srác nagyot szusszant, "de jó hogy nem az Ohio pólómban jöttem..."
Az orientáció fénypontja az volt, amikor nagy síppal-dobbal bejelentették, hogy két végzős nemzetközi önkéntes idén diák-nagykövetként kezdheti meg pályafutását egyetemünk képviseletében, és világszerte terjeszthetik az intézmény jó hírét, sőt, meglátogathatják az elnököt is. Miután a hölgy mindezt elszavalta, elegáns félfordulattal odapenderült az egyik diák-nagykövet elé, és imigyen szólott: "Ne haragudj, mi is a neved?... De jó, és honnan jöttél?..." Ez volt az a pillanat, amikor az egész csapaton rosszul palástolt kuncogás futott végig...
Az orientáció ez után rátért a hasznos információkra is, amik között voltak tényleg hasznosak (például hogy mikor lesz a campuson az első focimeccs), és olyanok is, amik kevésbé (például amikor elmagyarázták, mi is az a vízum, ami nélkül egyikünk se jutott volna át a határon). Megtudtuk milyen BGben az időjárás, merre járnak a buszok, mik a campus alapvető rendszabályai, hová fordulhatunk segítségért, és hasonló fontos dolgokat. Ezek után ingyen ebéd következett, nagyon finom, és az ebéd végeztével ki is surrantama teremből, mert tantervet kellett írnom a jövő hétre. Nem maradtam le sok mindenről: délután már csak az amerikai kultúrát ismertették az újonnan jöttekkel, abból már volt részem bőven...

A Középső Királyság kapujában

Csütörtök délután a kellemes meleg napsütésben kisétáltam a városi parkba. Nem volt céltalan kirándulás: úgy döntöttem, három nap csend és magány elég volt, ideje, hogy megtaláljam a helyi bandámat.

És lőn. Elmentem egy SCA edzésre.

Az SCA, azoknak, akik nem tudnák, Amerika verziója a hagyományőrzésre. A név szó szerint Kreatív Anakronizmus Társaságot jelent, ami nagyon találó egy olyan ország esetében, ahol sohasem volt középkor (vagyis volt, de nem olyan, na.) Ez a lassan ötven éves, egész országra (és más kontinensekre is) kiterjedő társaság szépen feldarabolta az USA térképét, és sohasem volt, képzeletbeli királyságokat, hercegségeket és egyéb középkori topográfiai elemeket teremtett. Jelenlegi lakhelyem, mint az Internetről kiderült, a Középső Királyság alá tartozó Marche of the Marshes tartománya. Tentikus vagy sem, valahol motoszkált bennem a gyanú, hogy ha instant baráti körre vágyom, ott kell keresgélni, ahol a reneszánsz ruhák vannak.

Nem csalódtam.

Amikor megérkeztem a parkba, még csak egyetlen kocsi állt a parkolóban, és két fickó éppen rapírokat, vívómaszkokat, bélelt kabátokat és pajzsokat pakolt ki belőle. Valami azt súgta, jó helyen járok. Rögtön szóba is elegyedtem velük, és vidám, feltétel nélküli barátsággal fogadtak. Egyikükről kiderült, hogy történész-régész, és rögtön mg is volt az alaphangulat – nekik legalább akkora lelkesedést okozott, hogy Magyarországról jöttem, mint nekem az, hogy hurrálovagok! A fűben ülve néztem, ahogy vívtak, míg lassacskán elkezdett szállingózni a csoport többi tagja is: az egyedülálló apuka teljes vértben, három hirtelenvörös és beszédes tinédzser lányával; a cinikus, gyakorlatias íjász csaj, a három (szintén beöltözött) kicsi gyermekét terelgető anyuka, a törékeny, szőke, hihetetlenül energikus ékszerkészítő lány, a szókimondó filozófushallgató, a közös albérleten osztozó háromfős szerepjátékos-társaság, a csapat alfa tánctanár-nagyasszonya lila bársonyruhában, és még vagy három tucat egyéb, hasonlóan érdekes és jópofa személyiség. Nem sokkal később berobogott a hercegség bárdja is, motoron, ahogy kell, és kicsit nyöszörögve rázta le magáról a bőrdzsekit – még száradt az új tetkó a hátán. A térdig érő vasalt motoros csizmát viselő, félrevágott hajú punk csaj (aki leginkább a Kölyökkutya névre hallgat) keményen kezet rázott velem, cigarettára gyújtott, majd megtudta, hogy mesemondó vagyok, elhajította a cigarettát, és visítva-tapsikolva ugrált körülöttem, azt kiabálva, hogy „még egy bárd! még egy bárd!”

Igen. Otthon éreztem magam.

Amikor végül is mindenki körberajongott engem is és a másik két újonnan érkezőt, megkezdődhetett a heti foglalkozás, ami kültéren vívást jelentett, a szomszédos épületben pedig táncot. Én természetesen ez utóbbihoz csatlakoztam kitörő lelkesedéssel és nagyjából két tucat lovaggal és hölggyel együtt. Már legalább három éve nem táncoltam reneszánsz táncokat, de nem telt sok időbe újra belejönni. Egy kicsit máshogyan táncolták némelyiket, mint mi az MTA-nál, de fel lehetett ismerni őket, a zenéről és az alapokról. Táncoltunk máltait, gatheringet, lovas-dobbantósat, és oficiale-t, amit ideát „dobd a fehérszemélyt!” (toss the wench) néven ismernek. Ez utóbbi során az új srác (aki valami katona lehet és nagyon meg volt illetődve) úgy elhajított hogy öt méterrel arrébb estem talpra, mire a tánctanár odakiabált, hogy „a tánc neve az, hogy dobd a fehérszemélyt, nem az, hogy állítsd a fehérszemélyt föld körüli pályára!” Ezek után főleg angol és skót kontratáncokat roptunk, miközben a sarokban a kézműves szekció tütüket varrt a fiúknak a hétvégi toledói beöltözős versenyfutásra, hogy minél jobban megalázzák őket (a versenyfutás egyébként viccesen hangzik, a nézők színes festékkel dobálhatják a futókat egész úton). Amikor már kitáncoltuk a belünket, valaki odacaplatott a lejátszóhoz és bekiabált, hogy „akkor most ezt még egyszer, hip-hopra!” És lőn. Meg kellett állapítanom, hogy a banda a táncolás öröméért jár össze (legalábbis havonta egyszer, táncos csütörtökökön, amik nem tévesztendők össze a vívós csütörtökökkel vagy a kézműves csütörtökökkel, sőt még az édességkészítő csütörtökökkel sem), és az autentikus háttérzene másodlagos szerepet tölt be a komplett felszabadult bolondozás után. Amikor mindannyian lihegve kiterültünk (főleg az a lovag, aki az utolsó kontratáncot két, a lábaira csimpaszkodó négyévesével ropta végig), a banda testületileg felkerekedett, hogy vacsora után nézzen. A törzshelyük egy helyi sport bár, ahol olcsóért lehet méregerős fűszeres csirkecafatokat vásárolni, a gyerekek ingyen esznek, és senki sem néz ki két tucat középkori cuccba öltözött egyént, amíg nem takarják ki a képernyőről a focimeccset. Majdnem éjfélig üldögéltünk együtt, mialatt a csapat végigkóstoltatta velem a bár ételkülönlegességeit, és jókat beszélgettünk mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Az est végeztével a lovagok természetesen lovagiasan hazafuvaroztak.

Látom én már, ennek az lesz a vége, hogy felesküdöm a Középső Királyság szolgálatára…

Új év, új iskola - Érkezés Északra

Eltelt az első három nap, és kezdek szerelembe esni Bowling Green kis északi városkájával.

A város leginkább az egyeteméről ismert, ahol két héten belül megkezdem a doktori tanulmányaimat, és arról, hogy itt a legmagasabb az egy főre jutó kocsmák száma Amerika tágas országában. Felteszem, a kettő valahol összefügg. Ahol nem kocsma (pub, étterem, bár) van, a közbeeső helyeket főleg hobbi- és kézműves boltok töltik ki, a főutcán például négy-öt is egymás mellett. Olyan kedves helyekre is lehet bukkanni, mint például a családi házból átalakított Vidám Borz teaház, vagy a lefordíthatatlan nevű Grounds for Thought nevű kávézó, ami mellesleg Ohio állam legnagyobb antikváriuma is egyben. (És van ingyen wifijük is, és éjfélig tartanak nyitva, egyem a husijukat). Szerencsére minden kényelmesen sétálható közelségben van az egyetemtől: köré épült a város. Buszt ugyan még nem láttam, de állítólag az is van valahol.

Az egyetemen az első hét csendesen telik: még csak a nemzetközi diákok érkeztek meg, és száz fő ezt a hatalmas, parkosított campust nem nagyon tudja belakni. Az újonnan érkezettek orientálását az egyetem középnyugati alapossággal kezdte meg: mindenkinek kivétel nélkül angol nyelvvizsgát kellett tennie. Amikor néhányan felvetettük, hogy izé, már tettünk egyet a felvételihez, mellesleg pedig már van egy amerikai diplománk, ha nem beszélnénk a nyelvet, az már kiderült volna, a helyi személyzet vidám mosollyal (és figyelemre méltó beszédhibával) közölte, hogy jó, akkor a szóbeli alól felmentenek. Ezen egy pillanatig fel is húztam volna magam mint hivatásos fellépő és író, ha nem kuncogtam volna folyamatosan a mellettem ülő sráccal, aki mexikói volt, és ő tartja az idén azokat az angolórákat, amikre a vizsgán megbukó személyeket beíratják… ennél már csak a hátunk mögött ülő kanadai srác volt jobb, aki tulajdonképpen azt sem tudta, mit keres a nemzetközi orientáción, amikor alig pár órányi kocsiútra lakik ide a határ túloldalán… De a nyelvvizsga-követelménnyel nem lehetett vitába szállni, azoknak a fekete diákoknak se, akik pedig kétségbe esve bizonygatták, hogy ők a szomszéd városból jöttek. Mindannyiunkat betereltek egy laborba, ahol az ötven számítógépből már indulásnál tíz megadta magát, és leültettek minket esszét írni a technológia és az emberi gondolkodás jövőjéről.

