A záróünnepség a féktelen vidámság (jó sok zenével és mindenféle gratulációkkal) és a szomorúság (a szokásos útnak indulás előtti melankólia és a nemrég elveszitett mesemondókra való emlékezés) furcsa és kedves keveréke volt; megnézegettük a fényképeket, amiket szemfüles lesifotósaink készitettek a hétvége alatt.
A plusz meglepetés három diák mesemondó volt, akiket külön erre az alkalomra hivtak meg, és életükben először álltak valódi szinpadon. Az első egy egyetemista, jövendőbeli tanárnéni volt, aki egy indián mesét mesélt a kolibriről; pici, törékeny csaj volt, de jól állt a szinpadon, és szimpatikus volt a mese is.
A második csajról őszintén szólva nem tudom, hogy került a szinpadra; lehet, hogy csak nagyon lámpalázas volt szegény, de nem kötött le igazán (arról mesélt, hogyan találtak az öccsével denevért a lakásban).
A harmadik viszont mindent vitt. Egy kissrác volt, szerintem tizenkettőnél nem lehetett idősebb; egy stand-up comedy-be hajló történetet adott elő; nem tudom, ő alkotta-e, vagy irták neki, de teljes mértékben úgy adta elő, mint aki ott helyben találja ki; pimasz volt, szeplős és vigyorgós, és tiz percen keresztül szakadtunk a röhögéstől.
Végül aztán csak rávettük magunkat a búcsúzkodásra és az indulásra; szétszéledt a szines társaság, cimet és kártyán cseréltünk, és kisétáltunk a szürke, szemerkélő New England-i esőbe, amiről két napon keresztül nem vettünk tudomást...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése