Hagyomány és megújulás: Európai Mesemondó Konferencia, 2021.

Egy év kihagyás és plusz fél év csúszás után ismét sikerült megrendezni az Európai Mesemondó Szövetség (FEST) konferenciáját, ezúttal június helyett októberben. Az utolsó pillanatig tűkön ült mindenki, hogy a tavalyra tervezett törökországi találkozó után ez is dugába dől-e, de végül zöld utat kaptunk a személyes találkozóhoz. A konferenciára Svendborg városkájában került sor, Fyn szigetén, amely többek között Andersen szülőhelyeként ismert.

Szerda délelőtt érkeztem, hosszas, de kényelmes vonatozás után Svendborgba. Mivel a hotel délutánig nem engedett becsekkolni senkit, néhány régi és új ismerőssel elkocogtunk egy helyi étterembe ebédelni és beszélgetni. A csapat új tagja volt Isabelle Hauser Svájcból, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Mire visszatértünk a hotelbe, szállingózni kezdtek a többiek is: a járványhelyzet ellenére több, mint száz mesemondó gyűlt össze a konferenciára. Kitörő örömmel üdvözöltük egymást két év kihagyás után, zengett a nagyterem a fecsegő mesemondóktól. Volt sajnos néhány látványos hiány is - angol mesemondók nem jöttek, és távol maradtak a török hölgyek és a spanyolok is - de ennek ellenére rengeteg régi ismerőssel találkozhattam ismét. Rövid megnyitó beszéd után bepillantást kaphattunk az újonnan átépített Andersen múzeum kulisszatitkaiba Henrik Lübker, a múzeum igazgatójának jóvoltából - így készültünk fel a pénteki látogatásra, és ringattuk bele magunkat a dán mesék világába. Hosszú és zajos vacsora után (be nem állt a szánk egy pillanatra sem) estére is maradt program: Vigga Bro, a dán mesemondás szeretve tisztelt nagyasszonya, mesélt nekünk az életéről és a művészetről, beszélgető partnernek pedig meginvitálta Abbi Patrix francia mesemondó mestert a színpadra. Szó esett arról, miben különbözik a mesemondó a színésztől, és arról is, ki mit gondol Andersen meséiről (ebben a tekintetben az egész konferencián megoszlottak a vélemények).

Csütörtök reggel vetettük bele magunkat a konferencia valódi programjába. Délelőtt tagsági gyűlést tartottunk: a FEST vezető bizottsága beszámolt projektekről, tervekről, pénzügyekről, majd szavaztunk az új bizottsági tagok kérdésében. Így letudva a munka nehezét, már csak a jó dolgok voltak hátra. Délután két kör workshopból lehetett válogatni - már akinek, mert engem felkértek, hogy mindkét körben tartsak egy workshopot. Így született meg a Carrying the Story Bag: Continuing the oral tradition in the 21st century című 90 perces műhelyem, ami 20-20 fővel kétszer ment le egymás után. Tulajdonképpen nem volt más, mint egy irányított beszélgetés a résztvevőkkel. Arról értekeztünk, kinek mit jelent a "hagyományos mesemondás", mint fogalom, kinek az országában hogy néz ki a hagyomány, és mit kezdjünk a népmesékkel a saját munkásságunk során. Vittem egy sor gondolatébresztő kérdést is (pl. "Mit szólsz hozzá, ha külföldiek mesélik a népmeséidet?" vagy "Mit szeretnél továbbadni a következő generációnak?"), és a résztvevők egymás között megvitathatták őket. Sok remek gondolat, vélemény, válasz született, és jó volt látni, milyen lelkesen magyaráz egy olasz mesemondó egy lengyelnek, vagy egy svéd egy hollandnak. Borzasztóan élveztem mindkét kört, és legalább annyit tanultam belőlük, mint a résztvevők. Sok pozitív visszajelzést is kaptam arra nézve, mennyire jólesett mindenkinek közösen megrágni ezeket a témákat.

A két workshop után gyorsan leültem egy rádióinterjúra: Elena Asciutti olasz mesemondó az egész konferenciát közvetítette rádión a Diffusione Fiaba című műsor keretei között. Engem közösen interjúvolt meg Agnieszka Aysen Kaim lengyel-török mesemondóval, aki az eposzok nagy szerelmese; mindkettőnket a hagyományos mesemondásról és a népmesékről faggatott. A vidám beszélgetés végeztével futva értük be a többieket, akik egy szomszédos étteremben gyülekeztek egy jó hangulatú vacsorára. És a finom, antik tányérokon tálalt főzelékkel még nem ért véget a nap: hátra volt az esti mese.

Nem akármilyen esti mesét kaptunk. Két dán mesemondó, Jesper la Cour és Troels Kirk Ejsing másfél órás Beowulf-előadásának lehettünk részesei. És amikor azt mondom, részesei, akkor úgy is értem: a kilencven perces előadás teljesen interaktív volt. A közönség kétoldalt ült, tulajdonképpen két nézőteret alkotva egymással szembe állított széksorokkal; ezek között zajlott maga a sztori. Hol lakomázó vendégek voltunk a király csarnokában, hol evezősök egy hajón. A zenei aláfestést, és a sztorit kísérő minden hanghatást egy locsolókanna szolgáltatta, ami egyszerre volt mulatságos és lenyűgöző. Annak ellenére azonban, hogy néha kiszólítottak egy-egy nézőt kisebb szerepekre a színre, az előadás sohasem veszítette el storytelling jellegét; megmaradt a kötetlen, sztorizós hangulat, és a sok remek, hirtelen jött poén. Borzasztóan élveztem az egészet.

A pénteki nap külső helyszínen telt: elmentünk a közeli Odense városába. Délelőtt és kora délután az egyetem épületében hallgathattunk előadásokat (közötte nagyon gusztusos ebéddel egy közeli street food vendéglőben) (a street food vendéglőt úgy kell elképzelni, hogy egy hatalmas csarnokban egy csomó street food kocsi van felállítva, közöttük padokkal és asztalokkal). Dr. Ane-Grum Schwensen Andersen meseírói munkásságáról tartott egy előadást: ő foglalkozik ugyanis Andersen kéziratos anyagának kutatásával és digitalizálásával. Egy csomó érdekességet megtudhattunk róla, hogyan írta át Andersen a saját meséit, és miket változtatott rajtuk a végleges kiadás előtt. Göran Hemberg svéd mesemondó filozófiai síkon elmélkedett róla, mitől különleges a szóbeli mesemondás, és mitől jön létre az a különleges "közös tér", amiben mesélő és hallgató együtt létezik. A holland Frank Belt és Paul Groos a FEST nemrég megalkotott kompetencia-modelljét emelték új szintre, és dolgozták ki részletesebben, melyik kompetenciák milyen lépcsőfokok szerint tanulhatók. (Ez persze továbbra sem jelent kötelező tanmenetet, csupán közös kreatív gondolkodást arról, milyen sok lehetőség van a mesélők szakmai fejlődésére). Végül, de nem utolsó sorban a norvég Mimesis Heidi Dahlsveen tartott lenyűgöző előadást arról, hogyan hatott a digitális világ a mesemondásra az elmúlt két évben. Az előadás a performance és a workshop határán egyensúlyozott, és minden percét élveztem. Mondjuk, ez nem volt meglepő, mert Heidi Európa egyik legismertebb mesemondó mestere.

Az előadások után következett a nap valódi fénypontja: látogatás a nemrég felújított Andersen Múzeumba. Mivel a felújítási munkálatok még nem fejeződtek be teljesen, akciós áron lehet látogatni az épületet, és mi még a készülő kulisszák mögé is bepillanthattunk egy kicsit. Ezen a ponton megjegyzem, hogy kifejezetten utálom az Andersen-meséket (gyerekkoromban mindig szanaszét bőgtem és nyomorultul éreztem magam miattuk), de a múzeum még számomra is nagyon izgalmas élmény volt. Egyrészt Andersent magát rengeteg humorral és finom iróniával mutatja be, másrészt pedig a japán építész által tervezett csodás terekben egy csomó interaktív elemet helyeztek el. Lehet érintőképernyőn játszani Andersen rajzaival, megnézni, hozzánk jönne-e a kivetített királykisasszony, megcsodálni magunkat a császár képzeletbeli új ruhájában (miközben a tükör másik oldalán mások látnak minket), vagy üldögélni a Kis Hableány vízalatti birodalmában. Meglátogathattuk a gyerekek számára készült termet is, amitől mindannyian hátast dobtunk: tele volt apró házakkal, gyerekméretű jelmezekkel, horgolt péksüteményekkel, fából faragott hintóval, és mindennel, amitől azonnal mindannyian újra gyerekek akartunk lenni.