Miután ily módon bizonyítottuk rátermettségünket az angol nyelv terén, tovább tereltek minket egy másik épületbe, ahol az elkövetkező boldog három órát bevándorlási és adópapírok kitöltésével múlattuk. A foglalkozás fénypontja az volt, amikor magunk között beszélgetve az érkezés fáradalmairól felmerült a kérdés, hogy csak engem tettek-e be a teljes testes átvilágítóba, vagy mindenki mást is, mire az egész osztály röhögve feltartotta a kezeit, TSA-szkenner pozícióba. Az nem diszkrimináció, ha minden külföldivel egyformán bánnak…

A nemzetközi csapat egyébként nem túl vegyes. A mai felmérés során megismerkedtem a mexikói sráccal (aki költő), egy maláj sráccal (aki zeneszerző), két osztrák csajjal (akik szép angolt beszéltek csak nem túl sokat), három orosz csajjal (akik leginkább egymás között beszéltek), egy ghánai sráccal (aki mindenen nevetett), és kismillió kínai és indiai diákkal, akik az egyetem nemzetközi részlegének döntő többségét képezik.

A campus egyébként nagyon jópofa hely, volt időm bebarangolni a papírmunkával való futkározás közben. Parkosított az egész, nagy kövér mókusokkal, ami külön vicces, mert az egyetemnek a sólyom a jelképe. A színük pedig a narancssárga. Na bumm, eljöttem a világ túlsó felére hogy narancsszín turulokat nézegessek…

A campus fénypontja egyébként az orvosi rendelő, ami egy hatalmas temetőbe beékelve található. A helyiek röhögtek is rajta, „egy megállós bevásárlás”, akármi lesz jó helyen van az ember…

Az időjárás eddig elég kellemes, reggel tíz-tizenöt fokkal indul és a napos délutánra huszonöt körülre melegszik. Örülnék, ha így maradna, de abból ítélve, hogy a reggel tíz fokban ing nélkül napozó embereket látok a campuson, nem sok esélyem van a túlélésre. Amikor megkérdeztem a helyieket, azt mondták, ne aggódjak, itt is létezik a négy évszak: majdnem tél, tél, még mindig tél, és készülünk a télre.

Jon Snow, nem tudsz te semmit…

Itt a vége - NSN 2013

A workshop után kicsit már kóvályogtam ugyan a hétvége eseményeitől, de még mindig volt mire lelkesedni. Szombat este beültem Diane Edgecomb előadására, ami tulajdonképpen a Gawain és a Zöld Lovag modern változata volt. Szénné röhögtem magam rajta, ami különösen azért volt jó, mert Diane-t eddig én csak komoly szerepekben láttam, komoly és életbe vágó történetekkel, és újdonság volt olyat látni tőle, amitől az orromon köhögtem fel az ásványvizet. Gawaint persze minden korban és formában szeretjük.
A vasárnap reggel már a búcsúzkodás hangulatában telt ugyan, de még mindig maradt tennivaló. Willy Claflin (Maynard Moose magyar/angol hangja) összehívott egy panelt hogy megvitassuk milyenné kell válnia a mesemondó fesztiváloknak, ha túl akarják élni a modern médiát. Abban mindenki egyetértett, hogy a fesztivál-formátumnak változnia kell: a mesemondóktól nem lehet elvárni, hogy óriási színpadokon állva próbáljanak meg dolgozni a közönséggel, a közönségektől meg nem lehet elvárni, hogy hetvenkét órát üljenek egy helyben és meséket hallgassanak. Így aztán másfél órán keresztül dobálóztunk nagyon hasznos ötletekkel azzal kapcsolatban, hol, mikor és hogyan lehetne elérhetőbb, érdekesebb és fenntarthatóbb fesztivált szervezni, olyat, ami eljut újabb hallgatókhoz is. Nagyon fontos beszélgetés volt, és mindenki nagyon fel is lelkesedett rajta.
A panel végeztével már csak a záró műsor volt hátra, amit a helyi Latin Balett előadása koronázott meg - egy azték mítoszt táncoltak el, csodás kosztümökben. Gyorsan belapátoltuk az ebédet, és elindultunk a kijárat felé; háromnegyed órával később ki is jutottunk a terem ajtaján, miután az utolsó új/régi barát/ismerős csontjait is megropogtattuk és mindenkivel névjegykártyát cseréltünk. Richmondból nagyfőnök fuvarozott vissza Johnson City-be, ahol egy hetem van megemészteni a konferenciát, és felkészülni a következő fejezetre: két hét, és kezdődik az egyetem...

Showtime! - NSN 2013

A szombati napon aztán a sok bölcsesség magamba szívása után munkába is kellett állnom: elérkezett a fellépések ideje.
Pár héttel a konferencia előtt megkeresett Susan O'Halloran, aki az első online mesemondó fesztivál szervezője, hogy lenne-e kedven egy személyes sztorival beszállni az idei fesztivál műsorába. A fesztivál fő témája a kultúrák találkozása, egyenjogúság, megkülönböztetés, és főleg az, hogy a mesemondással hogyan lehet mindezt áthidalni. Olyan személyes sztorikat kerestek amik a kultúrsokk, kulturális megkülönböztetés, és a kommunikáció témája körül forognak. Úgy gondoltam, van kedvem beszállni a mókába, Susannek pedig tetszett a sztori, amit javasoltam.
Így esett, hogy szombat reggel tízkor átcaplattam a szemben lévő hotelszobába, ami az éjszaka folyamán stúdióvá alakult. Három nagyon kedves csaj várt rá, hogy kezelésbe vegyen: két sminkes és egy fodrász. Az elkövetkező háromnegyed órában úgy éreztem magam, mint egy hollywoodi sztár, miközben a még mindig enyhén jetlages kialvatlan fejemből kamera elé való arcot varázsoltak (és bebodorították a hajamat is). Egy napa alatt több mint húsz mesemondó történetét készült felvenni a csapat, úgyhogy futószalagon dolgoztak rajtunk - mindannyian megegyeztünk benne, hogy az egészben a sminkelés volt a legjobb móka.
Amikor rám került a sor, Susan átkalauzolt a szomszéd szobába, ahonnan minden bútort kipakoltak, és csak egy szék maradt egy fehér háttér előtt, egy kamera, és egy mikrofon. A felvétel lényege az volt, hogy minél természetesebb legyen, hogy megmaradjon a mesemondás személyes és közvetlen hangulata: Susan vigyorogva ült a kamera mögött, és annyit mondott hogy tegyek úgy, mintha neki mesélnék. Ha pedig belehibázok, javítsam ki magam, és menjek tovább. Nekem csak ennyit kellett hallanom ahhoz, hogy elmúljon a lámpalázam, és a felvétel elsőre remekül sikerült (legalábbis az operatőr srác rázkódó vállaiból ítélve). Októberben majd látható lesz a videó az online fesztivál archívumában.

Egy kellemes és vidám ebéd után a saját workshopom következett: szerepjáték mesemondóknak. Bár négy másik workshoppal versenyeztem, végülis huszonöt ember jött be játszani, ami ideális mennyiség az ilyesmihez. Négy csapatra osztottam őket. Először is felírtunk egy táblára mindent, ami az emberek eszébe jut, amikor azt hallják, hogy "szerepjáték." Nagyon mókás lista volt,a macskától a fekete szemfestéken keresztül a szüzességig minden klasszikus sztereotípia szerepelt rajta, és az is kiderült, hogy néhány kivételtől eltekintve a társaság egyetlen tagja sem játszott még semilyen formában. Ezek után minden csapatnak azt a feladatot adtam, hogy töprengjenek el rajta, az általuk ismert mesék közül melyik világba lépnének bele szívesen. Nagyon sok jó ötlet született, írtunk is egy listát; a négy csapatból lett egy Grimm, egy Kerekasztal, egy Appalache-i Jack mesék, és egy "keleti sárkányok" parti. Ezek után beszéltünk egy kicsit a karakteralkotásról és arról, milyen típusú karakterek léteznek, miután minden csapat megalkotta a saját karaktereit (ezt külön szórakoztató volt nézni, mert itt már feloldódott a hangulat és elkezdék a sztereotípiákat elfelejteni). Amikor minden parti készen állt, kártyákat osztottam szét közöttük szituációkkal, amiket meg kellett oldaniuk. A Kerekasztal csapat kapásból belehúzott a Kerekasztal feladatba (keresd meg az árulót aki megölni készül Arthur királyt), és elég tökéletesen meg is oldották. Jó csapat volt, mindannyian létező személyeket válogattak az Arthur mondákból; Jim May mint Percival külön leverte a biztosítékot ("Én vagyok a tank. Most pedig elmegyek és addig ütök embereket, amíg valaki megmondja a megoldást"). Jópofa volt látni hogy a mesemondók a mesékből származó háttértudásukat használták a feladat megoldására. A Grimm csapat más irányból közelítette meg a dolgot: ők a Szfinx klasszikus esetét húzták, és mivel a három feladott találós kérdésből kettőt megoldottak, úgy döntöttek alkudni próbálnak a szörnyeteggel. Ők találtak rá arra a lehetőségre, hogy ha a kalandmester (én) könnyesre röhögi magát, kaphatsz extra kockákat a dobásaidhoz... A hármas számú csapat, mite odaértem a kártyával, kitalálta már a saját kalandját, amit aztán szépen összekombináltak a kihúzott szituációval (szabadítsatok ki egy barátot akit Kirké varázslónő medvévé változtatott). Szabályos ostromot terveztek meg Kirké szigete ellen. A sárkányos banda ellenben kanyarból lelőtte a saját szituációját: az volt a feladatuk, hogyan jutnak le egy égig éró paszulyról mielőtt azt a buzgó parasztok kivágják alóluk - erre kiderült, hogy az egyik karakter sárkánnyá tud változni, és mindenkit épségben levitt a földre. Nekik helyben kellett új (és bonyolultabb) feladatto rögtönöznöm, amin aztán vígan el is rágódtak egy ideig (és gigantikus sárkány vs óriás csatába torkollott).
Miután a csapatok kijátszogatták magukat, már nyitottak voltak arra, hogy beszéljünk a szerepjáték jó oldaláról. Rengeteg kérdésük volt arról, hogyan és miként használhatják a mesemondók ezeket a játékokat, mire jók, miért jók, és hol találnak róluk több információt. Összességében véve elégedett voltam az eredménnyel; többen odajöttek hozzám a workshop után, hogy elmondják, mennyire megváltozott a véleményük a szerepjátékról, és megköszönjék, hogy bemutattam nekik. Még egy meghívást is kaptam, hogy tartsam meg ugyanzet a workshopot (kétszer!) egy másik konferencián. Ha minden jól megy, a konferencia-beszámolók között a Mesemondó Magazin következő számában az én szösszenetem is szerepel majd.

