Titkos helyek Rómában 5. - Szobrásznők nyomában a Via Marguttán

A második reggelt, mér viszonylag hűvösben, a Piazza del Popolón kezdtem. Ha van Rómában hely, ami hidegen hagy, akkor ez a tér az (ne kérdezzétek, miért). Most sem a tér miatt szálltam le ott a metróról, hanem azért, mert végig akartam sétálni egy utcán, ami nemrég egy olvasmányélmény miatt felkeltette az érdeklődésemet. Ez a Piazzáról a Spanyol lépcső felé vezető Via del Babuino volt (Pávián utca), illetve az arról leágazó Via Margutta, majd kicsit arrébb, a Piazza Barberiniről Sallustius kertjei felé vezető Via di San Nicola da Tolentino. A 18. század második felében ezen a környéken rengeteg művész, szobrász élt, sokan közülük Amerikából és Angliából ideszármazott vendégek voltak (Különösen a Spanyol lépcső környéke volt az angol nyelvű expatok fellegvára, sok híresség megfordult itt rövidebb-hosszabb időre). Aki miatt én személy szerint ellátogattam a környékre, az nem más volt, mint Edmonia Lewis.

Edmonia Lewis életrajzát nemrég olvastam el. Véletlenül jött szembe a neve, amikor olyan nők könyveit kutattam, akik valamikor jártak Rómában, és írtak erről. Bár Edmonia maga nem hagyott hátra útinaplót vagy önéletrajzot, rögtön kíváncsi lettem rá: egy félig fekete, félig indián amerikai női szobrász, aki 1844-ben született, 1907-ben halt meg, nemzetközi hírnévre tett szert, és élete jó részét Rómában töltötte? Nyilván azonnal többet kellett tudnom. A sztori, és Edmonia karaktere, lenyűgöző és különleges (és párhuzamosan sok fehér kollégája iránt elveszítettem a tiszteletem, olvasva, hogy bántak vele - ilyen például William Wetmore Story, aki a helyi szobrászkolónia koronázatlan királya volt). Edmonia különleges életpályát járt be, többek között Liszt Ferencről is alkotott mellszobrot, és pályafutását Canova egykori stúdiójában kezdte (ez is a környéken van, de oda most nem mentem el). Tudtam, hogy róla nem fogok emlékművet találni a városban, mégis szerettem volna egy kicsit bejárni azokat az utcákat, ahol a 19. század végén élt és alkotott. Különösen, mert Edmonia tagja volt egy másik, kevéssé ismert nőtörténeti csoportnak: a fent említett művészkolónián belül külön közösséget alkottak a női szobrászok és művészek, akik Rómában találtak maguknak szabadabb otthont. Kiemelkedik közülük Harriet (Hatty) Hosmer amerikai szobrász, egy másik színes és izgalmas karakter, és híres szeretője, Charlotte Cushman amerikai színésznő. Kettejük körül női és queer művészek egész kis holdudvara verődött össze - beleértve Edmoniát is. Hatty stúdiója is a Via Marguttán kapott helyet, és ő onnan készségesen irányította a vevőket Edmonia műhelye felé.

Kora reggel, amikor arra jártam, az összes utca jórészt kihalt volt. Hamar rájöttem, hogy a Via Margutta a mai napig az előkelő művészetek fellegvára, de mivel még egyetlen galéria sem nyitott ki, nyugodtan bogarászhattam a magas épületek árnyékában, és merenghettem rajta, milyen lehetett itt élni 150 évvel ezelőtt. A galériák kirakatában mindenféle modern művészeti alkotások díszelegtek, a sarkon pedig egy ingatlanirodát is találtam, amelyből megtudtam, hogy ez a környék már régen nem az éhező művészek büdzséjének való... Találtam viszont egy táblát, mely szerint Picasso is megfordult itt a maga idejében, illetve a Művészek Kútját, amelyből friss víz csordogált (ezt már az 1920as években építették, jóval Edmonia ideje után). Végül kilyukadtam a Spanyol lépcsőnél, ami azonban le volt zárva és körbe volt állványozva - nem lepődnék meg, ha Emilyt forgattak volna, vagy valami (ez pont az a fajta posh környék amin Emily szeret tűsarkúban végigtipegni a nagy kerek szemeivel). A kordon kikerülése helyett metróra ugrottam a Piazza Barberiniig, és onnan felsétáltam Sallustius kertjei felé (amiket Wetmore Story annak idéjen kisajátított). Megpróbáltam megkeresni azt az épületet a Via di San Nicola da Tolentinón, ahol Edmonia évekig lakott. Sajnos pont egy utcasarkon állt, és mára egy kereszteződés és egy modern irodaház foglalta el a helyét - találtam viszont egy csinos narancsfát, tele narancsokkal, és az árnyékában állva megemlékeztem egy pillanatra a szobrásznőről, és mindazokról a művészekről, akik Rómában kerestek maguknak ihletet és szabadságot.