A péntek estét elegáns, gyertyafényes gourmet ünnepi vacsora zárta. A dán szervezők ünnepélyesen átadták a konferencia lángját a jövő évi litván találkozó szervezőjének. Boroztunk, beszélgettünk, nevezzünk, még énekeltünk is; zengett a terem a mesemondók jókedvétől.

Szombaton már szállingóztak hazafelé az emberek, de délelőttre azért maradt még program. Én úgy döntöttem, Trine Krarup háromórás workshopjára ülök be, ami a mesemondás és a környezetismeret, környezetvédelem témájáról szólt. Sajnos nem tudtam végig ott maradni, mert a délutáni fellépésre kellett összekészülődnöm, de az eleje nagyon érdekes beszélgetés volt a mesemondók szerepéről egy környezettudatos társadalom építésében. A workshop második fele inkább arról szólt, hogyan juthatnak el a mesemondók a megfelelő közönségekhez.

A konferencia hivatalosan az ebéddel ért véget. Búcsúzkodtunk, beszélgettünk még egy kicsit. Sokan hazaindultak, de sokan maradtak is: a konferenciával párhuzamosan ugyanis egész héten zajlott a városban egy nagy dán mesemondó fesztivál, és a szervezők meghívtak minket az utolsó napra. Ebéd után egy közeli művelődési házban gyűltünk össze egy többnyelvű, jó hangulatú, teltházas International Story Hour előadásra. Öten léptünk fel: Susanne Schoppmeier Németországból, aki egy "okos lány" népmesét mesélt; Kathleen Rappolt szintén a németektől, aki az ugató egér és a furfangos madár meséivel örvendeztetett meg minket; a litván Milda Varnauskaite, aki egy egészen lenyűgöző litván legendát keltett életre (és akinek a mesemondói stílusába azonnal beleszerettem); Mattia Di Pierro Olaszországból, aki egy helyi manószerű lény kalandjairól mesélt; és végül jómagam, aki a nagybányai Virághegy mondáit vittem magammal. A közönség lelkes volt és vidám, és a virágos történetet nagyon sokan megköszönték nekem.

A délutánt egy kávézóban beszélgetve töltöttük Pintér Zsolttal és Kántor Szilviával, akik a Meseszó egyesületet és a 2023-as FEST konferencia magyar szervezőcsapatát képviselték. Nagyon klassz beszélgetés volt. Innen vonultunk át egy kávézóba, ahol a fesztiválon részt vevő dán és a maradék nemzetközi mesemondók társaságában isteni panini szendvicseket vacsoráztunk, lármás beszélgetés közepette. És az este itt még mindig nem ért véget: a fesztivál záró előadására a kikötő egyik épületében, egy jelmez-múzeum rendezvénytermében került sor. Felváltva hangzottak el dán és angol nyelvű történetek. A dánokat régi mesemondó barátnőm, Annemarie Krarup fordította nekem suttogva, amikor épp nem ő maga mesélt. Többek között volt szerencsénk hallani Maria Junghaus-t, aki a konferencia főszervezőjeként egész héten rohant és intézkedett, hogy mindenkinek minden kívánsága meglegyen. Maria egyébként mellesleg zseniálisan jó mesemondó is. Az angol nyelvű előadók között szerepelt Paul Groos, aki egy holland legendát mesélt az ördögről, nagyon mókásan és lendületesen, illetve a mindig elegáns olasz Paola Balbi, aki a teremtő anyaistennő szerelmeivel szórakoztatott bennünket. Részemről úgy döntöttem, mivel a konferencián többször szóba kerültek az amerikai mesék, mondok közülük egyet, így Az ördög és a gezerigók történetével járultam hozzá a műsorhoz.

Késő este sétáltunk haza, kissé kerülő úton, a szállodához. Úgy elrepült a konferencia négy napja, hogy szinte észre sem vettük. Teljesen feltöltődve, boldogan zuhantam ágyba: két év után úgy hiányzott az európai mesemondók színes közössége a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Akármennyire hasznos is a digitális világ, nem tudja pótolni a személyes találkozásokat.

Vasárnap még folytatódtak a dániai kalandjaim, de az már egy következő bejegyzésre tartozik.

Székelyföldi kópéságok: Holnemvolt Mesefesztivál, 2021.

Egy év digitális szünet után legnagyobb örömömre idén megint személyesen utazhattam Sepsiszentgyörgyre, a népmese napja alkalmából rendezett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválra. Hagyománnyá vált már a számomra, hogy ha szeptember, akkor Erdély, és Szabó Enikő szorgos szervező munkájának köszönhetően rengeteg klassz közönség és helyszín várt rám a négy nap folyamán.

Hétfőn Kézdivásárhelyen kezdtem a műsort, a Vigadó Művelődési Házban (képek a linkre kattintva), ahová mindenki tricksteres meséket kért, és háromfelé kellett osztani a gyerekcsoportokat, hogy beférjenek. Egymás után ment le a három előadás: először kb. 80 kiskamasz érkezett, aztán kb. 150 kicsi óvodás, végül egy kisiskolás osztály ráadásnak. A kópék természetesen mindenhol remekül működtek. Az óvodás tömeggel külön jól éreztem magam, együtt csináltuk a mesék ismétlődő részeit, tiszta koncerthangulat uralkodott. Utána jutalomjáték volt az egy osztálynyi kölyökkel leülni a padlóra, és szép nyugiban Lokiról mesélni. (Az egyik kislány meg is kérdezte, mikor jön a Vasember.) Mesélés után kávéztunk és sétáltunk is egyet Kézdin a ragyogó őszi napsütésben.

A keddi nap délelőttje Sepsiszentgyörgyön telt. Először a Mikes gimnáziumba mentem, ahol a hatodikos évfolyamnak rendeltek kamaszoknak szóló mesemondást. Be is tódult az előadóterembe jó negyven kiskamasz, a Vili a veréb vonatkozó tömegjeleneteit idézve. Szóba elegyedtem velük, jó arcok voltak, hamar eljutottunk az animékig, filmekig, és egyéb aktuális témákig. Innen egyenes út vezetett a Jiraiya-legendához, ami már a nyári táborokban is jó szolgálatot tett. Külön imádtam látni a kölykök arcát, amikor poénból bekiabáltak, hogy "mesélj Narutót!" én meg azt válaszoltam, hogy "oké!". Jiraiya után még egy amerikai mesére is jutott idő, Az ördög és a gezerigók sztoriját meséltem. A közönség végig teljes csendben és feszült figyelemmel követte az eseményeket; néha hallottam izgatott sugdolózást, amikor színre lépett egy-egy új szereplő. Ahhoz képest, hogy milyen zajjal érkeztek, végtelenül nyugis, jó hangulatú mesélés lett belőle. Ők is maradtak volna még a végén, meg én is... na, majd legközelebb.
Ebéd előtt átmentünk a református általános iskolába, amelynek dísztermében nagyjából nyolcvan, 1.-4. osztályos gyerek gyűlt össze mesehallgatásra. Törpeszarvas és a tigris történetével nyitottam, és azonnal eluralkodott a gyerekeken a Kancsil iránti rajongás; még egy, majd még egy Törpeszarvasos mesét követeltek hangosan, így végül Kancsil háromszor újrázott a színpadon. Később áttértünk más kópékra, meséltem a nyusziról aki tatun lovagol és szörnyet győz le, és a teknősről aki túljár a nyúl eszén. A gyerekek zseniális közönség voltak, nevettek, szurkoltak, tapsoltak. A szörny legyőzését külön spontán megtapsolták, pedig még nem is volt vége a mesének... Egy ponton, amikor Törpeszarvas tüsszentett, mindenki riadtan hördült fel, az egyik kisfiú meg felkiáltott, hogy "KECSKE!" Itt rövid nevetési szünetet kellett tartanom. Nagyon jó hangulatban jöttem el az iskolából, és remélem, velük is lesz alkalmam találkozni még.