A jól végzett munka örömével vághattam neki a konferencia utolsó fél napjának.

Mesemondók bölcsessége - NSN 2013

És már meg is kezdődött a konferencia második napja. Hajnali hétkor, mert hogy a "következő generáció" mesemondóinak frissen és üdén kellett kelnie, ha közös reggelit akartunk elkölteni a program kezdete előtt. Szám szerint hatan tartozunk ebbe a kategóriába az idén (35 év alatti, nem a friss és üde, az senki se volt). Egy orvostanhallgató aki meseterápiával foglalkozik, a kávézós csaj, két dokumentumfilmes akik a mesemondásról forgatnak műsort, és egy tősgyökeres Appalache-i srác. Remekül elbeszélgettünk a korai óra ellenére.
A nap hivatalosan a Healing Force mesemondó csoport előadásával kezdődött; ők afrikai zenével kísérik a meséiket. Perceken belül talpra állítottak mindenkit a csarnokban, dobokat osztottak szét, és az elkövetkező háromnegyed óra tapsolással, táncolással, énekléssel és dobolással telt, ami meg is adta a napnak a vidám és családias alaphangulatot. A konferencia egyik fénypontjává vált hogy az összes nagy, híres és tiszteletreméltó mesemondó mester megcsodálhattuk ugrándozás közben.

Az első előadás, amire beültem, digitális mesemondásról szólt, és itt végre sikerült megértenem azt is, miről van szó. Bővebb információért megnézhetitek a project honlapját. Tulajdonképpen abból áll, hogy az emberek felveszik a saját történeteiket, aztán képekkel illusztrálják őket - a mesemondás és a film közötti átmenetről van szó. Nem lesz a kedvenc műfajom (szeretem látni a közönségem mesélés közben), de sok érdekes dolgot megtudun róla, pl. hogy eljut ahhoz a közönséghez, akik amúgy mesemondó előadásokra a legritkábban jönnek be (20 és 35 közötti férfiak). Azt is megtudtuk hogy nagyon használható terápiára, ahol az embereknek sokszor nincs ereje szemtől szemben beszélni dolgokról, így inkább felveszik a mondandójukat otthon, és biztonságban érzik magukat tőle. Mindenesetre érdekes előadás volt, és rengetegen voltunk rajta.
Az ebédet egy helyi pizzázóban töltöttük, négyen a "fiatalok" közül és Christopher, az arcfestő, akiról kiderült hogy marha jó fej (micsoda meglepetés, mesemondó konferencián vagyunk...), ráadásul a pizzakülönlegességek is isteniek voltak. Megtárgyaltuk az élet nagy dolgait, pl. hogy milyen magasról kell fittyet hányni mindenkire, akinek nem tetszik az, amit csinálsz. Nagy egyetértés uralkodott.

A délután fénypontja a Fairy Tale Lobby mesemondó swapja volt, ahol kifejezetten tündérmesékkel és népmesékkel lehetett bedobni a nevünket a kalapba, és mindenki tíz percet kapott. Jelen volt kedves barátnőm Megan Hicks és bűntársa, Mary Grace Ketner, akik együtt alkották meg a fairy tale lobby nevű internetes foglalkozást unatkozó mesemondók számára. Az egy órás swap folyamán hallottunk egy remek verziót a farkast kiáltó fiúról, egy pattogósra összefoglalt Grimm mesét, egy modern adaptációt a békakirályról, egy skót mesét egy dudásról aki mindenkinek az agyára ment, és sorra kerültem én is, az Ördög felesége című olasz népmesével, ami megint csak tarolt, sőt, valaki azt is mondta, hogy a legjobb sztori volt amit eddig hallott tőlem. Megtartom.

A második délutáni szekció a mesemondás tanításáról, mentorokról és mesemondó műhelyekről szólt. Hivatalosan. Gyakorlatilag arról szólt, hogy Elizabeth Ellis nagyasszony a hetvenedik születésnapját ünnepelte, és ennek örömére mindannyian elzengedeztük, mennyi mindent tanultunk tőle az elmúlt évek folyamán. Kis tiara is volt a fején, és boldogan vigyorogva fogadta egyik sztorit a másik után, meg azt is, amikor meghúztam a fülét a köszöntésnél (és aztán el kellett magyaráznom, miért). A panel egyébként főleg abból állt, hogy hosszas beszélgetéseket folytattunk arról, hogyan kell és lehet és szabad mesemondást tanítani a következő generációknak, és hogy milyen a jó mentor. Nagyon hasznos másfél óra volt. A cégén még az is kiderült, hogy a közönségben ülő egyik hölgy világéletében csillagos mesékkel foglalkozott (planetáriumban volt bentlakó mesemondó) és most nyugdíjba vonulni készül; embereket keresett akik átvennék a könyvtárát és megtanulnák tőle a történeteket. Majdnem a saját lábamon estem keresztül hogy elsőként álljak be a sorba.

A vacsorát eredetileg a tündérmesés csapat társaságában töltöttük volna, de amikor két tucat mesemondó utazik együtt egy buszon, a fene se tudja hol kötnek ki végül. Mi megint csak a pizzázóban landoltunk, és két órás elmélyült beszélgetést folytattam Darci Tuckerrel, akiről kiderült hogy történelmi mesemondó, és mellesleg hihetetlenül elegáns és jó humorú hölgy.

A vacsora után sem állt meg az élet; este még becsöppentem Diane Edgecomb fringe előadására, aki Gawain és a Zöld Lovag történetét adta elő modern változatban - aminek az lett az eredménye, hogy egy órán keresztül az orromon köhögtem fel az ásványvizet, és ezzel a többiek sem voltak máshogyan. Diane-t eddig én csak komoly előadásokban láttam, de most teljesen megbolondult a színpadon, és szénné röhögte magát mindenki - amellett, hogy a történet megmaradt tanulságosnak és igaznak. Ettől mesemondó a mesemondó.

Mesemondók élőben, egyenesben - NSN 2013

Élőben (jobban mondva félig holtan) jelentkezem Richmondból, ahol épp teljes lendülettel zajlik az éves amerikai mesemondó konferencia, több mint négyszáz mesemondó aktív (és zajos) részvételével. Már csak azért is megérte a huszonkét órás repülőút, hogy itt landoltam...

A konferenciára szerda este érkeztem meg; a reptéri taximból egyeneset Elizabeth Ellis nagyasszony-istennő nyakába hullottam, majd tovább haladtam a bejárati ajtó felé ahol még két mesemondó állta utamat, majd sikerült végül bejelentkeznem a receptión miközben Alton Chung mászott hátulról a nyakamba, ezek után a liftig kergettem Kim Weitkampet hogy megropogtathassa a bordáimat, és nyolc emelettel később végül meglett a szoba is, ahol Wendy és két másik Utah-i mesemondó társaságában tölthettem el az első estét.
Hát, így érkezik meg az ember egy mesemondó konferenciára.
(Ahelyett hogy megint elmondanám ki kicsoda, inkább belinkelem a korábbi sztorikat róluk...)

A csütörtök délelőttöt nagyrészt kómálással és a szobához tartozó ingyen kaja fogyasztásával töltöttem (a jetlag az jetlag). Délutánra aztán odaevett a fene az előcsarnokba ahová ekkor már tucatjával érkeztek a mesemondók, és az elkövetkező órákat egymás nyakába ugrálással és lelkes kézzel-lábbbal hadonászós beszélgetéssel töltöttük. Egy idő után egy kisebb csoportunk leszakadt a tömegről és a közeli mexikói étterem felé vette irányt. Eddigre sikerült felfedeznem az idei öt fiatal mesemondó (értsd: 35 év alatti) egyikét, Cassie-t, akivel hamar össze is spanoltunk. San Franciscoban él, tíz éve kávékészítéssel foglalkozó cége van, amit most készül népmesékkel és mítoszokkal foglalkozó mesemondó kávéházzá alakítani. Igen.
A konferencia hivatalosan csütörtök este nyílt meg, nagy csinnadratta és három előadás kíséretében. Az első digitális mesemondásról szólt, ami mind szép és jó, de nekem special fogalmam sem volt róla, mit akar mondani, amíg másnap el nem mentem a workshopra. A második előadás ellenben azonna belopta magam a szívembe - Christopher Agostino már tavaly is itt volt a konferencián, arcfestéssel és mesemondással foglalkozik. A többiről beszéljenek a képek!
A konferencia megnyitó előadása Oliver Uberti szájából hangzott el, aki egy lelkes fiatal... művész (fotóriportert mondtam volna, de ő igazából nem fotózik hanem terepen rajzol, és a NatGeo-nál volt vizuális szerkesztő évekig). Az előadás laza fél órával szaladt túl az időkereten, de hallottunk sok érdekes dolgot, mint például hogy hogyan válogatják a fényképeket a magazinhoz, vagy hogy tulajdonképpen miként is működik a terepen rajzolás, és hogy mitől lesz egy kép egyedi. Részemről az előadás nagy részét az töltötte ki, hogy a fickó csípőjére akasztott terepi rajzolószettet sasoltam és próbáltam megsaccolni, hogyan is van összerakva.
(Ezen a ponton meg kéne említenem a konferencia idei témáját, ami nem más, mint a kreativitás: arról beszélünk, hogyan alapozza meg a mesemondás más művészeti ágak munkáját - hogyan mesélnek történeteket zenével, tánccal, arcfestéssel, stb.)