Titkos helyek Rómában 4. - A Vicus Tuscus babérfái

A Vicus Tuscust azért egyszerű megtalálni, mert ott van a Forumon egyedül mosdó. Előbb-utóbb minden turista itt köt ki, a magasra nyúló hársfák, babérfák, és fenyők árnyékában, hogy pisiljen, megtöltse a kulacsát, vagy ennivalót vegyen az automatából. Azt viszont kevesen veszik észre, hogy van egy tábla is a párjukra/gyerekükre türlemesen várakozó látogatók feje felett az egyik falon - ez jelzi a Forumnak azt a sarkát, ahol annak idején a Vicus Tuscus nevű utca kezdődött. Ókori forrásokból tudjuk, hogy régen ezen az utcán sorakoztak a könyvesboltok, illetve itt állt Vertumnusnak, a változó évszakok istenének szobra és talán szentélye is. Ő pedig személyes kedvencem Pomona és Vertumnus mítosza miatt (amit a Hősök és Pimaszok című könyvemben olvashattok, eredetileg pedig Ovidius Átváltozások c. művében). Amennyire érdektelen ez a hely turistalátványosságok szempontjából, annyira közel áll a szívemhez. Szeretem elképzelni a régen élt könyvkiadókat, írókat és könyvmolyokat, akik a Forumnak ebben a sarkában vadásztak új szerzeményekre, az örök változás istenének tekintete alatt.

A mosdótól távolabb, a hársfák árnyékában van is egy remek kőpad, ahová le lehet telepedni hűsölni, ha kedve és ideje van az embernek. Ezúttal is üldögéltem rajta egy kicsit, nézegettem a fákat, szimatoltam a babérillatot, mielőtt továbbálltam volna. Bónusz, hogy az egyik magasba nyúló fa ágai között kis zöld papagájok repkedtek - gondolom megszökött háziállatok leszármazottai lehetnek. Rómában több helyen is találkoztam velük.

Titkos helyek Rómában 3. - Róma istennő szentélye

Miután végül lesétáltam a Palatinusról, észrevettem, hogy a Forum bejárata mellett tábla hirdeti a Forum Múzeumot. Ezt vagy azóta nyitották, hogy nem jártam itt, vagy pedig eddig nem tévedtem be az ajtaján; mindenesetre most odacsábított a hűvös árnyék és a kíváncsiság. A Venus és Roma templomot nehéz nem észrevenni: ez az a batár nagy épület, ami a Forum bejáratától jobbra magasodik a dombtetőn, a maga félig leomlott boltíves szentélyével. Hadrianus császár idejében épült, és a valaha épített egyik legimpozánsabb római épület volt fénykorában. A középkor óta keresztény templom és kolostor áll a romok között, ami a Santa Francesca Romana (korábban Santa Maria Nova) névre hallgat. Ebbe az épületbe helyezték el a Forum Múzeum kiállításait. Elsőre csak odáig jutottam, hogy leroskadjak egy óriási ventilátor hatókörébe és megnézzek egy remekül összerakott videót a templom történetéről; amikor elmúlt rólam a hőguta, már volt erőm, hogy sétáljak a múzeum termeiben, ahol a Forumon végzett ásatások leletanyaga kapott helyet. Ez önmagában is érdekes volt, főleg a Róma korai éveiből származó temetkezések és kultuszhelyek leletei miatt - de végül egy sarkon befordulva váratlanul magában a szentélyben találtam magam. 

A kettős római templom ugyanis úgy épült, hogy a két istennő szentélyei egymásnak háttal, tükörben helyezkedtek el benne - vagyis a boltíves szentélynek, amit kívülről látunk (az volt Venusé), van egy ugyanolyan párja, ami befelé, a Forum felé néz - ez a megszemélyesített Róma istennő szentélye. Ma már a kolostorépület belső udvara foglalja magába, ezért nem is látható, amíg be nem lép az ember az udvar ajtaján. Természetesen ide is nagyon kevesen kószáltak be, pedig még romjaiban is lenyűgöző látványt nyújt. Az oszlopok között növendék sirályok hűsöltek, én pedig leültem a fal tövébe, hogy elmerülhessek a látványban (és az árnyékban). Az oltár helyén, a boltív alatt egy érdektelennek tűnő vörös porfírtömb hevert - mint megtudtam, ennyi maradt az istennő egykori hatalmas szobrából, amit már az ókorban is kritizáltak azzal, hogy ha felállna, romba döntené az épületet. Most viszont nem más, mint egy töredéknyi kő, egy ruha redőinek apró részletével. Jó volt ülni egy kicsit a szentély csendjében, és elmélázni rajta, mennyi eseményt, milyen beláthatatlan történelmet, milyen sokrétű, sokszínű várost testesített meg az istennő, akit egykor ezen a helyen tiszteltek.