Törpeszarvas illusztráció az új
Világszép könyvemből

Szerdán ismét Sepsiszentgyörgyön kezdtem, ezúttal a Waldorf iskolában, ahol három (1.-3.) osztály érkezett a mesélése nagy zsibongással és éneklő tanító nénikkel. Miután csendesre szélcsengőztük őket, megkezdődhetett a mesélés. Törpeszarvas itt is azonnal tarolt, utána rögtön kántálni kezdték, hogy "még egyet!". Megszavaztattam őket, mit meséljek, és a "még egy törpeszarvas" győzött, de utána sorra került Ananszi is azért. Nagyon nagy hangulat volt, sok kacagás, kérdés, viccelődés, igazi élő mesemondó élmény. A végén meglepetésszerűen még a nyakamba is ugrott az összes gyerek, alig tudtam kievickélni a kicsi-a-rakás alól.

Szerda délután Kovásznára utaztam, hogy a művelődési ház mozitermében meséljek a cserkészekhez tartozó gyerekeknek és kamaszoknak (meg a velük érkező szülőknek). Itt este felé már nyugisabb hangulat uralkodott, ezért nyugisabb meséket is vettem elő. Külön örültem, hogy végre volt alkalmam elmondani Aranyfa és Ezüstfa történetét a Varjúhercegből, ami egy különleges Hófehérke-verzió; utána meg is beszéltük a gyerekekkel, miben hasonlít a Hófehérkére, és miben különbözik tőle.

Csütörtökön, a népmese napján Csíkszeredán ért a reggel, a Játékszín nagytermében, ahová 210 kisiskolás jött el az ünnepre való tekintettel meséket hallgatni. Kétszer. Mindkét előadáson nagyon klassz hangulat volt; az elsőn a Varjúhercegből, a másodikon a Törpeszarvasból meséltem egy-egy órán keresztül. A Varjúherceges mesék közben a gyerekek figyelték, melyik történetet ismerik fel a ritka változatban, és folyton a magasban volt a kezük, lelkesen találgattak. A kópés műsorban elmeséltem régi kedvencemet, a Garuda-madarat, csak hogy lássam, ahogy 210 kisgyerek egyszerre dobog, integet, és csipog, mint a madarak. Itt is koncerthangulat volt.

A turnét (és a népmese napját) Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtárban zártuk egy közös előadással: Dr. Kádár Annamária, Szabó Enikő, és jómagam meséltünk és beszélgettünk a népmesék és a reziliencia kapcsolatáról. Az előadásnak élő közönsége és online felülete is volt. Enikő és én olyan meséket válogattunk a műsorhoz, amelyek a rugalmas alkalmazkodóképességről, kitartásról, újrakezdésről szóltak - én A fából faragott kard (afganisztáni zsidó) és a Távoli tűz (közel-keleti) történetét mondtam el. Az előadás után a résztvevő mesemondókkal mindannyian együtt vonultunk el vacsorázni, és jót beszélgettünk. 

Sajnáltam egy kicsit, hogy ilyen gyorsan eltelt a hét; szívesen maradtam volna még. A székelyföldi közönségek mindig lelkesek, barátságosak, és elevenek; rengeteget töltődtem ez alatt a négy nap alatt, csodálatos tájakat láttam, jókat ettem, és alig várom, hogy visszatérhessek még többet mesélni.

Addig is mindenkinek szép, népmesés napokat kívánok :)

Népmesék vadászokról, akiket móresre tanít a Természet

Az utóbbi időben többször szóba került a vadászok alakja a hagyományos mesékben, illetve az ember és a természet kapcsolatáról szóló régi legendák. Ismert erdei körökben az az általános nézet, hogy a hagyományos társadalmakban a vadászok harmóniában éltek az állatvilággal, hiszen a vadászat a mindennapi betevő és sok használati tárgy elengedhetetlen forrását jelentette. Arról viszont sokkal kevesebb szó esik, hogy ez a harmónia mennyire sok finomhangolást igényelt - és hogy mi történt, amikor felborult. A meséknek azonban erre is van válasza.

Az alábbiakban olyan hagyományos történeteket válogattam össze, amelyekben nem a préda, hanem a vadász húzza a rövidebbet. Esetleg tanul is valami fontosat. Időszerűnek éreztem a témát.

A vadász és a tündérek (Togo)

Egy vadász megsebesít egy antilopot a mellkasán, de a vérnyom, amit követ, egy hatalmas baobab fánál véget ér. Antilop helyett a vadász egy öregemberre bukkan, aki átvezeti őt a fa egy nyílásán egy másik, gazdag házakkal és szépséges kertekkel teli világba. Az egyik házban egy daliás legény haldoklik a mellkasán ejtett sebtől. A vadász megtudja, hogy az állatok a saját világukban mind emberként élnek (kulparga a népük neve), és rettegnek tőle. A legényen sajnos már nem tud segíteni, de miután visszatér az emberi világba, soha többé nem fog fegyvert.

A halász és a delfinek (Brazília)

Nagyon hasonló az előbbi történethez, csak itt egy halász lődöz unalmában folyami delfinekre. A delfinek lerántják magukkal a saját víz alatt világukba, ahol megmutatják neki, mennyi fájdalmat okozott az értelmetlen lövöldözéssel. A halász addig ápolja a sérült delfineket, míg az utolsó is fel nem gyógyul, majd három nap elteltével megváltozott emberként tér vissza a saját világába.

A vaddisznó hercegnő (Dusun)

Még egy példa a fenti mesetípusra (ami bemutatja, mennyire általános ez a történet Afrikától Amerikán át Ázsiáig). Egy vadász megsebesít egy vaddisznót a lándzsájával, és követi egy folyón túlra, ahol a vaddisznók emberként élnek. Rádöbben, milyen sokan szenvednek a testükbe akadt lándzsáktól, sorra meggyógyít mindenkit, sőt, az egyik vaddisznó-lánnyal gyereke is születik. Sajnos amikor az öccse utána akarja csinálni a dolgot, ő elárulja a vaddisznóknak, hogy igazából vadász, a dühös állatok pedig széttépik. (Hasonló módon kerül a Disznók Országába egy costa rica-i vadász is.)

A lány és a madarak (Udege)

Egy lány abból tartja el magát és a nagymamáját, hogy madarakra vadászik. Egyre jobban elbízza magát azonban, és büszkén arra, milyen jó íjász, egy csomó madarat halomra lődöz. A Madarak Ura büntetésből madárrá változtatja a lányt, hogy madarak között kelljen élnie. A nagymamája hosszú és kalandos utat jár be, míg sikerül az unokáját visszaszereznie.

A coboly-lelkek (Udege)

Két testvért annyira elkap a cobolyok iránti vadászszenvedély, hogy számlálatlanul fogdossák össze és gyilkolják le őket; magát a Coboly-gazdát, a cobolyok ősapját akarják elejteni. Végül eljutnak Onku, a hegyek és erdők istenének színe elé, aki keményen megszidja őket, amiért a földön minden cobolyt kiirtottak. Vezeklésül fel kell mászniuk az égbe, és le kell vadászniuk újra minden coboly-lelket - mert amit odafenn elejtenek, az visszaszáll a földre. A vadászok így végül visszajuttatják a cobolyokat a földi világba, de ők maguk örökre az égben rekednek.

A bivalygolyók (Togo)

A togói vadászok hiedelmei szerint egy bizonyos fajta állatot csak direkt az arra készített, mágikus puskagolyókkal lehet leteríteni. A különböző fajokra való töltényeket a vadászok a kovácsoktól szerzik be. Egy legenda szerint egyszer egy különös ember kafferbivalyra való golyókat rendelt egy kovácstól. Egy vadász titokban követte a vevőt, és látta, ahogy emberből bivallyá változik - ám amikor rálőtt, a golyók már nem fogtak rajta, mert az állat a megvásárolt töltények varázserejével megvédte magát.