A megnyitó után már csak a késő esti fringe előadások voltak hátra, melyek közül és egy "eredeti tündérmesére" ültem be. Nagyon kedves történet volt, tulajdonképpen egy visszájára fordított Szépség és a Szörnyeteg, melyben egy bárd és egy elátkozott királykisasszony találtak egymára. A mesemondó, aprócska törékeny nő, szépen énekelt és hárfán játszott hozzá. Bájos előadás volt.

Így zárult a konferencia első napja. Kezdődjék a mulatság!

Mesék nyomában Andalúziában

(Avagy spanyol beszámoló, második felvonás)

Ha már az embert Andalúziába hívták fellépni, természetesen összeköti a kellemeset a hasznossal: a három napos fesztivált egy hetes vakációra kerekítettem ki, amire a szülők is elkísértek (ha már folyton kergetni kell engem a világban ha látni akarnak, legalább jó helyekre kergessenek). Míg a gépen velünk utazó emberek nagy többsége a tengerpartig jutott, addig mi fogtunk egy bérelt autót és belevetettük magunkat az andalúz hegyvidékbe.
Mesemondóval utazni strapás dolog: én azok közé a személyek közé tartozom, akik a "HOMOKOS TENGERPART!" csatakiáltás helyett inkább azt hajlamosak vonyítani este hatkor, hogy "ÉN MÉG ABBA A MÚZEUMBA BE AKAROK MENNI!" Szerencsére a szülők birkatürelemmel (és nem kevés érdeklődéssel) viselték a mesevadászatot, amit Granadában még egy külön küldetéssel is sikerült megfejelnem.

Granada, ahol a szállásunk is volt egy belvárosi épület ötödik emeletén, a gránátalmák városa (granada spanyolul gránátalmát jelent). Mivel a gránátalma a kedvenc gyümölcsöm és különleges jelentőséggel bír a számomra, azt a játékot találtam ki magamnak, hogy ha gránátalmát látok bármilyen formában, készítek egy fényképet. Ebből aztán az lett a végeredmény, hogy a napi sétákat rendszeres "Állj! Gránátalma!" felkiáltással szakítottam meg. A két és fél nap végére csinos kis gyűjteményem lett fényképekből melyeken az utcanévtáblától a csatornafedőig, a patikától a halottaskocsiig mindenféle méretű, színű és anyagú gránátalma-dekoráció látható.
A gránátalmákon kívül pedig meg kellett csodálni mindenféle történelmi jelentőségű helyet. Granadában ez nagyrészt az Alhambrát jelentette, ahová előre vettünk jegyet és így is nem kevés sorbanállás árán jutottunk be, de nagyon megérte - most kezdtem felfogni, miről is szólt a spanyol történelemből laza ötszáz év (akit érdekel: a vízről. És a mórok építészetéről. De főleg a vízről.). Az egy hónapos intenzív Isabel-maraton után természetesen meglátogattuk a nagy királyi pár sírját is a bazilika kápolnájában ahol kissé megilletődve álltunk. Isabellel és Ferdinánddal egyébként legalább annyira tele van a város, mint gránátalmával, érthető módon. Rajtuk kívül még Columbus barátunkból és Don Gonzalóból volt sok, utóbbi a spanyol történelemben csak "El Gran Capitán" néven fut, ő volt ugyanis Granada visszafoglalója. Róla több szórakoztató legenda is kering, például arról, hogyan szökött be az ostrom alatt álló mór fővárosba, hogy a királynőnek arab süteményt lopjon. Pékestül.
Egy napot Córdobában is töltöttünk, ami két óra kocsikázást jelentett végtelen olajfaligetekkel pettyezett hegyek között. Az út végén külön mókás volt, hogy a helyi erőd belsejében találtuk meg a sokat keresett parolóházat... A nagymecset lélegzetelállító, és semilyen fénykép nem képes befogni a méreteit, nem is beszélve a fény-árnyék végtelen játékáról a boltívek alatt. Hosszasan mászkáltunk benne, majd sétáltunk egyet a város főutcáján, ami meglepő módon itt is El Gran Capitán-ról szól, mert itt született a bácsi (lovasszobor meg minden). A szieszta nagy részét egy kicsi arab kávézóban töltöttük amire véletlenül bukkantuk rá egy sikátorban; keserű arab kávét ittunk és gyümölcsízű jégkását. A szieszta idejére bezárt minden a városban; visszasétáltunk a mecsethez, majd a folyón átívelő római hídon átsétálva bementünk a hídfőből kialakított múzeumba. Öt csillag a tevrezőknek. Nem csak a nagymecset makettjét tekinthettük meg minden lehetséges oldalról, de az Alhambráét is, amit belülről nehéz volt navigálni, de felülről végre láttuk, hol jártunk; a makettek ráadásul napszakonként voltak kivilágítva, ha eleget álldogált az ember, láthatta őket éjszakai fényekkel is. A múzeum nagy részét a mór kultúrának szentelték, és rengeteg makett, rekonstrukció és mikrofonból hangzó angol/spanyol magyarázat tette érthetőbbé a történelmet a látogatók számára. Le a kalappal.
A fesztivál után a nyaralás utolsó két napját Salobreña városkájában töltöttük a tengerparton. Természetesen mór vár itt is akadt, meg is tekintettük alaposan, de azért a két nap nagy része pancsolással telt, szigorú időbeosztásban, mivel a tenger jéghideg volt, a nap ellenben nagyon forró. Az egyik estét egy kicsi étteremben töltöttük ahol flamenco estet tartottak, egy gitáros, egy énekes, és egy táncos részvételével. Három órán keresztül üldögéltünk és néztük-hallgattuk a műsort. A flamenco sohasem volt szívügyem, de így helyben, élőben, megvolt a maga varázslatos hangulata. A kedvenc pillanatom az volt, amikor a szünetben az énekesnő karonülő kisfia is dallamban sírt fel...

Azt kell mondanom, Andalúzia az egyik legszebb hely ahol valaha jártam. Tele történelemmel, tele élettel, tele mesékkel. Utóbbiakkal időbe került megbarátkoznom: a népmesék/legendák kiadása úgy tűnik nem szívügye a spanyoloknak, ellenben előszeretettel írnak új történeteket a régi helyszínekhez és szereplőkhöz, és az ember észre sem veszi, hogy nem eredeti népmesét olvas, amíg el nem jut a fülszövegig. Ez a mesevadászatot érdekessé és enyhén frusztrálóvá tette, ellenben sokat tanultam a spanyol mesemondók munkájáról és gondolkodásáról. Ha nem is népmesékkel, de mesékkel gazdagon térem haza az útról.

EtnoSur - Magyar mesék Spanyolföldön

A meghívás a korábbi konferenciák/fesztiválok során szerzett kapcsolatokon keresztül érkezett: nagyon kedves spanyol nyelvű emailben hívtak meg fellépni Andalúzia egyik nagy nyári kultúrfesztiváljára, az EtnoSur-ra. Erre természetesen nem lehetett nemet mondani.
Bevallom nőiesen, életemben nem készültem még fellépésre ennyire intenzíven. Két hónapom ment el a mesék válogatásával, fordításával és gyakorlásával - mivel spanyolul még nem rögtönzök magabiztosan, muszáj volt kész műsorral érkezni (pedig amúgy nem szokásom, jobban szeretek helyben igazodni a közönséghez). Kétszer egy órát rendeltek, egy fellépést felnőtteknek és egyet gyerekeknek. A felnőtt műsorra külön büszke voltam: spanyol vonatkozású magyar népmesékből és történelmi legendákból válogattam össze egy egész órányit. A fene se gondolta hogy sok ilyen van, de találtam!

A harmadik idegen nyelven való nyilvános szereplésre készülve egy hónapos spanyoltudás-felfrissítő kampányba is kezdtem, melynek keretein belül ledaráltam egy szuszra az Isabel nevű kiváló spanyol történelmi tévésorozat összes epizódját. A sorozatot az Internet "spanyol Tudors" néven emlegeti, és szerintem van is olyan jó. A tizenkét rész alatt végighaladtam a nyelv-újratanulás fokozatain is (a halványlila gőz ötven árnyalatától a 'jé, ezt a mondatot értettem'-en keresztül a 'most már majdnem minden szereplőről tudom hogy kicsoda'-ig). Eleinte rossz döntésnek tűnt rögtön a középkori királyi politika szókészletével kezdeni, de amint elkezdtem népmeséket fordítani rádöbbentem, hogy pontosan erre volt szükségem. Még mindig nem tudom hogyan kell spanyolul pénzt váltani, de a hajítógépek fajtái már megvannak...
Közben persze rákattantam a spanyol történelemre, és nyelvtudásom tovább bővítendő történelmi regényeket kezdtem olvasni, nagy mennyiségben. Az apropót minderre az szolgáltatta, hogy a felnőtt műsorom egyik magja Árpád-házi Jolánta hercegnő története volt, aki Violante de Hungría néven a spanyolok egyik híres királynéja volt a 13. században - annyira, hogy a történelmi trilógiának, ami a kezembe került, egyik kötetét róla nevezték el. Azért jó a magyarokról ilyen klassz dolgokat olvasni idegen nyelven! Valaki lefordíthatná.
A spanyolul olvasás és tévézés hatott: egy hónap után átbillent a mérleg, és már nem küszködtem a szavak keresésével mesélés közben.

Az út többi részéről később számolok majd be; most csak annyit mondok, hogy Alcalá la Real csinos középkori városkájába érkezve azzal kellett szembesülnöm, hogy a Sziget Fesztivál egy miniatűr változatával van dolgom. Ez erősen eltért a mesemondó fesztiválok színesen barátságos hangulatától - hangosabb volt és színesebb. A főtéren az élet két alapvető forrása találkozott a nyári ("kellemes hidegfront" 36 fok) Andalúzia szívében: a zene és a víz. A színpadon egész nap koncertek zajlottak, miközben a déli napra fittyet hányó spanyol fiatalság őrjöngve ugrált és táncolt, jórészt a hideg sörnek és a láthatóan legális (?) füstölőszereknek köszönhetően. Hogy senki se kapjon sokkot a tömeg hűtéséről központilag gondoskodtak: a maximumra állított szökőkutakban szabad volt pancsolni, az utca felett pedig permetezőkből szállt a vízpára a járókelőkre. Néhány jóindulatú magányszemély permetezőkannából, vízipisztolyból és kilyuggatott pillepalackból locsolta a népet, és akinél nem volt felesleges hideg víz, az sörrel járult hozzá az általános elázáshoz, melyben a huszonéves fiatalságon kívül gyerekek és kutyák százai is részt vettek, a tér szélén üldögélő nyugdíjasok nagy derültségére. Igazi spanyol fesztivál volt, igazi spanyol hangulattal.

