Színház, ablak, háború

Csütörtök este elmentünk megnézni a Trinity legújabb színielőadását. Window to the street (Utcára nyiló ablak) a cime, és egy kétórás darab, valójában paródia a háborúról.
Egy lakásban játszódik, ahol a család tévé helyett az ablakon keresztül nézi az utcán zajló háborút, mintha csak egy focimeccs lenne. Az apa mindent megmagyaráz logikai és politikai szempontból, az anya folyton retteg miközben próbálja fenntartani a normális családi élet látszatát, a fiú odavan a fegyverekért, a lány pedig néhány marék nyugtató segitségével fojtja el a családja iránt érzett undorát. Ezt megfejeli a háborús veterán kéretlen érkezése, majd az idióta szomszédok, akik a saját ablakukból sajnos csak a reggeli kivégzéseket látják, ezért átkéredzkednek, hogy meglessék az előzményeket is. Végül aztán felbukkan két katona is, egy fekete meg egy fehér, és elszabadul a lakásban a rasszizmus (miközben a katonák felállitanak egy géppuskát az ablakba és kifelé lövöldöznek). Amikor már teljesen szürreális és nevetséges lesz az egész, a bombázó repülőnek szurkoló család túl későn veszi észre, hogy a bomba valójában az ő fejükre hullik...
Szimbólumok, párhuzamok, jó adag cinizmus és megdöbbentő párbeszédek - Trinity-féle háborúellenes előadás, egy egészen zseniális darabbal és egy hozzá méltó szereplőgárdával. Néhányukat ismerjük is (hoppá, itt az ideje, hogy Kata darabjáról is irjak): egyértelműen a veteránt alakitó Jamie vitte el a pálmát, aki még húsz éves sincs, és simán elhittük neki, hogy egy negyven éves, megkeseredett katonaember. Óriási tehetség a srác. A másik kimagasló alakitást Hanako, a Trinity új üdvöskéje nyújtotta; kész energiabomba a csaj, folyton izeg-mozog (együtt jártunk antropológiára), és ez jól is jött neki, mert az idegesitő szomszédasszony szerepét mintha csak rá szabták volna... És természetesen ne feledkezzünk meg Tináról, Kata szinházas barátnőjéről, aki a lány szerepében egészen úgy nézett ki, mint egy gótikus horror főszereplője, és többszörösen a frászt hozta ránk (az ágyhoz kötözős-lenyugtatózós jelenet elég sokkolóra sikerült), Kata vitt is neki virágot érte, ilyenkor az jár a művésznőnek.
Szót kell még ejteni a diszletről; egy nappali szobát rendeztek be a szinpadon úgy, hogy a padlója a nézőtér felé rézsútosan lejtsen, és igy egy fura perspektivát adtak az egésznek; a vicc az volt a dologban, hogy a bútorokat nem igazitották hozzá, igy aztán, mint utóbb megtudtuk, a szinészeknek komoly feladatot jelentett mozogni rajta (vagy akár csak letenni egy poharat az asztalra). Szépen megoldották.
Egy szó mint száz (fogok én még hosszabban irogatni is, csak ezen a héten legyek végre túl... ma este még négy beadandót kéne megírnom...) a Trinity lelkes kis gárdája elképesztően szinvonalas előadást állitott szinpadra.
Taps taps, és le a kalappal.
(Milyen jó, hogy ki sem kell tennünk a lábunkat a campusról, hogy ilyesmit lássunk)