Szirimán, a vadász (Mali)

Egy vadász addig öldökli az állatokat, míg azok közösen bosszút nem esküdnek ellene. Egy antilop szépséges lánnyá változik, elcsábítja a férfit, és kitudja minden titkát. Amikor az állatok közös támadást indítanak ellene, a vadász csak hajszál híján és sok rémisztő kaland után tud megmenekülni tőlük. Hasonló történetet egyébként olvastam Togóból is.

Az éneklő vadludak (USA)

Egy vadász megpillant egy csapat éneklő vadludat, és lelő egyet. A vadlúd azonban tovább énekel, még a sütőben is, és amikor feltálalják, a többi lúd berepül az ablakon, teletűzdelik tollakkal a sült ludat, és elszállnak vele.

Madár, madár, sok madár (Közép-Afrika)

Egy vadász, a tiltás ellenére, lelövi  és megeszi Isten különleges, kedvenc madarát. A történet egyik verziójában kidurran a hasa, és ezer meg ezer madár repül szét belőle; a másik szerint ő maga változik ezer meg ezer madárrá.

Dinianga Dia Ngombe (Angola)

Egy vadász elejt egy szarvast, ám amikor megnyúzza, az állat felpattan, és elmenekül. A vadász utána kiált, nem szégyelli-e magát, pucéran rohangálni, mire a szarvas visszakiált, hogy kettejük közül ő a nevetségesebb, amiért egy üres bőrrel megy haza.

A favágó és az oroszlán (Szíria)

Egy szegény favágót megszán egy oroszlán, és megengedi neki, hogy az erdejében fát vágjon. A favágó meggazdagszik, ám a nagy bőségben megfeledkezik az oroszlán kedvességéről. Előbb gúnyolni kezdni, majd végezni akar vele, mire az oroszlán elkergeti az erdőből azzal, hogy "a sebek begyógyulnak, de a sértő szavak nem múlnak el."

+ A király és a tündérrókák (Uganda)

Egy gőgös király mindenféle állatokat tart fogságban, és azzal dicsekszik, hogy neki van a legnagyobb állatkertje az egész világon. A sínylődő állatokon megesik egy fiatal legény szíve, és cselt eszel ki: kicsalogatja a királyt a dzsungelbe azzal, hogy vadásszon tündérrókákra. Rókát ugyan egyet se találnak, de a király annyira megszereti a dzsungelt, hogy szabadon engedi az összes fogva tartott állatot.

Többet kedvességgel, mint erővel (Ázsiai kisebbségek meséi 19. - Csinuo)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

Ismét egy olyan népcsoport, akiktől sajnos nem találtam teljes kötetet. A csinuók a dél-kínai Jünnan tartomány területén élnek, és alig több, mint húszezren vannak. Ők az egyik legkisebb létszámú kisebbség, és az utolsó az 55-ből, akiket hivatalosan elismertek (1979-ben). Többek között színes szálból szőtt népviseletükről ismertek. Vadászó és gyűjtögető életmódjuk mellett kisebb erdős területek felégetésével teremtenek helyet növénytermesztésre.

Fénypontok

Szép és egyben szomorú volt a Halkisasszony meséje, amelyben egy sárkánykirály lánya halandó emberhez ment feleségül. A férje viszont idővel megcsalta, és amikor mágikus lehetőséget kapott rá, hogy visszaszerezze a feleségét, lustaságból végül kudarcot vallott.

Kapcsolatok

Amoyaobai istennő mítosza a legszebb "túl sok nap" történet volt, amit eddig olvastam. Az istennő azért adott intelligenciát az embereknek, hogy erőszak helyett ésszel oldják meg a problémáikat. Amikor hét nap kelt fel egyszerre az égen, először ugyan kövekkel dobálták őket, de aztán rájöttek, hogy kedvességgel többre mennek. Ajándékokkal mentek a napokhoz, és meggyőzték őket, hogy egyesével keljenek fel, ne egyszerre.
Szintén találkoztam egy csinuo özönvíz-mítosszal; a katasztrófa után egy nagy tökből másztak elő az egyes nemzetiségek első képviselői. Ez a történet magyarázta azt is, miért nincs a csinuóknak írásbelisége (mert megették az ökörbőrt, amire írtak). Ez a mítosz bővebb, részletesebb formában egy másik könyvben is szerepelt. Sőt, annyira népszerűnek tűnik, hogy "csinuo mítosz" kereséssel majdnem mindenhol ezzel a történettel találkoztam (például itt is).
A trickstereket egy Atui nevű fickó képviselte, aki jó tricksterhez méltóan furfanggal szerzett magának ebédet mások készletéből.

Ki a következő?
A monguor (tu) nép

Hősök, akiknek sokat köszönhetünk (Ázsiai kisebbségek meséi 18. - Hani)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

A hani hagyományhoz sajnos megint nem találtam teljes kötetet, de több gyűjteményből sok meséjüket össze lehetett szemezgetni. A hanik Dél-Kínában és más délkelet-ázsiai országok területén élnek, és majdnem hárommillióan vannak. Többek között a népdalaikról, zenéjükről, táncaikról, és csodás ezüst ékszereikről híresek.

Fénypontok

A legszebb eredetmonda egy Yao nevű istennőről szólt, aki ellopta szigorú apjától a hasznos növények 77 magját, és az embereknek adta őket. Yaót büntetésből kutyává változtatták az égiek, hogy az emberekkel kelljen laknia. Hálából a hani emberek az aratási áldozat első tál ételét mindig a kutyáknak adják. Szintén az önzetlenségről szólt a legenda, amely a rizs eredetét magyarázta: egy megalázott szolgálólány jött rá először, hogy a rizs magja ehető. Amikor a kegyetlen királyné ki akarta belőle szedni a titkot, a lány először kieszközölte az összes szolgáló szabadon engedését, majd sikerült furfangos módon még a királynőtől is megszabadulnia.

Sok sárkányölő hőst megszégyenítő figura volt Nimaxingtian, aki a legenda szerint egy szemmel és egy, kés élességű füllel született. Két gonosz sárkányt győzött le azzal, hogy a szeméből vakító fénysugarakat lövellt, a fülével pedig feldarabolta az ellenséget. Szintén nagyon tetszett a hősnő Amatu legendája, aki először meggyőzött egy szörnyet, hogy emberek helyett teheneket egyen inkább, aztán a két fiát lánynak öltöztetve segített nekik végképp legyőzni a szörnyet.

Kapcsolatok

A haniknál is létezik a napok lelövéséről szóló mítosz: itt egy Erpupolo nevű íjász lőtt le kilenc napból nyolcat az égről, az utolsót pedig egy kakas csalogatta elő kukorékolásával (ami nem volt szép, de őszinte). Legenda magyarázta azt is, miért váltja egymást a nap és a hold rendszeresen: két bátor testvér, Ah Lang és Ah Ang, felrepült az égbe, hogy rávegye őket, ne összevissza keljenek fel. Az ő emlékükre minden tavasszal a hanik fesztivált is rendeznek.

A kultúrhéroszokat itt egy Maumay nevű, majomból lett hős képviselte, aki  legenda szerint ellopta az első rizsszemeket az égből, a saját és a lova élete árán. Egy másik történet egy Ahli nevű, madárból lett varázslatos fiúról szólt, aki utolsó erejével borvíz-forrást fakasztott az embereknek egy hegy oldalában.

Ki a következő?
A csinuo nép

Sámánok és szellemek (Ázsiai kisebbségek meséi 17. - Daur)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

China's Dagur Minority

Society, Shamanism, and Folklore 

Kevin Stuart, Li Xuewei & Shelear

Sino-Platonic Papers 1994.

A daurok egy mongolokkal rokon népcsoport, akik Kínának a Mongóliával határos területén élnek, és több, mint százharmincezren vannak.