Bónusz: Vázatöredék a Forum ásatásairól. Azt a jelenetet ábrázolja, amikor Héphaisztosz visszatér az Olümposzi istenek közé. Ezt a sztorit újrameséltem A néma istennőben, és az egyik kedvenc mítoszom volt, amivel az utóbbi időben dolgoztam :)

Titkos helyek Rómában 2. - A Barberini-szőlőskert a Palatinuson

Igazából az egész Forum Romanum belépőt a Palatinus miatt vettem meg. Amikor először jártam Rómában, tavasz volt, és virágban állt az egész Palatinus; akkor szerettem bele, és azóta is minden tavasszal elkap a Róma-nosztalgia. Most ugyan nem tavasz volt, hanem rekkenő nyári hőség, mégis felkaptattam a lépcsőkön a Palatinus tetejére egy kis kilátásért. Ott fogyasztottam el végül a szendvicset is, a Magna Mater templom mellett lépcsőn egy óriási júdásfa alatt, de még a szórt fény is túl erősen tűzött, így más rejtekhely után néztem. A Palatinus Múzeum sajnos bezárt átépítés miatt, így kissé csalódottan elindultam vissza lefelé a dombról. Láss csodát! Egy kapualjhoz értem, ami majdnem eltűnt a falra kúszó borostyán tengerében. Beóvakodtam rajta, és egy táblát pillantottam meg: Barberini-szőlőskertek. 

A túloldalon pedig valóban az fogadott, amit a tábla ígért: egy tágas szabad tér szőlővel és olajfákkal, zöld padokkal, szálló pillangókkal, és rajtam kívül összevissza kettő másik turistával. Pedig a kilátás egyenesen a Colosseumra nyílik, és a magas falak bőséges árnyékot szolgáltattak a hűsöléshez. Itt is üldögéltem egy jó darabig. Élveztem, hogy távol vagyok a tömegtől, hogy zavartalanul nézhetem a kilátást, hogy zümmögnek a méhecskék, hűsölnek a galambok, futkároznak a gyíkok, mintha tőlünk ötven méterre nem a világ egyik legsűrűbben látogatott turistalátványossága zsongana. Emellett pedig ezen a teraszon található egy Szent Sebestyén templom is, azon a helyen, ahol állítólag annak idegén Sebestyén szónokolt egy római templom lépcsőin. A mező közepén egy magányos, kidőlt márványoszlop hevert, körülötte vésett felirat: "A kő, amit a csizmád orrával megrúgsz, túléli Shakespeare-t."

Új kedvenc helyem van a Palatinuson. 

(A szőlőskertek témájára később még visszatérünk!)

Titkos helyek Rómában 1. - Bacchus szentélye a Forumon

Utoljára kilenc éve jártam Rómában. Előtte pedig hét évvel. Előtte pedig egész gyakran, az egyetemi ásatások miatt. Először 2005-ben. Húsz éve kapcsolódom ehhez a városhoz régészként, utazóként, mesemondóként. Jártam itt a férjemmel, az osztálytársaimmal, más mesemondókkal, egyszer a nagymamámmal. Voltam ásni, nyaralni, fellépni, könyvhöz információt gyűjteni. Most, az ostiai FEST konferenciát követő két napon, nézelődni, egyedül, átutazóban, rekkenő hőségben. Szívet melengető visszatérés volt.

Ez a virágárus kocsi már 20 éve is ott állt
ugyanazon a sarkon, amikor először mentem
Rómába. Azóta is megvan, és ez nagyon
boldoggá tett :)

Nem tudom, kitől származik az idézet, amit egyszer egy helyi mesélőtől hallottam: "Aki egy hetet tölt Rómában, az alaposan megismeri a várost. Aki egy hónapot tölt itt, az kicsit megismeri. Aki egy évet tölt itt, az sohasem fogja megismerni." Még nem tartok egy évnél, de átérzem a lényeget. A legtöbb híres helyen jártam már, és vannak kedvenc pontjaim is, ahová vissza-visszatérek. De akárhányszor járok a városban, nem telik el úgy nap, hogy újabb és újabb varázslatos meglepetések ne érnének. Ezúttal sem volt másképp. Anélkül, hogy részletesen leírnám mind a két napot, a következő bejegyzésekben megemlítek néhány új felfedezést, amikre sokáig emlékezni fogok.