A szervezők persze gondoltak azért a mesemondók hangszálaira és idegzetére: a mesemondást a tér szélén álló régi kolostorépületben tartották, ahol kellemes hűvös és csend honolt. Négy mesemondó vett részt a hétvége programjában: három spanyol hölgy, és jómagam. Mindhármukat ismertem már korábbról, meg is volt rögtön a barátságos alaphangulat.
Talán még életemben nem voltam fellépés előtt annyira ideges mint a péntek esti felnőtt műsor előtt. Nagyjából negyven-ötven nagyon barátságosan mosolygó ember ült be meghallgatni a meséket, plusz a szintén imádni való szervezőgárda. A spanyol közönségekben az a jó, hogy felőlük minden szavad hibás lehet, akkor is teljes lelkesedéssel hallgatnak majd, és örülnek hogy megpróbálkozol az anyanyelvük meghódításával. A nagy izgulás ellenére a felnőtt mesélés elég jól sikerült, csak egyszer sültem bele egy kifejezésbe a nagy lendületben. Lement két népmese (Kampó táltos egy és kettő, miután Kampó táltosról kiderült hogy eredetileg "maestro de campo" volt), és a spanyolokat végtelenül szórakoztatta, hogy az eredetileg a török háborúkban foglalkoztatott spanyol zsoldosvezér nálunk már tűzokádó, sebezhetetlen tündérlovagként szerepel. Engem is szórakoztatott amikor lenyomoztam. Utána, további spanyol vonatkozásként, elmeséltem Árpád-házi Jolánta történetét, amit megint csak történelmi kutatómunkából mozaikoltam össze. Értékelték. Igaz, Violante aragóniai királyné volt, mi pedig épp egy kasztíliai végvár tövében csücsültünk, de azért az össz-spanyol hazafiasság nevében nagy érdeklődéssel hallgatták a történetet. Közben én is belegondoltam, tulajdonképpen hány királynénkról tudjuk, honnan érkezett?
A sort Szent Erzsébet legendájával zártam, aki Violante nővére volt, és hugi egy lányát (később a francia király felesége lett) és több kolostort is nevezett el róla. A műsor után az egyik néni oda is jött hozzám csillogó szemekkel, hogy neki ezt a rózsás legendát mesélte az anyukája...

A szombat esti gyerekműsor (stílusosan a felnőtteké után, amikor már jó hűvös volt) telt házzal zajlott. Olyannyira, hogy a kicsi spanyolok egészen a színpad tövéig terjeszkedtek a padlón, rengeteg párna társaságában, és végül le kellett ülnöm a színpad szélére, hogy ne a szoknyám alá bámuljanak felfelé. Végtelenül édesek voltak, valamint végtelenül zajosak is, de szerencsére mindegyikükkel volt felnőtt, aki a nagyon nyüzsgő totyogósokat az első pár perc után kikapta a tömegből, így végül csak azok maradtak, akik tényleg figyeltek a mesére. Ide magyar népmeséket vittem (Zöld Péter, Bús királyfi, Felhőkön járó legény, Szépen szóló pelikánmadár, A király gyűrűje), és állítólag az apukák morogtak is a háttérben, hogy mindegyik okos királylányokról szólt, pedig esküszöm, nem direkt válogattam így... sebaj, ráfér a fiatalságra. Eleinte aggódtem, hogy a kölykök nem fognak érteni, ezért aztán beszélgettem velük egy kicsit a műsor kezdete előtt, és lelkesen válaszolgattak a kérdéseimre, ami nagyon megnyugtatott.
(Menet közben jöttem rá, hogy Andalúziában az s betűk kimondása már nem szokás, úgyhogy biztosan viccesen hangzottam a számukra, de annyi baj legyen).
A gyerekműsor felnőttekével ellentétben fergetegesen jó hangulatban zajlott, legalábbis részemről. A népmesék jóval könnyebbek mint a történelmi legendák, és ha az embert még egy lelkes, csillogó szemű kis spanyolokból álló közönség is segíti, akkor végképp megállíthatatlan. Persze itt is estek kisebb kiejtésbeli hibák (egyszer a királykisasszony kút helyett kis híján csirkébe esett, egyszer pedig majdnem levadászták szegényt ahelyett hogy feleségül vették volna, de mindig megmenekült), de összességében véve folyékonyan pörgött le az egy óra, sok bolondozással, nevetéssel és általánosan nagy sikerélménnyel.

Hát így esett, hogy a magyar mesék beszivárogtak Andalúziába.

Intenzív gyakorlat mesemondóknak: Fogadj örökbe egy iskolát!

Nem én találtam fel a spanyolviaszt, sok mesemondó ismerősöm csinálja ugyanezt. De feltűnt hogy még nem blogoltam róla, úgyhogy íme.

A hivatásos mesemondók idejük nagy részét azzal töltik hogy megpróbálják meggyőzni a világ többi részét, hogy a mesemondás szakma, és mint olyant, meg kéne fizetni. Kezdő mesemondók gyakran ajánlanak fel ingyen fellépéseket iskoláknak, könyvtáraknak és egyéb helyeknek. Reklámként. Én is ezt tettem pályafutásom kezdetén, és nem működött. Az a helyzet, hogy az emberek gyanakodnak mindennel kapcsolatban, ami ingyen van, és úgy gondolják, nem is érné meg a fizetséget, úgyhogy ez a taktika hamar visszaütött, és több sikerem volt, amikor pofátlan összegeket kértem (amikről kiderült hogy még mindig csak a töredéke volt annak amit egy zenész, bűvész, spirituális előadó stb. általában kap). Ennyit a kulisszatitkokról.

Közben azzal is meg kell küzdeni olykor, hogy egyes emberek egyenesen megsértődnek, ha pénzt kér valaki a mesemondásért. "De hát te ezt szereted csinálni ugye? Akkor nyilván eljössz ingyen is!" Mennék én, de akkor kaját miből veszek?...

Ezt mind csak azért írtam le, hogy egy kis hátteret adjak a továbbiaknak. A következő kérdés pedig az, hogy ha ennyire fontos a mesemondás mint fizetett szakma elismertetése, akkor miért is mesélne valaki rendszeresen ingyér' egy egész iskolának?...

Erre annyi válasz létezik, ahány mesemondó. Az én verzióm ez: Mesemondást nem lehet tükör előtt gyakorolni. Ebben a műfajban az egész fellépés nagyban függ a közönségtől; rendszeresen fordul elő, hogy szépen eltervezek egy műsort, aztán felmegyek a színpadra, ránézek a közönségre, és sutba dobom az egészet, mert rájövök, hogy nekik valami egészen más fog tetszeni. Szakmához tartozik. Közönség nélkül gyakorolni az ilyesmit képtelenség.

Amikor egy mesemondó "örökbe fogad" egy iskolát, tulajdonképpen ingyen fellépésekkel fizet egy gyakorlóterepért. A megállapodás abból áll, hogy minden mesélés új lesz és izgalmas, de esetenként kissé csiszolatlan - cserébe viszont az iskola rendszeresen hasznot húzhat a mesemondó tudásából, amikor csak kéznél van. Nem feltétlenül iskolában kell gyakorolni, de jó ötlet: elsősöktől gimnazistákig minden korosztályt ki lehet próbálni mint közönséget (és én a gimiseket már simán felnőttnek számolom). Mindnek megvan a maga varázsa.

Ráadásul ha az ember rendszeresen visszajár ugyanazokba az osztályokba, nem lehet elsunyulni a meséket. Vándor mesemondóként meg lehet úszni hosszú időn keresztül ugyanazzal a tíz mesével; de ha lehúz az ember egy tanévet ugyanazzal a harminc-kétszáz kölyökkel, akkor rá kell gyúrni a reperotárra. Én még a művelődési központban is olyan óvodás mesekészletet fejlesztettem ki heti egy meséléssel fél év alatt, hogy most évekig megélek belőle úgy, hogy én se unok bele. Tökéletes motiváció.

A bónusz az egészben az, hogy az ember ugyanazokhoz a kölykökhöz jár vissza. Ilyen ritkán adódik a főállású mesemondók életében: az ember annyit utazik mindenféle helyekre, és általában csak különleges alkalmakra, egy-egy fellépésre hívják meg, hogy még ha visszatér is a következő évben ugyanarra a rendezvényre, a közönsége teljesen más lesz. Ez egy ilyen műfaj. Összebarátkozni, megismerkedni egy kis csapattal és rendszeresen mesélni nekik különleges élmény. Tervezhet az ember hosszabb időre, készíthet velük kívánságlistát, mondhat hosszabb, több részes történeteket, és hasonló jó dolgok, amikre ritkán van lehetőség.

Arról nem is beszélve, hogy egy hely, ahol rendszeresen mesélhet az ember, önmagáért a mesélésért is megéri. Miután fél évet szívtam egy munkahelyen ahol nem sok lehetőség volt mesélésre, az első dolgom volt visszamenni az iskolába ahol előtte dolgoztam és megkérni őket, hogy vessenek a negyedikesek elé. Rögtön jobb kedvünk lett, nekik is meg nekem is.

Fogadj örökbe egy iskolát: a mesemondóknak legalább annyira szüksége van a közönségre, mint a közönségnek mesemondóra.