A kötet három részből áll: az elsőben a daur kultúráról, a másodikban a hagyományon sámánizmusról kapunk képet, a harmadik pedig magukat a népmeséket tartalmazza. A könyv 82 népmesét és 6 mítoszt közöl. Az első fejezetből megismerkedhetünk a daur életmóddal, nyelvvel, történelemmel, házassági és temetkezési szokásokkal, ünnepekkel és tabukkal, költészettel, zenével, és kézművességgel. A sámánizmusról szóló fejezet kínai módra az "elavult babonák" szidásával kezdődik ("minden vallás abszurd"), de legalább megengedi, hogy vallástörténeti szempontból fontosak lehetnek. A népmeséket egy Sayintana nevű gyűjtő jegyezte le a 80-as években, aki maga is daur közösségben nőtt fel; 50 szöveg egy Qiker nevű idős mesemondótól származik. A mesékhez külön bevezető is tartozik a fordításról és a bennük található kulturális elemekről.

Fénypontok

A legklasszabb sztori a kötetben Nisang Yadgan (Nisang sámánnő) legendája volt, egy hosszú és izgalmas alvilágjárás-eposz, amelyben a legendás sámánnő egy gazdag ember fiát hozta vissza az értelmetlen halálból. Közben találkoznak (és alkudoznak) istenekkel, démonokkal, halott lelkekkel, Nisang volt férjével, és Dantét megszégyenítő túlvilági büntetésekkel. Nisang egyébként több környező nép hagyományában is szerepel, ami nem csoda, mert nagyon különleges hölgy lehetett.

Szintén borzasztóan tetszett a legény meséje, aki (tudtán kívül) egy ginsenggyökér-szellemet vett feleségül. A ginseng-lányok és néhány gonosz pókszellem viszályából többgenerációs családi dráma kerekedett, de szerencsére jó véget ért. A szomorú romantikus történetek közül a legszebb a szerelmes hattyúk legendája volt, amelyben egy fiú és egy lány együtt tanultak, és a közös tanulás során szerettek egymásba. Szintén tetszett a mese egy jószívű legény és egy tigris barátságáról.

Emlékezetes történet szólt egy vadászról és az unokaöccséről. A vadász húgát egy szörny félig megette, ezért a vadász meg akart szabadulni tőle; az asszony fia felnőve nem csak visszaszerezte az anyja másik felét, de ráadásul össze is barátkozott a szörnnyel. Amikor a vadász meg akarta támadni őket, egy ponton a fiú tízezer zacskó chiliport kötött madarak lábaira, és azzal bombázta az ellenséges katonákat...

Érdekes legenda magyarázta, miért nincs a dauroknak saját írása. A történet Tang Seng szerzeteshez kötődött, aki elindult Nyugatra elhozni a buddhizmus szent iratait (ld. Nyugati Utazás). Hazafelé menet a szerzetes hazudott egy óriási teknősnek, és a teknős büntetésből felfalta, szétszórva az iratokat az óceánban. Azoknak a népeknek lett írásbelisége, akiknek sikerült egy-egy tekercset kihalásznia.

Holier Barken istenségről több eredetmítosz is szólt, amelyek közül az antilop története volt a legérdekesebb. Egy sziklából született antilopról szólt, ami járta a világot és mindenhol bajt meg galibát okozott. A kínaiak többször próbáltak megszabadulni tőle; végül az antilopot és egy oroqen (oroqen kisebbség ld. később) embert egyszerre csapta agyon egy villám, a szellemeik összeforrtak, és istenség lett belőlük. Ilyen több lélekből kombinált istenségek egyébként sok mítoszban előfordultak.

A sámánlegendák közül Gahucha yadgan történetei voltak a legizgalmasabbak. Ő például nyáron be tudott fagyasztani egy folyót, de ez tíz évbe került az életéből. Szintén nagyon megfogott az a rövid legenda, mely szerint a fáknak megvannak a maguk sámánjai, akik a többi fát gyógyítják.

Kép innen

Kapcsolatok

Itt is szerepelt egy mítosz az ég felemelkedéséről; az alacsonyan álló ég lisztet havazott és olajat esőzött az embereknek, de amikor azok elkezdték pocsékolni az ételt, az ég dühében magasra emelkedett, és az aranykornak vége lett. Özönvíz-történetet is olvastam, itt azzal a mesetípussal kombinálva, amelyben a vízből kimentett állatok hálásak, az ember viszont hálátlan volt.

Az egyik legjobb "királylány a koporsóban" változat, amit valaha olvastam, szintén itt található. A fiú és a démon meséjében egy legény egy halott lányt vett feleségül, akivel mindenféle kalandokon mentek keresztül, míg végül egy öreg részeg ember vakmerősége életre keltette az elátkozott menyasszonyt. Az eddigi egyik legjobb változatot találtam a könyvben a "miért tisztelik az öregeket" mesére is: itt egy titokban megmentett apa segített a fiának felmászni az égbe és eszközöket szerezni egy hatalmas patkányszellem legyőzéséhez. 

Emellett akadtak más ismerős mesetípusok is, pl. Fehérlófia (Medvefia), kéz nélküli lány, varázslatos menekülés (itt kígyófeleséggel), szörnyeteggé változott lánytestvér (itt keselyűszellem lett belőle), és sárkányölő hős (itt gyöngyhalász, aki egy tengeri kígyót robbantott fel puskaporral). Aqinbu története is egy Fehérlófia-mese volt, ami ráadásul nagyon hasonlított a szomszédos oroqen néptől ismert klassz változatra (ami az új könyvemben is szerepel).

A mítoszok között Szun Vu-kung, a Majomkirály is tiszteletét tette - az ő felforgató tevékenységének tulajdonították a barlangok keletkezését. A tricksterek egyébként külön fejezetet kaptak a könyvben, és általában névtelen fiatal legények vagy árva fiúk voltak; akadt közöttük hamis jós (a direkt furfangos fajtából), mestertolvaj, elcserélt büntetés, mindenféle klasszikus (és sokszor elég véres) trükkök. Különösen tetszett az a sztori, amiben egy daur falu az épülőben lévő kínai katonai tábort átköltöztette a folyó túlpartjára, és beadták nekik, hogy a szél fújta el.

Kép innen

Ki a következő?

A hani nép

Kincsek és szivárványok (Ázsiai kisebbségek meséi 16. - Jao)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

A jao néptől sajnos megint csak nem találtam teljes könyvet, de szerencsére sok meséjük szerepelt kötetekben, amik megvannak itthon. A jao népcsoport Kínai és Vietnam területén él, összesen nagyjából három és fél millióan vannak. Ahhoz képest, hogy nem találtam tőlük mesegyűjteményt, úgy tűnik, a mesehagyományuk Kína-szerte ismert, és angolul is sok válogatásban szerepelnek. A jao nők híresek hosszú, csodaszép hajukból, amit egész életükben csak egyszer (18 évesen) vágnak le.

Fénypontok

Liu San Mei legendája a jao nép egyik legismertebb története. Egy énekes lányról szól, aki dalban és versben bárkinek meg tudott felelni. Han származású volt, de a jao nép maga közé fogadta, és a lány védelmezte őket a han megszállókkal szemben. Ha valaki dalversenyre hívta, mindig győzedelmeskedett a gonosz hivatalnokok és tudósok felett, és csodaszép népdalokat költött a jaóknak. Végül beleszeretett egy jao legénybe, akivel egyformán szépen tudtak dalolni, és mindketten halhatatlanná váltak. A testük két kősziklává változott, amelyek ma is láthatók.
Nagy kedvencem a jao hagyományból a hold lelövésének legendája, amelyben egy híres íjász, Ya La, és a felesége, Ni Wo, közös erővel küzdöttek, hogy a földet felperzselő holdat lefaragják és enyhítsék a fényét. A történet végén mindketten felrepültek az égbe, és azóta is láthatók a teliholdban (ez a történet egyébként több könyvben is szerepelt). Szintén a szívembe lopta magát Longsi és a Harmadik Királylány bájos története, amelyben egy fiatal vadász hódította meg egy okos királykisasszony szívét, és állta ki a segítségével az öreg király próbáit. Sok kínai szerelmes legendától eltérően ez boldogan zárult. Szintén szerencsés véget ért a fiú története, akinek a rajzai életre keltek. Először egy félszarvú ökröt rajzolt magának, majd az ökör segítségével elért az égig, ahol beleszeretett egy tündérlányba. Amikor egy gonosz földesúr megpróbálta elrabolni a lányt, a fiú egy szárnyas tigrist rajzolt, és visszaszerezte a kedvesét. Kedvese helyett a nővérét szabadította meg egy (gonosz) sárkánytól Az arany furulya hőse, Szamóca, aki varázslatos zenét játszva addig táncoltatta a sárkányt, amíg az fel nem fordult.