A Forumon sokszor jártam már. Az első években, amikor meglátogattam, még kerítés sem volt körülötte, szabadon, ingyér lehetett bóklászni, és a kora reggeli órákban nem is járt arra senki. Azóta persze lett kerítés, jegyiroda, háromszori átvilágítás. Ennek ellenére nem hagyom ki soha, ha arra járok. Idén úgy esett, hogy pont délben sikerült a kapuhoz keverednem; gondoltam, keresek valami árnyas helyet, és elfogyasztom a szendvicsem szép nyugodtan. A gatya is lerohadt rólam a hőségben, mire átjutottam a beléptető kapun; unalmamban közben olvasgattam a táblákat, hogy jelmezben belépni tilos, kántálni tilos, firkálni tilos, stb. Mindenturistamennyenhaza. Amint beszabadultam a Forumra, nagy ívben kikerültem a Titus-diadalív körül torlódó tömeget, és lecsattogtam a Via Sacrán, ahol vezetett csoportok végeláthatatlan tengere hullámzott. Tudtam, mit keresek: Bacchus egykori szentélyét, Romulus templomával szemben, amiről nemrég olvastam valahol. 

Bár a szentély konkrétan a fő útvonalra néz, az út pont kikerüli, és egy kisebb ösvényen lehet felmenni hozzá. Elsőre nem is látványos, mert zöld lomb borítja az egészet. Eddig az én figyelmem is elkerülte - most viszont, hogy direkt kerestem, remek felfedezés volt. Nem csak a Forum egyik legárnyékosabb helye, hanem ráadásul tényleg alig megy fel oda valaki. Egyetlen hatalmas, virágzó lilaakác borítja a tetőt, amitől bódító illat terjengett a hűvös árnyékban, és a falban két, márvánnyal kövezett beugró is volt, ahol remekül lehetett üldögélni. Több, mint egy órát lazsáltam ott, átvészelve a déli hőséget, és az egy óra alatt nagyjából tizenöt-húsz másik ember kószált csak arra. Nem csak a virágillat, a zöld lomb és a nyugi miatt élveztem azonban az ott töltött időt. Pont úgy ültem a falmélyedésben, hogy láttam a betévedő embereket, mielőtt észrevettek volna. Láttam, ahogy felderül az arcuk a lombos szentélybe lépve, ahogy beleszagolnak a virágillatba, ahogy megcsapja őket a hűvösebb levegő, és elmosolyodnak a váratlan felfedezés örömétől. Egyik ember a másik után kukkantott be a szentélybe; legtöbbjük fotózott egyet és tovább is állt, néhányan hozzám hasonlóan leültek hűsölni egy kicsit, de senki sem maradt sokáig. Én viszont rettenetesen élveztem, hogy egy helyben ülök a virágillatban, és figyelem, mások hogyan élik meg a szentély hangulatát. Teljesen más arcukat mutatták turisták a tömegtől távol, ismeretlen helyen, a váratlan felfedezés pillanatában. Nagyon szerethető élmény volt. Legközelebb is szeretnék ott üldögélni.

Mesés napforduló Rómában

Mivel vasárnapig maradtam még Rómában, megnéztem, mit tartogat ezekre a napokra a Raccontamiunastoria mesemondó fesztivál programja. A fesztivál május-júniusban hosszú hetekig zajlik a város különböző pontjain, de eddigre már a vége felé járt; szerencsére pont sikerült elcsípnem 21-én este a nyári napfordulóra tervezett alkalmat.

Borzasztóan örülök, hogy elmentem rá.

A rendezvény este 7-kor kezdődött a Via Appia Antica elején, egy árnyas, szabadtéri színpadon. Stenszky Cilivel gyalog sétáltunk ki odáig a Colosseumtól, ami külön klassz élmény volt. Michael Harvey walesi mesemondó (akivel nem kevesebb, mint 13 éve meséltünk együtt ugyanitt) nyitotta meg az estet a Mabinogion egy részletével. Michael lenyűgöző, lendületes, jó humorú mesemondó, Paola Balbi pedig, aki olaszra tolmácsolta, remekül kiegészítette az előadását. Mabonról és az örök fiatalságról volt szó. 