Vezetek Utamból Kotródj

(Aki nem érti a címet annak visszavonjuk a magyar igazolványát)

Az igazság pillanata következik: Elismerem, hogy sikerült három évet töltenem az Egyesült Államokban úgy, hogy sohasem ültem egyedül kocsiba.
Minden csoda véget ér egyszer - lehetett tudni eddig is, hogy az ember nem húzhatja vezetés nélkül a végtelenségig, különösen nem olyan helyen, mint Johnson City, ahol a járda ismeretlen fogalom. Csak a megfelelő ösztönzés kellett hozzá, hogy szerény tömegközlekedéshez szokott személyem a volán mögé kényszerüljön, szakavatott benszülött felügyelet nélkül.
Az ösztönzés abból fakadt, hogy sürgősen dokihoz kellett mennem, mert sikerült lebetegednem az év vége örömére. Mivel szobatárs nem tartózkodott otthon, a kocsit viszont kulcsostul hátrahagyta, és fél órám volt eljutni zárás előtt a rendelőbe (ami kocsival öt perc, gyalog ellenben fél óra), nagy levegőt vettem, és nekivágtam a nagy kalandnak. Az út során zajéó belső (és esetenként küldő) monológ nagyjából így foglalható össze:

Így ni, megyünk szépen okosan, nincsen ezzel semmi baj, tisztára olyan mint a dodzsem, gáz, fék, belejövünk mint kiskutya az ugatásba, hoppá fekvőrendőr, szépen lassan, így ni, megkerüljük a bokrokat, szomszéd kutya, helló, menj szépen el az útból, okos kutya, szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál, megkerüljük a kukákat is, különben is ki hagyta az út közepén, kitesszük az idexet, jobbra el, affene nem látok ki a bokorból, gyün valaki nem gyün, hát akkor nyomás, juhé, végig is értünk a kocsifeljárón.

Az amerikai vezetéssel (ne tessék kétségbe esni, vezettem itt már eleget, csak mindig ültek mellettem a kocsiban) általánosságban véve két baj van: egy, hogy gyakorlatilag senki sem tartja be a sebességhatárt, mert tíz mérföld túllépésig nem állít meg a rendőr, így ha negyvennel mész a negyvenes táblánál, mindenki le fog tolni az útról, mint az Odaátban a kísértetkamion. Egy ponton a visszapillantó tükrömet egyetlen hatalmas piros kombájn tette ki, aki úgy gondolta, mehetnék én többel is, én meg úgy gondoltam, hogy az előttem zötyögő kisteherautó lökhárítóján nem lenne kedvem megnyomi a Konföderációs zászlót, mert fel leszek koncolva. A másik baj azzal van, hogy indexet itten mutatóba se használ a jónép, ellenben lehet piros lámpánál jobbra kanyarodni, és balra is, ha nincs rendőr a környéken, az egyenrangú útkereszteződésnél meg annak van elsőbbsége, akinek nagyobb a kocsija és több pitbull liheg ki az anyósülés ablakán. Miután a doki kedvesen megvizsgált és felírta a gyógyszert, direkt a campuson keresztül indultam el patikába, mert ott lépten-nyomon fekvőrendőr van, azon meg eldöcögök én vidáman, arra a sportkocsi úgyse megy, mert leér az alja. (A fekvőrendőt itten komoly dolog, a déli közlekedési táblák speed hump-nak hívják, amit magyarra nagyjából "szapora mórikálásnak" lehetne lefordítani, és amerikai fülnek úgy hangzik, mintha tinédzserekről lenne szó egy iskolai parti árnyékos sarkaiban.)

Végül aztán csak elértem a patikába meg vissza anélkül hogy rám lőttek volna totojázásért ("g*ci állat mazsola" vagyok, ez van). A nap fénypontja az volt, amikor fél órát kellett várnom az antibiotikumra, nem bírtam felfogni ép ésszel, hogy most főzi-e Walter White a hátsó szobában, vagy mi van. Végül aztán kiderült hogy azért kellett várni, mert itt nem csak úgy hozzávágják az emberhez az Augmentint gyári dobozban, hanem kap az ember csinos narancssárga tubust a saját nevével, meg a figyelmeztetéssel hogy "ne igyál alkoholt és ne menj ki a napra" (ami az én esetemben azt jelenti, hogy két pirula után spontán lángra fogok lobbanni a konyhafüggönyön keresztül). Teljesen Dr. House-nak éreztem magam, esküszöm ha kiürül a doboz megtöltöm Pezzel. Ilyet is csak filmekben lát az ember.

Búcsúmesélések

Másoknál vizsgaidőszak van, nálunk pedig az év végi mesemondó koncertek ideje. Diplomázás előtt minden mesemondó diáknak ki kell állni a színparda a saját egész órás műsorával, és a legtöbb ilyen előadás májusra esik. Ezen felül pedig, mivel a vándor mesemondóknak szokása szétszéledni a nyárra, ilyenkor év végén tartjuk az utolsó közös meséléseket is. Hagyomány.
Az évad utolsó vizsgakoncertje Joshua "Fénypont" előadása volt. Ahhoz képest, hogy először adott egész órás koncertet, nagyon csinosra sikerült, pizzával ünnepeltük. A következő héten nagyfőnöknél volt vacsorával egybekötött tornácos mesélés jelenlegi és volt diákok számára. A lemenő nap fényében sütkéreztünk a hintaszékekben és a legújabb történeteinket gyakoroltuk, amik között volt Grimm, személyes sztori, és sok egyéb is. Én részemről egy új római történetet teszteltem le, az Ördög és a felesége címmel, és meglehetősen nagy sikert aratott. A sztori a Monna Onesta (avagy a székely asszony és az ördög) mesetípus egy változata, de tanulmányaim során először találtam olyan verziót, ahol nem egy férfi segítségével szabadulnak meg az asszonytól, hanem szabályos válási szerződést kötnek... Miután egy évet töltöttem a művközpontban, már viszketett a tenyerem, hogy szexről, démonokról, és egyéb teljesen politikailag inkorrekt dolgokról mesélhessek. Éljen a magyar szabadság!
Természetesen jól összeszokott kis baráti körünk is megtartotta a maga privát búcsúkoncertjét. Igaz, a csapat fele, Cathyvel az élen, már a tengerparton tartózkodik, de azért azokkal, akik még a városban vannak, tegnap éjjel kivonultunk a hegyek között lévő kilátóba, ami az elmúlt két évben szokásos zarándokhelyünkké vált. Gyönyörű teliholdas éjszaka volt, és mivel sok kilométeres körzetben gyakorlatilag nincs fényszennyezés, lubickolhattunk a holdfényben, ami elég erős volt ahhoz, hogy lássuk egymás arcát mesélés közben. Négyen voltunk: Joshua, Carolina, Travis és én. A koncertet Travis nyitotta meg egy személyes sztorival ami mellbe vágott mindenkit (valószínűleg a legsúlyosabb személyes sztori volt amit a mesemondó tanulmányaim során hallottam). Joshua, aki "spirituális történetekre" vágyott, pislogott egy darabig, úgyhogy én vettem át a szót, Ivar izlandi legendájával, amit már jó régóta nem meséltem, de úgy éreztem, most helye volt. Mire végeztem Joshua is összeszedte magát és a Fekete Hercegnő Grimm meséjével folytatta a sort. Ezt a sztorit normális körülmények között nem meséljük Amerikában, mert amikor az a megoldás egy történetre, hogy a gonosz fekete hercegnőből jó fehér hercegnő lesz, akkor azért elgondolkodik az ember, hogx meglincselik-e. A sztori a magyar gyűjteményben "János vitéz" néven ismeretes, de Petőfihez semmi köze. A mese-éjszakát carolina zárta El Dorado varázslatos legendájával, melynek keretei között elismerte, hogy az indiánok se voltak ártatlan szentek a spanyolok érkezése előtt.
Kissé átfagyva, de nagy egyetértésben ballagtunk le a kilátóból a holdfényben.

Hokiszezon

Akkor döbben rá az ember igazán, hogy egy Északival osztozik a lakáson, amikor beköszönt a hokiszezon.
Még akkor is, ha említett Északi éppenséggel lány.

A sportrajongás legendásan amerikai dolog, de ezt eddig személyesen nem tapasztaltam a saját baráti köröm jóvoltából, akiknél a nemzeti sport leginkább a Magic kártya, és jó időben a frizbi (és a focidöntőből is csaka  félidei koncertet nézik). Cathy ellenben olyan helyen nőtt fel ahol az év felében minden meg van fagyva (Trónok Harca rajongók úgy is mondhatnák, hogy a Falon Túl), és előbb tudott korcsolyázni, mint totyogni. A hokizásról már nem is beszélve. Mivel egy köpésre lakott Detroit szép városától, természetesen született Red Wings rajongó, akárcsak az egész családja; a rajongás mértékét abban lehet kifejezni, hogy a születendő unokaöcsinek már egy egész rend Red Wings rugdalózó van betárazva, és saját páholyt is vettek neki a stadionban. Azt hiszem az északiak elszántságát leginkább az a sztori hozta nekem testközelbe, amikor Cathy megemlítette, hogy az egyik volt osztálytársa a két hónapos kisbabáját a mellkasára szíjazva megy hokit játszani minden héten. Ilyen egy igaz viking anyuka.
Nos, mivel hokiszezon van, és a Red Wings versenyben a kupáért, természetesen minden meccset meg kell nézni. Cathy elmagyarázta nekem hogy ha ő személy szerint nem ül a képernyő előtt, a csapat biztosan veszíteni fog, ezért neki rajongói szent kötelessége puszta akaraterőből győzelemre segíteni a hokicsapatot. És lőn. Mivel mi nem rendelkezünk kábeltévével, Cathy szépszerével és erőszakkal rávette teljes hímnemű baráti körünket, hogy szálljanak be a buliba, és így Paul tágas alagsori férfibarlangjában nézzük a meccseket heti három-négy alkalommal. Néha úgy érzem, valami fura fordított világban kötöttem ki, főleg amikor Cathy dörgő hangon követeli öt férfitől, hogy fogják be a szájukat végre, mert nem hallja a meccset...
(Említettem már hogy Cathy egy személyben a legnőiesebb nő is akivel eddig találkoztam?...)
Múlt szerdán Sobol professzornál voltunk évzáró partin, mesemondással és sok kajával. Sajnos a parti épp meccs napjára esett, így aztán míg beszélgettünk és meséltünk Cathy SMSben kapta a híreket minden eseményről, és amikor félidő környékén végül elszabadultunk, valósággal rohant a kocsihoz. Paul vezetett, Cathy a hátsó ülésen szorongatta a korábban vásárolt sört (kannában, egyenest a sörfőzdéből), és visított hogy menjünk gyorsabban, mert a meccs végére még oda kell érni. Egy ponton megjegyeztem hogy olyan érzésem van, mintha épp szülni készülne, de hamar ki lettem javítva, hogy a gyerekszülés kismiska, Stanley Kupa meg csak egyszer van egy évben...
A hoki nem feltétlenül a kedvenc sportom, de együtt lakni egy hokirajongóval végrelenül szórakoztató.
Zárásként itt egy reklám ami szépen leírja a hoki mint sport lényegét (angolul nem értőknek: "Szálka ment a kezembe..."):