Csodaszép és szomorú A madarak gyűlésének legendája, mely szerint a Yao-hegyen minden év októberében 360 féle madár gyűlik össze. Ilyenkor énekükkel és az emberek által gyújtott tábortüzekkel emlékeznek egy Azhamana nevű szépséges lányra, aki olyan élethűen tudott hímezni, hogy megtöltötte a hegyeket életre kelt, hímzett madarakkal. A lányt egy gonosz földesúr elrabolta, és a megmentéséért vívott küzdelemben Azhamana meghalt. Arany páva képében szállt fel az égbe.
Szerepelt az egyik könyvben egy tobzoskás mese is, ami leginkább arról szólt, hogyan ejtette át a tobzoska a mit sem sejtő hangyákat, és falta fel az összeset.

Kapcsolatok

A szivárvány legendája klasszikus madármenyasszony-történetként indult, de sokkal szebb volt azoknál. Itt az égi tündérlány önként rejtette el a szárnyait, hogy ne kelljen hazamennie az apjához, hanem a kedvesével maradhasson. Született egy gyerekük is, de végül a lányt mégis hazaparancsolták (a férje fésülte ki a hazaúthoz a szárnyait). A férje és a fia követték az égbe, de a Jade Császár, aki mindenáron el akarta veszejteni a kis családot, a fiút visszalökte a földre. A gyereküket sirató szülők könnyeiből lett az eső; eső után pedig mindig leengedik az égből a szivárványt, hátha a fiuk fel tud kapaszkodni rajta.
Angol népmeseként ismertem azt a bájos történetet, amelyben a szarka tanította az erdő madarait fészket rakni, csak a legtöbbjüknek nem volt türelme hozzá, hogy végignézze a bemutatót. A Kincses Hegy legendája hasonlított a terülj-terülj asztalkás mesékre; itt a végén a kapzsi királyt mindenestül bezárták a hegy gyomrába örök időkre. (Ez a mese is feltűnt több kötetben.)

Kép innen

Ki a következő?
A daur (dagur) nép

Különleges ismerősök (Ázsiai kisebbségek meséi 15. - Szalar)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

The ​Folklore of China's Islamic Salar Nationality
Kevin Stuart, Ma Wei, Ma Jianzhong
Edwin Mellen Press, 2001.

A szalar egy türk eredetű muszlim nép, akik a 13. századi mongol hódítás idején vándoroltak a mai Csinghaj provincia területére; ma nagyjából 130 ezren vannak. Szoros kulturális szálak fűzik őket Tibethez, Mongóliához, és a környező muszlim népcsoportokhoz. A könyv 32 hagyományos történetet tartalmaz, valamint több fejeztnyi népdalt és közmondást is. A történetek három formában szerepelnek a könyvben: szalar nyelven, fonetikus átiratban, és angol szabadfordításban. Megjelenésekor, húsz évvel ezelőtt, ez volt az egyetlen szalar nyelvű kiadvány. A rövid bevezetőből képet kaphatunk a szalar népről és írásbeliségről. A kötetben színes fotók is szerepelnek.

Maguk a szövegek helyenként nehezen voltak követhetők, mert a fordítások bekezdésenként váltakoznak, és az angol szöveg tele van jegyzetekkel és betoldásokkal. Sajnos az egyetlen példány, amit sikerült a könyvből beszereznem, hiányos volt, de így is elég sok mesét elolvastam belőle.

Fénypontok és Kapcsolatok

A legtöbb fénypont egyben kapcsolat is volt, úgyhogy nem választom ketté őket.

Ismerős típusba tartozott például az a legenda, amelyben az embereket egy titokzatos öreg megbüntette, mert koszos ruhát mostak egy szent tóban. A történet szerint az öreg a Qizi tavat egy éjszaka alatt két kölcsön öszvér segítségével egy az egyben elköltöztette más vidékre.

Szerepelt egy legenda egy különlegesen nagy erejű, Boylir Boko nevű emberről, aki Toldihoz és Kinizsihez hasonlóan felemelt malomkővel mutatta az utat az ellenfelének. Több legendából volt ismerős az a tulajdonsága is, hogy bármennyi búzát csépelt ki a saját kezével, mindig több lett belőle a végére.

Volt egy elég klassz varázslatos menekülés: egy lány menekült el egy emberevő öregasszony elől egy barátságos borjú segítségével. A borjú a végén még oroszlánná is változott, hogy megvédje a lányt. Szerepelt ezen kívül egy remek Fehérlófia-változat egy Lószülte Masinbo nevű hőssel, amiben megint csak megjelent a bosszúból tűzre pisilő macska motívuma. A sast egy sassá változó alvilági ember helyettesítette, akit verebekkel kellett etetni. 

Hasen Beser meséje egy klasszikus madármenyasszony történet volt, de nagyon különlegesen, gombászással és egy ehető virágokkal teli varázskerttel kezdődött. Agu Kharaji meséje egy titokzatos beszédű, okos lányról szólt, aki magához méltó legényt talált férjnek - ám sajnos tragikus véget ért, amikor a férjet irigy rokonok megölték.

A kötetben szerepelt József és testvéreinek története is, nyilván muszlim közvetítéssel.

Kép innen

Ki a következő?

A jao nép

Naruto és Elsa a népmesékben, avagy hol találkozik a mesemondás a popkultúrával

Ez az egyik kedvenc témám, és idén nyáron klassz élményeim voltak vele, úgyhogy gondoltam, megér még egy blogbejegyzést. Akit behatóbban érdekel a mesemondás és a popkultúra kapcsolata, annak ajánlom az angol nyelvű blogomon futó StorySpotting sorozatot.

Az egész úgy kezdődött, hogy amikor néhány gyerek megtudta, hogy együtt fogunk táborozni, rögtön benyújtották a rendelést arról, milyen meséket szeretnének majd hallani a táborban. A Világszép táborokban minden este van mese (és sokszor reggel is), ami a nap programjaihoz kapcsolódik, de a kölkök a szabadidőben - ebéd után, vacsora előtt, strandon száradás közben stb. - is szoktak személyre szóló meséket kérni. A veterán táborozók már hónapokkal előre jelezték az igényüket az őket érdeklő témákra. Két magas labdát dobtak fel nekem: "Narutós" és "Elsás" meséket szerettek volna hallani.

Egy mesemondó számára mindig jutalomjáték, ha azon keresztül tud kapcsolódni a közönségéhez, amiért rajonganak. Sokat tanulhatunk belőle, milyen történetek, karakterek foglalkoztatják a mai gyerekeket. Az pedig már a hab a tortán, ha épp közös az érdeklődés: a Naruto és az egész anime-kultúra az én gyerekkorom (fiatalkorom, na) szerves része is volt, és a Jégvarázst is nagyon szeretem.

Az elkövetkező néhány hetet lelkes kutatómunkával töltöttem. Első látásra Elsa lett volna a kisebb falat, hiszen tündérmese-feldolgozás (bár nagyon-nagyon messze áll az eredetitől). Az Andersen-féle Hókirálynőt viszont valamiért kifejezetten utálom, ezért mesélni sem szerettem volna. Helyette keresgélni kezdtem olyan történeteket, amelyek egy hóval, jéggel, téllel kapcsolatban álló, pozitív női karakterről szólnak, és így rögtön sokkal nehezebb dolgom lett. Visszanyúltam az egyik kedvencemhez, Virginal királynő középkori német legendájához, amit a Dietrich-mondakör kapcsán már feldolgoztam egyszer. Emellett nyomára bukkantam Ruth Sanderson Hókirálylány című könyvének, ami egy orosz népmese átdolgozása. Ez sem sokban hasonlít a szájhagyományhoz, cserébe hála az égnek boldog véget ér. A csodaszép képeskönyvet egy amerikai ismerős segítségével még épp időben be tudtam szerezni, így két "Elsás" mesével felkészülten indulhattam el a táborba.