Amikor a mese véget ért, mindannyian felkerekedtünk együtt (sok nemzetközi mesemondó itt maradt a konferenciáról, de olaszok is jöttek szép számmal, így nagyjából negyvenen voltunk), és nekivágtunk a szürkületben a Via Appia parknak. Árnyas fák alatt, mezőkön keresztül sétáltunk; egy pár percre megálltunk a Quo Vadis templom lépcsőin, majd bevettük magunkat a természetbe. Időről időre megálltunk és letelepedtünk mesét hallgatni - a szervezők hoztak nagy szőnyegeket, amikre ülni lehetett, és hordozható lámpákat is, hogy lássuk a mesélőket.

Az első megállónál egy ösvényen telepedtünk le; felettünk egy épület romjai között, egy nagy fa árnyékában Germana de Ruvo mesélt nekünk, akit Lorenzo Caviglia tolmácsolt angolra. A történet inkább allegória volt, mint népmese; a nap és a hold szerelméről szólt, és arról, hogyan jöttek létre a napfogyatkozások. Germana lírai előadásmódja és Lorenzo kreatív tolmácsolása együtt varázslatos élményt nyújtottak.

Tovább sétálva erdőn-mezőn idővel egy hatalmas tölgyfához értünk; kényelmesen elfértünk az árnyékában mindannyian, és a lombok alatt olyan sötét volt, hogy amikor tovább indultunk, meglepődtünk, hogy még nem ment le a nap. Itt is Paola tolmácsolt, ezúttal egy szardíniai mesemondó hölgynek (sajnos nem tudom a nevét), aki arról beszélt, az ő szülőföldjén milyen rítusokkal ünneplik a nyári napfordulót. Szó esett némán meglátogatott szent forrásokról, tűzugrásról, és sötétben csíráztatott búzáról is. Bár nem "mesét" hallottunk a szó szoros értelmében, így is elvarázsolt mindenkit az előadás. Utána megölelgettük a tölgyfát is, így indultunk tovább.

A harmadik állomás egy mező szélén volt; pont úgy ültünk, hogy a mesélők háta mögött kirajzolták az erdő sötét sziluettjét a naplemente utolsó fényei. A mesemondó itt az indiai Shereen Saif volt; őt Lorenzo tolmácsolta olaszra. A történet Urvasiról szólt, egy égi táncosról, aki halandó királyba szeretett bele. Szép és humoros mese volt, amihez rengeteget hozzáadott, hogy Shereen és Lorenzo játszani kezdtek egymással, előadták az egyes jelenteket, és (mint utóbb kiderült) teljesen spontán olyan jól mozogtak együtt, mintha nem is tolmácsolást, hanem tandem mesélést láttunk volna. Nem akartuk elhinni, hogy nem gyakorolták hetek óta ezt az előadást.

A séta utolsó előtti állomása egy mezőn álló magányos kőris (?) volt. It az olasz Valentina Zocca volt a mesélő, akit az elmaradhatatlan Lorenzo tolmácsolt angolra. Az összes előadás közül az övé volt a kedvencem, pedig erős volt a mezőny. Valentina egy venetói mesét mondott egy lányról, aki a vízitündérek királynője lett, és olyan varázsitalt ivott, amitől elfelejtette a szerelmet. Bár volt egy legény, aki tetszett neki, a történet meglepően modern fordulatot vett a végén: a lány a tündérek királynője maradt, a legény meg a folyóparton épített házat, és havonta egyszer, teliholdkor találkoztak. Valentina a mesét egy olasz népdallal szőtte egybe, amitől különösen jó lett a hangulat.

Immár sötétben, a csillagok fényénél vonultunk az este utolsó helyszínére, a Via Appia mentén álló Annia Regilla mauzóleumhoz. Itt székek és szőnyegek vártak minket, gyertyák szegélyezték az utat, és még egy mesemondó állt készenlétben: a svéd Johan Theodorsson, akinek ezúttal Paola tolmácsolt. Johan a svéd nyári napfordulós szokásokról mesélt nekünk; néhány mókás körtáncot meg is tanultunk tőle. A mesék maguk páfrányvirágról, boszorkányokról, vízimanókról, és egyéb varázslatos történésekről szóltak; nagyon szórakoztató előadás volt, és hozta a napforduló bűbájos, és egyben kicsit pajzán hangulatát.

A mesélés végeztével következett az est utolsó eseménye, és egyben legnagyobb meglepetése. A programban csak annyi állt, hogy "nyári napfordulós ünnep"-ben lesz részünk - amiről azonban ott a helyszínen kiderült, hogy valójában egy teljes újpogány szertartás. Két újpogány vallású olasz hölgy, Erika Dell'Acqua és Ariel Giulia Troiano, akik egyébként táncosok is, végigvezettek bennünket egy rítuson, amelynek a lényege a közösségi élmény, a fény ünneplésre, és az aratási időre való felkészülés volt. Mindannyian kaptunk egy-egy levelet egy lombos babérágról; a hölgyek táncának végeztével mindannyian elmorzsoltuk a saját babérlevelünket, megtöltve az éjszakai levegőt babérillattal és kívánságokkal. Utána közös spirál-táncot jártunk; klassz élmény volt benne lenni zenével, tánccal, mosolygó arcokkal körülvéve. Nagyon szép rítus volt, és csodás közösségi élmény. Örülök, hogy ez is helyet kapott a programban.