Hegyvidéki esküvő

(Nem, nem az enyém, ne tessék zöldségekbe esni)

Hát még erre is sor került így az év végén: két barátunk a játékos asztal bandájából (mindkettőt Jessie-nek hívják, az egyik fiú, a másik lány, így működik az angol nyelv) úgy döntött összeházasul mielőtt mindenki lelépne a nyári szünetre. Erről mi személy szerint az esküvő napján értesültünk, de semmi baj, kocsiba vágtuk magunkat, és nekivágtunk az Appalache-hegységnek.
Az esküvőt a Roan Mountain nevű közeli hegyen tartották, ami mellesleg nemzeti park, és ilyenkor késő tavasszal lélegzet-elállítóan gyönyörű. A kocsiút majdnem egy óra volt, de nagyon megérte. Csak egyszer tévedtünk el az erdőben, de szerencsére felbukkantak mesebeli idegenvezetőink, a koszorúslányok, és az ő segítségükkel végül csak rátaláltunk a helyszínre...
Magát a szertartást ugyan lekéstük (ember még dolgozott amikor elkezdődött), de odaértünk azért a bulira. Amikor megérkeztünk kiderült, hogy a helyszín nem egy épület, hanem egy mező az erdőben, szabadtéri padokkal és asztalokkal. A mező közepén táncolt az egész vendégsereg (ami főleg a barátiankból állt) mezitláb, élőzenére. Én rögtön vidám is voltam, mert kontratánc volt folyamatban, és az elkövetkező egy órában folytatódott is, bár az emberek nagy részének fogalma sem volt, mi történik (és a táncmester is elszúrta néha a sorrendet). A menyasszony tündérszerű fehér ruhét viselt és virágokat a hajában, a vőlegény pedig (akinek élénkvörös haja árulkodott a felmenőiről) skót szoknyát és fehér inget (az igazi férfi szoknyát hord!!!). Amikor a zenekar is kimerült és a táncosoknak is elege lett az egymásba ütközésből, átváltottuk modern zenére. Közben persze volt minden földi jó az asztalokon, és mindenkinek névre szóló dunsztosüveg, mert errefelé abból szokás inni. A menyasszonyi csokrot is a mezőn dobták el (volt kisebb kézitusa a koszorúslányok között) meg a harisnyakötőt is a fiúknak, utóbbit a vőlegény kisöccse kapta el, aki az ember nyakában ülve magaslott ki a tömegből. Ő lesz a legmenőbb kölyök az óvodában...
Csak két órát voltunk jelen az egész mulatságon, de nagyon jól éreztük magunkat, főleg mert sokkal többen voltak jelen a közös baárti körből, mint a rokonságból. Egy ilyen esküvőt én is el tudnék viselni. Főleg a kontratánccal együtt.

Borító!!!

És ha már szóba került: Íme az emlegetett könyv! Napi nyolc órát ül a mesemondó a repeciós számítógép mögött, és ez lesz belőle... 55 népmese a világ minden tájáról, szuperképességek szerint rendszerezve, láthatatlanságtól az alakváltáson át a telekinézisig (61 képesség, mert nem akart kerek számra kijönni sehogy se). Háttérinfókkal, forrásokkal, jegyzetekkel, vonatkozó modern szuperhősökkel. Angolul. A csinos címlapon a perzsa Királyok Könyve egyik illusztrációja látható, melyen sebezhetetlen hősünk, Isfandijár démoni farkasokat irt. A sztori a könyvben megtalálható (Akhilleusz sarka helyett, amit már mindenki unalomig ismer).

A könyv a McFarland kiadó gondozásában jelenik meg, egyelőre még nincs végeles dátum, de valószínűleg még az idén, nyomtatva és e-könyv formátumban is. Majd örvendezek látványosan, ha kapható.

(Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy a McFarlanddal dolgozni eddig életem egyik legjobb írói élménye. Gyakorlatilag a tenyerükön hordoznak, gördülékenyen halad minden, emailekre fél órán belül kapok választ, és mindenki nagyon kedves. Kedvem van még több mesegyűjteményt írni csak ezért...)

Visszaáll az Univerzum rendje

Vége a melónak, és el sem tudom mondani mennyire nem hiányzik. Amellett, hogy előre dolgozom az őszi iskolakezdésre, jut időm olyan dolgokat is csinálni, amik viszont már nagyon hiányoztak az elmúlt hónapokban a recepciós pult mögött.
Az egyik ilyen dolog a mesemondás.
(Csodák csodája)

Betelefonáltam az iskolába ahol tavaly heti rendszerességgel fordultam elő, hogy visszajönnék egy tiszteletkörre, ha van rám idejük. Természetesen volt. Tavaly óta a kölykök szintet léptek, úgyhogy amikor a negyedikesek könyvtári órájára mentem, a tavalyi harmadik osztály jött velem szembe, az átokrossz és imádnivaló negyedikesek meg az ötödik évfolyamot képezik. Gyakorlatilag lubickoltam a tudatban, hogy ezúttal mesélhetek akármit, ami a csövön kifér, és nem fognak a szülők vasvillával várni a bejárat előtt, hogy boszorkányokat/mágiát/beszélő állatokat emlegettem. Ennyi különbség van ugyanazon város két széle között.

A negyedikeseknek csak halványan derengett, ki vagyok, de azért hamar összerakták, hogy tőlem hallották tavaly a sárkányos meséket. Arra már nem emlékeztek, honnan jöttem, úgyhogy a könyvtáros néni megkért, beszéljek egy kicsit magyarul, hadd találgassanak. Amint befejeztem a mondókámat az egyik kisfiú majd' kiesett a székből a nagy jelentkezésben: "TEXASI VAGY UGYE?!" Miután abbahagytam a visítást, jött a többi ötlet is: voltam német, francia, japán (?!), orosz, moszkvai ("az orosz te hülye!"), török, spanyol, kanadai, de még dél-amerikai is. Éljen a kulturális sokszínűség!
Idén a hamarosan megjelenő könyvem örömére úgy döntöttem, ideje megvillantani az összegyűjtött meséket a gyakorlatban is.

Mindkét osztálynál kérdéssel indítottam: soroljatok fel annyi szuperképességet amennyi csak az eszetekbe jut.  Ez mindig jó móka, főleg kölykökkel. A negyedik osztályban a fiúk egyszerre üvöltötték, hogy HULK, ami ugyan nem szuperképesség, ellenben nagyon érdekes, hogy eddig ahány közönséggel megpróbáltam szuperhősökről beszélni, a fiúknak mindig a zöld óriás jut először az eszébe. Nem Captain America, nem Superman, még csak nem is Batman. Kíváncsi lennék a pszichológiai háttérre...
Az ötödik osztályban a kisfiú, aki először tette fel a kezét (az ötödikesek már jólneveltek) nagyon izgatottan kiabálta be az első eszébe jutó képességet: "Giling-galang tündérpor!!!" Néha már egész korán lehet sejteni a gyerekek jövőjét...
Miután sikerült egy szép hosszú listát összeállítanunk, találomra választottam képességeket róla, és belevetettem magam a mesélésbe. A negyedikeseknél Finn MacCool és az Óriások kerültek terítékre, boszorkányostul-tündérestül, utána pedig Hikoichi japán meséje arról, mi mindenre jó egy láthatatlanná tévő köpeny. Ez utóbbit a gyerekek külön élvezték, mert klasszikus trickster történet, és mindenki meg van győződve róla, hogy ő jobban csinálta volna. A Finn MacCool sztoriban az volt a legmenőbb, hogy miután az elején elsoroltam, milyen képességei vannak a hősök csapatának, a gyerekek végig találgatták, melyik feladatot ki fogja megoldani. Innen már csak egy lépés a szerepjáték.
Az ötödik osztályban Tomboso hercegnőjével indítottam, aki a mesevilág legundokabb királykisasszonya, elleben a sztori nagyon szórakoztató. Főhősünk, Jack, egy sorozat varázstárggyal rendelkezik, amiket a hercegnő sorban elcsal tőle. Amikor szegény srácot már harmadszorra vágják át, az egész osztály kórusban üvölt, hogy NE HIGGY NEKI!!! és látványosan vonyít a végeredményen. Amíg nem kezdtem el mesélni közönség előtt, sohasem gondoltam hogy ennyire fogom élvezni ezt a történtetet.
Érdekes módon ez az osztály volt az első aki az állatok beszédét is a képességek közé sorolta. Amikor megkérdeztem, mi legyen a második mesében, úgy döntöttek, legyen alakváltás és állatok nyelvén beszélés - szerencsére pont van ilyen történetem. Kicsit el kellett csapni a végét idő hiányában, de azért jól működött.

Még két hetem van feltöltekezni mesemondásból mielőtt vége a sulinak. Jövő héten a gimisekhez is megyek...

Vasember és ingyen képregények - Ünnepélyes kockulás

Az ünneplés tárgya? Vége a melónak!!! A következő munkahelyem egy egytem lesz, remélhetőleg kevesebb hisztériás nyugdíjassal. Juhé!

Az ünneplés második tárgya? Május negyedike, hivatalos Star Wars nap (May the Fourth be with you) és nemzetközi Ingyen Képregény Nap. Ennyi.