Narutóval meglepően egyszerű dolgom volt. Először a kilencfarkú róka nyomán indultam el, hiszen ez már ismerős volt a japán legendákból (az új tricksteres könyvemben is felbukkannak majd). A kiskamasz korosztálynak már lehet komolyabb sztorikat is adagolni, úgyhogy kikutattam Tamamo-no-Mae legendáját, egy hírhedt rókatündérét aki több dinasztiát romba döntött az évezredek folyamán az intrikáival, mielőtt jó útra tért volna. Emellett nemrég, legnagyobb örömömre, belefutottam a hős Jiraiya nindzsa történetébe, amiből a Naruto sorozat egy az egyben átemelt több karaktert és motívumot. Nagyon izgalmas sztori, óriás békákkal, kígyódémonokkal, nagy csatákkal.

Maga a mesélés pont annyira betalált, amennyi időt töltöttem a válogatással. A kölkök már első nap kérték a nindzsás meséket, miután kiderült, hogy többüknek is szívügye a Naruto (nem tudom, most megint adják-e a tévében, vagy a Boruto generálja-e a nosztalgiát, de ez mindegy is). Jiraiya legendája nagyot szólt, jó fél órán keresztül meséltem és alaposan belemásztunk a részletekbe; néha-néha megálltunk megvitatni, mik a különbségek a szájhagyomány és az anime között, és mi az, amit ugyanúgy átvettek. Eljátszottunk a kő-papír-olló nindzsás verziójával egy kicsit - a legendában ugyanis az óriás varangy üti az óriás csigát, az óriás csiga üti az óriás kígyót, és az óriás kígyó üti az óriás varangyot. Na, most már ezt is tudjátok. A második nindzsás mesére a következő este került sor, azzal is elvoltunk jó sokáig, míg Tamamo-no-Mae végiggarázdálkodta egész Ázsiát, utána pedig fotókat nézegettünk a szikláról, ahová állítólag végül be lett zárva. Eddigre már annyira nindzsa-lázban égett a hallgatóság, hogy a tábori filmes workshopon egy komplett nindzsás filmet leforgattunk. 

Elsa ezzel ellentétben egyéni műfaj volt, egy lány kérésére készültem fel belőle. Ő is jött és kérte a mesét; kettesben ültünk a kanapén, és nagy figyelemmel hallgatta. Virginal legendája erősen férfiközpontú, de nem kell hozzá sok mesemondói szabadság, hogy a hegyek felett uralkodó királynő alakja kerüljön benne előtérbe. Nagyon élveztem újragondolni a törtnetet, pedig már régebben is sokat dolgoztam vele. A második mese még ennél is jobb helyet talált magának. A tábor végén a fotós műhelyen készült képekre licitálni lehetett mindenféle felajánlásokkal; egy klassz képért a desszertemet ajánlottam fel, a szóban forgó lány egy alkotásáért pedig a második Elsás mesét. Az utolsó napon, indulás előtt találtunk egy kis nyugis időt és helyet magunknak, ahol meghallgathatta a Hókirálylány történetét. Ez még talán jobban betalált, mint az első, és olyan dolgokat is észrevett benne, amikre én nem is gondoltam. Remek záró pillanat volt ez a tábor végére. (És a fotó is szép.)

Az ilyen alkalmak a kedvenc "fellépéseim". Bennük van minden, amit imádok a mesemondásban: a személyes kapcsolódás, a meghitt pillanatok, a lelkes hallgatóság, a hagyományos mesék, és a közös rajongás modern sztorik iránt. Már alig várom, legközelebb milyen feladatot kapok majd...

Küzdelem a boldogságért égen-földön (Ázsiai kisebbségek meséi 14. - Bouyei)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

A bouyei (buyi) néphez megint csak több könyvből kellett összevadászni a meséket. Pedig nem is annyira kicsi kisebbség: csaknem hárommillióan élnek Dél-Kínában, főként Kujcsou tartomány területén.

Fénypontok

Szép és izgalmas történet volt a holdbéli szerelmesek, Yahkang és Cuhee legendája. Őket egy gonosz udvaronc még a halálból is üldözte: a számára elégetett áldozati pénzekkel megvesztegette a pokol elöljáróit, hogy veszejtsék el a szerelmeseket. A végén a Napisten sietett a segítségükre, és a két fiatal a holdon találhatott ismét egymásra - ott élnek azóta is.

Szintén feleségrablás állt a középpontjában annak a szép szerelmes történetnek, melyben egy kilencféle tollból készült varázslatos ing hozta meg a fiatalok számára a boldogságot. A feleség az égből szállt alá (érdekes módon nem más, mint maga a Szövőlány segítette), és amikor egy kapzsi földesúr el akarta őt venni a férjétől, a közösen készített tollruha erejét fordították ellene.

Szintén felbukkant a Szövőlány egy izgalmas helyi legendában, amelyben egy emberevő sárkánnyal küzdött meg, és a saját élete árán le is győzte a szörnyeteget (mindenféle mágikus szövőeszközök segítségével). 

Kapcsolatok

A bouyei hagyományban is szerepel történet arról, hogyan emelték fel az eget az emberek. Itt egy Liga (Lijia) nevű hős segítette őket ebben, aki aztán a saját testrészeiből teremtettégitesteket, és halála után minden porcikája valamiféle fontos dologgá (folyóvá, virággá, úttá, tehénné, stb.) változott.

Szép, klasszikus "égi menyasszony" mese magyarázta, miért mutattak be régen áldozatot a hatodik holdhónap hatodik napján egy folyóparti nagy szikla előtt. A történet egy holdbéli lányról szólt, aki fiút szült egy földi férfinak. A különleges képességű fiú megmenekült minden rá leselkedő veszélytől, és az égbe szállva megígérte, hogy vigyázni fog az emberekre. Egy másik legenda arról szólt, miért esznek bambuszlevélbe csomagolt rizst (zongzi) a bouyei emberek az év egy bizonyos napján, megemlékezve arra, amikor a kínai sereg ellen folyton őrt kellett állniuk, és az asszonyok hordták a férfiaknak az elemózsiát. Szintén legenda magyarázta az Ökörfesztivál eredetét, amit áprilisban tartanak. Itt egy szegénylegény tett szert varázslatos ökörre, amelynek segítségével nem csak meggazdagodott, de egy különös főzőverseny eredményeként feleséget is szerzett magának.

Ismét előkerült egy békavőlegény, valamint egy olyan mese is, ahol egy tigrist egy ravasz béka hívott ki versenyre, és le is győzte.

Ki a következő?
A szalar nép

Világszép Mesetábor: Így néz ki egy magyar varázslóiskola

Ismét nyár, ismét Világszép táborok gyermekvédelemben élő világszép gyerekekkel. Az idei Mesetábor (a 7-10 éves korosztálynak szóló heteket hívjuk így) különösen a szívemhez nőtt: úgy döntöttünk, idén Garabonciás Varázslóiskolát hirdetünk a kölykök számára. 

(Korábbi táborokról itt és itt blogoltam)

A tábort lelkes felkészülés előzte meg: hét fős kis csapatunk belevetette magát a varázsvilágba, és elkezdtük kitalálni, hogyan is nézne ki egy teljesen a magyar hiedelemvilágra épülő varázslóiskola. Először természetesen, mint minden iskola esetében, tantestületet kellett toborozni. Mivel a Mesetáborokban a felnőttek is végig szerepben vannak, azt a remek feladatot kaptam, hogy vadásszam össze a magyar hagyomány leghíresebb varázslóit, akik közül aztán a többiek kiválogathatták maguknak a legszimpatikusabb szerepet. Végül így állt össze a lista:

Klingsor, a német hagyományban is méltán híres magyar udvari varázsló volt az igazgató (és egyben a táborvezető is). A kézművességért és alkotó foglalkozásokért Macska Róza, a legendás javasasszony volt a felelős, a látványos kísérletekért és trükkökért a spanyol földről érkezett szegedi Kampó táltos, az ügyességi játékokért pedig nem más, mint maga Petőfi Sándor (akit rengeteg hiedelemmondában garabonciásként emlegetnek). Mellettük jelen volt segéderőként Tündér Erzsébet (A táltos kanca és a libapásztorlány mese, és néhány magyarországi boszorkányper alapján), Kamor, a Bakony varázslója a Helka-legendából, és végül, de nem utolsó sorban jómagam, aki a nagybányai Virághegy virág-varázslójának alakját öltöttem magamra (jelentős mennyiségű művirággal egyetemben). Mindenki elkészítette a maga jelmezét, kellékeit, és garabonciás-könyvét, ami végigkísért minket az egész heti programon. 