Mesékkel és napfordulós élményekkel telve sétáltunk vissza a sötétben az Appia Antica elejéig, ahol az autók parkoltak. Szerencsére egy kedves mesemondó visszavitt Cilit és engem a belvárosba, hogy még elcsíphessük az utolsó metrót. Hajnali kettőkor zuhantunk ágyba. Megérte.

A tenger és a tengeren túl: Európai Mesemondó Konferencia, Róma, 2025.

 

Ismét nyár, ismét FEST (Európai Mesemondó Szövetség) konferencia. Ezúttal, 12 év után ismét, a római mesemondók (Raccontamiunastoria) szervezték, bár a város csak átutazóban volt jelen - a helyszín maga Ostia volt, közel a tengerparthoz. Nem mintha bántuk volna. Rekord mennyiségű, 130 mesemondó vett részt a konferencia három napján, tucatnyi különböző ország képviseletében.

Június 17-én érkeztünk az ostiai szállásra, amikről kiderült, hogy tulajdonképpen kemping, kicsi bungalókkal tele, ezek közül béreltek ki számunkra egy rakattal. Ennek az lett az eredménye, hogy létrejött a kemping "utcáin" egy mini mesemondó kerület, ahol minden szomszéd mosolyogva integetett vissza, és késő estig ment a beszélgetés, éneklés, szomszédolás a tornácokon és járdákon. Néhány napra megélhettük, milyen lenne olyan helyen élni, ahol az egész utcát mesemondók lakják.

Az érkezés estéjén kisétáltunk egy közeli parkba, ami a La Farfalla névre hallgatott, és egy társadalmilag tudatos, fenntartható szervezethez tartozik. A Farfalla egy nyitott kert volt sok gyümölcsfával, barátságos cicákkal, egy kis kávézóval, napernyőkkel, és a számunkra berendezett színpad-sátorral. Mindent magas mandulafenyők, eukaliptuszfák és babérbokrok vettek körbe; csak az volt a dolog szépséghibája, hogy három percenként elhúzott felettünk egy-egy alacsonyan szálló repülő, mert a Fiumicino reptér közelében voltunk. Ennek ellenére mindenki vidáman iszogatott, eszegetett, ismerkedett, egymás nyakába ugrált; megtöltötte a kertet az újra találkozás öröme.

A megnyitó nem egészen úgy sikerült, ahogy a szervezők várták. A konferencia témája az "Európa és a Világ" volt - ennek megfelelően sok, európán kívüli mesélőt is meghívtak. A megnyitó beszédet Fidaa Ataya palesztin mesemondó tartotta volna, de sajnos az egész palesztin delegáció, egy lány kivételével, Jordániában rekedt a reptérlezárások miatt. Így végül az egyetlen megérkezett palesztin lány mondott megható, szép igaz történetet egy hölgyről, aki átvészelte az utóbbi évtizedek történelmét a falujában - és akiről kiderült, hogy a lány édesanyja, aki aznap reggel hunyt el. Bennünk szakadt a levegő, hogy a lány egyáltalán meg tudott állni a színpadon. Őt egy libanoni mesélő, Sara Kassir követte, aki a saját élményeiről mesélt fiatal anyaként bombázások közepette; utána pedig egy palesztin-kanadai hölgy, Sarah Abu-Sharar következett, aki arról beszélt, milyen mesemondóként diaszpórában élni. Ezt követően a színpadon bemutatkoztak az újonnan csatlakozott mesemondó szervezetek (köztük a Hagyományok Háza) képviselői is. A megnyitót vacsora követte, majd a Raccontamiunastoria mesemondói meséltek római történeteket; eddigre már annyira elálmosodtam, hogy visszabotorkáltam a szállásra aludni. Az egész konferencián végigvonult a mediterrán szervezés ténye - amikor mi északiak már nem láttunk ki a fejünkből, az igazi buli rendszerint olyankor kezdődött.

18-án, a konferencia első napján szembesültünk vele, hogy az előadások helyszíne a római egyetem kihelyezett campusa lesz - ami közvetlenül a tengerparton van. Ahogy a busz lerakott minket, a mesemondók az örömtől sivalkodva rohantak le a homokos tengerpartra pancsolni, úszni, kagylókat és kavicsokat gyűjtögetni. Ez meg is adta a napnak a remek kezdő hangulatot. Brutális meleg volt, de a víz (és az egyetemi épület modern klímája) sokat enyhített rajta. 