Csütörtökön felpakolt az egész nerd társaság és testületileg elvonultunk moziba a Vasember 3 éjféli premierjére (amit, a vizsgázó diákok iránti aggódó tiszteletből, este tízkor kezdtek). Az éjféli premierek hagyományaihoz híven volt nem kevés beöltözött ember a moziban, ami ebben az esetben vagy "STARK FOR PRESIDENT" pólókat jelentett, vagy ingek alól pilácsoló kék ARC-reaktor fényeket. Részemről, mivel estig melóban voltam, egy elegáns szürke kiskosztümöt, magassarkút és egy szoros kontyot, így hódolván Pepper Potts karakterének, az ember meg egy délutánt töltött a szakálla nyírásával, jól is állt neki. A film persze állati volt, nézze meg mindenki, volt benne sok meglepetés. A visongás a nézőtéren már a premierek alatt elkezdődött (már csak két hét az új Star Trek filmig, azt is éjfélkor nézzük meg, úgysem láttam még trekkiket közelről). Hajnali kettőkor keveredtünk haza, Iron Man zenét bőgetve a kocsiban hazáig.

Szombaton, május negyedikén, és másik nerd ünnepre is sor került: ingyen volt a boltokban a képregény! Persze nem az összes (szét is tépték volna egymást az emberek), de még így is volt a tévében hír arról, hogy egyesek már csütörötök óta táboroztak sorban a boltok előtt. Johnson City kisváros ilyen méretű látogatottsághoz, de azért odavonultunk Cathyvel időben nyitásra, hátha.

Jól szórakoztunk: egyrészt volt némi Big Bang Theory - utánérzés a dologban amikor két csaj besétált a képregényboltba (csak kétszer botlott el az eladó a saját lábában), másrészt pedig tényleg volt sok ingyen képregény. Mind meg volt számozva, és fejenként hármat lehetett választani (amit egyes gyakorlott nerdök úgy kerültek meg, hogy elhozták a karonülő gyermekeket is, hadd olvasson a baba Mass Effectet). Ezen felül egy dollárért kockát is lehetett dobni, és újabb képregényeket nyerni minden számért. Az új könyvek féláron voltak az egész boltban, és a bejárat előtt nagy dobozokban álltak a régebbi számok, amiket huszonöt centért vásárolhatott meg a lelkes látogató. Jó másfél órát turkáltunk a boltban, és számos szatyorral gazdagabban indultunk haza.

Az Erő legyen veletek.

Északvidék - Gőz és D&D

Eredetileg azért készültem Northlandsre mert meghívtak workshopot tartani. Amikor viszont kiderült, hogy megyek, arra gondoltunk, miért ne pályáznánk meg az egyik esti előadást, hátha nekünk adják a színpadot egy órára. Mivel Cathy és én tavaly ősz óta rendelkezünk steampunk jelmezekkel, azt találtuk ki, összerakunk egy egész estés steam sztory előadást, hogy dupla okunk legyen felkociskázni Északra.
És lőn! Az esti előadásokat sorsolásos alapon választják, és vajon mi került ki a kalapból? Dr. Aurora Lovecraft és Lady Rosetta von Almásy kalandjai a világ körül. Juhé!

Természetesen mivel a konferencia átlagéletkora ötven és hatvan között mozgott egy kezünkön meg tudtuk számolni, ki ismerte a steampunk fogalmát. Hogy reklámozzuk az esti előadást (más műsorokkal kellett versenyeznünk) teljes harci díszben mentünk ebédelni pénteken, és keltettünk is jó nagy feltűnést. A hír hamar elterjedt, hogy "a két fiatal csaj" valami új és egzotikus dolgoz művel, úgyhogy ese fél kilencre tele is lett a nézőtér.

A műsor jó hangulatban zajlott. Az alapötlet az volt, hogy mindketten előadók vagyunk az 1897-es brüsszeli világkiállításon, és egymással versenyzünk a támogatók pénzéért, amiből az következett, hogy látványosan utáltuk egymást, beledumáltunk egymás beszámolójába, és egyáltalán, repkedtek a sértések mindkét oldalról. Ennek ellenére nagyon nehéz volt nem szélesen vigyorogni egymás sztorijain... A műsor végére látványosan felfedeztük, hogy Dr. Lovecrat északi-sarki expedíciója és Lady Almásy sivatagi kutatómunkája ugyanarra a globális következtetésre jutott, így aztán a fináléban közösen folyamodtunk támogatásért, hogy elindíthassunk egy expedíciót a Föld középpontja felé. Juhé.

Az előadás sikeres volt, és amikor végül kisétáltunk a teremből fél tucat résztvevő pötyögte szorgosan a telefonján, hogy mi is az a steampunk.

Szombat délután aztán sor került a workshopomra is. Tizenhárom ember jött be, ami ideális létszám egy gyakorlati demonstrációhoz. Beszéltem egy kicsit arról mi is az a szerepjáték, és miért hasznos és jó ez a mesemondók munkájában, majd csoportokra osztottam a résztvevőket, és a gyakorlatbanis bemutattam, hogy működik a dolog. Először a saját repertoárjukban szereplő mesékből kellett kalandokat kreálniuk, majd karaktereket tervezni hozzájuk, végül pedig kis kártyákon szituációkat osztottam ki, amiket a csoportoknak közösen kellett megoldani. Végtelenül szórakoztató ötletek születtek. A kedvencem a Hét Törpe kalandozó csapata volt, akik pénzért vállalták megszökött hercegnők őrzését vagy megkeresését.

Úgy látszik, ideje volt, hogy a "fiatal generáció" elkezdje beszivárogtatni a popkultúrát a mesemondó konferenciákra...

Északvidék - Meggyüttünk a Laposra...

Az elkövetkező bejegyzések a hétvégi mesemondó konferenciáról fognak beszámolni. Cathy Jo és jómagam autóba vágtuk magunkat és felmentünk Wisconsinba hogy részt vegyünk az idei Northlands Storytelling Conference három napos őrületén. Megérte.

Az út innen oda nagyjából tizenegy óra kocsival (lehet szívrohamot kapni). Tennessee és Kentucky hegyein és dombjain keresztül megérkezik az ember Indianába, majd az elkövetkező pár száz mérföldet lapos és egyenes úton teszi meg, miközben körülötte lassan minden visszafordul télbe, a fákon nincsenek levelek, és barna az összes szántóföld. Chicago magasságában aztán elkezdünk gyárakat látni (meg forgalmat), és a rádióban megszűnik a country zene. Innen tudjuk hogy végleg a hátunk mögött hagytuk a Délvidéket.
Kilenc és fél óra után az éjszakát Chicagoban töltöttük Cathy unokatestvérénél, aki rengeteget beszélt, és elvitt minket speciális helyi pizzát enni. Vacsora után gyakorlatilag elájultunk mind a ketten, miközben a két helyi macska vadul dorombolt a bőröndjeinknek, azt gondolván hogy fiúmacska van bennük (Bob szeret a bőröndjeinkben aludni és mindent összeszőrözni). Reggel korán és frissen keltünk, hála az egy órás időeltolódásnak, és ismét úton voltunk, hogy időben érkezzünk a konferenciára.

Northlands az idén egy Lake Geneva nevű városban kapott helyet. Szégyenkezve vallom be hogy egy napomba került rádöbbenni, honnan ismerős a hely neve: Itt találták fel a Dungeons and Dragons játékot. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a szerepjátékosok Mekkája, csak épp rohadtul nincs itt semmi amihez zarándokolni lehetne, már a boltot is régen bezárták. Így aztán maradt a tudat, hogy történelmi jelentőségű helyen vagyunk, és a mesemondó konferencia folyt tovább a saját medrében.
A helyszínnel kapcsolatos másik megdöbbentő felfedezés az volt, hogy a tóparti luxus szállodát eredetileg Hefner bácsi építette nyuszifarmnak. Ezen aztán jókat derültünk a hétvége folyamán, és megállapítottuk, hogy van ízlése az öregnek. A szállásra és a kajára mindenesetre nem volt panasz.

Maga a konferencia a mesemondó összeröffenésektől megszokott barátságos hangulatban zajlott. Nagyjából százan voltunk, abból öt harmincöt év alatti (mi ketten és még három fiatalabb mesemondó). A két meghívott előadó külön örömöt okozott: az egyikük Andy volt, kedvenc őrült tricksterem, a másik pedig Syd Lieberman, a világ legcukibb mesemondó Törpapája. Rajtuk kívül persze volt még rengeteg más előadó is, hiszen a három napos program tele volt workshopokkal, koncertekkel és esti fringe előadásokkal. Volt mit tenni.

A hétvége egyik fénypontja Janice Del Negro workshopja volt, aki arról tartott három órás intenzív foglalkozást, hogyan dolgozza fel a modern média (film, tévé, könyv, képregény stb.) a klasszikus tündérmeséket. Janice végtelenül jópofa és humoros előadó, és minden vackot megnéz/elolvas, aminek a népmesékhez köze van, úgyhogy érdekes információk végtelen tárházával rendelkezik. A teremben ülők nagy része csak pislogott a filmek és könyvek említésére, de az a néhány ember, aki értette, miről van szó (köztük mi is) remekül szórakozott. A szórakozás mellett persze volt tudományos értéke is a workshopnak, többek között elmerengtünk rajta, mit hibáznak el a népmesék feldolgozásában a leggyakrabban, és hogyan lehetne jobban csinálni. Remek volt.

Egy másik érdekes workshopot két mesemondó hölgy tartott (egyikük, Barbara, foglalkozására nézve textilművész, mellesleg pedig folklorista). Arról beszéltek, hogy miben különbözik egy férfi mesehős útja egy nőétől, de hála az égnek nem ment el a dolog feminista irányba. Ahelyett hogy a férfi-nő különbségekre hegyezték volna ki az előadást, inkább arról beszéltek, hogy egy hősnek kétfajta utazása lehet, külső és belső, és minkettőt megtehetik férfi és női hősök is - gyakran egyszerre, vagy egymás után. Nagyon érdekes beszélgetés kerekedett a dologból.

Syd Lieberman workshopját sajnos lekéstük, cserébe viszont beültünk vele egy kerekasztal-beszélgetésre, ami főleg abból állt, hogy a mesemondói pályafutását boncolgattuk. Syd végtelenül kedves és aranyos, és szerintem harminc éves mesemondói pályafutása ellenére még mindig meg van lepődve rajta, hogy ennyire népszerű. Készségesen osztotta meg velünk a tapasztalatait és tanácsait, és nem kevés anekdotát tanári és mesemondói múltjáról.

A sok munka mellett természetesen volt szórakozás is... de erről majd a következő bejegyzésben számolunk be.