Természetesen nincs Mesetábor mesék nélkül: ennek a korosztálynak reggel és este is szoktunk mesélni, úgyhogy a tábor folyamán "hivatalosan" összesen kilenc történet hangzott el, mind a magyar hagyományból. Közöttük volt sok olyan mese, amelyek a garabonciás-mesterekhez kapcsolódtak, hogy a gyerekek felismerhessék, kivel töltik az idejüket a táborban: elhangzott Kampó táltos meséje, a Helka és Kelén legenda, A táltos kanca és a libapásztorlány, a Virághegy mondája, és még egy jó kis sztori is Petőfi Sándorról, aki túljárt Döbrögi uraság eszén (utóbbit a hamarosan megjelenő Világszép könyvben is olvashatjátok, ez itt a reklám helye). Ezeken kívül jó előre beleástam magam a garabonciás-hagyományba, és hiedelemmondák, néprajzi gyűjtések százait böngésztem végig a legjobb sztorik után kutatva, míg össze nem állt belőlük egy egészen csinos kis garabonc-repertoár, sárkányon lovaglással, viharkavarással, és mindenféle izgalmas kalandokkal. A reggeli és esti mesélések remekül zajlottak, a gyerekek értékelték és élvezték a meséket, és ügyesen kötötték össze őket a napközben zajló foglalkozásokkal. 

Foglalkozásokból pedig volt bővel: Kampó táltos birodalmában izgalmasabbnál izgalmasabb kísérleteket végeztünk vízzel, ételfestékkel, gyertyával, tükrökkel, statikus elektromossággal és szappanbuborékokkal. Macska Róza műhelyében garabonciáskönyvek készültek, amelyekbe aztán lehetett gyűjtögetni varázsigéket, matricákat, üzeneteket és titkos jeleket; ugyanitt születtek meg a személyre szabott garabonciásköpenyek és varázslatos kaleidoszkópok. Petőfi Sándor ügyességi játékokkal és feladatokkal mulattatott bennünket. Délutánonként pedig, amikor kifogytunk a játékból, együtt vonultunk le a Balatonra fürdeni, énekelve és nevetve.

A tábor utolsó napján megtartottuk a hagyománnyá vált Aranyhajszál Fesztivált, ahol minden kis garabonciás bemutathatta a legszebb varázstudományát. Volt, akitől kísérleteket láttunk, volt, aki énekelt, táncolt, vagy dekázott, sőt, még egy mese is született a nagy alkalomra. 

A saját garabonciáskönyvem most is itt van a polcon, tele szép emlékekkel. És ami még jobb: ha lehet hinni a mendemondáknak, a nyitott szemmel járók találkozhatnak egy-két varázsköpenyes kis garabonciással Budapesten és környékén...

Amikor a nők fegyvert ragadnak (Ázsiai kisebbségek meséi 13. - Jugur)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. Elsőként az ázsiai kisebbségek kerülnek sorra. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

Blue ​Cloth and Pearl Deer 

Yogur folklore

Zhang Juan & Kevin Stuart  

University of Pennsylvania, 1996.

A kötet tizennyolc történetet tartalmaz. A jugurok (egy türk és mongol nyelvű nép, akiket néha "sárga ujguroknak" is neveznek) nagyjából tizenötezren vannak, és a Mongóliával határos Gansu tartomány területén élnek. A kötet bevezetőjéből megismerkedhetünk a lakóhelyükkel és a történelmükkel, és szerepel az elején egy bevezető tanulmány is a jugur házassági szokásokról (amik külön érdekesek, mert a jugurok matrilineáris-matriarchális múltja különleges házassági formákat eredményezett). A meséket kínai nyelvű forrásokból fordították angolra.

Fénypontok

Kép innen

A könyvben a legjobban Yangkesa és Gongerjian története nyűgözött le, két testvéré, akik közül a fiú gonosz asszonyt vett feleségül, és száműzetésben halt meg a sivatagban. A húga elindult, hogy felélessze; a tündérektől harcművészeteket tanult, majd sorra megküzdött minden állattal, akik ettek a testvére holttestéből. Végül sikerült a testet megint összeraknia és életre keltenie. Szintén csodás, erős nőket felvonultató akciófilm készülhetne Geraos legendájából: itt a hőst először egy fiúruhába öltözött kardforgató lány védelmezte, majd egy íjászlány is csatlakozott hozzájuk, és együtt bosszulták meg a hős apjának halálát.

Nagyon tetszett a legenda ami azt magyarázta, miért szerepelnek fekete és fehér lovak a jugur esküvői szertartásban. A történet két ellenséges jugur törzsről szólt. A viszály apákról gyerekekre szállt, és amikor egy királyfi és egy királylány került egymással szembe a csatatéren, elhatározták, hogy inkább békét kötnek. Az öreg királyok makacssága miatt a békéhez rögös út vezetett, de a kitartó Zhenersi herceg és a bátor Baoerde hercegnő végül egyesítették a két törzset - és össze is házasodtak. 

Hasonlóan izgalmas és tanulságos volt Az íjász és a ludak esete. Egy lusta legény mesteríjásznak adta ki magát, hogy elnyerje egy hercegnő kezét, és puszta szerencséből majdnem sikerült is neki, de végül mégis kiderült, hogy valójában gyáva és semmihez sem ért.

Szerepelt a kötetben a Gesar (Geszer)-eposz egy változata is, ami egész Belső-Ázsiában ismert. Volt benne mindenféle kaland, a hősnő Sarmark legendáját mégis érdekesebbnek találtam. Sarmark a Fehér Kán felesége volt, aki nőkből álló sereget vezetett diadalra, amikor a férje vesztésre állt egy csatában. Sajnos később gonosz ármányok miatt tragikus halált halt, de még halálában is segített a népének új hazát keresni.

Mókás történet magyarázta, miért hívják a jugurok a rókát "kalapos állatnak" (ahogy mi a farkast farkasnak). 

Kapcsolatok

Kép innen

Itt is szerepelt egy mese, amelyben egy lány kígyóhoz ment feleségül. A kígyócsalád kedvesnek bizonyult, és idővel mind emberré változtak; a legkisebb lány boldogságát azonban elirigyelte a nővére. Innentől a mese egy "hamis menyasszony" történet volt, melynek végén a szerelmesek természetesen egymásra találtak, a gonosz testvérből pedig kígyó lett.

Sok más meséből és legendából ismerős volt a kék kelme története, amelyben egy fiatal asszony házában kialudt a tűz, és ő szerencsétlenségére egy szörnyeteg-asszonytól kért új parazsat. A szörnyeteg hazáig követte, és a vérét szívta, míg a fiatal férj meg nem küzdött vele. A történet érdekessége, hogy a férj meghalt a csatában, és a szörnyet végül a felesége ölte meg a kardjával. A férj temetésén használtak először kék kelmét a csontok betakarására, ami később szokássá vált a jugurok között.

Szintén ismerős típus volt az An név eredetének legendája, amelyben egy legény titokban életben tartotta az apját, amikor minden öreget meg kellett volna ölni. Később persze pont az öreg bölcsessége mentette meg az egész népet. Megint szerepelt egy olyan mese is, ahol két fiútestvér közül az egyik ártatlan volt és szerencsével járt, míg a gonosz bátyja, amikor utánozni próbálta, csúnya véget ért.

Az ügyeletes trickster Mula volt, Naszreddin hodzsa távoli rokona, aki kapzsi gazdag embereket vert át trükkös módokon.

Ki a következő?

A bouyei nép