Az első előadást, amire beültem, egy martinique-i kreol mesemondó, Valer Egouy tartotta. Arról beszélt, milyen Martinique mesemondó hagyománya, milyen alkalmai vannak a mesélésnek, és hogyan épít a mesemondó kapcsolatot a közönségével énekek, mondókák, találós kérdések és kérdés-válasz játékok segítségével. Nagyon tetszett a gondolat, hogy addig nem lehet egy közönségnek mesélni, amíg nem barátkozott velük össze a mesemondó.

A következő körben én tartottam előadást olyan eposzokról, amiknek női hőse van (ez a sorozat áprilisban futott az angol nyelvű blogomon és a Facebook oldalamon). Remekül sikerült, majdnem harmincan ültek be rá. Kiosztottam közöttük az eposzokat, és ahelyett, hogy felsoroltam volna mind a 26-ot, inkább közös beszélgetést kerekítettünk a dologból, melynek során sok izgalmas, különleges kérdés felmerült (például hogy mi a különbség a hős és a főszereplő között, vagy hogy lehet-e valaki erős női hős akkor is, ha egy ponton megmentik). A legszebb pillanat az volt, hogy kiderült, ott ül a teremben Abegael Fisher-Lang kanadai mesemondó is, a kanadai Epic Weekend egyik szervezője, és a mentorom, Cathrny Fairlee régi jó barátja. Az elkövetkező két napban rengeteget beszélgettem vele. Csodás találkozás volt. 

Az ebédszünetet megint csak a tengerparton töltöttük, olasz kajákkal és pancsolással, mielőtt visszatértünk volna az épületbe a délutáni programra. A következő workshop Mattia Di Pierro előadása volt egy Stories XFM című projektről, ami tulajdonképpen a "new trad" ("újhagyományos") mesélés témája körül forgott; egy workshop-sorozat volt, melynek keretei között a résztvevők a hagyományos mesék motívumaiból, szimbólumaiból alkothattak új, a mai világ értékrendjére, élethelyzeteire reagáló történeteket. 

A nap utolsó idősávját a Cassandra Project ifjú mesemondó foglalták el. Ez egy olyan nemzetközi európai projekt volt az elmúlt év folyamán, amelyben fiatal, kezdő mesélők vehettek részt, és mentorok segítségével, társadalmilag tudatos történetek kidolgozásával léphettek be a mesemondás világába. Tizenketten jöttek el a konferenciára, és már messziről sütött róluk a sokszínűség, a vidámság, és a GenZ életérzés. Teljes felüdülés volt látni őket a többi mesemondó között; tudni, hogy érkezik az utánpótlás, a frissítés, az új generáció a maga új nézőpontjaival. Azonnal a szívembe zártam őket. Sajnos választani kellett, melyik előadásra ül be az ember, így a tizenkettőből csak hármat hallgathattam meg - de mindhárman zseniálisak voltak. Geoffrey van der Ven (Hollandia) egy kevéssé ismert görög mítoszt, a bagoly születését szőtte egybe a szégyen témájával, és azzal, valaki hogyan próbál meg más és más lenni, hogy megvédje magát. Szívet melengető feldolgozás volt. Winter De Cock (Belgium) szintén mitológiát szőtt egybe igaz történetekkel és személyes sztorikkal: Daphné és Apollón mítoszát járta körül a nők elleni erőszak szemszögéből. Sohasem ütött még ekkorát az a történet. Végül Simen Segerberg (Norvégia) személyes sztorival készült, ami a szerelemről és főleg a szexualitásról szólt a digitális világ korában. Az volt a szép az egészben, hogy a véletlenszerűen egymás mellé tett három sztori valahogy mind a szégyenről és annak feloldásáról szólt, és a három mesélő megtalálta a közös hangot - nagyon szívet melengető módon támogatták egymást, igazi csapatként voltak jelen. Egy kicsit irigykedtem rájuk, hogy csapatként érkezhettek meg a mesemondó világba, nagyrészt pedig minden anyai ösztön kitört belőlem, látva, hogy ők ott tartanak most, ahol én húsz éve. Remélem, állandó jelenlétté válnak majd a konferenciákon!

Az első nap estéjén különleges helyen vacsoráztunk: a közeli Chigi kastély kertjében, egy 16. századi épület árnyékában, amely még most is magántulajdonban, a család kezében van. Boroztunk, dumáltunk, falatoztunk, néztük a repkedő denevéreket. Éjjel 11 körül még volt külön borkóstolás és jóga (?!) is, de addigra bennem megint eldőlt a szentlélek, úgyhogy egy német sráccal visszasétáltunk a kempingbe, és közben nagyon jót dumáltunk a mesemondásról, a sokféleségről, és a mitológiáról. Esélyes, hogy Ivo hamarosan Mítoszok Csatáját is szervez majd Németországban. (Később kiderült, hogy a borozós-jógázós csapatért se jött busz időben, úgyhogy végül a többség sétált).

A második napi program hasonlóan mozgalmasra sikerült. Az első workshop idejét ketten osztották meg maguk között. Az első Catalina Figini volt, egy argentin mesemondó aki Marokkóban kutatta a hagyományos mesemondást; a második pedig Valentina Zocca olasz mesélő, aki évente háromszor vezet mesemondó túrákat Nepálban. Mindketten sokat beszéltek a kulturális sokféleségről, a különböző népek mesemondó hagyományairól, és arról, kívülállóként hogyan lehet belépni ezekbe a kulturális közegekbe, és hogyan lehet tisztelettel viszonyulni más népek élő hagyományához. Remek előadások voltak.

A második délelőtti körben egy ciprusi hölgy, Chloe Maridou előadására ültem be, aki a cím szerint a hagyományos mesélésről készült beszélni. Ő azonban bevallottan nem mesemondó - ennek ellenére egy jó hosszú tündérmesével kezdett, A velencei herceggel, ami a Kanári királyfi mesetípus ciprusi verziója. Érdekes sztori volt, csak rettenetesen hosszú és lassú; utána pedig még mindig volt negyven perc az előadásból, amit a hölgy azzal töltött, hogy papírról felolvasta az archetípusokról szóló szakdolgozatát. Be kell vallanom, ezen a ponton már nem fogott az agyam.

Az ebéd utáni körben eredetileg Fidaa Ataya workshopjára regisztráltam, így gyakorlatilag lyukasórám keletkezett. Néhány Cassandrással, a kanadai hölggyel, Szabó Enikővel, és egy Zoe nevű floridai mesemondó-feleséggel levonultunk a tengerparti kávézóba dumálni. Zoéról kiderült, hogy amúgy etruszk koros régész (és epidemológus), és rögtön meg is volt a közös hang. Egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk mesékről, aktivizmusról, hagyományról és emberi jogokról szóló beszélgetéssel; olyannyira eldumáltuk az időt, hogy lemaradtam a FEST taggyűlésről is. Mint utóbb kiderült, volt némi feszültség a gyűlésen, de szavazásra nem került sor. Cserébe megtudtuk, hogy jövőre Stockholmban, két év múlva pedig Dublinban leszünk. Juhé!

Az utolsó esti vacsorát együtt költöttük el, ott a tengerparton. A vacsora végeztével ezúttal nem bor-, hanem olívaolaj-kóstolásra került sor, amit a szervezők mediterrán mesemondók meséivel fűszereztek. Minden résztvevő hozott olajat a saját országából, és egy mese mellett kínálta körbe. Sajnos a kóstoláshoz illő kenyér elég hamar elfogyott, kis pohárból lehajtani az olívaolajat, mint a pálinkát, meg mégsem pannon gyomornak való, de amit sikerült megkóstolni az elején, az mind nagyon finom volt. Egy olasz hölgy előadást tartott nekünk az olajfák és az olajtermelés történelméről és hasznáról. Utána egy tunéziai mesemondó adott elő egy tunéziai mesét fürdőben elrejtett kincsekről, majd spanyol mesélők meséltek (zseniális, pörgős tandemben) az olajfavirágról (ez a mi Jávorfácskánk helyi verziója), utána a libanoni hölgy mesélt egy történetet egy nőről, aki új nevet választott magának, Dijana Horvátországból egy Pirosmalac-verziót mesélt zseniálisan viccesen, végül pedig a ciprusi hölgy mesélte Adonisz mítoszát. Eddigre már a hasunk is tele volt, meg későre is járt, így visszarohantunk a buszhoz. A buszon és a kemping ajtajában mindenki feltorlódott, bőszen búcsúzkodva, mert másnap hajnalban indultunk a reptérre - már csak azért is, mert időközben Rómában beütött a közlekedési sztrájk, és senki sem tudta, hogy jut haza. A búcsúzás ellenére a mesemondó-kerületben még hajnali háromig ment az utcabál. Ezt én már csak álmomban hallottam.

A történet nem ér véget: még két napot töltöttem Rómában, és részt vettem egy nyári napfordulós mesemondó sétán is. Ezekről majd a következő bejegyzésben!